A recenzióíró zavarban van. Zavarban van, mert életében találkozott tudományos munkákkal (ezeknek szabatos módszerük van, s ezek elbírálására szolgál a recenzió), találkozott esszéisztikus, publicisztikai írásokkal (ezeknek is illik betartaniuk a formállogika szabályait, de módszerük más, a recenzió ezek elbírálására nem alkalmas) és önvallomásokkal (ezek nem tárgyukról, hanem írójukról vallanak, így csak az írót lehet belőlük megítélni, legföljebb az író viszonyát tárgyához, a tárgyat magát nem). De soha eddig nem találkozott olyan munkával, amelyben mindezek a jellegek szétbogozhatatlanul összefonódtak, filológiai elemek szolgálnak érzelmeket, s az indulat ösztönzi a tudományos gondolatot.
Molnár József majd a teljes kutatói pályafutását, harminc évet töltött Tótfalusi Kis Miklós életének kutatásával; a nyugati emlékanyag fölkutatásában, gyűjtésében az érdemei múlhatatlanok. Ezalatt hősével azonosult, ügye a személyes ügyévé vált. Ez emberileg rokonszenves, de olyan műfajkeveredést hozott létre, amely miatt a recenzió tudományos műfajra kialakult bírálati módszerét a hatalmas monográfiának csak bizonyos rétegeire lehet alkalmazni.
Célja, mint maga leszögezte, "egy korszerű, a legújabb kutatások eredményeit és Misztótfalusi munkásságának nyugati értékelését összefoglaló, lehetőleg egész életére és európai jelentőségű munkásságára kiterjedő életrajz" (9), a Tótfalusi-életmű történetének összefoglalása (427) az európai nyomdászat és főként a betűmetszés vetületében (7). Rejtettebb cél az üldözött hazafinak emléket állítani, tragikumát fölmutatni - ez eredményezte a mű propagandisztikus hangjait. Efféle nagyobb összefoglalásra - a kutatások örvendetesen gyarapodván - meg is érett az idő. De tartok attól, hogy ezt a hézagot ez a mű nem fogja tudni betölteni, noha benne rejlik föloldva és szétszórva az időszerű összefoglalás.
Úgy tűnik, a szerző mindvégig nem döntötte el, milyen közönségnek szánja művét, s erre a kiadásban közreműködők sem tudták rászorítani. Föltehetően egy szélesebb érdeklődő közönségnek szól a sokszor esszéíró jelleg, publicisztikai hevület, az érzelmek tudományos műben szokatlanul nyílt megszólalása. De alig hiszem, hogy e témáról közülük sokan végigolvasnának egy 470 lapnyi terjedelmű, A/5-ös formátumú, sűrű sorokkal nyomtatott könyvet. A tudományos kutatás (noha éppúgy szüksége lett volna egy teljes összefoglalásra és főként a nyomdász és a betűmetsző tevékenységének új értékelésére) biztosan nem tudja használni.
Nem tudja használni egyrészt azért, mert a szerző a szó szoros értelmében mindent el akar mondani, amit megtudhatott, ezért egészen az akríbiáig telezsúfolta információkkal. Esik szó pl. a Blau/Blaeu családról (39-42), hogy a 43-47. oldalakon eljusson a Kis Miklóssal kapcsolatban állt Johan Blaeuig; az örményekről i.e. 1200-tól kezdve, történelemről, nyelvről, vallásról (154-159), hogy a 159-en eljusson Kis Miklósig; az utóélet közepette olvashatunk egy kis útibeszámolót San Lazzaróról, egy függeléket Marsvanciról, a 18. századi konstantinápolyi nyomdáról, hogy a 169. oldalon megjegyezze: "De ehhez Misztótfalusi betűinek már nincs közük"; megkapjuk a grúz történelmet i. e. 65-től, a közvetítő Sparwenfeld életét kellő alapossággal (176-179), a grúz nyomtatás teljes és bonyolult történetét. (Ugyanez az illusztrációkban: nemcsak a Tótfalusi korában már működött amszterdami vendéglő képét kapjuk, hanem a szalvétája díszét is, 36.) És ezeket a hosszú fejezeteket nem tagolják alcímek, ilyet nem ad a tartalomjegyzék, nincs névmutató, nincs tárgymutató; így az is elsikkad a szöveg tengerében, ami fontos lenne. Az író iránti tiszteletből és a kollégák iránti figyelmességből teszem ide, hogy Tótfalusi amszterdami szállásának azonosítását a 36. oldalon találják, Blaeu és Dirk Vosgens/Voskens szerepének tisztázását a 49-50, 60, 82-83. oldalakon, az Arcsil királynak metszett betűk sorsának összefoglalását a 202-n, a "túlélő betűk" a Janson-antikvák összegző értékelését a 252-253. oldalakon.
Nem fogja tudni használni másrészt azért, mert a teljes hatalmas munka jegyzetek nélkül jelent meg. A szerzőnek tudatos célkitűzése volt "a tudományosság látszatát keltő", "az olvasást csak gátló, zavaró lábjegyzetek" elhagyása (7); de ha tudományos használatra szánta művét, hát rossz tanácsadóra hallgatott. A jegyzet ugyanis nem azért van, hogy a tudományosság látszatát keltse, nem a céhbeliek gőgős elzárkózását, a kívülállók kirekesztését szolgálja, dehogy: az ellenőrizhetőséget biztosítja, ugyanazt, amit a természettudományokban a kísérlet megismételhetősége: a lehetőséget, hogy bárki, akit érdekel, a nem céhbeli is megtalálhassa ugyanazt, amit én, ellenőrizhesse forráskezelésemet, szövegértelmezésemet, következtetéseimet, a szövegkörnyezetet.
A könyv fölfogásában másutt is tetten érhető a tudomány szerepének félreértelmezése. Túlzott várakozással tekint a tudományra, szemére veti, hogy fehér foltjai vannak, és ingerli, hogy eltérő, olykor ellentétes kutatói álláspontokat talál benne (8, 9, 57). Dehát a tudomány sosincs befejezve, nincsenek benne lezárt, végleges igazságok. Azzal a kutatással, amellyel egy fehér foltot megszüntetünk, három másik létezésére derítünk fényt. És nincs elvont tudomány: emberekben testesül meg, és helyesnek bizonyuló eredményei véleményeltéréseken, vitákon át kristályosodnak ki.
A kéziratnak bizonyára hosszú története van; sajnos az elkészült könyvben több időbeli réteg rakódott egymásra. Példaként: "nemrég" - áll egy 1971-es cikkről (59); "Ehhez a vaskos tévedéshez Tolnai Gábor is csökönyösen ragaszkodik immár harminc éven át" - írja az 1942-től 1970-ig ívelő időszakról. (Bizony nem tudom, vajon revideálta-e nézeteit Tolnai Gábor 1990-ben bekövetkezett halála előtt.)
A könyv teljességre törekszik (10, 36); ám a gondolkodás hálózatszerű, az írás (akárcsak a beszéd) lineáris. Ez minden gondolatmenet kifejtésében gondot okoz, és nincs egyedül helyes megoldása. Itt a "hálózatszerű" tolmácsolás kísérletének a gondolatmenet irányára keresztben fekvő betétek technikája felel meg. Ilyen kitérő minden fölmerülő témánál a kutatástörténet, ilyenek a Tótfalusi életének helyszíneire, mellékszereplőire, a jelenségek elő- és utótörténetére vonatkozó információk. (Nem olyan rossz dolog a jegyzet. Például tehermentesítheti a gondolatmenetet.) Betétként ágyazta a Misztótfalusi Kis Miklós ébresztése c. fejezetbe gondolatait és döntését a Misztótfalusi név használatáról (22-24). A kanyargós, kissé zaklatott gondolatmenet azt a látszatot kelti, mintha a Tótfalusi név elterjedése Tolnai Gábor aknamunkájának lenne következménye. Dehát már Szinnyei József is Tótfalusi Kis Miklós néven vette föl írói lexikonába (Magyar írók élete és munkái, XIV, Bp., 1914. 345-347), s csak a szócikk végén fűzte hozzá: "Nevét Misztótfalusi Kis Miklósnak is írják." (Én itt és később is fogok jegyzetet használni, hogy ki-ki ellenőrizhesse, amit írok.) E név mellett maga Molnár József is sok érvet tud: hogy "a kortársak szinte mindig csak Tótfalusiként említették és Tótfalusi uramnak szólították. Sőt [...] ő maga is így említi magát [...]" (23). Végső érve: a kérdést "már maga Misztótfalusi eldöntötte. Eldöntötte azzal, hogy nyomtatványain kezdettől egészen haláláig M. Tótfalusinak nevezte magát" (24; mármint három kivétellel). Még arra is tud példát, hogy a családnév előtt egy kiejtett betű álljon (Cs. Szabó). A logikus következmény az M. Tótfalusi (emtótfalusi) volna; hogy ezek után miért dönt a Misztótfalusi mellett, nem világos. Én magam úgy vélem, a névhasználatban, akárcsak a helyesírásban, legrosszabb az egységesség megtörése; így ha már egyszer évtizedek óta egység alakult ki a Tótfalusi név használatában, szerencsésebbnek ítélem, ha kitartunk mellette.
Más tekintetben is van a szövegben némi archaizáló, a kialakult magyar névhasználatot elutasító tendencia: Incze pápa Ince helyett (239), Artsil Arcsil helyett (passim), georgiai, Georgia grúz, Grúzia helyett. Ez utóbbit azzal indokolja: "A Grúzia elnevezés orosz eredetű, nyugaton a Georgia elnevezés használatosabb" (171). Ha nyugati olvasóknak szánunk egy művet, ez indokolt is. Ám a grúz, Grúzia szavak használata nem a szovjetbarát politika következménye: grúz formát használt Munkácsi Bernát (1901), a Pesti Hírlap Lexikona (1937), Grusiának nevezte az országot már Hübner János lexikona (Pest, 1816-1817; l. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára, Bp., 1967. 1099-1100). És miért volna jobb a georgiai a grúznál, ha egyszer ők magukat kartvelinek nevezik?
Az esszéisztikus, publicisztikai jellegű részek megítélésére a recenzió nincs hivatva. Az ősi magyar hibák durván általánosító ostorozása (30), a rokon- és ellenszenvek nyílt kifejezése, a föltételezések sora (pl. a 25. oldal húsz sornyi második felén hat efféle fordulat: nyilván, föltehetően, bizonyára, ismerhette), az eposzi jóslatok ("ekkor még senki sem sejthette", "ekkor még nem tudhatta", 26, 27-28) nem tartoznak a tudomány eszköztárához, így a tudomány szemszögéből megítélni nem is lehet. Az azonban már a tudományra tartozik, ha a publicisztikai cél érdekében a valóságosnál sötétebb képet fest. Ez legtöbbször akkor fordul elő, ha a nemzet bús feledékenységét akarja kárhoztatni. "Neve Bod Péter első ébresztő kezdeményezései után majdnem pontosan száz esztendeig ismét feledésbe merült: [...] 1866-ban bukkant föl újra2 (17). Igen, ha kihagyjuk a Magyar Hírmondó (1780. 91), Weszprémi Succintája (Lipcse-Bécs, IV, 1787. 17, 28) és a Budapesti Szemle (1858. 225) adatait. Vagy azt mondja: 1902-ben, Gyalui Farkas Mentség-kiadásával A nemzet tudomásul vette, befogadta, hogy amilyen gyorsan csak lehet, megint elfelejtse... (18) az 1940-es fordulatig. Nos, ebből az időszakból a saját bibliográfiája 14 magyar, 2 idegen nyelvű szakirodalmi tételt sorol föl. Én hozzáteszek még két magyar (Török István, ErdMúz, 1907; Lukinich Imre, ItK, 1912) és egy angol nyelvűt (Tolnai Gábor, HQ, 1940/41). Ez inkább tisztes jelenlétnek tűnik. Efféle általánosító kijelentés másutt is előfordul, például: "Ez az utolsó híradás a [bibliakiadásra szánt] 2500 aranyról. Többé már nem történik említés róla", ti. 1712 után (119). Azért történik, Hermányi Dienes Józsefnél (a szerző által is használt kritikai kiadás 59. lapján).
Talán a publicisztikai hangvételnek köszönhető, hogy az adatok értékelése olykor következetlen. Például jelentőséget tulajdonít annak, melyik hónap hányadik napján indult el Hollandiába Tótfalusi (26), de annak nem, volt-e akadémiai végzettsége (27). Komoly munkával bizonyítja, hogy szülei valamelyes vagyonnal rendelkező kisiparos-kézműves polgárok lehettek (14), hogy aztán "mezítlábas falusi gyerek"-ként bukkanjon föl újra (52). Ugyanígy változó képet kapunk a Tótfalusi és Voskens közötti emberi viszonyról (73,76, 84). Megrója Dézsit - joggal -, aki egy jelenetet pusztán a fantáziája alapján kerekített ki (54), ám maga is végigvisz egy hosszú feltételezéssort, hogy a végén megjegyezze: "Mindez azonban csak találgatás. [...] történhetett másképp is" (51).
A Tótfalusi irodalmi munkásságát tárgyaló fejezetekben a higgadt és szakszerű nyomdászattörténeti részek után ismét erőteljes a publicista jelleg, így azok egészéről e műfajban nem lehet mit mondanom. Részeihez azonban hozzá kell fűznöm egyet-mást. Az irodalomtudomány - mint minden tudomány - fejlődő, változó valami; méltánytalanság szemére vetni korábbi szakaszok meghaladott módszereit, fölfogásait (314, 318, 320). Nem tudom, mire alapozza megállapítását, hogy "A Mentségről mint irodalmi jelentőségű műről korántsem alakult ki ilyen lelkes vélemény" (314). Nekem úgy tűnik, Máté Károlytól kezdve az elmúlt mintegy nyolcvan évben ritka egyetértésben értékelték mindig magasra, noha más és más háttérrel. Nem értem, mit jelent, hogy "Az irodalomtörténet legtöbb írója nem tudott mit kezdeni műfajával" (314). Nos: Máté Károly önéletírásnak, önvédelmi röpiratnak tartotta (A magyar önéletírás kezdetei, Pécs, 1926. 33-37), Tarnai Andor és Varga Imre röpiratnak, az önéletírás, emlékirat elemeivel (A magyar irodalom története 1600-tól 1772-ig, Bp., 1964. 253), Bitskey István a vallomás és vita összefonódásának (Eszmék, művek, hagyományok, Debrecen, 1996. 251), Kecskés András epikus önéletírásnak és szenvedélyes vitairatnak (Pannon enciklopédia. Magyar nyelv és irodalom, Dunakanyar, 2000. 197). Egy ilyen átmeneti műfajú írás esetében ezek igazán egyöntetűnek tűnő vélemények. Maga Molnár is vitairatnak és emlékiratnak, részben önéletírásnak nevezi (320-321). Akkor mire a szemrehányás?
Néhány egyszerűbben javítható, kiegészíthető helyre hadd hívjam föl a figyelmet.
Az alumnia és a beneficium nem iskolaszolgai munkával járt (15), ellenkezőleg: kiemelt ösztöndíj-állapotot jelentett. (Javaslom hozzá: Jakó Zsigmond, Juhász István, Nagyenyedi diákok. 1662-1848, Kriterion, Bukarest, 1979; Lénárt József, Emlékek a régi kollégiumi életből, Marosvásárhelyi Református Kollégium Értesítője, Marosvásárhely, 1914.)
A tanítóságot a 17. század végéig senki nem tekintette befejezett életpályának (25), a 18. század első felében is alig néhányan. A tanítóság előkészület volt, erőgyűjtés más pályákra.
Az "ezerében" kifejezés nem azt jelenti, hogy 'ezrével' (313), hanem hogy 'néha, ritkán' (Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár, III, Bukarest, 1982. 572). Amikor Hermányi azt írja, hogy Tótfalusi Kis Miklós (ő is így nevezi) Mentségének "némely exemplárját ezerében láthatni", akkor a ritkaságát panaszolja, ezért látná szívesen új kinyomtatását. Sajnálom, ha magam adtam okot a félreértésre azzal, hogy nem fűztem jegyzetet a szóhoz.
Tizenhat évesen férjhezmenni, ez egyáltalán nem számított szinte gyermekfejnek (391), ez volt nagyjából a normális. Még a 14 éves Thurzó Imréné Nyáry Krisztina és az éppen 14-be fordult Cserei Mihályné Kun Ilona is férjhez adható volt.
Alsó- és Felsőmisztótfalu sosem épülhetett egybe (428), lévén hogy az egyik Nagybányától nyugatra, a másik keletre esik; Miszmogyorós (Tautii Magheraus) község Mogyorós és Alsómisztótfalu (Magheraus; Tautii de jos) egyesüléséből származott. Felsőmisztótfalu (Tautii de sus) nem a falu felső vége, hanem a folyócska felső folyásánál lévő falu.
Buzinkai Mihály 1655-ben volt nagybányai rektor, 1656-ban már Sárospatakon működött, Tótfalusi beiratkozásakor tehát nem lehetett ott. A 431. lapon idézett gúnyvers szerzője Torjai Bartók Sándor, a szereztetési körülményeket és a vers Hermányi által ismert szövegét l. Hermányi kritikai kiadásában (394).
A nyelvi megjegyzések mutatják, hogy hiányzik még az összefoglalható elemzés Tótfalusi műveinek nyelvéről. Ezért eshet szó az élőbeszéd és tájnyelv írott megjelenéséről az irodalmi és köznyelv kialakulása előtt, nyelvi sajátságként a talám, a felette használatáról stb. (320).
Az 1980-ban Misztótfalun mesélt történetek Tótfalusiról, a családi házról épp úgy csak folklorisztikai érdekességűek, mint a születésekor ajándékozott Mária-szobor (434). A falu kétszer is elpusztult: 1703-ban 113 lakosa volt, az 1717-es tatárdúlás után 22 jobbágycsalád lakta. Nyilvánvaló, hogy bármi, amit 1980-ban meséltek, újabb kori keletkezésű.
A stílusosan Linotype-Janson betűkkel készült, szépen tervezett és kivitelezett könyv sem menekülhetett meg a betűhibáktól. Akadnak benne befejezetlen mondatok, rosszul beillesztett idézetek (pl. 27, 32, 127, 321, 405, 436), többször is azért, mert a szerző a -ván, -vén képzős határozói igeneveket cselekvő igealakként kezelte. Miközben nehezményezi, hogy egy Tbilisziben kiadott könyv szerzői nem eredeti méretben közöltek egy fakszimilét (195), itt előfordul, hogy az őrszavak szerint eredetileg 3 lapos Blaeu-levél két lap gyanánt szerepel (106-107). Arcsil király levelének közlésén pedig úgy fölcsúszott a külső és belső pecsétek megnevezése, hogy azt a látszatot kelti (egyébként a képaláírás is), mintha így helyezkednének el a levélen. A szövegben olyan képre is hivatkozik (126), amely végül alighanem kimaradt, én mindenesetre nem találtam; ha volna képjegyzék, könnyebb volna ellenőrizni. Az meg kifejezetten a nyomdászsors buktatója, hogy ebben az igényes nyomdászról szóló, igényekkel föllépő műben a román betűk (a, t) visszaadása nem sikerült (426, 428).
De nem emiatt tekintek fájva és búsan a könyvre, hanem mert a benne rejlő "szíves devotio" és "jó igyekezet" nem éri el célját a mindent akarás és mindenkinek akarás tisztázatlan szándékai között. (Balassi Kiadó, Budapest-Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, Berlin, 2000. 470 o.)
Az egyik orosz népmesében olyan faluról esik szó, ahol mindig esik az eső. A bábuskák, akik soha nem jártak falujuk határán kívül, azt hiszik: a világon mindenhol esik az eső. Ez jutott eszembe, amikor elolvastam Ankerl Géza legújabb, magyar nyelven megjelentetett könyvét. Ankerl ugyanis éppen ellentéte a fenti mesében szereplő bábuskáknak. Bejárta a világot, világpolgárnak is nevezhetnénk. Sopronban született, a Budapesti Műszaki Egyetemen 1956-ban kapta meg építészmérnöki diplomáját. A forradalom után Nyugatra menekült. Svájcban építészként dolgozott, majd elvégezte a freiburgi egyetem szociológia szakát. Egyetemi tanár lett a montreali egyetemen, 1972 óta a genfi egyetem és a bostoni (Cambridge) M.I.T. (Massachusetts Institute of Technology) professzora. A rendszerváltás után a Budapesti Műszaki Egyetemen címzetes egyetemi tanárrá nevezték ki. ENSZ és UNESCO szakértő. A rendszerváltás utáni magyar kormányoknak is adott - főleg etnikai, kisebbségi kérdésekben - szakértői tanácsokat. Kezdetben építészszociológusként ismertük meg. Később a gazdaságszociológia kérdéseit művelte nagyobb intenzitással, az utóbbi évtizedben pedig a globalizáció és a civilizáció problémái felé fordult érdeklődése. Kézben tartott könyve ebben a témakörben 1985-től írott tanulmányait gyűjti csokorba. Ezeket az írásait én inkább már a politológiába sorolnám be. Már doktori értekezésében foglalkozott a személyek és a háztartások közötti egyenlőtlenségekkel. Érdeklődése ezután kibővült, és Európából kitekintve az a probléma kezdte izgatni, hogy a gazdasági különbségeken túl milyen különbözőségek léteznek a különböző anyanyelvű népek és különböző írásmódú civilizációk között.
Művének hármas szerkezetét az alábbi címek mentén alakította ki: Szempont(ok), Esszék, (Szin)tézisek. Az első részben mindössze két tanulmányt olvashatunk. Az egyik a politika egydimenziós tudományáról, a másik a képviseletiségről, többpártrendszerről és a többségi döntésről szól. Már itt felveti a könyvén végighúzódó alapgondolatot: a "Nyugat" és a "Kelet" tendenciózus fogalmi konstrukciók, amelynek az a következménye, hogy az ún. "harmadik világot" a Kelet - politikailag előítélettel kezelt - fogalmába erőltetik bele. Álláspontja szerint a számos kultúrából álló Nyugat eléggé egységes ahhoz, hogy heurisztikusan hasznos fogalmát megalkossuk és használjuk. A Nyugat tehát mint fogalom - létezik, de ugyanez már nem mondható el a Keleti civilizációról. A Kelet-fogalmába belefoglalt kínai, indiai és arab-muzulmán civilizáció ugyanis nemcsak a Nyugattól tér el, hanem egymástól is. Az eltérések akkorák, hogy a Kelet fogalma valójában üres. Csupán ideológiai konstrukció, amelynek az a funkciója, hogy megalkotásával és alkalmazásával a Nyugat kiemelje és elfogadtassa saját "civilizáló küldetését".
Másik bevezető tanulmányában a modern polgári demokrácia alapintézményeinek funkcionális és legitimációs problémáit elemzi. Arra figyelmeztet bennünket (magyarokat, kelet-európaiakat, fejlődő országbéli népeket), hogy a "fejlett" kapitalista országokban létrejött ún. "westminsteri demokrácia" egyrészt nem olyan tökéletes, mint sokan gondolják, másrészt a mi történelmi és kulturális körülményeink között - változtatás nélkül - nem másolható le.
Az Esszék című második részben közölt 15 tanulmánya alkotja mondanivalójának gerincét. Nagy tényapparátus felhasználásával elemzi az európai kisebbségek helyzetét, majd néhány magyarokra vonatkozó tanulságot is levon. Foglalkozik a Kárpát-medence magyar nyelvterületeinek fenntartásával, az autonómia és nyelvhasználat összefüggésével, az anyanyelv és a többi nyelv használatával egy "keveredéses" társadalomban, az anyanyelv és kultúrközösség, írás és civilizáció problémáival. Legalább tíz tanulmányt szentel a globalizáció, a NATO, az EU és a világ különböző övezetei, régiói gazdasági, civilizatórikus és politikai kérdéseinek. Fő üzenetét abban lehetne összefoglalni, hogy különböző okokból kialakult (mert kialakították és kialakítottuk) egy olyan Nyugat és Kelet-kép, amely tendenciózus. A szerző a "világ anglo-amerikai magánosításának tervéről" beszél, amely - valamely nem teljesen megalapozott "civilizációs küldetés" formájában - a világ különböző kultúráit homogenizálni akarja. Az a véleménye, hogy a globalizáció mint gazdasági folyamat elkerülhetetlen és feltartóztathatatlan, de ezt nem kíséri kulturális globalizáció. A különböző népek, anyanyelvükből kiindulva, mindig sajátos kultúrát építenek és tartanak fenn. Szociológiai, nyelvészeti, történeti, politikai stb. adatok tömegével, elemzésekkel, érvekkel egy hihetetlenül finom fogalmi hálót sző e jelenségek körül. Úgy fogadja el a nemzetközi méretű globalizációt, hogy egy percig sem adja fel a nemzeti identitás, a sajátos kultúra fontosságát. Úgy bírálja a globalizmust, hogy közben nem válik nacionalistává. Szigorú kritikusa a nemzeti önimádatnak, más népek és kultúrák lebecsülésének, de büszke magyarságára, védi anyanyelvét mindenféle torzítás és támadás ellen. Minden sorát hitelesíti, hogy mindkét világot (Nyugatot és Keletet) egyaránt jól ismeri, mindegyikben megtalálja az érdemeket, de a bírálnivalót is.
A Kárpát-medence őshonos magyarsága fennmaradásáért kialakítandó szociál-ökológiai stratégiában és a különböző anyanyelvű, fajú és gazdálkodású (háztartású) népességek kölcsönösen hasznos együttélésében látja az általa tárgyalt problémák (Szin)tézisét. Könyve eme harmadik részében tulajdonképpen összefoglalja már ismertetett főbb gondolatait, javaslatait.
A tanulmánykötet műfajából következik, hogy egy-két példája, hasonlata, adata több helyen is előfordul, ismétlődik. Helyenként a tanulmányok sorrendje, csoportosítása is megkérdőjelezhető. De az ilyen átfedések és tematikai következetlenségek talán csak a monográfiák esetében küszöbölhetők ki. Ennél sokkal fontosabb, hogy Ankerl Géza könyve számos korábbi ismeretünk, tudásunk, álláspontunk átértékelését, korrekcióját igényli, illetve teszi lehetővé. Gondolok arra, hogy megkérdőjelezi az ún. "ázsiai termelési mód" koncepcióját, amit Tőkei Ferenc oly szuggesztíven fogadtatott el velünk és a nemzetközi szakmai nyilvánossággal. Kimutatja, hogy a muzulmán, kínai és hindu civilizáció közt nincs több közös vonás, mint köztünk és a Nyugat között. Ezek semmivel sem kevésbé fejlettek, mint a nyugati kultúra és civilizáció.
Semmitmondónak tekinti a szélsőbaltól a szélsőjobbig terjedő lineáris politikai színképet. Rámutat arra, hogy a képviselőválasztás háttérbe szorítja a programok megítélését. Nem tartja teljesen igazolhatónak az angolszász típusú kétpártrendszert, azaz a több párt létezésének és parlamenti jelenlétének a híve. Kimutatja továbbá, hogy a modern nyugati típusú jogállam legitimitása is csak viszonylagos. Az identitás alapvető forrásának az anyanyelvet (és az írásmódot) tartja, amelyből minden más, főleg politikai megoldásnak is következnie kellene. (A távközlésről készített empirikus vizsgálatával igazolja, hogy az azonos anyanyelvű, de különböző országokban élő emberek között a legsűrűbbek a kommunikációs hálózatok.) Óv az "öngyarmatosítástól", amikor idegen elnevezéseket használunk sajátjaink helyett. Figyelmeztet arra a gyakori tévedésre, amikor egy társadalom ideáltípusát egy másik társadalom reáltípusával akarjuk összehasonlítani. Nem politikai tanulságok nélkül való, amikor az "innovációs kockázat államosítását" ajánlja. Hasonlóan ahhoz a fejtegetéséhez, hogy az "elmaradottságot nem lehet a történelmileg öröklött alárendeltség intézményesítésével behozni". (216. o.)
Számításai, számai néha megdöbbentőek: kimutatja, hogy a "harmadik világ" országai az OECD-országok viszonylatában a magas behozatali vámok miatt 14-szeresét veszítik annak az összegnek, amit segélyként kapnak tőlük. Vagy egy másik példa: ha a svájci kisebbségek arányát és oktatási lehetőségeit vesszük alapul, akkor Szlovákiában legalább két, Erdélyben nyolc, a Vajdaságban egy-két kizárólagosan magyar nyelvű egyetemnek kellene lennie. Teljesen egyet lehet érteni következtetésével, hogy a szociológiai valóságot figyelmen kívül hagyó politikai elméletek mechanikus alkalmazása számos politikai, etnikai problémának a forrása.
Szerzőnk nem rekedt meg a saját "falujában", hanem bejárta a világot, az Értől az Óceánig. És azt találta, hogy nálunk sem mindig esik az eső, és másutt sem állandó a napfény. De ami a legfőbb, a mi időjárásunkhoz ne mások meteorológiai jelentéseit használjuk. Legyünk nyitottak a nagyvilágra, tanuljunk másoktól, de itthoni dolgainkat saját adottságaink alapján kell elvégeznünk. (Osiris Kiadó. Budapest, 2000.)
Az ipari munkásság társadalomtörténetét mutatja be a kötet abból a korból, amelyben ez a társadalmi osztály létszámának legdinamikusabb fejlődését érte el, és - szavakban - az egész magyar társadalom vezető erejévé emelkedett. A dokumentumkötet összeállítói három központi levéltár (a Magyar Országos Levéltár, a Szakszervezetek Központi Levéltára és a Politikatörténeti Intézet Levéltára) fondjaiból válogatták ki témájukhoz azt a 77 dokumentumot, amelyek széleskörűen - és hitelesen - tükrözik ezt a folyamatot. Szerepelnek itt a Magyar Dolgozók Pártja Politikai Bizottságának iratai, belső, pártközponti előterjesztések, fővárosi pártbizottsági elemzések és jelentések; számos dokumentum a Szakszervezetek Országos Tanácsa különböző osztályainak felméréseit, "hangulatjelentéseit", javaslatait idézi; nem kevés anyagot találunk az egyes szakszervezetektől, s hivatalos állami döntések előkészítését szolgáló iratokat a Minisztertanács Titkárságától, a Népgazdasági Tanácstól, az Országos Tervhivataltól, a Munkaerőtartalékok Hivatalától stb.
Ezek a dokumentumok túlnyomórészt belső, bizalmas információkat, javaslatokat tartalmaztak, s a kötelező pártzsargon ködén át is egyértelműen tükrözik azokat a súlyos társadalmi, politikai és erkölcsi problémákat, amelyeket az ipari munkásság létszámának viharos gyorsaságú növekedése, összetételének egészségtelen torzulása, az erőltetett, szakmailag alá nem támasztott állami iparfejlesztési politika az adott társadalmi osztály - és rétegei - körében már 1948-1949-től kezdve kiváltott. Az ipari munkásság nagymúltú érdekvédelmi és kulturális szervezeteinek - a szakszervezeteknek - iparági átszervezésével és "államosításával" korábbi funkciójuk visszájára fordult: a központi pártállami hatalom helyi-üzemi segítő-végrehajtó szerveivé váltak. "Munkaversenyeket", "sztálini műszakokat" szerveztek, a munkások érdekeivel szemben közreműködtek a "normarendezéseknél"; felléptek a "szociáldemokratizmus" jelenségeivel s a "szindikalista" megnyilvánulásokkal szemben. Hasonlóképpen asszisztáltak a "munkafegyelem megszegői", a "bér- és táppénzcsalók" ellen folyamatosan visszatérő kampányokhoz, s bár kezdetben tiltakoztak a pénzbüntetések túlhajtott alkalmazása ellen, utóbb ezzel a fegyelmezési eszközzel is megbékéltek. Hasonlóképpen elfogadták, sőt, kötelezően támogatták a mértéktelen túlóráztatásokat, s nem tiltakoztak akkor sem, amikor az építőiparban 56 órás munkahetet terveztek bevezetni.
A dokumentumok javarésze világosan tükrözi, mennyire képtelen volt a Rákosi-rendszer az általa anyagilag és erkölcsileg lezüllesztett, felhígított ipari munkásságot politikailag irányítani. Az élet döntő területén, a termelésben csak a legerőszakosabb elnyomással és kizsákmányolással tudta ideig-óráig féken tartani a gyárak, üzemek mind elkeseredettebb robotosait. A Sztahanov-mozgalom - összekötve a normarendezésekkel, az "ipari feudalizmus" rendszerének kiépítésével és erőszakos fenntartásával - valójában a kivánt cél ellenében hatott. Az utóbbira különösen jellemző volt a "vándormadarak" elleni egyre szigorodó fellépések sora, ami 1952-re odáig fajult, hogy a munkahelyükről "önkényesen kilépőket" büntetőjogilag is felelősségre vonták, sőt, olyan (meg nem valósult) belügyminiszteri javaslat is született, amely a munkakönyvet és a személyi igazolványt egy dokumentummá vonta volna össze.
Nem volt rózsásabb a helyzet a szociális ellátás, az üzemegészségügy terén sem. A kötet több korabeli felmérést, helyzetjelentést tartalmaz, amelyek világosan mutatják azt a mérhetetlen pazarlást, hozzá nem értést, amely főleg a kiépülő nehézipari egységek táján jellemezte a helyzetet: a szálláshelyek kulturálatlansága, a tisztálkodási lehetőségek szinte teljes hiánya, a toborzott "munkaerő" nemegyszer barbár mentalitása stb. Mindez vonatkozott a "munkaerőtartalékok" nagy részére is: a szakmunkásifjúság oktatása alacsony szintre zuhant, nevelése pedig - nos, az elmaradt, s így az utánpótlás kulturálatlansága is a túlméretezett, irreális iparosítási tervek megvalósításának egyik akadályozójává vált.
A dokumentumok tükrözik a munkásság nagyfokú és gyors elszegényedésének folyamatát is; a reálbéreknek azt a szüntelen csökkenését, amit a jegyrendszer újrabevezetése, a normarendezések, a pénzbüntetések, a kötelező "békekölcsön"-jegyzések stb. váltottak ki.
Nem térhetünk ki a munkásság társadalomtörténetének sok egyéb aspektusára, annyit azonban meg kell még említenünk, hogy a kötet használhatóságát nagyban megkönnyíti az az igényes, mintegy négy ív terjedelmű bevezető tanulmány, amelyben a kötet összeállítói a munkásság korabeli szociológiai jellemzőit, "belépési mobilitását", egyes rétegeinek főbb demográfiai, jövedelmi viszonyait, gyári-üzemi munkafeltételeit elemzik; lakásviszonyait, szociális, egészségügyi helyzetének alakulását vázolják, végül "a munka világának személyi kötöttségeit" ismertetik - implicite leleplezve a munkásosztály vezető szerepéről fennen hirdetett korabeli demagóg szólamokat. Nem véletlen, írják befejezésül, hogy 1956-ban a munkásság szembefordult ezzel a rendszerrel, s a gyárak egész sorában az üzemek szakszerű, racionális irányítását, a munkavállalás szabadságát, nemegyszer a termelés munkásellenőrzését követelte. A kötet záró dokumentumai meggyőzően mutatják be ezeket a munkástörekvéseket. (Válogatta, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta Belényi Gyula és Sz. Varga Lajos. Napvilág Kiadó, Budapest, 2000. 485 o.)
Aligha van a magyar értelmiségiek körében, aki A fizika kultúrtörténetét, a szerzőnek ezt a jó néhány kiadást megért, idegen nyelvre is lefordított művét ne ismerné. A most megjelent tanulmány előszava szerint jelen írásával régi adósságát szeretné a szerző törleszteni és "háborgó lelkiismeretét" csillapítani. "Kötelességemnek érezem ugyanis és éreztem kezdettől fogva, hogy a magyarországi fizika kultúrtörténetét is megírjam, kijelölve a magyar fizikusoknak, természettudósoknak a méltó, az őket megillető helyet - nem a világ tudóstársadalmában, hanem a mi érzelmi világunkban, értékítéletünkben, kissé patetikusabban: a szívünkben."
Az Előzetes áttekintés tárgya ezután a kronológiai beosztás, azaz a magyar fizikatörténet korszakolása. Az első korszakot az államalapítástól a mohácsi vészig számítja, a másodikat 1526-tól a törökök teljes kiűzéséig (1718), a harmadikat ettől az időponttól Bolyai nem-euklideszi geometriára vonatkozó korszakalkotó felfedezésének dátumáig, 1823-ig. Ez utóbbi már valódi tudományos dátum, míg az előbbiek a "köztörténet" eseményei által meghatározott évszámok voltak, amint ezt a szerző is hangsúlyozza. "A fizika kultúrtörténetének nagy fordulópontjai, sarokpontjai a természet belső struktúráját kifejező alaptörvények forradalmi átalakítása. Egyetlen országot tekintve, különösen, ha az annyira viharos történelmű, mint hazánk..., a sarokpontok a nagy történelmi események." Végül a negyedik korszak a XIX. század; a kiadvány túlnyomó része ezzel foglalkozik (erre utal a mű alcíme is). Részben valószínűleg ezért is nevezi a címlapon munkáját "vázlatnak" a szerző, meg azért is, mert - mint az előszóban szerényen megjegyzi - a XIX. század esetében is "bizonyos elnagyolásokat" engedett meg magának.
Mindenesetre ezen a ponton érdemes egy kicsit elgondolkozni a hazai tudományos fejlődés megkésettségén. Simonyi is megjegyzi, hogy nagyjából éppen a mohácsi vésszel, illetve a "török időkkel" egy időben zajlik a tudományban a "kopernikuszi forradalom" és egyébként is a XVI. és XVII. század a tulajdonképpeni értelemben vett természettudomány megszületésének az ideje. A török hódoltság két századában, a XVI. és XVII. században nyilván nemigen lehetett elmélyült kutatásra gondolni hazánkban (ha történtek is bizonyos kísérletek, pl. egyetemalapítás, "Bethlen tudósai közt"). A XVIII. század azután az újjáépítés százada, és csak a XIX. században, annak is inkább csak a második felében "érjük utol" igazán magunkat, pontosabban a világ tudományos haladását. Igaz, Bolyai vagy Körösi Csoma Sándor a század első felében érték el eredményeiket, de pl. Bolyai eredményei is csak az ezernyolcszázas évek második felében kerültek bele a világ tudományosságának véráramába, amikor az Appendixet lefordították németre, franciára, olaszra, angolra. A korszak kimagasló tudományos személyisége Eötvös Loránd, aki már világszerte elismert tudós. Kétségtelen, hogy ezen időszak óta hazánk tudományossága minden további történelmi megrázkódtatás ellenére is benne van az egyetemes tudományos kutatás eleven áramában, és ott egyáltalán nem lebecsülendő helyezést ért és ér el azóta is a nemzetek tudományos versenyében (lásd erről a recenzens cikkeit a Magyar Tudományban: 106, 1999, 1414.; 108, 2001, 217. o.).
Visszatérve az Előzetes áttekintésre, az első korszakban, az államalapítástól a mohácsi vészig, világviszonylatban sem beszélhetünk a tulajdonképpeni értelemben vett fizikáról, legfeljebb annak előzményeiről. Hazánkban, történelmének ebben a fél évezredében kialakult az az infrastruktúra, kulturális környezet, amelyre azután a modern fizika épülhetett, illetve esetünkben inkább épülhetett volna. "Ebben a korszakban települtek Magyarországra a különböző szerzetesrendek. Az ősi Benedek-rend, az abból kiváló ciszterciek, premontreiek, majd a dominikánusok és a ferencesek. A rendek nemcsak az írástudást hozták magukkal, vagy általában a tudást (mesterségeket, gyógyítást), hanem élő kulturális, diplomáciai kapcsolatot is jelentettek a Nyugat, elsősorban Franciaország és Itália felé. A korszak végére az iskolarendszer annyira fejlődött, hogy már megjelentek az első magyar egyetemek. Igaz, ezek nagyon rövid életűek voltak, és az is megkérdőjelezhető, hogy kielégítették-e az univerzitás-lét kritériumait. Erre az időre már megjelent az első magyar nyomda is. A Mátyás udvarában zajló pezsgő szellemi élet arra utal, hogy lassan részt vehetünk mi is a tudomány továbbfejlesztésében, mert hiszen az ehhez szükséges infrastruktúra, tehát az iskolarendszer, a könyvtárak, a nyomdák és a gazdasági jólét, rendelkezésre áll." (9-11. o. Kiemelés tőlem - B.D.)
A második korszak a török hódoltság kora: a Felvidéken, a királyi Magyarországon és Erdélyben csak "pislákolt a tudomány lángja", bár a reformáció és ellenreformáció hozott bizonyos szellemi pezsgést: szaporodott a nyomdák és az iskolák száma. Végeredményben erre az időszakra esik az első máig is működő egyetemünk megalapítása (1635).
A török kiűzésétől 1823-ig a felvilágosodás hazai térhódítása van napirenden: a bécsi testőrök, a Ratio Educationis korszaka. A tanulmány név szerint említi ebből az időszakból (1684-1749) a polihisztor Bél Mátyást, "... aki egyforma szakértelemmel és lelkiismeretességgel látja el gimnáziumi rektori teendőit Bergenben, Besztercebányán, Pozsonyban akár magyar, német, szlovák vagy latin nyelven. Ugyanolyan autentikusan dolgozza át és adja ki a szlovákok által is használt králici Bibliát, vagy írja meg a nagy magyar irodalomtörténet bevezetőjének szánt rovásírásról szóló értekezését; foglalkozott a vármegyék néprajzi, gazdasági viszonyaival (5 kötet!), de a finnugor rokonsággal is."
Az Előzetes áttekintés a XIX. századi fejlődés - és itt már a fizikán van a hangsúly - rövid áttekintését is adja, sőt, itt "túl is szalad" a XIX. századon és szót ejt, valamint ábrát szentel a Bay-féle Hold-visszhang kísérletnek és Szalay Sándor és Csikai Gyula által kísérletileg kimutatott neutrínónak, amelyek már XX. századi eredmények.
Ezek után kerül sor a hét fejezetben a XIX. századi fizika történetének bemutatására. Az első a nyelvújításról és a reformkorról, elsősorban Kazinczy és Széchenyi munkásságáról szól, de Kisfaludy Károlyról és más kortársakról is szó esik. A fejezet szerkezete olyan, mint az egész kiadványé: az oldalak szélre eső egyharmadán versek, ábrák, fényképek, fakszimilék egészítik ki a szöveget. A fényképekhez kapcsolódóan, ábraszövegekben találjuk a kiemelkedő személyiségek életrajzi adatait is. A fejezetet, mint általában minden fejezetet, szemelvények zárják. Így pl. válogatás Kazinczy verseiből és prózai műveiből vagy Széchenyi könyveiből. Ugyanakkor itt található Szily Kálmánnak, a fizikus-mérnöknek, a Műegyetem tanárának Előszava A nyelvújítás szótára című, a magyar nyelvújítás krónikájáról szóló művéhez.
A következő fejezetet a szerző Bolyai Jánosnak és korszakalkotó művének, a nem-euklideszi, hiberbolikus geometriának, "a görbült tér tudományának" szenteli. Ebben megtaláljuk az életrajzi adatokat (apjáét, Bolyai Farkasét is), az új geometria rövid, tudományos igényű bemutatását, ízelítőt Bolyai kézirataiból (fakszimilében), végül szemelvényeket Bolyaira vonatkozó levelekből (pl. abból, amit Gauss Bolyai Farkashoz intézett), Bolyai János Üdvtanából, továbbá Bolyairól szóló verseket, vers- és drámarészleteket (Babits, Németh László, Székely János).
Külön fejezet foglalkozik Jedlik Ányossal. Ebben nemcsak életrajzi adatait találjuk meg, de műszaki pontossággal leírt legfontosabb felfedezéseit is, így több más mellett elsősorban az elektromotort és a dinamót. Simonyi nem hallgatja el, hogy Jedlik "túlzott szerénysége" az oka annak, hogy ezeket a felfedezéseket ma nem neki tulajdonítja a világ. A túlzott szerénység pedig nem erény a tudományban, mert a tudományos eredmények elfogadtatásáért, beépülésükért az egyetemes tudomány rendszerébe a kutatónak meg kell küzdenie. Ez a tudományos munka elengedhetetlen fázisa.
A XIX. század uralkodó eszméi című fejezet nem a fizikáról szól, hanem arról a korról, amire a cím is utal, különös figyelemmel Eötvös József műveire és tevékenységére. Szó van a szabadságharc alatti és utáni kulturális, oktatási és tudományos életről és ezek intézményrendszerének fejlődéséről. Viszonylag hosszú idézeteket találhatunk Eötvös Józseftől, akinek éleslátása és előrelátása néha megdöbbenti az olvasót. A kommunizmus elveivel és megvalósításának lehetőségével sokoldalúan és nem is minden tekintetben elutasítóan foglalkozik, de végül is megállapítja: "Nem a kommunista elvek győzelme, hanem csupán az lehetetlen, hogy ezen elveket valaha más valósítsa, mint az abszolutizmus. S azért a kommunizmus győzelme mindenkor egyszersmind a despotizmusé leend." A fejezet végül a kor kulturális, főleg irodalom- és társadalomtudományos szempontból jelentős személyiségeinek felsorolásával és tevékenységük rövid ismertetésével zárul. Több mint húsz ilyen jelentős személyiségről van szó Rómer Ferenc Flóristól Brassai Sámuelig.
Magától értetődő, hogy Eötvös Loránd és tevékenysége külön fejezetet kapott. Ebben életrajzán kívül főleg munkásságának két fő területét ismerteti: a folyadékok felületi feszültségének hőmérsékletfüggését (Eötvös-törvény) és a torziós ingával végzett kísérleteit. Ez utóbbiak - ismeretesen - nemcsak a geofizika és a nyersanyagkutatás szempontjából jelentősek, hanem fundamentális fontosságú eredménnyel is jártak: 1:10^8 pontosságig határozták meg a relativitáselmélet szempontjából annyira fontos tényt, nevezetesen a gravitáló és a tehetetlen tömeg azonosságát (az Eötvös által elért pontosságot csak a XX. század hatvanas éveiben múlták felül: 1964-ben Dicke a pontosságot 1:10^11-re növelte).
Már korábban is utaltunk Eötvös szerepére a tudományszervezésben, a tudománypolitikában, a magyar tudomány bekapcsolásában a világ tudományos vérkeringésébe. Ismeretes, hogy tanítványait, munkatársait, akik később fontos szerepeket töltöttek be a tudományos életben, Franciaországba, Angliába, Amerikába küldte tanulmányútra, tanulmányok folytatására, ismereteik bővítésére. A szóban forgó tevékenységhez tartozik még többek között rektorsága, rövid ideig tartó minisztersége, tizenhat esztendőn át viselt akadémiai elnöki tisztsége, de olyan tények is, mint a Mathematikai és Physikai Társulat megalapítása (a mai Eötvös Loránd Fizikai Társulat és a Bolyai János Matematikai Társulat elődje), tudományos folyóiratok indítása vagy a magyar oktatási és tudományos életben oly nagy jelentőségű Eötvös József Kollégium létesítése (apjáról, Eötvös Józsefről elnevezve). Simonyi Eötvös ez irányú jelentőségéről főleg Fröhlich Izidor Eötvös Loránd ravatalánál elmondott beszédének közlésével emlékezik meg.
A tanulmányt további két fejezet zárja: egyik a "Bláthy és a többiek" című, amelyben a magyar ipar és tudomány XIX. század végi világszerte elismert fejlődéséről számol be (Ganz-gyár, a Déri-Bláthy-Zipernowsky-féle transzformátor), a másikban, a legutolsóban pedig a millennium ábrándjairól és tényleges eredményeiről (pl. vasútépítés, város- és iparfejlesztés) szól, sőt, a XX. századba
átnyúló kulturális teljesítményekről is (pl. Bartók és Kodály művészeti és tudományos alkotásairól). Ez utóbbiban szó van a millenniumi kiállítás fizikai vonatkozásairól, az oktatás, főleg az egyetemi oktatás hiányosságairól, az előbbi pedig egy lexikonszerű felsorolást tartalmaz a századvég magyar fizikusairól és műszaki kutatóiról, feltalálóiról.
Nem kétséges, hogy Simonyi Károly tanulmánya, amely a Természet Világa különszámaként jelent meg, nagy nyeresége fizika-, de általában tudománytörténetünknek, és ezen túlmenően gazdagítja nemzeti önismeretünket és egész kulturális életünket. A számos versidézet, irodalmi és művészeti jellegű betét és hivatkozás, statisztikai adat, régi újságcikk, térképek és fényképek a szerző kivételesen széles látóköréről és tájékozottságáról tanúskodnak. Kár, hogy a XIX. század végével abbahagyta - legalábbis ebben a tanulmányában - a magyarországi fizika kultúrtörténetének a bemutatását. A XX. század nem kevésbé érdekes ebből a szempontból. (Simonyi Károly: A magyarországi fizika kultúrtörténete - XIX. század (Vázlat), a Természet Világa 2001. évi I. különszáma, 100 o.).
Hajós József kolozsvári filozófiatörténész filozófiatörténeti tanulmányaival, a magyar filozófiai szövegek újrakiadásában végzett szöveggondozó és -magyarázó munkásságával, illetve Böhm Károlyról szóló, annak idején hézagpótló könyvével tette ismertté a nevét a magyar filozófia- és művelődéstörténet iránt érdeklődő olvasók előtt. Mostani tanulmánykötete a kézirat nyomdába kerülésének évében hetvenötéves szerzőnek a legutóbbi negyedszázadban megjelent írásaiból összeállított válogatás.
A kötet tanulmányainak mindegyike gondos, aprólékos filológiai kutatás eredménye, annyira telítve részletes adatokkal, hogy az írások egy része szinte egybefüggő, szöveggé fűzött annotált bibliográfiának tűnik. (Korai Kant-kötetek Kolozsvárt; Legrégibb Voltaire-köteteink; Francia szerzők Pápai Páriz Ferenc könyvtárában)
A könyvészeti ritkaságok felsorolásában, az olvasó mikrofilológiai és etimológiai érdekességekkel való traktálásában mindig bővelkedő, jelentős részben alkalomra írott szövegekben azonban az egész kultúrtörténetet árnyaló megjegyzésekre, értékelésekre bukkanhat az olvasó. (A kötet írásainak jelentős része annak idején valamilyen évforduló kapcsán látott napvilágot: Vives. Könyvbaráti séta egy ötszáz éves humanista ösvényén; Apáczai egyik fő forrása; Ramus; Galilei és Gassendi Kolozsvárt; Pascal Kolozsvárt; Newton első kolozsvári félszázada; Legrégibb Voltaire-köteteink; Lessing; A nem fagarast letevő Benkő József; Csernátoni Vajda Sámuelről; Tallózó emlékezés Kis Jánosra; Korai Kant-kötetek Kolozsvárt.)
Érdemes külön is kitérnünk a német kultúrával kapcsolatos írásokra. A Herderről, Kantról és persze magyar vonatkozásaikról szóló tanulmányok mellett különösen érdekes a három Lessing-írás. (Lessing; Lessingiana; Lessing Dávid Ferencékről; Erdélyi vonatkozások az első tárgyilagos Neuser-cikkben.) A szerző ezekben többek között kitér a német író unitárius szimpátiáira, unitárius gondolatokkal, szerzőkkel való párhuzamaira is. (Olyan alapvető szöveghelyekről van szó, mint a Bölcs Náthán három gyűrűről szóló parabolája.) Ki kell még emelnünk a kötet legterjedelmesebb, Az erdélyi Fichte-befogadás történetéből című tanulmányát. Mivel a felvilágosodás és a romantika korában Fichte erősen hatott a magyar gondolkodásra, a magyar Fichte-recepció részletes feldolgozása fontos fejezete lenne a magyar gondolkodás történetének. Hajós József tanulmánya nagy lépés e hagyomány feldolgozásában. Kimerítő, a szövegek korabeli eszmetörténeti és keletkezési körülményeit messzemenően érzékeltető leírást ad az erdélyi Fichte-recepcióról a kezdetektől a XIX. század végéig, majd röviden említi a Böhm-iskolát. (A tanulmány szövege - a szóban forgó kötettel gyakorlatilag egyszerre Magyarországon is megjelent az Alternatív tradíciók a magyar filozófia történetében című, a Miskolci Egyetemen 1996-ban tartott magyar filozófiatörténeti konferencia előadásait tartalmazó kötetben, Egyed Péter: Az erdélyi filozófusok viszonya Fichtéhez a XX. századra való különös tekintettel című írása szomszédságában, amely mintegy folytatja a téma feldolgozását [Miskolc, Felsőmagyarországi Kiadó, 1999.]). Hajós kitér olyan érdekes apróságokra is, mint az egykorú Fichte-kötetek fellelhetősége az erdélyi könyvtárakban és azok possessori bejegyzései. Tanulságos a régi Fichte-fordítások regisztrálása, különösen érdekes Körmöczi János későbbi unitárius püspök 1797-es kéziratának a felfedezése.
A kötetet jól szerkesztett névmutató egészíti ki, amely - tekintve a kötet említett műfaji és stílusbeli sajátságait - feltétlenül szükséges is a tanulmányokban foglalt adatmennyiség kezelésére. (Kriterion Könyvkiadó, Bukarest-Kolozsvár, 1999.)