Gyurgyák Jánost a filoszok eddig többnyire úgy ismerték, mint a filozófia, a társadalomtudományok, általában a tudományos kérdések ötletes és bőkezű kiadóját. Kevesen tudták, hogy történész is. Könyve most mellbevágó erővel bizonyítja, hogy a mai középnemzedék kiváló történész képviselője.
A könyv óriási anyagot vonultat fel; az első részben a török utáni kortól ismerteti a zsidók magyarországi történetét, a korábbi, akár az ókorig visszavezethető betelepülésekkel nem foglalkozik. A második részben a zsidókra vonatkozó magyarországi vitákra tér ki, minden esetben attól az időponttól kezdve, amikor ezek a viták megindultak. Részletes képet ad így a betelepülésről, a foglalkozások kialakulásáról, az űrről, amelyet a kapitalista fejlődésben végül is éppen a zsidók töltöttek be. A sokat emlegetett nagyarányú bevándorlás épp 1880 és 1914 között lassult le igen jelentős mértékben. Az 1918-19-es forradalmak, különösen az utóbbi, a bizonytalan asszimilációból és az ebből eredő identitásválságból kínálta a mindent megoldó kiutat: a világforradalmat, minden probléma elintézését. Ezért voltak oly sokan a Tanácsköztársaság vezetői közt. Természetesen sorra kerülnek a zsidótörvények, de szerző utal rá, hogy a német megszállásig a zsidók helyzete Magyarországon összehasonlíthatatlanul jobb volt, mint a szomszédos és más kelet-európai országokban. Az atrocitásokra, a gettósításra és az Endlösungra csak akkor került sor, amikor a politikai vezetőréteg szétesett. Külön fejezet foglalkozik az utódállamokban maradt zsidósággal, és annak a magyarokhoz fűződő viszonyával.
A következő nagyobb rész a szellemi-politikai irányzatokat veszi sorra a zsidókérdéshez fűződő viszonyuk szempontjából. Kezdve mindjárt magával a zsidósággal, amelyen belül ugyancsak éles küzdelmek zajlottak az asszimiláció vagy a további elkülönülés körül, az ortodoxok és neológok éles szembenállása, sőt szétválása (még egy harmadik, status quo ante csoportra) Magyarországon kívül csak Németországban következett be. Utána a konzervatív és a liberális álláspontokat mutatja be Gyurgyák, érdemben a reformkortól. Leírja az asszimilációt elfogadók és azt ellenzők vitáit, rövid pillantást vetve közben a történeti egyházak álláspontjára is. 1919 után különösen a konzervatívok körében nőtt meg az antiszemita felfogást vallók száma, amiben felekezeti szempontok is közrejátszottak. Ugyanakkor azt sem titkolja a szerző, hogy ez a konzervatív antiszemitizmus még gondolni sem tudott valamiféle Endlösungra. Ezen a részen belül a leghosszabban a magyar radikális jobboldali és antiszemita irányzatokat tárgyalja (majdnem a főfejezet felét erre szánva), az akkor bolondnak tartott Istóczy Győzőtől a tiszaeszlári ügy ellenséges visszhangján, Egan Ede ruténföldi akcióján át a két világháború közti irányzatok fő képviselőiig. Itt esik szó a fajvédőkről. meg a sorra alakuló, egymással konkuráló, de az 1939-es titkos választásokon már jelentős parlamenti szerephez jutó nyilas pártokról. A mai közfelfogással ellentétben Szálasiban nem lát hóbortos dilettánst vagy őrültet, hanem olyan embert, aki már a harmincas évek végén eljutott a zsidóság kiirtásának gondolatához. A zsidókérdésben ellentétes álláspontot elfoglaló polgári radikálisokat és szociáldemokratákat együtt tárgyalja a szerző. Kiemelten Jászi Oszkárt, de elsősorban 1918 előtti tevékenységét, az emigrációbelit már rövidebben. Rövid teret szentel a népieseknek, élükön Szabó Dezsővel, aki Gyurgyák szerint besorolhatatlan (ezzel teljesen egyet lehet érteni). Veres Péter nacionalizmust és szocializmust összefogni kívánó felfogását persze reménytelennek látja (a pártállami időkben, a szovjet felfogásban ez nem látszott olyan reménytelennek).
Igaza van Gyurgyáknak, hogy egyelőre még lehetetlen az 1945 utáni korszak olyan részletességű elemzése, mint a korábbiaké, ezért annak csak fő fejlődési vonalait tekinti át. A holokauszt és minden egyéb tragédia után a hazai zsidóság 70-80 %-a mégis kitartott az asszimilációs stratégia mellett. Egy részük csatlakozott a kommunista párthoz, megint a világforradalomtól várva a megoldást. Gyurgyák itt veti fel a "negatív asszimiláció" fogalmát, a zsidó származás eltitkolását. Aczél György, aki kezdetben az asszimilációt tartotta megoldásnak, élete végére úgy látta, hogy ez nem megy, Haraszti György pedig 1989-től épp zsidó közéleti reneszánszt lát.
Nyilvánvalóan reménytelen a könyvről valamiféle tartalmi ismertetést adni, hiszen messze meghaladná egy szokványos ismertetés terjedelmét. Hozzátartozik még mintegy félszáz oldalra kiterjedő bibliográfia, minden érdemleges irodalommal együtt. Ennél is terjedelmesebb a személyi adattár, amely a legfontosabb szereplők rövid életrajzát, fontosabb műveik jegyzékét és a rájuk vonatkozó irodalmat is tartalmazza. Az adattárban élők nem szerepelnek, az egyetlen indokolt kivétel Fejtő Ferenc. Egy kronológia 1726-2001 közötti adatokat tartalmaz.
A könyv egyik kritikusa a szerző szemére vetette a levéltári anyag mellőzését. Nyilván hosszan, akár még tíz éven át lehetett volna kutatni a vonatkozó levéltári anyagot a mikrotörténelem módszerével, akár három ilyen terjedelmű kötet is kerekedhetett volna belőle, csakhogy a fejlődés lényeges vonásain bizonyára semmit sem változtatott volna.
A záró sorokban a szerző arra hivatkozik, hogy könyvében a dolgokat igyekezett nevükön nevezni. E szándékát véleményem szerint meg is valósította. A nagyon érzékeny témát emóciók és előítéletek nélkül dolgozta fel. Csakhogy a történész szakmában nincs utolsó szó (alkalmasint másutt sem), mert hiszen akkor meg is szűnne a kutatás. Ez a könyv az eddigi fejlődés egyfajta lezárása, és sok idő telik majd el, mire hasonló terjedelemben kerül elő újra a kérdés. Gyurgyák mindenképpen maradandó művel állt elő.
Ennyi dicséret után nyilván furcsán hangzik, hogy a könyv alapkoncepciójával nem értek egyet. Azzal ugyanis, hogy a zsidó asszimiláció nem sikerült. Igaz, a felejthetetlen William McCagg a Habsburg-zsidókról szóló (magyarul is megjelent) könyvében a dualizmus kori Magyarországról szóló fejezetnek a Triumph in Hungary címet adta, de a szöveg félreérthetetlenné tette, hogy ez nem volt igaz, épp a zsidó sajátosság veszett el.
Legyen szabad itt szubjektíven, mint részben érintettnek megszólalnom. Német származású, másodgenerációs asszimiláltként (nagyon utálkozva írom le ezeket a sorokat) egy pozsonyi analógiát hoznék fel, a háromszínű városból, ahogy egy pozsonyi magyar írónő egyszer elnevezte. Volt egy család négy fiúval, 1900-1910 táján születtek. A legidősebb, aki Münchenben tanult építésznek, a két világháború közti korszakban öntudatos német volt, a legfiatalabb, ha lehet, még öntudatosabb magyar, nagy szerepet játszott a magyar kisebbségi ügyekben. A két közbülső inkább német volt, mint magyar, végül 1945-ben a német identitást vállalta és Ausztriába menekült. Egy családon belül tehát többféle identitás lehetséges. Az analógiából csak azt szeretném kihozni, hogy csoportos, vagyis kollektív megoldások még önként sincsenek, felülről történő előírásról pedig manapság nyilván végképp nem lehet szó. A zsidók eljövendő magyarországi fejlődése (mert hiszen érdemben erről szól Gyurgyák könyve) három alternatívát tesz lehetővé. Az egyik a teljes asszimiláció, amely felé a zsidóság nagyobb része a 19. század második felétől-végétől, elindult. Amikor el kell jutni ahhoz a stádiumhoz - ahogy azt Szabó István magyarázta -, amikor az asszimilált számára az előző identitás már semmi kapcsolatot sem jelent. Ilyen lehetséges, jómagam így vagyok a németekkel. A másik lehetőség a disszimiláció, a zsidó identitás vállalása, ezt is megtették jónéhányan 1945 után, amikor kivándoroltak Izraelbe. A harmadik, bizonytalan megoldás valamiféle kettős identitás, magyar is, meg zsidó is. Ez talán csak átmeneti állapotként lehetséges.
Ezek alapján személyes véleményem, hogy a zsidó identitás teljes vállalása Magyarországon nemzetiségi létet jelent. Ezt a megoldást, úgy gondolom, kevesen választanák. Ma ilyet mondani hallatlan és felháborító. De gondoljunk arra, hogy a pártállami időkben éppily hallatlan és felháborító volt a cigánykérdés, mint nemzetiségi kérdés felvetése. A cigányokat csak "szociális csoportnak" volt szabad tekinteni. Köztudomású, hogy ettől mára már messze jutottunk. Hogy ez a lehetőség megvalósul-e, azt nem a történész feladata eldönteni. A történész csak az előzményeket vázolhatja fel, amelyek netán több megoldási lehetőséget kínálnak. A politológusok megjósolhatják, milyen megoldás várható. Gyurgyák János kitűnő könyve a levonható tanulságokat kínálja. Ezért tartom fontos és jó könyvnek. (Osiris, Budapest, 2001, 788 o.)
Lukács György munkásságáról gazdag magyar és idegen nyelvű szakirodalom található. Veres András könyve egy eddig nem elemzett, elhanyagolt témakör kimunkálásával járul hozzá ehhez a szakirodalomhoz. A szerző azt vizsgálja, hogyan alakult és mit nyújtott a kortársaknak Lukács irodalomszociológiája.
A rövid könyv két nagyobb részből áll. Előbb a Korszakok és irányváltások Lukács György pályáján című fejezetben röviden áttekinti Lukács életét és munkásságát; közéleti, főként pedig filozófiai sorsfordulóit. Ezt követi három fejezet, melyekben az irodalomszociológus Lukács György életművét tárgyalja a szerző. Előbb arról olvashatunk, amit premarxista korszakában alkotott, aztán egy közbevetés-ben arról, hogy milyen összefüggések fedezhetők fel szociológiai és történelemfilozófiai szempontjai között, végül pedig a marxista Lukács irodalomértelmezése a tárgy.
Ezeket a fejezeteket azonban megelőzi egy, néhány rövid bekezdésből álló fejtegetés, amelyben a szerző a "maga mentségeként" arra válaszol igennel, hogy "Beszélhetünk-e Lukács György esetében irodalomszociológiáról?". Egyetértek Veres igenjével, és meggyőzőnek tartom azt a koncepciót is, amit kidolgozott. Eszerint pályája kezdetén - főként G. Simmel hatására - Lukács megpróbálta összeegyeztetni a szociológia és a filozófia látásmódját. Később, az 1910-es években elfordult a szociológiától, még később pedig, marxistaként "felemás módon" talált vissza hozzá.
Persze a kétkedő olvasóban megszólalhat a rendszerező tudománytörténész: "eszerint Lukács szociológus (is) volt"? Azt válaszolnám az ilyen kétkedőnek: gondolja át - miként Veres tette - történetfilozófia és szociológia összefüggéseit, és vegye figyelembe Lukács hatását a 20. századi szociológiában. Ez a hatás főként a Történelem és osztályöntudat-nak köszönhető, amelynek téziseihez és szempontjaihoz közvetlenül és közvetve sokan kapcsolódtak s kapcsolódnak ma is. A közvetítést főként a frankfurti iskola tagjai végezték. Az eldologiasodás, a társadalomtörténet és a modernség összefüggéseiről szóló fejtegetésekben Adorno, Horkheimer, Marcuse, majd pedig Habermas egy új elméletet fedeztek fel. Ez az elmélet (a freudizmussal együtt) értelmezhetővé tette számukra a szükségletek manipulációját, a hamis tudat keletkezését, a kultúr-ipar és a tömegkultúra társadalomalakító hatásait. Vagyis mindazt, ami a "nyugati marxizmus" kritikai elméletének tárgya lett, s vált népszerűvé főként az 1960-as években.
Lukács azt tartotta, hogy a nagy irodalom és művészet nem más, mint az emberiség öntudata, önmegismerése, a társadalmi célok és feladatok felfedezése. Márpedig a polgári társadalom és a kapitalizmus eltorzítja a nagy kulturális objektivációkat, és szembeáll a művészet hivatásával. A filozófia, a tudomány, a művészetek és az irodalom elemzésekor ebből, az egészre, a totalitásra vonatkozó gondolatból kell kiindulni. Elméletének így lett középponti kategóriája a "totalitás". Veres helyesen írja: "Marxizmus és totalitás egyet jelentett Lukács számára, s élete végéig kitartott amellett, hogy a totalitást szükségképpen kénytelen nélkülözni a diszciplínákra szakadt polgári tudomány" (78. o.).
1919 után Lukács úgy látta, hogy Marx munkássága a társadalomtudományok "kopernikuszi fordulatát" hozta, s ettől kezdve a "polgári tudomány" tévúton jár. Így aztán Lukács azért sem végzett "szociológiai kutatásokat", mert a szociológiát is polgári tudománynak tartotta. Ő nem fogadta el azokat a kompromisszumokat, amelyeket túlnyomó többségünk a 60-as évektől elfogadott. Az ő marxizmusát nem kellett, de nem is lehetett kiegészíteni azzal, amit a "polgári társadalomtudomány" kínált. (Elvei azért nem süketítették meg. Meghallotta és kifejezte "az idők szavát", még a szociológiáról is. Így juthatott 1968 után a következőhöz hasonló furcsa következtetésekre: "Önálló szociológiai tudomány nem létezik - a szociológia a valóság igazi átfogó közgazdaságtani kutatásának egyik aspektusa... azt viszont hangsúlyozni szeretném, hogy bár tagadom az önálló szociológia létét, a szociológiai kutatásokat viszont messzemenően helyeslem." - (Ld: Lukács György a futurológiáról. - Valóság, 1971/11. sz. 18. o.)
Életműve cáfolja ezt a következtetést is. Ő sosem végzett olvasókról vagy írókról "szociológiai kutatásokat", mégis nagy hatása lett elemzéseinek, melyek társadalom és irodalom összefüggéseiről szóltak. Csakhogy ezek a hatások az utóbbi negyedszázadban fogyatkozni kezdtek. Az újabb filozófus- és szociológus-hallgatókat nem érdekli Lukács. Veres András könyvét sokmindennel lehetne kiegészíteni (például a realizmus-elmélet tudás-szociológiai elemzésével), de méltánylandó érdeme az, hogy a korszellem ellenében szól az irodalomszociológus Lukácsról. (Balassi Kiadó, Budapest, 2000)
Az ez évben megjelent kötet igyekszik mintegy keresztmetszetét adni a hazai egészségügy különböző aspektusainak. Kiadása Akadémiánk távlati, stratégiai kutatási tervébe illik, ennek megfelelően a programvezető, Vizi E. Szilveszter, az Akadémia alelnöke vezette be, és függelékben elemzi az 1997 és 1999 év közötti kutatási beszámolókat. A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) sokunk előtt jól ismert, fontos demográfiai adatait elemezve megállapítja, hogy hazánkban észlelhetők a civilizált Európa talán legkevésbé előnyös paraméterei. Legrövidebb a születéskor várható élettartam, igen magas a daganatos és keringési eredetű betegségekben elhunytak aránya. Kétségtelen, hogy ebben jelentős szerepet játszik a környezeti károsodás, a helytelen táplálkozás, a nem megfelelő életvezetés és a különböző szenvedélyek (dohányzás, alkohol, drog). A kötet számos szerzője más és más megközelítésben veszi górcső alá egészségügyünk helyzetét.
A munka I. része három fejezetre oszlik. Az elsőben Csáky András és munkatársai elemzik az egészségügy és a gazdaság összefüggéseit, részletesen kitérve a finanszírozási és igazgatási rendszer korszerűsítésére. Meglepő megállapításuk, hogy a hatásosság javításával, a visszaélések szankcionálásával évente 1-5 milliárd forint körüli indokolatlan kiadást lehetne elkerülni. A régebbi orvosgeneráció számára még ma is kissé idegenül cseng, hogy az egészségügy a nemzetgazdaság egyik fontos ágazata, mint termelő és fogyasztó egyaránt, tovább foglalkoztatáspolitikai szerepe is jelentős. Megállapítják, hogy az egészségügyi ellátó rendszer korszerűsítése elengedhetetlen feladat. Számos pontban tesznek javaslatot, melyek lényege abban foglalható össze, hogy olyan rendszert kell kiépíteni, mely minden szinten megfelelő szolgáltatást képes nyújtani az adott betegség költséghatékony kezelésében. Elemzik a különböző ellátó rendszereket a védőnői ellátástól a fekvőbeteg ellátás korszerűsítéséig. A kórházi szerkezet kapacitásának szűkítése nálunk is nyilvánvalóan kiemelt feladat, de ugyanakkor át kell alakítani a háziorvosi és a járóbeteg-szakellátás rendszerét is, területenként változóan, a szükségleteknek megfelelően.
A nagyon fontos szakmapolitikai szempontokon túl a legnagyobb probléma a szükséges anyagi források előteremtése, a gazdaság más ágazataiból történő átirányítása, más tárcákkal való egyeztetések hosszú harcai után. A fejezet tömör, jól összefoglalja a teendőket, sajnálatos, hogy a mindennapi életben ezeket a változtatásokat még alig lehet érezni.
A kórházszövetség elnöke, Ajkay Zoltán a megelőzés feladatairól írt. Idézi az Egészségügyi Világszervezet ottawai megállapítását, miszerint egészségről csak a szociális jólét bizonyos fokán beszélhetünk. Az egészségügynek tehát ki kellett lépnie eddigi betegségcentrikus felfogásából, és a prevenció szempontjai miatt egyre többet kell foglalkoznia az egészségesekkel, vagyis az egészség megőrzésre kell a hangsúlyt helyezni. A Németh kormánytól kezdődően egészen napjainkig számos megelőzési program született, de e programok eddig nem hoztak átütő sikereket a lakosság egészségi állapotában. Kritikus hangú írásából kiderül, hogy a prevencióra szánt támogatások nehezen "tisztázhatók". A különböző finanszírozási formák közül az Egészségügyi Minisztérium költségvetésében az "intézményfinanszírozás" dominál. Példaként hozza fel, hogy a népegészségügyi intézetek számára kevesebb, mint 20 milliárd Ft-ot tervez a tárca. Ennek 70 %-a személyi juttatás. Nyilvánvaló, hogy az ágazati költségvetés 5 %-ából nem lehet az ÁNTSZ-eket úgy működtetni, hogy a rutinfeladatok mellett prevencióra is jusson megfelelő pénz. Tény, hogy más főhatóságok is támogatnak preventív programokat, de az átfedések egyúttal bizonyos átgondolatlanságot is eredményezhetnek. A finanszírozás "megtérülése" és ennek objektivizálása nehéz feladat. Ajkay dr. megadja azokat a szempontokat, amelyek alapján egy ilyen értékelés elvégezhető. Az eltelt évtized hazai prevenciós programjai nem voltak igazán sikeresek. Ennek egyik oka - a hiányos forrásokon kívül - a nem kellően átgondolt tervezés, a korszerűtlen eszközökkel végzett szűrővizsgálatok, ennek következtében a nemzetközileg nem összehasonlítható eredmények, stb. Sokkal jobb szervezéssel, a financiális és szakmai szempontok szigorú egyeztetésével, a gyakori párhuzamosságok kiiktatása útján remélhetők csak olyan eredmények, melyek a magyar lakosság életminőségét jelentősen javítják.
Forgács Iván nagyon érdekes írásának alapgondolatai lapunkban már megjelentek. Ezúttal a szerző azt hangsúlyozza, hogy a korszerű ellátó rendszereket a hozzáférhetőségnek, az esélyegyenlőségnek és a nemzetközi színvonalnak megfelelő minőségnek kell jellemeznie. Ezen kitűzött elvek szempontjából elemzi a különböző finanszírozó rendszerek előnyeit és hátrányait.
A munka második része Az egészségügyi ellátás résztvevői címet viseli. Első írásában Hidas István háziorvos, a Magyar Általános Orvosok Tudományos Egyesületének elnöke fejti ki nézeteit az alapellátás reformját illetően. Érdekesek összehasonlító adatai más európai alapellátási struktúrákkal. A reform meghatározó célja, hogy az alapellátásnak prioritása legyen. Ez éles ellentétben van a régebbi periódus kórház-centrikus szemléletével. További cél, hogy lehetőleg nyújtson definitív ellátást a háziorvos. Nagyon fontos, de jelenleg még nem megoldott a minőségbiztosítás rendszere az alapellátásban. Jelenleg ez tűnik az egyik kulcskérdésnek. Kardinális szempont kell, hogy legyen a szakmai alkalmasság, de itt azonnal kompetenciaproblémák merülnek fel. A legtöbb háziorvost az önkormányzatok alkalmazzák, s a kinevezésekben, elbocsátásokban sem az Orvosi Kamarának, sem az ÁNTSZ-eknek nincs vétójoguk! Kívánatos, de ma még elhanyagolt terület az alapellátásban a prevenció. Eredményes munka ezen a területen csak akkor várható, ha az alapellátás tagjainak anyagi érdekeltségét is ehhez fogják adaptálni. A háziorvosi finanszírozás alapja a továbbiakban is a fejkvóta legyen (bár ez számos indokolatlan haszonhoz juttatást is jelenthet!), de a gondozást, megelőzést, a még egészségesekkel való foglalkozást is - kiemelten - kellene támogatni. Ehhez komoly pénzügyi "filozófiai" paradigmaváltás kell, ennek kidolgozása még várat magára.
Fecske Mihály az ideális kórházmodellt vázolja fel és próbálja elhelyezni a magyar valóságban. Sok a kórházi ágy, ezek mintegy ötödén alkoholisták, szociális ellátást igénylők fekszenek, indokolatlanul hosszú az átlagos ápolási idő stb. Kiderült, hogy a legtöbb kórházban a személyzet 50 %-a nem a gyógyítással közvetlenül foglalkozó személy. Jelentős összeget lehetne megtakarítani egyebek között a jobb és olcsóbb beszerzésekkel, a kórházi infrastruktúra korszerű átalakításával. Hangsúlyozza, hogy a jövő kórházát a mai szerkezetből kell kialakítani, a meglévő adottságokra kell támaszkodni. Számos korszerűsítés mellett alapvetően a mikroelektronikára és az informatikára kell támaszkodni. Mindezen változtatások után is a kórház marad az ellátás legmagasabb szintű szervezete.
Simon Pál az egészségügy modernizációjáról írt, kiemelve az informatika szerepét a modern ellátási rendszerben. Több illusztratív, bár kissé bonyolult ábrán követhetjük nyomon az ellátás szerkezetét, a hatékony kórházmodellt csakúgy, mint az általános egészségügyi munkahely modern informatikai modelljét. Talán legfontosabb következtetése, hogy ez az átalakulás generációs nagyságrendű, még a legoptimálisabb körülmények között is!
Nagy Júlia az életminőség javításával foglalkozva a kórházi ellátás szerepét emeli ki. E felfogás lényege, hogy egyedül a kórházban koncentrálódik a magas szintű szakértelem és műszerezettség, így a gyógyítást, a rehabilitációt, a halálozás megakadályozását leghatékonyabban itt lehet elvárni.
Nyári István és Pásztor Emil az országos intézetek reformban betöltött szerepét taglalják. Ismeretes, hogy az országos intézetek valamely betegségcsoport (pulmonológia, kardiológia stb.) ellátására szerveződtek. A gyógyítás mellett szerepük kell, hogy legyen a rehabilitáció, a prevenció, az oktatás, a továbbképzés, a tudományos munka. Helyzetük az utóbbi időben eléggé bizonytalanná vált, volt olyan koncepció is, hogy valamennyi intézetet közös igazgatás alá kellene vonni. Viszonyuk az egyetemekhez nincs tisztázva, számos intézetben egyetemi tanszék működik, de ezek a tanszékek a régebbi nevén "Egészségtudományi Egyetem" keretében működtek. Az egyetemi összevonás során emiatt itt is problémák merültek fel. Komoly nehézségeket jelent a privatizáció. Bár elvben mindenki egyetért e törekvéssel, a forráshiány, a drága kezeléseknél kicsiny haszonkulcs egyelőre gátját jelenti a teljes intézmény privatizációjának.
Ungváry György és Béleczki Lajos arra a kérdésre keresték a választ, vajon a foglalkozás-egészségügynek milyen lehetőségei vannak a munkavállalók életminőségének befolyásolására. Sorra vették a legfontosabb egészségkárosító munkaköröket (légutak ártalmai, bőrbetegségek, zajártalom stb.) és ezek károsító hatásait jól érthető táblázatokban mutatták be. Megállapították, hogy figyelembe véve a nemzetközi szervezetek útmutatásait új foglalkozás-egészségügyi információs rendszereket kell kiépíteni, biztosítani a foglalkozási ártalmak, balesetek teljes körű nyilvántartását. Simon Tamás az iskolások egészségéről és általában az iskola-egészségügyről írt. Bár hazánkban a múlt század nagy formátumú egészségpolitikusa, Fodor József már megteremtette ennek alapjait, a mai helyzet - az anyagi ráfordítás hiánya miatt - távolról sem rózsás. Egy 1997-es rendelet alapján iskolás gyermekenként évi 350 forint jut iskola-egészségügyi költségekre... Ha pl. egy iskolaorvosnak 2000 gyermekről kell gondoskodnia, akkor a védőnővel együtt 51 000 forintot kapnak. Ugyanakkor a foglalkozás-egészségügyben a finanszírozás 6,5-szörös. Igaz, hogy ezt a munkavállaló állja, míg az iskola-egészségügyet az OEP finanszírozza! Az iskolai egészség-oktatás kiemelt fontosságú, hiszen itt kell megértetni a gyermekekkel, hogy az egészség "érték"; itt kell kialakítani az egészséges életvezetést, étrendet, káros szenvedélyektől való tartózkodást, ez a terepe az elsődleges megelőzésnek. Ha valóban egészségesebb magyar társadalmat szeretnénk kialakítani, úgy azt az iskolában (vagy az óvodában!) kell megalapozni.
A könyv III. része az egészségbiztosítás kérdéseivel foglalkozik. Mikó Tivadar és Mogyoróssy Zsolt írása a leginkább neuralgikus pontokat érinti, így a "bizonyítékokon alapuló gyógyszertámogatást" a gyógyszerrendelést. Az az elv, hogy új gyógyszerek csak akkor kaphatnak támogatást, ha hatásosságukat bizonyított klinikai vizsgálatok is igazolták. Jól ismert, hogy a gyógyszerárak mennyire érintik a lakosságot, s ez a terület állandó viták, érdekegyeztetések színtere. Sajnos nem ritka, hogy már bevezetett, hatásos gyógyszereket ki kell vonni a forgalomból, mert súlyos mellékhatások lépnek fel.
Egy munkacsoport (orvosok, közgazdászok, statisztikusok stb.) közös munkája Az egészségügy és egészségbiztosítás megújítása című fejezet. Demográfiai, epidemiológiai mutatók alapján vizsgálták a halálozást, a morbiditást, az egyes kockázati tényezőket, az orvosi kezelések hatásait stb. E tervezésnek azt a célt kell szolgálnia, hogy senki se maradjon hatékony, megfelelő és kulturálisan elfogadható egészségügyi ellátás nélkül. Hazánkban háromféle finanszírozási forma van érvényben: a háziorvosi ellátás alapja a fejkvóta, az orvos betegenként kap pénzt. A járóbeteg szakellátásban pontrendszer érvényesül, vagyis az egyes tevékenységeknek pontértékük van, egy-egy pont bizonyos mennyiségű forintot jelent. A fekvőbeteg szakellátásban a "homogén betegségcsoport" (HBCS) koncepció érvényesül. Célszerű lenne bevezetni széles körben a chip kártyát, mely az egyén minden fontos egészségi-betegségi paraméterét tartalmazza. Ezzel bizonyos kezdeti tapasztalatok már vannak. A tanulmány tárgyalja az önkéntes kölcsönös egészségpénztárak eljövendő szerepét, hangsúlyozva ezek szélesebb körű elterjesztésének szükségességét. Intézkedési ajánlásokat tesznek egyes fontos rizikótényezők, betegségcsoportok visszaszorítására, egészségvédő programokra stb. Összességében ez a fejezet tartalmazza a legtöbb konkrét javaslatot, ajánlást, mind orvos-szakmai, mind gazdasági, szervezési, pénzügyi téren.
Az igényes szerkesztésű könyv segítség és forrás mindazok számára, akik a magyar lakosság életminőségének javításában, az egészségmegőrzésben részt vesznek. De a szakembereken kívül haszonnal forgathatják az érdeklődő, e problémákra fogékony állampolgárok, vagyis az egészségügyi rendszer "fogyasztói", a "szenvedő" alanyok is. Hátha nagyobb megértéssel viseltetnek ezután az egészségügy nehézségeivel szemben! (Stratégiai kutatások a Magyar Tudományos Akadémián. MTA, 2001, 367 o.).
A magyar tudománypolitika történeti feldolgozására még mindig várnunk kell. Többen, többféle módon járultak már hozzá e terület tisztázásához, de az igazán mély elemzések ezidáig elmaradtak. Intézményi, finanszírozási, politikai és társadalmi oldalról egyaránt megközelíthető a kérdés: minden próbálkozás fontos, de nem minden esetben kapunk reális képet. Balogh István új könyve is egyike az ilyen irányú próbálkozásoknak.
Először is a formai kérdésekről. A tulajdonképpeni tanulmány alig teszi ki a kötet felét, emellett mintegy 150 oldalon keresztül tallózhatunk a tanulmányhoz kapcsolt dokumentumok között. Tudatosan használom a tallózás kifejezést, mivel a vastagon lábjegyzetelt szövegben történik ugyan utalás a csatolt dokumentumokra, de eltart egy ideig, amíg a számok és jelzetek között azonosítjuk a számunkra éppen megfelelőt.
Másodszor a módszerről. A szerző az 1966-1988 közötti időszakot elemzi, középpontba helyezve a tudomány és a politika közötti kapcsolat átalakulását. Azokat a társadalmi intézmények közötti határokat vizsgálja, amelyek minden intézményi tag számára a munka kereteit biztosítják; e tagok végvári harcosokként küzdenek határaik fenntartásáért. A határok védelme, felépítése és restaurálása is a professzió tagjainak feladata.
Köztudott, hogy a tudomány(ok) határainak vizsgálata tipikusan tudományszociológiai terület, amely Robert K. Mertontól David Bloorig a kutatások egyik fontos irányát jelenti. A Határharcok is ugyanezzel próbálkozik, de nem szociológiai eszközök segítségével, hanem sokkal inkább egyfajta történeti-dokumentarista módszerrel, amelynek alkalmazása pozitívumai mellett több negatív következménnyel is jár, de erre még később visszatérünk. Balogh István könyvében elsősorban a politikusok és a társadalomtudósok kapcsolatát vizsgálja. Bár nem szűkíti le explicit módon, hogy mely tudós közösségre irányul vizsgálódása, végül mégis elsősorban ez a csoport lesz elemzésének tárgya. Ez önmagában nem baj, de így semmiképpen sem adhat átfogó képet a teljes magyar értelmiség és a politikai elit kapcsolatáról.
Harmadszor a könyv tartalmáról. Az 1968-ban bevezetésre került új gazdasági mechanizmus egy értékarányos ráfordítási rendszer létrehozásával kívánta racionalizálni a szocialista gazdaság pazarló mechanizmusait. Ennek eredményeképpen egy, a munka hatásfokát visszatükrözô új bérrendszert is be kívántak vezetni. Ezek a törekvések - mint az köztudottá vált - nem vezettek eredményre, hiszen a valódi piaci viszonyok bevezetése továbbra is elfogadhatatlan és elképzelhetetlen törekvés volt a politikai vezetés szemében. Ebben az idôszakban - a reformok szellemének megfelelôen - elsôsorban az egyetemi, fôiskolai és vállalati kutatások támogatását tűzték ki célul.
A reformfolyamatok talán legfontosabb tudománypolitikai állomását jelentette a Tudománypolitikai Bizottság (TPB) megalakítása (1967). A bizottság a tudomány- és technikapolitika elsôdleges céljaként a társadalmi igények kiszolgálását határozta meg. Ugyanakkor az MSZMP Központi Bizottsága maradt az a szerv, amely ténylegesen kijelölte a tudománypolitika aktuális nyomvonalát. A Tudománypolitikai Irányelveket 1969 júniusában határozták meg, és a különbözô szintű pártbizottságokban nagyon is eltérô módon véleményezték ezt a tervezetet: a reformok ellenzôi elsôsorban a "kutatás helyesen értelmezett szabadságának" fontosságára hívták fel a figyelmet. Az ellenvélemények sokaságával szemben, az Irányelvek közzététele után mégis megkezdôdhetett a reformprogram megvalósítása.
A tudományos és technikai kutatások preferencia-sorrendjét igyekezték a primer hasznossági és eredményességi szempontok alapján meghatározni, és természetesen a kutatási pénzek elosztása is ennek megfelelôen történt. A célokat olyan komolyan vették, hogy a kutatásokat a nemzeti jövedelem növekedését meghaladó mértékű támogatásban részesítették. Nem törekedtek a tudomány- és technikafejlesztés minden területének támogatására, hanem egyes preferált irányvonalakat akartak világszínvonalúvá fejleszteni. A TPB feladata a tudományos kutatás, a műszaki fejlesztés és a nemzetközi kapcsolatok összehangolása, a kormány kutatási terveinek, a K+F ráfordítások preferenciarendszerének kialakítása, megvalósításának irányítása, szervezése, eredményességének ellenôrzése volt. Az idôszak ideológiájának megfelelôen a tudományokat a TPB is elsôsorban "társadalmi hasznosságuk" dimenziójában rangsorolta, ezért a társadalomtudományokat a hatvanas évek vége elôtt nagyrészt fölöslegesnek és ideológiailag veszélyesnek tartotta a legfelsô politikai vezetés, csak az ortodox marxista irányzatokat tartották elfogadhatónak. Mivel azonban az elkerülhetetlen gazdasági reformok szükségszerűen társadalmi változásokat is maguk után vontak, maga a politikai elit szorgalmazta a társadalomtudományos kutatások ráfordításainak növelését, ezzel pedig társadalmi elismertségét is nagymértékben növelte. A kérdés csupán az volt, hogy a politika mennyiben lesz képes az ideológiára veszélyes gondolkodásmód féken tartására. És pontosant próbálta Balogh István bemutatni tanulmányában.
Mint már említettem, a szerzô nagyon erôteljesen támaszkodik a kor dokumentumaira, amelyek elemzése természetesen a történész alapfeladatai közé tartozik, ugyanakkor magába foglalja a dokumentumok rabságának veszélyét is. Úgy érzem Balogh Istvánnak nem sikerült ezeket az anyagokat kellô távolságtartással kezelnie, s elemzésével gyakorta nem jut megfelelô mélységig.
A megértés és dokumentáció kérdéskörével kapcsolatban Karl Mannheim már az 1920-as években elmondta, hogy a jelentés három szintjét különíthetjük el: az objektívet, a szándékoltat és a dokumentatívat. Objektív és szándékolt cselekvésünk önmagunk számára ugyan érthető, de tőlünk teljesen független, hogy mindez mit dokumentál a külső szemlélő számára. A dokumentáció megértéséhez meg kell ismernünk az alkotó szubjektumot és a korszak jelentésadásait is - mondja Mannheim. Pontosan ez utóbbi az, amit én Balogh István könyvéből hiányolok, vagyis hogy többnyire megragad a kinyilatkoztatások, célmeghatározások és programtervek elemzésénél, és ugyan végigmegy a határvillongások fejlődésén, mégis csak a jéghegy egyik csúcsáról ugrik át a másikra, alig érintve a mélyebb régiókat. Üdítőleg hat a tanulmány második felében Havasi Ferenc szerepének elemzése, amely már jóval ember- és kor-közelibb megközelítésben mutatja be a politikai kontroll gyengülésének és utolsó elkeseredett próbálkozásainak folyamatát. Ilyen típusú, konkrét személyeket is érintő elemzések sokaságára lenne talán a leginkább szükség a feladat egészének elvégzéséhez.
A társadalomtudományok nem töltötték be a politikai elit által elvárt ideológiai funkciót; társadalomkritikai, és egyre inkább rendszerkritikai tudománnyá váltak. Az '50-es évektől félreállított értelmiséget a politikai vezetés '68-tól újra kénytelen volt feladatokkal ellátni. Az értelmiség pedig - felismerve a rendszer gyengeségeit - még a legőszintébb javító szándékkal (ld. kritikai marxizmus) sem tudta megakadályozni az éppen meginduló eróziós folyamatot. Ez a réteg nem politikai hatalomra vágyott, bár igaz, hogy a '90 utáni első kormányban még átmenetileg hatalmat gyakorolt - persze tudjuk, hogy más, reális alternatíva nem igen volt a társadalom előtt. Megkockáztatom: a '80-as évek elejéig nagyrészt a rendszer megváltoztatását sem igen óhajtotta, sőt ennek még a lehetőségét sem igen volt képes belátni. Az értelmiség egyetlen dolgot szeretett volna: korábbi, tradicionális társadalmi státusának és elismertségének visszaállítását. Ezt, ha lassan is, de mára sikerrel végrehajtotta.
Ajánlom ezt a könyvet mindazoknak, akiket érdekel a magyar tudomány és a magyar politika története: olyan dokumentarista megalapozásra találnak majd ebben a munkában, amely elengedhetetlen a téma további, részletes feldolgozásához. (MTA Politikai Tudományok Intézete, Budapest, 2000. 261 oldal)
1861. április 18-án Paul Broca a párizsi Antropológiai Társaság ülésén bemutatott egy esetet, ahol a bal agyfélteke homloklebenye középső területének lokalizált kiesése a beszédképesség elvesztésével, afáziával járt. Ez volt az egyik első dokumentált eset, amikor megpróbáltak párhuzamot vonni egy meghatározott komplex viselkedésminta zavara és egy lokalizált idegrendszeri terület sérülése között. A létrejövő új diszciplína, a neuropszichológia ebből a feltevésből kiindulva próbált egyes funkciók működési zavarai és központi idegrendszeri struktúrák sérülései között megfeleléseket találni.
A neuropszichológia egyik legújabb ága, a kognitív neuropszichológia egy új, mintegy húsz éves múltra visszatekintő tudományág, melynek kettős feladata van. Egyrészt a normális kognitív folyamatok (pl. érzékelés, figyelem, tárgyfelismerés, cselekvések és tervezésük, nyelv, gondolkodás, memória) neuropszichológiai szemszögből való (azaz az idegrendszer sérüléseiből, kóros működéseiből kiinduló) tanulmányozása, másrészt az idegrendszeri megbetegedések, zavarok beillesztése a már meglévő kísérleti pszichológiai, idegtudományi eredmények által generált modellekbe. A kognitív neuropszichológia tehát azon funkcionális egységeket, modulokat keresi, melyek izolált sérülése bizonyos kognitív folyamatokat károsít. Vizsgálati tárgya minden olyan neuropszichológiai megbetegedés, mely az ember életének bármely szakaszán támad, így ide tartoznak a különböző fejlődési rendellenességek (pl. figyelemhiányos hiperaktivitási zavar), az idősödéssel kapcsolatos rendellenességek (Alzheimer-kór) csakúgy, mint a különböző traumás idegrendszeri sérülések, érbetegségek után beálló kognitív változások.
A fentiekből kiderül, hogy az idegrendszer vizsgálatakor (így a neuropszichológiai tanulmányokban is) hármas megfelelésről van szó. Egyrészt az idegrendszeri struktúrák és az idegrendszeri mechanizmusok, működések közötti összefüggéseket, másrészt a feltért idegrendszeri alapok és az egész egyedre jellemző viselkedés közötti megfeleléseket keressük.
A Racsmány Mihály és Pléh Csaba szerkesztette, Az elme sérülései című tanulmánykötet, mely a Pszichológiai Szemle Könyvtár részeként jelent meg, napjaink ezen igen intenzíven fejlődő tudományterületéről mutat be reprezentatív esettanulmányokat és vizsgálatokat, elsőként ismertetve meg a szélesebb érdeklődő közönséget a hazai neuropszichológiai laboratóriumokkal.
A kötet öt fejezetre oszlik, melyek felölelik a kognitív neuropszichológia szinte minden területét, a percepció kísérleti pszichológiai és elektrofiziológiai vizsgálatától a memória és a szkizofrénia vizsgálatán át a klinikai neuropszichológiáig.
A vizuális zavarok, melyek a kognitív neuropszichológia vizsgálati tárgyát alkotják a következők: tárgyfelismerés zavarok, agnosiák (központi idegrendszeri eredetű szenzoros zavar), a vizuális figyelem, a vaklátás és a tájékozódásbeli zavar. Ezek közül a témák közül a könyv a tárgyfelismerés vizsgálatát, az agnosiákat és a perceptuális kategorizációt tárgyalja részletesebben. Bemutat egy tárgyfelismerés vizsgálatára alkalmas tesztgyűjteményt, majd megvizsgálja a tárgykonstanciák és agnosiák összefüggéseit, beszámol a vizuális kategorizáció vizsgálatának egy érdekes elektrofiziológiai módszeréről.
A memóriát vizsgálva a kognitív neuropszichológia elsősorban a különböző amnéziás szindrómákra, az amnéziák elméleteire, a szemantikus memória struktúrájára és szerveződésére szokott adatokat szolgáltatni. A kötetben szereplő tanulmányok a rövid és hosszú távú memóriával, a felejtéssel vagy emlékezeti gátlással foglalkoznak szkizofrén, Alzheimer- és Parkinson-kóros, valamint sztrokos betegeken.
A kognitív neuropszichológia vizsgálja bizonyos magasabb rendű képességek, mint pl. a nyelv, a beszéd és írás károsodásait (diszlexia, agráfia, afáziák), a kategorizációt, a problémamegoldást, a döntéshozatalt és a tervezést. Ezek közül a kötet vizsgálati módszereket és adatokat mutat be az olvasási nehézségekkel küzdő, diszlexiás gyerekek elektrofiziológiai vizsgálatára, valamint a számolási nehézségek és a figyelemhiányos hiperaktivitás összefüggéseire. A frontális lebenyhez köthető komplex viselkedések (pl. a végrehajtó funkciók) zavaraival több tanulmány is foglalkozik. Igen érdekes az a közlemény, mely hipoxiás (oxigénszegény) körülmények között, magassági viszonyokat modelláló barokamrában vizsgálja a frontális lebeny deficitjeit.
A megismerő funkciók zavaraival kapcsolatos rehabilitáció kognitív neuropszichológiai megközelítése nemrég jelent meg a nemzetközi irodalomban. Ezt a témakört az afáziás betegek komplex mesefeldolgozási képességének vizsgálata és a neuropszichológiai vizsgálatok gyógypedagógiai alkalmazása képviseli a könyvben.
A könyv legnagyobb értéke, hogy a hazai kognitív neuropszichológiai tanulmányokat először foglalja össze egy kötetben. A téma interdiszciplinaritását, széles elterjedését az mutatja a legjobban, hogy a szerzők összesen mintegy tíz különböző egyetemi, illetve akadémiai intézetből jöttek, gyakorló gyermekorvosok, pszichiáterek, pszichológusok és idegtudósok.
A kötet érdeklődésre tarthat számot klinikai neuropszichológusok, pszichiáterek, kognitív tudósok, idegtudósok, nyelvészek, pszicholingvisztikusok és a beszéd patológiájának szakemberei között egyaránt. (Akadémiai Kiadó, Budapest, 2001. 222 o.)
Szemet-lelket gyönyörködtető, szívet melengető kötettel ajándékozták meg az Akadémiai Könyvtár munkatársai a könyvtár és kincsei iránt érdeklődő olvasókat. Intézményük alapításának 175. évfordulóját köszöntötték tanulmányaikkal, amelyek a könyvtár gazdag gyűjteményének egy részét mutatják be, igazolván, hogy az nemcsak a könyvek és folyóiratok tárháza, hanem tudósok, írók hagyatékának, nagylelkű mecénások ajándékainak hűséges, hozzáértő gondozója, felbecsülhetetlen értéket jelentő gyűjtemények tudatos gyarapítója.
Gróf Teleki József családi könyvtárát 1826-ban a Magyar Tudós Társaságnak ajánlotta fel. Ez a 30 ezer kötet képezte az Akadémiai Könyvtár alapját. A felajánlás körülményeit, a Telekiek gyűjteményének történetét mutatja be F. Csanak Dóra.
Az Akadémiai Könyvtár őrzi Magyarország második legnagyobb, mintegy 1200 darabot számláló ősnyomtatvány-gyűjteményét, amelynek jelentős része ajándékozás útján, a Telekiek könyvtárából, a híres könyvgyűjtő Ráth György, valamint a Vigyázó-család hagyatékából került a könyvtárba. Rozsondai Marianne ismerteti e gyűjteményt, gyarapodásának történetét.
A Magyar Tudós Társaság első és legfontosabb feladata a nemzeti nyelv művelése volt. A magyar nyelv szótárának előkészítése érdekében már az első években megkezdődött a magyar nyelvemlékek gyűjtése. E gyűjtés eredményeiről, azok publikálásáról, a könyvtárban található magyar kódexekről számol be Abaffy Csilla.
A könyvtár Bolyai-gyűjteményének a Bolyai-kutatásban betöltött szerepét mutatja be Vekerdy Lászlónak a tudománytörténet-írás történetét gazdagító tanulmánya. A könyvtárban őrzött Széchenyi-gyűjtemény kialakulásának történetét, az akadémiai Széchenyi-múzeum sorsát ismerhetjük meg Körmendy Kinga írásából, amely hasznos útmutatással szolgál a kutatók számára. A gyűjtemény Széchenyi naplóit, levelezését, műveinek kéziratait, a Széchenyi életével és működésével kapcsolatos kéziratos forrásokat foglalja magában. Toldy Ferencnek, "a magyar irodalomtörténet-írás atyjának", huszonhat éven át az Akadémia főtitkárának gazdag irodalomtörténeti és művelődéstörténeti hagyatékát Mázi Béla ismerteti.
Waldstein Jánost 1868. március 26-án az Akadémia Igazgató Tanácsának tagjává választották. Ebből az alkalomból 220 akvarellből álló gyűjteményt, Thomas Ender osztrák festő felvidéki és északkelet-magyarországi tájképeit ajándékozta az Akadémiának. E gyűjteményt mutatja be Rozsondai Béla és állít emléket az adományozó Waldstein Jánosnak. A kötetben közölt képek híven érzékeltetik a gyűjtemény szépségét. Az egész Waldstein-gyűjtemény megismerhető az Akadémiai Könyvtár honlapjáról a világhálón. 1896-ban nyitották meg az Akadémia palotájában a Goethe-szobát, amely az Elischer-féle Goethe-gyűjteményt mutatta be és tette hozzáférhetővé a kutatók számára. Elischer Gyula ajándékozta az Akadémiának nagybátyja, Elischer Boldizsár igen gazdag anyagát, amely másfélezer kötet könyvből (köztük Goethe összes művei 20 kiadásban, 320 kötetben) és egyebek között 34 Goethe kéziratból, metszetekből, kortársak leveleiből és ásványgyűjteményből állt. E gyűjtemény kialakulásának negyvenegy éves történetét, a könyvanyag részletesebb elemzését Marth Hildegard tanulmányából ismerhetjük meg. A világhírű, 594 kézirattételből és 1092 nyomtatott könyvből álló Kaufmann-gyűjteményt és Kaufmann Dávid kiemelkedő munkásságát méltatja tanulmányában Ormos István. 1925-ben kapta meg az Akadémia Kégl Sándor levelező tag több mint tizenegyezer könyvet, kéziratot, folyóiratot magában foglaló könyvtárát Kégl János földbirtokostól, a jeles orientalista bátyjától. A könyvtár Keleti Gyűjteményének iranisztikai szakirodalma alapját nyújtó adományról ad képet Apor Éva írása. Stein Aurél, a 20. század egyik legjelentősebb Ázsia-kutató régésze és felfedezője gyűjteményének kialakulásáról, Stein munkásságáról, az Akadémiával ápolt kapcsolatáról Huszágné Kelecsényi Ágnes tanulmányából alkothatunk képet. A könyvtár Kézirattárában őrzött Ady-hagyatékot tekinti át és veti össze az egész, ma ismert Ady-hagyatékkal Vitályos László. Horányi Károly Kodolányi Jánosnak Fischer Bélához, a pécsi Janus Pannonius Irodalmi Társaság alapítójához, Veres Péterhez és Szabó Lőrinchez írt leveleiről számol be. Babus Antal Lengyel József kéziratainak korjellemző sorsát mutatja be Egy hagyaték regénye című írásában.
A nagy elődök példáját követő munkatársak tanulmányai, amelyek a gyűjtemények bemutatása mellett fontos részeredményekkel gazdagítják a könyv-, a könyvtár-, a tudomány- és művelődéstörténetet; az Akadémia történetét, meggyőzően bizonyítják, hogy a könyvtár nemcsak a kutatókat segítő "szolgáltató intézmény", hanem maga is tudományos műhely.
A szép, hasznos könyv a szerkesztő, Fekete Gézáné munkáját is dicséri. Méltó megemlékezés a MTA Könyvtára alapításának 175. évfordulójáról.
(Örökségünk, élő múltunk. Gyűjtemények a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárában. A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Közleményei 37. (112.) új sorozat, Bp, 2001, 394 o.)
Néhány példaadóan jeles kiállítás, konferencia és tanulmánygyűjtemény (Pannonia Regia, Mons Sacer és mások) után az elmúlt esztendő egyik sikere lett a Szegeden kiadott A középkori Dél-Alföld és Szer sok század előtti, egyházi és világi építészetének maradékát, történetüket, feltárásuk históriáját bemutató, egyben elemző tanulmány-antológia, amely a rögzítésre elszánt huszonnégy kutató beszámolóját, értékeléseit, gondolatait nyújtja tizennégy nagyobb és számtalan apróbb lelőhely emlékeiről. Fényűző képi- és remekül dokumentált tényanyaggal, nem "a közjogi limes-szemlélet" egykori és mai határvonalai között. A címben jelöltnél lazábban értelmezve a geográfiai teret, így egy tágasabb déli nagytáj keretében vizsgálva az Árpád-kor és az ezt követő néhány évszázad itt fellelhető architekturális értékeit. Természetes, hogy az értékőrző figyelem a fennmaradtak sorában számba vette a régió minden egykori emlékét, így az elemzők között nem kevés, az eredeti helyszín közelében munkáló kutató és muzeológus nevével; a bemutatottak sorában pedig egyebek között szerémségi, Arad és Temes megyei erődítmények históriájával, Aracs, Dombó, Újlak és mások, a Maros-völgyi középkori egyházi építészet emlékeivel is találkozunk.
A kötetet három átfogó tanulmány indítja: Kristó Gyula a nagytáj történeti helyét és jellegét mutatja be, Blazovich László a 14-16. század itt épült városait. Koszta László a helyszín alakuló "egyház-topográfiáját" rajzolja meg. Mindhárman említik a forráshiányt, amelyből egyetemeset aligha alkothatunk. A feltárások menetét és gyümölcseit eddig többnyire lokális évkönyvek és publikációk mutatták be, a nagyközönség tájékoztatásra most ebben a kötetben talál. Szermonostoráról Trogmayer Ottó kínál elmélyült gondolatokat, az itteni kerengő (kapuzat?) gótikus szobrait Marosi Ernő, a település történetét és plébániatemplomát Horváth Ferenc, a Szeged-alsóvárosi középkori ferences kolostoregyüttes és templom építését Lukács Zsuzsa idézi elénk. Bálint Sándornak áldassék még az emléke is, bár muzeológus-utódai jónéhány eddig ismeretlen adalékkal, a korábbiakat pontosító vagy éppen vitató véleménnyel gazdagították a regionális históriát.
A csomorkányi pusztatemplom történetét Béres Mária színes beszámolóban foglalja össze. Kutatásaiból kiderült, hogy "Ajtony legyőzése után a szerveződő királyi vármegye és a kialakuló latin egyházi szervezet területén a lakosság helyben maradt, s töretlenül folytatta korábbi életét...", bár a sámánizmus ezen a vidéken működött legtovább. Mit is tehettek volna mást? - tesszük hozzá magunk. Ellésmonostor templomainak feltárásáról Pávai Éva számol be, az itt talált faragott kőtöredékek stíluskapcsolatairól Bozóki Lajos. Többen említik a régió kőhiányát, a meghatározásoknak a romkövek ismételt felhasználásából eredő nehézségeit. Bár a vízfolyásokban oly gazdag és bőves középkori vidék dereglyései "a szeri barátok sóját" pontosan szállították Erdély felől, hozhattak (volna) nyilván kellő kőanyagot is.
Kutaspuszta Árpád-kori templomának díszítéseit B. Nagy Katalin és Tóth Melinda, a Csolt-nemzetségnek a Vésztő melletti Mágori dombon épített monostora emlékeit Juhász Irén vetíti elénk. A gyulai vár középkorát Feld István, az aracsi kolostortemplomot Raffay Endre mutatja be, a Gerecze Péter találta "aracsi kő" figurázatának stíluskörét Tóth Sándor elemzi pontosan. Tanulmányaikban sok gondolatébresztő felfedezés, mellékletül bőséges képi és szöveges dokumentáció, záradékként alapos jegyzetek találhatók, elbűvölnek már az egykori helynevek is.
A 18. században épített barokk érseki templom alá szorult és ekként eltűnt középkori kalocsai katedrális végzetes történetét, maradékait Takács Imre elemzi mintaszerű módon, színes kitekintésben idézve az architektúra "középkori szenvedélyét", amely ellen Szent Bernát hevesen, bár hiába szónokolt. A "volt mű" kőfaragványaival még paksi falazatokban is találkozhatunk (közben a Duna), római spoliumok között. Az e táji kőhiány sokhelyütt és rendre jelentkezett. Takács Miklós magyar-dalmát összehasonlító művészettörténeti vizsgálata a korinthizáló fejezetek analóg levélornamentikájából következtet az italobizantin aquileai oszlopfők és a 11-12. századból itt találtak kapcsolatára - gyanúi az akkori eleven, egyházi "vice versák" alapján akár igazoltnak tekinthetők.
A súlyos kötet terjedelmének mintegy felét kitöltve a mai határon túl tevékenykedő kutatók (Gere László, Neboja Stanojev, Diana Vukičevič Samarija, Buzás Gergely, Heitelné Móré Zsuzsa, Adrian A. Rusu és társaik) foglalkoznak a maguk közvetlenebb környezetének Árpád-kori és későbbi emlékeivel. Jelenlétük, a bemutatások eredetisége, kép- és jegyzetanyaguk többnyire reveláció.
És mindenképpen ilyen, hogy a remek gyűjtemény a szegedi Kollár Tibor és múzeumi, levéltári társai kivételes buzgalmából kiadásra került. Méltán szerepel a város sikerkönyvei között. Külön szót érdemel az album térkép- és képanyaga is, a szinte nemzetközi értékű bibliográfiák egy-egy tanulmány után. Örömmel pörgetném át az itt jegyzettek egynémelyikét.
A legnagyobb elismerés mégis a szerkesztő szándéka köré fonódott egyértelmű összefogást illeti; Ady, József Attila és mások parainézisének ihletése a példás együttműködés hajlandóságaiban.
Szerkesztô: Kollár Tibor, munkatársak: Bardoly István, Lővei Pál, Takács Imre, Verő Mária. Csongrád Megyei Levéltár: Dél-Alföldi Évszázadok 13. Szeged, 2000. 654 o.)
Több mint hatvan évvel ezelőtt írta Szent-Györgyi Albert ezt a kis könyvet, valószínűleg 1938 őszén, liege-i vendégprofesszorsága alatt. Péter László, a kötet szerkesztője, utószavából tudhatjuk meg a francia nyelvű munka megírásának, és hányatott sorsának történetét. A Kristó Nagy István birtokában levő kéziratot Rakonczai János fordította le, s a most megjelent könyv párhuzamosan közli az eredeti szöveget és a magyar fordítást.
Kétségtelen, hogy Szent-Györgyi Albert a huszadik század egyik kivételes jelentőségű tudósa, és egyik legszínesebb egyénisége volt. A közvetlenül a második világháború kitörése előtt írt műve a mai olvasó számára is tanulságos olvasmány. Félő, hogy akiknek a legtöbbet kellene megszívlelniük a gondolatokban gazdag szövegből, akkor se tennék ezt, ha olvasnák.
Rendkívül fontos az első világháború után kialakult helyzet elemzése. Rámutat arra, hogy az igazságtalan békeszerződés adott tápot a totalitárius rendszerek kialakulásához.
Szent-Györgyi a társadalmi problémák forrását az egyéni és a kollektív erkölcs alapvető kettősségében látja. Az egyén számára a ne ölj! természetes parancs, de háborúban a gyilkosság hősi tetté válik. Az általános emberi szolidaritás kialakítását elsősorban a nevelésben látja, de számol az ellenvetéssel: "hogyan lehet eljutni az általános emberi szolidaritáshoz mindaddig, amíg léteznek politikai igazságtalanságok?" Szükségesnek tartja az igazságtalan szerződések felülvizsgálatát, de a legfontosabbnak - mai szóval - a határok légiesítését. A másik ellenvetés így hangzik: "A hazafiság az élet egyik nagy ereje, s nem pótolható nemzetköziséggel, azzal, hogy valaki világpolgár lesz." Erre így válaszol:
"Csakhogy a világpolgárság egyáltalán nincs ellentétben a hazaszeretettel. Éppen ellenkezőleg, az egyik erősíti a másikat. Szeretem hazámat, és nem habozom meghozni érte a legnagyobb áldozatot. De nemcsak magyar vagyok, hanem ember is, és ez azt jelenti, hogy tagja vagyok egy sokkal tágabb, sokkal hatalmasabb közösségnek. Hazafiként forró vágy ég bennem, hogy büszke lehessek arra a szerepre, melyet hazám játszik a világban, a nemzetek nagy összhangzatában. Hálát kell adnunk Istennek, hogy nem vagyunk valamennyien egyformák; a természeti, vérmérsékleti különbözőségek adják az élet szépségét. A világ nagyon szürke és sivár volna, ha mindannyian hasonlítanánk egymásra..." Érdekes, amit 1938-ban írt a tudományok fejlődéséről és ennek társadalmi következményeiről. "A fizikában a tudomány olyan erők uraivá tett bennünket, amelyek túlhaladnak rajtunk. Amikor minden politikai eszköz hiába kísérli meg, hogy megállítsa ezt a végzetes menetelést, akkor a természettudós fölmentést kaphat, ha fölemeli gyönge hangját abban a küzdelemben, amely egyszersmind küzdelem saját lelkiismeretével is."
"Ma már mindannyian meg vagyunk győződve, hogy a világegyetemben fizikai rend létezik. Ez a legnagyobb szellemi forradalom, amely valaha is végbement. Ma már nem vagyunk csupán passzív szemlélői az univerzum félelmes erőinek, hanem bizonyos mértékben uraivá váltunk ezeknek az erőknek, és céljainkra használjuk föl őket."
A problémák megoldását elsősorban a nevelésben és az oktatásban látja. Nagyon megszívlelendők lennének a középiskolai oktatás anyagával kapcsolatos megfontolásai. Sajnos a megírásuk óta eltelt bő hat évtized semmit sem érvényesített ezekből, pedig az ismeretek exponenciális növekedése napjainkban még inkább szükségessé tenné ezt.
"Az iskolának magasztos hivatása van: a jövő polgárát kell formálnia; hibás kiindulópont, ha pedagógiai rendszereket gyárt a rendhagyó igék tanítására, az adatok biflázására és sok egyéb ismeretanyagra vonatkozóan. Kiindulópontként a polgár eszményképét kell választani, s azt kutatni, hogyan lehet megvalósítani. Ha ide eljutunk, a nevelés hasznos lesz; ha nem veszélyekkel lesz terhes."
Tapasztalataink alapján nem tölthet el optimizmussal bennünket írásának záró mondata: "A háború megakadályozására csak a méltányosság és az emberi szolidaritás képes."
Kristó Nagy István, aki 1939-ben kezdte meg a szegedi egyetemen tanulmányait, Szent-Györgyiről személyesen című rövid írásában ad hiteles képet hősünkről. (Bába és Tsai Kft. Szeged, 2001)