Kezdjük a címmel: a hazai felsőoktatás érdemes kutatójának vizsgálódásai természetesen nem korlátozódnak Klebelsberg felsőoktatási politikájának bemutatására. Korszakos jelentőségű művelődésügyi politikusunknak a magyarországi kultúra európaiasítására irányuló erőfeszítései kapcsán az alapokról sem feledkezhetünk meg. Klebelsberg egyetemes koncepciójában kezdettől fogva sok mindennek volt helye: a Julián-egyesületi iskoláktól a tanyai és nem tanyai építkezésekig, a tihanyi "csiborpatkoldától" az "Alföldön esett történeti igazságtalanság jóvátételének" kezdeményezéséig, hogy az "utolsó akkordokat" idézzük 1932 júniusából. (A legutolsó akkordot, a Nemzeti Múzeumban felravatalozott nagy halott előtti tisztelgést gólyakori emlékeim közt tartom számon.)
Ladányi most jórészt pótolta azt, amire kutatói pályáján eddig nem kerített sort: a Horthy-korszak felsőoktatás-történetén belül Klebelsberg Kunó miniszteri tevékenységének átfogó feldolgozását. Ennek a hatalmas életműnek az értékelése az elmúlt nyolcvan év politikai viszonyaival összefüggésben a végletek között ingadozott. E sorok írója kisiskolás korából még emlékszik a román megszállás "hagyatékára", a lóistállónak használt tantermek gidres-gödrös padlózatára, majd az ötezer új népiskolai objektum közül a falu határában ékeskedő modern épületre; a tengődő vidéki értelmiségnek a "luxus-egyetemek" és a külföldi "rongyrázás" miatti morgolódására, majd a tagadhatatlanul üdvös intézkedéseknek (például a köztisztviselői ösztöndíjaknak) a világgazdasági válság nyomán elkerülhetetlen krudélis korlátozására, mindazokra az anomáliákra, melyeket ma már történészek magyarázgatnak, de amelyeket a 20. század boldogítottjai a saját bőrükön voltak kénytelenek elszenvedni. Ladányi - józan mérséklettel - nem esik egyik végletbe sem: nem dicsőít és nem gyalázkodik. Példának okáért is csak egy-két kirívóan értetlen és méltatlan förmedezést idéz a tengernyi sok közül Klebelsberg "reakciós", nem az "elnyomott rétegek" felemelésére irányuló politikájának elmarasztalóitól. (Köztük olyantól is, aki egyetemi évei során még haszonélvezője lehetett Klebelsberg tudománypolitikai kezdeményezéseinek, és müncheni ösztöndíjasként nemcsak sörben kóstolt bele a barnába, hogy aztán később harcosan más színt képviseljen.) Ladányi számon tartja persze Klebelsbergnek a történeti helyzetből adódó "osztálykorlátait", a trianoni trauma enyhítésére alkalmasnak vélt kényszerintézkedéseit, de véletlenül sem az imént idézett mocskolódások modorában. Ahogy az előszóban írja: hiteles képet óhajtana adni Klebelsberg felsőoktatási politikájáról, bemutatva annak jelentős eredményeit, maradandó alkotásait, de vizsgálva a politikus korlátait és ellentmondásait is.
Az 1922 júniusától 1931 nyaráig tartó időszak felsőoktatási politikáját joggal köthetjük a "nagy formátumú, széles látókörű és erős akaratú" (máshol: "hatékony érdekérvényesítő képességével" sikeres) Klebelsberg nevéhez. Intézkedéseinek előkészítésében voltak - természetesen - vezető munkatársai, ez azonban a "kimondhatatlan nevű gróf" meghatározó szerepét nem érintette. E vezérkar tagjai közül (legsűrűbben - méltán - Magyary Zoltán neve szerepel) hiányoljuk Tóth Lajos orvos-államtitkárt, akiről mindössze egy alkalommal (19. o.) történik említés. Ő volt az, aki nem csak a klinikai építkezések irányításában dolgozott fáradhatatlanul 1926-ban bekövetkezett haláláig, és akinek emlékét - Klebelsbergével együtt - ma Pécsett szobor hirdeti. Hasonlóképpen nem csak a tanítványi pietas mondatja velünk, hogy a nagy elgondolások megvalósításában segédkező professzorok (Pauler Ákos, Kornis Gyula, Fináczy Ernő) társaságában az akkor még Szegeden ténykedő Huszti József is melegebb méltatást érdemelt volna, például a polgári iskolai tanárképzés átszervezésével kapcsolatban (51 sk.). Közbevetőleg: a szegedi emléktábla márványba kívánkozó latinsága - Te saxa loquuntur - Huszti tollából eredt. Indokoltnak érezzük a németországi kapcsolatok kiépítésében és ápolásában oroszlánrészt vállaló Gragger Róbert érdemeinek hangsúlyozását, de időnap előtti halála (szintén 1926) után a helyébe lépő Támedly Mihály is méltó munkatársnak bizonyult.
Ladányi felsőoktatás-története egyúttal politika-, művelődés- és társadalomtörténet is. Tekintsük végig a könyv fejezeteit (Kulturális decentralizáció, A debreceni és szegedi egyetem kiépítése, Az "árva leány" pécsi egyetem...), mindvégig Klebelsberg egyetemes elgondolásainak körültekintő és alapos - primer forrásokon nyugvó - ábrázolását találjuk. A vidék felkarolása nem jelentette a főváros elhanyagolását, csak a kóros vízfejűséget próbálta - nem is sikertelenül - orvosolni. A "magyar Dahlem" tervéről és egyáltalán a gigantikus németországi kutatóközpont mibenlétéről Eötvös-kollégiumi "családapámtól" hallottam először, aki éppen genfi ösztöndíjas évének leteltével tért meg, a hajdani peregrinus diákokhoz hasonlatosan tudománnyal és tervekkel megrakodva.
Klebelsbergnek a csökevényes hazai intézményhálózat racionalizálására irányuló törekvéseit az tudja igazán méltányolni, aki végigélte az akkori egyetemi "üzem" akadozását, hiányosságait (szemben a külföldjárók megtapasztalta Nyugat "nagyüzemeinek" pozitívumaival), majd később a haladónak hirdetett, valójában ilyen-olyan érdekeket szolgáló, vagy kellőképpen át nem gondolt reformok szűnni nem akaró reformjait is.
A Ladányitól felsorakoztatott statisztikai adatok (például a hallgatók szám szerinti megoszlásáról és társadalmi összetételéről) magukért beszélnek: az adott történeti körülmények között több esélyünk lehetett volna a balkanizálódásra, semmint a Klebelsbergnek köszönhető megmaradásra és erőgyűjtésre. Azt, amit "Diák-szociálpolitika - osztálypolitika" címen olvasunk, persze könnyebb (nemcsak utólag!) fölényesen vagy rosszindulatúan bírálni és elítélni. A Trianon utáni sok szegénysorsú hallgatóról való gondoskodást Klebelsberg nem üres és nem is kárhozatos "neonacionalista" szólamként minősítette "elsőrangú nemzeti érdeknek" (67. o.). A különféle ösztöndíjak odaítélésében a középiskolai tanárnak készülő bölcsészhallgatók előnyben részesítését Klebelsberg "megengedhető reszortönzésnek" nevezte, míg a többi karon a tehetségvédelem volt a fő szempont, még akkor is, ha a Ladányitól több alkalommal említett protekciózás kiküszöbölhetetlennek bizonyult. Ma is megértéssel fogadjuk Kéthly Anna akkori, 1927. februári felszólalását, amely szerint a törvényjavaslat előterjesztője "nem tehetség-, hanem osztályvédelmet akart" (72. o.), de közben az "osztályvédelem" későbbi módszereire és eredményeire is gondolunk. Nem puszta porhintés volt Klebelsbergnek az a nyilatkozata, hogy "demokratikus államban a szegény ember tehetséges gyermekeit nem szabad a tanulásból kizárni". Utólag mindenki okosabb; persze akkor is voltak, akik ezt a "demokráciát" máshogyan képzelték és óhajtották, de úgy, ahogy később nálunk "ideiglenesen" megvalósult, bizonyára nem. Ladányi itt is józanul ítél (74. o.): "a nagyobb arányú társadalmi mobilitás elősegítése ellentétes lett volna a kormányzat akkori társadalompolitikájával". Ez a józan mértéktartás nyilvánul meg a rossz emlékű "numerus clausus" tárgyalásában is (76 skk.). A szomorúan tanulságos fejezet egyik elgondolkoztató tényét a 88. oldalon közölt táblázat adataiból olvashatjuk ki: az 1929/30. tanévre felvett hallgatóknak több mint a fele elégséges érettségivel került az egyetemre.
Külön - tanulságos! - fejezetet szentelt Ladányi az egyetemi nőkérdésnek (90 skk.). Nem kevésbé érdekes, sőt, izgalmas olvasmány a Klebelsberg káderpolitikája c. rész. A hajdani Eötvös-kollégium neveltjei elmélázhatnak a Fuit!-on, amikor olvassák, amit különben is tudnak és számon tartanak: a tudományos utánpótlás terén a kollégium Klebelsberg miniszterségének idejében, de a későbbi évtizedekre is kihatólag kiemelkedő szerepet játszott.* Ezt a nemzeti kultúránk szempontjából döntő fontosságú tényt csak az 1940-es évek második felében tagadták meg, amikor a nagymúltú intézményt Révai József és társai vezénylésével dicstelenül és jóvátehetetlenül szétverték. A hazai felsőoktatás Klebelsberg-kori történetének felvázolásából az érintett recenzens talán egyetlen mondat (100. o.) hangsúlyozását módosítaná: Klebelsbergnek az egyetemi magántanárok (vagyis a tudományos utánpótlás) helyzetének javítására és munkásságuk elősegítésére irányuló "erőtlen kísérletei csak (?) annyi eredménnyel jártak", hogy a középiskolákban alkalmazott tudósjelöltek kötelező heti óraszámát a miniszter 12-ben határozta meg. Mennyit jelentett ez a csak!
Abból, amit Klebelsberg a főiskolai tanítás súlypontjának a gyakorlati foglalkozásokra való áthelyezéséről, a katedra magasságaiból való leszállás elkerülhetetlenségéről, a némely professzorból "kilobbant isteni szikráról", a tanárképzés korszerű rendezéséről stb. mondott, illetve a tudományos kutatás fejlesztése dolgában cselekedett, miniszter utódai mindmáig okulhatnának. Ami pedig a külföldi intézetek hálózatának tervszerű kiépítését illeti, még ma is hálásak lehetünk Klebelsberg merész - de nem irreális! - elgondolásainak legalább részbeni megvalósulásáért, és búslakodhatunk akárhány kezdeményezésének meghiúsulása vagy felelőtlen elsorvasztása (netán elkótyavetyélése) miatt.
Az Epilógusban Klebelsberg felsőoktatás-politikai ténykedésének kétségtelen eredményei mellett nem maradnak említetlen, de szinte eltörpülnek a negatívumok, a megoldatlan problémák, koncepciójának belső ellentmondásai. Nem olvashatjuk megindulás nélkül a végére hagyott nyilatkozatot (1927-ből): "Az én fáradozásaim... eredménye majd húsz év múlva válik el...". Sajnos, 1947-re elvált, de nem úgy, mint Stendhal hasonló jövendölése. Még a szobrát is ledöntötte az értetlen tombolás. Ennek helyreállítása, reméljük, nem sokáig késik, és a réginek épségben maradt férfi mellékalakja sem árválkodik majd elhagyatottan a nagykovácsi útszélen. Ladányi Andort pedig, a nagy miniszter jövőépítő szolgálatának reális méltatóját, elismerés illeti munkájáért. (Argumentum Kiadó, Budapest, 2000. 179 o.)
* Nem hazabeszélés: az akadémiai aranyéremmel kitüntetett tudósoknak több mint a fele még az utóbbi tízegynéhány évben is az Eötvös Collegium alumnusai közül került ki.
Szakirodalmi katalógusokat böngészve azt tapasztalhatjuk, hogy az elmúlt években ugrásszerűen megnőtt a nemzetközi kapcsolatokkal, a globalizációval, a világgazdasággal foglalkozó könyvek száma a nemzetközi könyvpiacon. Érthető, hiszen a tudomány is, a könyvkiadás is meg akar felelni azoknak a kihívásoknak, amelyekkel nap mint nap találkozik. Ilyen kihívás a globalizáció (ha szabad ezt az immár szinte közhellyé kopott korjellemzőt az egyszerűség kedvéért felidézni). A magyar könyvpiacon azonban lényegesen kevesebb nemzetközi tematikájú (közgazdasági, üzlettudományi, politológiai stb.) könyvet találunk, mint a nemzetközi könyvpiacon, jóllehet olyan tendenciák erősödtek meg vagy bontakoztak ki, amelyek igénylik a nemzetközi folyamatok tudományos elemzését, nem egy esetben pedig újragondolását.
Ez a tudományos kihívás inspirált egy neves kutatókból és ismert gazdaságpolitikusból verbuválódott szerzői kollektívát, hogy bemutassák a mai világgazdaság működésének legfontosabb jellemzőit. Könyvük rangot adó kiadóra (s a kiadást megkönnyítő támogatókra) talált. Ehhez természetesen kellett az, hogy a szerzők jól és tudományos kutatást feltételezően kérdezzenek, ne keverjék össze az aktualitásokat a sztereotípiákkal, merjék feladni tudományáguk megszokott kereteit, ha ezt a kutatási eredmények igénylik. Az ilyen szemléletű tudományos "vállalkozás" elgondolkodtató válaszokhoz vezetett. A szerkesztést is magára vállaló Gál Péterhez, Simai Mihályhoz csatlakozó Balás Péter és Veress József szerzői négyes munkájában nem csalódhat az, aki korunk új gazdasági folyamatairól elgondolkoztató elemzést, s saját gondolkodásához szempontokat, ötleteket várt.
Az előzőek alátámasztására lehetőségem igen szűkre szabott. Engedtessék meg e sorok írójának, hogy mindössze a könyv tudománytani helyéről és szemléletéről kialakult néhány gondolatát ossza meg a tisztelt olvasóval, remélve, hogy felkelti kíváncsiságát. A tanulmánykötet tematikája sokirányú érdeklődést elégíthet ki. Részletesen olvashatunk világrend-felfogásokról, világgazdasági szakaszváltásokról, nemzetközi együttműködési formákról, a magyar külgazdasági stratégiáról, a globális stratégiát (is) követő nemzetközi társaságokról és a transznacionalizálódó pénzügyi szektorról. Bő áttekintést kapunk a külgazdaság-stratégiák és az üzleti stratégiák intézményi, környezeti tényezőiről, döntési mechanizmusairól. Sokrétűsége ellenére is kerek egész a dolgozat. Persze legyen bármilyen gazdag és sokrétű egy tanulmánykötet, könnyen lehet találni hiányzó részeket. A világgazdaság bonyolult rendszere számos további (a kötet tematikájába be nem vont) témát kínál. A szerzők koncepciózusan válogatták témáikat, minden nem kerülhet be egy kötetbe. De talán egy-két kérdéskör még befért volna a kötetbe, leginkább olyanok, amelyeket az ún. globális problémák közé szokás sorolni, s megoldásuk stratégiai választ igényel (ilyen pl. a környezetvédelem). Jó lett volna a szerzői koncepció összefüggésében olvasni pl. a tőkepiac, az informatika globalizálódásáról és differenciálódásáról is.
Már a tematikai egységek felsorolásából is kitetszik: a szerzők a világgazdasági kérdéseket a hagyományoktól eltérő tudományági rendszerben közelítették meg. Kiváló dolgozatok veszthetik el gondolati erejüket, ha következtetéseik előtt értetlenül áll a gazdasági döntést hozó, vagy ha az ún. gyakorlatorientált kutatás eredménye nem kap az egyedi eseten túlmutató alkalmazási lehetőséget, mert elméleti, módszertani "környezete" bizonytalan. E könyv szerzői arra vállalkoztak, hogy végigjárják a szintézishez vezető igen fáradságos utat. Pallót helyeztek a "polarizálható" közgazdaság-tudomány csapdája fölé: arra törekedtek, hogy bemutassák az elméleti tételek közvetíthetőségét az alkalmazott gazdaságtanhoz, a makro- és a mikro-, továbbá a reál- és a pénzügyi folyamatok kölcsönhatás rendszerét, a globális, a nemzetgazdasági, az üzleti szféra kölcsönös feltételezettségét.
A könyvnek időszerűséget ad a globalizáció, de egyúttal szemléleti kihívást is jelent a szerzőknek. Az igen vitatott tartalmú globalizáció - nem kevés eufemizmussal - univerzalitást sejtet. A globalizáció univerzalitását azonban - több okból is - célszerű kellő óvatossággal kezelni. Éppen a globalizálódás erősödése követeli meg a világgazdaságnak a maga strukturáltságában és differenciáltságában való elemzését, annál is inkább, mert a világgazdasági globalizálódást meghatározó és valóban globálisan működő fő tényezők saját stratégiájukat differenciált világgazdaságban érvényesítik, többnyire eltérő funkciókra szakosítva az egyes szereplőket. A strukturált világgazdasági elemzés követelményének tettek eleget a szerzők azzal, hogy jelezték: a világgazdasági szereplők egy-egy típusa hogyan éli meg a nemzetközi gazdaság változásait. Ezért igen fontosnak tartom, hogy a magyar külgazdasági stratégiáról egy alapos (célokat, eszközöket egyaránt felsorakoztató) önálló fejezet is bekerült a kötetbe. Ilyen kontextusban lehet igazában sajnálni, hogy a magyar gazdaságról mint globalizált (globalizálódott) gazdaságról nem összegző tanulmány készült, hanem "zárszó helyett" egy kétségtelenül gondolatébresztő, tézisszerű írás, mintegy jelezve a további kutatási lehetőségeket.
A könyv fő tematikai "tartópillérei": globális és nemzeti intézmények, nemzetközi társaságok és pénzintézetek, a különböző szinten, de kölcsönhatásban formálódó nemzetközi gazdaságstratégiák és üzletpolitikák adják meg azt az "anatómiai" rendszert, amelyhez a világgazdaság bonyolult mechanizmusai kötődnek. Erre a megközelítésre azért is fontos felhívni a figyelmet, mert ez a szerkezeti építkezés segíti elő, hogy a mű megfeleljen egy korszerű tankönyv követelményének is. A szerzőknek nyilvánvaló szándékuk, hogy ne csak ismereteket közöljenek, hanem elvi, módszertani, szemléleti fogódzókat is adjanak az igen gyorsan változó világgazdaság újabb és újabb jelenségeinek értelmezéséhez, nem feledkezve el a társtudományok elemzési szempontjainak érvényesítéséről. A jól átgondolt szerkesztési, szemléleti szempontok egységesítése azt eredményezte, hogy az önmagukban diszciplináris, tematikai sokszínűséget tükröző tanulmányokból egységes szakkönyv, s egyben tanulható tankönyv született.
Végezetül szeretném a könyv mottójára irányítani a tisztelt olvasó figyelmét. Simai Mihály születésének 70. évfordulója és a könyv megjelenésének éve egybeesik. Gál Péter és Veress József tisztelgő szavaihoz jómagam is csatlakozom. Ez a könyv olyan, mint az ünneplő és ünnepelt jó színésznek biztosított jutalomjáték, amikor is színháza lehetőséget ad arra, hogy kedvenc szerepét kedvelt színésztársaival együtt eljátszhassa. A tanulmányok zömét készítő Simai Mihály - e tanulságos, gondolatébresztő könyvvel - méltán ünnepelte születésnapját is.
Ezt a könyvet haszonnal forgathatják kutatók, egyetemi oktatók és hallgatók, professzionális gazdaságstratégák és politikai elemzők, de azok is, akik a mindennapi információözön értelmezéséhez tudományos iránytűt keresnek. (Akadémiai Kiadó, Budapest, 2000. 402 o.)
A Szigetköz közel 400 km2-es területe kiemelkedő jelentőségű nedves élőhely, amelyen az egyedülálló geomorfológiai, klimatikus, talajtani és nem utolsósorban vízháztartási adottságok következtében különösen változatos élőhelyek alakultak ki, lehetőséget teremtve gazdag és sokszínű élővilág megtelepedéséhez. Ezen az ország területének alig 0,4%-át kitevő területen pl. megtalálható a teljes hazai edényes flóra 47%-a, a hazai halfajok 80%-a. A Szigetköz otthont ad számos különösen ritka növény- és állatfajnak, amelyek hazánkban másutt nem fordulnak elő. Nem lehet kétséges, hogy a Szigetköznek, ennek az unikális képződménynek sorsáért fokozott felelősséggel tartozunk, az élővilág sokfélesége (diverzitása) ugyanis nem csupán egyetlen jelenség vagy állapot a sok közül, hanem ennél jóval több: "kiemelt értékkategória" (Juhász-Nagy Pál, 1993). Ezt a fokozott felelősségvállalást tükrözi az MTA Szigetközi Munkacsoportjának kutató, ill. monitoring tevékenysége, amelynek egy közbülső állomásaként a tanulmánykötet szerzői áttekintették az 1991/92 és 1998 közötti változásokat a Szigetköz felszíni és felszínalatti vizeinek hidrológiai viszonyaiban, a terület növény- és állatvilágában.
A nyitó tanulmány lényegében a munkacsoport 1991-ben megfogalmazott és pontokba szedett prognózisát ismerteti a Bősi Vízlépcső várható ökológiai-környezeti hatásairól (Hajósy), ennek ismeretében a tanulmánykötetet végigolvasva ki-ki eldönthetné, mennyire volt megalapozott ez a prognózis. Csak sajnálni lehet, hogy a szerző nem adja meg a lehetőséget az olvasónak erre a kis szellemi kalandra - annak felfedezésére és megítélésére, hogy a Duna elterelése, majd a későbbi vízpótlás nyomán hogyan változtak meg a vízviszonyok, és ennek nyomán miképpen és milyen mértékben változott, károsodott a terület élővilága -, hanem tanulmánya bevezetőjében leszögezi, hogy "a prognózis jónak bizonyult".
A kötet tizennyolc kutatási beszámolója közül három foglalkozik a fizikai környezet változásával, a földtani monitoringgal, a felszíni és felszín alatti vizek kapcsolatának felderítésével (Don és mtsai; Liebe), a medermorfológiával, a hordalékviszonyokkal és mederüledékkel (Rákóczi és Sass). Ezek a nagyszámú mérésre és észlelésre alapozott eredmények és modellek teljesen egyértelmű képet rajzolnak a változásokról, világosan demonstrálják, hogy a Duna 1992. évi elterelése és a Bősi Vízlépcső üzembe helyezése következtében alapvetően megváltoztak a Szigetköz hidrológiai viszonyai.
Sokkal kevesebb információhoz jutunk a felszín alatti vizek kémiai és biológiai minőségében bekövetkezett változásokról és azok irányairól, így azután, noha két tanulmány is érinti a kérdéskört (Don és mtsai; László) az olvasó tanácstalan marad a tekintetben, hogy a már aposztrofált prognózis, amely a "teljes felszín alatti vízkincs" elszennyeződésével fenyeget, mennyire látszik beigazolódni.
A nehézfém biomonitorozás (Oertel) mintegy átmenetet jelent a környezet és az élővilág változásainak detektálása között. Egyfelől megnyugtató az a tény, hogy a területen aktív szennyezőforrások nincsenek, másrészt figyelmet érdemlő az a megállapítás, miszerint a vízrendszerbe történő beavatkozások, az áramlási viszonyok mesterséges megváltoztatása, kotrások stb., korábban "eltemetett" szennyezéseket szabadíthatnak fel a mederüledékből.
A kötet további tanulmányaiból kirajzolódik a szigetközi élővilág fokozatosan átalakuló képe. A szigetközi vízterek növény- és állatvilágának változásai is jelzik a hidrológiai viszonyok átalakulását. A planktonikus algák nemkívánatos mértékű elszaporodása elsősorban a Dunacsúni-tározó déli öblözeteire jellemző, ezért az innen származó víz kedvezőtlenül befolyásolja a szigetközi vízpótló rendszer vízminőségét (Kiss). A mellékágak megváltozott áramlási viszonyait a bevonatlakó algák is jelzik, amit mesterséges aljzatok (nádszigetek) telepítésével is igazoltak (Buczkó). A termőhelyi viszonyok átalakulására a mikroszkopikus vízinövények (algák) mellett a nagytermetű vízinövények is gyorsan és feltűnően reagáltak. A Duna elterelése után a legfeltűnőbb változások az Öreg-Duna felhagyott főágában történtek. A szárazra került mederrészeket meghódította a szárazföldi növényzet (Gergely et al.), a csökkent vízhozam következtében pedig a korábban növényzetmentes felsőszakasz jellegű főágban megjelentek a hínárnövények. A hullámtéri mellékágak növényzete jelentős mértékben károsodott, eltűntek a botanikai ritkaságok és az úszólevelű védett fajok, mint pl. a fehér tündérrózsa és a tündérfátyol (Ráth). A vízparti mohavegetáció is megváltozott, a Duna elterelését követő szárazság alaposan meggyérítette állományukat, a vízpótlás hatására ugyan a helyzet némiképp javult, de sajnos az eredeti mohavegetáció nem állt helyre. A nagy vízigényű mohafajok rovására megnőtt a közepes vízigényű fajok részaránya (Rajczy és Papp).
A Szigetköz csiga- és kagylófaunájáról 1991 előtt nagyon kevés ismeretünk volt. Jelenleg az ország malakológiailag egyik legjobban ismert területének számít, az 1991-ben kezdődött rendszeres vizsgálatok számos faunisztikai újdonsággal szolgáltak. A megváltozott áramlási viszonyokra a csiga- és kagylófauna gyorsan reagált, az ártérre a malakofauna sokféleségének csökkenése jellemző. Szerencsés körülmény, hogy a Mosoni-Duna menedéket nyújt számos, a Duna elterelt szakaszáról kihalt faj számára (Majoros). A Szigetköz halállományának változásával két tanulmány is foglalkozik (Guti; Vida). A Duna főágában a vízhozam jelentős mértékű csökkenése ellenére a változás mérsékelt, nem így a hullámtéri mellékágakban és a mentett oldalon, ahol a fokozottan védett lápi póc nagy valószínűséggel kipusztult és számos érzékeny, természetvédelmi szempontból értékes ritka faj háttérbe szorult. A Szigetköz telelő vízimadár közössége az elterelést követően nem változott meg számottevően, ezzel szemben a területen költő madarak térképezése alapján megállapítható volt a fauna tendenciózus átalakulása, a száraz területek madarainak térhódítása (Báldi és mtsai).
Legnagyobb múltja a terület terresztris vegetációkutatásának van, ami 1986-ban kezdődött. A több mint egy évtizede tartó rendszeres vizsgálatok kimutatták számos nedvességigényes faj eltűnését a Középső-Szigetközből. A terresztris növényvilág kutatási eredményei fokozottan hangsúlyozzák a vízpótlás jelentőségét, mindemellett levonható az a tanulság is, hogy a növényvilág változásai még nem visszafordíthatatlanok (Hahn és mtsai). Az erdészeti monitoring is megerősíti, hogy egyes fajok számára a Szigetközben túl szárazzá váltak a termőhelyek (Szabados és Somogyi). A botanikai és az erdészeti monitoring egyik nagyon fontos tanulsága, hogy a hullámtér növényvilágának fenntartásához nem elegendő a talajvízszint megemelése, a mellékágak vízellátásának javítása, ahhoz az időszakos árvízi elöntések is nélkülözhetetlenek. A szántóföldi gyomnövényzet (Czimber és Brückner), valamint a növénytermesztésre vonatkozó megfigyelések (Palkovits és mtsai) értékesen egészítik ki a terület élővilágáról kirajzolódó képet.
A 33 szerző 19 tanulmányát felvonultató, jól szerkesztett kötet jelentős állomása a Szigetköz hosszú távú monitoringja során kapott eredmények bemutatásának, közzétételének. A tanulmányok túlnyomó többsége könnyen áttekinthető, világos szerkezetű és mondanivalójú, formai hiányosságként egyedül az ábrák és grafikonok egyenlőtlen színvonala említhető. (MTA Szigetközi Munkacsoportja, Budapest, 1999.)
A fullerének előállítása óta eltelt alig tíz esztendő alatt több mint tízezer közlemény jelent meg, melyek a legkülönbözőbb elméleti és kísérleti vizsgálatok eredményeit taglalják. A felfedezést követő, de az előállítást megelőző öt év folyamán csak néhány tucat dolgozatról adhatunk számot, azaz a fullerének kémiája az előállítás hatására terebélyesedett ki rendkívüli módon. Bár lényeges gyakorlati alkalmazásokról még nem számoltak be, aligha kétséges, hogy a fullerének és származékaik különleges fizikai és kémiai tulajdonságai fontos gyakorlati alkalmazások alapját képezhetik.
A kötet, mely 10 összefoglaló dolgozatot tartalmaz, egy új sorozat, a Developments in Fullerene Science első kötete. A sorozatot is Braun Tibor szerkeszti. A kötethez Sir Harold Kroto írt előszót, mely egyben igen jó összefoglalója az egyes fejezeteknek.
Az első rész négy fejezete a szilárd fázisú fullerének szerkezetével foglalkozik. Tárgyalják a pozitron annihihilációs vizsgálatokat (az indiai C.S. Sundar munkája), a müon spektroszkópia (a kanadai E.J. Ansaldo írása), a Mössbauer-spektroszkópia (szerzői Vértes Attila és Klencsár Zoltán) segítségével elért eredményeket, melyek messze túlnyomó része a C60 és a C70 jól definiált származékaira vonatkozik, valamint a radioaktív nyomokat tartalmazó, rendkívül változatos összetételű és magasabb fulleréneket is érintő kísérleteket.
Az egyetlen fejezetből álló második rész címe - The Structure of Fullerenes in Solution - kissé félrevezető, mert az érdekes összefoglaló, a japán H. Nakahara és K.L. Seki munkája, a C60 és származékai oldatainak radiációs kémiájával foglalkozik.
A harmadik rész három fejezete a fullerének, ezen belül is az endohedrális fullerének összetételével, a negyedik pedig a radioaktív fullerének gyógyászati alkalmazásaival foglalkozik.
Az ausztráliai G.E. Gadd közleménye az endohedrális nemesgáz fullerének magvisszalökődési folyamatok során való képződését és tulajdonságaikat vizsgálja, mint a szerző írja, Braun és Rausch úttörő kísérletei, és az azt követő vizsgálatok alapján. Igen érdekesek azok a számítások, melyek szerint a vizsgált anyagokban az endohedrális származékok mennyisége rendkívül csekély, ilyen vegyület egyetlen molekulájára 109-1012 darab eredeti fullerénmolekula jut. Ez az adat egyben jelzi, hogy milyen rendkívűli a nukleáris módszerek érzékenysége.
Szorosan kapcsolódik ehhez a következő fejezet, a japán T. Ohtsuki és K. Ohno írása, melyből kiviláglik, hogy az endohedrális származékok mellett lehetőség nyílik heterofullerének képződésére is a besugárzási folyamatok során. K. Masumoto, T. Ohtsuki és K. Shikano írása pedig azokat a kísérleteket foglalja össze, melyek szerint a nukleáris reakciók segítségével a szénkalitkák 12C atomjait 11C-vel, 14C-vel, illetve 13N-nel lehet helyettesíteni.
A gyógyászatban jelenleg csaknem kízárólag diagnosztikai céllal használnak radioaktív atomokat tartalmazó készítményeket. Nagy problémát jelent az alkalmazott vegyületek megkötődése a szervezetben. Az endohedrális fullerénszármazékok alkalmazása ezeket a problémákat jórészt kiküszöböli, mert a kalikában kötött nuklid nem kerül a szervezet anyagaival közvetlen kölcsönhatásba, és a testidegen fullerénszármazék kiürül. Az amerikai G. J. Erhardt és L. J. Wison által írt rövid fejezet a kezdeti eredményeket foglalja össze.
A negyedik rész a fullerén készítmények szennyezéseivel foglalkozik. Egyetlen fejezetből áll, melyben Braun Tibor és Rausch Henrik saját vizsgálataikat foglalják össze. A neutronaktiválási analitikai eljárás rendkivül kis mennyiségű szennyezések meghatározását teszi lehetővé. Mivel a fullerének egyik legérdekesebb és legtöbb reménnyel kecsegtető gyakorlati alkalmazása elektromos tulajdonságaikkal kapcsolatos, melyeket a nyomszennyezések igen jelentősen befolyásolhatnak, ezek a vizsgálatok alapvetőek. Fontos következtetéseket lehet levonni az adatokból a kiindulási anyagok szennyezettségére és az előállítás körülményeire vonatkozóan is.
A könyv a fullerének kémiája és fizikája iránt érdeklődők számára szinte nélkülözhetetlen, és várakozást támaszt a sorozat további kötetei iránt. (Nuclear and Radiation Chemical Approaches to Fullerene Science. Kluwer Academic Publishers, Dordrecht, 2000.)
A magyar retrospektív nemzeti bibliográfiai munkák az Országos Széchényi Könyvtárban hosszú évtizedek óta szervezetten folynak. Az 1473-1800 közötti időszakban kiadott magyar vonatkozású nyomtatványok kutatására nagy tapasztalatú szakemberekből álló könyvtári osztály szerveződött, és napjainkban is ez a gárda munkálkodik, gondoskodva a folyamatos utánpótlásról. Munkájuk eredményeként számos bibliográfiai kötet jelent meg, de nem kevésbé érdekesek azok a vaskos könyvek sem, amelyeket tekinthetünk az alapfeladat melléktermékének. Ilyen a Régi Magyar Szerzők című névtár, a készülő Clavis Typographorum Regionis Carpathicae adatbázis, az 1800 előtt kiadott iskolai értesítők bibliográfiája, vagy a korszakukon kívül eső periódus doktori disszertációinak bibliográfiája. Ugyanígy fontos azon könyveknek a sora, amelyekben monografikus alapossággal dolgozzák fel a kor nyomdászatának vagy éppen könyvkereskedelmének történetét.
Ecsedy Judit, aki e csoport tagja, régóta fejleszti azt a betűtípus-adatbankot, amelynek segítségével pontosan meghatározhatóak a csonka nyomtatványok, illetve ellenőrizhetőek a nyomtatványokon feltüntetett impresszum adatok is. Munkájának nagyszerű termékei azok a kötetek, amelyekben a hamis nyomdahellyel kiadott nyomtatványokat rendszerezte. A most ismertetendő két könyv közül az első már régebbi, de a szakemberek előtt sem igazán ismert, a Borda Antikvárium bibliofil sorozatában megjelent kiadvány. A könyv bibliográfiai része is összetett, így szerepelnek benne:
Hamis és koholt nyomdahelyű régi magyar könyvek. A hamis nyomdahely a könyv impresszumában nem azt a helyet jelöli, ahol az ténylegesen megjelent. A koholt nyomdahely fiktív, nem létező helynevet ad meg. Számos oka lehetett annak, hogy a nyomdász hamis megjelenési helyet tüntetett fel. A legtöbb ilyen kiadvány a 18. században jelent meg, amikor a protestáns egyházak mozgásterét állami eszközökkel szűkítette a Habsburg kormányzat. A politikai tartalmuknál fogva tiltott, vagy nemkívánatos könyvek száma ugyancsak a 18. században emelkedett jelentősen. (1-179.)
Külföldön nyomtatott könyvek, hamis magyarországi nyomdahellyel. A bibliográfiai fejezet különösebb magyarázatot nem igényel, legfeljebb az, hogy miért választottak külföldön ismeretlen magyarországi helynevet a kiadványok megjelenési helyéül: az információ hitelességének fokozására (például a törökökre vonatkozó híradásokban), vagy a Nyugat-Európában nonkonformistának tartott, illetve tiltott vallási eszméket tartalmazó művek kiadásakor. (301-350.)
Rejtett nyomdahelyű régi magyar könyvek. Rejtett az a nyomdahely, amely szerepel ugyan a könyv impresszumában, de nem magától értetődő, hogy melyik helynévről van szó. (Például: Naenesi - Sárvárt jelöli, pontosan a hozzá tartozó Újszigetet. Új sziget görögül Neaneos, bár a magyarországi helynevet e nyomtatványon kívül [a kötetben 501. szám, Johannes Sylvester Grammatica Hungarolatina-ja, 1539] sohasem használták így. 501-504.)
A magyar nyelvű kiadás bevezetése 88 oldalas. A magyarországi cenzúra történetének valóságos kismonográfiája, ugyanakkor egy kutatástörténeti részt is tartalmaz: a titkos nyomdahelyű kiadványok meghatározásának magyarországi történetét.
A cenzúra magyarországi története a Helytartótanács megalapításáig csak kísérletek sorának mondható. A nyomdák alapítását elvileg privilégiumhoz kötötték ugyan, de gyakorlatilag nem ellenőrizte senki ennek meglétét. Egyes főpapok erőlködésének tudható az előzetes cenzúra bevezetése is, ugyancsak sikertelenül. E sikertelenség oka mindenképpen az örökös tartományok és Magyarország közigazgatásának különbözősége. A Rákóczi-szabadságharc leverése (1711) után újra a városok gyakorolták az ellenőrzési jogot, de a katolikus püspöki kar a tridenti zsinatra, illetve IX. Ince pápa 1679-es ediktumára hivatkozva magának követelte a cenzúra jogát és a lehetőségét is. 1718-ban a nyitrai és az egri püspök együtt kérte III. Károly királyt, hogy valamelyik jezsuita egyetem kancellárja legyen a főcenzor. Fontos, hogy nem a rektornak kérték ezt a jogot, hiszen az az uralkodótól függött, hanem az egyháztól függő kancellárnak. Közben 1715-től az országgyűlés is felállított egy, a cenzúra ügyben törvényelőkészítő munkát végző bizottságot. Ez a bizottság azonban 1721 előtt gyakorlatilag semmit sem tett. Ekkor került a magyar parlament elé az a rendelet, amelyet az örökös tartományokban már 1715-ben kiadtak, s amelynek alapján megszüntették az engedély nélkül működő nyomdákat. Magyarországon ez a rendelet csak 1723-ban jelent meg. Erdélyben Mária Terézia 1754. és 1757. évi cenzúra rendeletéig szabadon adhattak ki nem katolikus könyveket is. A magyar szakirodalom egyezik abban a véleményben, hogy 1757-ig, a központi cenzúra megszervezéséig igazából előzetes cenzúra nem létezett.
A már ténylegesen működő cenzúra kijátszásának termékei a 18. század második felében növekvő számú hamis nyomdahely megjelölésével kiadott könyvek. II. József türelmi rendelete után a protestáns könyvek szabadon megjelenhettek ugyan, de a császár politikáját bíráló katolikus írásoknak el kellett rejtőzniük. Az uralkodó halála után azonban a cenzúra szigora erősödött, a protestáns könyvek egy része ismét e kiadvány tárgykörébe került. A francia forradalom eszméit ismertető könyvek, a jakobinus mozgalom kiadványai ismét szaporítják a titkos nyomdahelyű kiadványok jegyzékét.
Ecsedy Judit külön is kiadta azoknak a hamis vagy titkos nyomdahellyel kiadott magyar könyveknek a bibliográfiáját, amelyek nyomdászai vagy kiadói németországi helynevet választottak az igazi kiadási hely elrejtése céljából (D1-D82). Emil Weller repertóriumának második kiadása 1864-ben jelent meg. A magyar nemzeti bibliográfia akkori szintjének megfelelően szerepelnek benne magyarországi impresszumú könyvek is, de Ecsedy mostani munkája ezt lényegesen kiegészítette. A könyv címe annyiban megtévesztő, hogy az 1561-1800 időhatár szerepel benne. Annak ellenére, hogy 1704 előttről mindössze egyetlen kiadvány szerepel a kötetben (D1: Scripta quaedam ... Ph. Melanchtonis. Lindau [Kolozsvár], 1561, J. Selnitzius [Heltai Gáspár] RMNy 160A). A lutheránus úrvacsoratan magyarázatát miért kellett Heltainak hamis nyomdahely megjelöléssel kiadni, külön tanulmány tárgya kell majd, hogy legyen. A bibliográfiában szereplő, alapvetően a protestáns napi vallásgyakorlatot segítő könyvek, protestáns teológiai írások nagy száma jól jelzi azt az állami asszisztenciával támogatott rekatolizációt, amely a protestáns kulturális intézményrendszerre a XVIII. században szervezett nyomást gyakorolt. A kiadványok másik nagyon jól elhatárolható köre politikai jellegű pamflet. A kötetben szereplő kiadványok szerzőinek életrajzi kislexikona zárja a munkát. A bevezető tanulmányhoz hasonlóan ez is alapvetően a nem magyar nyelvű publikumnak szánt írás. Fontos, hogy Ecsedy tanulmánya és a könyv általában is figyelembe veszi a nem magyar kultúrkörben iskolázottak lehetséges ismereteit.
Fontos megemlíteni, hogy mindkét kiadvány bibliofil minőségű, valamennyi említett könyv címlapja fotóval is szerepel a kötetekben. A mutatók rendszere logikus, kiváló segítséget biztosít az olvasónak. (Budapest, Borda Antikvárium. I. 1999. 243 o. - II. 1996. 246 o.)
Napjainkban, az információs társadalom robbanásszerű kibontakozása kapcsán a természetes elektromágneses sugárforrások mellett gyors egymásutánban tűnnek fel környezetünkben az ember által létrehozott mesterséges forrásokból eredő, különböző intenzitású és frekvenciaspektrumú sugárzások. Mátay Gábor és Zombory László közelmúltban megjelent munkája a nemionizáló sugárzások spektrumába eső rádiófrekvenciás elektromágneses sugárzások élettani hatásaira és orvosbiológiai alkalmazhatóságára fókuszál. Idetartozik a mobiltelefonos kommunikáció is. E témakörben eddig nem jelent meg magyar szakkönyv.
Ez a hézagpótló multidiszciplináris mű értékes példája az aktuális problémákra összpontosító, korszerű interdiszciplináris kutatásokra támaszkodó, ugyanakkor elmélyült szakmai ismereteket tükröző, logikusan felépített, igényes úttörő munkáknak. A könyv anyaga, szerkezete a "Mikrohullámok orvosbiológiai alkalmazása" című tantárgy többéves oktatása során kristályosodott ki a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen. A szerzők, Mátay Gábor egyetemi adjunktus és Zombory László tanszékvezető egyetemi tanár, a Villamosmérnöki és Informatikai Kar mikrohullámú híradástechnikai tanszékének munkatársai.
Szerzők a négy főfejezet célszerűen szerkesztett alfejezeteiben behatóan, következetes természettudományos szemlélettel tárgyalják: a.) az elektromágneses hullámok természetével és kölcsönhatásaival kapcsolatos elméleti alapismereteket; b.) a rádiófrekvenciás sugárzás biológiai és humán-élettani hatásait; c.) a rádiófrekvenciás sugárzással szembeni élet- és egészségvédelemmel kapcsolatos szabványokat, méréstechnikákat, valamint védőöltözeteket; és d.) az orvosbiológiai alkalmazásokat, részletesen taglalva mind a diagnosztikai (pl. termográfia, patológia), mind a terápiás (pl. hipertermia, mikrohullámú sebészet) és egyéb eljárásokat. A szöveges részek követését 126 informatív ábra és 65 gondosan szerkesztett táblázat segíti. A kézirat szövege világos, kulturált, az idegen szavak esetében következetesen a fonetikus írásmódot alkalmazzák.
A szerzők ugyan tankönyvnek szánták e munkát, számos fejezete azonban mélyebbre hatol, mint ami egy egyetemi tankönyvtől elvárható, inkább monográfia jellegű. Megyőződésem ezért, hogy e könyv, a műszaki egyetemisták (megfelelő szakos graduális, posztgraduális, ill. PhD hallgatók) mellett, igen hasznos ismeretforrás lehet gyakorlati szakemberek (pl. radiológus, népegészségügyi, környezetvédő, műszertervező és -fejlesztő mérnök, informatikus, döntéselőkészítő kormányzati referensek) és olyan elméleti szakemberek számára is, akik a témakör elmélyült tudományos kutatására vállalkoznak. A mű külön kiemelendő értékének tartom, hogy - bár fő erősségei dominánsan műszaki vonatkozásúak - az egészségvédelem, ill. a primer megelőzés különböző szektoraiban is hasznosítható számos fontos információt tartalmaz.
Öröm, hogy e jelentős mű, amely hazánk jelen és jövő társadalmát számos szerveződési szinten érintő fontos ismereteket prezentál tudományos alapossággal, kiadásra kerülhetett. Hasznos lenne, ha a szerzők e témakörről népszerű kiadványt is készítenének egy szélesebb, "intelligens laikus" közönség részére.
A könyv jelölés- és rövidítésjegyzékkel, függelékkel, valamint közel 550 tételből álló irodalomjegyzékkel segíti az olvasót. (Mátay Gábor és Zombory László: A rádiófrekvenciás sugárzás élettani hatásai és orvosbiológiai alkalmazásai. Műegyetemi Kiadó, Budapest, 2000)
***
Az utóbbi évek során hazánkban is rohamosan nő a korszerű informatika alkalmazása, illetve ennek igénye az egészségügy területén. E folyamatnak számos forrás ad tápot. Ezek között kiemelhető az itthoni jelentős alap és alkalmazott tudományos kutatói bázis kialakulása a közelmúlt évtizedekben, továbbá az egészségügyi rendszerek - benne az orvostudomány - rohamos fejlődéséből és globalizációjából eredő sürgető elvárás, valamint az Európai Unióhoz történő csatlakozásunk közeli perspektívái. A terület művelésén dolgozó szakembereink elismertségét tükrözi többek között az is, hogy a European Federation of Medical Informatics XVII. Nemzetközi Kongresszusát (MIE 2002) Budapesten rendezik. Az eredményes tudományos kutatások mellett (jelentős mértékben ennek köszönhetően), sporadikusan elindult szervezett főiskolai, illetve egyetemi képzés is az egészségügyi informatika speciális területein, részben orvostudományi, részben pedig műszaki felsőoktatási intézményekben. Várható, hogy a közeljövőben állandó egyetemi szintű graduális és posztgraduális képzés is kezdődik Magyarországon. E helyzetben különösen nagy jelentősége van egy olyan kézikönyvnek, amely akár alaptankönyvként is szolgálhat egy átfogó felsőfokú egészségügyi informatikára irányuló képzési rendszerben. Ilyen szerepe lehet e hézagpótló műnek, amelyet huszonhárom kiváló szakember, nem egy úttörője e rendkívül fontos területnek, köztük a négy szerkesztő írt meg.
A könyv fontosságát kiemeli a speciálisan képzett szakemberekre vonatkozó igen magas igény, amelyre a könyv utolsó fejezetében Kékes Ede professzor ad becslést, részletezve, indoklással. Eszerint Magyarországon közel két és fél ezer magas kvalitású és felsőfokú képzettségű egészségügyi informatikus szakemberre lenne szükség, az alap- és középszintű informatikai képzettségű adminisztratív adatrögzítőkre vonatkozó igény pedig 3000-re tehető. A jelzett szükségletnek csupán töredékével rendelkezik ma a magyar egészségügy!
A kötet három fő része közül az első Az információ és az egészségügyi rendszer címet viseli. E részben olyan informatikai alapismeretekről van szó, amelyek az orvosi ismeretreprezentációra, az egészségügyi szervezetek működése kapcsán képződő információ kezelésére, a gazdasági tevékenységre, a menedzsmentre, valamint az egészségvédelemre és az epidemiológiai módszerekre vonatkoznak. A II. rész Az egészségügyi információ megszerzésének módszerei főcím alatt szól orvosi méréselméletről, jel- és képfeldolgozásról, modellezésről, biometriai módszerekről, mesterséges intelligencián alapuló döntéstámogatásról és informatikai hálózatokról. A legterjedelmesebb III. rész fő tárgya az Alkalmazott egészségügyi informatika, ezen belül olyan fontos témakörök, mint szabványosítás, intézmények közötti információáramlás, kötelező adatszolgáltatás, adatkezelés szabályozása, alapellátás, járóbeteg-szakellátás, kórházi és klinikai információs rendszerek, elektronikus kórlap, diagnosztikai információs rendszerek, ágazati informatika, egészségügy finanszírozása, minőségbiztosítás, információközvetítés és visszakeresés, távoktatás és egészségügyi informatika oktatása.
Meggyőződésem, hogy e nagy munkával megírt értékes könyvet haszonnal forgathatja minden olyan szakember, egyetemista és főiskolás, akiknek feladata és ügye, hogy törődjön a hazai egészségügyi informatika jelenével, illetve jövőjével akár közvetlen felhasználói, akár irányítási és fejlesztési szinteken. (Kékes Ede, Surján György, Balkányi László, Kozmann György [szerk.]: Egészségügyi Informatika. Medicina Könyvkiadó, Budapest, 2000, 732 o.)
Vannak olyan szakterületek, amelyeknek a helyzete és haladása nemcsak mindennapi életünket, de szinte minden tudományterületet is érint, és amelyekre vonatkozó ismeretek minden túlzás nélkül a mai ember műveltségének integráns részét képezik. Nem kétséges, hogy nemcsak az informatika és a környezetvédelem ilyen, de - legalábbis Európában és hazánkban - az európai integrációra vonatkozó ismeretek is.
Az ismertetendő könyv ebből a szempontból valóban nélkülözhetetlen akár "kezdőkről", akár "haladókról" van szó: az előbbieknek mint bevezetés, az utóbbiaknak mint kézikönyv. A kiadvány több mint egyszerű fordítás, bár az "Európa A-tól Z-ig" című zsebkönyv 5., ill. 6. német kiadása szolgált a magyar nyelvű kiadás alapjául, amelyet Kovács Attila részben átdolgozott, ill. kiegészíttetett.
A könyv öt főrészből áll. Az első egy hosszabb történeti bevezetés arról a folyamatról, amely a II. világháború után az Európai Unióig vezetett. A második - leghosszabb - rész egyenként tárgyalja az európai integráció legfontosabb lépéseit, intézményeit és törekvéseit. Így, pl. a mintegy hetven cím (alfejezet) közül van, amelyik az Amsterdami szerződésnek, van, amelyik az Európai Központi Banknak és van, amelyik az agrárpolitikának van szentelve. Ugyancsak külön alfejezet szól a Kutatás- és technológiapolitikáról.
A harmadik rész kifejezetten lexikonszerű, címszavakban röviden összefoglalva adja a legfontosabb európai integrációs törekvésekre és intézményekre vonatkozó tudnivalókat. Itt olyan címszavak is szerepelnek, pl. Jogharmonizáció vagy Páneurópai Unió, amelyek a második részből hiányoznak.
Az utolsó két fejezet viszonylag rövid, de nagyon hasznos információkat tartalmaz. Mindenekelőtt egy időrendi táblázatot az európai integrációval kapcsolatos minden lényeges lépésről: (fontos beszédek, konferenciák, szerződések stb. 1946-tól 1997-ig). Majd a kötet számos szerzőjének felsorolása következik. Rendkívül hasznos a rövidítések jegyzéke, hiszen egy-egy "integrációs szöveg" sokszor hemzseg a legkülönbözőbb rövidítésektől, betűszavaktól. A könyvet egy tárgymutató és egy a magyar kiadáshoz írt útmutató zárja. Előszó, ill. köszöntő különben három is van a kötet elején: egy Martonyi Jánostól, egy Glatz Ferenctől és végül egy az 5. német kiadás szerkesztőitől (W. Weidenfeld, W. Wessels).
A könyvet elolvasva plasztikusan kirajzolódik az egész integrációs folyamat, amely lépésről lépésre haladt előre, küzdelmek, viták közepette és nem egyszer visszalépések is tarkítottak. A folyamatnak azonban még távolról sincs vége. A sok lépés között van néhány, amelyik különösen jelentős. Így az Európai Szén- és Acélközösség (ESZAK), az ún. Montánunió megalakulása (Párizs, 1951), az Európai Gazdasági Közösség (EGK) és az Európai Atomenergia-közösség létrejötte (Róma, 1957). A három összeolvadásából keletkezett azután 1967-ben az Európai Közösség (EK). Számos fontos esemény között az utóbbi időben a legfontosabb mérföldkő a maastrichti szerződés (1992), amely tulajdonképpen az Európai Unió alapokmánya. 1998 júniusában megkezdte működését az Európai Központi Bank és 1999. január 1-én bevezetésre került az új európai pénz, az euro. Igaz egyelőre csak bizonyos bankszámlákon szerepel, de 2002. január 1-jével megkezdődik a megfelelő készpénz kibocsátás is. Érdemes még megjegyezni, hogy a párizsi szerződéssel hat állam kezdte meg 1951-ben a közös Európa kiépítését, ma pedig az Európai Uniónak 15 tagállama van, összesen 370 millió lakossal.
Még egy figyelemreméltó dolog! Az EU kifejezetten gazdasági közösségként indult és világpolitikai súlya ma még nem felel meg gazdasági hatalmának. " ...az EK az USA-val együtt a nemzetközi gazdasági kapcsolatokban semmilyen más gazdasági hatalommal (még Japánnal sem) össze nem hasonlítható módon, megosztott kulcsszerepet játszik. Ezzel az Európai Közösség olyan világpolitikai potenciál birtokosa, amit - a gazdasági külkapcsolataival összehasonlítva - igen gyengén fejlett külpolitikai rendszerében, a közös kül- és biztonságpolitikában eddig csak elégtelenül használt ki. Hosszabb távon a gazdasági külkapcsolatokat is egy közös, hatékony külpolitikába kell beágyaznia, a stabilizáció és a további fejlődés érdekében." (287. o.). Hasonlóakat lehet mondani katonai vonatkozásban is. Ez utóbbi kérdés megoldására is mostanában kezdenek kísérleteket tenni.
Bármilyen sokoldalú is a kép, amely az olvasó előtt a kérdésről kibontakozik, ha a könyvet egyvégtében végigolvassa, használata mégis inkább kézikönyvként ajánlható, amelyben az európai integrációval kapcsolatban felmerülő konkrét kérdéseknek gyorsan és többoldalúan is utána lehet nézni. (Európa Intézet - MTA Történettudományi Intézete, Budapest, 2000)
VÁLASZÚTON. POGÁNYSÁG - KERESZTÉNYSÉG, KELET - NYUGAT. Konferencia a X-XI. század kérdéseiről. Szerkesztette Kredics László. MTA Veszprémi Területi Bizottsága, Veszprém, 2000, 248 o.
A kiadvány a VAB székházában tartott millenniumi nemzetközi tudományos konferencia előadásait tartalmazza. A tanácskozás témája az volt, milyen belső és külső körülmények és hatások játszottak szerepet Géza fejedelemnek és Szent István királynak abban az előző ezredforduló táján hozott döntésében, amellyel Magyarországot a nyugati (római) kereszténység kultúrkörébe integrálta és ezzel egyértelműen meghatározta helyét Európában. A magyar és német nyelvű kötet a magyarul elhangzott előadások rövid német nyelvű kivonatát is közli.