Bruce Merrifield3 (K84)4 a Nobel díjat a díjra érdemesek nagy száma miatt a lottósorsoláshoz hasonlította, és nem tudta elképzelni, hogy a bizottságok hogyan lennének képesek mindent és mindenkit figyelembe véve egyértelműen helyesen dönteni. Eugene Garfield,5 aki forradalmasította a tudományos teljesítmény mérését, a Nobel díj odaítélését ahhoz hasonlította, mintha egy Rembrand festményt egy Matisse képpel vetnének össze. A Nature volt szerkesztője, John Maddox6 szerint természetesen nem arról van szó, hogy a győzteseket véletlenszerűen választanák ki, hanem arról, hogy a felfedezések és a szóba jövő kutatók száma sokkal nagyobb ma, mint azt Alfred Nobel akárcsak elképzelhette volna.
Írásomban néhány bevezető gondolat után összehasonlítok néhány Nobel díjast olyan más, nagy tudóssal, aki ugyancsak lehetett volna Nobel díjas, de nem lett. A második részben azután néhány olyan esetet mutatok be, amikor a Nobel díj feltűnően hiányzik. A Nobel díj odaítélésénél nem annyira abban szokott lenni hiba, hogy a díjat valakinek méltatlanul ítélték volna oda - bár ilyen is előfordult néhányszor - hanem inkább abban, hogy kik maradtak ki belőle.
Nemrégiben egy ún. vacsora utáni, tehát nem-komoly előadásban a szépségkirálynő-választáshoz hasonlítottam a Nobel díjat. Olvastam ugyanis egy texasi cégről, amely vállalta, hogy fiatal hölgyekből Miss Amerikát csinál. Felkészítő munkájukban fontos szerepet játszott a plasztikai műtét. A vállalat gondosan tanulmányozta a közvélemény várakozását a leendő Miss Amerikával kapcsolatban, ennek megfelelően alakították ki jelöltjük megjelenését. Ha úgy találták, akkor még olyan propagandakampányba is belefogtak, amellyel a közvélemény elvárásait próbálták manipulálni.
A Nobel díjjal kapcsolatban természetesen fel sem merülhetnek ilyen meggondolások, de nehezen képzelhető el az, hogy a svéd bírák teljesen függetlenítsék magukat a világ tudományos közvéleményének elvárásaitól. Bár a Nobel díj intézménye kormányoktól és magánszemélyektől független, mégsem lehet teljesen független attól, hogy mennyire fogadják el döntéseit. Másfelől pedig egy felfedezés szerencsés népszerűsítése sokat tehet azért, hogy a tudományos közvélemény várakozása egy bizonyos irányban hasson, és ha a szóba jöhető kutató jó előadó és népszerű ember, az is segíthet ennek a várakozásnak a fokozásában. Hogy csak egy példát említsek, a buckminsterfullerene felfedezésének Nobel díjában sokak szerint az a szinte propagandakampány is segített, amelyet a felfedezők végeztek a felfedezés népszerűsítéséért.
Többféle tényező is szerepet játszik a Nobel díj hihetetlenül nagy népszerűségében. Már száz éves, kezdettől fogva nemzetközi, nagy szerepet játszik benne a svéd királyi család, nagy pénzösszeg jár vele, az érmék gyönyörűek, a díj odaítélését titokzatosság veszi körül és így tovább. Másrészt viszont az egyes kutatók számára reménytelen dolog a Nobel díjra számítani, hiszen a többszázezer tudományos kutató közül évente legfeljebb kilenc veheti át a tudományos Nobel díjat. Három tudományterületen van Nobel díj (fizika, kémia és fiziológia vagy orvostudomány: röviden orvosi), és egy-egy kategóriában legfeljebb hárman lehetnek egyszerre díjazottak. Az is igaz azonban, hogy Nobel díjat nem szükségszerűen a legnagyobb tudósok kapják, mert a díjat, Nobel végrendeletének megfelelően, egy felfedezésért és nem életműért ítélik oda. Mivel pedig a tudományos felfedezés sokszor a véletlen műve, sokkal több tudományos kutató gondolhat arra, hogy esetleg talál valamit, amiért Nobel díjat kap majd, mint ami reális lenne. Nemrégiben egy disszertáció védésén hangzott el az egyik hivatalos bíráló részéről, hogy ez a munka Nobel díjat érdemelne, de rádió és TV műsorokban is előfordul, hogy a riporter azt firtatja, hogy mennyire van esélye beszélgető partnerének a Nobel díjra. A Nobel díjasoknál sokszor már gyerekkorban egy nagymama vagy tanító néni megjósolta a Nobel díjat, csak arról nem esik szó, hogy hány esetben vannak ugyanilyen jóslatok, amelyek azután nem válnak be, s amelyekre azután már senki sem emlékszik.
Nagyon kevés a közös a szépségkirálynő-választás és a Nobel díj között, az egyik markáns különbség abban van, hogy a szépségverseny résztvevői kinyilvánítják céljukat, míg a tudósok között kevés van, aki a Nobel díjra való törekvését elismeri - már úgy értem, hogy nyilvánosan. Pedig a tudósoknak is kellenek ösztönzők, és nekik is jól esik az elismerés, csakhogy ezt bevallani nem ildomos. Amikor Frederick Sanger (K58, K80), aki máig is az egyetlen, aki két kémiai Nobel díjat kapott, gratulált újdonsült Nobel díjas kollégájának, John Walkernek (K97),7 egyúttal arra bíztatta, hogy szerezzen még egy Nobel díjat. Sangernek ez a megjegyzése alaposan lehűtötte Walker lelkesedését, aki a kutatómunkát szinte azon nyomban magas adminisztratív állásra cserélte fel. Nem szokás nyíltan a Nobel díjra törekedni, sok kutató életét tönkretette már a hiábavaló várakozás.
A Nobel díj odaítélésében az elmúlt évszázad során változások figyelhetők meg. Manapság talán mintha kevésbé lenne szerepe a tekintélynek a Nobel díj odaítélésében, mint korábban. Ma már gyakrabban adnak Nobel díjat nemcsak a professzornak, hanem a volt doktoránsnak is, ha a felfedezésben döntő szerepe volt. Korábbi, negatív példa az 1974-es fizika Nobel díj, amelyben az angol Antony Hewish (F74) részesült a pulzár felfedezéséért, de amelyből kimaradt volt doktoránsa, Jocelyn Bell, aki először figyelt meg pulzárt. Majdnem húsz évvel később, 1993-ban, a kettős pulzár felfedezéséért az amerikai Joseph Taylor (F93) és volt doktoránsa, Russel Hulse (F93) már közösen kapott fizikai Nobel díjat. Ennek a Nobel díjnak a kiosztására vendégként Jocelyn Bellt is meghívták. Bell éppen azért lett híres, mert az 1974-es Nobel díjból kimaradt. 1993-ban azután Anders Bárány, a fizikai Nobel Bizottság titkára egyik kis saját Nobel érmét nyújtotta át Bellnek - mintegy egyénileg kompenzálva a húsz évvel korábbi mellőzést. (A Nobel díj odaítélésében résztvevők minden évben a Nobel érmek kisméretű másolatát kapják szolgálatukért.)
Bemutatok röviden néhány példát párhuzamos életutakról, amelyben Nobel díjas és nem Nobel díjas tudós szerepel az összehasonlításban. Ezt azzal a céllal teszem, hogy érzékeltessek bizonyos emberi és kutatói különbségeket. Az első összehasonlításban az amerikai Walter Gilbert és az orosz Eugene Szverdlov szerepel.8 Walter Gilbert (K80) a DNS szekvenálására kidolgozott módszeréért kapott Nobel díjat. Szverdlov és munkatársai9 hasonló módszert írtak le egy nemzetközi folyóiratban, és Szverdlov személyesen is átadott Gilbertnek egy különlenyomatot a dolgozatból. Gilbert azonban soha nem hivatkozott Szverdlov úttörő munkájára. Szverdlov ezen a dolgozaton kívül már nem folytatta munkáját a DNS szekvenálás területén, mert autokrata főnöke, a nyugaton istenített Jurij Ovcsinnyikov nem látott benne fantáziát. Gilbert egész életében élvezte az alkotás szabadságát, elméleti fizikusból lett biológus, egy időben pedig sikeres vállalkozó, míg Szverdlovnak meg kellett küzdenie mindazokkal a korlátokkal, amelyekkel a szovjet társadalom körülvette. Ma az Orosz Tudományos Akadémia molekuláris genetika intézetének igazgatója.
Második összehasonlításom szereplői az amerikai Murray Gell-Mann (F69) és az izraeli Yuval Ne'eman. Gell-Mann és Ne'eman munkáját az elemi részecskék körében Mendelejev periódusos rendszeréhez lehet hasonlítani. Bizonyos szimmetria-tulajdonságok központi szerepet játszottak ebben az osztályozásban, és ezeknek Gell-Mann a "nyolcfogasú út" nevet adta. Ne'eman lényegében ugyanazt fedezte fel, mint Gell-Mann, sőt, valamivel korábban, de nem vezetett be új nevet. Gell-Mannak különleges érzéke volt hangzatos nevek bevezetéséhez, míg Ne'eman ezzel nem törődött. Gell-Mann kutatói pályája egyenes vonalú volt és a lehető legkedvezőbb, nemcsak nagy eredmények elérésére, de azok elismertetésére is. Kiváló iskolákban tanult, azután egyetemi tanár lett a Kaliforniai Műszaki Egyetemen. Ne'eman csodagyerekként indult, de azután Izraelben meredek ívelésű katonai pályát futott be, a fizikában a későn érkezettek között tartják számon. Nem volt igazán érzéke ahhoz, hogy népszerűsítse felfedezéseit és saját magát.
Harmadik összehasonlításom az orvosi Nobel díjak köréből származik, mégpedig az amerikai Stanley Prusiner (O97) és a svájci Charles Weissmann között. Prusiner a prionok felfedezéséért kapta a díjat, amelyet sokak szerint Weissmannal kellett volna megosztani.10 A prionok nagy jelentőségét mutatja, hogy ide tartozik az emberek ritka Creutzfeldt-Jakobs betegsége és az állatok fertőző szivacsos agyvelősorvadása, amelyet a marhák körében kergemarhakórként, a birkák körében pedig surlókórként ismerünk. Prusiner egész munkásságát a prionok kutatásának szentelte, míg Weissmann pályáján ez a munka csak egy volt a több, nagysikerű kutatás között. A találó és jóhangzású prion (fertőző fehérje) elnevezés Prusinertől származik. Azzal, hogy külön nevet vezetett be a betegség "kórokozójára" egyrészt örökre a saját nevével azonosította ezt az új nevet, másrészt viszont óriási kockázatot is vállalt egy esetleges kudarc esetén. Weissmann szekventálta a priont és a genetikai kód segítségével az eredő DNS molekulát is. Legizgalmasabb kísérlete az volt, amikor kiütötte a prionnak megfelelő gént, de ez nem változtatott semmit a betegség jelentkezésében, és tovább erősítette azt az elképzelést, hogy a fertőzés nukleinsavmentesen játszódik le. Weissmann gén-kiütő kísérlete megcáfolhatta volna a prion hipotézist, de ezirányú kísérlete negatív volt, Weissmann tehát a lehető leghatásosabb módon nyújtott bizonyítékot Prusiner prion hipotézisére.11 Weissmann ideális háttérből lett vezető tudós, két Nobel díjas tanítómester mellett is dolgozott, és egy nagyszerű svájci kutatóintézet volt mögötte. Prusiner és Weissmann között talán az volt a legmarkánsabb különbség, hogy Prusiner szinte mindent egy lapra tett fel, és el volt szánva arra, hogy megszerezze a Nobel díjat. Senki nem is vitatja, hogy megérdemelte a díjat. Prusiner mindent megtett azért, hogy Stockholmban tudjanak a munkájáról, és hogy legyenek ajánlói is a díjra. Weissmann viszont úgy gondolta, hogy eredményei önmagukért beszélnek, és semmit sem tett külön azért, hogy a díj szempontjából felhívja magára a figyelmet.
Mindhárom összehasonlításban a kitüntetett egyértelműen Nobel díjat érdemelt, de a tudományos felfedezésen kívül még más tényezők is elősegítették az elismerést. A Gell-Mann/Ne'eman és a Prusiner/Weissmann összehasonlításban a két nem díjazott ugyanúgy díjazott is lehetett volna. A szabályok is megengedték volna ezt, hiszen Gell-Mann es Prusiner is egyedül kapta a díjat, amelyet akár három személy között is meg lehet osztani.
A továbbiakban két olyan kategóriával foglalkozom, amely összefüggésben van ezzel a bűvös hármas számmal. Bemutatok olyan eseteket, amikor valaki szerencsés módon bekerült a három kiválasztott személy közé, bár nélküle is teljes lett volna a díjazottak köre. Ez egyébként általában nem vált ki különösebb ellenérzést. A másik helyzet, amikor valaki kimarad a díjazottak közül, holott megérdemelte volna azt, hogy közöttük legyen, sokkal negatívabb hatású lehet. Ez az az eset, amikor már nemegyszer azzal is megvádolták a Nobel díj intézményét, hogy meghamisítja a tudománytörténetet.
Mielőtt a konkrét esetekre rátérnék, szeretném megjegyezni, hogy a három személy szabálya nem Nobeltől ered. Nobel egyoldalas végrendelete, amely megalapította a később róla elnevezett díjat, nagyszerűen tömör dokumentum, amely kiállta az idő próbáját. A végrehajtásról királyi rendelet intézkedik, amelyet többször, legutóbb 1995-ben módosítottak. A három személyre történő korlátozást is a királyi rendelet és nem Nobel végrendelete mondja ki.
Először vegyünk két példát az ún. "harmadik személyre," amikor háromnál kisebb volt a felfedezés közvetlen résztvevőinek száma, de még volt egy harmadik hely, és ezt a harmadik helyet is kihasználták a díjadók. Egy fotoszintézis reakcióközpont szerkezetének a meghatározásáért kapott megosztva Nobel díjat a német Johann Deisenhofer (K88), Robert Huber (K88) és Hartmut Michel (K88). A munka mindent eldöntő része a membránfehérje kristályosítása volt, ezt világelsőként Hartmut Michel oldotta meg. Ezután Deisenhofer munkája, a röntgenkrisztallográfiai szerkezetmeghatározás már szinte rutinszerű volt, de ez volt addig a legnagyobb szerkezet, amelyet valaha is meghatároztak. Mi volt Huber szerepe? Huber volt annak a martinsriedi intézetnek az igazgatója, ahol a krisztallográfiai szerkezetmeghatározás folyt. Ő teremtette meg ebben az intézetben a fehérjekrisztallográfiát, és sok újítást is bevezetett. A konkrét munka iránt kezdetben nem érdeklődött, de amikor felismerte jelentőségét, nyújtott bizonyos technikai segítséget. Huber volt Deisenhofer főnöke, és végül társszerzője lett a munkáról írt cikkeknek. Érdekes megjegyezni, hogy a másik oldalon Michel főnöke, Dieter Oesterhelt kezdettől fogva úgy tekintette, hogy a membránfehérje vizsgálata a fiatalok önálló munkája, és tartózkodott attól, hogy a szóban forgó munkáknak társszerzője legyen. Ez döntő különbség volt. Huber, mint társszerző és munkahelyi vezető, része lett a Nobel díjas hármasnak, Oesterhelt neve ilyen tekintetben fel sem merülhetett.
A fullerének felfedezéséért kapott Nobel díjat az amerikai Robert Curl (K96), az angol Harold Kroto (K96) és a szintén amerikai Richard Smalley (K96) kapta. Ha csak két hely lett volna a Nobel díjra, akkor azt Kroto es Smalley között osztották volna meg, mivel az övék volt a vezető szerep a felfedezésben. A felfedezés annak felismerése volt, hogy a nagy stabilitású C60 molekula különösen nagyszimmetriájú szerkezetű, és a szén harmadik módosulata. Az eredeti felfedezésben, 1985-ben, az új szerkezetet csak megfigyelték, előállítani csak 1990-ben sikerült két asztrofizikusnak, a német Wolfgang Krätschmernek és az amerikai Donald Huffmannak. Ha négyen is kaphatták volna ezt a Nobel díjat, akkor nagyon valószínű, hogy Kroto és Smalley mellett Krätschmer és Huffman lett volna a másik két díjazott. Krätschmer és Huffman között nem lehetett különbséget tenni, négy hely viszont nem volt, ők tehát kiestek. Volt viszont egy betölthető harmadik hely, és az eredeti publikáción három professzor neve szerepelt a doktoráns társszerzők mellett, így Curl szintén osztozott a Nobel díjban.
Ha a Nobel díjból kimaradtakat tekintjük, két nagy kategóriát találunk. Az egyik az, amikor egy nagy felfedezés teljesen kimarad a díjak sorából, a másik pedig az, amikor a felfedezést díjazzák, de az, aki megérdemelte volna, hogy ott legyen a díjazottak között, valamiért kimarad. Ez a "negyedik személy" esete. Ennek lehet oka tájékozatlanság, félreinformáltság, téves értékelés, féltékenység, ellenséges érzelmek, és ehhez hasonlók. Az is lehetséges azonban, hogy valóban több mint hárman vannak azok, akik között a díjat méltán meg lehetne osztani. Ezért is szerencsés, amikor egy felfedezés még idejekorán a díjat odaítélők látókörébe kerül, és akkor ítélik azt oda, amikor még csak kevés résztvevő között kell kiválasztani a díjazottakat. A "negyedik személy" esete azért is szomorú, mert a Nobel díj nyomán csak a díjazottak kerülnek a figyelem középpontjába, míg a nem díjazottakat méltatlanul elfeledik. A Nobel díj ilyen szempontból vízválasztó. Az olimpiákon vannak második, harmadik és sokadik helyezettek, a szépségversenyeken is vannak kisebb díjak, de a Nobel díjnál vagy van Nobel díj vagy nincs. A hollywoodi Oscar díjnál vannak jelöltek, akik közül egy megkapja a díjat. A Nobel díjnál is vannak jelöltek, de azok neve titokban marad a jelöléstől számított ötven hosszú évig.
A Nobel díj intézménye ritkán ismer el tévedést, így különösen nagy jelentősége van annak, hogy a hivatalosnak tekinthető egyetlen ilyen jellegű monográfiában, Nobel: The Man & His Prizes,12 szerepel az a beismerés, hogy Oswald Averyt ki kellett volna tüntetni Nobel díjjal. Avery és két munkatársa kísérleteik nyomán 1944-ben írta le először, hogy a DNS az öröklődés hordozója. Az említett könyv szerint is ez volt minden idők egyik legnagyobb biológiai felfedezése és a genetika legfontosabb megállapítása. A mai kor emberének nem kell külön bizonygatni ennek a felfedezésnek a súlyát és hatását. Avery 1955-ben halt meg, tehát még a kettős spirál felfedezését is megérte, de Nobel díjat nem kapott.
Vannak nagy tudósok, akiknek a tudomány fejlődésére gyakorolt hatása messze nagyobb, mint a legtöbb Nobel díjasé, de Nobel díjat nem kaptak. Ilyen például a brit J. Desmond Bernal és a magyar-amerikai Szilárd Leó. Rájuk jelölés is alig született, de nem is marasztalhatjuk el a Nobel díj intézményét azért, mert Bernal vagy Szilárd nem lett Nobel díjas. Ők látnokok voltak, akiknek ötletei, iránymutatása nyomán mások tettek Nobel díjas felfedezést, ők maguk azonban a konkrét felfedezések tekintetében elmaradtak saját lehetőségeiktől, mert figyelmüket másra összpontosították. Ha Nobel alapított volna tudományos látnokok számára is díjat, Bernal és Szilárd méltán megkaphatta volna azt, és ugyanúgy megérdemelt volna egy ilyen díjat maga Alfred Nobel is.
A Nobel díjasok listájáról hiányzik az orosz Dmitrii Mendelejev is, de ez inkább a Nobel díjat szegényítette, mint Mendelejev halhatatlanságát. A holland G. E. Uhlenbeck és Samuel Goudsmit, az elektron spin felfedezője is feltűnően hiányzik a Nobel díjasok listájáról. Nagyon sok kémikus hiányolja az amerikai Gilbert Lewis nevét, elsősorban a kovalens kötés koncepciójának felfedezéséért. A gyermekparalízis elleni oly sikeres hadjárat első csatájának győzteseit Nobel díjjal jutalmazták, az amerikai John Enders (O54), Frederick Robbins (O54) és Thomas Weller (O54) kapta a polio vírus szövetkultúrán történő sikeres kitenyésztéséért. Az ugyancsak amerikai Jonas Salk és Albert Sabin számára már nem jutott Nobel díj. Az ő nevük hallhatatlanságán azonban ez mit sem változtat. Nemrégiben James Watson (O62) vetette fel Salk és Sabin szentté avatásának gondolatát, mint az emberiséget szolgáló tevékenységük méltó elismerését.
A brit-amerikai Neil Bartlett példája egyértelmű, mert jól meghatározott, igazi felfedezést tett azzal, hogy előállította az első nemesgáz-vegyületet 1962-ben. Nagyon sokan ma is azt hiszik, hogy Bartlett Nobel díjas. Erre a legragyogóbb példa az, amit Primo Levi The Periodic Table című könyvének első fejezete első oldalán olvashatunk. Levi leírja, hogy 1962-ben egy szorgalmas kémikus hosszú erőfeszítések és ötletes munka révén végre kényszerítette a xenont arra, hogy a fluorral egyesüljön, és ez annyira rendkívüli teljesítmény volt, hogy ezért megkapta a Nobel díjat. Azonban Bartlett csak Primo Levitol kapott Nobel díjat, ami szintén nem kevés, de a Svéd Tudományos Akadémiától nem.
További példákat is lehetne sorolni, kevéssé közismert példákat és olyan nagyon is közismert példát, mint amilyen Lise Meitner hiányzó Nobel díja. A maghasadásért Otto Hahn (K44) kapott Nobel díjat 1945-ben, és azóta is nagyon sok vita volt arról, hogy mi lett volna a helyesebb eljárás Meitner munkájának elismerését illetően. Nemcsak a tudományos közvéleményben folytatódnak ezek a viták, de a Svéd Tudományos Akadémia is érzi az önvizsgálat szükségét ezzel kapcsolatban. Két évvel ezelőtt összefoglaló előadásban foglalkoztak Lise Meitner hiányzó Nobel díjával, és kiadtak egy Meitner érmet. Ez volt az első eset, amikor a Svéd Tudományos Akadémia nőt tisztelt meg ezzel a gesztussal.
Lise Meitner példája át is vezet bennünket az ún. "negyedik személy" kategóriájába, amikor a felfedezést díjazták, de valaki igazságtalanul kimaradt belőle. A "negyedik személy" esetére két példát említek meg a közelmúltból. A honduraszi-brit Salvador Moncada kimaradt az 1998-as orvosi Nobel díjból, amelyet három, egymástól függetlenül dolgozó amerikai tudós kapott a nitrogénoxid (NO) molekulának a szív-érrendszerben betöltött jelzési szerepének felfedezéséért. Eredetileg Robert Furchgott (O98) figyelte meg ennek az anyagnak a hatását, de akkor még nem tudták, hogy mi is az tulajdonképpen. Moncada felfedezése volt az első, és eddig legelegánsabb bizonyítéka annak, hogy a titokzatos anyag az NO. Furchgott szerint Moncadanak ott kellett volna lenni a díjazottak között, bár attól Furchgott érthetően eltekintett, hogy megnevezze azt a Nobel díjast, akinek a helyén inkább Moncadát látta volna szívesen. Furchgottnál aligha lehetne hitelesebb bírát találni ebben az ellentmondásban. A viták során gyakran elhangzott, hogy a Nobel díj megkísérelte újra írni a tudománytörténetet.
2000-ben, az orvosi Nobel díj kihirdetését követően hasonlóan szenvedélyes vita alakult ki. A díjat három kutatónak ítélték oda az idegrendszeri jel-transzdukcióval kapcsolatos felfedezésekért. Ezeknek a felfedezéseknek szerepük van a Parkinson kór és más betegségek kezelésében. Az első felfedezések és kezelések az osztrák Oleh Hornykiewicztől származtak, de őt kihagyták a díjazottak közül és még a nevét sem említették meg. Az említett negatív példák azonban csak rövid időkre csökkentik a Nobel díj fényét. A Nobel díj továbbra is a világ legfontosabb tudományos elismerése és az egyetlen, amelyet a nem-tudományos világ is ismer.
Feltételezem, hogy a hallgatóságban is sokaknak megfordul a fejében a kérdés, vajon van-e környezetünkben valaki, akinek esélye van erre a hatalmas kitüntetésre? Bennem is felmerült ez a kérdés. Pályafutásom során azok között a tudósok között, akikkel közvetlen munkakapcsolatban voltam, egyik tanítómesterem, a norvég Otto Bastiansen volt olyan kutató, aki lehetett volna a Nobel díj várományosa. Legfontosabb tudományos eredménye a konformációs egyensúlyok felfedezése volt Odd Hassel (K69) doktoránsaként. Bastiansen egy időben Norvégia vezető tudósa volt, és sokat tett azért, hogy Hassel megkapja a Nobel díjat, ami 1969-ben meg is történt.
És mi a helyzet itthon? Ma - úgy gondolom - Magyarországon korlátozottak a lehetőségek valóban világszínvonalú, úttörő kutatások kialakulásához, és ha ilyen szintű felfedezések születnének, akkor azok elismertetéséhez. Adódhatnak azonban különleges esetek. Ilyennek gondolom Furka Árpád esetét. Hogy a nemzetközi irodalomban gyakran használt kifejezésekkel éljek, Furka Árpád a kombinatorikus kémia úttörője, elindítója, atyja. Ma, amikor az alkalmazásokra is oly nagy figyelmet fordítanak a Nobel bizottságok, a kombinatorikus kémiának nagy esélye van a Nobel díjra, és ebben Furka Árpádot nem lehet megkerülni. Nagyszerű lenne, ha Szent-Györgyi Albert után valaki megint Budapestről indulhatna el a Nobel díj átvételére. Remélem és kívánom, hogy Furka Árpád ne csak meghívott, hanem kiválasztott is legyen.13
2 A Nobel díjhoz vezető útról részletesebben lásd I. Hargittai, The Road to Stockholm: Nobel Prizes, Science, and Scientists. Oxford University Press, Oxford, 2002.
3 I. Hargittai, Chem. Intell. 4(2), 12-19 (1998).
4 K84 az 1984-es kémiai Nobel díjra utal. Hasonlóan: F a fizikai, O az orvosi Nobel díjat jelzi a továbbiakban.
5 E. Garfield, Current Contents No.23 (9 June), p. 8 (1986).
6 J. Maddox, The Independent, 11 October 2000, p. 5.
7 Hargittai I., beszélgetés J. Walkerrel, Cambridge 1998.
8 B. Müller-Hill, The lac Operon: A Short History of a Genetic Paradigm. Walter de Gruyter, Berlin es New York, 1996.
9 E.D. Sverdlov, G.S. Monastyrskaya, A.V. Chestukhin, E. I. Budowsky, FEBS Letters 33, 15-17 (1973).
10 I. Hargittai, Candid Science II: Conversations with Famous Biomedical Scientists. Imperial College Press, London, 2002.
11 Ez az eset nagyszerűen illusztrálja Karl Poppernek a tudományos kutatás módszerére vonatkozó tanításait.
12 Nobel: The Man & His Prizes. Harmadik kiadas. Edited by the Nobel Foundation and W. Odelberg. American Elsevier, New York, 1972.