A mindig sokat vállaló és ötletes szegedi középkorászok a millenniumra egy Európára, Magyarországra és a szűkebb haza, vagyis a Dél-Alföld 1000 körüli (mintegy 950-1050 közti) helyzetére vonatkozó felmérést állítottak össze. Az első részben Rokay Zoltán Európát mutatja be, a nyugat-európai filozófiában zömmel a 9. századi állapotot, tehát a Karoling reneszánsz idejét, amikor a viták még élénkek voltak és teológiai kérdésekre is kiterjedtek. A pápaság 955-1073 közti történetét, tele rémes fejleményekkel, Eördögh István dolgozta ki. Ehhez kapcsolódik természetszerűen Itália, ahol a szerző Észak és Dél már akkor megmutatkozó különbségét, továbbá a külső hatalmak szerepét emeli ki (Galamb György). Koszta László Németország vonatkozásában a hatalom és az egyház szoros kapcsolatára utal, és a többi tanulmánynál bővebben tárgyalja a gazdasági és társadalmi kérdéseket. Franciaország ekkor jóval kisebb volt mai területénél, Észak és Dél kettőssége viszont itt is megmutatkozott (Csernus Sándor). Veszprémy László Hispánia helyzetét vázolja fel 929-1085 között, utalva arra, hogy csak arab állam mintegy 40 volt a félszigeten (meg jó néhány keresztény is). A Brit-szigetek egészét Szántó Richárd tárgyalja, az egységesülő Anglia mellett részletesen Írországot is a maga vérségi szervezetével, az egyház szerepével. Utal a viking hatásra, Skócia esetében pedig arra, hogy itt öt etnikum élt. Madary Kamill Skandináviát, a viking-jelenséget vizsgálja. Stanis(aw A. Sroka, mint neve is sejteti, a lengyel fejlődést mutatja be, a német birodalomtól való függés vagy az önállóság alternatívájában. Richard Pra(ák a szlávok 6-7. századi cseh- és morvaországi megjelenésével kezdi tanulmányát, de a nagy-morva államra csak olykor utal, Morvaországnál jelzi, hogy csak a 11. században foglalták el a csehek, addig magyar fennhatóság alatt állt. Bulgária tekintetében H. Tóth Imre a trák-szláv-török elem kapcsolódására helyezi a hangsúlyt, Simeon számára a fénykor, de utána rögtön jön a hanyatlás. A magyar vonatkozás itt Szt. István bolgárellenes hadjárata, amely hozzájárult az első bolgár cárság (más olvasatban a macedón cárság, de ezt a szerző elkerüli) bukásához. Olajos Teréz Bizáncról szólva a macedón dinasztia sikereit hangsúlyozza. A Kijevi Rusz vonatkozásában Font Márta azt emeli ki, hogy csak a 988-as évtől, a kereszténység felvételétől számítható az állam. Márton Alfréd A steppe címen egyrészt a kazárok birodalmáról szól, amely feltartóztatta az arabok előretörését, és a besenyőket és a volgai bolgárokat tartja még említésre méltó tényezőnek.
A második rész "A Kárpát-medence" óvatos cím alatt a történeti Magyarországot tárgyalja. A 10. századot Kristó Gyula, aki a kételkedő régészekkel szemben a nyelvészekre hivatkozva a szlávok jelenlétét igazolja a honfoglalás idején. A honfoglalók számát mintegy 100 000-re teszi, az őslakosok valószínűleg többen, talán háromszor annyian is voltak, a szlávok mellett az avar maradványokra és az onogurokra is kell gondolni. A sok etnikum ellenére 830 óta politikai értelemben már lehet magyar népről beszélni. A magyar nyelv azért maradt meg, mert a magyarul beszélők alkották az uralkodó etnikumot. Álmos, az első fejedelem, eleinte a kazárok bábja, de 880 óta már önállóan kalandoznak a magyarok nyugatra a honfoglalás előtt is. A honfoglalás utáni kalandozások nyugatra és délkeletre egyaránt irányultak, tehát nem volt egységes főhatalom. A vesztett csaták miatt a szerző általános hanyatlást lát. A nomadizáló életmódot az avarok is csak mintegy fél évszázadig tudták megvalósítani. A földművelésre való áttérés viszont kiterjesztette a szállásterületet a síkságon túli részekre.
Makk Ferenc Szt. István és utódai történetét mondja el, az államalakulás kapcsán kiemeli a nyugatról jött külföldiek szerepét. A részletes eseménytörténet során a szerző utal arra, hogy a bolgárok elleni hadjárat az egyetlen, amelyben Szt. István személyesen is részt vett. A jeruzsálemi zarándokút megnyitása érdekében tette át székhelyét a király Esztergomból Fehérvárra. Aba Sámuel kavar (kabar) volt, az elszegényedő szabadok támogatták Péter és a német-római császár, III. Henrik ellen. A Péter másodszori uralmával elégedetlen főurak végül is visszahívták András és Levente hercegeket Oroszországból. András az istváni rendhez tért vissza, uralkodása a konszolidációt jelentette, csak Lengyelországból visszatért öccse, Béla nagyravágyása okozott zavart. Német nyomásra mégis András fia, Salamon lett a király, már 1058-ban, ötévesen megkoronázták. Béla rövid uralkodásával (1060-63) új korszak kezdődik.
Az utolsó rész a Tisza-Maros-régió címet viseli. Blazovich László a terület valószínű természeti képét rekonstruálja geológiai adatok alapján. A terület fő folyója a Tisza, körülötte ligetes steppe található. A folyók melletti rétségek bővében voltak a víznek, a mezőségek szárazabbak. A rétségen található dombok már a neolit óta lakottak, a magyarok is itt telepedtek meg. A folyó menti kis létszámú falvak mellett ideiglenes nyári szállások is léteztek, 11 település neve már a 11. századi forrásokban is megtalálható. A fő útvonalak a folyók mellett vezettek, épített út még sokáig nem volt. Vályi Katalin a régió régészeti emlékeit gyűjti össze. Összesen 400 sírleletet tártak fel eddig, a 170 temető közül csak 20 van szakszerűen feldolgozva. A legfontosabb feltárások a mai Algyő, Sándorfalva és Szegvár-Oromdűlő. Ezeket veti össze a szerző. Algyő térségében hivatásos katonáskodó középréteg temetkezett 970-ig, Szegvár 950-1077 közt az alsó réteg temetkezési helye, a leletek fokozódó elszegényedésre utalnak. Sándorfalva táján állattartó-földművelő középréteg lakott. Valószínűleg még sok pogány szokás maradt életben, mert az egyház által megkívánt templom körüli temetkezés csak a 11. század végén kezdődött. A templomoknál bizánci elemek is találhatók.
Az utolsó tanulmányban Szegfű László visszatér az első tanulmány tematikájához, Szt. Gellért filozófiáját elemzi, aki a Karoling-reneszánszot követő csend után ismét magas színvonalú filozófiát művelt. A fizikai világot az Atyaistennel kapcsolja össze, az etikát a Fiú képviseli, a Szentlélek a logika kifejtője. Vagyis a világ az Atyától származik, a Fiú által létezik a Szentlélekben. Gellért nem támadta a világi tudományokat, sőt felhasználta, de nála már a filozófia egyértelműen a teológia szolgálója. A nagyon jó áttekintést adó tanulmányokhoz számos világos és áttekinthető térkép is csatlakozik. A kötet végül is nem csak a szakembereknek szól. (Európa és Magyarország Szent István korában. [Dél-Alföldi évszázadok 12.] Szerk. Kristó Gyula és Makk Ferenc. Szeged, 2000, Csongrád megye önkormányzata, 405 o.)
***
Az elsősorban Árpád-kori magyarországi társadalomtörténet egyik fontos rétege a várjobbágyoké, akiket a szent király szabadjainak is neveztek (egyéb elnevezések is ismertek). Zsoldos Attila, a fiatal medievista nemzedék egyik igen tehetséges tagja vállalkozott a kérdés széles körű feltárására. A hozzáférhető okleveles anyag szinte teljességét felölelő kutatás alapján tisztázza, hogy a várjobbágyok a kora középkori királyi várszervezet mintegy felső rétegét alkotják. A korábbi vitában úgy foglal állást, hogy a várjobbágyok inkább szabadoknak tekinthetők, csak azért nem teljesen szabadok, mert a várispán joghatósága alá tartoztak. Alattuk volt a szolgasorba számító várnép, köztük pedig egy bizonytalan réteg, a várnépből kiemeltek, akiknek a státusa megközelítette a várjobbágyokét.
Jogállásuk egyik alapeleme a katonáskodás kötelezettsége, háború esetén a megyei hadak (agmina) derékhadát tették ki. Ilyenkor csak egy részük maradt otthon a vár védelmére. A másik alapelem a tisztségviselés a várszervezeten belül. Az udvarispán a várszervezet élén álló ispán helyettese volt, bírói funkciót is gyakorolt a várnép felett. A hadnagy valószínűleg a hadszervezés élén állt. A várnagy feladata a vár fenntartásáról való gondoskodás volt. Az őrnagy a határvidéken az őrködők (speculatores) főnöke. A preco (hírvivő) valószínűleg a mozgósításban játszott szerepet. A száznagy és tíznagy a várnép munkáját irányította. A tisztségviselők általában adómentesek voltak, birtokot kaptak a vártól, aminek egy része az ellátásukat szolgálta. De maguk is szerezhettek birtokot vásárlás vagy királyi adományozás útján. A várjobbágyokat nem lehetett eladományozni. A 13. század végére már igen nagy volt a differenciálódás, a várjobbágyok kezén lévő földterület különbsége 1:20, vagy akár 1:24 is lehetett, a szerzett birtokot el is idegeníthették. A várszervezetbeli tisztségviselés nem volt életfogytiglani, de ennél többet általánosítva nem lehet megállapítani. Pontos számuk nem állapítható meg. Zsoldos jó néhány esetben néhány évtizedes tartamon belül megszámolja őket (ahol a források ezt lehetővé teszik), így 16-24 fő jön ki. Ez nyilván az alsó határ, számuk a népesség általános növekedésének arányában is nőtt (van adat, ahol 40), de a százat legfeljebb megközelíthette.
A várjobbágyok közt is kialakultak a nemzetségek, mint a 14. században az országos nemesség körében. A 123. lapon a szerző közli egy ilyen nemzetség genealógiáját a 14. századból. A várjobbágyoknál a státus megtartása érdekében volt ez fontos. Az örökösödés oldalágon is lehetséges, ha öröklött a föld, de ha adománybirtok, a király nem minden esetben ismerte el ezt a jogot. Az oklevelekben előforduló terra hereditaria kifejezés mindkét címen örökölt birtokot jelenthetett.
A királyi várszervezet a 13. század utolsó harmadától már bomlásnak indult, párhuzamosan kialakult az 1848-ig fennálló nemesi megye. A várjobbágyok először a tartományúri hatalom, az Anjou-királyok idején pedig a központi hatalom megerősödése révén tudták katonáskodó státusukat fenntartani. A várjobbágyok egy része a királytól nemesítést kapott, kellő nagyságú birtok esetén még e nélkül is a nemesek közé sorolták őket. Egy részük azonban ezt a státust nem érte el, hanem lesüllyedt az egykori várnép szintjére, vagyis jobbágy lett, a maga nevét adta az egész alávetett paraszti lakosságnak. Ezzel megszűnt az Árpád-kori társadalmi tarkaság, a társadalom egyneműbbé vált. Erre a fejlődésre Zsigmond kora, a rendiség intézményesülése tette a végső pontot. Varga Jánosról gyanították annak idején, 1969-ben, amikor megjelent a késő feudális-kori jobbágyság intézményrendszeréről szóló könyve, hogy minden 17. századi jobbágyot ismer. Most már tudjuk, hogy minden várjobbágy Zsoldos Attila személyes ismerőse. (Zsoldos Attila: A szent király szabadjai. Fejezetek a várjobbágyság történetéből. [Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok 26.] MTA Történettudományi Intézete, Budapest, 1999, 210 o.)
***
A Pannonica (azelőtt Maecenas) kiadó a történeti munkákat viszonylag nagy számban publikáló kiadók közül való. A millennium alkalmából ügyes módon olyan magyar történeti sorozatot készíttetett el, amely mindig egy-egy század történetét összegezi. (Természetesen nem egészen mechanikus a század beosztás.) A sorozat második kötetét a szegedi középkorász műhely kiemelkedő tagja, Makk Ferenc professzor írta.
Itt is világos, hogy nem pontosan egy századról van szó, az 1095-1196 közti korszak kerül itt tárgyalásra. Alapvetően politikai történetet ad, ennek megfelelően a királyok szerint rendezi el az adatokat. Nemcsak a sorozat jellege miatt van ez így, hanem azért is, mert erre a századra igen kevés a forrás (pl. mintegy 200 oklevél, míg Franciaországban ugyanebben a században tízezer!). Így a szerző zömmel a magyar, meg a bizánci krónikákra és nyugati forrásokra kénytelen támaszkodni (Makk Ferenc egyike a ritka szakembereknek, akik középgörög szövegekben is járatosak). A politikai történés révén jó néhány horrortörténetet is kap az olvasó, hogyan ölték meg egyik vagy másik uralkodót stb. Azt is megtudjuk, hogy az 1162-72 közt uralkodott III. Istvánt talán megmérgezték, bár ebben a korban 25 évesen meghalni nem volt olyan ritka eset. De a mérgezés gyanúja még öccsére, III. Bélára is rávetődik, holott kétségtelenül ő a század legjelentősebb uralkodója, akit a kortárs pápa is a legkeresztényibb királynak nevezett. Az is kiderül, hogy III. Béla az első király, aki idegen terület meghódítására tör (bár korábban Makk Ferenc is elismeri, hogy Horvátország hódítás eredményeként került magyar uralom alá). III. Béla az, aki Bizáncból (ahol egy ideig hivatalosan trónörökös volt) hozta magával és vette be a címerbe a kettős keresztet (alapvetően a keleti egyházban uralkodó jelvényt). Ezzel is nagyhatalmi szándékaira utal, voltaképpen a hanyatló Bizánc helyett Magyarországot kívánta a Balkán vezető hatalmává tenni. Ő is, mint elődei, a német-római birodalom, Bizánc és a dél-itáliai normann királyság háromszögében volt kénytelen politizálni.
A könyv végén a szerző az előző századdal összevetve megvonja a század mérlegét. Az állattenyésztés helyett a földművelés lett a fő gazdasági ág, de ez még ún. vad talajváltó művelés volt, vagyis ha a föld kimerült, a falu új helyre költözött. A külföldi utazók elámultak az ország gazdagságán, termékenységén. A külkereskedelem sokkal fontosabb volt a belföldinél. A lakosság 90%-a már alárendelt helyzetben volt a század végén, csak 10%-a szabad, egy századdal korábban nagyjából éppen fordított volt a helyzet. Ez az alávetett lakosság már több kategóriára oszlott, legnagyobb részét az ókori rabszolgák helyzetére emlékeztető servusok tették ki. A népsűrűség (becslés alapján) 7 fő/km2, vagyis a lakosság mintegy másfélmillió. Makk Ferenc itt, mint egyebütt is, utal a magáétól eltérő felfogásra, mások szerint ennél is kisebb volt a lakosság lélekszáma. A király hatalmát mutatja, hogy a földterület 70%-a a királyé, 15% a főuraké, 10% az egyházé, 5% a már gyér számú közszabadoké volt. Természetesen ezek is csak hozzávetőleges adatok. A hadsereg létszáma 30-50 000 közt mozoghatott. A lényegében Szt. István óta csak keveset fejlődő ország az addigi struktúrán belüli lehetőségeit a század végére kimerítette, ezért a következő, 13. századi Magyarország már egészen új modell szerint épült fel.
A függelék genealógiai táblát közöl az Árpádokról (nem ártott volna hasonló a bizánci uralkodókról meg a német-római császárokról), és összeállította a legfontosabb irodalom jegyzékét is. Személy- és helynévmutatót is ad, ami az ilyen jellegű munkákban ritka, annál inkább kell üdvözölni. A kötet jól áttekinthető térképet közöl a 11. század végi Európáról és a 12. század végi Magyarországról. (Makk Ferenc: A tizenkettedik század története. Pannonica, Budapest, 2000, 223 o.)
***
A sorozat 16. századi kötetét Pálffy Géza írta. Pálffy 1998-ban, az elsők közt védte meg PhD-disszertációját, a tanfolyamot közvetlenül az egyetem elvégzése után abszolválta, és itt ismertetett műve már a hetedik (!) könyve. Többen az "új Mályusz"-ként aposztrofálják. Makk Ferenc korszakához képest összehasonlíthatatlanul több forrás állt rendelkezésére, ennek megfelelően és bizonyos alapvető ismeretanyagot feltételezve egyéni formában tudja felvázolni ezt a keserves évszázadot. Az oszmán és a Habsburg-birodalom létrejöttével indítja az elbeszélést, ezzel már jelezve, hogy az ország felett már mások rendelkeznek. Ezután szól a török megszállásról, ami csak előzmény lett volna Bécs elfoglalásához, de az ekkor sem sikerült. A szerző szerint egyértelmű, hogy éppen a Bécs felé való előretörés érdekében az oszmán birodalomnak meg kellett szereznie Magyarországot, Mohács elkerülhetetlen volt, csak az időpont lehetett kétséges. Magyarország óriási szerencséje volt 1526-ban kapcsolódása a Habsburg-birodalomhoz, mert ez biztosította a folyamatos érintkezést Európával. A Habsburg-magyar kapcsolatról szólva bebizonyítja, hogy a Habsburgoknak sokkal többe került a végvárrendszer fenntartása, mint a törököknek. Ferdinánd semmit sem mulasztott, sőt, jelentős eredményeket ért el. Szapolyai János királyságát és az ebből életre kelő Erdélyt úgy mutatja be, joggal, mint a középkori királyság leegyszerűsített folytatását. Erdély Szulejmán műve volt, ezt már a kortársak így tartották számon. A középkori királyság szervezetét örökölte, ettől archaikus volt, de a fejedelmi hatalom itt sokkal erősebb, mint a Habsburg-országrészben, ahol ezt a rendi dualizmus korlátozta. Erdély nem tekinthető a korabeli magyar nemzetállamnak.
Ezek a fejezetek jelentik mintegy politikai vázát a századnak. Ezt követi egy fejezet a gazdaságról, amely kimutatja, milyen gyarapodási lehetőségeket kínált a nemzetközi helyzet, az élelmiszer és a nyersanyagok iránt Nyugaton megnőtt igény. A gazdaság a három részre szakadás ellenére egységes maradt. A továbbiakban a társadalmat mutatja be, a főnemességtől a jobbágyokig és a városi polgárságig, hangsúlyozva egy korábban ismeretlen társadalmi réteg, a végvári katonaság, a "vitézlő rend" létrejöttét, amely majd csak a 18. századi konszolidáció során tűnik el.
A Honkeresők cím alatt a népesség alakulását elemzi, a sok háború miatt igen csekély létszámnövekedést, és az etnikai viszonyok teljes átalakulását, elsősorban a szerbek és más balkáni elemek, azután a románok beköltözése révén. A hadiesemények elsősorban a síkvidéken lakó magyar etnikumot pusztították, a hegyvidéki lakosok jobban megmaradtak, így végül a magyar etnikum kisebbségbe került. A Hitkeresők, mint az elnevezésből sejthető, a reformáció nagyszabású térhódítását taglalja, végül utal a katolikus reform kezdeteire, amely nem egyszerűen válasz volt a reformáció előretörésére, hanem a régi egyházban megmaradtak lelki szükségleteiből nőtt ki. Itt szól a szerző a katolikus főpapság humanista kultúrájáról. Mindez továbbra is benntartotta Magyarországot az európai vérkeringésben. A Nyelvkeresők c. utolsó fejezet a magyar nyelv csodálatos felvirágzását elemzi. Ez zömmel, de nem kizárólag a reformáció eredményének tekinthető, bár a katolikus reform sem nélkülözhette az anyanyelvi megnyilvánulást. Itt esik szó a korszak könyvnyomtatásáról és az értelmiség megerősödéséről, amely állandó kapcsolatban marad a nagy európai szellemi központokkal, az egyetemekkel.
A század mérlegét megvonva Pálffy Géza megalapozottan állapíthatja meg, hogy hosszú távon a század hatása elsődlegesen negatív. A korábban is fejletlen Erdély különállása (és ennek későbbi megmaradása) rossz volt, de gazdasági és kulturális szempontból sikerült az ország egységét megőrizni. A Habsburgokkal való perszonális unió révén a Nyugathoz fűződő kapcsolatok még szorosabbak lettek. Magyarország a két nagyhatalom ütközőzónája volt, ennek megfelelően két évszázadon át Európa figyelmének a központjában állt. A roppant súlyos nemzetközi viszonyok közt az országnak jóformán mindent sikerült elérnie, ami az adott körülmények közt elérhető volt.
A kötetet néhány jól áttekinthető térkép egészíti ki (Nagy Béla munkája), meg a szokásos, itt eléggé bőven részletezett bibliográfia. A Makk-féle kötethez hasonlóan ennek is van személy- és helynévmutatója, ami ilyen jellegű munkákban nem szokás, de nagyon is hasznos.
Pálffy Géza olykor az elfogadott megállapításokat és értékeléseket elvető könyvében mindig a legújabb kutatásokra hivatkozik. Remélni kell és lehet, hogy az eddigi téves értékelések helyében adott kép meggyőzi majd a szélesebb olvasóközönséget is. Hét könyv után biztosak lehetünk abban, hogy Pálffy Géza még sok maradandó eredménnyel gyarapítja majd a magyar történetírást. (Pálffy Géza: A tizenhatodik század története. Pannonica, Budapest, 2000, 278 o.)
Ismert, hogy az európai néprajz a fölvilágosodás és a romantika eszmevilágában gyökerezik. Eredetileg a kultúra és a történelem legkorábbi szakaszai érdekelték, az a kor, amelyről írásos források nem vagy csupán csekély mértékben maradtak fenn. Ennek megfelelően a szóhagyomány legfontosabb letéteményesét konzekvensen a írni-olvasni legkevésbé tudó kortárs társadalmi rétegekben, elsősorban a parasztságban vélte megtalálni. Ez a tény látszólag a kutatás társadalmi kötöttségére utal, de ha tudjuk, hogy a néprajz előzményét a parasztság nem önmagáért, nem korabeli viszonyai, hanem kultúrája miatt érdekelte, akkor világossá válik a művelődéstörténeti irányultság. A néprajz kialakulásának történetében változást hozott, hogy Közép- és Kelet-Európában a paraszti kultúra része lett a nemzeti kultúrának, így tanulmányozása fokozatosan önálló tudományszakká vált. Tematikáját tekintve, két nagy terület került a figyelem középpontjába: a termelés-fogyasztás központú anyagi kultúra és a műfaj központú folklór, melyek mellett sokáig kevés figyelem jutott a kultúrát hordozó társadalomnak. Pedig időközben kiderült, hogy a paraszti kultúra vizsgálata nem vonatkoztatható el a paraszti társadalomtól, a paraszti műveltség pedig nem úgy maradt fenn, mint az elvarázsolt, a csipkerózsával körbe nőtt, mesebeli királyi udvar, hanem történeti produktum. Felismerték, hogy nem izolált és nem önellátással keletkezett, nemcsak paraszti rétegek, más foglalkozási csoportok is formálták. Ezek a tanulságok a két világháború között kezdtek kikristályosodni az európai néprajzban. Abban az időben nálunk még meghatározóan hatott az említett tudománytörténeti beidegződés. Nem kedvezett az sem, hogy általában a kortársi társadalomvizsgálatra 1918-19 után egy ideig politikai bizalmatlanság árnyéka vetült. Utóbb a társadalomtörténeti érdeklődés kibontakozását késleltette a háború, majd a marxizmus merev osztályszemlélete és az utóbbival összefüggésben az is, hogy a két nagyhatású társadalomtörténész, Hajnal István és Szabó István elhallgatni, illetőleg más kutatási terület felé fordulni kényszerült. Végül a leereszkedő szellemi vasfüggöny évekig akadályozta a szerves kapcsolatot a kortárs etnológiai és antropológiai irányzatokkal.
Az első magyar néprajzi kézikönyvbe, a négykötetes A magyarság néprajzába (1933-1937) terveztek ugyan társadalomról szóló fejezetet, de nem készült el. Ám a könyvkritikák szóvá tették a hiányt, és új kézikönyv készítését sürgették. Az 1950-es évektől ismételten tervezett kézikönyv, a vázolt kedvezőtlen körülmények ellenére, már sosem nélkülözte ezt a szempontot, és a vonatkozó szaktudományi kutatások is kiterjedtek. A mostani kötetet lapozgatva, a tudományszak teljesítményeit ismerőt is meglepi, mennyi eredmény halmozódott föl az elmúlt évtizedekben. Erről Sárkány Mihály kutatástörténeti fejezete különben részletesen tájékoztat.
A sokszerzős művek elkészülését gyakran hátráltató körülmények, a munkatársak különféle okokból gyakori változása és az áttervezések azonban ezt a kötetet is hosszasan kísérték. A határidő betartásának többszörös elmulasztása - nem csekély ellentmondás árán - ezúttal mégis a munka "hasznára vált". Csaknem félévszázada ugyanis a néprajz mai derékhadánál két nemzedékkel idősebb kutatók kezdték tervezni az új kézikönyvet. Ma már megállapítható, hogy eleve túlvállalkoztak, mert sem intézményi háttér, sem kellő anyagi támogatás, és elegendő kutatás sem állt rendelkezésre. Így a megírás feladata nagyobb részben a tőlük eltérő képzettségű és tapasztalatú következő két nemzedékre maradt, melynek a megváltozott világról is más a véleménye. A késlekedés, az idő múlása elhozta, hogy ezt a kötetet a negyven-ötvenévesek írták, szerzői közül csupán egyetlen idős kolléga tartozik az eredetileg kijelölt munkatársak közé. Következésképpen a szemlélet egységesebb a kézikönyv korábban megjelent köteteinél. Az eltérések nem nemzedéki hátterűek.
A kötet nemcsak a kézikönyv önálló részeként újdonság, hanem mert a tárgyalandó területek ilyen teljességével - hiányokat is számba véve - eddig nem találkozhattunk a magyar néprajzban. Lehetetlen a gazdag tartalmat röviden bemutatni. Részletekbe éppen ezért nem bocsátkozhatunk. Minthogy nagyon sok esetben először közöl ismereteket a tárgyról, alapvetően bemutató jellegű, ezt a kényszerű körülményt azonban anyagelemzésével-értelmezésével a legtöbb szerző sikerrel ellensúlyozza, és mindjárt összegezni is törekszik. Míg az első kézikönyv az archaikus műveltségrétegek föltárására összpontosított, és főleg az iparosítást közvetlenül megelőző állapotokat rekonstruálta, a mostani kézikönyv, de különösen ez a kötet elsősorban a 19-20. századot, az ipari forradalom megindulása utáni kort, majd a további időszak változásait rajzolja meg.
A teljes szerkezetet tekintve, szerintünk több megoldás vitatható. Az első nagy egység magában foglalja a bevezetést, a kutatástörténetet és a társadalmi rétegeket. A két elsőként említett fejezet külön-külön önálló egységet is képezhetne, míg a harmadik fogalom nem föltétlenül összetartozó tanulmányokat sorol egymás mellé. Véleményünk szerint a rendi társadalom viszonyait és örökségét külön egységbe lehetett volna osztani: a parasztság rendi képét Tóth Zoltán mutatja be, Hajnal István eredményeit hasznosítva. (Amilyen a rendiség volt, olyan a kapitalista "osztálytársadalom"). A rendi világot képviselik a pásztorokat és a kisnemességet tárgyaló fejezetek is. Mindkettő Paládi-Kovács Attila munkája. A mezőgazdaságból, de nem földbirtokból élő "átmeneti rétegek"-ről (Katona Imre), továbbá az ipari munkásságról (Paládi-Kovács Attila) és a kispolgárságról (kisiparosok és kiskereskedők) (Paládi-Kovács Attila) szóló egyébként önmagukban mind gondosan elkészített fejezeteket azért lett volna logikusabb elkülönítve egységbe sorolni, mert a polgári társadalom részeként, egyúttal nem paraszti elemeiként jelennek meg a kötetben.
A kötet bevezetője nyomatékosan hangsúlyozza a közismert tényt, hogy a vizsgált korszakban ugyan fokozatosan csökkenő mértékben, de a XX. század első feléig Magyarország társadalmának jellegét meghatározta a parasztság számszerű többsége. Ennek megfelelően a további, a kötet nagyobbik felét megtöltő fejezetek már a parasztságról szólnak. Az egyik nagy egység a paraszti társadalom morfológiai bemutatását végzi el, a másik működését vizsgálja. Itt a Faragó Tamás által írt, a nemek, nemzedékek, család, rokonság viszonyait tárgyaló fejezet éppen olyan kulcsfontosságú, mint előbb a parasztság rendi állapotát elemző rész. Jóval kevésbé sikerült a társadalmi tagolódás elemzése, mely a vagyoni helyzetet és a presztízst tekinti rendező elvnek, de túlságosan vázlatosan oldja meg feladatát (Molnár Mária). Sok szempontot érvényesítenek és gazdag tartalmúak a műrokonság, barátság, szomszédság (Nagy Varga Vera), a gazdasági társulások, egyesületek, érdekvédelmi szervezetek, egyesületek (Szilágyi Miklós) és az önigazgatás-közigazgatás (Kocsis Gyula) fejezetei.
A társadalom működését tárgyaló, legtöbb tanulmányt tartalmazó egység két pilléren nyugszik, az erkölcs (Jávor Kata) és a jog (Szilágyi Miklós) ugyancsak igen gazdagon kidolgozott fejezetein. Az egyének életútjáról Mohay Tamás, a társadalmi egységek külső kapcsolatairól Szilágyi Miklós, a nyilvánosságról, társaséletről, közéletről Kocsis Gyula, a vallásosság szerepéről Jávor Kata írt. A két utóbbi, a kötet átlagához képest rövidebb terjedelmű fejezetben viszonylag sokszor találkozunk tematikai ismétléssel és átfedésekkel. Ennek valószínűleg az említett áttervezések okai. A népi vallásnak értelemszerűen ebben a szerkezetben is helye lehetett volna, de részletes kidolgozását a VII. kötet tartalmazza a néphit és népszokások mellett (1990), ami szintén indokolt megoldás.
Jelen kötetet két önálló egység zárja. Az egyik - külön elismerésre méltó szerkesztői ötlet megvalósulása - tizenkét, a magyar nyelvterület egymástól távoli pontjain fekvő, különböző történeti múltú falvakról és mezővárosokról szóló rövid esettanulmányt foglal magában. A másik a néprajz régi adósságából igyekszik törleszteni A falusi társadalom a szocializmus időszakában címmel elsőként vállalkozva a téma kötelező ideológiától mentes nagyobb terjedelmű földolgozására. Megjegyzendő, hogy ezen a fejezeten nagyon érződik a korszak társadalomtörténete átfogó földolgozottságának hiánya. (Mindkét nagyobb egység több szerző munkája.)
Azzal, hogy hiányokra maga hívta föl a figyelmet, a főszerkesztő elébe vágott a kritikáknak. Valóban sajnálnunk kell, hogy a városi életformákkal, a munkaszervezeti formákkal, az egyéni kapcsolathálókkal foglalkozó önálló fejezetek nem készültek el. A kötet a nem kronologikus, tematikus beosztású kézikönyvekre jellemző problémákkal nem mindig tudott megbirkózni. Átfedés több is akad, nem csak a fent említettek. Például a kézművességgel és az árucserével foglalkozó III. kötettel (1996) is bőven érintkezik. Azonban hiányai és vitatható megoldásai ellenére egészében értékes alkotás. Mind témaválasztásával, mind módszereivel nemzetközi törekvéseket követ, ugyanakkor ilyen részletességgel és terjedelemben a témakör sehol Európában nincs kidolgozva. Tanúsítja, hogy miközben őrzi identitását, a magyar néprajz folyamatosan és eredményesen tanul az antropológiától. Föltétlen nyereség a hazai társadalomtörténet számára is, hiszen magyarul nemhogy a paraszttársadalomról, de az ipari munkásságról, kispolgárságról, kisnemességről sem olvasható hasonló részletességű bemutatás.
A kötet a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatóintézetében készült. Mindössze tizenhat szerzőjéből nyolcan főállású akadémiai kutatók, ők írták a terjedelem mintegy 75%-át. Négyen az Eötvös Loránd Tudományegyetem teljes vagy részfoglalkozású oktatói, a többiek más egyetemeken vagy vidéki múzeumokban dolgoznak és nyugdíjasok. A kézikönyvnek ez a tervezett záró, a megjelenés sorrendjét tekintve a hatodik kötete. Tudomásunk szerint a még hiányzó kötetek közül az egyik megjelenése 2001 folyamán várható, a másik még nem készült el teljesen. Biztosan remélhető tehát, hogy belátható időn belül elkészül és napvilágot lát a teljes mű. (Szerkesztők: Sárkány Mihály és Szilágyi Miklós. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2000. 1151 o.)
Köpeczi Béla akadémikus, aki sok egyéb kérdés mellett a Rákóczi-szabadságharc diplomáciatörténetének is nemzetközi tekintélyű, fáradhatatlan kutatója, legújabb monográfiájában Klement János Mihály pályafutását mutatja be.
A besztercebányai evangélikus családból származó, németországi egyetemeken (Halle, Odera-Frankfurt) összesen két évig jogi tanulmányokat folytató, magyarul, németül, latinul, franciául és talán szlovákul is tudó Klement apja utasítására vette fel a kapcsolatot 1708-ban késmárki főbíró rokonával, Kray Jakabbal, aki II. Rákóczi Ferenc megbízásából a francia segélypénzek közvetítőjeként, továbbá a kuruc hadsereg fegyver-, lőszer- és ruhabeszerzésének intézőjeként tartózkodott Danckában. Kray bemutatta a fiatalembert az ott időző Rákóczinénak. Klementnek a lengyelországi városban rábízott leveleket kellett eljuttatnia a fejedelemhez, akitől nyomban megbízást kapott, hogy nyerjen meg kereskedőket Lengyelországban hadi szerek szállításának, majd pedig vegye rá Berlinben a porosz király prédikátorát: járjon közbe annak érdekében, hogy a császárral szövetséges Anglia és Hollandia vezetői közvetítsenek Bécs és a magyar felkelők között.
Klement Rákóczi szolgálatában folytatott tevékenységének legjelentősebb része - az előző, alkalmi megbízatások után - a szatmári megállapodást követő időszakra esett. Azért utazott Londonba, hogy Rákó-czi nevében kérje Anglia közbenjárását - már a szabadságharc befejeződése után - a magyar rendi kiváltságoknak a császár-király által történő elismertetéséhez, továbbá ahhoz, hogy a fejedelem Erdélyt önálló államként uralhassa. A spanyol örökösödési háború diplomáciai befejezése céljából 1712 elejétől Utrechtben tárgyaló angol, holland és francia diplomaták előtt is azt kellett bizonyítani, hogy Erdély önállóságának fenntartása történetileg és közjogilag egyaránt indokolható, és nem mond ellent a Habsburg-uralkodó magyarországi trónigényének. Ennek érdekében Klement ki is adott egy francia nyelvű röpiratot, amelyben - Rákóczi kancellárja és diplomatája, Ráday Pál, továbbá Rákóczi másik diplomatája, Brenner Domokos prépost egy-egy iratára messzemenően támaszkodva - a nemzetközi közvélemény elé tárta az Erdélyi Fejedelemség önállóságának közjogi alapjait. A Rákóczi ügye iránt szimpátiát tanúsító hatalmak azonban a döntő lépés megtételét a fejedelemmel legrégebben szövetséges nagyhatalomra, Franciaországra hárították, amelynek azonban nem állt érdekében, hogy kiálljon a császárral való megegyezést akadályozó erdélyi önállóság mellett.
Ezt követően Klement szolgálatból való elbocsátását kérte az időközben emigrációba ment Rákóczitól, amit a fejedelem vonakodott megtenni, attól tartva, hogy diplomatája császári kegyelemért folyamodik majd. Nem is tévedett: Klement Hágában a bécsi udvar egyik legbefolyásosabb politikusához, Savoyai Eugén herceghez talált kapcsolatot, s levelezésének átadása fejében kért amnesztiát, amint azt egy másik kuruc diplomata, Kökényesdi László is tette. Ügye előmozdítása érdekében Klement katolizált.
Miután tájékozódott a bécsi udvari viszonyokról, Brüsszelbe távozott, ahol - Savoyai Eugénnel való kapcsolatára építve - megfelelő díjazásért a hercegnek a francia belpolitikába beavatkozni szándékozó állítólagos terveiről tájékoztatta az ottani francia követet. Miután a bizonyítékként bemutatott levélhamisításai lelepleződtek, német földön próbálkozott. Drezdában, a szász választófejedelmi udvarban, majd pedig a porosz királyi székhelyen, Berlinben egyaránt Bécs titkos politikai célkitűzései, kivált Savoyai Eugén tervei bennfentes ismerőjének adva ki magát, jó ideig sikerült rászednie nemcsak a porosz udvar több tagját, hanem magát az uralkodót is, bizalmatlanságot ébresztve I. Frigyes Vilmos királyban környezetének számos tagja iránt. Még azt is sikerült elhitetnie vele, hogy Savoyai Eugén a szász főminiszterrel az uralkodó elrablására szövetkezett. Mindezeket olyan meggyőzően adta elő Klement - a porosz király iránti elkötelezettségét újbóli felekezetváltoztatással (ezúttal katolikusból vissza evangélikusra) nyomatékosítva -, hogy a tekintélyes pénzjutalmon felül magas kitüntetésben is részesült. Ám az állítása szerint Hollandiában lévő írásos bizonyítékait odautazása ellenére sem tudta bemutatni. A gyanúba keveredése nyomán elkezdődött kihallgatások során végül kénytelen volt beismerni, hogy a Savoyai Eugéntól származóknak állított levelein lévő aláírásokat maga hamisította. A spandaui börtönben kellett kivárnia sorsa beteljesülését: a tüzes vassal való kínzást követő kötél általi halált.
Az adatok hiányossága folytán nemigen lehet megmagyarázni, hogy egy felkészült és tehetséges fiatalember, aki Rákóczi szolgálatában ígéretesen induló diplomáciai pályára lépett, miért vált utóbb javíthatatlan, szinte megrögzött ármánykodóvá, olyanná, akivel sorsa legnehezebb pillanataiban is csak alig-alig érezhetünk együtt.
E fordulatokban bővelkedő életpályát bemutató életrajzot, amely az első magyar nyelvű és egyúttal az eddigi legteljesebb, helyenként már-már túlságosan szűkszavúnak érezzük. A korszak diplomáciatörténetében kevéssé otthonosan mozgó olvasó számára talán nem lett volna felesleges legalább röviden elmondani, hogy miért utazott Krman Dániel evangélikus püspök 1708-ban a svéd királyhoz, vagy hogy ki is volt a könyvben említett Brenner Domokos, ill. Tournon János Henrik (13. o.). Két apróbb, lényegtelen elírást csupán azért említünk, mert félreértésre adhatnak okot: Erdély a 18. század elejétől visszaszámítva már nem két évtizeddel, hanem két évszázaddal azelőtt volt a Magyar Királyság tartománya (31. o.), valamint hogy (Friedrich Karl) von Schönborn gróf birodalmi alkancellár természetesen nem unokája volt a mainzi érseknek, hanem unokaöccse (61. o.).
Feltétlen örömmel üdvözölhetjük e kötet megjelenését, hiszen a fejedelem szolgálatában nem vezető szerepet betöltő személyek családi hátteréről, iskolázottságáról és későbbi életútjáról többnyire csak szórványos ismeretekkel rendelkezünk. E félhomályból lépett most ki Klement János Mihály, Köpeczi Béla kutatásai nyomán. (Akadémiai Kiadó, Budapest, 2000. 93 o.)
Nemrég megjelent egy nagyon fontos könyv, amely segít rávilágítani arra, hogy hazánkban miképpen vélekednek az emberek a természeti környezet állapotáról, milyen érdekek vezérlik őket és milyen akciókra hajlandók vállalkozni: Szirmai Viktória A környezeti érdekek Magyarországon című monográfiáját.
Tetszésemet mindjárt bevezetőben szeretném kifejezni. Ez a könyv azért nyerte el rokonszenvemet, mert először is empirikus, azaz konkrét szociológiai vizsgálatok alapján fejti ki tárgyát. Másodszor: leíró jellegű, azaz megismerhetjük belőle, hogy az adott problémakörben mikor mi történt Magyarországon. Harmadszor, rendkívül korrekt, amennyiben nemcsak saját (és munkatársai) vizsgálatait, de más hazai kutatók eredményeit is tárgyilagosan ismerteti. Könyvének címe - az olvasó szerencséjére - némileg félrevezető, hiszen csupán a magyarországi érdekviszonyok tárgyalását ígéri, miközben egy-két fejezetben a fejlett ipari országok helyzetére és még inkább a közép-kelet-európai országok környezettel kapcsolatos problémáira is kitekint. Többet kapunk tehát, mint amennyit a cím alapján várhatunk.
A monográfia a "környezeti érdek" fogalmának meghatározásával indít: "A környezeti érdek társadalmi jelenség, amely a környezet és a társadalom történetileg változó kapcsolatrendszerében alakul, a környezeti károk társadalmi megnyilvánulását, a környezet védelmének, a természeti érdekek kifejezésének, képviseletének és érvényesítésének társadalmi igényét és megvalósítását fejezi ki." Majdnem teljes a definíció. Magam talán csak azt hiányolom belőle, hogy nem utal a környezeti kérdésekkel kapcsolatba kerülő "társadalmi szereplőkre", továbbá, hogy a "természeti érdekek"-re való hivatkozása ellentmondásba kerül a meghatározást követő elemzésével. A "társadalmi szereplők" persze később előkerülnek, s ez is azt mutatja, hogy a szerző a konkrét ökológiai ügyek kapcsán számol ezek jelenlétével és érdekütközéseivel. A környezeti érdek "társadalmi jelenséggé" nyilvánítása pedig önmagában cáfolja a "természeti érdekek" kifejezés relevanciáját. A szerző gondolatmenete ugyanis következetesebb, mint definíciója: a társadalomnak vannak környezeti érdekei és nem a természetnek. A könyv egész logikája igazolja, hogy a környezet problematikáját nem "természetinek", hanem "társadalminak" tekinti.
A munka gondolatmenetének íve átgondolt. A környezetvédelem társadalmi jelentőségével indít, majd ismerteti az idevágó nemzetközi szakirodalmat. Ezután áttekinti a környezetvédelem államszocializmusbeli állapotát. Elemzése az átmenet korszakának ismertetésével folytatódik. Ebből a korszakból egyfelől kiemeli az állam és a pártok, másfelől a területi "környezeti" érdekszövetségek szerepét. Hangsúlyozza, hogy már az államszocializmusban is a polgári (civil) társadalom vállalta fel a környezet védelmének ügyét és ez a tendencia az átmenet idején is megmaradt. A polgárosodás jelenségével együtt jár az ökológiai szempontok egyre öntudatosabb kezelése a társadalom tudatosabb csoportjai, rétegei részéről. A hazai környezetvédő mozgalmak pontos és alapos ismertetésével sem marad adósunk a szerző. Kiemelt szerepet tulajdonít a problémakör tudatosításában a médiának, s végül az Európai Unióhoz való várható csatlakozásunk fényében zárja kitűnő monográfiáját.
Kimutatja, hogy a központi hatalommal kialakuló területi érdekérvényesítésben, a helyi érdekközösségek belső erőpozícióinak kialakulásában is jelentős szerepet kapnak a környezeti érdekek. Valójában arra érez rá a szerző, hogy a társadalmi struktúra és a hatalmi viszonyok minden társadalmi problémát - így a környezeti konfliktusokat is - áthatnak és átszíneznek.
A könyvben végig jelen van a gazdasági növekedés és a környezetvédelem fontossága összeütközésének szempontja. Olyan - egyébként elfogadható - megállapításra jut, hogy a gazdasági recesszió a környezet javulását, míg a fellendülés a környezet romlását hozza magával. A kétségtelenül létező dilemma azonban oldható (ha nem is teljesen megoldható) lenne a "fenntartható fejlődés" koncepciójára való hivatkozással. Ezt hivatalosan a magyar kormány már a 90-es évek elejétől kezdve magáénak vallja. (Kérdés persze, hogy sikerül-e megvalósítanunk ezt a szemléletet, amely kompromisszumos megoldást keres a gazdasági növekedés és a környezeti erőforrások megőrzése között.) Remélem, hogy a könyv esetleges új kiadása esetén a "fenntartható fejlődés" szociológiai szempontból történő elemzésére is nagyobb hangsúly esik majd.
Ha "érdek", akkor "konfliktus". Szirmai Viktória ezt az összefüggést igen jó érzékkel felismerte. A következő meghatározást adja erről: "A társadalmi-környezetvédelmi konfliktusok különböző társadalmi szereplők közötti ellentmondások és ütközések, amelyek a természeti és mesterséges környezethez, a természet és környezetvédelemhez eltérő módon kapcsolódó társadalmi és hatalmi helyzetek, valamint differenciált érdekek, értékek és kultúrák alapján, valamint a politikai rendszer lehetőségei szerint jönnek létre." (75. o.) A definíció kissé nehézkes, de igen pontos. Örömömre szolgál, hogy benne már megjelennek a környezetvédelmi ügyek "szereplői" is. Úgy vélem, hogy a jövőben sokszor fogunk még erre a mondatra és a benne foglalt megállapításokra hivatkozni. A szövegben ezután sebészi pontossággal kimutatja az összefüggést az érdekek és a konfliktusok között.
A továbbiakban hét pontban foglalja össze a konfliktusok megelőzésének lehetőségeivel kapcsolatos ajánlásait. Ezekkel teljesen egyetértek. Mindössze egy megjegyzés kívánkozik ki belőlem: néha jó, ha a konfliktusok kirobbannak, és ezek megoldása vezet pozitív eredményhez. Nem lehet mindig minden konfliktust megelőzni. Ekkor a már létrejött konfliktus enyhítésének, kezelésének, megoldásának feladata vár ránk. Ezért örültem volna annak, ha a konfliktuskezelési technikák részletesebb ismertetésére is sor került volna.
Nagyon fontos fejezetnek tekintem a "Civil társadalom és a környezeti érdek" című fejezetet, amelyben arról esik szó, hogy a hátrányos helyzetben lévő társadalmi rétegek fokozatosan kiszorulnak a tér használatából és tulajdonlásából, ami sokszor környezeti ártalmakkal jár együtt. Az utóbbi évek szociológiai kutatásai világszerte figyelemmel fordulnak a társadalmi befogadás és kizárás problémaköre felé. A téma politikai, szociálpolitikai jelentősége is kézenfekvő.
Végül szeretném magát a szerzőt idézni: "A környezeti érdek kezelésével én is úgy vagyok, ahogy Devecseri Gábor, a költő "ami a bikaviadalokat illeti, én bikapárti vagyok". S ezzel (most még) nem állítom, hogy a természetnek annyi az esélye, mint a bikának, hogy a piaci társadalom erősebb, mint a természet, ahogy a torreádor is (többnyire) erősebb, mint a bika. Az elfogultságom azt jelenti, hogy szolidáris vagyok a természeti környezettel és azokkal az emberekkel, akik védeni akarják, és azokkal is, akik társadalmi helyzetük hátrányai vagy a károk terjedése miatt az ártalmaknak vannak (vagyunk) kitéve. De azt is jelenti, hogy olyan társadalomban szeretnék élni, ahol a tiszta levegő és a víz, a természeti táj érték és mindenkinek elérhető reális lehetőség, ahol az emberek hajlandók harcolni és áldozatokat is vállalni a természetért és saját egészségükért, ahol az emberek képesek a helyi és a nemzeti kormányzatokat a környezetvédelemre kényszeríteni és ahol mindenki tudja, hogy nem lehet minőségi, emberi életet élni környezetszennyezés közepette."
Szép szavak, szép gondolatok! Mindenkinek szívesen ajánlom elolvasásra ezt a morális felelősséggel megírt okos könyvet, amely szerintem kitűnő összefoglalása és elemzése hazai ökológiai problémáinknak. (Pallas Studió, Budapest, 1999. o.)
A 20. századi magyar tudományos élet egyik nemzetközileg ismert és elismert tudósa Polányi Károly. A Galilei Kör első elnökéről, a Századok szerkesztőjéről, a The Great Transformation szerzőjéről nemrég könyv jelent meg Kanadában a kiváló költő, műfordító és történészprofesszor, Kenneth McRobbie és Polányi Károly leánya, Kari Polanyi Levitt gondozásában.
A terjedelmes, több mint háromszáz oldalas kötet két fő részből áll. Az elsőben a szerzők-szerkesztők azokat az előadásokat tették közzé, amelyek a The Great Transformation megjelenésének (1944) ötvenedik évfordulójára Bécsben, a Karl Renner Intézetben rendezett V. Nemzetközi Polányi Károly konferencián hangzottak el. A konferenciát a montreáli Concordia University mellett működő, Polányiról elnevezett Politikai Gazdaságtani Intézet és az Osztrák Tudományos Akadémia Társadalomgazdasági Kutatóintézete közösen rendezte. A második rész eddig ismeretlen és kiadatlan dokumentumokat tartalmaz Polányi Károly és felesége, Duczynska Ilona 1919 és 1933 között Bécsben eltöltött éveiről.
A kötet címe, Polányi Károly Bécsben, ezért kettős értelmű: egyrészt utal a bécsi konferenciára, másrészt a magyar tudós bécsi éveire. Bécs egyébként fontos szerepet játszott ebben az időben Polányi Károly (és sok más magyar és egyéb nemzetiségű emigráns értelmiségi) formálódásában, hiszen olyan szellemi központ volt, amelyben a legkülönfélébb irányzatok képviselői dolgoztak. A kezdeti magyarországi hatások után, itt alakultak ki Polányi társadalomtudományi és gazdaságfilozófiai érdeklődésének alapvonalai. A bécsi konferencián Kari Polanyi Levitt A nagy átalakulás mai jelentőségéről szólva összehasonlítást tett az 1930-as évekbeli gazdasági világválság és az 1990-es években tapasztalható pénzügyi és gazdasági válság között. Mindkét korszak és Polányi Károly alapproblémája is az, vajon milyen hatást gyakorol a politikai demokráciára az a két gyakran ellentétes társadalmi-gazdasági jelenség, amely egyrészt biztosítani akarja a polgárok szabadságát, másrészt pedig a tőke szabadságát. A mai nagy átalakulás, a globalizáció idején, Polányi humanista szellemében, a torontói politológus, Eric Helleiner szerint úgy kell garantálni a tőke nemzeti határokat átívelő mozgását, hogy nemzetközi, nemzeti, regionális és helyi szinten védekező intézkedéseket vezetünk be és emeljük a társadalmi kontroll hatásfokát. A Polányi által teoretizált "kölcsönös planetáris függőség" veszélyeinek elkerüléséhez arra van szükség a göteborgi politológus, Björn Hettne szerint, hogy egymással versengő régiók erős hálózatát hozzuk létre. Ezt az új regionalizmus koncepciót kedvezően fogadta a dakari Samir Amin, aki ez alkalommal is felvetette a "policentrikus világról" szóló elképzeléseit, amely a kis és közepes nagyságú országokban jobb életfeltételeket biztosíthatna. A velencei Michele Cangiani professzor, felidézve Polányi Károly 1920-30-as években közzé tett írásait, arról beszélt a konferencián, hogy a gazdaság jobb társadalmi megszervezését a demokratikus intézményekbe tömörült szabad individuumok oldhatják meg. A gazdasági demokrácia, valamint a szűken vett gazdasági funkciók fölötti kulturális és politikai kontroll Cangiani szerint ma ugyanolyan fontos, mint Polányi idejében volt. Kenneth McRobbie szintén Polányi szenvedélyes humanista meggyőződését emelte ki a konferencián tartott előadásában.
Érdekesek voltak azok az előadások is, amelyek a tervgazdálkodásról a piacgazdaságra való áttérés problémáit tárgyalták, Polányi szellemében. A magyar viszonyokról, a piac, a privatizáció, a társadalmi és pénzügyi instabilitásról Andor László, a bulgáriai átalakulás problémáiról Julian Konsztantinov, a kelet-berliniről Birgit Müller tanulmányát olvashatjuk a kötetben. A bécsi Gregor Matjan, a civil társadalom szükségességét, a demokrácia érvényesülését, az emberi jogokkal kapcsolatos kérdéseket tárgyalja.
Külön szekció foglalkozott a bécsi konferencián Duczynska Ilona életével, munkásságával és Polányi Károly gondolkodására tett jelentős hatásával. Striker Barbara rokonának, Duczynska Ilonának a Radio Schutzbund-ban betöltött szerepéről szólt. Néhány jelentős visszaemlékezés is található a kötetben: Litván György és Vezér Erzsébet budapesti emlékeket idéz fel. Konrád György Duczynska fiatalkori formálódásáról, műveltségéről ír. A bécsi konferenciára a Polányi házaspár által Angliában ismertté tett Juhász Ferenc próza-verset írt. Sokan kiemelték, milyen szerepe volt Polányi feleségének a tudós kéziratainak rendezésében, megjelentetésükben, valamint a magyar disszidens értelmiségiek támogatásában.
A kanadai kötet második részében a szerkesztők dokumentumok alapján igyekeztek rekonstruálni a Polányi-házaspár bécsi tartózkodásának körülményeit. Ezekből az anyagokból kitűnik, hogy a magyar és az osztrák szellemi élet befolyása mindkettőjük életében és munkásságában nagy szerepet játszott. Tanulmányaik mellett mindketten újságírásból tartották fenn magukat. Polányi előbb a Jászi Oszkár-féle Bécsi Magyar Újság (erről Gyurgyák János ír tanulmányt), majd 1924-től a Der Österreichische Volkswirt munkatársa volt, aki a nemzetközi gazdasági és politikai ügyekért volt felelős. Ezen túl részt vett az osztrák szociáldemokrata mozgalom által szervezett különféle oktatási formákban is, mint előadó. Saját bécsi lakásukban "privát szemináriumot" tartott a szocializmus gazdaságtanáról, amelyről az egyik egykori résztvevő, Felix Schaffer számolt be visszaemlékezéseiben. Ezeken az otthoni beszélgetéseken gyakran megfordult Lazarsfeld és Popper is. A kötetben Gábor Éva, a Polányi Mihály Filozófiai Társaság részéről tanulmányt ír Polányi 1914 előtti magyarországi tevékenységéről. Erről a kezdeti időszakról eddig kiadatlan kéziratot olvashatunk a feleség, Duczynska Ilona visszaemlékezéseiből, valamint egy levelet a bécsi Volkswirt szerkesztőségének üléséről.
Polányi 1933-ban elhagyta Bécset és Angliába költözött, ahol Oxfordban és Londonban tanított 1940-es, Egyesült Államokba történő átköltözéséig. Itt gyűjtött erőt és anyagot élete főművének, a The Great Transformation-nek a megírásához és megjelentetéséhez.
Több mint ötven év múltán jó hírek vannak a könyvről: hamarosan megjelenik magyar nyelven is. (Karl Polanyi in Vienna. The Contemporary Significance of The Great Transformation. Edited by Kenneth McRobbie and Kari Polanyi Levitt. Black Rose Books Montréal - New York-- London, 2000. 346 o.)
Réti Györgyi munkája részletesen és a nemzetközi politikai élet relációjában mutatja be Albánia 20. századi történetét. Sokat segített tapasztalatgyűjtésében, hogy évekig dolgozott a tiranai, majd a pekingi magyar nagykövetségen is.
Hézagpótló a munka, hiszen eddig útikönyveken és tanulmányok kívül, amelyek egy-egy szűkebb kérdéssel foglalkoztak csak (pl. az albán nemzeti mozgalom kialakulása, az Albán Munkáspárt politikája, az albán-kérdés Koszovóban stb.), valamint az egész Balkán-félszigetről szóló könyvektől eltekintve (a legrészletesebb: Barbara Jelavich: A Balkán története, Oziris-2000, 1996) nem jelent meg magyarul részletes összefoglaló és monográfia Albániáról.
A könyv öt nagyobb tematikus egységből áll: I. A történelmi előzményekről; II. Az I. világháború. Ahmed Zogu uralkodása; III. A II. világháború és Enver Hodzsa országlása; IV. Albánia rögös útja a demokrácia felé; V. Koszovó - ütközőállam Albánia és Jugoszlávia között. Az utolsó egység Koszovóval foglalkozik, az ott élő albánok történetét meséli el az 1998-99-es háborúig bezárólag, így az aktuálpolitikai események jobb megértését is segíti.
Réti minden politikai történést elemez is azzal, hogy a világpolitikát irányító országok és a szomszédos országok (Jugoszlávia, Görögország), tehát az Albánia számára kiemelkedő fontosságú országok közötti külpolitikai kapcsolatrendszerbe építi be a belpolitikai eseményeket. Ezzel, valamint rengeteg forrás szövegbe építésével éri el, hogy az albán külpolitikában bekövetkező változások még szembetűnőbbé, egyszersmind érthetőbbé váljanak már első olvasásra is. (Pl. a Jugoszláviához és a Szovjetunióhoz fűződő viszonyban végig követhető a közeledés, a szoros együttműködés időszaka, majd a szembefordulás mozzanata.)
A közölt források száma a III. tematikus egységtől nő meg, mikor a szerző Enver Hodzsa baloldali diktatúrájának a "nagy szövetségesekhez" fűződő viszonyát taglalja. Nagyon szemléletesek az egymás után közölt forrásrészletek ugyanazokat az eseményeket kommentáló idézetei: a Titoisták című Enver Hodzsa-memoár 1982-ből, amely már az "enveri átértékelés" után íródott, és az objektívebbnek mondható források, melyek közvetlenül az események után születtek. Jellemző ezekre, hogy az egy-egy esemény idején vagy közvetlenül utána publikált albán dokumentumok mindig pozitívan értékelik a jugoszláv, szovjet, kínai kommunista irányvonalat és ezen országok politikai és gazdasági segítségét, a szakítás után azonban (Jugoszlávia 1949, Szovjetunió 1960, Kína 1978) "újraértelmezés" következik Hodzsa részéről: az addigi barát áruló, soviniszta stb. lett. Ezzel a módszerrel Réti rögtön a közölt dokumentumok forráskritikáját is nyújtja.
A mű több rétegű áttekintésre ad lehetőséget: először természetesen az aktuálpolitikai vonatkozások tárulnak fel, a balkáni térségben huzamosabb ideje zajló konfrontáció miatt. Fontos motiváló tényező az albán problémát megítélő különböző szemléletek jelenléte és összeütközése. Eltekintve az aktuálpolitikai tartalomtól ezen konkrétumok mellett válik világossá az a történelemfilozófiai értelmezés is, amely a globalizációt és bizonyos fokig ellentéteként a nemzeti identitás keresését is elemzés tárgyává teheti.
Az Albán Nemzet Jogait Védelmező Liga 1878-as megalakulásától a független Albánia 1912-es kinyilvánításáig hosszú volt az út, mely ezt követően is rögösnek tetszik, s az ma is. Hiszen az az Albánia, amely évtizedeken át Európa szegényházának címét viselte, lényegileg sem kevésbé elzárkózó, sem kevésbé szegény nem lett mostanra. A legalapvetőbb kérdés: milyen mértékű reformokat bírhat el egy ilyen szeparált állam? Sorsfordulatról szól a kötet - vajon merre fordul ez az identitáskutató sors?
A könyvet részletes kronológia és névmutató, egy vázlatos életrajzi áttekintés, valamint rendkívül gazdag bibliográfia zárja. A bibliográfiában az angol, orosz, olasz, német nyelvű munkákon kívül a magyar nyelven megjelent, Albániával foglalkozó tanulmányok és könyvek listája megkönnyíti a témában való alaposabb tájékozódást az érdeklődők számára, és lehetővé teszi egy-egy téma, korszak részletesebb megismerését is. (Aula Kiadó, Budapesti Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetem, Budapest, 2000. 419 o.)
A közlekedés igen régi dolog. Társadalom nem is alakulhatott volna ki közlekedés nélkül. Persze, módjai és eszközei nagyokat változtak az egyes korokkal. Míg évszázadokon át jól szolgált egy-egy eszköz vagy módszer, addig a fejlődés egyre gyorsabb, egyre változatosabb lett utolsó évszázadunkban a gépek bevonulásával. A víz és föld után korunkban már a levegőt is diadalmasan szolgálatába állította közlekedésünk, sőt az űrbe is sikeresen "beközlekedett" az ember. Hogy ez előnyére, vagy hátrányára fog-e szolgálni, arról majd a jövő dönt!
Czére Béla professzor, a Közlekedési Múzeum ny. főigazgatója Magyarország közlekedésének történelmi fejlődését írta meg eddig két kötetben. Az első, "Magyarország közlekedése a 18-19. században", 1997-ben jelent meg, sikert és elismerést aratva. 2000-ben követte a második kötet: "Magyarország közlekedése a 20. században (I.)". Stílusában, összeállításában, szerkezetében társa az első könyvnek. Adatgazdag szakkönyv, amelyben minden benne van, ami a korabeli közlekedésre jellemző. Tömören fogalmazott munka, amely mégis nagyon olvasmányos. Mindent megtalál az olvasó benne e gazdag témáról, de ha egyszer valamit megtalál, rögtön kedve lesz az egész könyvet elolvasni. Annál is inkább, mert a szerzőnek jó a stílusa, nem adathalmazt nyújt, inkább az események sűrűsége teszi tömörré a munkát.
Néhány példa a könyvben szereplő számos érdekességből: a gépjárműadót 1928-ban vezették be, a motalko (benzin és szesz keverékének) használatát 1929-ben kötelezően írták elő a gépjárművek üzemeltetésére. Az első villanyrendőr a Nagykörút és a Rákóczi út kereszteződésében működött, "a rendőr az úttest fölé függesztett lámpa alatt állt és egy hosszú rúddal kapcsolta a lámpa színes fényeit". Az első menetrendszerű légijárat 1918. június 4-én indult. Budapest-Bécs-Krakkó-Lemberg között közlekedett és a légipostát szállította. 1936-ban 8 külföldi légitársaság járatai szálltak le Budapest repülőterén, a Budapest-Berlin repülőút 4 óra 30 percet, Budapest-Róma 5 órát igényelt és így tovább.
A csupán 166 oldalas könyvben 140 elsőrendű minőségű korabeli fénykép és számos táblázat is van, 5 oldal forrásirodalom és részletes személy- és tárgymutató található benne.
Nem is tudom, hogy lehet e gazdag adattárból ilyen olvasmányos szöveget "varázsolni", amely a közlekedés mellett helyenként még földrajzi részleteket is tartalmaz (pl. Trianon és az abból származó közlekedési gondok). Csak gratulálni tudok a szerzőnek és művét ajánlani az érdeklődő olvasóknak. (MÁV Rt. Vezérigazgatósága, Bp. 1999. 166 o.)
AKIK NYOMOT HAGYTAK A 20. SZÁZADON - GANDHI. Napvilág Kiadó, Budapest, 2000, 112 o. Ára 700 Ft.
A kötet tanulmányai arra a kérdésre keresnek választ, hogyan képzelte Gandhi országa sorsát, társadalmát, milyen eszközökkel látta megvalósíthatónak céljait, milyen gyökerekből táplálkozott világképe, miként hatottak eszméi a társadalomra. Gáthy Vera adattárat is nyújt Indiáról. Balogh András Gandhi politikai nézeteinek gyökereit és fő irányait tárja az olvasó elé. A kötet végül érdekes összeállítást ad a Gandhival foglalkozó kortárs irodalomból, magyarul eddig meg nem jelent szemelvényeket közölve Romain Rolland, Aldous Huxley, Werner Heisenberg, Karl Jaspers, Gunnar Myrdal írásaiból. Az előszót Lakshmi M. Puri, India budapesti nagykövete írta.
A TISZAI ÁRVÍZ. VÉLEMÉNYEK, KOCKÁZATOK STRATÉGIÁK. Szerkesztette: Rozgonyi Tamás, Tamás Pál, Tamási Péter, Vári Anna. MTA Szociológiai Kutatóintézet, 2000, 176 o.
A kötet az érintettek körében végzett szociológiai kutatások alapján kíván választ adni olyan kérdésekre, hogy miként élték át a Felső-Tisza-vidéki települések lakói az 1998. őszi tiszai árvizet, miként folyt az árvízi védekezés. Mit vállalt és tett a lakosság, s hogyan álltak helyt az érintett szervezetek: a vízügyi szolgálat, a katonaság, a polgári védelem, az önkormányzatok? Milyen változások szükségesek a védekezés hosszabb távú stratégiájának kialakításához kormányzati szinten, a helyi tulajdonviszonyokban és a társadalomszerkezetben, mik az érintettek elvárásai ezekkel kapcsolatban? A szociológiai felvétel óta eltelt idő azt mutatta, hogy a feltett kérdések nem vesztették el időszerűségüket. A szerzők a társadalmi konszenzuson alapuló válaszok kidolgozásához kívántak munkájukkal hozzájárulni.
Georges Duby: FOLYTONOS TÖRTÉNELEM. Fordította ifj. Benda Kálmán. Napvilág Kiadó, Budapest, 2000, 170 o. Ára 1100 Ft.
A kötet a neves középkorkutató önéletrajzi ihletésű műve. Bár szépírói igényességgel íródott, mégsem pusztán egyéni sorsot mutat be, hanem egy olyan fél évszázadot, amely a történettudományban és a történelem iránt érdeklődők körében jelentős változásokat hozott. A könyv belülről, a szerző saját tevékenységének bemutatásával ad számot erről a változásról. A kutató műhelymunkáján túl megismeri az olvasó neves történész pályatársainak és a kapcsolódó tudományágak jeles képviselőinek szakmai portréját, a francia történetírás társadalmi közegét, a történészi munka gondjait és örömét. A magyar kiadást tájékoztató bibliográfia és névmutató egészíti ki.
EGYÉNI ESÉLYEK, ISKOLAI ESÉLYEK, TÁRSADALMI ESÉLYEK. MAGYARORSZÁG KÖZOKTATÁSA A VÁLTOZÓ VILÁGBAN. Szerkesztette Kecsmár Ilona. Napvilág Kiadó, Budapest, 2000, 116 o. Ára 550 Ft.
A kötet a "Fenntartók - köz/feladat/oktatás 2000" című konferencián elhangzott előadásokat adja közre. Az olvasó így a legfrissebb hazai társadalomtudományi, oktatásszociológiai, oktatás-gazdaságtani ismeretek birtokában gondolkodhat el a könyv címében jelzett problémán. Gazsó Ferenc a társadalmi folyamatok és az oktatási rendszer kapcsolatait, Mihályi Ottó a magyar közoktatás helyzetét, Loránd Ferenc az általános képzés tartalmi fejlesztésének irányai és feltételeit vizsgálja. Borbola István az állam és az önkormányzat közötti munka-, illetve feladatmegoszlást elemzi. Jánosi György Hogyan tovább közoktatás, hogyan tovább önkormányzatok, Kovács László Politika és társadalom címmel közöl tanulmányt. Az Utószó Baranyi Ferenc írása.
Gyáni Gábor: EMLÉKEZÉS, EMLÉKEZET ÉS A TÖRTÉNELEM ELBESZÉLÉSE. Napvilág Kiadó, Budapest, 2000, 200 o. Ára 980 Ft.
"Nem történetfilozófiai esszének, hanem a gyakorló historikus elméleti önreflexiójának szánjuk könyvünket" - írja a szerző előszavában, aki a kötetben korábbi tanulmányait gyűjtötte egybe. Noha az írások külön-külön születtek az elmúlt évek során, mégis mindegyikük arra a kutatót foglalkoztató kérdésre keresi a választ, hogy a történetíró munkájának a 20. század végén mi lehet az értelme, milyen is e munka valódi természete. A tanulmánykötetet gazdag irodalomjegyzék egészíti ki.
Kiss Árpád: IGAZSÁG KÖLTÉSZET NÉLKÜL. Teleki László Alapítvány, Budapest, 1999. Szerkesztette Kiss Endre. 536 o.
Kiss Árpád posztumusz műve egyszerre tart igényt arra, hogy regény, dokumentum, filozófiai elmélkedés, kritikus-önkritikus reflexió és szubjektív visszaemlékezés legyen. A közrebocsátott kötet vallomás, de nem a maga spontaneitásában, hanem a megélt valóság többszörösen végiggondolt, átszerkesztett, megfontolt változatában. Ebben az összefüggésben is sokat elárul a koráról, hiszen az 1907-1979-et átölelő ívből higgadt megfontoltsággal kimaradt az 1939-1944-es és az 1951-1955-ös időszak Kiss Árpád-i "lenyomata", s az, hogy 1956 napjaira 11 lap, az 1958 utáni évekre pedig csupán 4 lap "maradt". A szerzőnek ez az "üzenete" azért különös jelentőségű, mert a külső szemlélő számára épp az 1958 utáni években teljesedik ki a tudós, a tudományszervező, a jelentős alkotómunkát végző Kiss Árpád élete. Az "üzenet" lényegét a szerző az utolsó fejezet címében - A hivatás teljesítéséből eredő nyomorúság 1957-1979 - aforizmaszerű tömörséggel hozza az olvasó tudomására.
Tokaji András: ZENE A SZTÁLINIZMUSBAN ÉS A HARMADIK BIRODALOMBAN. Balassi Kiadó, Budapest, 2000, 152 o.
A zeneszociológus szerző nagy ismeretanyag alapján mutatja be kötetében a formai különbségek ellenére nagyon is azonos jellegű, célzatú nemzetiszocialista és sztálinista zenei propagandát. Megállapítja, hogy a közérthető, népies forma a politikai tartalom sikeres továbbítására szolgált. Vizsgálja a zenepropaganda szervezeteit, a központi irányítás alakításának folyamatát, az elbírálás szempontjait, a "műfajokat" a daltól az indulón át a dicsőítő kantátáig, hogy végül a tartalmi elemzés alapján felfedje a náci és sztálinista szimbolika közös vonásait. Mint a fülszöveg is megállapítja: "A külön-külön véletlenszerűnek is mondható hasonlóságok a totalitarizmus egyetlen nagy freskójává állnak össze".
VÁLSÁGBAN AZ OLVASÁS? Fordulópont, 8. szám, 2000/2.
A folyóirat nyolcadik tematikus száma az olvasás aktuális kérdéseit járja körül különféle nézőpontokból. Ízelítőül néhány: Sonnevend Péter egy friss nyugat-európai felmérésről számol be (gyerekek és tizenévesek az Internet-galaxisban). Koreny Ágnes szintén egy nemzetközi vizsgálat eredményeit ismerteti arról, mit csinálnak az európai fiatalok szabadidejükben. Fischer Eszter németországi gyerekkönyvekről, Cs. Kovács Katalin a magyar gyerekek olvasáskultúrájáról, Vukovári Panna egy népszerű finn meséről ír. Komáromi Gabriella Dizseri Eszter könyvét méltatja (A magyar animáció krónikája 1948-1998). Olvasható Aidan Chambers előszava egy holland mesekötethez, Törő Krisztina néderlandista emlékei Hollandiáról, a holland gyerekekről, Potoczki Klára írása a szlovéniai médianevelésről. Lángh Júlia afrikai mesékről és játékokról, Szávai Géza a "Háry János Akadémiáról" számol be. Részlet olvasható Gianni Rodari A fantázia grammatikája című gyermekirodalom-elméleti művéből is.