A kereken 400 oldalas legújabb Vajda-könyv jól tükrözi azt a fél évszázados fejlődést és tapasztalatot, amelyet a második világháború után egy széles látókörű magyar energetikus tudós kritikusan és hangyaszorgalommal összegyűjtött és utódainknak szeretne örökül hagyni. Ezt a szándékát igen nagyra értékelem, mivel kutató egyéniségének megállapításai jól tükrözik és zömében összevágnak a saját energetikai gyakorlatomból leszűrhető mai helyzetértékeléssel. Mindezt a rendkívül bonyolult nemzetközi gazdasági viszonyok között hasznos tanácsként javasolhatjuk az ország vezetőinek és az energetikában érintett valamennyi résztvevőnek. Mivel ebben az energiatermeléstől a felhasználásig, a könyv alapgondolata szerint, valamennyi állampolgár érdekelt, a társadalom egésze látná hasznát a könyvben összefoglalt és leszűrhető energiapolitikai irányelvek beépítésének az időszerű kormányprogramokba, amit a GM-nek kétévenként kellene energiakoncepció címen az országgyűlés elé terjesztenie
A könyv tartalma szorosan összefügg a szerző életében betöltött munkahelyek ismeretbővüléseivel. Vajda György akadémikust 1957 óta ismerem, amikor őt a bánya- és energiaügyi miniszter a Villamosenergia-ipari Kutató Intézet (VEIKI) igazgatóhelyettesének nevezte ki. Az intézet a Villamosenergia-ipari Igazgatóság felügyelete alá tartozott. Új munkahelyén érdeklődése a villamos energetika felé fordult. Amikor 1963-ban, a francia EdF mintájára, megalakult az MVM Tröszt, Vajda György lett a NIM új Villamosenergia-ipari főosztályának vezetője, akinek hivatalból kellett a villamosenergia-iparág felügyeletével és távlati fejlesztési problémáival foglalkoznia. Az 1970-ben történt újabb iparszervezés során mint a VEIKI igazgatója fordult teljes erejével az energetika felé. Ennek bizonyítéka az 1975-ben Energetika és a társadalom címen megjelent könyve, majd az 1981-84-ben kiadott Energetika I-II kötetek.
Mindezt azért tartottam fontosnak felsorolni, mivel az új könyv tartalmazza az előzőekből ma is időszerű részeket, amelyeket a teljesség érdekében szükségesnek vélt megismételni. Ez némi hátrányt is jelent, mivel az egyes fejezetek az energiapolitika tárgykörében nem azonos fontosságúak. Ennek legfontosabb hazai és nemzetközi tapasztalatai és problémái ugyanis elsősorban az állam gazdasági és tudományos vezető szervezeteit érdeklik, a technikai részletek viszont csak a szakértőket és a tudósokat. A könyv tehát emiatt kissé lexikális jellegű, amiből sorolni volna érdemes a különböző érdeklődési szintre ajánlható részeket. Az egyes fejezetek ugyanezen okból a teljesség érdekében többszöri ismétléseket is tartalmaznak. Ennek előnye is van, mert a fejezetek közötti átutalások nélkül is rámutatnak a kapcsolódásokra, és így azok önállóan is kezelhetők. A szöveg olvasmányos, a fogalmakat és téziseket röviden, szabatosan és jó magyarsággal fogalmazza meg.
Rá kell még mutatnom egy fontos tényezőre, ami a villamosenergia-iparág sajátossága és a szerzőre is jellemző hátteret jelent. Ebben az iparágban közvetve vagy közvetlenül szinte valamennyi tudományág közreműködik. A hagyományos erőművekben a turbina és a generátor közötti tengelykapcsoló választja szét a termikus és az elektromos energia birodalmát és vezet visszafelé a primer energiaforrásokig, illetve a villamosenergia-fogyasztókig. Így kap szerepet a geológus, a bányász, az atomfizikus, a vegyész, a gépész, a villamosmérnök, a számítástechnikus, a gazdasági szakember a már működő üzemben. Ha a berendezések gyártását és telepítését is nézzük, a kutatók, a tervezők, a közgazdászok, a beruházók sora működik közre a villamosenergia-rendszer elemeinek bővítésénél, amely mindenfajta energiatermelő és -átalakító berendezés gyártásához szükséges. Ebben megtaláljuk a műszaki tudományok minden ágát, a metallográfiától a távközlésig. Az iparágban dolgozó kb. 40 000 ember szakmai ismerete a vezetési hierarchiában szükségszerűen bővül. Míg egy laboratóriumi szakértő megmaradhat eredetileg tanult tudásánál, a főmérnöknek már illik ismernie mind a termikus, mind a villamos berendezések lényegét és a gazdaságos és üzembiztos üzemvezetés szabályait. A társaságok, a holdingok gazdasági irányítása, a villamosenergia-rendszer üzemvezetése, fejlesztése, az iparág nemzetgazdasági kapcsolódásának biztosítása és felügyelete pedig megköveteli a műszaki mellett a megfelelő közgazdasági képzettséget is. Az új erőművek optimális hajtóanyagának kiválasztásához ismerni kell a primer energiaforrások világszintű beszerzési lehetőségeit, amely ma már 25-50 évre szabja meg a működési feltételeket. Így bővül ki a villamos energetika ismeret általános energetikai tudománnyá. Vajda György ezen tudomány birtokában van, ezért a könyvében közölt energiapolitikai tanácsaira érdemes odafigyelni az ország legfőbb vezetőinek is, és biztosítani azok meghallgatását és megvitatását mind az illetékes akadémiai bizottság, mind az energetikáért felelős hatóságok hivatott körében. Ez biztosítaná a közmegelégedést jelentő, politikamentes, hosszú távra irányadó energiakoncepció kialakítását.
A fentiekben kifejtett indokok alapján a könyvet, a tartalomjegyzék szerint, két részre bontva vizsgálom.
A magyar energiapolitika időszerű megfogalmazásához a kormánytagok, az országgyűlési képviselők, az MTA vezetése számára is hasznos ismeretanyagnak tartom a könyv Bevezetés, az Energiaigények, Energiaforrások, Gazdasági kölcsönhatások és Állami szerepvállalás című fejezeteit, valamint az angol nyelvű összefoglalást (magyarul is), amelyek kb. a könyv felét ölelik fel. Az érdekelt szakértők számára tartom inkább igen hasznos kézikönyvnek a legfrissebb nemzetközi irodalom alapján készült Kölcsönhatások, Környezeti hatások, Egészségkárosodás, Energetika és Társadalom című fejezeteket, amelyek az anyag másik felét képezik. Mindkét rész bőséges nemzetközi és hazai irodalmi forrást sorol fel. (Ez utóbbiból sajnos néhány nem, így pl. az MVM Rt. Villamos Energia Statisztikai Évkönyvei.) Értékes felsorolást találunk a fejezeteket érintő hazai és nemzetközi jogszabályokról, ami bőséges alapot nyújt további elemzésekhez is.
A fentiek szellemében fűzök a két fejezetcsoporthoz néhány megjegyzést.
A Bevezetés maga röviden bemutatja a világ mai és várható energiahelyzetét és megfogalmazza a szerző célját a könyv megírásánál: "...az energetikai döntésekhez szükséges részismeretek mozaikszerű bemutatása". Úgy vélem, ez a cél teljesült. A világ 400 Exajoule (EJ) 2000. évi összes primerenergia-felhasználása iszonyatosan nagy érték. Még a szakértők sem érzékelik azonban ezen mértékegységben volumenét. Ezért számítják át újabban az OECD-IEA, EU kiadványok is a természetes egységben megadott részadatokat nemcsak joule-ra, hanem kőolajtonna egyenértékre is, ami 41,86 GJ energiát jelent. Ezzel osztva a fenti számot (400 x 1018 : 41,86 x 109 = 9,56 x 109), azaz 9,56 milliárd tonna kőolajnak megfelelő energiát használt fel a világ az elmúlt esztendőben. Tájékoztatásul ennek magyar megfelelője a múlt évben mindössze 24,9 millió tonna (0,27%) volt. Kifogásolható azonban, hogy a szerző is több helyen használja az SI rendszer prefixumait pénzértékeknél, ami másoknak is például szolgálhat, holott azokat hivatalosan csak a nemzetközi mértékegységekre engedi meg a KSH rendelete. Erre a célra az ezer, a millió és a Mrd szavak, illetve rövidítés, a 10 hatványai, vagy ezek neve, a billió, trillió stb. kiírva használandó.(
Az Energiaigények, az Energiaforrások és a többi (kormányszintre érdemes) fejezet legfőbb tanulsága, hogy az embereknek az energia nyújtotta szolgáltatásokra folyamatosan növekedő mértékben van szükségük, és az energiát végső formájában hőre, fényre, mechanikai munkára, anyagok kémiai és fizikai átalakítására, információkra, szórakozásra stb. hasznosítják, ezért az igények exponenciálisan növekednek. A takarékossági intézkedések, a technológiák hatásfokjavítása, az árak emelkedése, a környezetvédelmi szigorítások, a háborús konfliktusok a növekedést hosszú távon csak mérsékelni tudják, mivel az emberiség is exponenciális mértékben szaporodik, és a fejlődő országok és régiók utol akarják érni az élenjárókat.
Nagyon fontos, hogy a végső felhasználásmérleget élesen megkülönböztessük a primer energiahordozó-mérlegtől és -felhasználástól, amit néha szakemberek is elvétenek, mivel ez a nemzetközi összehasonlításoknál téves következtetésekre vezethet. A világ energiaszerkezete változik a rendelkezésre álló források mennyisége, kitermelési, szállítási és a végső felhasználásra történő átalakítás költsége szerint.
A távlati energiaszükségletek és azok optimális kielégítésének tervezése a legfőbb feladata az ország energiapolitikáért felelős szerveinek. Az olajválságok utáni időszak egyik legfontosabb tanulsága a WEC tanulmányai szerint is az volt, hogy a nemzetgazdaságok fejlődését jelző GDP index nem a primer energiafelhasználás indexével arányos, hanem azt legjobban a villamos energia felhasználásának indexe követi. Ennek magyarázata az, hogy a villamos energiát használó korszerű gyártási technológiák, még az átalakítási veszteséget is figyelembe véve, kevesebb primer energiát igényelnek, mint a más bázison működők. Ezért az IEA, az EU energiastatisztikái mindkét mutatót figyeltetik a távlati energiahiány becsléseinél. Ennek a körülménynek határozottabb figyelembevételét javaslom a szerző ajánlásai mellé. Hosszú távon, a statisztikák szerint, a villamosenergia-igény növekedésének évi százaléka általában kétszerese az összes energiaigénynek. Itt hívom fel a figyelmet az energiastatisztikák fontosságára, amelyek nélkülözhetetlenek a nemzetgazdasági tervezésekhez, és hatósági támogatásra szorul készítésük az új tulajdonosok képviselőinek gyakran téves titkossági aggályai miatt.
Fontos ajánlás az is, hogy a távlati energiamérlegeket 20 évnél hosszabb időtartamra nem szabad komolyan venni, mivel a tervezési feltételek a múlt tapasztalatai szerint gyökeresen megváltozhatnak. Ezért nevezik a nemzetközi szervezetek is csupán becsléseknek. Viszont a távlati energetikai terveket minimum 15-20 évre szükséges készíteni, az energetikai főberendezések (pl. nagyerőművek, olajfinomítók, tengeri fúrótornyok stb.) ennél hosszabb élettartama, az új energiaátalakítási technológiák (pl. tüzelőanyag-cella, fotovillamos erőmű) gyakorlati elterjedésének lassú volta, a primer energiabázisokban a fosszilis energiahordozók nagy részaránya és relatíve alacsony költségszintje miatt. A megújuló energiahasznosítás versenyképessége ilyen távon kormánytámogatással sem javul olyan mértékben, hogy átvegye a többiek szerepét. A tervekben szereplő konkrét létesítmények időbeni megvalósítását azonban mozaikszerűen változtatni lehet, különböző alternatívák időszerűsége szerint. Lényeg az, hogy villamos energia hiánya ne gátolja a nemzetgazdaságok működését, mint az legutóbb Kaliforniában történt.
Komolyan kell venni a szerző azon jogos aggodalmát is, hogy Európában legnagyobb hányadú földgázfelhasználásunk a mérlegben kellemetlen meglepetést okozhat a gázárak várható növekedése miatt. A gázturbinák gyors létesítési lehetősége csak átmeneti forráspótlást eredményez. Hőszolgáltatással kapcsolt kombinált ciklusú egységek telepítésére pedig nincs akkora igény, amely a rendszerben selejtezésre megérett elavult egységek, illetve távlatilag szükségessé válható olcsón termelő, új atomerőmű vagy hazai, külső hatásoktól független lignit erőmű létesítését ki tudná váltani. A csúcs-gázturbinák szerepét az alaperőművekből éjjel feltölthető szivattyús energiatározóval (SZET) lehetne kiváltani a leggazdaságosabb módon. Erre kész kiviteli tervek fekszenek a fiókban, a Prédikálószéki 1200 MW teljesítményre alkalmas SZET-re kidolgozva.
Világszintű probléma a CO2 okozta légszennyezés csökkentése. Látható, hogy a kiotói konferencia nem tudja megakadályozni a világ évi CO2 kibocsátásának 2020-ig közel kétszeresére becsült növekedését. Szkizofréniának tekinthető, hogy az ultra zöldek a leghatékonyabb megoldást, az atomenergia újbóli bővített hasznosítását a villamosenergia-igény növekmény pótlására elvetik, holott ma már az USA is ezt a megoldást választotta. Tiltakoznak a Paksi Atomerőmű 20 éves élettartam-növelése ellen is, és azt gázturbinákkal javasolják pótolni. Hazánkban, a világgyakorlattal ellentétben, a kormány nem tart igényt a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőkből hazánknak járó 2 Twh megújuló villamos energia mennyiségre sem, ami ugrásszerűen, olcsón javítaná meg energiamérlegünket.
A fentiekből kitűnik, hogy az állami szerepvállalás nélkülözhetetlen az energiapolitikai kérdések irányításában. Az MVM Rt. körébe tartozó energetikai vállalataink a jelenlegi tulajdonosi viszonyok mellett csak törvényi támogatással lehetnének versenyképesek a liberalizált európai árampiacon működő óriás cégekkel szemben, ha az Európai Unióhoz csatlakozni fogunk.
( Az SI- prefixumok használata pénzügyi értékek mellett egyáltalán nem tilos, és az egységes szemlélet kialakítása szempontjából kedvező is, ezért a szakemberek többsége nem osztja a recenzens véleményét. - A szerkesztő.
A Stratégiai Füzetek sorozatában legújabban megjelent kiadványban civilizációnk egyik központi kérdéséről: az energiáról van szó, - ahogy az előszóban megfogalmazzák - a "21. század egyik kulcsfontosságú problémájáról". Már itt az előszóban előrevetítik a szerzők egyik, a következőkben részletesen tárgyalt végkövetkeztetésüket, nevezetesen azt, hogy a liberalizált energiapiac veszélyekkel jár, többek között "em kedvez a hosszú távú energiagazdálkodási koncepcióknak".
Egyébként a negyedik és egyben utolsó fejezet foglalkozik általában a világ energiaproblémáival, pontosabban a kérdés várható alakulásával a következő fél évszázadban (az OECD "Energy: The Next Fifty Years" című konferenciakiadványa alapján, szerk. Radnóti László és Szegő Lívia), az első három főleg a magyar helyzetet tárgyalja.
Mindenekelőtt a fentebb említett negyedik fejezetet kívánom ismertetni, amely megállapításait ábrákkal és táblázatokkal is alátámasztja. Kiindulópontja az a jól ismert tény, hogy míg az energiaigények nőnek a világon (a következő ötven év alatt mintegy két-háromszorosára) - főleg a fejlődő országok felzárkózása miatt -, addig az ún. fosszilis energiahordozók (kőolaj, földgáz, szén) kifogyóban vannak, ezek közül is főleg a legkedvezőbben használható és legelterjedtebben használt kőolaj és földgáz. Ehhez járulnak a fosszilis energiahordozók által okozott környezeti ártalmak (üvegházhatás - globális klímaváltozás!). Ezért alapvető fontosságú a kutatás-fejlesztés, főleg az ún. alternatív energiaforrások kutatása (nap-, szél-, bio-, geotermikus stb. energia). Ugyanakkor érthetetlennek tűnik, hogy világszerte csökkentek az energetikai kutatásokra fordított összegek. Ez csakis mind a kormányok, mind a magánszektor rövid távú gondolkodásával magyarázható.
A jövőre vonatkozó előrejelzések meglehetősen bizonytalanok, de az elkövetkező tíz-húsz évre nemigen vár senki az energetika, ill. az energiaforrások felhasználásában drámai változást. Egyesek szerint komoly változás 2020-ra, mások szerint igazi "pályamódosítás" az energetika területén csak 2050-re várható. A nukleáris energia aligha lesz nélkülözhető. Ugyanakkor "A nukleáris energia terjedése ... nagymértékben függ új, biztonságos technológiák kidolgozásától és társadalmi elfogadottságuktól." (60. o.).
Az ún. fenntartható fejlődés kisebb energiafogyasztást, ill. a környezetkárosítás csökkentését vagy lehetőség szerinti teljes megszüntetését követeli.
A kötet első három fejezete - bár vannak általános vonatkozásai - főleg a magyar helyzetről, mindenekelőtt az energiapolitikáról szól (Járosi Márton). Az olajár jelentős tényező a világpolitikában, és kialakításában döntő szerepe van az OPEC-nek, amely a világ nyersolajtermelésének 40%-át adja. Ma a kőolaj és a földgáz a meghatározó energiaforrások és mellettük a kőszén és a nukleáris erőművek (Franciaországban a villanytermelés 80%-át az utóbbiak szolgáltatják). Hazánk részben az üzemanyagimport, részben a nagy nemzetközi energiaszolgáltatók piacmeghatározó tulajdona miatt meglehetősen kiszolgáltatott helyzetben van. Vita folyik a tekintetben, hogy a villamos energia döntő részét hazai erőművekben kell-e előállítani. A tanulmány kritizálja az energia liberalizációt és csak az EU-csatlakozás által megkövetelt legkésőbbi időpontban vezetné be, mert károsan befolyásolja az energiaárakat és sújtja a legszegényebb rétegeket.
A rendszerváltás utáni három kormány energiapolitikáját elemző tanulmány (Járosi Márton, Petz Ernő) igen negatívan értékeli a végrehajtott privatizációt. Hangsúlyozza, hogy az ország és a fogyasztók érdekében az állam jelentős tulajdonosi szerepére van szükség.
A mai magyar energiapolitikával foglalkozó dolgozat (Radnóti Éva) elsőrendű célként az energiaellátás biztonságát jelöli meg és a liberalizációt csak fokozatosan bevezetve tartja célszerűnek. Fontos kérdés az energiatakarékosság és a környezetvédelem, továbbá az energiahatékonyság növelése. (Stratégiai Füzetek 6. Miniszterelnöki Hivatal, Stratégiai Elemző Központ, Budapest, 2000. 750 o.)
A Kárpát-medencébe 1100 éve beköltözött magyar nép változatos története mellett az új hazát a XIX. századig - földrajzi viszonyait tekintve - eredeti állapotában birtokolta. Az akkor - különböző természeti-gazdasági okok kényszerítésére - elvégzett folyószabályozó, ármentesítő és belvíz-lecsapolási munkálatok a mai országterületnek közel negyedét, kihatásaiban közel felét érintették. A nyomukban bekövetkezett környezet-ökológiai változások megítélése évszázados vita tárgya. E kérdések korunkban ismételten felvetődnek és a sokszor laikus vélemények a hírközlő szervek útján gyakran széles körű tájékozatlansághoz vezetnek. A nagyszabású természeti környezeti változásoknak vannak máig kiható pozitív és negatív következményei is, amelyekről mindenkori tudásunk és tapasztalataink alapján esetenként szükséges újabb mérleget vonni. A kutatási munka ilyen szemléletű feldolgozását lehetővé tette az arra közvetlenül hivatott természeti társtudományok neves képviselőinek e feladatra vállalkozó munkaközössége, amelynek résztvevői egyebek mellett előtanulmányokban gazdag életművük vonatkozó tapasztalatait is összefoglalták ebben az anyagban.
Az idézett, Somogyi Sándor által megfogalmazott előszó, majd a hazánk természeti környezetének jellemzőit vázoló bevezetés után a könyv öt részben tárgyalja mondanivalóját.
Az I. rész a magyar medence folyószabályozások és ármentesítések előtti természeti viszonyait veszi számba. Foglalkozik a földtani-domborzati fejlődés jellemző vonásaival és tendenciájával, éghajlatunk főbb sajátosságaival és a természeti beavatkozásokra való érzékenységével, a folyóhálózat kialakulásával és természetes fejlődésével, az alföldi növénytársulások kialakulásának ökológiai tényezőivel, továbbá az ország folyószabályozások előtti talajviszonyaival, a talajképződés folyamataival.
A II. rész a természeti viszonyok változásának és társadalmi átalakításának XIX. századig terjedő történelmi menetét idézi, a természetes tájfejlődésnek, az éghajlat hosszú idejű változásának, a vízrajzi viszonyok mesterséges átalakítása kezdeteinek bemutatásával.
A III. rész a vízrajzi viszonyok átalakítási szükségszerűsége felismerésének történetét, és az átalakítás XIX. századi lebonyolítását mutatja be. Részletezi a vízrajzi átalakítás természeti és gazdasági okait, a folyószabályozás és ármentesítés munkálatait előkészítő vízrajzi felmérések, térképezések és tervek lényeges részeit, az elvégzett munkálatok általános jellemzését és méreteit.
A IV. rész az elvégzett természetátalakítónak is nevezett munkálatok ökológiai hatásait részletezi. Szó esik itt az árterek domborzatfejlődést is előidéző átalakulásáról, a helyi klímamódosulásokról, a felszíni és felszín alatti vizek állapotában tükröződő változásokról, az alföldi növénytakaró módosulásának és módosításának menetéről, a vízrendezések és lecsapolások talajviszonyokra gyakorolt befolyásáról, a beavatkozásoknak az ország gazdasági életében, településképében, a lakosság életmódjában és egészségi viszonyaiban tájrajzi vonatkozásokban megmutatkozó hatásairól.
Az V. rész a XIX. századi természetátalakítás eredményeit a mai földrajzi környezet viszonyaival hasonlítja össze. Vonatkozik ez a lezajlott állandó és időszakos ökológiai változások mai értékelésére, a talajtani hatásokra, valamint a keletkezett környezetváltozások mai megítélésének pozitívumaira és negatívumaira.
Az irodalmi hivatkozások gazdag jegyzéke a könyv tárgyalt szakterületei szerint épült fel. Az általános rész, a geológia és geomorfológia, valamint a vízrajz vonatkozásában Somogyi Sándor, az éghajlatéban Antal Emánuel, a növényföldrajzéban Járó Zoltán, míg a talajtanéban Várallyay György gyűjtötte és rendezte a tanulmányozott, hivatkozott, vagy az olvasóknak ajánlott szakirodalmat.
Érdemes idéznünk a könyvből néhány jellegzetes, a könyv mondanivalója szempontjából is alapvetőnek tekinthető megállapítást.
"Az ármentesített területeinken sem a csapadék, sem a hőmérséklet idősorában látható ingadozás és az egyirányú trend nem tulajdonítható határozottan az antropogén tevékenységeknek, pl. a térség vízháztartásába történő drasztikus beavatkozásnak, vagy a területhasznosításban bekövetkezett számottevő változásoknak, avagy az üvegház-gázok összetétele megváltozásának. Sokkal inkább arról van szó, hogy a szerteágazó emberi tevékenység mindenképpen kihat a klímára, pozitív és negatív hatásokat egyaránt előidézve, ám ezek a klímaváltozások a jelenlegi vizsgálati módszerekkel, illetve a rendelkezésre álló adatbázis alapján nehezen kimutathatók és számszerűsíthetők, főként akkor, ha egy-egy emberi tevékenység klíma-következményét külön-külön is ki akarjuk mutatni. Másrészt az is nehézségekbe ütközik, ha a globális klímaváltozásokat (ami még csak-csak kimutatható) regionális méretekben is értelmezni, sőt kvantifikálni kívánjuk." (Antal E.)
"Az ember a mezőgazdasági termelés érdekében irtotta az erdőt, nem csak az Alföldön, hanem a Kárpát-medence vízgyűjtő területének hegy- és dombvidéki részein is, növelve a felszíni lefolyást, a víz-erózió okozta talajpusztulást, a mélyebb fekvésű területek árvíz- és belvízveszélyét. Ez utóbbiak csökkentése érdekében folyószabályozásokat, lecsapolásokat hajtott végre, majd a fokozott kiszárítást öntözéssel igyekezett ellensúlyozni. A nagyobb terméshozamok érdekében - eredményesen - használta a korszerű agrotechnika minden eszközét. Mindez jelentős mértékben hatott a talajképződési folyamatokra, a talajok tulajdonságaira, termékenységére. Hol kedvezően, hol kedvezőtlenül, de feltétlenül sokféleképpen, alapot adva ezzel a túlzott és megalapozatlan általánosítások közti éles vitákra és álvitákra, amelyekben a magyar talajtani tudomány története nem szűkölködött. A viták által kikényszerített tudományos kutatások és érvelések emelték a magyar talajtani tudományt a világ élvonalába. Különösen a Kárpát-medencével, ill. az Alfölddel kapcsolatos tudományterületen: pl. a szikkutatásban, az eróziókutatásban, a talaj vízgazdálkodásának kutatásában stb. Az álviták és a döntéshozók által nem tudományos érvek alapján, hanem határozatokkal lezárt viták ugyanakkor komoly töréseket jelentettek az ország gazdasági fejlődésében; nagy, gyakran jóvátehetetlen károkat okoztak hazánk környezeti állapotában." (Várallyay Gy.)
"Összegezve az elmondottakat, megállapíthatjuk, hogy az ország területének 24%-át kitevő ártér ármentesítése, lecsapolása természeti kihatásaiban valamilyen módon ma felszínének közel 50%-ára terjed ki. A végbement változásoknak a környezet-ökológiai tényezők szemszögéből általában pozitív, alárendelten negatív következményei is vannak. Az a hatalmas gazdasági-társadalmi fejlődés azonban, ami az elvégzett vízrendezések nyomán kibontakozott, képessé teszi a társadalom józan elemeit a tárgyilagos felmérésre, és az egyértelműen káros folyamatok elszigetelésére, megállapítására, esetenként a környezeti károsodás regenerálására is. Természetesen az ilyen munkálatok komoly anyagi terheket rónak a társadalomra, de azokat azok a területek bőven fedezik, amelyeket csak a folyószabályozások ás ármentesítések révén tudtak a termelés szolgálatába állítani." (Somogyi S.)
Az MTA Földrajztudományi Kutatóintézetének munkaközössége nagy feladatra vállalkozott és dicséretes munkát végzett. A könyv - tudományos szemléleténél és nagy kiterjedésű adatgyűjtésénél fogva - segíteni fogja mind a közvélemény, mind a szorosan vett vízügyi szakterület, mind a társtudományok képviselőinek tisztánlátását a XIX. századi hazai folyószabályozások és árvízmentesítések szerteágazó problémakörében és a mai időszakra terjedő hatásainak tényszerű értékelésében. (MTA Földrajztudományi Kutatóintézete, Budapest, 2000, 302 o., 82 ábra)
A két nagyon szép nyomdai kiállítású kötet megjelentetésének célját jól megfogalmazza az 1. kötet bevezetésében, ill. a kötet hátoldalán a szerkesztő által adott annotáció néhány mondata, amelyek értelmében - ha nem is szó szerint idézve - az egyes szerzők, ill. szerzői teamek által írott közleményeket tartalmazó összeállítás célja, hogy ösztönözze az interdiszciplináris eszmecseréket a bánya-, olaj- és vegyészmérnökök között. Ez ma már feltétlenül szükséges, mert az utóbbi fél évszázadban egyre inkább végbement a tudományok diverzifikálódása, és az egyes részterületek mind mélységükben, mind szélességükben továbbfejlődtek. Míg korábban az egyes mérnöki technológiák kidolgozásakor, ill. továbbfejlesztésekor elég volt jól ismerni a szóban forgó mérnöki területet, amit megalapozott külön-külön a matematika, a fizika és a kémia, ma már mind a tudományos kutatás, mind pedig az alkalmazás terén a szakembernek együttesen kell rendelkeznie mindezen tudományoknak a megfelelő mérnöki szakokhoz rendelt átfogó, naprakész ismeretével. A meg nem újítható természeti erőforrások kezelésével kapcsolatosan, a növekvő emberi fogyasztás kielégítése érdekében dolgozó eme adott szakterületen pedig különösen azért alapvető követelmény mindez, hogy minél nagyobb mértékű lehessen a nyersanyag - legyen az olaj, gáz, szén, érc, víz vagy kő - kinyerése, fejlődjék feldolgozása, szállításának és tárolásának technológiája. A lehető legkisebbre kell csökkenteni a mai módszerekkel már ki nem termelhető, visszamaradó anyagtömeget úgy, hogy közben biztonságosan megvédhető legyen a környezet mind a kitermelés során elkerülhetetlenül megjelenő melléktermékektől, mind pedig a helytelen, ill. gondatlan kezelésből adódó szennyeződésektől.
Az 1. kötet az ezekkel a kérdésekkel foglalkozó 1998. évi siófoki 6. Bányászati Kémiai Szimpózium magyar és külföldi szakemberek által tartott 46 előadásának a szerkesztett szövegét tartalmazza. A közlemények négy fejezetre bontva (Konvencionális és intenzív olaj- és földgáztermelés; Szerves és szervetlen geokémia; Bányászati kémia; Környezeti kémia) mutatják be a legújabb kutatási eredményeket és az előrehaladás irányait. Jellemzésül álljon itt az összeállítás néhány főbb és alapvető kérdéscsoporttal foglalkozó előadásának a címe: A telítődés matematikai modellje; A homogén és többrétegű porózus magpróbákon végzett vízelárasztásos kísérletek fő jellemzői; A hagyományos és serkentett olajkitermelés határfelületi reológiai aspektusai; Az állapotegyenlet-számítás alkalmazása sokfázisú fázisegyensúlyok esetére; Nyersolaj - rétegvíz - gáz rendszer egyensúlyi határfelületi feszültségének vizsgálata; Geokémiai paraméterek korrelációja arének és telített szénhidrogének összetételével kapcsolatosan; He, He2 és Ar meghatározása földgázban és az analitikai adatok interpretációja geokémiai vizsgálatokban; A metántermelés lehetőségei kis permeabilitású szénrétegekből; A CO2 preszorpciójának hatása a szén szorpciós kapacitására tekintettel a metánra és a szorpcióval kapcsolatos deformációra; Kolloid diszperziók töltés nélküli polimerek általi flokkulációja; Szénszuszpenziók elektrokinetikai sajátságai; Az olaj mikrobiális lebomlása a környezetben; Szerves hulladékokból származó termékek felhasználása a serkentett olajkitermelésben és az in-situ szénkonverzióban; Koagulálószerek felhasználása olajtartalmú szennyvizek kezelésére stb.
A 2. kötet 32 közleménye már az előbb említett szimpóziumon közölt eredmények alapján követendő, ill. esetenként már követett utat mutatja be, bizonyítva, hogy a technológiákban a továbblépéshez az intenzív kutatás és fejlesztés vezet, aminek eredményeit sikeresen hasznosítja is a nemzetközi olaj- és gázpiac. Ennek megfelelően álljon itt is a különböző hazai és külföldi jónevű kutatóhelyeken dolgozó szerzők néhány főbb közleményének címe: Kulcs a sikeres serkentett olajtermeléshez; Horizontális kutak alkalmazása; Analitikai technikák a relatív permeabilitás meghatározására; A serkentett olajkitermelésben alkalmazott gélképző rendszerek kinetikai és reológiai jellemzőinek szabályozása; Polimer szilikátos kútkezelési technikák; A gélképzés potenciális lehetősége; Reokémiai technológiák az olajtermelés elősegítésére; A kútáram szilárdanyag-termelésének kvantitatív meghatározása; Adalékok és vegyszerek az olaj- és gázszállításban; Az "azonos állapotok": PVT számítási módszer rezervoármérnökök számára; A kisnyomású vízelárasztás laboratóriumi modellezése; Különböző értékű krómionok diffúziója hidrogélekben; Geotermométerként használatos kollotelinit reflexiója stb.
Összefoglalóan megállapítható, hogy mindkét kötet a terület világviszonylatban is ismert és neves mintegy 50 külföldi (albán, angol, egyiptomi, francia, jugoszláv, kanadai, lengyel, német, norvég, orosz, török) és mintegy 50, többségében ugyancsak már jelentős nevet szerzett magyar szerzőjének 78 közleménye értékes hozzájárulást jelent e - talán valóban a leginterdiszciplinárisabbnak tekinthető - műszaki terület továbbfejlesztéséhez. Jól mutatja ugyanakkor mind az egyes országok kutatóhelyei közötti, mind pedig a nemzetközi kapcsolatok gyümölcsöző és mind eredményesebb együttműködését. A Miskolci Egyetem Alkalmazott Kémiai Intézete igazgatójának színvonalas szerkesztésével közreadott kétkötetes mű mindenképpen hasznos segítség a területen dolgozó, ill. annak sikeres továbbfejlesztésén munkálkodó elméleti és gyakorlati szakemberek számára. (Akadémiai Kiadó, Budapest. Vol. 1. Challenges of an Interdisciplinary Science. 1999, pp. 358; Vol. 2. Novelties in Enhanced Oil and Gas Recovery, 2000, pp. 349.)
Istenkeresés a tudomány korában
Néhány évvel ezelőtt az MTA Ádám György akadémikus vezette - azóta megszűnt -Ismeretterjesztő Bizottsága "Vallás és tudomány" címmel vitaülést rendezett a Tudomány Hete rendezvénysorozat keretében. Az ülés azzal a céllal szerveződött, hogy a tudományos közösség megismerje a különböző egyházak véleményét a vallás és tudomány viszonyáról, ezért fő előadói a történelmi egyházak magas rangú képviselői közül kerültek ki. Sajnos az ülés eredményessége nem felelt meg a jóindulatú várakozásnak, mivel a különböző vallások képviselőinek véleménye között jelentős különbségek mutatkoztak a tudomány hatáskörét és szerepét illetően. Volt egyházi vezető, aki Heisenberg híres "határozatlansági elméletére" hivatkozva kijelentette, hogy a tudomány "semmi biztosat nem képes állítani". Egy másik egyház teológusa ezzel szemben azt bizonygatta hogy a teológia (saját egyháza megfogalmazásában) ugyanolyan tudomány mint az összes többi, mindössze a csodákat kell beilleszteni a "hagyományos" tudomány módszertanába és logikai struktúrájába. Igen érdekes volt az egyik előadónak az a fontos, alapvető szociológiai vizsgálatokon alapuló, észrevétele is, hogy a mai piacgazdaság keretei között a vallás is árucikké vált (országunkban közel 70 egyház van bejegyezve), az emberek pedig ugyanúgy válogatnak közöttük, mint a bevásárlóközpontokban, előnyben részesítve a legtetszetősebb csomagolást.
Érdekes megjegyezni, hogy ezzel egyidőben az Egyesült Államok Nemzeti Tudományos Akadémiája már túljutott az alapvető vitákon, és 1997-ben Washingtonban a következő hivatalos állásfoglalást tette közzé: "A "hit" rendszerint olyan hiedelmeket jelent, amelyeket empirikus bizonyítékok nélkül elfogadnak. A legtöbb vallásban vannak hittételek. A tudomány azért különbözik a vallástól, mert a tudomány természetéből adódóan a magyarázatokat a természettel összevetve újra és újra próbára teszi. Ezért a tudományos magyarázat olyan ismeretekre épül, amelyeket minden újabb információ, vagy a réginek egy új szempontból való értékelése szükségképpen módosít. Ez radikálisan különbözik a legtöbb vallásos hittől...
A tudomány olyan módszer, amellyel ismereteket szerzünk a valóságos világról. Természetes okok miatt ez a módszer a természet világára korlátozódik. A tudomány semmit nem tud mondani a természetfelettiről. Hogy vajon Isten létezik-e vagy sem, ez olyan kérdés, amelyben a tudomány semleges álláspontot foglal el."
Ilyen előzmények után fölöttébb dicséretes, hogy a Typotex Kiadó megjelentette Szkeptikus Könyvek sorozatában Michael Shermer könyvét, amely a vallás és tudomány viszonyát, és azt az alapvető kérdést igyekezett vizsgálni, hogyan és miért hiszünk.
A szerző pszichológiából és kisérleti pszichológiából szerzett diplomát, majd tudomány-filozófiából doktorált. Ő maga agnosztikusnak vallja magát, és az amerikai szkeptikus közösség kiemelkedő egyénisége, főszerkesztője a Kaliforniában megjelenő Skeptic c. népszerű folyóiratnak. A könyvet egy amerikai írta amerikaiaknak, ezért vált szükségessé a kiadó szerint egy olyan előszó - Lakatos László tollából -, amely a magyar közönség számára megfelelő bevezetést nyújt a lényegi részhez.
Shermer a vallásos hit okait egy agnosztikus szemszögéből vizsgálja, rengeteg tudományterület eredményeire hivatkozva, és hatalmas anyagot feldolgozva. Stílusa olvasmányos, rengeteg konkrét példával, amelyet ő maga a következőképpen indokol: "A pszichológusok megfigyelései szerint az emberek kedvezőbben viszonyulnak a történetekhez, mint a puszta logikához vagy az objektív tényekhez. Egyszerűen könnyebb nyomon követni egy bonyolult érvelést, ha az embereket, helyszíneket és eseményeket tartalmaz, mintha csak propozíciók, szillogizmusok és a szimbolikus logika kapnak helyet benne."
A könyv egyes fejezetei áttekintik a hit eredetét, kialakulását és az egyes társadalmakban betöltött szerepét, megismertetnek a teológiai istenérvekkel, vizsgálják a hit, értelem és a tudomány viszonyát a különböző korokban. A szerző véleménye szerint az ember "mintázatkereső állat", ezért a hit iránti igény "hardveresen" be van építve az emberbe. Az agyban létezhetnek különböző, a gondolkodást és a viselkedést befolyásoló "modulok", így elképezelhetően létezik egy "vallási" modul is, bár szerinte azért a helyzet ennél bonyolultabb. Shermer szerint a vallásos hit fontos szerepet töltött be az emberi faj evolúciójában, az emberi közösségek túlélésében, a közösségek összetartásában és a viselkedési normák, az erkölcs kialakulásában alapvető volt a fontossága.
A könyvben természetesen szó esik irracionális vallási hiedelmekről, így külön fejezet foglalkozik Michael Drosnin A Biblia kódja c. 1997-ben megjelent bestsellerével, amelynek tartalma a legprimitívebb áltudomány kategóriába tartozik, és amelyet sajnos a hazai olvasóközönség rekord gyorsasággal kaphatott kézbe magyar fordításban.
A könyv sokfelé szerteágazó érdekességét nehéz egy recenzió keretében akár csak felvázolni is, azonban a szerző igyekezett minél több, esetenként egymástól eltérő, álláspontot ismertetni. Megszólaltatja a világhírű elméleti fizikus és kozmológus Stephen Hawkinget: "Nehéz úgy beszélni a világegyetem kezdetéről, hogy közben ne említsük meg Isten fogalmát. A világegyetem keletkezését firtató munkám a tudomány és a vallás közötti választóvonalon mozog, de én a határ tudományos oldalán igyekszem megmaradni. Nagyon is lehetséges, hogy Isten olyan módon tevékenykedik, amely nem írható le a tudomány törvényei segítségével. Ebben az esetben viszont csupán a személyes hit az, amihez igazodhatnánk."
Carl Sagan, a népszerű és híres csillagász-űrkutató szerint: "A tudomány állítólagos bűneinek egyike, hogy föltárta: legkedvesebb történeteink a világegyetemben betöltött helyünkről, ill arról, hogy ezt a helyet miként foglaltuk el - félrevezetők. A tudomány egy jóval öregebb és terebélyesebb Univerzumot tár elénk ahelyett a takaros és antropomorf színpad helyett, amelyen elődeink a nagy eredettörténeteket megírták...
Ebből a nézőpontból szemlélve az az elgondolás, hogy bolygónk az Univerzum középpontja, épp annyira patetikus, mint hogy az Univerzum létezésében központi az emberi szempont."
Ugyanakkor szót kap az 1995-ös Templeton-díjas, hívő elméleti fizikus Paul Davies is: "Az Istenbe vetett hit nagyrészt ízlés dolga, amely sokkal inkább magyarázóértéke, semmint a logikai szükségszerűség mércéje szerint ítélendő meg. Személy szerint én sokkal kényelmesebben érzem magam, ha egy mélyebb szintű magyarázatot találok, amelyet a fizika törvényei szolgáltatnak. Hogy ezen a szinten az "Isten" terminus használata helyénvaló-e vagy sem, az persze további vita tárgya."
A könyv rendkívül érdekes olvasmány, mivel gondolkodásra késztet, főleg annak tudatában, hogy sokan nem értenek egyet a szerző egyes gondolataival, amelyekből ő természetesen nem is csinál titkot.
A szép kiállítású könyvnek vannak azonban szokatlan vonásai, amelyeket a recenzensnek kötelessége megemlíteni. Az egyik, más kiadóknál ez ideig még nem tapasztalt jelenség az, hogy a könyvből hiányzik a terjedelmes irodalomjegyzék, amely a további olvasáshoz nélkülözhetetlen segítséget jelent. Ahogy azt a 4. oldalról az olvasó megtudhatja, az érdeklődők a 19 oldalas listát a www.typotex.hu web címről tölthetik le - természetesen csak akkor, ha hozzá tudnak férni az internethez.
Szót kell még ejteni a hiányzó irodalomjegyzéknél terjedelmesebb, 21 oldalas előszóról. Lakatos László elmarasztalja a szerzőt abban, hogy a pszichológia, antropológia, filozófia, agykutatás, kozmológia és fizika mellett nem szentelt szerinte elegendő figyelmet a szociológiának. Ahogy ez megfogalmazásra kerül a külön cikknek is beillő Előszó végén: "Tévedés, félreértés ne essék, nem azt kérem én számon Shermeren, hogy miért nem egy népszerű vallásszociológiai munkát írt inkább. Én magam persze azt gondolom, hogy a vallásos hit változásait vagy éppen változatlanságát csakis társadalomtörténetileg lehet megérteni és magyarázni, tehát akár helyes a szekularizáció elmélete, akár nem, a magyarázat jellegét, a megközelítés módját mindenképpen helyesnek, sőt egyedül üdvözítőnek találom. De elismerem Shermernek azt a jogát, hogy másfelé keresgélje a megoldást. Mindössze azt teszem szóvá (beismerem: kissé neheztelőleg), hogy nagy ívű áttekintéséből bizony kimaradt valami, ami fontos lenne. Úgy vélem, e bevezetés írójaként kötelességem is felhívni erre az olvasó figyelmét. Egy tudománynépszerűsítő könyvben, amelyik a vallásosságról szól és dicséretes módon egy sor tudomány eredményeit felvonultatja, illett volna a szociológia ide vonatkozó legjelentősebb elméletét is bemutatnia.."
Ami a recenzenst illeti, az Előszó utolsó bekezdéséről nem tudta eldönteni, hogy szerzője silány viccnek szánta-e, vagy csupán teret engedett a szkeptikusokkal szembeni malíciájának: "A szkeptikusok Marx jelszavát követik. "Mindenben kételkedni!" Jó jelszó, vegyük komolyan. Olvassuk szkepszissel a szkeptikusok könyveit is."
Nos, Lakatos László nyilván nincs tudatában annak, hogy a hazai szkeptikus mozgalom alapító elnöke, a néhai Szentágothai János akadémikus, hívő protenstáns és a Pápai Tudományos Akadémia tagja volt. Éppen ezért az sem véletlen, hogy ennek az egyesületnek a hivatalos neve: Tényeket Tisztelők Társasága! Szentágothai professzor klasszikus műveltségének nem volt szüksége a munkásmozgalom klasszikusának a régi görögöktől kölcsönzött bölcs mondására, hiszen nemes anyagként kapásból tudta idézni Cicerót: Dubitando ad veritatem pervenimus (Kételkedve jutunk el az igazsághoz), vagy Descartes közismertebb mondását: Dubium sapientiae initium (A kételkedés a bölcsesség kezdete).
Az érdekesség kedvéért érdemes megemlíteni, ha már a jelszó szóba került, hogy az amerikai szkeptikusok Descartes híres mondását kissé átalakítva azt mondják: "Vagyok, tehát gondolkodom". A hazai szkeptikusok a sajátos magyar és közép-európai igények szerint tovább csavartak egyet, és nemhivatalos jelszavuk: "Gondolkodjunk, ha már vagyunk!". Mindkettő jó jelszó, ezért ajánlom az Előszó írójának, hogy ezeket is vegye komolyan.
Összegzésképpen mindenkinek jó lélekkel tudom ajánlani Michael Shermer könyvét. Élvezetes és gondolatébresztő olvasmány a nagyközönség számára, na persze nem árt az internethez való hozzáférés, ha a teljes könyv tartalmára kíváncsi az olvasó. (Typotex Kiadó, Budapest, 2001.)
A jelen számunkat a huszonöt éves Paksi Atomerőmű Rt. támogatta.