Kérem, fogadják születésnapi jókívánságaimat! Jókívánságaimat az Elnökség, a magyar kutatói társadalom nevében, s a műhelymunkát, a kutatást, az írást élethivatásának tekintő magyar értelmiségi nevében. Illessék e jókívánságok az intézet alapításában részvevőket, és mindazokat, akik ma az intézetben dolgoznak: a kutatásban, a laboratóriumokban, az irányításban és az adminisztrációban.
A születésnapi gratulációk, jókívánságok szokásos módon együtt járnak az ünnepelt múltjának felidézésével, az emlékezések csokorba gyűjtésével. Így történik ez esetben is. Az ünnepelt - az ünnepeltek - túl akarnak lépni a formaságokon, és tanulságokat kívánnak megfogalmazni az utókornak. Tapasztalatokat átadni. Nemes törekvés! Azt hiszem, az a helyes, ha én is - ez idő szerinti akadémiai elnök, de "életfogytiglani kutató" - a kutató történész "adalékait", gondolattöredékeit mondom el a 30. születésnapon.
Az intézet volt vezetői, kutatói festenek képet az elmúlt harminc esztendőről. Fogadják el közreműködésemet: néhány ecsetvonást, esetleg színárnyalatot én is hadd vigyek fel e képre. A születés körülményeiről festett képre.
Ha az intézet megalapításáról esik szó, joggal beszélnek arról, hogy az esemény egybeesik a biológiai tudomány fejlődésének világméretű felgyorsulásával. Azt is joggal mondják el visszatérően, hogy volt egy nagyszerű férfi, Straub F. Brunó, aki felismerte: a biológia új távlatait a molekuláris biológia nyitja meg. Nagyszerű felismerés, nagyszerű egyéni teljesítmény. De az intézet 30. születésnapján arról sem feledkezhetünk meg, hogy önmagában a nemzetközi tudományosság fejlődési irányainak egyéni "felismeréséből" még nem keletkeznek intézetek. Ehhez szükséges egy olyan tudománypolitikai környezet, amely ehhez pénzt, lehetőségeket ad, amely elegendő erővel rendelkezik az új elgondolás kivitelezéséhez. Szükséges olyan szervezet, amelyben az elgondolásoknak utat lehetett törni. Részben belátásból, részben a politika előtti meghátrálásból, de az érdekeikben sértett hagyományos irányzatok elhallgattak.
A fogantatás és a születés történelmi körülményeihez bizony hozzátartozik a tény: 1958 után a magát konszolidálni akaró Kádár-rendszer aktív és nagyszabású tudományfejlesztésbe kezdett. Mindenekelőtt a természettudományok területén. A két világrendszer technikai-gazdasági harcának részeként minden szocialista országban többszörösére növelték a támogatás összegét. A fizika ötvenes években végrehajtott fejlesztése után most a kémiára, majd a biológiára koncentráltak. A ráfordítások elsősorban az egyetemtől független kutatóhálózatra irányultak. A szovjet típusú tudománypolitika tudomásul vette - már a húszas években megtanulta a Kaiser Wilhelm Gesellschaft intézeteinek példájából -, hogy a főállású kutatóintézet sokkal hatékonyabb lehet, mint az egyetemi tanszék. Kevesebb, de összpontosítottan befektetett pénz gyorsabban hoz sikereket, különösen az úgynevezett laboratóriumi tudományágakban. Ma már sok mindent ismerünk erről a folyamatról, például az MTA 175. évfordulójára készült akadémiai intézet-történetekből. 1958-1968 között az akadémiai intézethálózat létszáma 2041 főről 5347 főre nőtt. 1958-68 között felépült a reprezentatív Központi Kémiai Kutatóközpont a Rózsadombon (követve a világ tudományosságának fejlődését, hiszen ez az idő a mesterséges anyag megteremtésének, a polimerek felfedezésének kora, az agrárium kemizálásának, a gyógyszeripar fellendülésének ideje). 1960-64 között felépül a Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézet (KOKI) palotája, amely máig első számú műhelye a magyarországi orvostudományi kutatásnak. 1965-re elkészül a hatalmas műszaki fizikai kutatóközpont. (A nagy műszaki természettudományos beruházások programját politikailag reprezentálta az OMFB "megemelése": elnöke 1967-ben a kormány tagja lett, a kutatás és fejlesztés felügyelete és támogatása pedig a kormány egyik miniszterelnök-helyettesének volt a feladata.)
Ebbe a sorba illeszkedett bele az 1963-ban tervbe vett biológiai kutatóközpont létrehozása. (Amely még az intézet profiljának kialakítása előtt azt a nagyralátó tervet volt hivatva megvalósítani, hogy az 1945 előtt elhanyagolt biológiai kutatásoknak központi műhelyt adjon.) Az SZBK tehát egy sajátos érdekházasság gyermeke: a magát konszolidálni kívánó, és versenyképessé tenni akaró szovjet rendszer, valamint a tudomány házasságának gyermeke. Ez az érdekházasság - függetlenül az eredeti politikai szándéktól - használt a tudománynak, használt a magyar nemzetnek, használt a magyar értelmiségnek. Pontosabban: a kutatók, a tudományszervezők a maguk hasznára tudták fordítani ezt a politikai szándékot. Így történhetett meg, hogy az Akadémia akkori - a maihoz képest grandiózus - egyévi beruházási költségének egészét az SZBK alapítására fordították. Így történhetett meg, hogy az új kutatóhely - ma szintén elképzelhetetlen kiadás - állami pénzből 100 lakást adhatott térítésmentesen dolgozói részére. Köszönet azoknak - párttagok vagy pártonkívüliek -, akik akkor ezt a lehetőséget felismerték, és a lehetőségeket, a pénzt, az eszközöket jóra használták fel.
Tanulságosak - ma, a harmincadik születésnapon - a fogantatás egyéb körülményei is. Az Akadémián belül akkor még korántsem volt oly nagy az önigazgatás, mint ma. Sokkal centralizáltabb volt a vezetés és a döntés-előkészítés. Mégis voltak viták, voltak érdekérvényesítési fórumok. Érdekes lesz egyszer alaposan szemrevételezni a magyar biológia fejlődését. Számba venni, hogy a két világháború között miért maradt le Magyarország a modern kísérleti biológia területein: a sejttan, a mikrobiológia, a genetika, a biokémia területén. A természettudományi karokon a hagyományos, a klasszikus biológia kiváló egyéniségei működtek - a botanika, a zoológia területén -, a kísérletes biológia viszont az orvoskarokra szorult, ahogy az Akadémia történésze mondja, "menedékre".
Ilyen helyzetben érthető, hogy amikor a biológia tudománya nagy fejlesztésnek nézett elébe (1963), akkor az eddig is alultámogatott klasszikus részdiszciplínák és az alultámogatott pesti kutatóhelyek is támogatásra vártak. A döntés - a molekuláris biológia és Szeged mellett - politikai, illetve tudománypolitikai döntés volt. Mondjuk meg őszintén: jó döntés volt. (Születésnapi tanulság, de a gyermek fogantatásának igaz történetéhez ez is hozzátartozik: a mai szűk osztály-, diszciplína- és részdiszciplína-szempontokat érvényesítő intézethálózati döntéshozó rendszerben, az Akadémia legfelső vezetésében kialakított mesteri fékezőrendszerekkel egy ilyen döntés és ennek érvényre juttatása valószínűleg elképzelhetetlen volna.)
Saját emlékem - hadd vegye elő az elnök is az emlékeit, a naplóját, az iratait - is hozzátartozik a 30 éves történelemhez. Ahhoz az időszakhoz, amikor a molekuláris biológia és az SZBK már beilleszkedett az Akadémia immáron hagyományosnak mondható intézetrendszerébe. Elnökségem harmadik hetében, 1996-ban, összehívtam egy értekezletet a magyarországi ökológiai kutatások intézményesítése és fejlesztése érdekében. Mondván: a fizika, a kémia, a molekuláris biológia után a nyolcvanas években már mulasztás, illetve "politika" volt az ökológia elhanyagolása. Az értekezlet jegyzőkönyve szerint mindenki - az agrárium, talaj-, víz-, levegő-, növény-, állattudomány képviselői és néhány biológus akadémikus szakértő - egyetértett velem. De amikor szűkebb körben a molekuláris biológia vezető képviselőivel tárgyaltunk, azok kijelentették (a mondatot naplómból idézem): "Csak akkor értünk egyet a fejlesztéssel, ha előbb a meglévő intézetek bérét, műszerellátottságát szignifikánsan lehet javítani. S ez több százmillió!" Vajon mit mondtak annak idején, 35 évvel ezelőtt Rusznyák elnöknek a botanika, a zoológia, vagyis az akkor már az Akadémiába beépült hagyományos biológiai szakok, vagy netán más diszciplínák képviselői? A szűkszavú, egyébként nagy vitákról szóló akkori jegyzőkönyvek erről keveset beszélnek. És akkor még, 1963-ban nem volt AKT, Kutatói Fórum, több szakszervezet stb. ...
Tanulságos a Szegedre kerülés ténye is. A politikatörténészek a szegedi, a borsodi és a veszprémi pártbizottságokat tartják az 1960-70-es évek ún. "kemény" pártvezetése támaszainak. Vitatkozzanak csak a politikatörténészek azon, melyik párton belüli vonalnak miben és mennyire volt igaza, egy viszont ténykérdés: mind a három vidéki pártvezetés rendkívüli érdekérvényesítési erővel rendelkezett. Nem kis részük volt abban, hogy mind a három vidéki központ kapott egy-egy nagy, természettudományos beruházást. Veszprém a vegyipari-műszaki, Szeged a molekuláris biológiai, Miskolc a műszaki tudományos beruházást. Ma, amikor az elnök arról beszél, hogy a tudománypolitikában legyen szempont a regionalitás, s hogy legalább a támogatott kutatócsoportoknál egyenlő felkészültség esetén döntsenek a vidékiek javára, azonnal felhangzik a "korszerű" jelszó: csak a minőség számít. A politikai demokráciából átvett bonyolult szerkezetben természetesen minden új javaslatot leszavaznak. Vajon a Szegedre telepítés melletti döntésnél az számított-e, hogy a fővárosi biológusok jobbak vagy a szegediek? Volt, aki elmondta: ha nem telepítenek Szegedre kutatóbázist, akkor az ottaniak nem is fognak fejlődni? ...
Még valami hozzátartozik a születés és a gyermekkor - az 1970-es évek - igaz történelméhez, a politikai rendszer sokarcúságához. A rendszer a természettudományok felé a liberális arcát mutatta. A természettudományokra, a technokrata értelmiségre szükség volt a termelési-technikai eredmények, a rendszer versenyképessége érdekében. (Egyebek között ebben különbözött az 1949-58 közötti hidegháborús rendszer az 1958 utánitól: ez utóbbi immáron a hosszú távú technikai-gazdasági versenyre rendezkedett be, és ehhez szüksége volt a technikai-természettudományos eredményekre és a természettudományos értelmiségre.) A rendszer egészen másként viselkedett a társadalomtudományokkal szemben. Azoknak másik, a szigorú arcát mutatta. A mindig visszabeszélő, politikailag kellemetlenkedő társadalomtudományoknak. Ezért össze is szorította azokat, méghozzá - a szovjet zónában érvényesülő - nemzetközi trend alapján. Az SZBK pólyáskorával, gyermekkorával egy időben például a történészeknek még a fasizmus vagy a második világháborús szerepünk, illetve az egyházak, a nemzet ügyében kellett ideológiai kézitusákat vívniuk a proletárdiktatúrás örökség folytatóival. A filozófusoknál a marxizmus lukácsi felfogását követőit is kiszorították; a szociológusoknál pedig azokat szorították perifériára, akik a szovjet típusú szocializmus társadalmi deformációiról írtak, illetve adtak elő. A társadalomtudományoknál az enyhülés csak jó tíz esztendővel később, az 1970-es évek végén következett be. Tegyük hozzá: nem utolsósorban azért, mert a pártvezetésen belül a proletárdiktatúra örökösei vereséget szenvedtek, a pártapparátus felvilágosult része összefogott az egyes tanszékeken, valamint az akadémiai intézethálózatban megerősödött szabadgondolkodó értelmiségiekkel. (Párttagokkal, nem párttagokkal.) Az 1980-as, illetve az 1990-es évekre, mire a társadalomtudományok intézményes fejlesztése bekövetkezhetett volna, már nem volt se pénz, se posztó. Ma már a korszerű témákra ember is alig van. Nem is beszélve az időközben felcseperedett és a kutatásszervezetben érdekérvényesítő képességükben igencsak túlsúlyossá nőtt (bár egy időben alultáplált) természettudományok sajátos, a társadalomtudomány iránti értetlen érdekszemléletéről...
Még valamit a harmincadik születésnapon. Három évtized után az embernek már be kell látnia: a szerencse igenis történelmi kategória. Szerencse volt, hogy a természettudományok fejlesztése bekövetkezett Magyarországon - még akkor is, ha ehhez a szovjet rendszer katonai-stratégiai és politikai célrendszere adta meg a lehetőséget. (Az autonóm Akadémia a maga 1949 előtti 70%-os társadalomtudományi többségével soha nem látta volna be, és nem szavazta volna meg a természettudományos modernizációt, és a nyugati világban általános 50-50 százalékos egyensúlyt a tagságban. Ahogy ma sem látja be a szovjet segítséggel ugyanilyen arányba került természettudományos többség az egyensúly szükségét.) Szerencse volt az is, hogy támadtak olyan egyéniségek, akik felismerték a politikai rendszer nyújtotta lehetőségeket, túlemelkedtek a párttag-nem párttag ellentéten, a párton belüli úgynevezett kemény vagy liberális vonal küzdelmein, és csak a tudomány érdekeit nézték.
Szerencse volt, hogy voltak ilyen "pártonkívüli bolsevikok" (ahogy a korabeli értelmiségi szlogen hívta a párt által dédelgetett, kiváló pártonkívülieket), és akadtak "párton belüli értelmiségiek", ahogy a korabeli szlogen nevezte azokat, akik a párton belül értelmiségi szuverenitásukat fontosabbnak tekintették, mint párttag voltukat. Felvilágosult, a magyar nemzet érdekeit követő, Angliában vagy a Szovjetunióban végzett főtitkár, rektor, pártbizottsági tag, osztálytitkár stb. munkájának eredménye az SZBK alapítása, és a hozzá hasonló intézmények létrehozása. A nemzet hosszú távú érdekeit tekintve hál' istennek megértették a dolgok helyes értékrendjét. Nem minden szakmában volt ez így.
A szerencsék sorát folytatva az is szerencse, hogy az 1970-90-es években Szegeden annyi tehetséges ember nőtt fel. Mert ez sem szükségszerű, és nincs így minden szakmában. Az, hogy a magyar biológiában Soó Rezső, majd Farkas Gábor, Straub F. Brunó nemzedékét követően Alföldi Lajos, a fizikát elhagyó, szerencsés gondolkodású Keszthelyi Lajos, utánuk Dudits Dénes, Friedrich Péter, Venetianer Pál, majd Ormos Pál, Raskó István, Hadlaczky Gyula felnőttek, az szerencse. Nagy szerencse. Ez a kontinuitás sem törvényszerű, és még csak nem is biztosan szervezhető. Mint ahogy az is szerencse, hogy az oly sok intézetközi vita közben nem ellenségeskedő csoportok, hanem összecsiszolódott, egymásért is dolgozó kollektívák alakultak ki. Nem is szakmai, hanem inkább intézetek közötti vitákról beszélek, hiszen egy ilyen szabad szellemben berendezett kutatásszervezetben, mint az SZBK intézet-együttese szükségszerűen vannak - akár még borozás közben az elnök előtt is megmutatkozó - kutatásszervezeti viták. (Amelyekből - hadd tegyem hozzá - magam is sokat tanultam, és most a Társadalomkutató Központ berendezésekor sokat hasznosítottam.) De hát a szerencse, mint mondottam, szerintem történelmi kategória. S ha lesz továbbra is a korábbiakhoz hasonló lelemény, tenni akarás a központban is, akkor biztos vagyok benne, hogy a mai és a holnapi vezetők fel fogják ismerni a lehetőségeket, amelyeket a mi korunk kínál. Ahogy a teremtő szülők felismerték harminc évvel ezelőtt.
* Az ünnepi megemlékezésen elhangzott beszéd szövege.