Mind gyakrabban halljuk a divatossá vált szlogent, miszerint átlépőben vagyunk az iparon túli, a szolgáltatásközpontú, közelebbről az információs társadalomba. A világ legfejlettebb régióinak fejlődése az utóbbi két évtizedben valóban mutat erre utaló változásokat. A fejlett világban a mezőgazdaság és a kitermelőipar a 20. század közepére úgy tudta felszabadítani a foglalkoztatott munkaerő oroszlánrészét, hogy termelése közben még erősen nőtt is. Ez a folyamat a század utolsó évtizedeiben megjelent a feldolgozóiparban is. Ezzel egy időben viharosan növekedett a szolgáltatások aránya a foglalkoztatottságban, a termelésben, és a társadalmi vagyonban való részesedés területén is. Nem elsősorban a személyi szolgáltatásoké, hanem azoké, amelyek a munkaerő képzésével és "karbantartásával" kapcsolatosak; de még ezeknél is viharosabban a termelőapparátus koordinálásához szükséges tevékenységet végzők szolgáltatásai. E változásnak két előfeltétele volt: (a) a társadalmi munkamegosztás mélysége, valamint kiterjedtsége olyan naggyá és bonyolulttá vált, hogy annak koordinációja, szabályozása, regisztrálása nélkül azonnali, nagy méretű és széles hatókörű bénulások állnak be; (b) a termelőszféra termelékenysége olyannyira megnőtt, hogy az információs-szabályozó hálózat létrejöhet a termelés esése nélkül. A két feltétel nem független egymástól: együttes színvonalukat, állapotukat a gazdasági szféra fejlettségi fokának lehet nevezni.
A baj ott kezdődik, hogy a Föld nemzetgazdaságainak zöme, benne a világ lakosságának több mint kétharmadával, nem fejlesztett még ki ilyen minőségű munkamegosztást és nem emelte aktív lakosságának termelékenységét ilyen szintre: vagyis még messze van attól, hogy túl érezhesse magát az ipari társadalom felső határain. Javarészük még az alsó határt sem érte el. Ugyanakkor a nemzetközi gazdasági hálózatok - kereskedelem, tényezőmozgás, tőkeáramlás, információáramlás stb. - mindenkit függésükbe kerítettek: vagyis ha egy periférikus, vagy fél-periférikus ország nem lép be ebbe az információs világba, számolnia kell teljes elszigetelődésével, azaz a fejlődési forrásokat hordozó nagy áramlatokon való kívül rekedéssel. Ez - hatását tekintve - felérne egy embargóval.
+ + +
Az alábbiakban megkísérlem kitapinthatóvá tenni a magyar nemzetgazdaság ilyen értelemben vett fejlettségi helyzetét a 21. század hajnalán. Számomra az alapkérdés az, hogy a mai magyar gazdaság belső termelőerőit és munkamegosztását illetően elérte-e ennek az "ipar utáni" gazdaságba való átmenetnek legalább a "padlószintjét", vagy a nemzetközi környezethez való idomulás nyomása alatt meg kell birkóznia egy idő előtti fordulattal. Ha igen, vannak-e számottevő lehetőségek a túl korai átállással együtt járó teratogén hatások lényeges enyhítésére?
A kérdésre egyértelmű választ csak akkor tudnék adni, ha vizsgálhatnám az országban lévő termelési tényezők minőségét, garnitúráit, valamint a dinamizmusban és árfekvésben különböző területeket. Ez azonban áthághatatlan adat-akadályokba ütközik. Másodlagos jelekből kell tehát olvasnom. Ha ugyanis ismerem azokat az ágazatokat, amelyekbe az ország termelésitényező-garnitúrái a statisztikai számbavétel szempontjából be vannak szorítva (tudom, mekkora bennük a súlya például a kreativitásnak, szakértelemnek, technológiának), akkor ezen ágazatok egymáshoz viszonyított helyzetéből - bizonyos fenntartásokkal - arra is tudok következtetni, milyen nemzetközi helytállási potenciál van a mai gazdaságba bezárva, vagyis a környezettel kialakított intenzív kapcsolatrendszerre számítani lehet-e, mint a magasabb fejlettségi stádium felé húzó erőre.
Ezek az ágazatok az üzleti tevékenység valamilyen szempont alapján homogénnek felfogható egységeinek összességeix. Ha ismerem alapvető adataikat, kialakíthatok valamilyen képet arról, hogy ezen megfogható vizsgálati kategóriákra milyen - megfoghatatlan - tényező-garnitúra a jellemző. Hangsúlyozom: a bontásban tanácsos olyan mélyre leásni, amilyenre csak lehet. A "gépipar" kategória a termelőfolyamat tényezőinek összetételét tekintve majdnem akkora talány, mint az "ipar", vagy a "nemzetgazdaság", ugyanis egyebek közt magába foglalja az erősen anyagigényes vasszerkezetgyártást, a szakképzetlenmunka-igényes csavargyártást, a hatalmas előlegezett állótőkéket megkövetelő nehézgépgyártást és az innovációs kapacitásából élő műszeripart vagy nehéz-híradástechnikát is. Nem különülnek el egymástól a különböző jellegű technológiai fázisok sem. Ha - mondjuk - egy adatban áll a rendelkezésünkre az autóipar, akkor ebből még nem tudjuk, hogy az ország gazdaságának ez a szelete csavar-alátéteket, ablakfeltekerőt, kárpitosmunkát végez-e bérmunkában; közönséges szalagmunkát a végszerelésnél, vagy az autó lelkét gyártja-e folytonos fejlesztés, formatervezés, alkalmazott kutatás kíséretében. Pedig az autóipar elég mély szerkezeti bontása az ágazati világnak. Nem kell mondanom, hogy egy olyan gépipar, amelynek zöme alacsony intellektuális követelményekkel és erős kiszolgáltatottsággal járó közönséges bérmunka, az legfeljebb a félperiférikus szerkezet alsó mezejébe sorolható be, noha szerkezeti vizsgálódásaink során a gépipart azon ágazatok közé szoktuk sorolni, amelyeknek a szerkezetben való súlyos jelenléte a Fejlett Világhoz való közelség indikátora. Hasonló a helyzet a vegyiparral is. Nem mindegy, hogy ez az ágazat sósavat gyárt vagy gyógyszert; egyszerű tömeggyógyszert vagy saját kutatás alapján gyártott újdonságokat; ha újdonságokat, akkor nem mindegy, hogy azokat hatóanyagként kótyavetyéli-e el a "nagy cápáknak" vagy saját védjegye alatt, kiszerelve jelenik meg velük a nemzetközi piacokon. Amikor megelégedéssel vesszük tudomásul, hogy ipari szerkezetünkben a vegyipar részaránya közeledik a legfejlettebb országokéhoz, nem árt, ha mélyebben is elmerülünk az elemzésben. Az ellenkezője is igaz lehet: a ruházati iparágakra sokan úgy tekintenek, mint valami 19. század eleji reliktumra, amelynek fejlettség-indikátori értékét a "bedolgozó" periféria határozza meg. Igazuk is van, ha ez a könnyűipar alacsony minőségű tömegárut (bóvlit) dob piacra, ám messze nincs igazuk, ha mondjuk a francia vagy az angol divat-iparra gondolunk, amelynek tényező-összetételében túlnyomóan magas színvonalú, szakképzett munka és kreativitás van. A vaskohászat megítélésekor is tanácsos megnézni, hogy az technológiáit, valamint termékválasztékát és -minőségét tekintve a bolgárokéhoz, vagy a svédekéhez hasonlítxx.
Csaknem biztos egyébként, hogy az elemző kezébe metodikailag nem ilyen célokra kimunkált, valamint a gyűjtés során igen pontatlanná vált adattömeg fog kerülni. Ez nem a statisztikai adatszolgáltatás és feldolgozás hibája: egyszerűen arról van szó, hogy nívós és lelkiismeretes munkájuk nem ilyen típusú keresleti piacra van beszabályozva. Magunkra vagyunk utalva: kevés, nem egészen megbízható és nem egészen cél-kompatíbilis adatrendszerünkkel, plusz szakmai tapasztalatunkkal és intuíciónkkal kell nekivágnunk az elemzésnek. Szerencsére létezik két adat - ha nehezen hozzáférhető is - amely némileg indikálja azokat a minőségi komponenseket, amelyekre valójában kíváncsiak vagyunk. Az egyik a súly-érték mutató, vagyis az, hogy egy naturális egységnyi (kg., to, m3 stb.) megtermelt, exportált, importált árunak mekkora a világpiaci árban kifejezett értéke (az angol szaknyelv ezt unit value-nek, azaz egységértéknek nevezi). Világos, ha dollár/tonna sorrendbe rakjuk az áruvilágot, akkor a számítógépes tomográf magasabb minőségi kategóriába fog esni, mint a cement vagy az alomszéna.
A másik mutatónk az egy közvetlen termelő által létrehozott hozzáadott érték, amely megint csak magasabb a számítógépes programkészítésben, mint a mélyhűtő-iparban. Persze mindkét mutatónkban ott rejtezik a megbízhatatlanság ős-forrása: ti. az ár, amely lehet rövidtávon fel- vagy leértékelt, és lehet stratégiai távon nyomott vagy érdemtelenül túl magas. Mindkét esetben az egész értékelést félrevivő torzulásokat fog beépíteni a sorrendjeinkbe, ezt csak a józan ítélőképességünk veheti észre és korrigálhatja - legalább egy nagyságrend-helyreigazítás, vagy erős kétkedés kifejezése erejéig. Ismételten hangsúlyozom, hogy mindezeket nem az ignoramus et ignorabimus tétel bizonyításaképpen írom le, hanem azért, hogy óvjak a számokban való vakhittől. Ha a kvantifikált adatokat a többször emlegetett szakmai élettapasztalat és intuíció segítségével elemezzük, bizony nagyon értékes és valós összefüggéseket tudunk fellelni.
Ehhez a vizsgálathoz viszont nem a részletes szerkezet-bontás illik, hanem egy indokolt absztrakció bevitele a vizsgálatba. Az ágazati szerkezetet a következő szegmensekre célszerű bontani:
* kitermelő tevékenységek (a szorosan vett mezőgazdaság, erdőgazdaság, bányászat, víznyerés stb.);
* finomító tevékenységek, vagyis a nyers, kitermelt termékek technológiai anyagokká való tisztítása (kohászat, kőolaj-feldolgozás, szervetlen vegyipar, építőanyag-ipar stb.);
* primitív intermedier termék gyártása, vagyis az olyan féltermékek termelése, amelyek anyagigényesek és nem követelnek magas szakértelmet (kötőelemek gyártása, fonás, fűrészipar stb.);
* precizitást követelő intermedier termékek termelése, amely javarészt szakmunkát követel, de a termelés jellege gépies (gépalkatrész-gyártás, öntés, szabás, petrolkémia stb.);
* K+F-intenzív intermedier gyártása (szerves-vegyipari féltermékek, hatóanyagok, reagensek, nemesített vetőmag és faiskolai anyag termelése, mikroelektronikai elemek és alkatrészek gyártása stb.);
* alacsony K+F-igényű vagy elavult végtermékek termelése (életgörbéjük hanyatló szakaszában leledző, avagy megállapodott, de nem dinamikus keresletű, "időtlenné" vált végtermékek, mintegy 30-40 éves technológiák alapján való termelése (pl.: univerzális szerszámgépgyártás, futószalagon való, gépesített autógyártás, malomipar, zöldség- és gyümölcskonzerv ipar, farostlemez-gyártás stb.); egyszerűen elnevezve: a "tegnap" technikája;
* inkább technológiai K+F-igényű, életgörbéjük delelőjén lévő, magas szakmunka-igényes, összetett szerkezetű tömegtermékek termelése (híradástechnika, hagyományos mérőműszer gyártás, háztartási gépipar és háztartási elektronika, közúti és vasúti gépgyártás, hajóipar stb.); ez a "holnap" technikája!
* Csúcstermékek gyártása: ezek érték-szerkezetében a K+F és a magasan szakképzett termelő-, valamint menedzsment-tevékenység képviseli az alapvető súlyt. Dinamikusan is kiemelkedő. (hadiipar, repülőgépipar, gyógyszeripar, űrtechnika stb.)
A kategorizálást nem szabad "öttizedes pontossággal" elvégezni - ez a legbiztosabb útja ugyanis az önbecsapásnak. Elég, ha öt súly-kategóriában gondolkodunk: 1. meghatározó jelentőségű; 2. jelentős súlyú; 3. járulékos szerepű; 4. esetleges jelenlétű; 5. elhanyagolható szerepű (gyakorlatilag hiányzik).
Az 1. ábra megpróbálja jellemezni a nemzetközi gazdaság szereplő-típusait e két, fenti ismérv-csoport segítségével:
1. ábra
Ilyen megközelítésben bármely tapasztalt és széles látókörű szakember felrajzolhatja saját nemzetgazdaságának térképét. Az alaposan átgondolt térkép az ábrához hasonlóan több sorirányú komponensből fog állni, ha nem is tartalmazza kötelezően az összes lehető gazdaságtípust: ám minden gazdaságnak vannak primitív, félig-fejlett, közepesnél valamivel magasabb teljesítőképességű és kimagasló szegmensei. Elképzelhető, hogy - mondjuk - az osztrák gazdaságban vannak szigetek, amelyek színvonala és világgazdasági kapcsolódása nem haladja meg a "bedolgozó periféria" ismérveit (egyszerű háztartási felszerelések szerelése behozott alkatrészekből, vályogvetés, kefegyártás stb.). Az sem lehetetlen, hogy periférikus jellegű gazdaságoknak vannak "top" szektorai (indiai atomipar). Jó, ha mindegyik kategóriánál valahol, zárójelben jelezzük - vagy legalábbis tudjuk -, hogy konkrétan milyen szerkezeti szegmensről van szó.
A saját ágazataink értékének megítélésekor nem lehet elmenni azok világpiaci elismertetésének jelei mellett. Itt előjön megint a fentebbi két mutató: ti. az export súlyának és értékének viszonya, valamint az egységnyi export-érték hazai hozzáadott-érték tartalma. Ehhez még érdemes figyelembe venni a teljes hazai termelés-volumen exportra kerülő hányadát is. Magyarán: megnézzük, hogy a hazai termelés hány százalékát fogadja be a nemzetközi piac, az elérhető nemzetközi piaci ár mennyi hozzáadott értéket (nemzeti munkát!) ismer el az ugyancsak nemzetközi árakon számított tárgyi költségekhez képest, és végül hogy mekkora a nemzetközi piacon elhelyezett terméktömeg feldolgozottsági foka. Mindez igen fontos mutató. Azonban azt is elemeznünk kell, hogy ezek az adatok nem torzítanak-e jelentősen akár a javunkra, akár a rovásunkra.
Csak két példát említek: a '70-es, '80-as években Magyarország a nyugati piacokon csak úgy tudott orvostechnikai berendezéseket eladni, hogy megvásárolta valamelyik óriáscég védjegyhasználati jogát. Hogy megkapta, az fényes bizonyítéka termékei műszaki ekvivalenciájának. A védjegyhasználat ára azonban ugyanúgy leszorította e termékek exportgazdaságosságát, mintha magyar védjegy mellett kellett volna azokat elkótyavetyélni. Világos, hogy ezen esetben nem "félperiféria alsó" jelenséggel álltunk szemben, hanem a világversenyből való kirekesztettséggel. Attól, hogy a nemzetközi piac irrentábilissá tette a hazai orvostechnikát, a gazdaságnak ezen ága még igen fejlett is lehetett. Másik példa: ugyancsak a 20. század utolsó évtizedeiben a magyar élelmiszer-gazdaság a világelsők közé küzdötte fel magát mind a fajlagos hozamok, mind a termelés költségszintje tekintetében, exportja azonban igen szerény rentabilitású volt, a nemzetközi piacokon uralkodó, gyilkos méretű agrárolló következtében. A nemzetközi értékrend "ültetvényes-gyarmati"-nak tüntette fel a magyar gazdaság azon ágazatának színvonalát, amelyről a világ agrártudománya már kezdett úgy gondolkodni, mint igen sikeres világ-modellről, vagyis követendő példáról. Ilyen esettanulmányokat még hosszan lehetne sorolni, akár hazai, akár külföldi vonatkozásban. Csak azt akartam érzékeltetni vele, hogy az adott ágazat nemzetközi elismertetésének hiánya még nem perdöntő érv annak alacsony fejlettségi szintje, teljesítményének silánysága mellett. Itt sem szabad előítéletek, dogmák és mezítelen számszerűségek csapdájába esnünk.
+ + +
Szükségesnek véltem előrebocsátani e gazdaságstratégiai elvi-megalapozó kérdéseket. A következőkben három elemző tábla alapján megpróbálom bemutatni a magyar gazdaság helyzetét.
Itt és most eltekintek közismert adatok felsorolásától (az egy lakosra jutó GDP mintegy 1/3-a a centrum-országokénak, az egész magyar gazdasági teljesítmény nem éri el egy-egy nagyobb amerikai cégét, termelő teljesítményünk mintegy fele eleve export céljából jön létre stb.). Kérem azonban az Olvasót, amikor megismerkedik az alábbi összefüggésekkel, azért tartsa emlékezetének felszínén ezen "közhelyeket". A magyar gazdaság adatainak nemzetközi összehasonlításától is eltekintek: ilyenek az utóbbi időkben nem készültek, a könnyen elvégezhető összehasonlítások pedig olyannyira pontatlanok, hogy nem lehet őket elemzésre használni. Ezért egy forrás feldolgozására összpontosítottam figyelmemet: az 1998-as adatokra épülő Ágazati Kapcsolati Mérlegre (ÁKM), amelynek egyik igen nagy erénye, hogy, zárt rendszert alkotván nem tűri a különböző, beléje táplált adatok inkompatibilitását, másrészt teljes, összefüggő képet ad a nemzetgazdaság reálszférájának egészéről.
Három táblát extraháltam a hatalmas adatrendszerből. Az 1. táblázat a nemzetgazdaság ágazati szerkezetét mutatja, mégpedig hozzáadott érték (halmozódás nélküli értéktermelő teljesítmény), export, import és termelő felhasználás keresztmetszetben. Az első metszet a gazdasági tevékenységek fajtáinak egymáshoz viszonyított súlyát fejezi ki, a második és harmadik ugyanezen ágazatok külgazdasági kapcsolódásainak szerkezeti képét adja, míg a negyedik keresztmetszet az igénybevett input-oldali források szerkezetét mutatja. Nem teljes a kép: hiányzik az emberi és tőkeforrások szerkezeti képe. Ezeket az ÁKM nem közli, a vele kompatibilis adatok kimunkálása viszont számomra elérhetetlen felszereltséget követel meg; mindennek következtében a hatékonysági viszonyokra csak közvetetten lehet következtetni. A 2. táblázat a bruttó ágazati kibocsátást (teljes termelési értéket) veti össze a hozzáadott értékkel. Ez az összefüggés azt firtatja, milyen értéktermelési lehetőséget kínálnak a foglalkoztatott elevenmunka számára az egyes szakterületek - beleértve ebbe a szakterület technológiai sajátosságait is és az importra való ráutaltságot is. A két összefüggés-rendszer együttes átgondolása némi támpontot ad a fentebb fontos gazdaság-fejlettségi és külgazdasági indikátorként említett súly-érték, illetve fajlagos hozzáadott-érték tartalmi köreinek megközelítéséhez. (Noha egyik sem ekvivalens egyikkel sem!) Végül a 3. táblázat kiragad az ágazati kapcsolatrendszerből egy, a magyar gazdaság szempontjából igen fontos szegmenst, a szélesebb értelemben vett gépipart, vagyis a fémfeldolgozó komplexumot: megvizsgálja ennek belső és külső kapcsolódásait, hogy a firtatott kérdéshez: a magyar gazdaság fejlettségi állapotának és nemzetközi gazdasági pozíciójának lényegi megértéséhez ezzel is közelebb juthassunk. Megjegyzem, hogy ezt a kinagyítást bármelyik nagyobb és összetettebb ágazattal vagy ágazatcsoporttal meg lehetne tenni (a legérdekesebb a vegyészet, valamint az agrárium volnának!). Azért választottam éppen a fémfeldolgozó csoportot, mert a mai magyar gazdaság problémáit ezzel remélem a legpregnánsabban bemutatni.
A főbb mondanivalót - a felesleges szószaporítás elkerülése végett - pontokba szedem.
1. Az első, ami a szerkezeti (1.) táblán feltűnik, az a termelő tevékenységhez közvetlenül nem kapcsolódó szolgáltatások (14. sor!) hatalmas súlya: a nemzeti munkateljesítmény mintegy 40%-a, szemben például az oktatás, egészségvédelem, szociális háló, tudományos kutatás és fejlesztés - közvetlen gazdasági háttérágazatokként felfogható - tömbjével, amely együttesen mintegy feleakkora jövedelmet realizál, mint az "egyéb" szolgáltatások. Ez utóbbin belül csak a pénzügyi szolgáltatás egymagában feleakkora súlyt képvisel, mint a 12.-es sorszámmal megjelölt humántőke-termelő tömb. Az ingatlanforgalmazás is (!) és az államigazgatási-védelmi ág is egyenként nagyobb jövedelemképzési potenciállal van feltüntetve, mint bármelyik közvetlen termelőtevékenység. Ez az adatsor kétségkívül posztindusztriális jellegű benyomást tesz a magyar nemzetgazdaságról: a gazdaság nemzeti potenciáljának mintegy fele már nem hoz létre sem anyagi, sem szellemi terméket, hanem koordinálja ezen előbbiek tevékenységét.
2. A kitermelő tevékenység a jövedelemalkotás területén igen csökevényesnek mutatkozik: teljesítménye mindössze gyönge 6%-kal növeli a GDP-t. Ennek csaknem 90%-a mezőgazdaság. Ha ez a tényleges helyzetet tükrözi, akkor ideje kétségbeesnünk. A '80-as évek elején a mezőgazdaság diszponált a nemzetgazdaság természeti erőforrásainak 2/3-ával (ez valószínűleg ma is így van!), a technológiai felszerelés értékeinek majdnem negyedével, humántőke-kapacitásának 1/3-ával (ezen belül a felsőfokú végzetteknek is ugyanekkora hányadával), s aránya a GDP-ben 20%-nyi volt. Ez - az árakban meglévő agrárollót is figyelembe véve - reálisnak is tűnik. Ha a drámaian alacsony részarány egyedül annak köszönhető, hogy a mezőgazdaság által termelt jövedelem nagy része a közvetítő kereskedelemben csapódik le, akkor is szomorú helyzetet tükröz. Ha tényleges sorvadásról van szó, akkor pedig az egyetlen "világszintű" természeti és emberi tényező-együttesünk elenyészését olvashatjuk ki az adatból. Valószínűsítem, hogy a GDP-hez való hozzájárulás csaknem 6%-os adata mindkét tényezőt tükrözi - noha nem tudni, milyen arányban. A bányászat 1985-ben 5%-os arányának 0,7%-ra való csökkenése ezen ágazat rendkívül erős visszaszorulásával magyarázható (a széntermelés minimálisra csökkent; az érctermelés lényegében megszűnt kivéve a bauxitét, amely ugyancsak visszaesett; a szénhidrogén-kitermelés is visszaszorulóban van).
3. Igen alacsony a finomító tevékenység hozzájárulása a GDP-hez, ami nem azt jelenti, hogy az anyagellátásban is ilyen alacsony az arányuk. Mindkét nagy finomító ágazat: a vaskohászat is és a kőolaj-feldolgozás is importanyag-bázison működik. Mindkettő intenzív exportőr: a kohászat közvetlenül, a szénhidrogén-ipar pedig a vegyiparon keresztül. Nem szűk keresztmetszetek tehát, sőt ...
4. A feldolgozóipar az "egyéb" szolgáltatásokkal felhígított GDP-nek mintegy felét hozza létre. Szerkezete meglepően egyenletes, az egyes ágazati kategóriák egyenként a feldolgozóipar egészének10-18%-át teszik ki. Igaz, mind az exportból, mind az importból jóval nagyobb súlyt képviselnek, mint azt a termelésben betöltött szerepükből következtethetnénk. Az adatrendszer egyértelmű képet ad: a magyar gazdaság lényegében a feldolgozóiparon keresztül van odanőve a nemzetközi gazdasági hálózathoz. Ebben az élelmiszeripar és könnyűipar "tapadási" együtthatói viszonylag gyengék, a vegyiparé, valamint a fémfeldolgozó ágazatoké pedig igen jelentősek. Ugyanakkor a nemzetgazdaság anyagfogyasztásában a kitermelő és finomító tevékenységek vannak az élen, a leginkább exportorientált ágazatok között pedig ugyanazok, amelyeknek az importfüggőségük is a legnagyobb. Ez még előkerül a továbbiakban.
5. A piacra kerülő áruk árának mintegy 35-45%-át teszi ki az adott ágazat keretében hozzáadott érték (ha ezeket az értékeket visszafelé görgetjük, vagyis az anyagi költségekből megint kiszűrjük az előző fázisokban született hozzáadott értékeket, a végén az egész nemzeti munka feloldódik hozzáadott értékben, a bruttó kibocsátás "nem elevenmunka"-komponense leszűkül az importra!). Meglepő, hogy az ágazatok oroszlánrésze ezen a sávon belül mozog - ami persze nem homogenitást jelent, hanem csak egy mérsékelt szóródást. Igazán kiugróan magas elevenmunka-tartalmú szegmensek nincsenek is - viszont "kiabál" öt ágazat a rendkívül alacsony hozzáadottérték-tartalmával: az élelmiszeripar (20,5%), a kohászat (16,7%), a közútijármű-gyártás (21%), a mikroelektronika-informatika (16,3%) és a híradástechnika (18,5%). (Az ábrán csillaggal jelöltem meg őket!) Ez azért feltűnő jelenség, mivel az öt ágazat teszi ki a magyar export 43%-át. Vagyis az export csaknem fele igen kevés Magyarországon létrehozott értéket képvisel. Lapozzunk vissza az 1. táblázathoz: az autóipar és a gyengeáramú ipar együttesen az importnak ugyancsak mintegy 0,4-ét hozza be. Vagyis olyan ágazatokról van szó, amelyek mintegy "bér-feldolgozást" végeznek. A magyar termelésitényező-adottságokból következően az országnak az volna előnyös, ha az adott anyagimport minél nagyobb hozzáadott-értékkel megtoldva hagyná el az országot (fajlagos értéktermelés és súly-érték szempontjából gyarapodnék!). A gépipar két szuper-dinamikusan terjeszkedő ágazatánál nem ez a tendencia látszik kibontakozni: a másik két ágazat közül a kohászat is és az élelmiszeripar is nyomott nemzetközi árakkal küszködik (igaz, az élelmiszeripar főként hazai anyagbázison - legalábbis addig, amíg a tönkrement mezőgazdaság el tudja látni a hatalmasra nőtt élelmiszeripart nyersanyaggal).
Ez az összefüggés már nem arra utal, mintha a magyar nemzetgazdaság érett volna arra, aminek a rohamos kifejlődéséről az 1. táblázat árulkodik. Ez a reálszféra - ipar, mezőgazdaság, szállítás, hírközlés - még nem "magasan fejlett", "nagyon termelékeny" - hanem úgy néz ki, hogy dinamikusan fejlődő ágazatai egyszerű bedolgozó-szerepet játszanak az őket működtető (jobbára transznacionális) tőkék munkamegosztási rendszerében. A maradék meg csendesen baktat az európai gazdaság peremvidékein. Kis jóindulattal a "félperiféria alsó mezeje" felső sávjában mozog, amelyből a felső mezőbe való egyértelmű felemelkedés és az ottani pozíció stabilizálása lehet a reális gazdaságstratégiai feladat, és nem a centrum-pozíció mímelése.
Tulajdonképpen ezzel leírtam a legfontosabb következtetést. A szélesebb értelemben vett gépipar belső kapcsolatainak hozzátétele csak finomításokkal szolgál. A táblán számokkal emeltem ki a fontos adatokat.
6. Az 1-gyel jelölt adatok megdöbbentő tényt mutatnak: a gépipar féltermék-fogyasztásának mintegy 90%-a import. Ez persze nem egészen igaz: a "hagyományos" termelővállalatok gyártási vertikuma ui. nem elég mély: az alkatrészek, részegységek nagy hányadát maguk állítják elő. Ez - mint vállalaton belüli forgalom - nem jelenik meg az ÁKM-ben. Ezzel szemben a 20. sz. utolsó éveiben felfutott ágak - autóipar, informatika - alig használnak Magyarországról származó intermediereket. Még a klasszikus gépipar (gépi berendezések gyártása, villamos gépek és készülékek gyártása, vasúti és vízi járművek gyártása) intermedier-felhasználásának jelentős része is külföldről származik - valószínűleg az igényesebb alkatrészek. Tehát itt is a "félperiférikus" jelleg bukkan felszínre. (2-es és 3-as jelzések!) Az autóipar és a mikroelektronika-híradástechnika igen erősen export-orientáltak: jóformán nem bocsátanak hazai piacra árut ("4"-es jelzések).
7. Végül a 3. táblázatból az is kiderül (5-ös jelzések), hogy az import uralja a hazai beruházói és fogyasztói piacot is - a fémtömegcikkek és vasszerkezetek kivételével.
+ + +
A magyar nemzetgazdaság - a fentebbi adatrendszer-elemzés legalábbis ezt látszik alátámasztani - még nem érett annak a szerkezeti átalakulásnak a nagyobb mértékű kibontakozására, amit szakzsargonunk poszt-indusztriális szerkezetnek nevez. Lehet, hogy ez az átlendülés történelmileg látótávolságba került - hogy így van-e, azt az fogja eldönteni, az európai integráció befogadja-e az országot, és ha igen, milyen hatással lesz a fejlődésre: serkenti-, fékezi-, deformálja-e. Az azonban biztos, hogy a nagy átfejlődés nincs még stratégiai távolságban. A magyar ágazati szerkezet minden pontján jelentős - kedvezőtlen - eltérések vannak attól, ami feltétlenül szükségeltetik ahhoz, hogy e szerkezet centrum-jellegűen működhessék és így is csatlakozhasson a nemzetközi gazdasághoz.
2. ábra
A kitermelő fázis "csökött" - ez nem a magyar gazdaságpolitika mulasztása, hanem részben az agrárollóé, részben a földtani viszonyoké. Persze ez is gazdagabb lehetne egy korszerű, magas termelékenységű és hatékony agrár-struktúra megléte esetén: ez a '80-as években még rendelkezésre állt, s szétenyészéséért valóban az utóbbi évtized gazdaságpolitikáját terheli a felelősség.
A finomító-fázis, mint említettem, kicsinysége ellenére is bő keresztmetszet. Egyelőre "botcsinálta" devizaforrásként működik: adottságai ellenére.
Az intermedier szerkezeti világ kétágú: "centrum"-jellegű ága K+F-igényes, magasan szakképzett munkát foglalkoztat, és értékes termékekkel látja el a végfogyasztási terméket input-piacát. Ez a fajta intermedier-termelés a mai Magyarországon súlyosan alulfejlett, holott jelenlegi fejlettségi stádiumunkban és világ-környezeti helyzetben ez a szektor menthetné meg a magyar gazdaságot a degradációtól. Ezzel szemben "jó kövér" az igénytelen intermediertermék-termelő szektor, ami az országot nem az igényes félperiféria ® utángyártó centrum irányba mozgatja, hanem a primitív félperiféria irányba.
Végül, a végfelhasználásra alkalmas termékeket termelő szegmens is kétirányú: a centrum-szabású, szofisztikált termékek K+F-jére és végkikészítésére van berendezkedve (mindenekelőtt a magas igényű, kis szériában termelt vagy egyedi termékekre). Különösen a kis országok (Svájc, Svédország, Dánia, Finnország stb.!). A fejlődési pályájuk delelőjén lévő tömegtermékek szerelését - még ha azok "ifjú korukban" erősen K+F-igényesek voltak is - a Centrum hajlamos leadni félperifériális, vagy "bedolgozó" típusú, mély-perifériális gazdaságoknak. Ezen kívül vannak egyszerű, elavult vagy "időtlenné vált" végtermékek is. A centrum-gazdaságok szerkezetében ezek nem vivő jelentőségűek - még az "utángyártó centrum" kategóriában sem. A magyar szerkezetben jelenleg ezek, valamint a "lepasszolt" szerelőtevékenységek uralkodók - amint említettem: a kevéssé igényes intermedier-fázisokkal karöltve.
*(A 2. ábrán vastag kontúrokkal és satírozva jelzem a "centrum-típusú" szerkezetet és vékony, szaggatott vonallal, fehér mezővel a mai magyar helyzetet - persze csak sematikusan: ennek számszerűsítése és méretarányos ábrázolása az adathiány abszolút korlátjába ütközik!)
Ha mindez igaz - tapasztalataink inkább alátámasztják, mintsem kérdésessé teszik e helyzet realitását, a vita inkább a mértékek körül bontakozhat ki -, akkor a jelenkori, a 21. század első két-három évtizedére (és nem egy-két évre!) kidolgozandó fejlesztési stratégiának gyújtópontjába a mezőgazdaság leromlásának visszájára fordítását és a feldolgozóipar "súly-érték", illetve "fajlagos GDP-termelő képesség" viszonyainak jelentős javítását célszerű állítani. A másik alapfeladat az emberi termelőerő értékromlásának megállítása - intellektuális kincsünk enyészetének megállítása. Ezt a stratégiát minél hamarabb ki kell dolgozni, körülötte a nemzeti konszenzust megteremteni és az Unióhoz való csatlakozásnál megvalósítási feltételeit kiharcolni. Minden egyéb - legjobb tudásom és lelkiismeretem szerint - pótcselekvés.
x A gazdaságelemzési gyakorlat többfajta ismérv szerint "homogenizálhat" gazdasági tevékenységeket. A legelterjedtebbek: a megmunkált anyag alapján (textilipar, faipar, fémfeldolgozó ipar, bőripar stb.), avagy a termékek rendeltetése alapján (villamosenergia-ipar, gépgyártás, műszeripar, vegyipar, élelmiszeripar stb.). A két ismérv együttlétezése sokszor igen furcsa képet eredményez: az építőanyag-iparba pl. nem egyszer belekeveredik az Ajkai Üveggyár és a Herendi Porcelángyár, azon az alapon, hogy alapanyaguk ugyanazon kategóriába tartozik, mint a tégla- vagy cementgyártásé!
xx E sorok írója tisztelettel kéri tehát az Olvasót, hogy az ágazati szerkezet elemzésekor és megítélésekor szabaduljon meg minden beidegzett előítélettől - csak a (nagybetűvel írást érdemlő) Realitásokat keresse. Ha úgy hozta élete, hogy nem rendelkezik ilyen jellegű és mélységű átlátással a nemzetgazdaság felett és/vagy nem állnak rendelkezésére megbízható és kellően részletezett adatok - inkább mondjon le az ágazatonkénti szerkezet-elemzésről, semmint kitegye magát annak, hogy egy csupa "objektív" adatból összerótt Kirké-szigetre tévedjen.