"Akinek a tehetséges emberek közötti elsőség a célja, nagy feladatra vállalkozik, ez azonban mindig hasznos a köznek." (Francis Bacon: A becsvágyról)
Amikor a Nobel-díjról gondolkodunk, általában nem a versengés fogalma jut legelőször az eszünkbe. Ha azonban gondosan megvizsgáljuk a kérdést, és a tudományt nem csak - egyébként tudományfilozófiai szempontból lehet, hogy helyes módon - önmagáért létező, valamiféle ősi, emberi kíváncsiság táptalajául szolgáló területnek tekintjük, akkor szinte minden vonatkozásban, melyben erre a százéves kitüntetésre gondolni tudunk, nagyon erősen, és kikerülhetetlenül előtérbe kerül a versengés fogalma.
A Nobel-díj sem többet, sem kevesebbet nem jelent, mint a világ legismertebb, legkomolyabb tudományos díját, amelynek elnyeréséért tudósok sokasága verseng. A Nobel-díj a tudományos versengés olimpiája, a legeslegnagyobb eredmény, amely elérhető. Különbözik is azonban az olimpiától és a szokásos értelemben vett versenyektől abban, hogy míg az olimpián a sport, mint tevékenység, csak a versenyről szól, a tudományos verseny nem annyira a tevékenység öncélja, hanem kísérőjelensége, szükséges eleme.
Verseny és versengés: strukturális és szándékos versengés
A Nobel-versenyhez két különböző szinten közelíthetünk, egyben különbséget téve versengés és verseny között.
A versengés pszichológiai értelemben véve inkább az egyén szándékait, motivációját kifejező szó, vagyis aki verseng, az nemcsak belekerült egy versengő struktúrába, és tőle mintegy függetlenül versenyezni kénytelen, hanem maga is többé-kevésbé tudatosan győzni akar, és mindent meg is tesz azért, hogy ezt a célját elérje.
A verseny olyan vetélkedés, vagy küzdelem, amelyben meghatározott szabályok és mindenki által ismert és elfogadott, átlátható kritériumok vannak. Nevezhetjük a versenyt strukturális versengésnek is, hiszen a verseny olyan, tudatosan létrehozott szituáció, amelyben mindenki számára tudott, hogy meghatározott számú, elnyerhető helyezés van, és ezek elnyerésére többen törekszenek, mint akik megkaphatják. Így szükségképpen megindul egy kiválasztási és kiválasztódási folyamat, amelynek eredményeképpen végül ki lehet jelenteni, hogy ki a győztes.
A Nobel-versenyben mind a személyből fakadó, szándékos versengésnek, mind a strukturális versengésnek fontos és gyakran felfejthetetlenül összefonódó szerepe van. Ahogy Arisztotelész írja: "Az olümpiai játékokban sem egyszerűen a legszebb termetű és a legerősebb embereket koszorúzzák meg, hanem azokat, akik a versenyben részt vesznek, mert ezekből kerülnek ki a győztesek." (Nikomakhoszi Etika, 1099a).
A Nobel-díjjal kapcsolatba hozható strukturális versengéseket két szakaszra oszthatjuk. Az első szakasz, amíg valaki eljut oda, hogy tudományos munkát végezzen, és hogy elismert tudós legyen. Ennek során számos versengésben és versenyben kell részt vennie; ezért még akkor is, ha valakiben nem erős a versengés motívuma, legalábbis együtt kell tudnia élni a versengéssel, és számos versengő struktúrán belül a "győztesek" között kell lennie.
Minőségileg elkülöníthetjük ettől a második szakaszt, amikor valaki közel kerül a Nobel-díjhoz, tehát átlép a tudományos versengés és verseny egy másik keretébe, amelynek eredményeképpen minden évben kiválasztódnak a győztesek.
Az első szakasz különböző versengési helyzetei nagyjából időrendben következnek egymásra, és megegyeznek a tudóssá válás folyamatával.
A Nobel-díjasok beszédeikben szinte kivétel nélkül hivatkoznak arra, hogy milyen középiskolában tanultak. Természetesen nem kizárólagosan, de igen gyakran ezek a középiskolák a leendő tudós környezetében a jó képzést nyújtó, elit középiskolának számítanak, ahova eleve kiválasztással (versennnyel) kerülnek be a diákok. Az 1994-es közgazdasági Nobel-díjas Harsányi is a kiváló középiskolai képzésére hivatkozik, majd megemlíti, hogy már ebben az életkorában első díjat nyert a Magyarországon akkor is évente megrendezett középiskolai matematikai országos versenyen.
Természetesen fontos tényező, hogy ki milyen egyetemen tanul tovább. Ez nem ritkán összefügg azzal, hogy milyen középiskolában tanult, hiszen a képzettségi szintje meghatározza, hogy mennyire van módja a saját országa vagy egy másik ország kiváló egyetemére bekerülnie, amely egyetemeken nem ritkán többen vannak azok, akik szeretnének bekerülni, mint amennyi diákot az egyetem egy évben képezni kíván.
A jó egyetemen folyó, jó színvonalú doktori képzésre ugyancsak válogatás után kerülnek be a doktoranduszok. Csíkszentmihályi (1996) írja Kreativitás című könyvében, hogy a női tudósok, akik az 1940-es években lettek doktori hallgatók, gyakran azt nyilatkozták, hogy fel sem vették volna őket, ösztöndíjat vagy konzulensüktől komolyabb figyelmet sem kaptak volna, ha a háborús évek miatt nem lett volna olyan kevés férfi hallgató, akivel versengeniük kellett.
Chargaff (1987) biokémikus a következőt nyilatkozta: "Ma a hallgatók valójában trükköket vesznek át a professzoraiktól. Hogyan kell ösztöndíjat, állást szerezni, karriert csinálni. Ezért akarnak olyan sokan Berkleybe, a Yalere, a Harvardra, az MIT-ra menni. Tudják, hogy ezek azok a helyek, ahol az effajta trükköket a legjobban tanítják."
A fentiekkel szoros összefüggésben van, hogy ki lesz valakinek a mestere. A legkiválóbb szakemberek és a velük felépített legjobb doktori képzések általában a legjobb egyetemeken vannak. A mesterek vagy mentorok nem tudnak végtelen számú hallgatóval dolgozni, tehát ki kell választaniuk azokat, akiket a legtehetségesebbnek tartanak. Mindkét félnek az az érdeke, hogy a legjobbat válassza ki, hiszen a diák így tud a legjobban tanulni, a mentor pedig így tud a legjobban tanítani, illetve a kutatómunkájában előrelépni. Tudjuk ugyanis, hogy egy-egy tudományos felfedezésben nagyon gyakran a tehetséges doktori hallgatók munkája is döntő szerepet játszik. Minél sikeresebb tanítványai vannak egy tudósnak, annál inkább emeli ezzel saját dicsőségét is, és megfordítva: minél nevesebb tudós irányítja a doktori hallgató munkáját, annál nagyobb presztízzsel rendelkezik a hallgató maga is.
Verseny eredménye az is, hogy ki milyen kutatási pénzekhez jut. Bármilyen tehetséges is valaki, ha nem tudja biztosítani a kutatásai anyagi hátterét, akkor esélye sincs arra, hogy komolyabb előrelépést hozzon a saját szakterületén.
Herbert Kroemerről, aki 2000-ben lett az egyik Nobel-díjas fizikus, azt írja az egyetemi ismertető, hogy 1976-ban azzal sikerült meggyőznie a Santa Barbara-i egyetem vezetőségét, hogy az addig kicsinek számító félvezető kutatási területbe fektessék az egyetem korlátozott anyagi erőforrásait, ne pedig az akkor a kutatás fő áramának számító szilícium technológiába, hogy azt ígérte, az egyetem ezzel egyike lesz az adott terület vezető intézményeinek. Vagyis úgy sikerült a korlátozott erőforrásokból a saját szükségleteit biztosítania, hogy az egyetemet a más egyetemekkel folytatott presztízsversengésben jobb pozícióba kívánta juttatni. A kutató versengése tehát egy másik versengés szerves részét képezte.
A Nobel-díjas tudós maga is sokféle versengés tárgya lehet. Amikor országok arra büszkék, hogy hány Nobel-díjast termelt ki az oktatási rendszerük, és egyetemek azzal hirdetik magukat, hogy náluk az elmúlt években hány Nobel-díjas tanított vagy éppen tanít jelen pillanatban, akkor azt látjuk, hogy a Nobel-díj az érte való versengés alanyát hirtelen verseny tárgyává teszi. A Nobel-díjas keresett versengési trófea, akiért sok szinten folyik a versengés, ugyanakkor a Nobel-díjasnak is márkanevet jelenthet az ország, ahonnan származik, az egyetem, ahol dolgozik stb. A jó kombinációk egymást erősítik a versengésben.
Versengés az országok között
Bár Nobel a végrendeletében azt írta, hogy a tudós nemzetisége nem számíthat a Nobel-díj odaítélésben, mégis egy-egy ország aktuális presztízse a világban, természetesen nem prioritásként, de egyfajta rejtett szempontként, megjelenhet a Nobel-versenyben.
Versengenek az országok, nemzetek, hogy melyiknek hány Nobel-díjasa van, ez a szám miként aránylik a lakosság számához stb. A kritériumokat az egyes országok a számukra legkedvezőbb módon változtatják: születési hely szerint, tanulmányok szerint, aszerint, hogy mely országban dolgozott az illető, amikor a Nobel-díjat megkapta stb. Amikor egy-egy tudós közel kerül a Nobel-díjhoz, akkor az adott ország tudományos attaséi hasznos kapcsolatokat igyekeznek teremteni a Nobel-bizottságok körül, ezzel is növelni kívánva saját országuk jelöltjenek az esélyeit (Hargittai, 2001).
A Nobel-díjasok száma még turisztikai vonzerőt is képviselhet. A Lonely Planet (2000) útikönyv például Svájcot nemcsak az Alpokkal hirdeti, hanem azzal is, hogy az ország lakosságának számához képest meglepően sok a Nobel-díjas, és Albert Einstein is sok éven át Svájcban élt.
Versengés az egyetemek között
Azonos országon belül - elsősorban az USA-ban - az egyetemek is versengenek abban, hogy kinek hány Nobel-díjasa van. Ez fontos és megbízhatónak tekintett mércéje az egyetem tudományos színvonalának, és vonzza a tehetséges diákokat a híres egyetemekre (Zuckerman, 1977). Ha egy egyetemen olyan színvonalú kutatók dolgoznak, akik Nobel-díj esélyesek, akkor az egyetem lobbizik, svéd tudósokat hív meg azért, hogy megismerhessék a náluk dolgozó tudósokat (Hargittai, 2001).
Ugyanakkor a Nobel-díj odaítélésében, bár hangsúlyozottan nem elsődlegesen meghatározó szempontként, de szerepet játszhat, hogy milyen respektusú egyetemen dolgozik a jelölt, mennyire híres az a kutatócsoport vagy laboratórium, ahol a munkáját végzi.
Versengés a tudományterületek között
A három természettudományos Nobel-díj nagy tudományterületeket fed le, ezért mindegyiket több kisebb területre lehet bontani, és ezek is versengenek egymással. Bizonyos tudományágak, így a társadalomtudományok eleve ki vannak zárva a versenyből. Az, hogy valakinek a szűkebb tudományterülete milyen presztízzsel rendelkezik és mennyire áll éppen a tudományos figyelem középpontjában, befolyásolhatja az esélyeit a Nobel-díjra.
Itt érdekesen fonódik össze az együttműködés és a versengés, ugyanis ha azonos tudományterületen több tudóst jelölnek egy évben, akkor az növeli a közös esélyeket, mert ráirányítja a figyelmet az adott tudományterületre, annak a fontosságára, ugyanakkor viszont csökkenti az egyéni esélyeket, hiszen a rivális is több lesz.
A megkérdezett Nobel-díjas tudósok csaknem fele meggyőződéssel állította, hogy nem a legjobb és legfontosabb munkájáért kapta a Nobel-díjat (Zuckerman, 1977). Az egyik lehetséges magyarázat erre az, hogy a Nobel-bizottságok az éppen legfontosabbnak tartott tudományterületen kerestek kiemelkedő teljesítményt, amely az egyetemes tudomány és az egyén saját történetében nem feltétlenül bírt a legnagyobb jelentőséggel.
Versengés a felfedezések között
Nobel végakaratában úgy fogalmazott, hogy olyan tudományos felfedezéseket kell jutalmazni, amelyek leginkább hozzájárulnak az emberiség jóllétéhez. Egy bizonyos szinten túl azonban nagyon nehéz objektíven eldönteni, hogy egy-egy nagyjelentőségű munka közül melyik is az, amelyik a leginkább megfelel ennek a kritériumnak. A verseny tehát egy kicsit olyan, mint Peter Shaffer "Amadeus" című drámájában:
József (a császár) : Mon Dieu, mi lenne, ha kompetíciót rendeznénk? Mozart, egy másik virtuóz ellen. Versenyfutás a billentyűkön. Hát nem lenne mulatságos, báró? Van Swieten (a kancellár, mereven): Nekem nem, felség. Nézetem szerint a muzsikus nem ló, kit futtatnunk lehet a másik ellen.
Versengés az azonos témán dolgozó, de egymástól független kutatócsoportok és kutatók között
Egy-egy fontosabbnak ítélt problémán számos kutatói közösség dolgozik a világ különböző egyetemein és tudományos intézményeiben. A kutatócsoportok, amelyek azonos témában dolgoznak, tudnak egymásról, és azt is tudják, hogy meg kell tudniuk előzni egymást. Ha csak az érdekelné őket, hogy valaki megtalálja a megoldást egy fontos problémára, akkor szorosan együttműködnének, és nem számítana, hogy ki fedezi fel elsőként a megoldást. Ez azonban nem így van. Versengenek egymással azért, hogy ki lesz az, aki először tudja megválaszolni az adott kérdést, ki a gyorsabb. Ebben az értelemben a tudományos verseny hasonlít bizonyos sportágakhoz, ahol a gyorsabb nyer.
A kutatóközösségek közötti versengés erőteljesen befolyásolhatja például a publikációs stratégiát. Néha nagyon fontos, hogy időben jelenjen meg a publikáció, néha viszont egy részfelfedezés közlése megnöveli a rivális kutatócsoportok esélyeit arra, hogy ők is közel jussanak a megoldáshoz. Ezért a tudományos kutatások egy részét titokban tartják.
Az 1983-as fizikai Nobel-díjas William Alfred Fowler díjátvevő beszédében mondta:
"Richard Tolman arra tanított minket, hogy ne siessünk a még nem érett eredményeink publikálásával abban az időszakban, amikor a nukleáris laboratóriumok között olyan intenzív a verseny."(www.Nobel.se). A 2000-es fizikai Nobel-díj egyik nyerteséről, az orosz Alferovról mondták a díjátadó beszédben, hogy annak ellenére, hogy leningrádi kutatócsoportja híján volt a legfejlettebb eszközöknek mégis sikerült amerikai versenytársaik előtt néhány héttel olyan lézert létrehozniuk, amely folyamatosan működtethető volt és nem igényelt hűtést (www.Nobel.se). John F. Nash, az 1993-as közgazdasági Nobel-díjas arról számolt be, hogy milyen mélyen érintette, amikor kiderült, hogy egy problémán nem egyedül dolgozott, és bár sikerült rájönnie a megoldásra, a Pisaban vele párhuzamosan dolgozó Ennio Girogi megelőzte őt.
Az idővel folytatott verseny a publikációs versenyben manifesztálódik. Nagy jelentőséggel bírhat, hogy ki milyen gyorsasággal, milyen szaklapban tudja publikálni új eredményeit.
A nyertes/vesztes paradigma egészen más feltételeket teremt azoknak, akik nyernek és azoknak, akik vesztenek. Lehet, hogy a díj előtt nem volt lényegi különbség két tudós teljesítménye és tudományos megítélése között, de a díj minőségi, kategoriális ugrást jelent a Nobel-díjat elnyerő számára. Éppen ezért a versengésnek néha a destruktív formái erősödnek fel. Polányi (2001) azt írja, hogy "A tudomány civilizáló hatású, mert az igazságot mindenek, még a személyes érdek fölé is helyezi." Bár e kijelentés igaz lehet a tudományra, mint absztrakcióra nézve, de ha a tudományt művelő emberekre gondolunk, akkor sok esetben nem igaz.
Chandrasekhar, indiai származású asztrofizikus konfliktusa az angol Eddingtonnal éppen arra mutat rá, hogy a tudományos felfedezések olyan akadályokba is ütközhetnek, amelyek nem logikusak és nem tárgyilagosak. Emberi tényezők, például személyes elfogultság és személyes érdek, a tudományos presztízs vagy elsőség megőrzésének az igénye nagyon is szerepet játszhat egy-egy tudományos felfedezés alakulásában. A fiatal Chandrasekhar 1935-ben számolt be Royal Astronomical Society ülésén arról a felfedezéséről, amelyért később Nobel-díjat kapot, de több mint két évtizedet volt kénytelen várni a teljes elfogadásig, mert az akkor már nagy tekintéllyel rendelkező Eddington számos módon igyekezett eredményeit hitelteleníteni a tudományos közösségben (Kunfalvi, 1984).
Versengés a kutatói csoporton belül
A Nobel-díjat egyéneknek adják, és nem kutató közösségeknek, holott minden komolyabb tudományos felfedezés mögött ma már egy csapat közös munkája áll. A Nobel-díj története során nem egyszer fordult elő, hogy olyan tudósok, akik nagyon komolyan hozzájárultak a felfedezéshez, nem nyerték el a díjat. A díjat ugyanis egy adott tudományterületen összesen hárman kaphatják meg. Nagyon ritka az, hogy ezt a három díjat egy kutatócsoportnak ítélik oda. Ugyanakkor közös szellemi teljesítmény esetén nehéz igazságot tenni. Az idősebb kutatók pl. általában belekerülnek a publikációkba még akkor is, ha aktívan nem vettek részt magában a kutatásban. A vezető professzorok ezért pozícionális előnyben vannak munkatársaikkal szemben. Ez történt az inzulin felfedezéséért elnyert Nobel-díj esetében is. Charles Best, aki még diák volt, kimaradt a díjazásból, és Macleod, aki ugyan nem vett részt közvetlenül a kutatásban de a laboratórium feje volt, megosztott Nobel-díjat kapott.
Számos olyan tudóst ismer a Nobel-díj története, akik közel voltak a Nobel-díjhoz, de sohasem kapták meg. Ilyen például a svájci fizikus, Ernst Stueckelberg, akinek az évek során az elméleti fizika terén végzett kiemelkedő munkája négy Nobel-díjhoz vezetett, miközben ő maga egyet sem kapott.
Sok példa említhető arra vonatkozóan, hogy közösen dolgozó emberek hogyan szorítják ki egymást a tudományos felfedezésből. Ennek egyik lehetséges módja az, hogy a riválisok nem idézik, és nem említik egymást. Az 1973-as kémiai Nobel-díjas Wilkinson például nem említette meg kollégáját, Woodwardot Nobel-díjas beszédében, és nem idézte közös munkájukat (Hargittai, 2001). Az azonos témában dolgozó független kutatótársakat is hátrányba lehet hozni a versenyben azzal, ha gondolataikat felhasználják, de nyilvánosan ignorálják, és nem idézik őket.
Versengés a már Nobel-díjra jelöltek között
A jelöléssel működő díjak, mint pl. a Nobel-díj esetében a tudósok egyik lehetséges versengési stratégiája, ha potenciális javaslattevők előtt teszik ismertté magukat. A Nobel-díj kiadását hosszú döntési mechanizmus előzi meg, és a jelöltek közül csak maximum három lehet győztes. Ebben az időszakban kell(ene) az adott tudósoknak végleg meggyőzniük a tudományos közvéleményt arról, hogy nekik jár(na) a díj. Ekkor már többet nyom a latban az, hogyan lobbizik az adott jelölt, vagyis a szociális teljesítmény kerül előtérbe a tudományossal szemben.
Nobel-bizottságon belüli versengés
A Nobel-bizottságok tudós emberekből állnak, akik mindegyike eldönti, hogy egy adott évben kire adja le szavazatát. A bizottsági ülést, amelyen nem születik írásos jegyzőkönyv, nyilvánvalóan a más emberi csoportokra is jellemző dinamikai és döntési folyamatok jellemzik, amelyben nagy szerepe van az egyes tagok tekintélyének, dominanciájának és meggyőző erejének, és a jelölők presztízsének is.
Az egyén szerepe a Nobel-versenyben
"A győzteseket koszorúzzák meg, nem pedig azokat, akik képesek ugyan győzni, de mégsem győztesek." (Arisztotelész: Eudémoszi Etika, 1219b)
Eszerint nem mindenkiből lesz győztes, akiből a képességei alapján az lehetne, vagy aki adott esetben megérdemelné. Szántó R. Tibor (1989) három fontos tényezőt sorol fel a tudományos siker megszerzéséhez: a tehetséget és felkészültséget, a személyiséget és a publicitást.
Míg az első általánosan elismert tudományos siker-kritérium, addig a versengésnek a két utóbbi tényező esetében van elengedhetetlen szerepe.
A személyiség szerepe
A Nobel-díjasok általában keveset beszélnek arról, hogy a versengésnek milyen szerepe volt tudományos karrierjükben. Nagyon erős az a társadalmi elvárás, hogy a tudósok pusztán mély kíváncsiságból, vagy az emberiség segítésének céljából folytassanak kutatásokat. A nyugati motivációs elméletek és gondolkodás dichotómiájából következik, hogy ezt nem látják összeegyeztethetőnek a versengéssel. A nyugati felfogás szerint ugyanis ha valaki verseng, akkor a saját érdekei ösztönzik, és ez kizárja, hogy ezzel egy időben magasabb rendű tudományos célok is vezéreljék. Egyre inkább bebizonyosodik azonban, hogy akiben mind a kompetencia, mind az énkiemelés motivációja erős, az esélyes a leginkább arra, hogy a tudományos munkát kitartóan és kudarcok ellenére folytatnia tudja.
Einstein(1997) írja: "A tudomány temploma nagyon sokidomú épület. De éppen olyan különbözőek a benne megforduló emberek is és azok a lelki hajtóerők, amelyek őket a templomhoz elvezették. Sokan közülük túláradó szellemi erejük boldog érzésével foglalkoznak a tudománnyal. Részükre a tudomány sport: erőteljes élmény és becsvágyuk kielégítése. De sok olyan ember is található a templomban, aki áldozatát haszonlesésből hozza. És ha isten angyala leszállna és kiűzné templomából mindazokat, akik az említett két kategóriába tartoznak, a templom nagyon kiürülne, de azért mégis maradna benne néhány ember a jelen korból és a múltból is."(121.old.)
A versengéshez fűződő viszony, a versengés intenzitása, a versengés funkciója, a versengés során kialakított társas kapcsolatok szempontjából többféle versengő típusú személyiség ismeretes. Az egyik az ún. személyes fejlődésre koncentráló vagy kiegyensúlyozottan versengő (Ryckman, 1990). A kiegyensúlyozottan versengők a versengést személyes fejlődésük eszközévé teszik, egészséges önbizalommal rendelkeznek, számukra nem a nyerés a leglényegesebb, hanem a célhoz vezető folyamatot találják örömtelinek, a feladat megértése, megoldása a legfontosabb. A riválist nem útjukban álló akadálynak, hanem sokkal inkább segítőnek tekintik, aki őket az önfelfedzés és a tanulás lehetőségéhez juttatja. Oláh György, kémiai Nobel-díjas szerint a tudományos ellenség nagyon fontos szerepet játszik abban, hogy a lehető legjobb teljesítményt hozza ki az egyénből. Az opponensek hasznosak abban, hogy kikristályosodjanak az emberek gondolatai (Hargittai, 2001). Az ilyen módon versengők számára a jó rivális elvesztése sokkal inkább szomorúságot okoz, semmint örömet afelett hogy valaki megszabadult attól, aki őt céljai elérésében akadályozta.
A másik versengő típus az agresszív, ún. hiperversengő (Ryckman, 1996). A hiperversengőknek fontos, hogy úgy érezzék, ők a legnagyobbak, legjobbak, legelsők. Ez a hihetetlen ambíció, ha nagy tehetséggel és a kompetenciára törekvés motívumával párosul, akkor mindenképpen kiemelkedő tudóssá tehet valakit. A hiperversengő személyekre nagyfokú dominanciára és kontrollra törekvés jellemző. Ez megnyilvánulhat a kutatási téma, de a környező munkatársak uralásának a vágyában is. Jellemző rájuk a hiúság is. Linus Pauling például nagyon hiú ember volt. Amikor kollégája, Max Perutz bebizonyította, hogy Pauling alfa-helix modellje helyes, arra számított, hogy Pauling örülni fog, ehelyett dühödten megtámadta Perutzot, mert nem tudta elviselni a gondolatot, hogy valaki más kigondolt egy olyan vizsgálatot, amelyre ő maga nem gondolt (Hargittai, 2001). Murray Gell-Mann fizikai Nobel-díjasról írják, hogy csaknem mindenről csaknem mindent tud, és nem tartja semmi vissza attól, hogy mások tudomására is adja, hogy ő tudja, és a másik ember nem tudja. Robert Woodward úgy gondolta, ha valamit nem ő hozott létre vagy nem ő javasolt, akkor annak nincs is különösebb jelentősége (Hargittai, 2001).
Úgy tűnik, hogy a kiemelkedő teljesítményt nyújtó tudósoknak akkor is képesnek kell lenniük a versengéssel való együttélésre, ha maguk nem is kifejezetten versengők (hanem pl. olyan autonóm személyek, akiknek a társas összehasonlítási késztetése alacsony, önmagukhoz hasonlítanak, és hidegen hagyja őket, hogy kívülről nézve jól vagy kevésbé jól teljesítenek). Egy kiemelkedő kutató-matematikusokat is megcélzó vizsgálatban azonban az derült ki, hogy legtöbbjük szereti a versengést, és ezt a késztetést még az otthoni környezetből hozza (Monsaas és mtsi. 1990). Férfi tudósokat vizsgálva a nagy produktivitással és a magas idézettséggel rendszerint együtt járt a versengő személyiség (Carnevale és mtsi. 1997).
Utószó
A tudomány az emberek tudománya; emberek végzik, emberek között, embereknek és emberektől tanulva, emberi szabályok és az emberi értelem határai között, emberi hibákkal és emberi nagyságokkal teli úton. Alfred Nobel a Nobel-díj megalapításával önmagát nemcsak mint tudós tette naggyá, hanem ezzel a cselekedetével példát is adott arra, hogy az igazi nagysághoz az vezet, ha valaki önmaga mellett másokat is mer naggyá tenni. Ez ugyanis olyan konstruktív versengést eredményez, amelyben mind a benne résztvevő felek, mind az emberiség gazdagodhat.
Irodalom
Bacon F. (1987) Esszék, Budapest, Európa
Carnevale, P. J. & Probst, T. M. (1997) Good news about competitive people, In: De Dreu, C. K. W. és Van de Vliert, E. (szerk.) Using Conflict in Organizations, Beverly Hills, Sage Publications
Chagraff, E. (1987) Magyar Tudomány, 11. 877.
Csíkszentmihályi, M. (1996) Creativity. Flow and the psychology of discovery and invention. New York, HarperPerennial
Einstein, A. (1997) Hogyan látom a világot? Budapest, Gladiátor Kiadó
Fülöp, M. (2OO1) A versengés mint szociális készség. In: Csapó, B., Vidákovich T. (szerk.) Neveléstudomány az ezredfordulón. Budapest, Tankönyvkiadó
Hargittai, I. (2001) The Road to Stockholm. Nobel Prizes, Science, and Scientists. Oxford, Oxford University Press (kézirat)
Kunfalvi Rezső (1984) Chandrasekhar kontra Eddington. Tekintély a tudományos igazság útjában. Természet Világa, 115 évf. 146-149
Monsaas, J.A. & Engelhard, G. (1990). Home environment and the competitiveness of highly accomplished individuals in four talent fields. Developmental Psychology, 26(2), 264-268.
Polányi, J.C. (2OO1) On Being a Scientist: A Personal View. March 15 (www.Nobel.se)
Ryckman, M.R., Hammer, M., Kaczor, L. M. & Gold, J.A. (1990). Construction of a hypercompetitive attitude scale. Journal of Personality Assessment, 55(3-4), 630-639.
Ryckman, M.R., Kaczor, L.M. & Gold, J.A. (1996). Construction of a personal development competitive attitude scale. Journal of Personality Assessment, 66(2), 374-385.
Schaffer, P. (1982) Amadeus. Budapest, Modern Könyvtár
Szántó R. Tibor (1989) A tudományos siker természetrajzához. Valóság, 12. 55-65
Zuckerman, H.(1977) Scientific Elite. New York, The Free Press