A jelenlegi országhatárokon belül szénbányászatunk a 19. század végétől, ércbányászatunk a 20. század második negyedétől, szénhidrogén-bányászatunk pedig a század közepétől vált jelentős termelési tényezővé. A növekvő hazai ásványinyersanyag-igényeket - a világ és Európa átlagát jóval meghaladva - még e század második felében is nagyrészt a nemzetközileg kedvezőtlen természeti adottságú hazai bányászatnak kellett kielégítenie, mégpedig egy, ebből is eredően korszerűtlen, nemzetgazdasági termelési struktúra keretében. A tanulmány a hazai ásványinyersanyag-termelő (energetikai és kohászati) alapvertikumok nemzetgazdasági szerepének és jövőjének átfogó bemutatására törekszik.
A kritikai áttekintés és a jövőre vonatkozó megfontolások tárgyilagossága megköveteli, hogy a múltbeli folyamatokat és a jövőképet annak a nyersanyag-politikának a tükrében vizsgáljuk, amelyre döntő hatást a világpolitikai és a regionális erőtér, illetve a Jaltai Egyezmény révén létrejött, szovjet dominanciájú struktúra, valamint a globalizálódás előjelei gyakoroltak hazánkra.
A második világháború után elsődlegesnek nyilvánított és diktatórikusan gyorsított ütemben megvalósított nehézipari fejlesztéshez nemcsak a természeti feltételek (a kedvező adottságú energia- és fémhordozó ásványinyersanyag-lelőhelyek) nem álltak rendelkezésre, hanem a beruházási és munkaerőigények is csak a feldolgozóipar rovására, igen nehezen és gyakran túlterhelten voltak kielégíthetők. Az ásványinyersanyag-vertikumok egyes fázisaiban - főleg a szénbányászatban - foglalkoztatottak aránya például az 1960-as évektől kezdve már jóval meghaladta a hozzánk képest sokkal kedvezőbb természeti adottságú országokét.
E tanulmány nagyon röviden - mintegy összefoglaló tézisekként - mutatja be a nagypolitikai kérdésekből levonható következtetéseket, valamint azokat a módszertani elveket is, amelyeknek eredményeit a saját felelősségüket is érzően vállaló munkatársak mintegy négy évtizedes kutatómunkájuk alapján, a regionális piacgazdaság sajátosságainak megfelelő hazai ásványvagyon-gazdálkodás keretében, a világpiacot szimuláló módszerekkel törekedtek érvényesíteni - a következő évszázadra is átmenteni érdemes megfontolásokként.
A természeti adottságok gazdaságilag meghatározó szerepe
A természeti erőforrásoknak - köztük az ásványinyersanyag-lelőhelyeknek - két kiemelt sajátosságuk van: a földrajzilag korlátozott mennyiség és a lokálisan eltérő természeti adottság. Ebből eredően a kedvező természeti adottságúaknak nagyobb a jövedelmezőképességük, vagyis a nagyobb természeti értékük azokhoz a legkedvezőtlenebb adottságúakhoz képest, amelyekre a társadalomnak már nincs szüksége. Ezért - szemben a gyáripari termékek árát meghatározó átlagköltséggel - az ásványi nyersanyagok termelési értékét (költséghatárát) a társadalmi szükségletek kielégítéséhez még szükséges legkedvezőtlenebb, illetve a már nem szükséges legkedvezőbb források költsége határozza meg.
Egy adott ásványinyersanyag-lelőhely kiaknázásának gazdasági hatékonyságát - a hozzá rendelt optimális technológiát feltételezve - alapvetően annak természeti adottságai determinálják. A technika módosítása ezen számottevően nem tud változtatni, vagy ha tud, akkor az olyan nagy költségtöbblettel jár, amely az elért eredményt esetleg teljesen felemészti. Különösen fennáll ez akkor, amikor olcsó munkaerőt megtakarító gépesítésről van szó. Ez még az egyébként kedvező természeti adottságú lelőhelyekre is érvényes. (Ezért nem jártak átütő sikerrel például a lengyel "mintabányák" sem.) Tényleges és lényeges áttörést eddig csak a mélyművelést felváltó külfejtés jelentett, de ez is csak akkor lehetséges, ha ehhez a természeti feltételek rendelkezésre állnak.
A bányatermékek minőségét a munka tárgyát képző ásványtelep lényegében meghatározza. Ezért az adott ásványinyersanyag-termékek termelési és értéknövelő korszerűsítése - szemben a gyáripari termékek elvileg korlátlan korszerűsítési lehetőségével - egyaránt nagyon korlátozott. A gyáriparilag fejletlen, illetve a fejlődő országokban az akadálytalanul korszerűsíthető gyáripari (feldolgozóipari) termékek és az ásványi nyersanyagok cserearánya fokozottabban növekedhet, ami lehetővé teheti a kedvezőtlen természeti adottságú (és így gazdaságilag hatékony műszaki fejlesztésre még kevésbé alkalmas) ásványinyersanyag-lelőhelyek termékeinek gazdaságosabb importtal történő pótlását.
A termelési költséget közvetlenül meghatározó lelőhelyi adottságokhoz (kiterjedés, települési mélység, telepvastagság, tektonizáltság, elemi veszélyesség, hasznosanyag-tartalom stb.) a földrajzi hely, illetve a felhasználóhely közötti távolság is hozzátartozik. Így ezek együtt határozzák meg az első homogén végtermék (villamos energia, fémtömb stb.) gazdasági hatékonyságát is.
A termelési költségek
A reális nemzetközi összehasonlításokra - főleg folyamatában - alkalmatlan hivatalos hazai termelési költségeket úgy hasonlítjuk össze a külföldiekkel (és a világpiaci árakkal), hogy azokat a kiaknázási (és szállítási) költséget meghatározó természeti adottságok függvényében mérve, minden közvetlen és közvetett költségelemet felölelően - nyugat-európai műszaki-gazdasági környezetbe helyezve vesszük számításba.
Az ásványi nyersanyagok gyengébb minőségéből fakadó - adott esetben igen jelentős - felhasználási hátrányokat (hatásfok, beruházási igény, környezeti kár stb.) az összehasonlítás során természetesen szintén számításba kell venni, mégpedig arra is tekintettel, hogy az egységnyi hasznosanyag-tartalom (fűtőérték, hamutartalom) is nagyon eltérő hatású.
Az 1960-as, majd az 1980-as években nemzetközi kitekintéssel végzett vizsgálatok szerint hazánk ásványi nyersanyagokban szegény ország, a mieinkhez hasonló kedvezőtlen természeti adottságú lelőhelyeket - néhány kivételtől eltekintve - a világon másutt alig aknáznak ki. A kedvezőtlen természeti adottságú lelőhelyek kiaknázása társadalmi ráfordításának aránya különösen az uránérc és a szenek zömében nagy, esetenként többszörös.
Amint az inflációmentes világpiaci árak, illetve a belőlük derivált költséghatárok több évtizedre visszanyúló, jórészt erősen hullámzó irányvonalának enyhe lejtése is jelzi, a földtani kutatás, a termelési és a feldolgozási technika világszintű fejlődése végeredményben fokozatosan bővíti az ásványinyersanyag-vertikumok gazdaságos - sok esetben merőben új típusú - bázisát. A korszerű csereáru-termelő ágazatok bővítési lehetősége az érintett országokban (hazánkban is) csökkenti a kedvezőtlen természeti adottságú nyersanyagforrások igénybevételének kényszerét. A primer ásványi nyersanyagok hazai kiaknázásának gazdasági (műrevalósági) feltételei tehát az ingadozások ellenére is szigorodnak.
A világpiaci árak alakulása
A kőolaj világpiaci ára a második világháború után bekövetkezett nagy kínálat révén, a dollárinfláció ellenére is csökkent, az 1970-80-as években a szenet kiváltó nagy kereslet következtében - a dollárinflációval is támogatva - egy nagyságrenddel megnövekedett. 1985 után viszont az árak olyan mértékben csökkentek, hogy jelenleg már alatta vannak az 1970. évivel azonosítható normális árcentrumnak is. Ezt a műrevalósági feltételek globálisan is érvényesülő törvényszerűsége árcsökkenő jelleggel határozza meg, mivel az ásványinyersanyag-termékek árát a még szükséges legkedvezőtlenebb, illetve a már nem szükséges legkedvezőbb forrás költsége determinálja. Ez utóbbit világosan jelzi a különböző energiahordozók világpiaci árainak alsó burkoló görbéjének lefutása.
Más energiahordozók és a fémek világpiaci árai - bár jóval tompítottabban és időben eltolódva - általában követték a kőolajár hullámzását.
A természeti és más műszaki-tudományos ismereteket jórészt nélkülöző, az ásványvagyon-gazdálkodást világszerte félrevezető (például a szénbányászat globális túlfejlesztését előidéző), az ezredfordulóra az 1960. évihez képest igen jelentős (a kőolaj esetén például mintegy 15-szörös) világpiaci árnövekedést jelző téves prognózisoknak ugyanakkor előnyei is voltak. A tartósan magasnak hitt árak nemcsak a felhasználás (például az energiafelhasználás) racionalizálását, hanem a korszerűbb és olcsóbb új források (tengerentúli szenek, bauxitok, földgáz, hasadóanyag stb.) felderítését és termelésbe állítását is elősegítették. A téves prognózisok egyébként azokat az országokat, köztük hazánkat "sújtották" különösen, amelyek a kedvezőtlen természeti adottságok ellenére túl nagy mértékű autarchiára kényszerültek vagy törekedtek.
A kedvezőtlen természeti adottságok, elsősorban a gyenge minőség (alacsony fűtőérték, magas kéntartalom, alacsony fémtartalom stb.) következtében a hazai ásványi nyersanyagoknak a nyugat-európai műszaki-gazdasági környezetbe illesztett termelési költsége többé-kevésbé magasabb volt a magyar felhasználónál érvényes világpiaci áraknál (az 1975-ös és 1990-es csúcsok kivételével). Ez az olló azonban 1985 után nagymértékben nyílott a hazai források kárára, és jelenleg a termelési költségek általában jelentősen magasabbak a világpiaci áraknál.
A világpiaci árak (energiahordozók esetén számszerűen is összeeső) centrumának és a hazai termelés költségének egymástól fokozódóan eltérő alakulása azt jelzi, hogy a hazai ásványi nyersanyagok (a külfejtéseket kivéve) alapvetően kedvezőtlen természeti adottságaik következtében a jövőben aligha lesznek versenyképesek az importtal. Bár a speciális monopolhelyzetből vagy a tudományos-technikai fejlődés esetenkénti késéséből fakadóan elvileg a jövőben sem kizárt egy-egy, az 1973-1985 közöttihez hasonló "csúcshelyzet", annak amplitúdója és tartóssága teljesen valószínűtlen. Várható azonban, hogy a nagyobb használati érték révén növekvő keresletű, de ásványvagyonilag világszerte korlátozottan hozzáférhető szénhidrogének világpiaci ára előbb-utóbb növekedni fog. A szén szerepének világ-, de legalább is európai szintű bányabezárásokkal kísért csökkenése viszont az importszén kínálatának növekedését valószínűsíti, amit a világ egyes régióinak óriási mennyiségű szénvagyona szinte korlátlanul képes fedezni, a hasadóanyaghoz hasonlóan.
Az energiastruktúra optimalizálása
Az 1960-as években került sor először hazánkban az energiahordozók forrásoldali optimalizálására és a szénbányászat racionalizálási programjának olyan kidolgozására, amelynek lényege a kiugróan kedvezőtlen természeti adottságú szénbányák felhagyása és a kedvező adottságúak - főleg a külfejtések - kapacitásának bővítése volt. A szénhidrogének (és később a hasadóanyagok) térhódítását akceptáló, bár a hazai bázist védendő, sok korlátozó feltétellel visszafogott program végrehajtását azonban - a helytelen szervezeti és szabályozási rendszerből eredően - például a szénbányák közötti eredménykiegyenlítési rendszer működése, valamint a szénbányák és a szénerőművek közötti integráció hiánya akadályozta. Az alapvető problémát azonban - egybeesve a kőolaj világpiaci árának robbanásszerű átmeneti megnövekedésével - az eredetileg helyesen nagyra tervezett szovjet szénhidrogénimport korlátozottsága jelentette.
Az igen kedvezőtlen természeti adottságok miatt alapvetően sikertelen uránércbányászat létrehozása, a kokszolható szén igényére tervezett, de a kedvezőtlen lelőhelyi adottságok (nagy mélység, elemi veszélyek, nagy kén- és hamutartalom, a kokszolható szén alacsony aránya stb.) miatt eleve életképtelen liászprogram, a kényszerűnek vélt szociálpolitikai helyzet, a kielégítetlen háztartásitüzelőanyag-igény, az akkor már igen magas világpiaci árak és a beszűkült importlehetőségek szülte eocénprogram, valamint a már indulni készült miocénprogram egyaránt része volt a hazai energiahordozó-bázis utólag egyértelműen bebizonyosodott túlfejlesztésének. Történt ez annak ellenére, hogy az egyébként korlátozott lehetőségű és hatású műszaki fejlesztés nemzetközileg is elismerten magas színvonalú volt.
Kedvező elemnek számítottak ugyanakkor az energiaforrás-struktúra javításában a hazai szénhidrogén-termelés szinten tartása a korlátozott ásványvagyon ellenére is, a földgázimport fokozása, a lignit külfejtéses programjának megvalósítása, valamint a paksi atomerőmű létesítése éppúgy, mint a magas világpiaci árak hatására időközben végrehajtott energiafelhasználási racionalizálás.
Ellátásbiztonsági szempontból helyes megoldás volt az adriai kőolajvezeték megépítése, kár volt viszont, hogy nem szereztük meg a transzkontinentális vezeték jogát, és környezetvédelmi aggályok miatt nem valósítottuk meg az első nyugati integrációs lépést jelentő osztrák-magyar energetikai kombinátot a toronyi külfejtéses lignitvagyon bázisán.
A közelmúltban a korábbiakhoz hasonló módszertani alapokon végzett energiaforrás-optimum vizsgálatok végeredményben nemcsak megerősítették, hanem még szigorúbbá tették a 30 évvel ezelőtti megállapításokat és következtetéseket, amelyekre akkor a döntéseiben kényszerűen korlátozott magyar energiagazdálkodási politika nem tudott kellő időben és mértékben reagálni.
A mélyműveléses hazai szénbányászat mennyiségileg valószínűsíthető kiesése következtében erőművi célra elvileg versenyben maradt négy energiahordozó-bázis (a hazai külfejtéses lignit, az import szénhidrogén, az import szén és a hasadóanyag) között - a távlatban várható világpiaci árak figyelembevételével az utóbbi évtizedekben készült beruházási célok és programok sorozata által is bizonyítottan - a végterméket jelentő villamos energia költségére vetítve nincs olyan szignifikáns eltérés, amely közülük bármelyiket is egyértelműen a másik elé helyezné. A legkisebb energiahordozó-költség és a legnagyobb erőmű-beruházási költség a hasadóanyag-bázis esetén, a legnagyobb tüzelőanyag-költség és a legkisebb beruházási igény pedig a szénhidrogén bázis esetén jelentkezik. Más alapokon kell tehát dönteni a négy alternatíva közül, megjegyezve, hogy ellátás-biztonsági és foglalkoztatási szempontból - mint alaperőművi bázis - a hazai lignit külfejtéses bányászata minősül elsőnek. Gazdaságilag is kellő biztonságot az alternatív, illetve kombinatív források biztosíthatnak.
A hazai szénhidrogének - bár lelőhelyeik természeti adottságai világviszonylatban szintén kedvezőtlenek, illetve korlátozottak - mindig a maximális termelési kapacitás szintjén és gazdaságosan vettek, illetve vesznek részt a hazai energiaellátásban.
Ércbányászat, kohászat, nemfémes ásványi nyersanyagok
Az energetikai célú uránérctermelés - a kiugróan kedvezőtlen és egészségre káros természeti adottságok következtében - a hazai ásványinyersanyag-termelés legterheltebb tevékenysége volt.
Gazdaságilag nem volt kedvező az észak-magyarországi kohászat bázisát alkotó, ugyancsak kedvezőtlen adottságú vasércbányászat sem. A dunaújvárosi kohászatot is csak az import koksszal és a krivojrogit kiváltó jó minőségű import vasérccel, főleg pedig a vertikum felső lépcsőinek kiépítésével lehet eredményesen működtetni.
A hazai timföldgyártást, illetve az alumíniumkohászatot egyfelől a gyenge minőségű és jórészt csak a természeti elemekkel küzdve termelhető - egyébként technikailag ugyancsak világszinten működtetett - mélyművelésű hazai bauxit, másfelől pedig a nagy marónátron- és energiaigényesség, valamint a környezetikár-okozás terhelte és terheli.
Miként a többi érc esetén, a recski rézércbányászat elhúzódó válságának oka szintén a fémek bizonytalan világpiaci árprognózisa, az árcentrumra való visszatérés törvényszerűségének figyelmen kívül hagyása, illetve a privatizálás részben oktalan, részben a nagy mélység és a kis fémtartalom miatti objektív elhúzódása.
Mindezek nem vonatkoznak azokra a viszonylag kedvező természeti adottságú nem fémes ásványi nyersanyagokra, amelyeket viszont az "ökogyarmatosítás" jellemez, minthogy a jelenleg jórészt külföldi vállalkozók a saját országukban fennálló szigorúbb környezetvédelmet igyekeznek vele megkerülni.
Károk és kárvallottak
Ásványinyersanyag-vertikumaink természeti adottságai gyengék. Az alapvetően ebből származó egyéb problémák is számottevő mértékben voltak okozói (az NDK felzárkóztatási költsége analógiájára) annak a több száz milliárd dollárra tehető magyar nemzetgazdasági kárnak, amely lényegében abból ered, hogy a Jaltai Egyezmény hazánkat a szovjet dominancia keretébe helyezte, és csak kisebb részben voltak okozói azok a hibák, amelyeket a magyar szocialista tervgazdálkodási rendszer és a KGST keretében is el lehetett volna kerülni.
A Jaltai Egyezmény révén káros keretekbe kényszerített hazai ásványinyersanyag-vertikumokat irányító, illetve azokban közreműködő, szakmájukat értő és szerető mérnököket és szakmunkásokat a gazdaságos igénybevételre még korszerű technikával is alkalmatlan, a kedvezőtlen természeti adottságokban is termelésre ösztönző gazdaságpolitikai környezet fosztotta meg azoktól az eredményektől és sikerélményektől, amelyeket szakismereteik és munkájuk alapján e szakmák méltán megérdemeltek volna.
Történelem és távlatok
A tőke szerves összetétele változásának törvényszerűségével összhangban, a fejlődés során egymás helyébe lépő primer ásványi nyersanyagok (szén, szénhidrogén, hasadóanyag, illetve rézérc, vasérc, bauxit) első homogén végtermékének (villamos energia, fémtömb) teljes költségén belül akár egy nagyságrenddel is csökken az egyébként növekvő hasznosanyag-tartalmú (fűtőértékű, fémtartalmú) primer ásványi nyersanyagok költségének aránya. A szénbázisú villamosenergia-termelés és a rézkohászat esetén például ez az arány még 50% körüli volt, a hasadóanyag-bázisú villamosenergia-termelésben és az alumíniumkohászatban viszont ez az arány csupán 5-10%. (Ez a magyarázata annak, hogy az atomerőmű és az alumíniumkohászat könnyebben tűri el a nagyobb uránérc-, illetve bauxitköltséget.) A klasszikus ásványi nyersanyagok esetén tehát a természeti adottságoknak a végső eredményt meghatározó szerepe változatlanul (sőt, még inkább) fennáll, ha a műszaki fejlesztés színvonala növekszik.
A meg nem újítható ásványinyersanyag-források terén jól felismerhető az innovációs ciklusok rövidülő tendenciája. Jól mutatja ezt a történelem előtti korok időtartamának hiperbolikus csökkenése, de összhangban van vele például az is, hogy míg a szén nagytömegű felhasználása több ezer évet váratott magára a fatüzelési korszakban, addig a szénhidrogének tömeges belépése az energiaellátásba csak 150 évet igényelt a szénfelhasználás kezdetéhez képest. A hasadóanyagok energetikai felhasználása és a szénhidrogének általános felhasználása közötti idő pedig alig éri el az 50 évet. Mindez egyrészt a tudomány és a technika exponenciálisan gyorsuló hatását bizonyítja, másrészt pedig eloszlatja a reneszánszok oktalan illúzióját.
A természeti adottságok korlátozottsága mellett az európai országok - köztük kiemelten hazánk - a globalizálódás törvényszerű terjedése révén, a környezeti károk elhárítása érdekében is mindinkább arra kényszerülnek, hogy lemondjanak nemcsak a tengerentúli országokhoz képest lényegesen kedvezőtlenebb természeti adottságú primer ásványi nyersanyagaik igénybevételéről, hanem az ásványinyersanyag-vertikumok - még nem a feldolgozás szférájába tartozó - második lépcsőjének saját területükön történő kiépítéséről is. Az ugyanott gazdag energiaforrásokkal rendelkező tengerentúli országokra vár tehát az a távlati feladat, hogy a nyugat-európai országokat - köztük természetesen hazánkat is - a feldolgozásra alkalmas nyers fémekkel ellássák.
Minthogy a villamos energia szállítása (legalább is belátható időn belül) nem látszik lehetségesnek, a fosszilis energiahordozók környezetkárosító hatása pedig csak igen nagy költségráfordítással oldható meg, ezért Nyugat-Európa és hazánk számára alig van más jövőbeli út, mint a villamosenergia-termelés - és általában az energiatermelés - tekintetében áttérni a környezetre nem káros energiahordozókra, például a geotermikus energiára, a vízre, a hasadóanyagra, a magfúzióra és a napenergiára. Ezek jórészének végterméki költségén belül a primer ásványi nyersanyagé elenyésző, tehát beleillenek a vertikumi struktúrák történelmi alakulásának trendjébe.
A tudomány és a technika - a gazdaságtannal kölcsönhatásban - egyébként mindig akkor oldja meg a problémákat, amikor arra a társadalmi igény rákényszeríti, vitatottá téve ezáltal is a folyamatos hozadékcsökkenés elvét és megerősítve a műrevalósági feltételek szigorodásának távlati valószínűségét, valamint az energiahordozók tekintetében azt a strukturális változást, amely a feltehetően dráguló szénhidrogének felhasználását mindinkább a vegyipar és a közlekedés irányába tereli.
A természeti erőforrások reális számbavétele és optimális igénybevétele szakembereink előtt álló olyan interdiszciplináris tudományos alapokat igénylő hazai feladat, ami - más országok szakembereivel együttműködve - az Európai Unió egészére, illetve a globális optimum kialakítására is kiterjedhet.