A kettő közti összefüggés manapság teljesen nyilvánvaló, ezzel semmi újat sem mondanánk. Feladatunk pusztán annyi, hogy ennek történeti előzményeit kíséreljük meg felvázolni. Nyilvánvaló, hogy a Római Birodalom előtti korszakra visszatekinteni nem érdemes, a ma előzményei valahol a Római Birodalom késő századaiban, vagy - ha úgy tetszik - Bizánc kialakulásának idején találhatók meg. 313-ban Nagy Konstantin engedélyezte a keresztény vallást, hamarosan az lett az állam hivatalos vallása (380), az egyházi szervezet a közigazgatási beosztás nyomán épült ki. Az biztos, hogy míg a pogányság maradványai erősek voltak, éppenséggel nem a hivatalos római vallás hatott, hanem különböző keleti eredetű misztériumvallások, különösen a kereszténységnek egy ideig komoly konkurenciát jelentő Mithrász-kultusz. Az állam hathatós közreműködésével azonban ezeket hamarosan háttérbe szorították.
A félszigeten keresztül húzódott ebben a korban a múlt századi cseh történész nevéhez kötődő, ún. Jirecek-féle vonal. Ez elválasztotta egymástól a birodalom két felét, a nyugatiban a latin, a keletiben a görög volt a mindenki által megértett lingua franca. A latin nyelv azonban fokozatosan visszaszorulóban volt, a félsziget északnyugati szögletébe.
A félsziget inkább latin nyelvet beszélő északnyugati részén természetesen a nyugati egyház honosodott meg, erről egyértelműen gondoskodott a keleti frank birodalom. Az első századokban még sok volt a hasonló vonás, de egyre inkább előtérbe kerültek a különbségek. Elsősorban az, hogy itt az egyház nem rendelődött alá teljességgel az államhatalomnak. (Ez legkésőbb az invesztitúra-harc óta egyértelmű volt, hiszen a pápa személyében volt az államon kívül álló hatalmi központ.) A kialakuló horvát állam berendezkedése már ilyen jellegű volt, a magyar állammal való későbbi szoros egyesülés nem módosított ezen. A szlovének lakta területek (eredetileg a mai Ausztria nagyobb fele) mint a német-római birodalom részei kerültek ebbe a rendszerbe. Sajátos helyzete volt Dalmáciának, amely még sokáig, legalább is forma szerint, bizánci birtok volt - időnkint valóban az -, de ténylegesen, talán a később is erős olasz hatásra, itt a nyugati egyház érvényesült.
A bizánci birodalom sokáig megtartotta a latin nyelvet, de a 7. sz. derekán már hivatalosan is áttért a görögre. Ez maradt az egyház nyelve is. Változás ebben csak akkor történt, amikor a félsziget egységes bizánci uralmát megtörte a létrejövő és a félsziget keleti felét majdnem egészében elfoglaló bolgár-török állam. A nomád bolgár-törökök pogány vallása a továbbiakban kevés nyomot hagyott, az udvar, és idővel az uralkodó elit kereszténnyé válása azonban nagy változást hozott, különösen azután, hogy a nagymorva államból jött hittérítők az egyházi szláv nyelvű liturgikus könyveket hozták magukkal. Ez vált az egyház hivatalos nyelvévé a most már, a 9. századra, valóban elszlávosodott államban. Bár az áttérést kemény kézzel megvalósító Borisz kán (a kereszténységben keresztatyja, a bizánci császár nevét, a Mihályt kapta), eredetileg a nyugati és a keleti egyház között ingadozott, mindegyikkel tárgyalt, végül, nem egészen bizánci erőszak nélkül, a keleti mellett kötött ki. Ennek nyomán gyakran emlegetik, hogy ezáltal a bolgár egyház anyanyelvűvé vált. Valójában az óegyházi szláv valamelyest módosult ugyan az élőbeszéd hatása alatt, lett bolgár vagy szerb (vagy orosz) redakciója, de érdemben mégis csaknem olyan holt és idegen nyelvvé vált, mint Nyugaton a latin. Persze, az első bolgár cárság idején (1018-ig) az istentiszteleti nyelv valóban szinte anyanyelvi színvonalon érthető volt.
Egy lényeges mozzanat volt még a 10. század során: a bogomil eretnekség megjelenése. Nevét a tan első hirdetőjétől, egy Bogomil vagy Bogumil nevű paptól kapta. Ez a tan érdemben a közel-keleti dualista vallások valamilyen változata, a jó és a rossz principium egyenrangúságát, ennek megfelelően örök harcát hirdette. A teremtett világ e tan szerint a Sátán műve, ezért elvetendő, az állammal és a hierarchikus egyházi szervezettel együtt. A modern fogalmak szerint szinte valamilyen anarchikus tanításnak lehetne nevezni. Követői a középkorban Itáliában és Dél-Franciaországban is akadtak. A Balkánon belül különösen Boszniában terjedt el. Van olyan vélemény, hogy az oszmán hódítás idején éppen a bogomilizmus követői vették fel az iszlámot. Persze eddig ezt senkinek sem sikerült bebizonyítania - a forrásanyag elégtelensége miatt ez valószínűleg a továbbiakban sem sikerül -, de megcáfolni sem. Van olyan nézet is, hogy a bogomil tanításban korábbi pogány hagyományok éltek tovább.
Az oszmánok említésével már eljutottunk a 15. századi nagy változáshoz. Addigra a bizánci birodalom jelentéktelenné vált, jó néhány egyéb állam jött létre a félszigeten, a szerb, a bosnyák, egy újabb bolgár, rövid időre még egy latin császárság is a 13. században. De a 14. sz. derekán már megjelentek a félsziget délkeleti csücskén, a Dardanellákon az oszmánok (vagyis a mi fogalmaink szerint a törökök, csakhogy a mai törökök nem akarnak közösséget vállalni az oszmán birodalommal, ezért ragaszkodnak az oszmán jelzőhöz). Az oszmán birodalom hamarosan jóformán az egész félszigetet elfoglalta, a horvát területek egy részét is, és a 16. sz. során fennhatósága alá vonta a két korábbi román fejedelemségen túl Erdélyt is.
A történetírásban erősen tartja magát az a felfogás, hogy az oszmán birodalom voltaképpen Bizánc közvetlen folytatása. A kiváló román történész, Nicolae Iorga egész könyvet, sok tanulmányt szánt a "Bizánc Bizánc után" témának. Az biztos, hogy az itt jelentkező új vallás, az iszlám épp úgy alá volt rendelve az államhatalomnak, mint a keleti egyház Bizáncban, ennek tehát itt már évszázados hagyományai voltak. Az iszlám a Balkánon a keleti egyház mellett a zsidókkal is találkozott, azzal a két vallással tehát, amelyet maga Mohamed, a próféta saját tanítása előzményének tekintett. Eredeti arab hazájában persze az iszlám igen harcos vallás volt, az igazi tanítás elterjesztését tartotta fő feladatának, hogy a sötétség országát, a daz-al-harbot az iszlám országává változtassa (dar-al-iszlám). Ezért is hirdette meg eredetileg a szent harcot, a dzsihádot. Hozzátartozott a tanításhoz a sors elrendelésének a hite (kiszmet), ami valójában az egész társadalmat inkább a passzivitás felé vezette.
Az oszmán birodalom mindenképpen az eredeti arab kalifátus, vagyis iszlám állam helyébe lépett. De bármennyire megmaradt is hódítónak, hiszen végső fokon egész Európa meghódítására törekedett (ezt két ízben is Béccsel kezdte [1529, 1683] sikertelenül), a birodalmon belül az iszlám erőszakos terjesztéséhez már nem ragaszkodott. A "könyv vallásainak", vagyis a zsidó és a keresztény felekezetek tagjainak valamiféle autonómiát is adott az ún. milletek formájában. Ezek olyan szervezetek voltak, amelyek élén a felekezet főpapja állt (a konstantinápolyi pátriárka, a jeruzsálemi főrabbi stb.). Minthogy egy-egy felekezet valamilyen (vagy több) etnikummal volt azonos, ennek tagjai egy millethez tartoztak. Szinte modern, személyi autonómiának is lehet ezt nevezni.
Mégis állandóan előkerül az a felfogás, hogy a birodalomban a nem muszlimokat erővel kényszerítették az iszlám felvételére. Az biztos, hogy erre is találunk adatokat. Az egyik a véradó, a devsirme, vagyis az a szokás, hogy a Balkánon négy-ötévenkint a nem muzulmánok serdülő korban lévő fiait elszakították családjuktól, Isztambulba vitték, iszlám vallásra térítették. Belőlük lettek a janicsárok, a birodalom elit gyalogsági alakulata, a szultán legmegbízhatóbb védereje. Ugyancsak tény, hogy a stratégiai szempontból fontos területek környékén, elsősorban a Bécs felé vezető nagy hadiúton és annak mentén lakó keresztényeket bizonyos időszakokban erővel átkényszerítettek az iszlámra, poturnak nevezték őket, akik tehát törökök (vagyis muszlimok) lettek. Ezek közül sokan hosszú időn át még ragaszkodtak keresztény hagyományaikhoz, szokásaikhoz. Ezen túlmenően pedig bármikor nyitva állt az önkéntes iszlamizálás útja, nem kevesen választották ezt. A 16-18. századi nagyvezírek nagyobbik fele ilyen renegátok közül került ki. Sokan még meg is tartották otthoni kapcsolataikat. Mehmed Szokollu nagyvezír például az öccsét neveztette ki ipeki pátriárkának, vagyis a keleti egyház egyik főméltóságának.
Nyilván nagyon nehéz volna annak megállapítása, hogy - önként vagy kényszer hatása alatt - az eredeti balkáni lakosság hányad része vált muszlimmá. Az eléggé biztos, hogy az oszmán hódítás előtt a kisállamok jobbágyai jelentős számban szöktek addigra már oszmánná vált területre, mert itt nem volt jobbágyrendszer, a parasztok tehát valamivel szabadabban éltek. Az európai hadszíntéren az oszmán katonaság jelentős része az itteni lakosságból került ki, és persze zömmel iszlamizált is. Nyelvét viszont megtartotta, tehát valamelyik délszláv dialektust beszélte, csakhogy, ha már keresztény múltján túladott, oszmánnak, vagyis töröknek tartotta magát (és ez így is maradt mind a mai napig pl. a bulgáriai pomákok esetében).
A Balkánnak persze idővel lettek valóban oszmán-török lakosai is. A nagyon fejlett török közigazgatás emberei általában közülük kerültek ki, a papok, írástudók, bírók (kádik) úgyszintén, de ezek gyakran el is kerültek innét. (Ez összefüggött az oszmán agrárrendszer sajátosságaival. A szpáhi, elvben földesúr, gyakorlatilag többnyire háborúban volt, a parasztoktól kapta a jövedelmét, de birtokát bármikor átcserélhette a kormányzat más, ázsiai vagy afrikai birtokra.) A városokban persze jelentősebb volt az oszmán-török elem, de azért mindig csak kisebbsége maradt az egész lakosságnak.
Bármilyen türelmesek is voltak az oszmánok, a nem-muszlimokkal szemben, a választóvonal mégis a muszlimok és a nem-muszlimok, a zimmik közt húzódott. Ellentétük, ami kölcsönös megvetést vagy gyűlöletet is jelentett az esetek nagy többségében, a nyelvtől függetlenül, az oszmán uralom első századaiban alapvető jelenség volt.
A zsidók részben a Spanyolországból elüldözött szefárdokat jelentették, részben az egyéb, oszmán birodalmi vagy kelet-európai származású askenázikat - vallás és etnikum azonossága ebben az esetben egyértelmű. Ez volt a helyzet a birodalom ázsiai területeiről ideköltözött örmények esetében is. Ők a keleti egyházon belül különálló szervezetet alkottak, saját egyházi vezetőjük, a katolikosz alatt. Nem tartoztak a konstantinápolyi pátriárka főhatósága alá, mint a többiek, például a görögök vagy a két román fejedelemség románjai, akik megmaradtak az ortodoxián belül. (A Rómával való egyesülés, az unió a románok esetében csak Habsburg birodalmi területen került elő, tehát Erdélyben és Kelet-Magyarországon. Itt viszont igen lényeges mozzanat volt, a nemzeti öntudatosodás éppen körükben, az erdélyi unitus papság soraiban indult meg. Ez azonban nem balkáni jelenség volt.)
A Balkánon, oszmán területen a nyugati egyház közvetlen katolikus missziós tevékenységet indított, ezt hamarosan a Vatikánon belül külön szervezet, a Congregatio de propaganda fide vezette (persze nemcsak itt). Ebbe elsősorban a ferenceseket vetették be, akiket az oszmán hatóságok a legkönnyebben megtűrtek, de bencések is voltak köztük, aztán a nagy ellenreformációs rend, a jezsuiták. Sőt, világi egyházi szervezetet is alakítottak. Az egyes rendek féltékenykedése, összecsapásai, meg az oszmán hatóságok gyanakvása erősen nehezítette ezt a térítő munkát. Még a leghatékonyabb a horvátok körében volt, akik eleve a nyugati egyházhoz tartoztak, itt inkább csak korábbi egyházi kapcsolataik fenntartásáról volt szó. Egy ideig elég jelentős hatást értek el a misszionáriusok a bolgárok közt, a 17. században itt katolikus érsekséget is létrehoztak. A katolikus térítést természetesen a Habsburg-birodalom támogatta. Bár ez a missziós tevékenység ért el bizonyos eredményeket a hivatalosan békés korszakokban, idővel egyre inkább visszaszorult. A 17. sz. végének nagy visszahódító háborújában ezek a missziós szervezetek eltűntek, az oszmán kormányzat most már ellenséges ügynököket látott bennük, nem is jogtalanul, ezért felszámolásukra tört, eredményesen.
A katolikus propagandának bizonyos hatása az albánok közt támadt. Az albán lakosság jelentős része még a késő középkorban, az oszmán hódítás első századában Dél-Itáliába menekült, az italo-albánok, ahogy őket nevezték, majd nem csekély szerepet játszanak az albán nemzeti mozgalomban. (Az első világháború előtti korszakban az egyik ismert olasz miniszterelnök, Crispi is az italo-albánok közül származott.) A katolikus misszió az albánok lakta terület északi részén tudott hatni, a gegek közt, Habsburgbirodalmi és itáliai támogatással. A déli területeken a keleti egyház tudott híveket szerezni. Az albánok nagy többsége azonban (talán 80% is) felvette az iszlámot. Az arnauták vagy arnóták, ahogy őket nevezték, a 20. század elejéig az oszmán rendszer leghűségesebb támogatóit jelentették.
A nyugati egyház körein belül a horvátok és a szlovének esetében a 16. sz. első felében a reformációnak, elsősorban lutheri változatában nem csekély sikere volt, de csak átmenetileg. A szlovéneknél a belső-ausztriai ellenreformáció hatott, a horvátoknál maga a politikai elit tért vissza a nyugati egyházhoz, s ez azóta sem változott.
A keleti egyházhoz tartozó etnikumok sem módosították felekezeti állásfoglalásukat. A 18. sz. végén azonban jelentős változás kezdődött (nemcsak a Balkánon), a nemzeti megújulás vagy ébredés, vagy újjászületés folyamata, amely a modern értelemben vett nemzet létrejöttére vezetett. Ennek két fő kristályosodási pontja volt, amely az identitást létrehozta, a nemzeti integrációt lehetővé tette: a nemzeti nyelv és a nemzeti történelem. A felekezeti hovatartozás a legtöbb esetben háttérbe szorult, bár jelentőségét egyáltalán nem vesztette el. A görögök, a bolgárok és a két fejedelemségbeli románok esetében, akik a század derekán már az egyesült Romániában találták magukat, a keleti egyház maradt továbbra is érdemben az egyetlen felekezet, csakhogy most már szorosabban kapcsolódott a nemzeti öntudathoz. Így idővel az egyházi szervezet idomult az új nemzetállamhoz, mint a románok esetében, persze még a konstantinápolyi pátriárka fennhatósága alatt.
A bolgároknak, akiket sok méltánytalanság ért a görög főpapság részéről, az oszmán kormányzat segítségével külön ortodox egyházi szervezetet hoztak létre, az exarchátust, amely a kormány szándéka szerint autonóm szervezetet jelentett a pátriárkátuson belül. A pátriárka ezt persze nem így fogta fel, ki is átkozta az exarchátus követőit. 1872-ben pontosan meg is határozták ennek az exarchátusnak a határait. A bolgárok ezt tekintették a továbbiakban a teljes Bulgáriának, az 1878-as oroszok diktálta San Stefano-i békében ezt kapták meg vazallus fejedelemség formájában egy elvi történelmi pillanatra, ezt próbálják majd megszerezni a két balkáni háborúban, ezt kapják meg, ugyancsak átmeneti időre, az első és a második világháborúban. Így szól bele a felekezet még a 20. században is a történelmi változásokba.
A görögök és a románok esetében a nemzeti nyelvvel nem volt probléma a nemzeti megújulás idején. A bolgároknál annál inkább. Itt korábban nem volt anyanyelvi irodalom, még vallási sem, az óegyházi szláv maradt az írásbeliség alapja. Ilyen esetekben másutt is az történt, hogy valamelyik nyelvjárást tették meg nemzeti nyelvnek. A bolgárok a század derekán a kelet-bolgár nyelvjárást választották, a nemzeti mozgalom politikai szakaszában a vezetők zöme innen került ki, ez volt számukra az anyanyelv. Csakhogy ez a nyelvjárás állt legmesszebb a dél-nyugati területek nyelvjárásaitól, és ez teszi majd lehetővé a 20. században a macedón nyelv és ezzel a macedón nemzeti különválását.
A délszlávok körében sajátosan alakult a helyzet. A délszlávokhoz sokáig csak a szerbeket, horvátokat és a szlovénokat sorolták, a bolgárokról jó ideig még a nyelvészek és a politikusok sem tudtak. A felekezeti megoszlás megmaradt. A szerbek közt Vuk Stepanovic Karadzic, aki a szerb népköltészet európai propagálásában nagy érdemeket szerzett (Goethe volt egyik tisztelője), saját hercegovinai nyelvjárását tette meg a szerb alapjává, a to- nyelvjárást (a nyelvjárásokat a "mi" névelő alakjai szerint különböztették meg egymástól). A horvát "nemzetébresztők" a horvát népet egymagában túl gyengének tartották, szövetségeseket akartak szerezni, ezért találták ki az illirizmust a délszlávok egyesítésére (az elnevezést Napóleon Illír Tartományaitól kölcsönözték). Egyfajta kisebb méretű pánszlávizmus volt ez. A szerb és a horvát mozgalom akkori vezetői végül 1850-ben Bécsben kötötték meg a végleges egyezményt a szerb-horvát nyelv létrehozásáról (a horvátok inkább horvát-szerb nyelvnek nevezték). A to nyelvjárás választása a szlovének szempontjából volt igen fontos. A horvátok többsége ekkor ugyanis a kaj-nyelvjárást használta, amelynek a reneszánsz korában Dalmáciában és Velencében jelentős irodalmi élete volt, máig élvezhető alkotásokkal. Ez a kaj-nyelvjárás pedig elég közel állt a szlovén nyelvjárásokhoz. Ha a horvátok a kaj nyelvjárást választják, ehhez a szlovének is csatlakoznak, és akkor nincs szlovén nemzet. (Az egyik szlovén költő, Stanko Vraz komolyan is vette ezt a csatlakozást, és horvát költő lett belőle.) Az egész kérdés akkoriban eléggé elméleti jellegű volt, hiszen az egyik oldalon a Habsburg, a másikon az oszmán birodalom még szilárdnak látszott, az egységes nyelv létrehozása csak kulturális mozzanatnak tűnt. Az adott pillanatban az egész illír mozgalom a horvát értelmiség szűk körének a kedvelt eszméje volt, a virtuális nemzet széles paraszti tömegei se a szerb, se a horvát oldalon semmit sem tudtak erről. A szerbiai szerbek is csak annyit, hogy harcolniuk kell a törökök ellen a saját kis államukért. A horvát tömegek, már csak katolikus mivoltuk miatt is, még a Habsburg "aire culturelle"-ben éltek. A közvetlenül még oszmán birodalmi területen élő muszlimok viszont egyértelműen törököknek tekintették magukat, és ezen délszláv nyelvük mit sem változtatott. Sőt, a szerbek és a horvátok esetében a megmaradt felekezeti kettősség (ortodoxok és katolikusok) továbbra is választóvonalat jelentett. A vezetők ezt igyekeztek szemérmesen meg nem látni.
Egyszerre volt tehát egyfajta törekvés a délszláv egyesülésre, ugyanakkor, éppen a felekezeti különbségek meg a kétféle írásmód miatt volt különválás is. A szlovének ebből az illirizmusból és egyéb délszláv tervezgetésekből általában kimaradtak. Oly kevesen voltak, hogy szinte az utolsó pillanatig ragaszkodtak a Habsburg-monarchiához. Egyértelmű katolikus elkötelezettségük miatt a horvátok - legalábbis egy részük - távolságot tartottak tőlük, a szerb elit pedig nem is nagyon törődött velük.
De szerb és horvát viszonylatban sem volt egyértelmű a kapcsolat a dualizmus korában. A szerbeknek volt önálló államuk, csakhogy az 1903-ig voltaképpen a Monarchia csatlósállama volt. A Monarchián, vagyis a történeti Magyarországon belül pedig a horvátok és a szerbek távolról sem voltak egyenrangúak, hiszen a külön horvát államiságot az 1868-as magyar-horvát kiegyezés egyértelműen fenntartotta, a szerbek viszont csak egyek voltak a nemzetiségek sorából. Amikor a századvégen a magyarországi nemzetiségek megtartották kongresszusukat, persze Budapesten, a horvátok ezen nem vettek részt, hiszen ők éppenséggel nem csupán az egyik nemzetiség.
A nyelvi azonosság és a felekezeti kettősség szerb-horvát viszonylatban a délszláv (illír) egyesülés vagy a különélés mellett még egy harmadik lehetőséget is felkínált. Azt ti., hogy a két nemzetet csakugyan egynek tekintik, vagyis vagy szerbnek Belgrádban, vagy horvátnak Zágrábban. A szerbeknél ez voltaképpen már nagyon korán előkerült. Amikor 1843-ban Garasanin, a szerb belügyminiszter titkos emlékiratot állított össze a szerbek egyesítésére, józan helyzetelemzés alapján először az oszmán birodalmi szerb területeket akarta a meglévő Szerbiához csatolni, egy későbbi időpontban pedig a Monarchia délszláv területeit is. Mert hiszen ezek a délszlávok mind szerbek, egy nyelvet beszélnek, csak az egységes nemzet egyik része más felekezethez tartozik, de ez igazán nem nagy különbség.
A horvátok oldalán valamivel később került elő ez az elgondolás. Az 1860-as években, a horvát jogpárt programjában, ennek vezetője, Ante Starcevic vallotta egyértelműen, hogy a délszlávok mind horvátok, csak éppen egy részük ortodox vallású. Starcevicnél ez különösképpen nem számított, ő valójában felekezeten kívüli volt. De Garasaninhoz hasonlóan ő is egy önálló délszláv, vagyis horvát államot akart, amely elszakad a Monarchiától. 1871-ben felkeléssel is próbálkozott ennek elérése érdekében, de ezt a kísérletet a katonaság hamar leverte.
Azzal a mozzanattal, hogy a szerb-horvát nyelvet beszélők soraiban nemcsak katolikusok és ortodoxok vannak, hanem muszlimok is, sokáig nem kellett számolni, hiszen ezek az oszmán birodalom alattvalói voltak. Csakhogy 1878-ban a nagy keleti válságot lezáró berlini kongresszus felhatalmazta Ausztria-Magyarországot Bosznia-Hercegovina megszállására. A magyar kormány ezt nem szívesen látta, az osztráknak inkább tetszett a dolog, de mindkét fővárosban valamiféle diadalmenetre számítottak, arra, hogy az itteni horvát és talán a szerb lakosság is majd felszabadítóként üdvözli a Monarchia csapatait. Ezzel szemben a két tartomány muszlim lakossága igen erős ellenállást tanúsított, újabb és újabb osztrák-magyar csapatokat kellett idevezényelni, majd félévig eltartott a két tartomány pacifikálása (ez volt az akkor használatos elnevezés a hódítás és a rendteremtés esetére). Nyilvánvaló, hogy a Monarchia részéről is jórészt délszláv csapategységek vettek részt a harcban. Osztrák-magyar részről a katonai megszállást vezénylő tábornokot Filipovicnak hívták, és ugyanez volt a neve az ellenállók egyik katonai vezetőjének. Testvérharc? A felekezeti különbség miatt nyilván egyik fél sem érezte annak az adott pillanatban.
Az okkupált és 1908-ban annektált, vagyis végképp megszerzett tartományok hozzácsatolása a Monarchia egyik vagy másik feléhez megbontotta volna az amúgy is kényes egyensúlyt, ezért Bosznia-Hercegovinát külön kezelték és a közös pénzügyminisztert bízták meg igazgatásával. Ez a közös pénzügyminiszter pedig közel negyedszázadon keresztül magyar politikus volt, Kállay Benjámin, aki kiválóan beszélte a nyelvet, sokáig belgrádi főkonzul is volt abban az időben, amikor Szerbia még az ottomán birodalom vazallusa. Ő megpróbálkozott azzal, hogy a szerb-horvátul beszélő, de muszlim lakosságban önálló nemzeti öntudatot, bosnyák öntudatot fejlesszen ki. Az okkupáció idején ennek kevés hatása volt, hiszen a vallási vezetők meg tudták értetni a tömegekkel, hogy jog szerint továbbra is a szultán alattvalói. A Kállayt követő osztrák közös pénzügyminiszter már nem folytatta ezt a kísérletet. A kormányzat egyébként iparosítással, egyéb gazdaság intézkedésekkel, 1908 után a parlamentáris rend bevezetésével és a még megmaradt feudális jellegű kötelékek felszámolásával igyekezett az egész lakosságot megnyerni. A Balkán-háborúk idejére azonban az események már túlhaladtak ezeken az elképzeléseken.
A balkáni helyzet a két Balkán-háború (1912-13) során alapvetően átrendeződött. Először az oszmán birodalommal szomszédos államok fogtak össze a birodalom ellen, 1912 őszén, néhány hónap leforgása alatt kikergették a törököket a félszigetről, de Bulgária 1913 júniusában szövetségesei ellen fordult, mert nem kapta meg egész Macedóniát. Most viszont az egykori szövetségesek mellett a törökök, sőt a románok is beléptek a háborúba, a bolgár hadseregnek néhány hét után kapitulálnia kellett, Bulgária az első háború során megszerzett területek egy részét is elvesztette. Ezért lép majd be az első világháborúba a központi hatalmak oldalán, és azokkal együtt vesztes félként további területekről kell lemondania.
A balkáni háborúk során még egy nagy változás történt. Az albánok, a birodalom leghűségesebb védelmezői, a századforduló után már maguk is elégedetlenkedtek, és 1912 novemberében kikiáltották az önálló albán államot. A vezető politikusok jó része a két keresztény felekezet vezetői közül került ki, de rövidesen a muszlimok is elfogadták a változást, hiszen a birodalom eltűnt a fejük felől. A nagyhatalmak egy német herceget küldtek ide fejedelemnek, aki néhány hónap után el is tűnt, mert a helyzetet reménytelennek tartotta. A szerb kormányzat igényt tartott a terület nagy részére, hogy kiutat kapjon a tengerhez, ezt viszont a Monarchia minden áron megakadályozta. Az olasz kormány is elfogadta az önálló albán állam létét, abban a reményben, hogy az albán katolikusok révén majd befolyást szerez. Ugyanebben reménykedett az osztrák-magyar kormányzat is. 1918 után viszont már csak az olasz kormány maradt a porondon, 1939 áprilisában meg is szállta Albániát.
A 20. századi nagy dekrisztianizáció természetesen a Balkánt is elérte, minden archaikus maradvány ellenére. Ez azonban nem változtatott azon, hogy szerb-horvát viszonylatban mégiscsak megmaradt az ellentét. Persze ehhez az is hozzátartozott, hogy az 1918. december 1-jén megalakult SZHSZ Királyságban (vagyis a Szerbek, Horvátok és Szlovének Királyságában) valójában megmaradt a szerb hegemónia, Szerbia kiterjeszkedett az egykori monarchia területekre is. A kormányban ugyan sokáig szerepeltek horvát és szlovén miniszterek is, a hadsereg azonban szinte teljesen a szerbek kezében volt. A horvátok több ellenzéki pártban is jelen voltak, de a legfontosabb ezek közül a Radic-testvérek horvát köztársasági pártja volt. (Stjepan Radicot végül a parlament egyik ülésén egy szerb képviselő halálosan megsebesítette.) A horvátok titkos szervezkedését nevezték usztasa (ustasa) mozgalomnak, ez az olaszok mellett elsősorban a hitleri Németország és kisebb mértékben Magyarország támogatását is megnyerte. A mozgalom kombattáns tagjai, manapság terroristáknak is nevezhetnénk őket, ezekben az országokban kaptak katonai kiképzést. 1934 októberében ők követtek el merényletet I. Sándor jugoszláv király és Louis Barthou külügyminiszter ellen Marseille-ben, a király franciaországi látogatása kezdetén, bár a tényleges merénylő macedón volt. A külföldi felelősségét hivatalosan elsősorban angol segítséggel sikerült eltörölni. Az ellentétek azonban nem szűntek meg.
1939-ben végül Radic utódjának, Maceknek sikerült kiegyeznie a jugoszláv miniszterelnökkel, Cvetkovic-csal. Az egyezmény értelmében az addig bevezetett közigazgatási beosztás helyett ismét érvényesítette a történelmi határokat, Horvátország elvben jelentős önkormányzathoz jutott. A megvalósulásra azonban nem került sor, mert 1941 áprilisában Németország és szövetségesei megtámadták és napokon belül elfoglalták Jugoszláviát. Az országot megint csak felekezeti alapon osztották fel. Horvátország önálló állammá vált, Hitler kegyelméből, megkapta egész Bosznia-Hercegovinát, megkezdte a jelentős számú szerbség üldözését. Voltaképpen polgárháború alakult ki, a Londonba menekült fiatal királyhoz, II. Péterhez hű katonaság nemcsak a német megszállók ellen, hanem a titóista, kommunista partizánok ellen is harcolt, a hivatalos horvát kormány erre hivatkozva még nagyobb erővel üldözte a szerb lakosságot. Mindmáig senki sem tudja pontosan, és alkalmasint nem is fogja soha megtudni, hány ember esett áldozatául ennek a többtényezős háborúnak, de az áldozatok nyilván százezres nagyságrendben számolhatók.
Jugoszlávia területét felosztották, a szlovén területek egy részét, a korábbi osztrák földeket Németországhoz, a többit Olaszországhoz csatolták. A Bácskát Magyarország kapta, a Bánát jugoszláv része megmaradt a szerb bábkormány hatalma alatt, mert a román kormányzat nem engedte meg Magyarországhoz csatolását. A bolgárok megkapták Macedóniát, immár másodszor, az albánok pedig Koszovót, amely egyébként már 1878-ban a berlini rendezés ellen irányuló albán felkelés fő fészke volt.
A Tito vezette partizánok mint a németekkel szemben a legsikeresebb ellenállók idővel nyugati, angolszász segítséget is kaptak. Jugoszlávia a gyakorlatban már 1945-ben kommunisták uralta országgá alakult át. Tito és segítőtársai, a második világháború előtti tapasztalatokon okulva, eleve kimondották a nemzetiségek egyenjogúságát az eljövendő új Jugoszláviában (1943), és ezt a pártállami körülmények között be is tartották, sőt az egyes nemzeti köztársaságok autonómiáját egyre tágabbra szabták. Az 1974-es alkotmányban már a muszlimok is külön nemzetiségnek számítottak. A bővülő önkormányzat viszont növelte a feszültségeket az északnyugati gazdag és a délkeleti szegény tagköztársaságok közt. Az 1980-as években megszólaltak a szerbek is. A Szerb Tudományos Akadémia hosszú emlékiratot szerkesztett arról, hogy éppen Szerbia szenvedte meg az 1974 utáni átalakulást, a többi tagköztársaság sokkal jobban boldogul. Évtizedeken át az eredetileg horvát Josip Broz, vagyis Tito tekintélye együtt tudta tartani az államot. A karizmatikus vezető 1980-ban bekövetkezett halála után az egyes nemzeti köztársaságok egyre inkább távolodtak egymástól. Végül a nyugati, gazdag Szlovénia és Horvátország 1991-ben kinyilvánította függetlenségét, nem utolsósorban német sugalmazásra. Ezzel Jugoszlávia felbomlott, alapvetően még mindig a felekezeti választóvonalak menetén. A katolikus Horvátország és Szlovénia teljesen önállósította magát, az ortodox Szerbia és Montenegro (Crna Gora) megmaradt szövetségben Jugoszlávia néven (nálunk és másutt is lekicsinylően Kis-Jugoszláviának nevezték, ami csak sérthette őket). Macedónia, sokkal kisebb lelkesedéssel, de követte ezt a példát és ugyancsak függetlenné nyilvánította magát. Ezt a lépést Bosznia-Hercegovina is megtette, de itt a három felekezet megléte hamarosan polgárháborúra vezetett. Végül a nagyhatalmaknak kellett közbelépniük, a daytoni egyezmény értelmében a tartománynak együtt kellett maradnia. Az események itt már a szemünk láttára játszódtak le, a három nagyobb nemzetiség, moszlimok, horvátok és szerbek kényszerű egymás mellett élése, amelyet a nyugati hatalmak parancsoltak rá a térségre, a szerbeket tette vesztesekké. Szerbia egyfajta saját Trianonját láthatta meg itt.
Alighogy a boszniai válságot sikerült úgy-ahogy felszámolni, a korábbról ismert nemzeti-felekezeti ellentét visszatért Koszovóba. A szerb kormány itt minden erőt bevetett, hogy a tartományt a jugoszlávföderáción belül tartsa. Amikor a koszovói kölcsönös szerb-albán népirtás megindult, a NATO avatkozott be, voltaképpen szemforgató módon (mert pl. a kurdok érdekében eddig semmit sem tett).
A felekezeti különbségek az 1918 utáni Nagy-Romániában nemcsak a más vallású kisebbségek és a románok ellentétét szabták meg, hanem most már a román nemzeten belül is felfakadt a felekezeti ellentét az ortodoxok és az egykori Habsburg-birodalomból öröklött unitusok (görög-katolikusok) között. A pártállam ezt egy tollvonással elintézte, az unitus egyházat mint gyanús nyugatias képződményt beolvasztotta az ortodoxiába, az ellenállókkal már pártállami módszerekkel sikerült szembeszállni. A rendszerváltozás után az unitus egyház mégis újjáéledt, ettől kezdve a két keleti rítusú egyház között folyt tovább a harc.
Albánián belül a komoly problémát többnyire nem jelentő felekezeti ellentéteket az a tollvonás szüntette meg, amely kimondotta, hogy Albánia ateista állam, ezért minden felekezetet betiltott. A pártállam bukása után ezek persze mind újra előkerültek, de Koszov és az ottani muzulmán albánok sorsa ez idáig háttérbe szorította a felekezeti különbségeket.
Még Bulgáriáról kell szólni. A pártállam a történelmi hagyományoknak megfelelően teljes mértékben felhasználta az ortodox egyházat mint fontos szövetségest hatalma legalizálására. Az állami fogadásokon barátságban ült egymás mellett a főhelyen Zsivkov és a pátriárka, fehér süveggel és gyémántokkal kirakott mellkereszttel. (Csak Zsivkovról hiányzott egy vörös föveg és mondjuk rubinokkal kirakott ötágú csillag.) Az 1960-as években a párt és a kormány itt is ráébredt arra, hogy a merő internacionalizmus nem tudja áthatni a tömegeket. Sokan Macedóniában élő rokonaik bolgár öntudatára hivatkoztak, holott a macedónok legkésőbb a második világháború ideje óta valóban külön nemzetté váltak. Sorra megjelentek új kiadásban a két világháború közt kiadott revizionista, Macedónia bolgár voltát igazoló könyvek. A nyolcvanas években a törökök és az iszlámot valló, ezért magukat töröknek tartó pomákok ellen indult meg a hadjárat, "újjászülető folyamat" (vazroditelen procesz) címen, azzal a megindokolással, hogy ezek mind bolgárok, akiket annak idején erőszakkal térítettek át muszlimmá. Tehát most vissza kell őket nyerni a nemzet számára, török nevüket bolgárra kell felcserélni. Az ebből adódó súlyos, nemegyszer véres konfliktusoknak csak a rendszerváltozás vetett véget, mert felhagyott ezekkel a kísérletekkel. Macedónia vonatkozásában pedig úgy alakult a helyzet, hogy Bulgária volt az első állam, amely elismerte az önálló Macedón Köztársaságot, de az országon belüli macedónokról nem hajlandó tudni.
* * *
A jövőre vonatkozó jóslatokat a történész a politológusokra hagyja. A tanulságok levonásával sem nagyon siet, mert a történelemből ritkán szoktak okulni a politikusok. Annyit megállapíthat, hogy a felekezet és etnikum kapcsolata, amely Európában általános volt, itt a Balkánon még manapság is nagy tömegeket tud mozgatni, nemegyszer igen véres következményekkel. Arra persze lehet gondolni, hogy a Nyugaton is voltak valamikor vallásháborúk, de a modernebb századokban ezek már eltűntek, a nagy európai háborúkban a felekezeti összetevő alig játszott szerepet. Lehet, hogy ez egyszer a Balkánon is bekövetkezik, de ez a pillanat azért nem látszik közelinek.
IRODALOM:
Durandin-Catherine: A román nép története. Bp. 1998.
Hösch, Edgar: Geschichte der Balkanländer. Von der Frühzeit bis zur Gegenwart. München, 1988.
Jelavich, Barbara: A Balkán története. I. 18-19. sz. II. 20. sz. Bp. 1996.
Juhász József: Volt egyszer egy Jugoszlávia. Bp. 1999.
Koszev, D. - Hrisztov, H. - Angelov, D.: Bulgária története. Bp. 1971.
Réti György: Albánia sorsfordulói. Bp. 2000.
Stavrianos, L. G.: The Balkans since 1453. New York, 1958.
Uő.: The Balkans 1815-1914. New York, 1963.