A lelki jelenség, amelyről ez a dolgozat szól, állandóan ott lappang a mai közgondolkodás mélyebb áramlataiban; szinte észlelés nélkül, búvópatakként sodródik, majd hirtelen észrevehetővé válik vélt, vagy valódi felismeréseink nyomán. A tudomásulvételen kívüli világról van szó, más kifejezéssel a tudattalanról, erről a mindenkor és minden emberi megnyilvánulásban jelenlevő rejtett pszichikus folyamatról, amelynek lényege, körvonalai és határai csak manapság, a pszichológia kognitív korszakában válnak világossá. A kognitív szemlélet a megismerés (kogníció) eseményeit követi nyomon az emberi agyban, így nem véletlen, hogy látókörébe kerülnek azok a jelenségek is, amelyek nem tudatosan befolyásolják eszmélésünket, tapasztalatainkat, sőt, ítéleteinket és cselekvéseinket is! Nem mintha az éppen véget ért 20. században nem lett volna "divatban" valamilyen, ma már túlhaladott tudattalan-felfogás. Az európai és amerikai művészi körökben éppúgy, mint a magyar, az ausztriai vagy brit elmeorvosok rendelőiben, avagy egyes amerikai középrétegek tudatában (hogy csak néhány példát említsek) igenis széles teret kapott egyfajta "dinamikusnak", vagy "analitikusnak" jelölt felfogás, amely manapság jobbára csupán történeti érdekességű. De erről még lesz szó.
A tudattalan-kutatás: sürgető feladat
Sürgető, nem halasztható tudományos feladatnak kell viszont tartanunk a ma rendelkezésre álló, akár szórványosaknak is tekinthető hiteles adatok összegyűjtését és szembesítését abból a célból, hogy a jövőbeni kutatás stratégiáját ki lehessen dolgozni. Az agykutató, a kísérletező pszichológus, valamint a gyógyító elmeorvos előtt nem kétséges, hogy az emberi személyiség sok baja és devianciája, a humán közösségek számos konfliktusa és lelki nyomorúsága a családi gondoktól kezdve egészen a politika sokunkat elkeserítő torzulásáig mind-mind a kellően fel nem tárt rejtett lelki mozgatórugókról való tudásunk hiányának és emiatt optimálisan nem kiegyensúlyozható voltának is tudható be.
Pszichológusok körében jól ismert, hogy azok a kutatók és gondolkodók, akik a lélektani diszciplína önállóságáért álltak ki a 19. század második felében, éppen a tudat jelenségeinek kutatását tűzték ki zászlajukra. Később, nem kis mértékben az amerikai behaviorista, valamint az orosz pavlovi befolyás következtében a tudat fogalma és objektív törvényeinek elemzése kikerült az "objektívnak" tekintett akkori pszichológiának még a szóhasználatából is! Visszavonult és bezárkózott (persze ezáltal sikerült túlélnie!) az mindennapi elmeorvosi gyakorlatba, valamint a különleges pszichoanalitikus terminológiába és praxisba. A fő gond tehát magának a tudatnak a definiálása, szűkebben a személyes tudat meghatározása. Ami egyben annak a gondnak a vállalását is jelenti, hogy miképpen különítjük el ezt centrális lelki jelenséget a fosztóképzővel jelölt tükör- (esetleg társ-) folyamattól, a tudattalantól. Ez a tanulmány éppen arra vállalkozik, hogy a személyes tudat jelenségcsoportját a "negatívnak" tekinthető tükörképe felől, a tudatnélküliség oldaláról közelítse meg.
Rövid történeti háttér
Bevezetőként röviden említsük meg a tudattalan-kutatás némely sarokkövét. A teljes történetnek még vázlatos felidézésére sincs itt mód, hiszen a személyes emberi tudatról és a tudatnélküliségről való elmélkedések szinte egyidősek az írásbeliséggel, amely még a mi európai gondolkodásunkban is néhány ezer évesnek mondható. A témánkat érintő egyes munkáimban (pl. dám, 1998) az Arisztotelésznek tulajdonított "sensorium commune" (közérzet) elvét fogalmaztam meg, mint olyan gondolatot, amelyet már az ógörög bölcselet is felismert. Egy olyan lelki jelenség ókori felvázolásáról volt szó, amely nem tudatos módon hat a személy pszichikus állapotára. Ilyen lelki határjelenségek említése mind a zsidó, mind a keresztény bibliai szövegekben is sok helyen felmerül. De ne részletezzük tovább ezeket a régi előzményeket! Annál is kevésbé, mivel némely ógörög befolyások szinte ma is hatnak, és mint lentebb látni fogjuk, a heurisztikus hagyományok formájában a matematika és más tudományok terén igen aktuálisak. Beletartoznak abba a sodrásba, amit tanulmányunk címe is kifejez: a tudattalan mai reneszánszának áramlatába.
Vessük inkább tekintetünket néhány gondolattöredék erejéig némely újkori bölcselőre, nevezetesen a 17. század és az utána következő korszak azon alkotóira, akiknek műveiben nyílt, vagy burkolt formában már félreérthetetlenül felbukkan, vagy esetleg bővebb kifejtést is nyer az emberi viselkedésnek eszmélésen kívüli befolyásoltsága. Más, mai szerzőkhöz hasonlóan elsősorban Descartesra gondolok, akinek több művében szerepel egyfajta tudatosság nélküli magatartás racionalista igényű megfogalmazása. Leggyakrabban életének utolsó megjelent művét, A lélek szenvedélyeit (Les passions de l'ame, 1649) szokták ebben a vonatkozásban idézni, mint az újkori pszichológiai tudattalan-felfogás forrását. Sok vonatkozásban az ő nyomdokain haladt Leibniz, aki a "petites perceptions" (kis érzékelések), vagyis a nem tudatos észleletek leírásával valóságos racionalista tudattalan-tant vezetett be. Nem véletlen, hogy a ma újra felfedezett kognitív tudattalan-elmélet Leibniz művétől (1765) eredezteti magát!
Sigmund Freud a köztudatban
Dolgozatom e rövid történeti bevezetőjét egy sajátos kényszerű hazai, "defenzívnek" nevezhető, álláspont is indokolja. Más pszichológus szakírókhoz hasonlóan (pl. Pléh, 2000) úgy vélem, hogy el kell hárítanom egy népszerű hazai (és nem csak hazai!) hiedelmet, amely a személyes tudaton kívüli (sokszor "tudatalatti"-ként is jelölt) jelenségek felismerését főképp Sigmund Freud munkásságának tulajdonítja. Sokan idézik mostanában Lancelot White negyven évvel ezelőtt (!) közétett "The unconscious before Freud" (A tudattalan Freud előtt, 1960) című érdekes könyvét, amelyben tételesen kimutatja, hogy a modern tudattalan-koncepció a 17. század közepén fogant, a 18.század folyamán már élénk diszkusszió tárgya volt a gondolkodók között, a 19.század első felében pedig már szinte "benne volt a levegőben"; messze, mielőtt még Freud felbukkant volna. Tehát, amikor az orvos-biológiai indíttatású, később széles népszerűségű Freud-féle elmélettöredékek a francia Charcot, valamint Janet elmekórtani ihletései nyomán megszületőben voltak, addigra a pszichológiai tudattalan-felfogások már szerte Európában és Észak-Amerikában ismertek, sőt elismertek a szakmai berkekben! Itt elég, ha a nagyjelentőségű német lélektani iskolák vezető egyéniségeinek (pl. Herbart, majd Helmholtz, valamint Wundt) alapvető észlelés- és érzékeléspszichológiai munkáira gondolunk, amelyek jobbára Freud feltűnésétől függetlenül születtek! Ez a történelmi körülmény persze cseppet sem csökkenti Freud és követőinek a népszerűsítés terén szemmel látható érdemeit még akkor sem, ha a mai, lentebb kifejtendő szélesebb és megalapozottabb kognitív tudattalan-felfogás értelmében ennek a popularizálásnak a témái ma már túlontúl torzítottaknak is tűnnek!
Egy kis kitérő: a hipnózis jelensége
Érdekes, hogy a tudatnélküli állapot népszerűsítésének egy, a fentiektől élesen eltérő vonulata még jóval azelőtt vált a szélesebb európai polgári körökben ismertté, mielőtt biológiai lényegét egyáltalán elkezdték volna feltárni. A hipnózis jelenségéről van szó, erről a sajátos tudati határhelyzetről, amely a mai nézet szerint a tudattalan állapotnak egy speciális, ámbár könnyen előidézhető és reprodukálható válfaja. Ennek a sajátosan beszűkült tudati állapotnak a tünettanáról és háttérjelenségeiről ma éles viták folynak a szakemberek között, de hogy valódi pszichikus eseményről van szó, az nem vitatható! Bár az elmeorvosi gyakorlatba - szigorúan tudományos korlátok között - Freud ihletői és mesterei, Jean Charcot és Pierre Janet vezették be tanulmányozását, mégsem ők, hanem az egy nemzedékkel előbb ugyancsak Franciaországban működött osztrák orvos, Franz Anton Messmer tömeges hipnózisbemutatásai tették híressé, sőt hírhedtté, igazi "divatjelenséggé" ezt a lényegében reális tudati határélményt. Freud viszont már nem a hipnózis tanulmányozásával, hanem egy újszerűnek ható, tetszetősen "biologizáló", közérthető metaforákban és szimbólumokban kifejezhető tannal ért el a hipnózissal vetekedő valódi és vélt terápiás sikereket!
A pszichoanalízis irracionális szimbólumvilága
A Freud-féle életmű sajátos, 19-20.századi kultúrantropológiai jelenség! Szinte "hitvallássá" merevedett sajátos zárt világ a maga speciális szóhasználatával, furcsa, sohasem bizonyított lélektani magyarázataival a számos, belőle elágazó áramlattal. Érdemes lenne például a még ma is nagy hatású "szimbólum-próféta" svájci Carl G. Jung sajátos jelképrendszerével külön foglalkozni! A Charcot-Janet-Freud-Jung-féle irányzattal kibontakoztatott eszmeiség egy hallatlanul szuggesztív, ámbár elméleti szinten, szándékától függetlenül, kétségtelenül irracionális áramlatot indított el a modern tudattalan-koncepciók terén. Irracionális jellegét több összetevő alkotja, amelyek közül tárgyunk szempontjából a tudatos versus nem-tudatos szféra úgymond konfliktusa fontos. A mai kognitív felfogás értelmében ezen képzelt ütközés helyett, mint látni fogjuk, a két lelki jelenségkör egymást kiegészítő, komplementer jellege a karakterisztikus. Az egyébként fiktív konfliktus Freud és követői szerint már a korai gyermekkorban a tudattalanban rögzülő "életösztön" és "halálösztön", valamint a "felettes én" tudatos rétege között alakul ki. Az általam itt felületesen vázolt, de a pszichoanalitikus iskolák által igen részletesen kidolgozott teóriakör eredetileg elejétől a végéig múlt századi, extrém kóros pszichikus mintázatok érvein nyugodott. Patológiás, nagyrészt torzult személyiségjegyeken alapuló jellege, és egyben túlegyszerűsített, az akkori korszak jobbára kezdetleges agybiológiai eredményein nyugvó argumentációja ma már messze túlhaladottnak mondható. E "romantikusnak" is nevezhető tudattalan-tudatos konfliktus-felfogás hasznának és károkozásának mérlegelését bízzuk az elmeorvosok tapasztalatára és bölcsességére, de érdemeként annyit mindenképpen elismerhetünk, hogy fantáziadús egyszerűsítései és szimbólumai révén a szakembereken kívüli széles alkotóközösségek (írók, képzőművészek, stb.) figyelmét már a 20. század elején ráirányította a tudaton kívüli lelki jelenségekre!
Párhuzamos alkotópályák: Henri Bergson és Sigmund Freud
Az eszmeáramlatok szociológiája és a kulturális antropológia számára izgalmas feladat lenne a tudattalan jelenségekkel foglalkozó két kortárs óriás, Freud (1856-1939) és a francia Henri Bergson (1859-941) bámulatosan párhuzamos életpályájának, eszmefejlődésének és utóhatás-történetének feltárása. Bergson sok tekintetben Freudéval rokon irracionális gondolati pályát futott be. Az ő kreatív fantáziája által szült, metaforaszerű "élan vital" ("életlendület") elve éppoly irracionális tudattalan-princípium, mint Freud konfliktus-eszméje. Talán nem véletlen, hogy a szigorú filozófus szinte költői szépségű műveit irodalmi Nobel-díjjal jutalmazták (1927-ben). Bergson életművében viszont jelentősnek mondható egy mozzanat, melynek révén joggal tekinthetik őt az észelvű kognitív tudattalan-áramlatok egyik előfutárának. Az intuíció-felfogásról van szó, amely sikeres gondolati pályát futott be napjainkban. Megjegyzendő, hogy amennyiben a Plutarchos-féle párhuzamos életrajzok mintáját követjük, tulajdonképpen Freud is "kognitivista úttörőnek" számítható, hiszen ő, közvetlen mesterétől (Brentanotól) és szoros követőjétől (Jungtól) eltérően, egész életében
indítékai szerint észelvű, "biologizáló" (l. Sulloway, 1987) elmeorvosként és pszichológusként kívánt mutatkozni. Más kérdés, hogy szándékai és valóságos művei távol kerültek egymástól. De joggal állítható, hogy mind Bergson, mind pedig Freud életművében egyaránt fellelhetők a tudattalan-elv irracionális, szimbolikus és racionális, megismerés-lélektani gyökerei.
Amennyire párhuzam fedezhető fel Freud és Bergson életművei között, annyira szétválni látszanak útjaik, ha alkotásaik utóéletét vizsgáljuk. Míg Sigmund Freud alakjának "imázsa" a köztudatban az elmúlt fél évszázadban nőttön-nőtt, addig Henri Bergson öröksége csupán szakmai körökben őrizte meg befolyását, a közgondolkodásban eléggé elhalványult. A mai tudattalan-koncepciók viszont szinte "rehabilitálják" a Bergson-féle elveket: az ő általa kezdeményezett intuíció-felfogás képviseli a kontinuitást a 17. századtól kezdve egyre világosabban érvényesülő racionalista tudattalan-princípium tekintetében.
A tudattalan hármas tagolódása
A következőkben pszichofiziológusként elsősorban az észelvű tudattalan-irányzatok adatait és konklúzióit követem nyomon, bár gondolatmenetem során óhatatlanul irracionálisaknak ható, még nem kellően bizonyított sejtéseket is felvázolok. Először 1969-ben kíséreltem meg az akkori eredményekre támaszkodva áttekinteni a tudattalan élettani folyamatokat, és szembeállítani az azokban az években még virágzó pszichoanalitikus elvekkel és gyakorlattal (Ádám, 1969). Akkori megállapításaim, úgy vélem, az utóbbi évtizedekben sem vesztették érvényüket, csak jócskán kibővültek és elmélyültek. A következőkben az agyfiziológiai és kísérleti pszichológiai tudatnélküli történések leírásakor a régi hármas felosztást (bemeneti, kimeneti, központi feldolgozási) alkalmazom. A három folyamattömeg jelenségeit csak néhány, önkényesen kiragadott példával illusztrálom. A három tudattalan szférára vonatkozó újabb, könyvtárnyi irodalom elemzése, saját adataink bemutatását is beleértve, külön-külön is terjedelmes, igényes feladat, amely monográfiát igényel.
A figyelem összetett jelenségét elemző kutatók régi megállapítása például, hogy mindazok a külső környezetből az agyvelőbe érkező jelzések, érzékelő folyamatok, amelyek eme jelentős összpontosító agyi eseményeken kívül rekednek, tulajdonképpen nem jutnak az adott időben az ember tudomására! Olvasóim most éppen e sorokat látván és megértvén aligha veszik észre az ebben a pillanatban olvasott figyelmeztetésem nélkül az agyukat elérő egyéb külvilági információkat, pl. a szemük látóterén kívüli vizuális jeleket, a különböző, körülöttük áramló, nem túl intenzív hangokat, a bőrüket és légzésüket befolyásoló levegő hőmérsékletét stb. A figyelem-lélektan külön ága foglalkozik az osztott figyelemmel, amikor egy időben több forrásból érkező befutó jelzés szinkron módon jut a tudattalan szférából a tudatosság szintjére, valamint a figyelemelőtti (Julesz Béla szerint: preattentív) állapotokkal, amelyek során agyunk önkéntelen, ráeszmélés nélkül dolgoz fel új jeleket. E fontos problémakörben a tudattalanból a tudatosságba való gyors "átbillenés", továbbá ennek a fordított folyamata speciális, részletes elemzés tárgyát képezi. A figyelem-összpontosítás esetében a tudatba hozás szinte evidens humán agyvelői képesség, hiszen a külvilággal való állandó érzékelési-észlelési kapcsolatunk alapjában függ ettől a koncentrálási készségtől. A figyelem funkcióját, tehát a tudatba hozás lehetőségét sajátos emberi tulajdonságnak tartjuk ugyan, de prehumán előzményét megrezzenési, valamint tájékozódási viselkedések formájában már az állatvilág kiterjedt osztályaiban megtaláljuk.
Az ingerküszöb jelensége szintén prehumán örökségünk része, de az ember evolúciója során beépült a tudattalanból a tudatos tartományba vezető lépcsősor folyamatába. A külső ingerek ugyanis egy intenzitás-skála mentén hatnak az emberi érzékszervekre, majd az érzőpályákon át az agyvelőre. Nulla erősségtől a fájdalmat, majd roncsolódást okozó intenzitásig terjed ez a kontinuum. A küszöböt a legtöbb ingerféleség esetében számszerűleg meg tudjuk határozni és numerikusan ki tudjuk fejezni. Általában ez egy állandóan ingadozó, változó mennyiség, amelynek fluktuációi sok agyi tényezőtől, egyebek között a figyelmi szinttől is függenek. Az egyre intenzívebb külső ingerbehatásnak emberben létezik egy tudati küszöbe, amelynél alacsonyabb erősségű impulzusok bejutnak ugyan az agyba, ott hatást is fejtenek ki, de az ember nem vesz róluk tudomást. A tudati küszöb feletti ingerintenzitás az, amelyet, ha figyelmünket rá összpontosítjuk, észleljük, tudomást szerzünk róla. Ingerküszöb és figyelmi szint tehát szorosan összefüggenek. A küszöbingadozásoktól függ a figyelem intenzitása és fordítva: a figyelem erőssége emeli vagy csökkenti a ráeszmélés, az észlelés tudati szintjét.
A figyelem-élettan és -lélektan eseményeit itt csakis a tudat-tudattalan problematika igen lényegesnek mondható szempontjából tárgyaljuk. Azért is fontos és lényegi szemszög ez, mert létezik az agyba szakadatlanul bejutó és annak működést állandóan befolyásoló jelek rendszerének egy tekintélyes mennyiségű csoportja, amely az ember szándéka ellenére nem lehet sem az önkéntelen, sem az akaratlagos figyelem, tehát a tudatba hozás tárgya. Viszont, mint lentebb kifejtjük, ezeknek a nagyrészt tudattalan jelzéseknek egy része speciálisan működő tanulási mechanizmusok által a személyes tudat világába hozható.
A mai kutatások alapján úgy tűnik, hogy az emberi viselkedést döntően befolyásoló belső vegyi folyamatok jelzései általában tudattalanok maradnak. A vérben és a többi testnedvben szállított és ott keringő hormonok, ionok, valamint más, finoman beállított kémiai rendszerek és immun-védekezési anyagok állandóan hatást fejtenek ki az agysejtek hálózataira. Ezek a hatások a fiziológia érzékeny eszközeivel jól mérhetők, azonban tudatossá nem válnak. Az ember a szélsőséges hiányállapotok, vészhelyzetek kivételével nem képes észlelni a vérében keringő humorális és hormonális anyagok hatalmas választékát, az állandóan zajló immun-jelenségeket, vagy az érzékenyen szabályozott fehérjék, cukrok, vagy szervetlen anyagok minőségét vagy mennyiségét.
A belső környezetből idegi úton is nagy mennyiségben, szakadatlanul érkeznek jelzések az agyvelőbe. Sokszorosan bizonyított tény , hogy a zsigerekből, vagyis a gyomor-bélhuzamból, a szívből és a keringési rendszerből, a húgyutakból és az ivari szervekből, stb. gazdag, érző idegi pályák futnak az agyvelő különböző emeleteibe. Ezeken a belsőszervi idegrostkötegeken keresztül az idegrendszeri központok folyamatosan értesülnek a zsigeri szervek történéseiről, a szakadatlanul érkező jelzések azonban zömükben tudattalanok maradnak! Ezzel szemben az idegi úton érkező gyors belsőszervi információk - a fent vázolt, meglehetősen lassú humorális-hormonális vegyi befolyástól eltérően - bekerülhetnek a tudatba.
A szerző és munkatársai érdeklődésének középpontjában hosszú évek óta éppen ezeknek a tudattalan zsigeri jelzéseknek a tudatosítási lehetősége áll. Számos kísérletsorozatban bizonyították, hogy az emberi bélcsatornából, egyes ivari szervekből és más zsigeri területekről érkező, folyamatosan tudomásul nem vett jelzések figyelmi és tanulási erőfeszítések által tudatosíthatók. Valószínűnek tűnik, hogy a mi belsőszervi tanulási kísérleti szituációink, amelyek során sikerült érzékelhetővé tenni a vizsgált személyek egyébként tudattalan, belső zsigeri jelzéseit, természetes, kora-gyermekkori folyamatokat mintáznak. A kisgyermek összetett tanulási folyamat során (utánzás, szociális sürgetés, a belsőszervi telítődés hatása, mindezek verbális kondicionálása, stb.) napok, hetek, esetleg hónapok alatt tanulja meg észlelni az egyébként nem érzékelt húgyhólyag- és végbélfal-feszítést, és ezáltal képessé válik arra, hogy az ürítést tudatosan szabályozza.
Az ingerküszöb elve valószínűleg a belsőszervi jelek esetében is érvényesül, de azzal a különbséggel, hogy míg a látási, hallási, tapintási stb., tehát a külső világból érkező ingerek a tudati küszöb meglehetősen gyenge, vagy középerős stimulusai nyomán jutnak érvényre, addig a belvilágból érkező ingerek csak meglehetősen nagy intenzitás esetén, esetleg kellemetlen érzelmi hatás közelében válnak tanulás által tudatossá. Az asszociatív, illetve a kognitív tanítás tehát az az emeltyű, amelynek révén a zsigeri változásokra történő figyelem-összpontosítás létrejön, a veleszületett, természetes küszöbviszonyok módosulnak, ennek folytán a tudati küszöb alacsonyabbá tehető. A fentiekben csupán egyetlen szeletét mutattuk be annak a bonyolult agyműködési összefüggésrendszernek, amely a központi idegi szerkezetekbe befutó, de nem tudatosuló jelzések sorsát jelenti. A kísérleti pszichológia és az agyfiziológia a mai napig nem tárta fel részletesen e "bemeneti" jelenségek teljes sorát. A következőkben még további két példával illusztrálom e roppant nagy, feltáratlan pszichikus működési terület személyes tudaton kívüli mezőjét.
Az emberi illúziók, magyarul érzékcsalódások olyan jelenségkört alkotnak, amelynek "végtermékéről" minden ember szavakban be tud számolni, tehát tudatosan átélt lelki eseményekről van szó, de keletkezésük folyamata teljes mértékben a tudattalan homályában marad. Magukat az érzékcsalódási tapasztalatokat némely kutatók (pl. Révész, 1934) módszeresen leírták és lajstromozták, de ezek a mindennapi emberi tapasztalat részét is képezik. Két, pontosan egyforma hosszúságú párhuzamos vonal közül az, amelynek a két végére kifelé nyíló nyílhegyet illesztünk, mindig hosszabbnak tűnik, mind a másik vonal, amelynek két végén a nyílhegy két szára befelé nyílik (ún. Müller-Lyer illúzió). Az optikai illúziókkal egyenrangúak a hallási, tapintási, ízlelési stb. illúziók is. Közismert, hogy ha az állomáson három párhuzamosan veszteglő vonat középső szerelvényében ülünk, ha a tőlünk jobb- és baloldalra levő kocsik azonos irányban elindulnak, védhetetlen az az illúzió, hogy a mi vonatunk indult el ellenkező irányban. Íme a jól ismert testillúzió ("vekció") esete! Minden ember életét kikerülhetetlenül végigkíséri a látási, tapintási, hallási, testmozgási, stb. illúziók sokasága. Ezektől nem tudunk sohasem "szabadulni", hiszen a korai gyermekkorban önkéntelen, tudattalan módon elsajátított "túltanulás" eredményei. Az agyunkba rögzült, túlságosan merevvé vált tudatnélküli alkalmazkodás rögzült maradványai.
Az emberi esztétikai élmények befogadását már a kísérleti pszichológia hőskorában, a 19. század derekán nagyrészt tudatunkon kívüli agyi mechanizmusokkal hozták kapcsolatba. A kutatás Gustav Theodor Fechner (1876) úttörő munkásságával indult, akihez főleg az akkori német pszichofiziológiai irányzatok művelői csatlakoztak. A feltárt pszichikus mozgatórugók mindjárt a kutatómunka kezdetekor és azóta egyfolytában e hallatlanul terjedelmes problematikának, több más komponens mellett, a személyes tudaton kívüli, tehát önkéntelen befogadási aspektusára is utalnak. Az esztétikai kérdéskörnek még felületes tárgyalása is túlmutat e tanulmány keretein. Itt csupán arra kívánunk rámutatni, hogy a különböző művészeti ágazatok igen gazdag kategória-csoportjainak hatáslélektani elemzése a verbalizálható, versus nem szavakba önthető vonalon, más szóval a tudatosan észlelt, versus önkéntelenül befogadott pszichikus síkok mentén is végrehajtandó.
Az agyból "kifutó" folyamatok lényegében mozgási tevékenységben érhetők tetten. A lélektan története számon tart olyan befolyásos áramlatokat (mint amilyen a 19. század derekán az orosz Szecsenov, a 20. század közepén az amerikai Skinner iskolája volt), amelyek szinte kizárólag az ember és az állatok mozgásos viselkedéséből vezették le az összes pszichikus történéseket. Ezek a nézetek ma már túlhaladottaknak tekinthetők, de a tudattalan-tudatos problematika szemszögéből lényeges kritériumok, ugyanis szilárd tény, hogy a mozgásokat szervező és azokat irányító agyi események tetemes része önkéntelen mozgási magatartási formákban jelenik meg. Jelen tanulmány nem teszi lehetővé, hogy az emberi mozgásszabályozás e bonyolult menetét akár csak fő vonalaiban is vázoljuk. Témánk szempontjából csupán arra szorítkozom, hogy a bonyolult mozgásirányítás két fő osztályát érintsem. Az akaratlagos, másképpen szándékos, célirányos tudatos mozgási műveleteket és az önkéntelen, akaratunkon kívüli nem-tudatos aktusokat. Ha az utóbbiak csoportját közelebbről szemügyre vesszük, úgy kitűnik, hogy ezek nagy része a születéstől kezdve eleve a személyes akaratunktól független cselekvésforma. Főképpen a testtartás és -mozgás jelenségei tartoznak ide, de e kategória részét képezik a veleszületett törzs- és végtagreflexek is. Az akaratunktól függetlenné váló mozgások tetemes része nem genetikailag adott, hanem a korai gyermekkorban még akaratlagos és tanult, később az agyi mozgási memóriatárban rögzült műveletsor, amely egy idő múlva önkéntelen mozgásminták alapjává válik. A mai informatika metaforáit kölcsönvéve úgy mondhatjuk, hogy a kisgyermekkori "tanuló-program" még tudatos, akaratlagos, amely azután tudattalan, önkéntelen "rutinprogrammá" válik. A tanulási folyamat során "mozgási automatizmusok" gyűjtőnév alá rendelhető jelenségek sora igen gazdag. Ide tartozik például a beállítódás ("set"), az az izomcsoporti felkészülés, izomfeszítési várakozás, amellyel egy hamarosan bekövetkező, előrelátható mozgási eseményre - például egy súlyos tárgy felemelésére - előkészül az ember. Ide tartozik továbbá a járás, a futás, a végtaglejtések egész eszköztára, de még az írásmód és a megszokott beszédmodor automatizmusa is! A szó- és mondatképzés és -kimondás, tehát a verbalizáció kétoldalú jellege, akaratlagos és önkéntelen összetevőinek egymásra épülése és sima, gördülékeny lefolyása a tudatos-tudattalan problematika egyik alaposan elemzett, de ennek dacára nagyrészt feltáratlan területét képezi.
Az emberi lelki működések sarkalatos csoportját kétségkívül a központi agyi feldolgozás tudattalan szférájának kérdései alkotják. Amint fentebb kifejtettem, a "bemeneti" és a "kimeneti" funkciók tudaton kívüli eseményei nagyrészt csupán a tényszerű leírások és megállapítások stádiumában, semmint a mozgatórugók és agyfiziológiai hátterek feltárásának állapotában stagnálnak. Fokozottabban érvényes ez a megállapítás azokra a pszichikus jelenségekre, amelyek magukban az agyvelői hálózatokban játszódnak le. Itt újból magától adódik a tanulmány elején feltett kérdés, nevezetesen, hogy van-e az embereknek teljes és általános tudomásulvételi és közlési képességük agyi eseményeikről. Az evidens válasz itt is az, hogy nincs, és nem is lehet ilyen képességük! Ezért is irányul mind jobban a kutatók, gyakorló elmeorvosok és pszichológusok figyelme azokra a központi történésekre, amelyek megszabják a tudatos-nemtudatos dichotómiát.
Viszonylag alaposan körüljárt kérdéskör ebben a vonatkozásban az emberi érzelmek (emóciók) jelenségcsoportja. Feltártaknak tekinthetők némely központi nagyagyi struktúrák, amelyekben az emóciók generálódnak, amely sejthálózatok kétségen kívül a rejtett elhelyezkedésű, de nagy kiterjedésű körkörös-limbikus- vagy Papez-gyűrű részei. E rendszernek az érzelmek keletkezésében játszott szerepére Walter Cannon mutatott rá, magát a pszichikus folyamatot pedig leginkább a William James (vele párhuzamosan a dán Karl Lange is publikált!) nevével kapcsolatos kétlépcsős elmélet írja le reálisan. A teória szerint a szervezetet befolyásoló külső hatások akár vonzóak, akár taszítóak, először egy azonnali, tudattalan, reflexes választ váltanak ki az agyból. Például a veszedelmes ingert rögtön elhárítjuk. Egy kellemes, vagy zavarba ejtő mondat hallatán hirtelen elpirulunk vagy elsápadunk. Második, kissé megkésett reakcióként az önkéntelen belsőszervi izom-, vagy zsigerválasz impulzusai jutnak fel a limbikus rendszerbe, és indítják meg a most már többnyire tudatos félelmi, szorongó vagy éppenséggel örömteli, vidám érzelmi lelkiállapotot. A James-Lange elv tehát rámutat az emóciók első szakaszának tudattalan jellegére. "Nem azért futunk el, mert félünk, hanem azért félünk, mert elfutottunk" - fogalmazta meg igen szemléletesen James saját teóriáját az érzelem kezdeti önkéntelen jellegéről.
A fent vázolt pszichikus tevékenység-csoportnál lényegesen kevesebb bizonyított adat áll a lélektan és az agyélettan rendelkezésére abban az óriási lelki művelet-együttesben, amelyet problémamegoldó gondolkodás, vagy esetleg logikus okoskodás gyűjtőnév alatt szemléltethetünk. A hatalmas kérdéskör tudattalan vonatkozásainak vázolásakor William Jameshez térünk vissza, aki mestere, Wilhelm Wundt nyomán a gondolkodást egy állandóan mozgó, szüntelenül folyó áramlásként szemléltette. Olyan fluktuációként, amelyet a tudatos és tudattalan lelki összetevők szünet nélküli folyamataként lehet jellemezni. Az alábbiakban, csupán a sommás tájékoztatás igényével, felvázolok néhány, a mai kognitív pszichológiai irodalom érdeklődésének előterében álló olyan tudattalan folyamatot, amelyek agyi mechanizmusának tisztázása a közeljövő feladata:
- Az implicit tanulás. A rövid vagy hosszú távú tapasztalat-felhalmozásnak válfaja, amely rejtett (implicit) módon zajlik. Tudomást csak elvétve szerzünk róla, de képes mélyen befolyásolni az emberi viselkedést, annak érzelmi, mérlegelési és döntés-előkészítési, valamint cselekvési aspektusát. Kísérleti és klinikai megfigyelések szerint a pszichikus eseményeknek igen széles kategóriája jellemezhető implicit ismeretszerzésként, méghozzá a korai csecsemőkortól kezdve az egész emberi életen át!
- A hallgatólagos (néma) tudás ("tacit kowledge") fogalma szoros összefüggésben áll a fent vázolt nem-tudatos tanulással és emlékezéssel. Habár a pszichológia történetét, mint a tanulmány elején láttuk, végigkíséri e lelki jelenség megsejtése, illetve felismerése, mégis Polányi Mihályé az érdem, hogy a 20. század utolsó harmadának gondolkodóit és kísérleti pszichológusait e rejtett tényező jelentőségére figyelmeztette."We can know more than we can tell": Polányinak ez a tétele szinte szállóigévé vált!
- Az implicit mérlegelés és döntés-előkészítés a problémamegoldás e mindennapi, ámbár rejtett eseménye, egyenes következménye a nem észlelhető tudás-felhalmozásnak. Életünk minden elhatározását, tudatos vagy tudattalan elszánását, lényegtelen, vagy súlyos döntését egy sor lelki esemény előzi meg, pro és kontra racionális és irracionális érvcsoportokkal. Ha a végeredmény, a döntési aktus sokszor tudatos is, az ezt előkészítő latolgatási művelet, fontolgatás-sor zömében tudattalan. Legtöbbször lehetetlen a tudat-nélküli szférából introspekció útján felszínre hoznunk és verbális módon felsorolnunk valamelyik elhatározásunk előzetes agyi mikrotörténéseit, a döntés-előkészítés fázisait.
- A heurisztikus gondolkodás. Még az ógörög Papposztól, Euklidesztől és társaiktól származtatható az a sajátos, önkéntelen problémafeltáró stratégai, amelynek során az implicit módon tárolt rövid, vagy hosszú távú memóriából előhívunk egy adott pszichikus tartalmat, hogy aztán azt egy konkrét aktuális kérdés megválaszolására felhasználjuk. A heurisztika esetleg igen hosszú tudattalan "lappangás" utáni rendkívül gyors, nem-tudatos lelki eljárás, amely néha megfelel, máskor ellentmond a deduktív, avagy az induktív logikai elveknek. Ennek folytán gyakran, de nem szükségszerűen elősegíti a problémák helyes megoldását. Néha, de nem törvényszerűen, tévútra viszi az okoskodást. A 20. század második felében egy másik magyar, az Egyesült Államokban alkotó Pólya György matematikus teremtette újjá a heurisztikát, mint a matematikai gondolkodás egyik fontos eszközét. Pólya aláhúzta a tudattalan szellemi munka fontosságát és kreatív erejét. Úgy vélte, hogy időt kell adni a rejtett tudattartalmaknak, implicit emlékezettöredékeknek, hogy hosszú "rejtőzködés" után egy idő múlva logikus egésszé, hirtelen a tudatba feltörő belátássá álljanak össze. "Respice finem" ("Várd meg a végét") volt Pólya népszerű jelszava, ami a tudattalan elmebeli munka időigényére, a gondolkodó ember türelmet igénylő kérdésmegoldó tartós szenvedélyére utal. Ebben a tekintetben Pólya tulajdonképpen Polányi Mihály előfutárának, gondolati társának és elődjének tekinthető. Pólya, akárcsak Polányi, állandóan él a tudattalanba való alámerülés, illetve onnan a világos tudati szférába való felbukkanás metaforájával. Ezzel erősíti meg azt a fent említett Wundt-, illetve James-féle tételt, hogy a tudatos-tudattalan átmenet, egy szakadatlan ide-oda áramlás a gondolkodás folyamatában. A tudományos irodalom egyébként igen gazdag az olyan kreatív szellemi teljesítmények leírásában, amelyeket a szóban forgó gondolkodók néma lappangás, tudaton kívüli agyi munka tudatos eredményeként produkáltak! Ghiselin (1969) könyvben gyűjtötte össze kiváló tudósok és művészek önvallomásait prekognitív, rejtett szellemi előmunkálataikról. Közismertek például a matematikus Poincaré vagy a festő Picasso alkotás-előtti, sejtésszerű, esetleg alvás alatti kreatív teljesítményei. Valószínűleg ugyanaz a folyamat ez, mint amit Polányi "hallgatag tudás"-nak nevez, és ami minden alkotó tevékenység előfutára.
- Az intuíció. A heurisztikus gondolkodásnak sok gondolkodó szerint közeli rokona az intuíció, ez a tudattalanból általában hirtelen felbukkanó sejtés, vagy homályosan átélt cselekvési vezérfonal. A mai gondolkodásban a Henri Bergson-féle felfogás nyert teret, és mint ilyenre a tudományos, különösen a matematikai és a művészi kreatív teljesítmény legfőbb mozgatójaként tekintünk. Prekognitív tudattalan ismerettöredékek, gondolati mozaikok, szemléleti forgácsok hirtelen válnak tudatos felismeréssé, markáns tudássá! Ez a felfogás Descartes, majd Spinoza eszméiből eredezteti magát és beleillik a mai kognitív lélektan szigorúan természettudományos szemléletébe. A prekognitív tudás az agyban implicit memória formájában rögzül és válik robbanásszerűen tudatos felismeréssé! Ez az intuíció-felfogás természetesen nem azonos ugyan, de talán egyenes következménye az "isteni intuíció" Szent Ágoston-féle vagy Aquinói Szent Tamás-féle elveinek. Bár e vallási gondolkodók idejében még csirájukban sem voltak ismereteink az agyban zajló integratív jelenségekről, e katolikus filozófusok szinte mai plaszticitással írták le műveikben magukat a sebesen felbukkanó sejtéseket, megvilágosodásokat, és belehelyezték azokat az istenhit transzcendens világába. A szerzők többsége az intuíciót a burkolt (implicit) tanulásból és emlékezésből eredezteti. Felvetődik, hogy némi rokonságban lehet a "déja vu" élménnyel is, e sajátos memória-illúzióval, melynek tárgyalására itt nem térek ki. Az viszont megállapítható, hogy az intuitív módon, a tudattalanból felbukkanó összefüggések, gondolati és cselekvésindítási elemek gyakran már "ismerőseknek", tehát familiárisaknak, szinte "meghitteknek" tűnnek, ami érthető, hiszen implicit módon már "ott voltak" az agyi hálózatokban, a nem-tudatos memóriatárból törnek fel a kognitív tudatba.
A többi főemlős fajhoz viszonyítva az ember gyermekkora messze a leghosszabb. Ez a terjedelmes gyermekkor az egész életen át tartó tanulóképesség egyik alapját képezi, míg a tanulási készség más emberszabásúakban rövid és az életkorral rohamosan csökken. Mindaz, amit az előbbiekben a nem-tudatos agyi pszichikus tartalmakról ismertettünk, ebben a korai ontogenezisben, a születés utáni első hónapokban és években alakul ki és rögzül. Az újabb, agyvelővel kapcsolatos genetikai és fejlődéspszichológiai adatok értelmében az újszülött már ún. "innatológiai készlet" birtokában jön a világra, amelybe beletartoznak bizonyos látási és hallási felismerési "prototípusok", mint egyes alapszínek (kék, piros, sárga), alapidomok (kör, négyzet, háromszög) azonosítása, alaphangok (mély és magas) elkülönítése, az emberi arc felismerése, elemi taglejtési és hangadási kommunikáció képessége stb. Ez azt jelenti, hogy - Jean Piaget vizsgálatai nyomán - mai nézetünk szerint újszülött kortól kezdve a csecsemő agya nem "üres viasztábla", hanem a veleszületett diszpozíciókra egyre bővülő konstruktív ismerethalmaz épül. Tehát mindaz, amit speciális humán kognitív funkciónak nevezünk, és ami a kezdeti időszakban minden bizonnyal nem tudatos még! Ez a felfogás Lev Vigotszkijnak még 1936-ban megfogalmazott elveiben gyökerezik, aki szerint az emberi megismerés fejlődése a születéstől kezdve a verbális kommunikációtól különálló, meglehetősen gyorsuló menetet mutat. A csecsemő már rég tájékozódik a körülötte történő események terén, megfelelő mérlegelés után döntéseket is képes hozni (l. Tomasello (1999), Meltzoff (1988), ill. Gergely Gy. (1998) munkái), még mielőtt viselkedését szavakba tudná foglalni, tehát mielőtt tudatosan volna képes kommunikálni. Az egyedfejlődés 12-14. havi életkorától kezdve önálló latolgatási és racionális döntési képesség mutatható ki. A Vigotszkij-elv szerint tehát a tudattalan kogníció és a tudatos verbalizáció két különálló fejlődési vonal, amely csak az emberi beszéd anatómiai szerkezeteinek kialakulása nyomán, az első életév után találkozik és "keresztezi" egymást. A korai gondolkodás vonatkozásában érdemes ismét Jean Piaget-hez fordulnunk, aki a gyermekkori szimbólumképzésről írva kifejti: "A gondolkodás az elme tudattalan tevékenysége... még ott is, ahol az értelem a legvilágosabb, a belső asszimiláció mechanizmusa a tudatossá válás körén kívül van. A tudatosodás először csupán az eredményekre vonatkozik, és csak később, egy visszafelé haladó és mindig hiányos gondolati elemzés során halad a peremről egy olyan központ felé, amelyet soha nem ér el." Vigotszkij és Piaget szinte egymásra hangolódik a gyermeki tudattalan gondolkodás elveinek tekintetében, és elveiket a mai adatok is alátámasztják.
A tudattalan kogníció evolúciós jelentősége
A nem-tudatos pszichikus szféra kutatói (pl. Ghiselin, 1969, Dixon 1981.) nyomatékkal hangsúlyozzák a tudatnélküli emberi elmefolyamatok gazdaságos, tehermentesítő jellegét a Darwin-féle fajfejlődés folyamán. A szerzők hangsúlyozzák, hogy a tudati szféra, a verbalizációs eszmélés megjelenése egyben azt is jelentette az ember számára, hogy a döntések előtti mérlegelési előkészítés a tudatos cselekvésekkel párhuzamosan mehetett végbe. A humán pszichikumban az évmilliók során kialakult az a "parallel üzemmód", hogy ma már a verbalizált tudatos tevékenység és a vele szinkron nem-tudatos háttér-aktivitás egymásra épülve, egymást erősítve zajlik le. Ez a párhuzamosság hallatlan előnyt jelentett a szelekcióban! A tudattal rendelkező homo sapiens számára a tudathiányos kogníció tehermentesítő fölényt biztosított.