Magyar Tudomány, 2001/12

Nobel-évforduló

Palló Gábor

Nobel preferenciák


Az 1970-es években Harriet Zuckerman komoly kutatást végzett az amerikai Nobel-díjasok szociológiájára vonatkozóan.1 Arra a megállapításra jutott, hogy ez az egyetlen díj a nyertest automatikusan a nemzetközi tudomány ultra-elitjébe emeli. Létezik tehát egy intézmény, amely döntésével meghatározhatja, valamely kiemelkedő tudós bekerülhet-e a legkiemelkedőbbek kategóriájába vagy kimarad belőle. Ami még különösebb: ez az intézmény nem valamiféle szupranacionális tudományos parlament, hanem egy hozzávetőleg száz éve létrehozott svéd magánalapítvány. Az arisztokráciába emelés jogát nem kikövetelte, hanem csodálatra méltóan kiváló tevékenységével elérte.

Hogyan lehetséges ez? Milyen elvek alapján nyújtja át az aranyágat az évenkénti nyerteseknek? Nem beszélve most az irodalmi és a békedíjról, hogyan lehet megítélni, összehasonlítani és sorrendbe állítani az összemérhetetlen tudományos eredményeket? Nyilván bizonyos preferenciák alapján, melyeket elvben kiolvashatunk a döntésekből. Mi több, a Nobel-díj bámulatos, ám egyáltalán nem nyilvánvaló általános elismertsége miatt, ha valamit tudunk a preferenciákról, talán közelebb jutunk annak megértéséhez is, mi a titka általában a tudományos világsikernek.

Kiindulásként célszerűnek látszik komolyan venni, hogy itt csakugyan egy magánember, a hatalmas üzleti sikerei nyomán mesés gazdagságra szert tett Alfred Nobel alapítványáról van szó, aki igencsak rövid végakarata szerint díjjal kívánta támogatni a tudományt. A végrendelet kimondja, hogy a díjat azok kapják, "akik a megelőző évben az emberiség számára a legnagyobb jótéteményt (benefit) adták", majd hogy ezen a fizika, kémia és orvostudomány területén tett "legfontosabb felfedezés" vagy haladás értendő az irodalom, illetve a béke megőrzése terén elért teljesítmények mellett. Az alapelv tehát az, hogy személy, azaz tudós kapja a díjat, nem eredmény, ámde a tudós csak pontosan definiált eredményéért díjazható.

Az 1895-ből származó végrendelet, a "Will", olyannyira általánosnak bizonyult, hogy hosszú éveket igényelt operacionalizálása. Komplikált diplomáciai manőverek nyomán létrejöttek az alapítvány néhányszor módosított statútumai és egész rendszere.2 Alapját a végrendeletben kijelölt területek, plusz az 1968-ban létrejött, un. közgazdasági Nobel-díj Nobel Bizottságai képezik, amelyek a jelölések tényleges vizsgálatát végzik, és javaslatot tesznek. A bizottságok svéd, illetve norvég tudósokból állnak. A végleges döntés azonban a díjat odaítélő testületek joga, területtől függően a Svéd Királyi Akadémiáé, a Karolinska Intézeté és a Norvég Nobel Bizottságé. Pénzügyileg az alapítvány boardja irányítja az egész rendszert, a döntéshozóktól tisztes távolságból. A széles nemzetközi tudományos közvélemény csupán a jelöltállításnál nyilvánul meg. Jelöltet ugyanis a többé-kevésbé pontosan meghatározott nemzetközi szakmai körökből felkért jelölők állíthatnak, nem maga a Nobel bizottság, de egyes tagjai igen. A Nobel-díjak hallatlan fontossága azonban azt bizonyítja, hogy a döntések megdöbbentő azonosságot mutattak a tudományos közvélemény ítéletével. A statútumok igen fontos és kínos kikötése, hogy egy évben, egy területen maximum három személy között szabad megosztani a díjat. Az erősen limitált szám miatt egészen pontosan kell eldönteni ki, milyen érdemet szerzett valamely eredmény elérésében, azaz a preferenciális elveket igen szigorúan kell alkalmazni.

Az alapítvány tudományértékelési elvei azonban - néhány kivételtől eltekintve - nem szerepelnek az írott dokumentumokban. Sem Nobel végrendelete, sem a szervezet statútumai nem közölnek semmit arról, hogyan is lehet eldönteni, melyik eredményt kell a másik fölé helyezni, mitől értékesebb az egyik javasolt tudós eredménye a másikénál. A hivatalos testületek mindig voltak annyira óvatosak és bölcsek, hogy ne deklarálják explicit módon alapelveiket. Ha megtennék vagy megtették volna, véget nem érő vitáknak, főleg kritikáknak tették volna ki magukat a tudósok, a filozófusok, a politikusok, és ki tudja ki mindenki részéről.

Minthogy ezt elkerülték, csak a meghozott döntésekből tudunk visszakövetkeztetni bizonyos értékelési preferenciákra, illetve a levéltári anyagból, jóllehet ez is igen szűkszavú és az Alapítvány csak az ötven évvel korábbi időszak iratait teszi hozzáférhetővé. Marad tehát a száz év döntéseinek valamiféle értelmezése. A kisszámú Nobel-díjat kutató közül egyedül a svéd-amerikai-francia Elisabeth Crawford végzett eddig ilyen vizsgálatot, a távolságtartó megfigyelő és nem a rendszert agyondicsérő naiv szemszögből.3 Saját vizsgálódásaimban az ő munkáira is támaszkodom, továbbá saját adatbázisomra, mely a hivatalos Nobel kiadványokon alapul, mindenek előtt a Nobel Foundation Directory-ján (mely kétévenként jelenik meg), illetve ennek webes változatán. Elemzésem tehát kizárólag hivatalosnak tekinthető adatokat használ.

Statisztikai adatok

Az első száz évben összesen 768 díj ügyéről döntöttek, de ténylegesen csak 719 díjat adtak ki: 49 esetben a díjat visszatartották. Ezek okai részint a megfelelő jelölt hiányában részint politikai óvatosságban keresendők. A kémiában 8, a fizikában 6, az orvostudományban 9, az irodalomban 7, a békedíj esetében pedig 19 volt a ki nem adott díjak száma. Az 1968-ban indult közgazdasági díjat eddig mindig kiadták.

A valóban kiosztott Nobel-díjak megoszlása fajtánként a következő volt:

Fizika Kémia Orvosi Irodalmi Béke Közgazdasági

162    135   172    97       107  46

Sajátos értékrendszerük következtében itt csak a tudományos, tehát a fizikai, kémiai, orvosi és közgazdasági Nobel-díjakkal foglalkozom, azaz összesen 527 díjjal, amelyből 23-at nem adtak ki; tehát valójában 515 díjról lesz szó.

a) Ország-statisztika

Jóllehet Nobel végrendelete kifejezetten hangsúlyozza, hogy a nemzeti szempontnak nem szabad szerepet játszania a díjazásban, az országok közötti megoszlás mindig komoly figyelmet keltett. A tudományt akármennyire is nemzetközinek tekintik, intézményrendszere túlnyomórészt nemzeti. Korántsem közömbös tehát, hány abszolút csúcseredményt tudhat magáénak valamely nemzeti tudósközösség. Ámde az országok szerinti besorolások mind a kitüntetések idején, mind pedig a születési hely esetén alig elhanyagolható bizonytalanságot tartalmaznak.4 Éppen ezért az alábbi számokat ugyan kellő kritikával célszerű szemlélni, bizonyos megállapítások mégiscsak tehetők.5

1). Megállapítható, hogy a végrendelettel összhangban a Nobel rendszer komolyan veszi az internacionalizmust. Összesen 29 ország polgárát tüntették ki (1. Táblázat), hozzájuk csatlakozott hat kettős állampolgár (a magyarok közül Hevesy György). Minden földrészre jutott Nobel-díjas, és minden földrészen születtek is Nobel-díjasok.(2. Táblázat)

2). Akármilyen sok ország tudósa nyert is díjat, az eloszlás nagyon egyenetlen. Tíznél több díjat csak 8 ország tudósai nyertek, összesen 434-et, ami a díjak 84%-a. Öt vagy ennél több díjat 15 ország tudósai nyertek, összesen 485-öt, a díjak 94%-át. A többi kitüntetésen 14 ország tudósai osztoztak és 7 kettős állampolgár. Nem kelt meglepetést az Egyesült Államok kiugró szerepe. Magyarország ebben a statisztikában két díjjal szerepel: Szent-Györgyi Albert magyar állampolgárként, Hevesy György pedig magyar és svéd kettős állampolgárként.

3). A születési helyek megoszlása nagyobb diverzitást mutat, mint az állampolgárságé (3. Táblázat). A nyertesek 51 országban születtek, tehát több országban, mint ahány állam polgárai díjat kaptak. Tíz ország adott tíz vagy annál több Nobel-díjast, akik az összes díj 78%-át kapták meg, 404 díjat. Húsz ország adott öt vagy ennél több Nobel-díjast, övék az összes díj 91%-a, 468 díj. A fennmaradó 9%-on (43 díj) 31 ország osztozott. Egy díjat 22 országból származó tudósok nyertek, hozzájuk a díjak 4%-a jutott, csaknem. ugyannyi, mint az ötnél kevesebb de egynél több kitüntetettet adó országok (25 díj. Az óriási amerikai túlsúly itt is érezhető, de a kontinensek között mégis Európa vezet.

Magyarország a születési helyek listáján igen magasan áll: 8 Nobel-díjassal (Szent-Györgyi, Hevesy, Lénárd, Békésy, Wigner, Gábor, Oláh, Harsányi).

Az egyre főre eső Nobel-díjasok számának megállapítását szinte reménytelenné teszik az országhatárok, méretek és népességi mutatók változásai. Valószínűnek látszik azonban, hogy olyan országok, mint például Hollandia, Svédország, Ausztria vagy Svájc Magyarország előtt állnak ebben a sorrendben.

4.) A születési és az állampolgársági adatok eltérése a tudósok vándorlásából (migráció) adódik. Nagyon sokan (102 tudós) nem a születési helyükön kapták meg a díjat. Ismerve a kutatók mozgékonyságát, talán inkább az a meglepő, hogy túlnyomó részük, kb. 80%-uk mégiscsak megőrizte születésével szerzett állampolgárságát.

Léteznek tehát jelentős Nobel-importőrök (4. Táblázat), összesen 14 ország, közülük elsősorban persze megint az Egyesült Államok. A Nobel exportőröknek azokat az országokat nevezem, ahol születtek, olyan kitüntettek, akik nem saját országukban kapták a díjat. Számuk (5. táblázat) 43, azaz lényegesen magasabb, mint az importőröké, élükön azonban már nem az USA áll, hanem a németek, és a legmagasabb helyek egyikét foglalják el a magyarok is Ausztriával és Kanadával egy sorban. Megjegyzendő azonban, hogy a kitüntetett saját állampolgárok között (6. Táblázat) is magasan az USA vezet, ami mutatja, hogy nem csupán importált tehetségekkel érte el a hihetetlen magas Nobel-számot. Ezzel kapcsolatban persze nem lehet nem észrevenni, mennyi a nyilvánvalóan nem angolszász nevű amerikai díjazott, mint például a fizikus Lee, Chu vagy Tsui. Ennek nyilvánvaló oka, hogy Amerika emigráns ország, ahol a kérdés mindig az, hányadik generációs bevándoroltról van szó. Összesen 28 olyan országot találtam, ahol saját állampolgár kapott Nobel-díjat.

b) Életkori megoszlás

Viszonylag sok korosztály képviselői kaptak Nobel-díjat, nincs tehát előítélet sem, a fiatalokkal sem az idősekkel szemben. Az életkor haranggörbeszerű eloszlást mutat (7. táblázat), az 50 és 60 év közötti maximummal. A nyertesek túlnyomó többségét a 40 és 70 év közötti korosztály tette ki: az összes díjazott megközelítően 80%-át. A legfiatalabb korban, 25 évesen a brit Sir William Bragg kapott kitüntetést (1915, fizikai), a legidősebb eddig az amerikai Rous Peynton (1966, orvosi) és a német Karl von Frisch volt (1973, orvosi), akiket 87 éves korban tüntettek ki.

A Nobel-díjasok tehát nem az ifjúsági korosztályhoz tartoznak, de nem is, mint sokan gondolják, a legidősebbek közé. Megjegyzendő viszont, hogy a Nobel-díj elnyerése és a nagy eredmény megszületése időben távolról sem esik egybe. A késést a hivatalos Nobel-statisztikák érthető okból elrejtik. Az általam részletesebben ismert esetekben az időtáv néhány évtől (pl. Röntgen), több évtizedig (pl. Hevesy) terjed.

c) Nobel-díjas nők

A preferenciális alapelvek közé tartozik a nemek közötti egyenlőség, jóllehet meglepően kevés nő található az eddig díjazottak között (8. táblázat). Ha az összes díjat (irodalmit és békét is) vesszük figyelembe, mindössze 30, többségük nem a tudomány területéről. A legtöbb női Nobel-díjas béke (10), illetve irodalmi (9) díjat kapott. Közgazdasági díjat eddig egyáltalán nem kapott nő. A tudományok területéről 6 orvosi, 3 kémiai és csupán 2 fizikai díj jutott nőnek, tehát az egész történet során 11, de ez csak tíz személyt jelent, mert M. Curie kétszer bizonyult nyertesnek. A díjak összességéhez viszonyítva ez mindössze 0,2% a tudományokban.

Nyilván nagyon nehéz megmondani, vajon az alacsony szám a jelölők és a döntést hozók férfi-soviniszta elfogultságán alapszik-e vagy a nők tényleges tudományos szerepét tükrözi az egész századra kivetítve. Gyanúm szerint nem egyetlen vagy néhány tényező miatt jött létre ez az aránytalanság.

d) Jelölések

A Nobel preferenciák pontosabb megértéséhez jó lenne tudni, hány jelölt kerül a Nobel Bizottságok elé. Sajnos azonban a levéltári anyag ötven éves titkosságát előíró szabály lehetetlenné teszi, hogy egyáltalán értelmes becslést adjunk erről az irányadó adatról. Az egyetlen támpont, hogy egy könyvben számba vették a kezdetektől 1937-ig nyilvánosságra hozott jelölési listákat a fizikában és kémiában.6 Az ezek alapján készített tájékoztató jellegű statisztika szerint ebben az időben nem jelöltek kezelhetetlenül nagy számú tudóst. Egy összesítő adat szerint az 1901 és 1945 közötti időszakban összesen 92 nyertest avattak, akiket körülbelül 500 jelöltből választottak ki. Átlagosan tehát körülbelül öt jelölt között kellett dönteni. A jelölések hozzávetőleg ezer tudóstól származtak, és jelöléseik összes száma mintegy 4000 volt 1945-ig.7 A vélemények szórása eléggé jelentékenynek mutatkozott minden szakterületen. Talán a kémiában valamivel kevesebb jelölt volt, ami a szakmai közvélemény nagyobb egyöntetűségére utalhat, mint a fizikában.

A névsorokból kitűnik, hogy a döntést nem befolyásolta, hányan jelöltek egy tudóst. Sokszor megesett, hogy valakit nagyon sokan jelöltek, mégsem kapott díjat. Például 1910-ben H. Poincaré egymaga 34 jelölést kapott, mégis van der Waals nyert, akit csupán egyetlen személy jelölt. Ez világosan mutatja, hogy a Bizottságok saját preferenciáik alapján ítélnek, nincs semmiféle többségi elv, mely a Bizottságokon kívüli a közakaratot is mérlegelné.

A kedvező döntésekben fontosnak látszik a tudós nemzetközi elismertsége. A korai (1933 előtti) díjakra vonatkozó egyik vizsgálat szerint a nyertesekre érkezett jelölések 83%-a nem a jelölt országából származott, míg a nem nyertes jelölteké csak kb. ennek fele, 42%. A magas külföldi támogatás kivált a kisebb országok számára fontos. A nagyhatalmak (USA, Németország, Anglia, Franciaország) nyerteseinek elég volt 52%-nyi külföldi jelölés a győzelemhez. Ez egyszersmind azt is jelenti, hogy a kisebb országok nyerteseinek inkább 90% körüli külföldi jelölésre van szükségük, mert a saját országból érkező ajánlások jelentősége csekély.8

A Nobel-díjas eredmény néhány tartalmi vonása

A Nobel-prefenciák vizsgálatakor a nagy kérdés persze végül is az, kvalitatíve milyen jellegű eredményt díjaz a Nobel Alapítvány. A Nobel-díj többek között annak köszönheti tekintélyét, hogy valóban nagy tudósokat díjaz. Magának az alapítványnak legfőbb érdeke, hogy a legnagyobb tudósok ne maradjanak ki a díjazottak közül, és ezt valóban sikerült is elérnie. Megkapta a díjat Einstein, Planck, Bohr és Heisenberg vagy Watson és Crick, illetve egy másik vonal: Röntgen, Becquerel, Curie-ék, Rutherford, igazán botrányos hiány nincs. Azonban mégiscsak fájdalmasan hiányoznak sokan, köztük például a fizikus Sommerfeld, a vegyész G. N. Lewis. Különös hiány, hogy nem kapott díjat Mengyelejev vagy Edison, sem pedig Boltzmann vagy Poincaré és nincs a nyertesek között Gibbs vagy Arthur Eddington, sem pedig Siegmund Freud, holott többségüket jelölték. Bennünket közelebbről érint, hogy nem kapott díjat Neumann János, Teller Ede, Kármán Tódor sem pedig Polányi Mihály. Márpedig a felsoroltak eredményeinél a tapintható tudományos közvélemény szemében lényegesen kisebb jelentőségűek is kaptak díjat.

A negatív és pozitív eseteket elemezve először is le kell szögezni, hogy aránylag igen kicsi az olyan abszolút vitán felüli esetek száma, mint Curie-éké, Einsteiné és társaiké. A kitüntetések túlnyomó többsége szükségképpen olyan eredményeket emelt ki, amelyeket - Th. Kuhn nyomán - a "normál tudomány" körébe sorolhatunk. Ilyenek azonban igen nagy számban akadtak, nem könnyű differenciálni közöttük.

a) Elvek. A Nobel-rendszer mintha két filozófiai jellegű elvet vallott volna mindvégig magáénak: a pozitivizmust és a tudományos tevékenység alapvetően individuális jellegét. A kísérletet előnyben részesítette az elmélettel szemben, gondolván (ha nem is szükségképpen hangosan), hogy a nagy elmélet mindig bizonytalanabb, mint a jól reprodukálható kísérlet. Jellemző, hogy Einsteint nem a relativitáselméletért díjazták, hanem a fényelektromosság törvényének megalkotásáért. Az elméletekkel szemben táplált kezdeti erős averzió az 1920-as években oldódott. Nyilván ennek tudható be, hogy végül is Planck, Einstein, Bohr és Heisenberg, sőt Dirac is megkapta a díjat, botrányos mulasztás ezen a téren nem történt.

A másik fontos alapelv, hogy csak egyéneket lehet díjazni, csoportokat, illetve szervezeteket nem (kivéve a békedíjat), azt sugallja, hogy a tudomány a nagy emberek, nagy tetteiből származik. Ezzel eltakarja a második világháború után mindinkább eluralkodó tendenciát: valójában a nagy eredményeket hatalmas szervezetek, néha több száz főből álló csoportok, intézetek termelik ki, melyek tagjai egytől egyig hozzájárulnak a nagy eredményhez. Ezzel szemben a Nobel szisztémát védelmezők azt állítják, a csoportokban mindig található egy "mastermind", "vezető elme", akit a többieknél inkább megillet a dicsőség. Valójában sokszor aligha lehet egyértelműen meghatározni, kié volt a döntő szerep az eredményben. Még azt sem, egyáltalán mit értsünk döntő szerepen. Carlo Rubbia 1984-ben kapott fizikai Nobel-díja ki is robbantotta ezt a vitát, amely azonban nem alakította át az odaítélés szabályait.

b) Tudományos szemléletmódok. A díjazott eredmények vizsgálatakor kitűnik, hogy egyes időszakokban bizonyos tudományos aspektusok, szemléletmódok, bizonyos témák előnyt élveztek.

- Ilyen mindenek előtt a mikrovilág előnyben részesítése a makróval szemben. Miközben az atomfizika, magfizika, részecskefizika ontotta a díjakat, a csillagászat, geológia, geofizika területéről származó díj sokkal kevesebb akadt. Talán ezzel magyarázható Eddington esete, aki ugyan kísérleti eredménnyel szerzett magának megbecsülést, ám az eredmény fontossága abban állt, hogy kozmológiai elméletet (Einsteinét) erősített meg.

- A nem egyértelműen "tiszta tudományos" területekről nagyon nehéz díjat szerezni. A Nobel-rendszer, bár a végrendeletnek nem mond ellent, nem eléggé méltatja figyelemre a nagy alkalmazókat, amilyen például Edison is volt. Ez az elv szintén a tudomány korábbi időszakára utal, amikor aránylag világos különbség látszott a tiszta és az alkalmazott eredmény között. Ma már az olyan területek előretörésével, amilyen például a szilárdtestfizika, anyagtudomány és hasonlók ez a preferencia nemigen tartható fenn.

- A végrendeletben rögzített területek szintén 19. századi osztályozást takarnak. Nem veszik - de a század elején nem is vehették - figyelembe, hogy interdiszciplináris munkák is készülnek, mint például a már említett maghasadás esetén, amelyet kémiának tekintettek Otto Hahn miatt és ezért az intellektuális vezető, a fizikus Lise Meitner (aki Hitler elől menekülve a kísérlet idején már Svédországból működött közre a kutatásban) egyszerűen kimaradt: a kémikus bizottság képtelen volt érdeme szerint elbírálni munkáját.

Másrészt merőben új területek is születtek. Például az informatika, a századvég kiemelkedő jelentőségű területe nem kap díjat, mert nem sorolható be még erőszakkal sem a végrendelet által megadott diszciplínák közé. Hasonlót lehetne mondani például a repüléstudományról (aeronautika), Kármán Tódor szakterületéről. (A matematika annyiban más eset, amennyiben persze Nobel életében is létezett, de az alapítványt tevő szándékosan kihagyta.)

- Orvosi területen a laboratóriumi munka előnyt élvez a klinikaival szemben. A díjazott fiziológiai és orvosi eredmények sokkal inkább emlékeztetnek a fizikára és kémiára, mint az orvostudományra. Biokémiából, biofizikából lényegesen könnyebb díjat kapni, mint új műtéti technikával, kiváló gyógyszerrel. Nyilván ez a magyarázata Ch. Barnard mellőzésének és még számos zseniális orvosénak. Freud esete azért is érdekes, mert ő nemcsak, hogy laboratóriumban nem dolgozott, de terápiája és betegségfelfogása is olyan újszerű volt, hogy méltányolásához csakugyan kockázatos állásfoglalásra lett volna szükség, és ezzel talán veszélyeztették volna a díj tekintélyét a széleskörben elfogadott nagy orvosok és tudósok között. Minden esetre jellemző, hogy Pavlov 1904-ben megkapta a díjat. A Nobel-díj nem az igazi avantgarde gondolkodást becsüli meg.

- A kísérlet előnyben részesítése az elmélettel szemben ugyancsak a szemléletmódhoz tartozik, de már a filozófiai jellemzésnél szó volt róla. Itt csak annyit, hogy a laboratórium esetleges túlbecsülése összefüggött a kísérlet túlzott tiszteletével, ez pedig az empirista, pozitivista filozófiai beállítódással.

c) Kedvezményezett témák. A Nobel-díj történetét végigkísérte az a tény, hogy a bizottságok bizonyos témákat többre becsültek másoknál, és ezek idővel átadták a helyüket más, a többinél ugyancsak nagyobb eséllyel pályázó témáknak. Például Willstätter (1915) díjat kapott a növényi pigmentek, főleg a klorofil szerkezeti kutatásáért. Két tanítványa, Karrer (1937), illetve Kuhn (1938) ugyancsak növényi festékekért, a karotinoidok kutatása terén eredményeiért kapott díjat. Még látványosabb, hogy a radioaktivitáshoz legalább lazán kapcsolódó témák 1903 és 1939 között 10 díjat kaptak, 5 fizikait és 5 kémiait.

A radioaktivitással összefüggő díjak hívják fel a figyelmet arra, hogy léteznek a Nobel-rendszer több Bizottságát is foglalkoztató témák. Ilyennek tekinthető például a hormonkutatás, amelyről 1939 és 1977 között szintén kilenc díj származott: 2 kémiai és 7 orvosi.

Az említett érdeklődési körök viszonylag behatárolt időben játszottak központi szerepet. De például a fehérjekutatás területéről 1910-től egészen mostanáig 15 díjat adtak, 9 orvosit és 6 kémiait. Ehhez még hozzávehetjük a szorosan vett enzimkutatást: 1927-97 között 19 enzimológát érintő díjat osztottak ki, 10 kémiait, 9 orvosit. Immunológiai eredményért először 1908-ban adtak díjat, és 1996-ig, az eddig utolsóig már 13-at.

A módszertani eredmények nagyrabecsülését jelzi, hogy a díj indoklása összesen 37 esetben tartalmazta explicit formában, hogy a módszert tüntetik ki, további 24 esetben, hogy valaminek a "technikáját", és ehhez járulnak az olyan módszerek, amelyekben nem szerepel ez a megnevezés, például a különféle spektroszkópiák megalkotása, illetve továbbfejlesztése: pl. tömeg-, röntgen-, elektron-, lézer-, mágneses magrezonancia (NMR) spektroszkópia, stb. A spektroszkópiával összefüggő munkákért is 10 díjat adtak ki eddig 1907-től.

Az utóbbi két évtized preferált témái

Kérdéses persze, mennyire állandóak a Nobel-preferenciák. Ha az utóbbi két évtized döntéseit összehasonlítjuk az egész időszakot jellemző vonásokkal, a lépéstartás több jegyét is fölfedezhetjük.

Az 1990-es években 42 díjat osztottak ki a három természettudományos területen. A kitüntetett eredmények önmagukban véve nagyobb tarkaságot mutatnak, mintha a nyolcvanas évekkel (45 díjat adtak ki) összefüggésben vizsgáljuk őket vagy az általánosabb tendenciákba illesztve. Éppen ezért célszerű a két évtizedet együtt tekinteni át.

Úgy tűnik, a fizikai témák jobban elkülönültek a többiektől, mint korábban és a kémiában is csak a kvantumkémiai díjak esnek közel a fizikához. A kémia és a medicina ezzel szemben továbbra is számos összefüggést mutat.

A fizikában sok díjat adományoztak módszertani eredményekre, olyanokra, mint részecske detektor, neutron spektroszkópia vagy a neutron diffrakciós technika, az atomok hűtése és befogása lézerrel. Különös, hogy az 1980-as években díjazták a lézerspektroszkópiát, a nagyfelbontású elektronspektroszkópiát, az első elektronmikroszkóp megalkotását (Ruska, 1986), a scanning tunnelmikroszkópot (1986) vagy a hidrogén mézert (1989).

Bizonyos természeti jelenségek fölfedezését ugyancsak több díj jutalmazta. Olyan jelenségekét, mint például a hélium-3 szuperfolyékonysága, a kvantumfolyadék új formája, a szuperkonduktivitás a kerámiákban (ez 1987-ben kapott díjat).

A Nobel Bizottság hosszú ideje tekinti alapvető jelentőségűnek a részecskefizikai eredményeket. Ilyen volt Rubia és Van der Meer díja (1984), a leptonfizikai eredményekért adott három díj (1988, 1995-ben két díj) és a kvarkmodellel összefüggő három díj 1990-ben.

A korai tendenciákkal ellentétben több igazi elméleti díjat is kiosztottak, olyan témákban, mint a szimmetriakutatás, a fázisátmenetekben tapasztalható kritikus jelenségek elmélete vagy éppen az utolsó: az elektrogyenge kölcsönhatás elméleti leírása.

Ugyancsak kiemelendő, hogy újabban "makrotémák" is kaptak elismerést. Ilyen volt például az 1993-ban díjazott pulzár felfedezés - mely a gravitációt segíti megérteni - vagy a csillagok, illetve az univerzumban található kémiai elemek kialakulására vonatkozó elmélet (mindkettő 1983).

A kémiában a biokémiai, főleg fehérjekémiai és genetikai témák a kilencvenes években is fontos szerepet játszottak (két díj 1993-ban, három 1997-ben), nem különben a 80-as években (három díj 1980-ban, egy 1982-ben, kettő 1989-ben). Ezekhez csatlakoznak a hasonló témakörű orvosi felfedezések a 90-es évekből (kettő 1992-ben és 1994-ben, egy 1999-ben), illetve a genetikai eredmények a 90-es (két díj 1993-ban, 1995-ben) és a 80-as években (három díj 1980-ban, egy 1983-ban, három 1989-ben).

Kémiai díjat is adtak módszerekért, technikákért, például kristályszerkezet meghatározásért (1982, 1985) az NMR spektroszkópiért (1991) és femtoszekundum spektroszkópiáért.

Nobel-díjat adtak természeti jelenségek felfedezéséért, például a fullerének (1996) és a karbokation kémia kidolgozásáért (1994). Kimondottan elméleti kémiai munkát díjaztak például 1992-ben és 1998-ban. Újszerűnek tűnik, hogy környezetkémiai munkát ismertek el 1995-ban az ózonkutatás díjazásával.

Az orvosi díjak között az említetteken kívül jelentős szerepet kapott továbbra is az immunológia, mely régóta tartozik a Nobel Bizottság érdeklődési körébe. 1996-ban két díjjal jutalmazták, a 80-as években pedig hattal (1980-ban és 1984-ben).

Az orvostudományban is díjazták az új jelenségek fölfedezését. Például a prosztaglandinok hatását (1982 három díj, a növekedési faktorok felfedezését (1986). Talán az elmélet és a jelenség felfedezése közötti átmenet a Prion-elmélet (1997). Elméleti munkának tekinthető a gyógyszeres kezelés új elveiért adott három díj (1988). Végül a transzplantáció is megkapta a maga elismerését (1990, két díj), ha nem is a klinikai, hanem az elvi alapjait érintő része.

Záró megjegyzések

A preferenciák vizsgálatának végére kívánkozna valami magyarázat arra, miért éppen azt becsülik a Nobel Bizottságok, amit becsülnek, miért nem valami egészen mást. Ezzel kapcsolatban maximum annyit lehet mondani, hogy a lehető legnagyobb biztonságra törekszenek, a tekintély szigorú őrzésére. Nem óhajtanak olyan vadul újszerű elgondolásokat elismerni, melyek később hamisnak bizonyulhatnak. Ez a törekvés egyrészt a "main stream"-en belül tartja a díjakat, másfelől hosszú időre kirekeszti a nagyon újszerű eredményeket. Ha mégis lassan elfogadottá válnak, évtizedek múlva is megkaphatják a díjat. De ennek föltétele, hogy a felfedező megérje, hogy gondolatát általánosan elfogadják. Posztumusz díj ugyanis a statútumok értelmében nem létezik.

Mindezek következtében a preferenciákat semmiképpen sem lehet objektívnek vagy mérhetőnek tekinteni. A tudományos eredményt nem citation indexszel mérik. Sem a hivatalos Nobel-indoklás, sem az életrajzok, sem pedig a méltatások nem térnek ki a nyertesek tudománymetriai adataira. A tapasztalat szerint a mérce nagyon függ a Bizottságok összetételétől. Attól, milyen képzettsége, műveltsége, előítéletei, filozófiai meggyőződése van az adott Bizottság egyes tagjainak, illetve milyen átlagot képeznek a tagok ebből a szempontból.

Felelősségük óriási, mert döntésükkel alapvető befolyást gyakorolnak a tudományos ultra-elit összetételére és magára a tudományra is. Egyrészt azzal, hogy a potenciális Nobel-díj motiváló tényező lehet kutatási témák kiválasztásában, másrészt azzal, hogy a nyertesek különleges társadalmi szerephez jutnak. Hargittai István egyik interjújában mondja el Kary Mullis, az 1993. évi orvosi díj nyertese, hogyan nyíltak meg a kapuk előtte a világ minden táján, miután megkapta a díjat.9 A díjazottnak erkölcsi kötelessége, hogy képviselje a tudományt az egész társadalom előtt, mégpedig oly módon, ahogy a korszak tudománya, kultúrája, politikája tömegkultúrája megköveteli. A sajtó óriási érdeklődést tanúsít a Nobel-díjasok iránt, szavaik súlya a díj hatására sokszorosan hatványozódik. Befolyásuk a legkülönfélébb bizottságokban, akár politikai, tudománypolitikai, akár szigorúan tudományos bizottságokban szintén hírtelen hatalmasra növekszik. A hasonló jelenségek miatt fel kell ölteniük egy olyan publikus arcot, melynek nem szükségképpen van köze személyes álláspontjaikhoz.

Minden esetre a díj óriási sikere, kivált általános elfogadottsága minden esetre azt bizonyítja, hogy az elmúlt száz évben a Nobel-rendszer kiválóan reprezentálta a tudományos közvéleményt, preferenciáit a széles tudósközösség nagymértékben osztotta és óriási szolgálatot tett a tudománynak azzal, hogy arcokat adott az egyre személytelenebbé váló, a társadalom számára egyre megfoghatatlanabb tudománynak.


1 Zuckerman, H., Scientific Elite: Nobel Laureates in the United States (New York, London: The Free Press, 1977)

2 Lásd Elisabeth Crawford, The Beginnings of the Nobel Institution (London, New York: Cambridge University Press, 1984). A könyv függeléke közli a teljes szabályrendszert.

3 Elisabeth Crawford, "Nobel: Always the Winners, Never the Losers", Science, 1998, 13:1256 - 1257.

4 Nagy nehézséget okozott például Lengyelország, amely a század során hol létezett önálló politikai entitásként, hol nem, hasonlóképpen Csehország vagy éppen Horvátország. Ilyen esetekben, ha aránylag könnyen lehetett igazságot tenni, változtattam a hivatalos statisztikában használt elnevezésen. Így került az országok közé pl. Galicia is, mely -- másokhoz hasonlóan -- nem volt önálló politikai entitás a kérdéses idoben. Ha ezt nem teszem, csehek osztrák-magyarnak számítottak volna, stb. Mégis megoriztem két furcsa kategóriát: azokét, akik mellé a hivatalos kiadványok két országnevet írtak, feltételezve, hogy kettos állampolgárok, és azokét, akik mellé azt írták, "régen Németország", mert nem tudtam állást foglalni például abban, hová soroljam a sziléziaikat vagy elzásziakat, stb. Németországot és az NSZK-t összevontam, de a Szovjetuniót és Oroszországot nem, mert nem minden Szovjetunióbeli volt orosz, de az NSZK-beliek németek voltak.

5 A statisztikák egyebek között nem veszik figyelembe, hogy

- a tudósok igen sok esetben életük során többször is változtatnak munka- és lakhelyet;

- nem jelzik, hol született a díjazott felfedezés;

- nem mutatják, melyik tudományos iskola nevelte a díjazottat, azaz milyen tudományos kultúrához, melyik tudományos hagyományhoz sorolható

- a nemzetközi szakirodalom is csak igen korlátozott periódusokra vonatkozóan informál a jelöltek számáról és a nem kitüntetett jelöltekrol.

6 Crawford E., Heilbron J.L., Ullrich R., The Nobel Population, 1901-1937 (Office for History of Science and Technology, University of California, Berkeley, and Uppsala University, 1987)

7 Ld. Crawford, "Nobel: Always the Winners...", id. hely.

8 Crawford, E., Nationalism and Internationalism in Science, 1880-1939: Four Studies of the Nobel population, (Cambridge University Press, 1992) 43-78. o.

9 Hargittai István interjúja: "Dancing Solo: Kary Mullis", The Chemical Intelligencer, July, 1999. p. 11-16.


<-- Vissza a 2001/12 szám tartalomjegyzékére
<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra
[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]