Ünnepelni és emlékezni gyűltünk ma itt össze, közelről és messzi földről, akik érintettek vagyunk a magyar könyvtárügy és tudományos munka múltjának, jelenének és jövőjének kérdéseiben. Az Akadémiai Könyvtár létesítésének 175. évfordulóján valójában a magyar tudományosságnak a távoli kezdetektől máig élő egységét, összetartozását is ünnepeljük. Mert akár jelképesnek is tekinthető, hogy miután az ország nyugati pereméről való Széchenyi István - 1825 novemberében - megalapozta a Magyar Tudós Társaságot, 1826. március 17-én a keleti végekről, Erdélyből származó Teleki család tagjai 30 000 kötetes könyvtáruk felajánlásával lehetővé tették a Társaság kutatómunkájának elindítását.
Egyebek mellett, az Akadémiai Könyvtár másfél évszázados működésének legutóbbi szakasza is bizonyítja, hogy ez az egységtudat ma is élő hatóerő, és a történelmi változások ellenére ébren tartja a magyar tudomány egészéért való közös felelősséget. Ezért engedjék meg nekem, hogy ebből az ünnepi alkalomból - az utánunk következők okulására is - arról emlékezzek meg, amivel az anyaország tudóstársadalma, tudományos intézményei, könyvtárai, köztük az Akadémia könyvtára nem is oly régen - korábban sosem volt körülmények között - hozzájárultak a határokon túli magyar tudományművelés életben tartásához, túléléséhez.
A közelmúlt "zord időit" a kisebbségi sorsra kárhoztatott magyar tudományosság aligha vészelhette volna át az anyaország tudományos munkásainak és intézményeinek tevőleges szolidaritása nélkül. Kezdetben a barátok, a pályatársak egyénileg, majd később az illetékes könyvtári intézmények, az Országos Széchényi Könyvtár és a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára vállalta fel és végezte szervezetten, nagy hozzáértéssel, kitartó türelemmel és komoly anyagi terhek vállalásával a határokon túli magyar kutatók szakmai informálását. És ez a "civil" közösségérzet; spontán közösségvállalás egy idő után fokozatosan táguló rést nyitott a pártállam hivatalos közömbösségének falán is. A diktatúrák összeomlása és a rendszerváltozás a Kárpát-medencei nemzetrészeknél - ennek köszönhetően - élő, de intézményes keretek nélküli, egymástól is elszigetelten dolgozó magányos, egyszemélyes műhelyekben folyó magyar tudományművelést találhatott. Amikor tehát 1990-ben lehetőség nyílt a határokon túli magyar tudományos kutatás korszerű fejlesztésére, már tudni lehetett, hogy ez az erősen megfogyatkozott szakkapacitás az anyaország értelmiségének és az egész magyar tudományosságnak a tevőleges közreműködésére is számíthat.
A továbbiakban most már csak Erdélyről szólva: államosított intézményeink, tudományos gyűjteményeink, anyagi forrásaink visszaadására hiába is vártunk volna. A tudományos utánpótlás megoldása pedig nem tűr halogatást. Ezért az egyetemi hallgatóság, valamint a kutatás érdekében az utánpótlás intézményes keretének és a korszerű informálódásnak a megteremtése nem tűrt további halasztást. Ebben ismét az anyaországi testvérintézmények, elsősorban az említett két nagy országos könyvtár sietett segítségünkre. Például az Akadémia és Könyvtára nagyvonalú ajándékának köszönhetően mostanra lényegében sikerült pótolni azt a magyar szakirodalmat, amit az anyaországtól való teljes elszigeteltségünk időszakában nélkülöznünk kellett. A kolozsvári és marosvásárhelyi magyar nyelvű egyetemi oktatás és kutatás az Erdélyi Múzeum Egyesület újjászervezett könyvtárában a magyar szakirodalomra is támaszkodva folyhat.
A politikai rendszerváltás azonban 1990 után végre arra is módot adott, hogy a határokon túli magyar tudományosság alapvető kérdéseiben maga a Magyar Tudományos Akadémia lehessen a kezdeményező, és megkísérelje az 1918 után kialakult áldatlan helyzet rendezését az európai integráció kívánalmainak megfelelően. Ennek során a külső tagság intézményének bevezetésével (1990) a kisebbségi magyar kutatás formális képviseletet nyert a magyar tudomány legfőbb szervezetében, az 1996-ban létesített elnöki bizottság pedig számba vette az egész világban szétszóródott magyar kutatókat. Ettől fogva ez a Magyar Tudományosság Külföldön elnevezésű bizottság az Akadémia állandó szervezeteként foglalkozik a szomszédos országok szakembereinek az egységes magyar tudományos kutatásba való tényleges visszakapcsolásával.
Mindezzel párhuzamosan Erdélyben is folyik a korszerű intézményi keretek és a hatékonyabb kutatómunka új útjainak-módjainak keresése. Az Erdélyi Múzeum Egyesület gyűjteményeire alapozott korábbi, de máig államosított kutatóműhelyek pótlására létrejöttek egy kutatóintézet alapelemei. Ezeket talán az egységesülő magyar társadalomtudományi kutatás keretei között lehetne legeredményesebben továbbfejleszteni és működtetni. A Sapientia Alapítvány pedig a Bolyai Egyetem pótlására hivatott magyar magánegyetem megvalósításán fáradozik. Tagadhatatlan tehát, hogy a már-már elparentált kisebbségi magyar tudományosság az utóbbi években feléledőben van, új utakat keres, alapvető kérdéseinek megoldása jelentős lépéseket tett előre.
A rendszerváltás tíz esztendejének országonként változó, nagyon vegyes tapasztalatai különböző tanulságokkal szolgálhatnak a magyar tudományosság irányítói és minden felelősen dolgozó művelője számára. Ezek közül talán a legfontosabb annak felismerése, hogy a kisebbségi nemzetrészek tudományos tevékenységének teljes felújítása nem érzelmi alapon kezelendő humanitárius kérdés, hanem kölcsönösen előnyös, hasznot ígérő, halaszthatatlan teendő. A kisebbségi magyarság szakembereinek sajátos hely-, anyag- és nyelvismerete ugyanis különleges előnyöket jelenthet az anyaországi kutatás számára. Ez a szakmai potenciál azonban csak abban az esetben kamatoztatható megfelelően az anyaországi tudomány javára, ha fiataljainknak segít kikászálódniok abból a helyzetből, amelybe kisebbségi sorsuk taszította őket. Ez az anyaországnak legalább annyira érdeke, mint magának az illető kisebbségnek. A kisebbségi magyar fiatalok ugyanis azonos szintű felkészítés után, azonos munkakörülmények és infrastruktúra esetén lehetnek szakmailag egyenlő értékű munkatársai a magyar kutatásnak. Nem téveszthető szem elől az sem, hogy a magyar tudományosság tényleges újraegyesítése csak konkrét feladatok megoldásában való részvétel útján valósulhat meg.
A most letűnt évszázad a magyar tudományosság egységét is szétrombolta, virtuális szintre zsugorította össze. A kisebbségi magyar szakemberek azonban sok megcsalattatásuk ellenére hinni akarnak abban, hogy az európai integráció jóváteszi a 20. század kártételeit. Szerintük önmagunkon áll, hogy élünk-e, vagy sem azokkal a technikai lehetőségekkel, amelyeket az internet-korszak a tudományos kutatás tényleges újraegyesítésére valósággal tálcán kínál. A kisebbségek szakemberei elkötelezettjei minden olyan technikának és kezdeményezésnek, amely kiszabadíthatja őket másodrendűségbe szorítottságukból, és bekapcsolhatja tudományszakjuk magyar és nemzetközi vérkeringésébe. Ők talán a leglelkesebb hívei a külföldi magyar tudományos műhelyeket az anyaországgal összekapcsoló információs hálózat tervének, remélve, hogy abból ők sem felejtődnek ki. Bár az erdélyi kutatók már tapasztalatból tudják, hogy Erdély többé nem "kisebbik magyar haza", mégsem feledik, hogy szülőföldjükön a magyar tudománynak továbbra is vannak és lesznek feladatai és érdekei, amelyeknek ellátását tudományosságunk joggal igényelheti elsősorban őtőlük.
Vállalják is ezeket, mert a közelmúlt fentebb érintett tényei, pozitív élményei meggyőzték őket, nincsenek egyedül és tevékenységükben az egész magyar tudományosság támogatására is számíthatnak. Beszédem elején azt mondtam, hogy a könyvtár jubileumakor a magyar tudományosság egységét is ünnepelhetjük. Láttuk, hogy joggal tehettem e kijelentést, mert ebben a jubileumban egyaránt benne van Erdély hozzájárulása a 175 évvel korábbi induláshoz, valamint a Magyar Tudományos Akadémia és Könyvtára mostani szerepvállalása a kisebbségi magyar tudományosság újraélesztésében.
Ezekkel a gondolatokkal tolmácsolom a jubiláló Könyvtárnak és minden munkatársának a határokon túli magyar tudományművelők összességének köszönetét, és kívánok további sikereket az egységesülő magyar tudományosság és benne a külföldi magyar tudományművelés szolgálatában.