A történész szakma kiváló és szorgalmas kiadója, az Osiris "Millenniumi magyar történelem" c. sorozatai közt egy "Historikusok" elnevezésűt is indított. Elsőnek Soós István készült el munkájával, ezért került először Szalay László a könyvesboltokba. A szerkesztői utószó Szalay Lászlót (1813-1865) nem csak mint historikust mutatja be, hiszen jogásznak is kiváló volt, a politikában is szerepet játszott, mint a centralisták egyik ideológusa, akik a legkövetkezetesebben dolgozták ki az új, polgári Magyarország tervét. Sokáig emigrációban is élt 1848-as szereplése miatt. Itt azonban mégis elsősorban a történészről esik szó. Ebben a minőségében megírta Magyarország történetét hat kötetben, jó néhány más tanulmányt és forráskiadványt is közzé adott. Mint történetíró a fő fejlődési vonalak iránt érdeklődött, bár az egyes kiemelkedő személyiségekről is jó portrékat adott. Olykor - mint a mohácsi csata leírásánál - drámaian tudta mondanivalóját előadni. Jól fogalmazott, de úgy látta, a művészi összefoglalásnak még nincs itt az ideje. Történetíróként Ranke volt az eszménye, ennek megfelelően eseménytörténetet, vagyis politikai történetet írt. Kortársától, Horváth Mihálytól eltérően a gazdaságtörténet kérdései iránt nem volt érzéke. Úgy vélte, a németek Magyarországnak köszönhetik, hogy a korai középkorban a Kárpátok medencéjében nem alakult ki nagy szláv állam. (A kortárs cseh Palacký éppen ezt siratta.)
A szemelvények nagyobb részét a hatkötetes mű összefoglalásából vette át a szerkesztő, a többit pedig Szalay másutt megjelent tanulmányaiból. Így közli például akadémiai székfoglalóját Kollár Ádám Ferencről. Mátyás kapcsán Szalay arról beszél, hogy a magyar nem teszi ki a lakosság többségét, már akkor sem, de a belső erő és a szellemi felsőbbség biztosítja uralkodó helyzetét, ez az alapja későbbi emelkedésének is. Verancsicsról megírja, hogy az illír (vagyis a horvát) volt az anyanyelve, másutt meg azt, hogy magyar is és horvát is, ami Magyarországon a 19. századig nem volt szokatlan. Országgyűlési követként a szabad királyi városok kérdéséről szólva a franciaországi 1789-es és a magyarországi 1843-as helyzetet hasonlónak találja (végül is csak néhány évet tévedett). "A horvát kérdéshez" címen 1861-ben félig történeti, félig politikai művet jelentetett meg, egy korabeli horvát röpirattal vitatkozva elvetette azt a felfogást, hogy a magyar-horvát államközösség valamiféle szerződés révén alakult volna ki.
Szalay maga adott jegyzeteket szintéziséhez, meg egyéb írásaihoz, Soós István ezeket egészítette ki. Az eredeti jegyzetek néha hosszú magyarázatok, a szerkesztő jegyzetei inkább a kevéssé ismert részleteket mutatják be a mai olvasónak. A kettő tipográfiailag pontosan elválik egymástól. A kötet időrendben közli Szalay fontosabb politikai, jogi és történeti munkáinak jegyzékét, és a szerzőre vonatkozó szakirodalmat. (Szalay László: Válogatott történeti tanulmányok. Szerk. Soós István. Budapest, Osiris, 2000. 312 o.)
***
A budapesti román tanszék fáradhatatlan történész vezetője, Miskolczy Ambrus adta ki az inkább Horn Ede néven ismert Einhorn Ignác 1851-ben, Lipcsében, németül megjelent munkáját a zsidók szerepéről az 1848-49-es forradalomban. A munka most jelenik meg először magyar nyelven. Horn a könyvben a kérdést beágyazza a magyarországi zsidók történetébe, a 11. századtól kezdve. Úgy látja, a zsidók helyzete itt a korai századokban kedvezőbb volt, mint más európai országokban, ezért is alakult ki magyar hazafiság a zsidókban, annak ellenére, hogy sok szempontból hátrányos volt a helyzetük. A forradalomtól sokat vártak, elsősorban az emancipációt, az első hónapokban viszont éppen tettleges fellépésekre került sor ellenük számos városban - a polgárság félt a konkurenciától. Egyedül István főherceg, nádor ígért segítséget. Amikor kitört a harc, a zsidók mégis fegyvert fogtak a magyarok mellett, mert a nemzetiségek továbbra is zsidóellenesek voltak. A fegyveres harcban részt vevő zsidók számát 20 000-re teszi, ez a lakosság 1/30-a, a hadsereg 1/9-e. Szemtanúként írja le a szegedi emancipációs törvény meghozatalát, azután Komáromba megy, ahol Klapka kinevezi az első zsidó tábori lelkésznek. Könyvét azzal fejezi be, hogy a népből már eltűnt a zsidóellenesség, most a zsidókon a sor a cselekvésben.
Fenyő István, aki a szöveget is fordította, utószavában áttekintést ad Einhorn Ignác életéről. Ő használta elsőként a "magyar zsidó" elnevezést. Az emigrációban élénk irodalmi tevékenységet fejtett ki, Kossuthról és Görgeyről is írt, az előbbi pártján állva. 1851-ben Brüsszelbe költözött, itt kezdett közgazdaságtannal foglalkozni, elméletben és gyakorlatban egyaránt. 1869-ben Jókai hazahívta, hogy a Neuer Freier Lloyd szerkesztője legyen. 1870-től balközéppárti képviselő, 1875-ben Tisza Kálmán kormányában államtitkár, de hamarosan, alig 50 évesen meghalt.
A másik, hosszabb utószót a kiadó, Miskolczy Ambrus írta, szintén részben az életrajzba építve be mondanivalóját. Miskolczy szerint Einhornnak három kommunikációs köre volt: a zsidóság, Magyarország és Európa (a szabadkőművesség). Egyfajta szekularizált messianizmust képviselt. "Magyar nemzeti zsinagógát" akart létrehozni, a két nép és nyelv rokonságát emlegette (Ábrahám és Árpád végül is földiek voltak). Miskolczy az emigrációban írt műveit Kemény Zsigmond és Eötvös József ekkori munkáival veti egybe. Horn és Kemény egyaránt feledtetni akart valamit múltjából, Eötvös nem, ezért ő volt a legkövetkezetesebb a bukás utáni kiút keresésében. Horn "a" zsidóról írt, holott a magyarországi zsidóság igen összetett képlet volt. A fegyveresen harcoló zsidók létszámát eltúlozta, mintegy 10 000 főről volt szó. De fontos volt a zsidók szerepe a hadsereg-ellátásban, a kémkedésben és az egészségügyben. 1851-ben Spinozáról is írt könyvet, ez már az elszakadás a tételes vallástól. Kossuth-könyve a főhőst a reformkor egészében helyezi el, nem a rombolót (Kemény), hanem az építőt látja benne, aki szerinte a nemzetiségek irányában is méltányosságot mutatott. 1869-es hazatérése után a vicclapok a bolygó zsidóként ábrázolják. Szabadkőműves voltát itt is vállalta. A forradalom idején identitásának sorrendje: magyar, zsidó, világpolgár. 1850-ben világpolgár, zsidó, magyar. Spinoza megismerése után magyar, világpolgár, zsidó. A sokféle zsidó törekvés (ortodox, szabadszellemű, az emberiségbe beolvadó) között egyensúlyra törekedett. Miskolczy a szabadság opportunistájának nevezi. A jobb jövőbe vetett hitét sohasem veszítette el. Munkája a modern magyar nemzeti identitás egyik alapműve.
Miskolczy jelzi, hogy ez az utószó egy készülő nagy Horn-életrajz része. Remélhetőleg a hosszabb változatot is hamar megjelenteti a szerző. (Einhorn Ignác [Horn Ede]: A forradalom és a zsidók Magyarországon. Europica varietas. Budapest, ELTE Román Filológiai Tanszék, 2000. 258 o.)
Miskolczy valóban fáradhatatlan. 1999-ben jelent meg könyve az 1849-es zsidóemancipációról, a parlament 1849. július 28-i határozatáról, amely a nemzetiségi határozattal (törvénnyel) egy időben született Szegeden, menekülés közben, a forradalom végnapjaiban. A határozat egyenjogúvá tette a zsidó vallást, megengedte a vegyes házasságokat. Vita nélkül fogadták el, hiszen a jelenlévők ismerték a zsidók fegyveres állásfoglalását a forradalom és szabadságharc mellett. A határozat meghozatalát röviden le lehetett írni. Miskolczy azonban mélyebbre ás, kifejti a kérdés előtörténetét az 1839/40-es országgyűléstől, ahol először vetődött fel, ismerteti a különböző előmunkálatokat (Kuthy Lajos, az első antiszemita regény írója, Kemény Zsigmond és Tóth Lőrinc, a szegedi rabbi, Pillicz Dániel tervezeteit), Szemere 1849-es törvényjavaslatának fogalmazványait. Felveti a kérdést, mi volt a törvény ilyen kései előterjesztésének oka, netán Kossuth Lajos állásfoglalása, és befejezésül szól a határozat vagy törvény akkori közvetlen, néhány napos utóéletéről. Szemere 1854-ben versben emlékezett meg a nemzetiségi kérdésről, a zsidókról is. A könyv végén Miskolczy néhány ismertetett állásfoglalás teljes szövegét is leközli.
Ismeretes, hogy ezt az 1849-es törvényt vagy határozatot a továbbiakban nem tartották érvényesnek (mit kezdhetett volna a neoabszolutizmus a magyar forradalom kései törvényével?), az emancipáció csak 1868-ban vált törvénnyé. Ezért is foglalkoztak kevesen az 1849-es törvénnyel. Ez a könyv ad először szélesebb hátteret az egész kérdésnek. A tervezetekből egyébként kiderül, hogy érdemben mindenki az 1849-es törvény intézkedéseit javasolta. (Miskolczy Ambrus: A zsidóemancipáció Magyarországon 1849-ben. Az 1849-es magyar zsidóemancipációs törvény és ismeretlen iratai. Múlt és Jövő Kiadó, Budapest, 1999. 136 o.)
Ezzel a két könyvvel azonban messzemenően nem merül ki Miskolczy Ambrus 1848 körül munkálkodó tevékenysége. Akadémiai doktori disszertációjának legnagyobb részét Michelet és legendái köré csoportosítva adta ki 2000-ben. Michelet-ben a nagy romantikust mutatja be, aki nemcsak a francia forradalomért rajongott, hanem kelet-európai kapcsolatokat is ápolt, olykor bizonyos hölgyek iránti rajongása nyomán. Már 1851-ben, négy nap alatt megírta a román legendát a román forradalmár Rosetti feleségéről, aki kiszabadította fogságba vitt férjét. Herzennel való kapcsolatai révén orosz legendát is akart írni, meg persze és elsősorban lengyelt, Mickiewicz nyomán. A magyarokról is tervezett ilyet, gyűjtött is hozzá anyagot, (a vegyes anyagot Miskolczy a Függelékben egészében közli), de ezt a magyar legendát végül is nem írta meg. A könyv majdnem egyharmada a 19. század közepének magyar-román dialógusát és ennek fordulatait elemzi. Szóba kerül itt az 1848-49-es eseménysorozat is, meg a dunai konföderáció terve 1851-ből, Kossuth 1854-es alkotmányterve, az önálló Erdély kérdése.
A harmadik rész Michelet tanítványait mutatja be, a franciák közül Chassint, aki Irányi Dániellel együtt írja az első könyvet a magyar forradalomról, a román barátokat, köztük Vasile Alecsandrit, aki a Mioriţa (A bárányka) c. nagyon ismert román népballadát adta ki. (Az eredeti doktori disszertáció a ballada köré épült fel). A magyarok közt szerepel Vasvári Pál, aki persze csak a távolból tisztelte a francia prófétát, Teleki Emma, meg De Gerando, aki majdnem magyar lett. A befejezésben még egyszer visszatér a szerző Michelet életére és "újjászületésére" második, nála jóval fiatalabb felesége révén (az első idősebb volt nála). 1869-ben román birodalmat akart, 1871-ben viszont inkább a magyarok felé hajolt.
A tartalmi ismertetést még hosszan lehetne folytatni, Miskolczy Ambrus fantasztikusan szétágazó levéltári anyagot gyűjtött össze magyar, francia és román levéltárakból, nem beszélve a feldolgozott szakirodalomról, de akár szépirodalomról is. Voltaképpen jórészt előkerül a kötetben a század közepének magyar, francia és román problematikája, nagyjából Michelet köré csoportosítva. A legenda, illetve inkább a mítosz az alapprobléma, amelyet Miskolczy ebben a könyvben is körüljár. A téma sok egyéb vonatkozásban is érdekli. Remélhetőleg valami nagyobb, általános munka bontakozik ki ebből az anyagból, a mítoszok és legendák szerepéről a történelemben, gondoljunk csak a szerző által is említett Napóleon-legendára. Miskolczy Ambrus fantasztikus munkabírása még sok eredménnyel kecsegtet. (Miskolczy Ambrus: A legendák varázsa. Jules Michelet kelet-európai mítoszai és a magyar-román párbeszéd a 19. század derekán. Universitas Kiadó, Budapest, 2000. 387 o.)
***
Miskolczyhoz hasonlóan fáradhatatlan kutató Spira György, csakhogy ő Miskolczy csapongásával ellentétben sokkal inkább egy kérdést jár körül, nem kisebb szorgalommal. Immár több mint fél évszázada 1848-49. történetének egyik legeredményesebb kutatója (a téma vonatkozásában legfeljebb a nála jóval fiatalabb Hermann Róbertet lehetne említeni). 1989-ben jelent meg Jottányit se a negyvennyolcból! c. könyve, itt az azóta a legkülönbözőbb helyeken megjelent tanulmányait, cikkeit gyűjtötte össze, olykor korábbiakat, amelyek esetleg megírásuk idején nem jelenhettek meg. Az írásokat négy nagy témakörbe osztotta. Az első, legnagyobb terjedelmű részben Úton a forrás- és torkolatvidék között címen szorosabban a negyvennyolchoz kapcsolódó írások szerepelnek, de itt tárgyalja Széchenyi és döblingi korszakának néhány kérdését is, meg persze Kossuthot mint központi figurát, meg a nemzetiségi kérdést, ami Spira egyik alaptémája a forradalom kapcsán. A második rész, a Főhajtások vegyesebb, nemcsak cikkek, hanem opponensi vélemények és könyvismertetések is szerepelnek itt, továbbá elő- és utószók, de még S. Vincze Edit sírjánál tartott gyászbeszéde is. A gáton című harmadik rész inkább vitairatokat közöl, köztük a forradalom és szabadságharc megítélésének, vagy Széchenyi értékelésének fordulatait. Spira György tiszteletre méltó önkritikával vallja be, hogy Révai József hatása alatt sok társával együtt sokáig félreértette Széchenyit. De itt tér ki, 48-tól elrugaszkodva, arra is, miért nem használják a magyar történészek a külföldi helynevek magyar formáit, miért mellőzik az utódállambeli helységek magyar nevének használatát. Csak egyet lehet érteni a szerzővel, épp úgy, mint Csapodi Csabával folytatott vitájában, ahol Csapodi kifogásolja, hogy a magyar történészek önkritikusak, szemben sok külföldivel, akik saját történetüket inkább szépítik. Igazat kell adnunk Spirának, az önkritikus álláspont csak növelheti a magyar történetírás hitelét a külföldi, komoly szakemberek szemében. Az utolsó rész (Az új kiadású negyvennyolcról) az 1956-os forradalom kapcsán közöl két cikket, Vásárhelyi Miklósról (Az utolsó tényleges magyar reformkommunistáról címen) és a Petőfi-körről, továbbá egy 1956. december 1-jén írt, és akkor persze nem közölt rövid értékelést az 1956-os forradalomról, abban a reményben, hogy egyszer talán eljön a forradalom második felvonása.
A kötet címe, Vad tűzzel, valóban jól jellemzi Spira György állásfoglalását. Egyértelműen a forradalom mellett áll, persze ennek szélesebb értelmezésével, amibe valahol Széchenyi is belefér, gyilkos iróniával a forradalom akkori ellenfeleivel szemben. Az iróniát kiváltó gyűlölet valóban őszinte, de olykor talán nem a legjobb útmutató az események megítélésében. Spira György véleményét mégis tiszteletben kell tartani, mert őszinte meggyőződés és hatalmas bizonyítóanyag áll mögötte.
Csak hálásak lehetünk az Osiris Kiadónak, hogy néhány magyar történész magyarul már megjelent munkáit hajlandó kiadni ilyen részletességgel és ilyen terjedelemben, számos korabeli illusztrációval. (Spira György: Vad tűzzel. Osiris, Budapest, 2000. 628 o.)
***
A szekszárdi levéltár jelentette meg a Dunántúl jól ismert helytörténészének, T. Mérey Klárának válogatott tanulmányait. Mérey Klára maga válogatott, bevezetésként pedig mintegy önéletrajzba foglalva mutatta be munkásságát, ahogy egyik témától eljutott a következőhöz. Nem sokkal az egyetem elvégzése után, 1952-ben került be a Dunántúli Tudományos Intézetbe, amely később Regionális Kutatási Központtá nőtte ki magát. Itt először a századelő dunántúli agrármozgalmaival foglalkozott, azután Somogy agrártörténete következett. Szülőhelye, Lengyel község történetét is feldolgozta. Ránki György egy osztrák történészt hozott hozzá, a vele való beszélgetésből nőtt ki a Mogersdorf-konferenciák sorozata, amelyeken a környező országok történészei is részt vettek. Ekkor kezdett foglalkozni ipartörténettel is, sőt, hamarosan Somogy megye gazdasági fejlődésének egészét is áttekintette. Később az egész Dél-Dunántúl vált kutatásainak tárgyává, különös tekintettel a településhálózatra, mert intézete ekkor elsősorban ezt tekintette feladatának. A Dunántúl iparfejlődését 15 éven át tanulmányozta. Somogy történetére többször is visszatért, Somogy nehéz két évszázadáról írt könyvet (ebben persze benne van a dualizmus korának nagy fellendülése, úgyhogy a cím nem egészen megfelelő). 1990-ben, amikor nyugdíjba ment, ő volt az egyetlen történész az intézetben, vele a történeti kutatás itt meg is szűnt. Ő maga persze továbbra is folytatta a mesterséget. A fenti témákból publikált tanulmányokat, nagyon sok könyvet, ezekből válogatott a kötetbe. A kutatás tematikájának változásain (másokkal ellentétben) nem azért vezeti végig az olvasót, hogy ezzel saját zsenialitását mutassa meg, hanem hogy elmagyarázza: az élet, a teendők sora miként alakította életpályáját.
Szakály Ferenc akadémikus mondta egyszer a Magyar Történelmi Társulat egyik ülésén, hogy a helytörténet a történetírás húzó ágazata. Az ilyen halk szavú, szerény, ugyanakkor szívós és termékeny kutatás láttán, amilyenről ez a kötet csak halvány fogalmat nyújt, igazat kell adnunk a sajnálatosan korán elhunyt akadémikusnak. T. Mérey Klára következetes és elmélyült munkáról tanúskodó életműve valóban a Dunántúl történetének maradandó feldolgozása. (Tanulmányok. T. Mérey Klára. Rendhagyó válogatás egy életműből. Tolna megyei Önkormányzat Levéltára, Szekszárd, 2000. 398 o.)
***
Az idősebb és középnemzedék után a téma szerint most a mai, fiatal nemzedék tehetséges képviselője következik, Kis Domokos Dániel. Az Országos Széchényi Könyvtár munkatársa már 1998-ban kiadott egy munkát a hegymászó Eötvös Lorándról. (A csúcson. A hegyek szerelmese - báró Eötvös Loránd). Most a hegymászó mellett a fényképészt mutatja be jól sikerült kötetben. A kötet számos fényképész-szakértő együttműködésével készült, a tudománytörténész Gazda István írt hozzá előszót. Az egész összeállítás persze Kis Domokos Dániel munkája. Bevezetőben rövid életrajzot ad Eötvösről, utána egy hosszabb fejezetben a fotográfusról, egy rövidebben a hegymászóról ír. Eötvös nagybátyja, Rosti Pál példája nyomán kötelezte el magát a fényképezésnek, bár azt nem lehet megállapítani, kitől tanulta a mesterséget. Mintegy 2500 fénykép maradt fenn hagyatékában, ebből 1804 az Eötvös Loránd Geofizikai Intézetben, 500 a Műszaki Múzeumban; az előbbiből 225, az utóbbiból 15 felvételt közöl a kötet. A fényképek 1870-1917 között készültek, de zömmel 1890-1910 között, nagy részük üveglemezen, tehát szakmai szempontból is érdekesek. Valószínűleg több is lehetett, bár néhány tízezer, ahogy máshol írják, nyilván nemigen. Ebből a korszakból nincs sok kép, ezért is fontos ez az anyag. Jórészt maga Eötvös készítette a fényképeket, de mások is közreműködtek (néhány képen ő maga is látható).
A kötet legnagyobb részét 240 kép reprodukciója teszi ki, a szerző a legtöbb mellé valamilyen idézetet is tett Eötvös munkáiból, vagy mások róla szóló visszaemlékezéseiből, sőt gyermekkori verseiből is. A képek azonosítása sem volt könnyű, pontos datálásuk pedig csak akkor lehetséges, ha valamelyik hegy megmászásáról esik szó. (A hegymászóról szóló fejezetben részletes kimutatás szerepel az Eötvös és két leánya által elsőként megmászott csúcsokról.) A legtöbb felvétel a Dolomitokban, az akkori Dél-Tirolban készült, de vannak képek az Adriáról, Budapestről és környékéről, meg a Balaton jegén Eötvös által végzett mérésekről. A bibliográfia a témakörrel kapcsolatos Eötvös-munkákat és olyan szakirodalmi adatokat sorolja fel, amelyek az eddigi bibliográfiákból kimaradtak. Egy Műszótár a hegymászás zömmel idegen szavainak a magyarázatát adja meg. A kötet végén található az 1918 után Olaszországhoz került Dél-Tirol német helyneveinek olasz megfelelője.
A könyv nyomdai kiállítása igen magas színvonalú. Végül is a szakember számára fontos tudnivalókat közöl, egészében pedig sokszor nézegethető, szép kiadvány. (Báró Eötvös Loránd, a tudós fotográfus. A kötetet összeállította és a kísérő tanulmányt írta Kis Domokos Dániel. Magyar Állami Eötvös Loránd Geofizikai Intézet - Magyar Tudománytörténeti Intézet, Budapest, 2001. 204 o.)
***
Botlik József már több kötetet jelentetett meg Kárpátalja újkori történetéről. Legújabb munkája mintegy összegezése eddigi kutatásainak. A budapesti Országos Levéltár mellett rengeteg levéltári anyagot gyűjtött össze a Kárpátaljai Területi Levéltárban, ahol a korábbi megyei levéltárak anyaga is megtalálható. A könyv öt nagyobb részre oszlik. Az első igen részletes, szakmailag is pontos képet ad a kárpátaljai vasútépítés menetéről a magyar uralom idején, külön az egyes vasúti fajták szerint, még a meg nem valósult tervekről is beszámol. A második rész az Egán Ede nevével fémjelzett hegyvidéki akció (1897-1919) történetét mutatja be. A helyi lakosság nyomora különösen a Néppárt figyelmét keltette fel, az a nemzetiségi törvény megvalósításának részeként sürgette a ruszinok helyzetének javítását, ezt tette Firczák Gyula munkácsi unitus püspök is. A kérdést Darányi Ignác földművelésügyi miniszter is felkarolta. Az akció során tenyészállatokat osztottak ki, hitelszövetkezetek hálózatát alakították az uzsora kiiktatása érdekében, amely sokszor a földek elkótyavetyélésére kényszerítette a parasztokat. A kivándorlás az akció ellenére folytatódott, sőt, közvetlenül a világháború előtt az ortodoxiára való áttéréssel is tiltakozott a lakosság a társadalmi viszonyok ellen. A háború idején, az orosz betörések alkalmával a ruszin lakosság is részt vett a pusztításban. Az akció elsorvadt.
A következő rész a cseh uralom korszakát mutatja be, a csehszlovák hadsereg nyomán a cseh hivatalnokok és telepesek ideköltözését. A háborús összeomlás napjaiban egyébként a Petljura-féle önálló ukrán kormányzat is küldött ide hadsereget. A Csehszlovákiához történő hozzácsatolást a versailles-i intézkedések okozták, de ezek helyi autonómia megvalósítását is előírták, amit azonban a csehszlovák hatóságok nem valósítottak meg, sőt, az oktatást is igyekeztek cseh nyelvűvé tenni. A magyar kormányzat 1920 márciusában helyi felkelést akart kirobbantani, de az utolsó pillanatban a nemzetközi helyzet miatt elállt ettől. A földreform a 150 ha feletti földbirtokot elkobozta, de jó részét a cseh telepeseknek adta. A szerző 11 ilyen telepes falu létrehozását részletezi. A csehszlovákiai fiatalok Sarló-mozgalma 1929-30. táján részletes felmérést végzett a területen, amely továbbra is a földterület szűkös voltát és ezért a ruszinok nehéz helyzetét igazolta. A csehszlovák koronára való áttérés milliós károkat okozott a lakosságnak. Iparvállalat, bánya továbbra is igen kevés akadt, így a kivándorlás természetesen folytatódott, ha nem is a háború előtti méretekben. A magyarokkal szembeni diszkrimináció sok magyar távozását kényszerítette ki. A kiváló cseh író, Ivan Olbracht, aki 1931-36-ban itt élt, több munkájában is feldolgozta itteni élményeit.
A terület történetét ismét Magyarország részeként bemutató fejezet az 1938-39-es fordulat eseménytörténetével kezdi a tárgyalást, a rövid ruszin autonómiával és végül a magyar csapatok bevonulásával. Ekkor, 1939 márciusában néhánynapos magyar-szlovák háborúra is sor került, ennek során Kárpátalja határát nyugat felé valamelyest kiterjesztették. A ruszin-szlovák határ addig is ideiglenes volt. A magyar kormányzat egy időre katonai közigazgatást vezetett be, majd megindította a tárgyalásokat egy kárpátaljai autonómiáról. Ebbe bevonták Bródy András ruszin politikust is, aki 1938 őszén rövid ideig kárpátaljai miniszterelnök volt. Bródy társországi státust kívánt Kárpátalja számára, a kormányzat azonban, történeti okokra hivatkozva, valamiféle vajdasági státust akart kialakítani. A terület élére előbb Perényi Zsigmond, azután Kozma Miklós személyében kormányzói biztost állítottak, a ruszin nyelv a magyarral egyenrangú lett. A váltakozó ruszin vagy rutén elnevezést végül a magyar-orosszal váltották fel. Ruszin diákok ösztöndíjakat kaptak. Ruszin nyelvű sajtó is működött. Zorja - Hajnal címen folyóirat jelent meg két nyelven. Bonkáló Sándor a budapesti egyetemen a ruszin nyelv és irodalom rendes tanára lett. A magyar kormányzat persze a baloldali-ak ellen nagy szigorral lépett fel, ezért 1939-41 közt sokan a Szovjetunióba szöktek, egyes adatok szerint mintegy 20 000 fő, de más számadatok is akadnak. Az elfogott kommunistákat bíróság elé állították, a maximális büntetés 7 év börtön volt az egyik perben, de akadt 15 napi fogház is. 1941 októberében négy vádlottat fel is mentettek, köztük volt Ilku Pál, a későbbi magyar művelődésügyi miniszter. A hegyvidéki akciót már 1939-ben újraindították, először élelmiszersegélyek formájában. Hidak épültek, vízszabályozás is folyt, 22 millió pengőt költöttek vasútépítésre, fejlesztették az erdőgazdálkodást és az állattenyésztést. A meglévő szövetkezetek beolvadtak a Hangya hálózatába. A kormányzat a háziipart is segítette, egészségházakat hozott létre. 1942 elejétől kezdve azonban már megjelentek szovjet ejtőernyősök, partizánok.
Az utolsó rész az 1944 utáni szakaszt tárgyalja. Mintegy 40 000 magyar férfit vittek el, több ezer németet is, közülük 25 000 meghalt a Gulagban. Ez viszont demográfiai robbanást idézett elő, 1959-ben a lakosság 15,9%-a volt magyar.
Botlik röviden áttekinti azt is, hogyan látta ekkor a szovjet történetírás Kárpátalja történetét, amely eredetileg a Kijevi Rusz része volt, de aztán századokra a magyar elnyomás és kizsákmányolás sújtotta. 1956-ban az itteni magyarok szolidárisak voltak a forradalommal. 1963-ban az ungvári egyetemen magyar tanszék alakult, 1989-ben pedig a Csemadok mintájára létrejött, mint kisebbségi szervezet, a Kárpátaljai Magyarok Kulturális Szövetsége. A magyarok még a párton belül is hátrányos helyzetben voltak. Társadalmi helyzetük többnyire alacsony, sok köztük a munkanélküli. Az 1989-es népszámlálás szerint a számuk 155 711, az önbecslés ezt 200 000 körülire teszi. A magyar kormányzat pénzt utalt át a földtulajdon elismertetésére, és mintegy 45 millió forintot adott kulturális célokra. A kormányzat által szorgalmazott "újra-ukránosítás" is okoz nehézségeket. Magyar nyelvű oktatás csak alapfokon működik. A magyarok egy része a magyar határon feketemunkával keresi meg kenyerét. A gazdasági nehézségek miatt a magyar identitástudat fogyóban van. Többéves átgondolt program kellene a magyar kormányzat részéről, közreműködő segély formájában, mert az ingyen támogatás nem ösztönöz.
A kötetet terjedelmes bibliográfia egészíti ki, ebben bőven szerepelnek 1918 előtti munkák is. Egy helységnévtár nemcsak a magyar helynevek kárpátaljai hivatalos formáját tünteti fel, hanem az ukrajnai, erdélyi és egyéb helynevekét is. A szöveg igen alapos, de nehezen áttekinthető, ezért jól jött volna egy név- és helymutató. Botlik József munkája egészében megbízható képet ad az utolsó száz évről, az utolsó részben persze érdemben már csak az ottani magyarokról. A kötethez nyolc térkép is csatlakozik. (Botlik József: Egestas Subcarpathica. Adalékok az Északkeleti-Felvidék és Kárpátalja XIX-XX. századi történetéhez. Hatodik Síp Alapítvány, Budapest, 2000. 318 o.)
***
Végül egy egyetemes történeti munkáról számolhatunk be, ezek úgyis olyan ritkák magyar szerzőktől. Bodnár Erzsébet, a debreceni egyetem oktatója tíz, különböző helyen megjelent tanulmányát (meg nem jelentet is) adta közre Oroszország 18-19. századi történetéről. Sok, jórészt még 1917. előtt megjelent orosz, továbbá angol és magyar nyelvű források alapján egyszer a Nagy Péter és II. Katalin uralkodása közti szakasz politikai történetét, a gyakori palotaforradalmakat vizsgálja, azután a modernizáció kérdéseit a 18-19. század fordulóján. Két tanulmány is foglalkozik az enigmatikus I. Sándor császárral, aki a Szent Szövetségben voltaképpen egy európai egységszervezetet szeretett volna látni, de az nem valósult meg. Bodnár Erzsébet is elutasítja azt a legendát, hogy Sándor valójában nem is halt meg 1825-ben, hanem Fjodor Kuzmics néven 1861-ig élt Szibériában sztarecként, vagyis szerzetesként. Ide sorolható még a 19. század első felének művelődésügyét bemutató tanulmány. A későbbiek a társadalmi mozgalmak egyes kérdéseit járják körül, a dekabrista felkelés ábrázolását az 1830-40-es évek történelmi regényeiben, meg a szlavofilek és narodnyikok egyes problémáit. (Mihajlovszkij volt a szerző egyetemi disszertációjának hőse.) Az utolsó tanulmány, mintegy lezárásként a krími háború diplomáciai eseménytörténetét idézi fel. Mint említettük, magyar szerzők egyetemes történeti tárgyú munkái nagyon ritkán jelennek meg, ezért is kell örülni Bodnár Erzsébet tudományos kutatásainak. (Bodnár Erzsébet: Oroszország a 18-19. században. Tanulmányok. Hungarovox, Budapest, 2000. 157 o.)
Benkő Loránd Észrevételek Erdély déli részeinek korai Árpád-kori történetéhez című tanulmánya a Viaskodás romantikus látomásokkal alcímet viseli. Milyen romantikus látomásokról van szó? Nem kétséges, hogy mindenekelőtt Anonymusról, aki úgy látszik, nemcsak a román, hanem egyes magyar történetírók számára is kiinduló forrás. Bevezetésében elmondja, hogy a történeti nyelvtudomány milyen területeket vizsgál, s ezen belül szól a tulajdonnevekről, a víz- és helynevekről és értelmezésükről. Elismeréssel említi a régi nyelvészek vizsgálatait és szól Györffy György, Makkai László és Kristó Gyula későbbi munkásságáról.
Az első kérdés, amivel foglalkozik a Gyulák és a gyulák, tehát a tulajdon- és a szolgálati nevek közötti különbség. A gyulák egész Magyarországon elterjedt név, tehát nem feltétlenül függ össze a Gyuláknak nevezett erdélyi törzsfőnökkel. Igyekszik megkülönböztetni a törzsfőnök Gyulákat, és a krónikák alapján elmondani történetüket. A Gyulák Benkő szerint "főrangú, nagyhatalmi személyek". Megjegyzi, hogy Belgrád, a magyar Fehérvár, nevét valószínűleg a Kán nemzetiségbeli Gyuláktól lehet származtatni. A többi Anonymus által említett tulajdonnévről (tehát Töhötöm, Harka, Zsombor) kideríti, hogy a krónikaíró szüleményei.
Magát az Erdély (Erdő+elve) szót másképpen magyarázza, mint más történetírók, tehát nem nyugatról, hanem keletről nézve. Fontos a tanulmánynak az a megállapítása, hogy a betelepülő magyarság Erdélyben két részre oszlott. Az észak-erdélyi magyarság feltehetőleg nyugatról jött, a dél-erdélyi viszont a Kárpátokon keresztül. Közéjük ékelődik a székelység, amelyet fegyveres erőként különböző helyekre telepítettek. "A történeti nyelvföldrajz tanúsága szerint - írja - Erdély magyar lakosságának három nagy nyelvi-, nyelvjárási csoportját lehet megkülönböztetni", a székelységet, az északi és a déli magyarságot, melyeknek azonban csak nyelvjárási sajátosságaik vannak. A déli nyelvtípus központi területe a Maros középső, a Küküllők középső és részben az Aranyos alsó folyásának környéke, tehát az a terület, amelyen a Gyulák uralkodtak. Ezt a területet a magyar helynévanyaggal lehet meghatározni. Ismerteti az idekapcsolódó tulajdonneveket, természetesen csak a XIII. századtól kezdve. Különösen érdekes a sajtos név eredete, amely sóvágót jelent, és amelyhez helynevek is kapcsolódnak. Bebizonyítja, hogy az Anonymus által említett Belyelőd, Kalán, Vlád, Kean nevek a Névtelen szerző kitalálásai, talán az egyik történelmi személy, Ajton, ugyanis a törökben aranyat jelent.
Miután nincs jegyzetanyag, a külső szemlélőnek nehéz megállapítani, hogy a szerző kivel vitatkozik. Feltehető, hogy Györffyvel, Makkaival, Kristóval. Reméljük, hogy az újabb kiadásban a hivatkozások is szerepelnek, s így képet kapunk arról, hogy mi újat hozott Benkő nyelvészeti tanulmánya, és mivel változik meg történelmi képünk a korabeli Erdély magyarságának helyzetéről.
Bóna István Erdély a magyar honfoglalás és államalapítás korában című régészeti áttekintésében meghatározza vitapartnereit. Vitatkozik Makkai Lászlóval, akivel már előbb Erdély története kapcsán ellentétbe került. Makkai ugyanis Anonymusra, tehát a krónikaíróra hivatkozva Erdély magyarságának nyugatról történő beköltözéséről szólt. Bóna régészeti következtetések alapján a keleti letelepedést állítja. Mint az Erdély története főszerkesztője az ellentétet fenntartottam, tudomásul véve a köteten belül a véleménykülönbséget. Vitatkozik K. Horedt-tel, aki (részben Romániában, részben kimenetele után Németországban) fenntartotta azt a véleményét, hogy a magyarok a Meszesi-kapun jöttek be Erdélybe. A szerző bemutatja az erdélyi régészeti kutatások történetét, elmondja, hogy sok leletet a román kutatók nem akartak, vagy nem tudtak meghatározni. Ők ugyanis egyes esetekben dák, más esetekben ún. köznépi (tehát meg nem határozott) jelleget tulajdonítanak a leleteknek, amelyek legtöbbször magyar eredetűek. A magyarok nem a Horedt által említett 950 után jöttek be Erdélybe, hanem keletről jutottak be, s erre különösen a kereszténység előtti temetkezési helyek utalnak. Bemutatja a kolozsvári Zápolya-utcai és más kutatási eredményeket, és részletesen szól Apullumról és az ottani leletekről. Ismerteti az egyházi központ kialakulását, és a korai egyházi építészetet. A nemrég elhunyt szerző a tanulmányhoz részletes bibliográfiát közöl.
Jakó Zsigmond Az erdélyi püspökség középkori birtokairól írt tanulmányt, amelyben megkülönbözteti a püspöki és a káptalani birtokokat. Forrásai a tatárjárás utáni időkből valók, de kiterjednek a XVI. század végéig. 1270-től kezdve ismerteti Péter püspök új birtokszerzéseit, majd ugyanezt teszi a XIV. század közepén Szécsi András és utóda, Domokos esetében. A függelékben közli az 1552-ben készült összeállítást, amely nemcsak a birtokokat, a tárgyakat, hanem az ezekhez kapcsolódó pénzösszegeket is kimutatja.
Tonk Sándor Erdély integrálódása a középkori magyar államba című tanulmányában Bibó Istvánból kiindulva szól a kereszténység felvételének következményeiről. A szerző maga is elismeri, hogy szerény a korból fennmaradt írott források száma, tehát nehéz értelmezni azokat. A XIV. században mutatja be Brassó, Beszterce, Fehér, Kolozs, Doboka, Küküllő és Hunyad megye letelepedési helyeit és helyneveit. (Kár, hogy a rosszul reprodukált térképeken ezeket nem lehet megkülönböztetni.) Feltételezi, régészeti leletek alapján, hogy a város Kolozsmonostorban épült fel, magát Kolozsvárt villa-nak, tehát falunak nevezik.
Végül Vekov Károly A keresztény egyházszervezés kezdetei Erdélyben című rövid tanulmányában foglalkozik a bizánci kereszténység megjelenésével, és megemlíti, hogy 948-ban Bulcsu horka megtért, és ezzel kapcsolatban ismerteti a Gyulák történetét. Míg Benkő Loránd Kean-t anonymusi "hősnek" tartja, a szerző őt Kalán néven elfogadja. Végül megemlíti, hogy 1003. és 1009 között került sor a gyulafehérvári püspökség létrehozására.
A szóban forgó tanulmányok sok szempontból új fényt vetnek a magyarok Erdélybe való betelepítésére, és módosítják a régebbi felfogásokat. Úgy hiszem, érdemes lesz vitázni velük. (Erdélyi Tudományos Füzetek 231. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadása, Kolozsvár, 2001, 135 o.)
A kötet szerzője, a Szegedi Tudományegyetem magyar nyelvészeti tanszékének vezetője idestova három évtizede foglalkozik Füst Milán költői nyelvével, sőt magával azzal a verssel is, amely ennek a moográfiának a tárgya. 1972-ben, a magyar nyelvészek II. nemzetközi kongresszusán (éppen Szegeden) erről tartotta előadását (in: Jelentéstan és stilisztika. Nyelvtudományi Értekezések 83. sz., Akadémiai Kiadó, Budapest 1974. 105-108), majd 1989-ben kiadott Képalkotás és képrendszer Füst Milán és Karinthy Frigyes költői nyelvében című könyvében tíz kulcsszó alapján elemezte Füst Milán költői nyelvhasználatát (Karinthy lírája ebben a vizsgálatban jobbára csak "kontrollanyagul" szolgált).
"A költészet szavakból áll" - idézi Büky László Cristopher Caudwelltől a triviális, mégis sokszor figyelmen kívül hagyott igazságot (8). Pontosabban: féligazságot, mert a költészet, mint ezt maga a szerző is megállapítja, nemcsak szavakból áll, hanem kisebb és nagyobb egységekből (hangokból, szótagokból, szószerkezetekből stb.) is. S nem is annyira maguk a szavak a fontosak, hanem az a mód, ahogyan a szövegbe beépülnek, ahogyan összekapcsolódnak és ezáltal hatnak egymásra. Büky László kutatásai elsősorban ennek a szövegbe és szöveggé épülésnek a mikéntjére irányulnak.
A vizsgálati módszer lényegében nem különbözik attól, melyet a szerző az előző könyvében alkalmazott. Az elsődleges cél "a nyelvi anyag" (Füst Milán költeménye) egy-egy szavához tartozó szóhasználati háttér feltárása. A versbeli szóhasználat hátterét az adott szónak Füst Milán költészetében való összes többi előfordulása alkotja. Ezeket a konkordanciákat gyűjti össze és tekinti át Büky László, mégpedig A magyar nyelv értelmező szótára által megadott jelentések és jelentésárnyalatok szerint csoportosítva. Vagyis a szerző épp fordítva jár el, mint egy írói szótár szerkesztője: nem a korpusz alapján állapítja meg az adott szó jelentésstruktúráját, hanem azt mutatja be, hogyan valósulnak meg a szó köznyelvi jelentései és jelentésárnyalatai a költő nyelvi tevékenységében. Ehhez a vizsgálódáshoz ideális munkaeszköz a hétkötetes értelmező szótár, egyrészt azért, mert ugyanannak a korszaknak a nyelvhasználatát tükrözi, amelyben Füst Milán alkotott, másrészt pedig azért, mert jelentésmegadásai rendkívül árnyaltak, aprólékosak. Tegyük hozzá, hogy Büky László figyelme kiterjed a Szellemek utcája egy-egy szavának rokon értelmű megfelelőire, továbbá a szemantikai mezőösszefüggés, az asszociatív kapcsolat vagy a képalkotás révén ide vonható más szavakra is.
A szóhasználati háttér feltérképezése önmagában véve is értékes eredménye lehetne egy költészetszemantikai feldolgozásnak. A monográfia szerzője azonban nem elégszik meg ennyivel, hanem igyekszik fényt deríteni a költői szóválasztás, a szavak összekapcsolása és a képalkotás sajátosságaira is.
A kötet vizsgálati anyaga - helyesebben, mint láthattuk, a vizsgálódás kiindulópontja és kerete - a Szellemek utcája című vers (1934.). Ezt Büky László azzal indokolja, hogy ez a mű Füst Milánnak "alapverse, költői világlátásának és világérzésének rendkívül jellemző darabja" (8). Amikor a költő 1948-ban újból közzétette válogatott verseinek kötetét (ez azonban az előszó tanúsága szerint lényegében az összes általa fontosnak tartott verset tartalmazza), a könyvnek a Szellemek utcája címet adta, s élére ezt a verset állította. (Így járt el a talán még a költő intenciói alapján készült 1969. évi összkiadás szerkesztője is.) Ezenkívül, mint Büky László írja, "e vers terjedelme és szókincse elégséges ahhoz, hogy a feldolgozás során a költő teljes szóhasználati anyagának jellemzői megjelenjenek" (8). Ez így egy kissé meglepően hangzik (Füst Milánnak ez a verse csupán 21 sor, összesen 181 szövegszó terjedelmű), de az alkalmazott módszer, melyet a fentiekben vázlatosan ismertettem, lehetővé teszi, hogy ebben az egy cseppben hitelesen mutatkozzék meg maga a tenger.
A kötet szerkezete a klasszikus hármas tagolást követi: Bevezető, Tárgyaló és Befejező részből áll. A rövid bevezetés a munkálat elméleti alapjait és módszerét vázolja (5-17), a még ennél is tömörebb befejezés (295-301) az elért eredményeket összegezi. A könyvnek majdnem 95%-át a középső rész, a Füst Milán-versnek szóról szóra haladó elemzése teszi ki (19-294).
Ennek a fő résznek a felépítése - ahogyan ezt a szerző már a bevezetőben leszögezi - "magára a versre épül: a szövegmondatok sorrendjében, illetőleg a szövegszavak előfordulási sorának megfelelőn folyik a vizsgálat, a szóhasználati háttér bemutatása" (15). Ahány szövegmondatból áll a vers, annyi fejezetből a tárgyaló rész (17-ből). Az egyes fejezetek a szövegmondat szintaktikai szerkezetének ismertetésével indulnak (ábrával is), majd közlik a mondat egyes szavainak értelmező szótárbeli jelentését. Csak ezután kezdődik el a voltaképpeni elemzés, a szóhasználati háttér bemutatása. Ez a tárgyalásmód egy kissé mechanikusnak tűnik, de tegyük nyomban hozzá, hogy a fejtegetésnek ezt a szigorú rendjét némiképp oldják a nyelvi konkrétumokhoz kapcsolódó, gazdag szakirodalmi ismereteken alapuló elméleti (szövegtani, pragmatikai, esztétikai stb.) fejtegetések.
Büky László szemléletét az teszi korszerűvé, hogy a költői műalkotást kommunikációs eseménynek is tekinti, vagyis nem csupán nyelvi-stilisztikai, hanem pragmatikai és kognitív aspektusból is látja és láttatja. További fontos erénye és értéke ennek a munkának, hogy a szerző a lehető legnagyobb pontosságra és "eljárásbeli egységesség"-re törekszik. Ezt mindenekelőtt azért teszi, hogy eredményei "interszubjektíve ellenőrizhetők", azaz más kutatók által is alkalmazhatók és továbbfejleszthetők legyenek.
Büky a könyv bevezetésében az Értelmező Szótárt "műszer"-nek, s a maga eredményeit "műszerleolvasatok"-nak nevezi (11). Ez bizonyára túl szerény minősítés, mert ennél többről van szó: a "műszer" mutatta adatokból a szerző következtetéseket is levon, s a szóhasználati háttér feltérképezésével egy 20. századi magyar költészetszemantika és stilisztika alapjait rakja le. A szövegszavak használati hátterének megismerése révén "bele lehet tekinteni a költő nyelvhasználatába" (299). A Szellemek utcájának bizonyos szavai, szócsoportjai (mint zene - tánc - dallam vagy éj - éjszaka - élet) a Füst Milán-i költészetnek is alapelemei, "ciklopszkövei" (uo.).
Büky László fejtegetései azzal a konklúzióval zárulnak, hogy a szójelentés állandóan változik (mert szövegkörnyezetben valósul meg), a jelentések rendszere azonban "egy bizonyos költői térben és időben állandónak mondható" (301). Ezt a változást és ezt a rendszert legjobban egy ezen a most ismertetett monográfián alapuló költői szótár (képszótár?) mutathatná fel. Ennek megalkotása lehetne Büky László következő nagy feladata, ha a sors és a körülmények is úgy akarják. (Szegedi Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar, Magyar Nyelvészeti Tanszék, Szeged 2000, 311 o.)
Míg évtizedeken keresztül Európa nyugati felében a szakmai és a közéleti körök hajlamosak voltak a közép- és kelet-európai országokat valamiféle egységes, monolitikus tömbnek tekinteni (jó példa erre a politikai zsargonban elterjedt "keleti blokk" elnevezés), az 1990 körül lezajlott politikai rendszerváltozások óta egyre inkább világossá válik e régió történelmi, etnikai, nyelvi és kulturális heterogenitása. Ma már elfogadott nézőpont, hogy a kisebbségek az adott térség számára egyértelműen értéket, kulturális gazdagodást jelentenek. Annak érdekében, hogy a közép- és kelet-európai kisebbségek interetnikai és nyelvi vonatkozásai szervesen beépülhessenek a nemzetközi nyelvészeti-szociolingvisztikai vérkeringésbe Christina Bratt Paulston és Donald Peckham angol nyelvű helyzetismertető és -értékelő tanulmánykötetet szerkesztett, és bocsátott az érdeklődő szakmai közönség rendelkezésére.
A két szerkesztő - a pittsburgh-i egyetem oktatói - személyükben is érintettek, Paulston professzorasszony ugyanis svédországi születésű amerikai nyelvész, Peckham pedig a Szegedi Tudományegyetem Angoltanár-képző és Alkalmazott Nyelvészeti Tanszékének anyanyelvi lektora.
Az előszó röviden összefoglalja a kötet előzményeit és koncepcióját. Dicsérendő, hogy szó esik Közép- és Kelet-Európa fogalmi és területi meghatározásáról, hiszen e téren a nemzetközi szakirodalom a lehető legnagyobb ingadozást mutatja. Egyes nyelvészeti munkák ugyanis (pl. R. Hinderling/L.M. Eichinger (Hrsg.): Handbuch der mitteleuropäischen Sprachminderheiten. Tübingen 1996.) ilyen cím alatt tárgyalják például a ma Franciaországhoz tartozó Elzászt, de nem sorolják ide a mai Európai Unión kívüli, azaz attól keletre eső területeket, így hazánkat sem. Paulston és Peckham nem a korábbi ideológiai, hanem földrajzi értelemben definiálja Közép- és Kelet-Európát, így nem csak a volt szocialista országokra szorítkozik, hanem olyan országokra is kitér, mint Ausztria és Görögország. A vizsgálati-terminológiai határok deklarált kijelölése viszont sajnos nem mindig párhuzamos a konkrét szöveggel. Bár az előszó VIII. lapján Paulston kifejti, hogy Svédországot, bár keletebbre fekszik Prágától, senki sem helyezné Kelet-Európába, mégis Kelet-Európa keretében említi a "svédországi vikingeket" bevezető tanulmányában (5.o.). Az anyag körülhatárolása tekintetében az előszó arra is rámutat, hogy Lengyelország azért nem szerepel a kötetben, mert annak mai területén nem élnek kisebbségek (VIII. o.). Természetesen ennek az ellenkezője igaz, és erről a szakirodalomból a szerzők is tudomást szerezhettek volna.
A közép-európaiság fogalmát taglalva Paulston tudatosítja az olvasóval, hogy Lengyelországban és a Cseh Köztársaságban járva lépten-nyomon szembeötlik a kultúrában a nyugati irányultság. Kár, hogy Magyarországot itt nem említi, hiszen a recenzens meggyőződése szerint ez Magyarországra is legalább annyira igaz, mint az utóbbira, és jóval inkább, mint az előbbire.
Szintén az előszó ismerteti azt az öt pontból és összesen 19 alpontból álló kritériumlistát, amelynek segítségével a további fejezetekben bemutatják az egyes régiók kisebbségeit. Ezen tagolási elv segítheti a kötetben összegzett vizsgálódásokat, még akkor is, ha az egyes fejezetek nem minden esetben alkalmazkodnak a megadott szempontrendszerhez.
Az első fejezetben Paulston bevezeti az olvasót a közép- és kelet-európai többnyelvűségi, etnikai és kontaktológiai kérdésekbe, ezzel egyúttal elméleti-metodológiai hátteret nyújtva a térség kisebbségi nyelvészeti kutatásaihoz. Fejtegetései informatívak és alapvetően helytállóak, bár helyenként vitatkozni lehetne a megállapításaival, pl. hogy Közép- és Kelet-Európa országaiban jelenleg az angol veszi át az orosz nyelv helyét (3. o.). Nyilván többről, minőségileg másról van szó, hiszen - a volt Szovjetunión kívül - az orosz sohasem töltötte be igazán a lingua franca szerepét a térségben, és általában az orosz nyelvtudás foka, valamint elterjedtsége korántsem érte el azt a szintet, amelyet nyugat-európai és amerikai nyelvészek feltételeztek. A következőkben tíz fejezetben kerül sor az egyes országok (országcsoportok) nyelvi kisebbségeinek tárgyalására. Mivel a tagolás a földrajzi nevek alfabetikus rendjét követi, a sort Ausztria nyitja. A következő fejezet a Balkánnal foglalkozik. Itt megemlítendő, hogy e név alatt Albánia, Görögország és a volt Jugoszlávia államai kaptak helyet, de például Bulgária már a következő fejezetben külön szerepel. Utána a Kaukázus, Csehország, Magyarország, Lettország, Románia, Oroszország és a volt Szovjetunió következik, míg Szlovákia az utolsó fejezet témája.
Az alábbiakban részletesebben a Magyarországot érintő részről essék szó (135-159. o.). A fejezetet Fenyvesi Anna írta. Abból indul ki, hogy Magyarország "Kelet-Európa" [sic!] azon államai közé tartozik, ahol legalacsonyabb a kisebbség aránya, mivel a lakosság 98,5 százalékának magyar az anyanyelve, és 97,8 százalékuk "etnikailag magyarnak" tekinti magát (135. o.). Ez népszámlálási vagy egyéb hasonló bevallások szintjén feltehetően igaz, a valóságot azonban nem fedi. Ezért legfeljebb úgy lett volna szabad fogalmazni, hogy ennyien vallják magukat magyar anyanyelvűnek. A szerző igen behatóan ismerteti az etnikai viszonyok alakulásának történelmi hátterét, majd a jelenkori helyzetet tárja az olvasó elé. Először a demográfiai adatokat világítja meg, majd a kisebbségek földrajzi elhelyezkedését, társadalmi integrációját és gazdasági helyzetét foglalja össze. Ezt azok az aspektusok követik, amelyek a nyelv megőrzésével és a nyelvcserével kapcsolatosak. Megtudhatjuk, hogy a teljes magyarországi kisebbségi populáció tud magyarul, hiszen a környezet, a munkahely és az iskoláztatás nyelvét a szociális és gazdasági előrejutáshoz el kell(ett) sajátítani. Kifejezésre jut, hogy például a horvátoknál - de nem csak náluk - főleg az idősebb, kevéssé iskolázott és szociálisan kevéssé mobil népesség használja a kisebbségi nyelvet (153. o.). A szerző úgy véli, a kisebbségi szülők a két tannyelvű oktatást részesítik előnyben (153. o.). A kétnyelvű iskoláztatás preferálása valahogy igaz ugyan, de más előjellel: mivel a legtöbb kisebbség számára még ma sem állnak rendelkezésre olyan iskolák, amelyek (a magyar kivételével) minden tárgyat a kisebbségi nyelven tanítanak, így a választás a gyakorlatban nem a kisebbségi egynyelvű és a bilingvis iskolák között történik, hanem a csak nyelvoktató (azaz a kisebbségi nyelvet heti 2-4 órában jóformán idegen nyelvként, tantárgyként oktató) és a kétnyelvű forma között. A kisebbségek "nyelvországukkal" (anyaországukkal) tartott kapcsolatának jellege és intenzitása igen különböző. A magyarországi németek a pártállami időszakban a szerző szerint csak az NDK-val tarthattak fenn kapcsolatot, Nyugat-Németországgal és Ausztriával nem (ez így azért túlzás!); más kisebbségek - különböző történelmi és kulturális okokból - még elszigeteltebbek voltak (155. o.). A vasfüggöny megszűnése óta, főként a nemzetiségi törvény szellemében, a kapcsolatok minden irányban intenzívebbé váltak, pl. jelentős az anyaországbeli nyelvtanárok magyarországi működése (leginkább Németországból, Jugoszláviából és Szlovákiából). A szerző írása végén a kisebbségek jogi helyzetét mutatja be, elsősorban a nemzetiségi törvény és a kisebbségi önkormányzatok adta lehetőségek kidomborításával. Sajnos az információk nem mindig teljesen korrektek, így Fenyvesi megemlíti, hogy a kollektív jogok kiterjednek egyebek között a kisebbségek parlamenti képviseletére. Ez csak a deklaráció szintjén igaz, mivel a kisebbségi törvény ezt ugyan előirányozza, de a gyakorlatban mind a mai napig nem valósult meg, és a közeljövőben sem látszik a megoldás. Különösen a XIX. és a XX. század fordulójának és a szocialista időszaknak a beolvasztó politikája mára valamennyi kisebbség előrehaladott asszimilációját eredményezte. Hogy a visszanyert jogi és társadalmi lehetőségek, valamint a kisebbségi nyelvek és kultúrák nem utolsósorban lélektani felértékelődése hoz-e, és milyen előrelépést, azt a jövő fogja megmutatni. A fejtegetések kapcsán felmerül néhány további megjegyzés és kritikai észrevétel. Fenyvesi állításával szemben többségükben nem "sváb németeket" (137. o.) telepítettek be Magyarországra a török hódoltságot követően, a XVIII. században, hanem főként frankokat és bajorokat. A "sváb" etnonima nem más, mint közkeletű tévedés. Pontatlanságokat is találunk, pl. a 154. lapon a német nemzetiségi tanárképző intézmények felsorolásánál kimaradt a szegedi tanárképző főiskola (azóta a Szegedi Tudományegyetem részeként), továbbá bőven akad sajtóhiba is.
A kötetet praktikus tárgy- és névmutató zárja, mely a mű lexikonszerű használatát is lehetővé teszi. A kötet precizitását illetően számos kisebb-nagyobb tartalmi és formai pontatlanság említhető. Hogy csak a speciálisan magyarországi fejezeten kívüli magyar vonatkozásúaknál maradjunk: az előszó például a magyarországi német és a cigány kisebbséget egyaránt nyelvi kisebbség terminussal illeti (VIII. l.), holott mi az előbbieket nemzeti, az utóbbiakat etnikai kisebbségnek tekintjük. Az ausztriai tanulmány a népneveket magyar alakjukban - indokolatlanul - mindig nagy kezdőbetűvel írja, pl. Burgenlandi Magyarok (20. l.), a Habsburg dinasztia neve a 37., a 117. és a 280. lapon Hapsburg formában szerepel. Az ő munkahelyeként a kötet a XI. lapon "Jóseph" Attila Egyetemet említ, a 213. lap a magyar szakot Hungariology-nak nevezi. Az egyes fejezetek szakirodalmi hivatkozási szisztémája úgyszintén alapvető eltéréseket mutat. A magyar olvasónak olyan megfogalmazások is szemet szúrnak, mint Votruba szóhasználata Szlovákiával kapcsolatban (286. o.).
Végezetül a könyv külsejéről: a borítólapon Európa vaktérképe található, rajta tíz fehér pont bejelölésével, ami nyilván a tíz bemutatott régióra utal. Ez kicsit félrevezető lehet, mivel a kisebbségek nem ábrázolhatók punktuálisan, hiszen nem egyetlen adott ponton élnek koncentráltan, hanem nagyobb területeken, a környező többségi és/vagy más kisebbségi lakossággal együtt. Ha a szerkesztők és a kiadó grafikus megjelenítést kívántak, bizonyára jobb lett volna pl. az illető területek valamiféle besatírozása. Ami viszont egyáltalán nem világos: míg a borítón a teljes kontinens egyszínű szürkéskék mindenféle belső ország-, illetve közigazgatási határ nélkül, addig az Egyesült Királyságnál határvonalakkal jelölten elkülönül Angliától Wales, Skócia és Észak-Írország.
Összegezve megállapíthatjuk, hogy a kötet rendkívül aktuális témát dolgozott fel alapvetően informatív módon, és a nemzetközi olvasóközönség számára megvilágította Közép- és Kelet-Európa vegyes etnikumú, többnyelvű, többkultúrájú valóságát, annak sokszor ellentmondásoktól sem mentes fejlődési tendenciáit és jelenkori képét. Kiderült, bár a taglalt kisebbségi helyzetek és nyelvi konstellációk igen sokfélék, vannak általános vonások is. Így pl. a többségi nyelv és kultúra irányába mutató konvergencia, de az egyes etnikai csoportok kölcsönhatás-rendszere is mindenütt jól kimutatható. Mindazonáltal az egyes tartalmi és technikai részletek még precízebb kimunkálása tovább emelhette volta a kiadvány nívóját. A kötet bizonyára hasznos segédeszköz lesz nemcsak a nyelvészek, hanem a kérdés iránt érdeklődő történészek, szociológusok, politológusok, néprajzosok és egyéb szakemberek számára is, és inspirálóan fog hatni a nyelvpolitikai és a kisebbségi kutatások további fejlődésére. (Paulston, Christina Bratt/Peckham, Donald [eds.]: Linguistic Minorities in Central and Eastern Europe. Clevedon/Philadelphia/Toronto/Sydney/ Johannesburg: Multilingual Matters Ltd. 1998 [Multilingual Matters; 109], XIV+289 o.)
Adatokban gazdag, kivitelében szép és méltó kötet jelent meg a Bolyai-bicentenáriumi felkészülés keretében Bolyai Farkas születésének 225. és Bolyai János alkotása születésének 175. évfordulója alkalmából. A könyvet Nagy Ferenc, az ismert Bolyai-kutató szerkesztette. A bibliográfiai kutatást az OTKA, míg a mű megjelenését az NKÖM támogatta. A szép kivitel a Kner nyomda érdeme.
A kötet a kiadók szándékai szerint az életműkiadás kezdetét jelentené. Nem szakmai ártalom, ha ez alkalomból az effajta kiadások alapozó részét, a bibliográfiát tekintjük át (Kiss Csongor munkája). A bibliográfia kronologikus rendben sorolja fel az 1817-es kezdő évvel a két Bolyaira vonatkozó tételeket, a záró év 1920. Hiányérzetet szül, hogy a szerző nem magyarázza meg a bibliográfia összeállításának kritériumait, és a hogyan tovább anyaggyűjtést és szerkesztést. Csak az Appendix-re vonatkozóan találni utalást további bibliográfiai kutatásra az Akadémiai Könyvtár Kézirattárának munkatársai, Fráter Jánosné (1965-ben) és Rozsondai Marianne (1995-ben) észrevételei alapján.
A kötet előszavában a szerkesztő a bibliográfiával összefüggésben megjegyzi, hogy ez előmunkálat, csak a kutatások egy-egy részterületét, így a nem euklidészi geometria témakörét érinti elsősorban. Megemlíti azt is, hogy D.M.Y. Sommerville, egy átfogó bibliográfia szerzője 403 oldalas munkát tett közzé, és számba veszi az egyéb jelentős Bolyai-irodalomjegyzékeket is (Stäckel, Pálffy Ilona-Pálffy Miklós Bibliographia Bolyaiana). Könyvészetileg tehát még nyitott az időben és tartalmilag lehetőleg teljes Bolyai-bibliográfia megalkotása, amit minden bizonnyal gépi úton kell előállítani, így biztosítva egy Bolyai-adatbázis folyamatos feltöltését.
Ez az ismertetés itt meg is állhatna tudománytörténeti és matematikai kompetencia híján, a tartalmi tudományos kérdések a témakör kutatóira várnak, de a kötet szerkezetéről is szólni kell néhány szót. A Bolyai-összkiadás a nemzetközi tudománytörténet szempontjából is jelentős, erről több szó esett az 1992. évi, a Bolyai János Alapítvány és az MTA Könyvtára által rendezett, magyar és romániai részvétellel történt emlékülésen. Az emlékülésnek nemcsak Bolyai János születésének 190. évfordulója nyújtott apropót, hanem a két alapvető Bolyai-gyűjtemény, az MTA Könyvtárában és a marosvásárhelyi Teleki Tékában őrzött iratok egyesítése is (mikrofilm és xerox formában), ugyancsak Nagy Ferenc közreműködésével.
Ma ez már talán magától értetődőnek tűnhet, de 10 évvel ezelőtt korántsem volt az. Kár, hogy erről a programról, és egyáltalán a gyűjtemény történetéről alig esik szó, csak az életműkötet első kiadásához csatolható, ismeretterjesztő jellegű Nyújtsuk egymásnak jobbunkat, A Bolyai-üzenet és a Bolyai díj c. nagyon szép kivitelű és gazdagon illusztrált füzetben olvashatunk róla valamit.
Visszatérve az életmű első kötetének szerkezetéhez: a Bevezetés vázlatos életrajz a két Bolyairól. A Biográfia közreadja Schmidt Ferenc 1897-ben, Szabó Péter 1910-ben és Paul Stäckel 1914-ben kiadott életrajzait, továbbá az 1903. évi Bolyai János emlékünnep alkalmából kiadott centenáriumi kötet néhány részletét.
A második rész a Bibliotéka, amely Bolyai Farkas három tanulmányát tartalmazza, közte az 1806-ban készült Akadémiai tervezet-et. Ebben már előfordul gr. Teleki József, a 20 évvel később megszületett Magyar Tudós Társaság elnöke, az Akadémiai Könyvtár alapítója. (A kutatóknak talán érdemes lesz ezt az erdélyi szálat tovább bogozni.) E második rész a legterjedelmesebb, tanulmánya az 1830-ban, Marosvásárhelyt készült Az Arithmetica eleje (163-346. o).
A Bolyai-legendárium folytatása minden bizonnyal még jobban elmélyíti a "magyar marslakók" (l. Marx György kötetét), és az ősnek tekinthető Bolyai géniuszi reputációját a világban. (Better-Püski, Budapest, 2000, 408 o.)
"Az utolsó Komárom vármegyei levéltáros". A megállapítás az alig fiatalabb hivatali és írótárstól, Baranyay Józseftől származik, bár Alapi Gyula (1872-1936), az egykori városi "főlevéltárnok" és múzeumigazgató, sokféle művelődési egylet és kör jelese, 1928-tól a felvidéki magyar keresztényszocialista párt képviselője nevével sokhelyütt találkozhatunk. Mondhatnánk, teljes életet élt: a Monarchiától az önálló köztársaságig, a legszívesebben mégis "kishazájának" múltjával foglalkozott. Szerkesztője és tanulmányírója nem kevés helyi és távolabbi napilapnak, hasonlóképpen a tudományos folyóiratoknak. Munkássága többszörös példa a szellemi értékek őrzésében - színes forrás és mesteri minta egyaránt.
Természetes így, hogy Takáts Sándor, id. Szinnyei József, az idézett Baranyay "komáromi gyűjteményei" után a Castrum-könyvek sorában és ugyancsak Hídvégi Violetta válogatásában Alapi "mustrája" következett. Hiszen "a helyi értékek feltárásában" ő volt a legkövetkezetesebb és talán a legtermékenyebb. Századukban a nagy eszmény, Jókai sugárzásából négyen léptek elő, "szépíróként" kezdték, majd éppen a felülmúlhatatlan eredmény terelte őket a história felé: álmaik felett józanságuk győzedelmeskedett. Krónikások lettek meseszövés helyett.
Azonosak szinte a témáik is, egymásra építik közlendőiket. Munkásságuk mégsem csupán "a helyi történetírásban" lett és maradt meghatározó. A közös szülővidék múltjáról mind tájékozottabban és élménytelibben tudnak elődeiknél színesebbet és újabbat nyújtani. Számukra a Komárom körüli régészkedés, a város és környéke históriája, művelődéstörténete, "a nagy történelmi napok", a helyi nyomdászat, sajtó és újságírás, a mesterségek és közélet, irodalom, színészet és mások kisvilágának feltárása a legkedvesebb: írásaikban a földrengés és a szabadságharc, a halászat és az aranymosás, Csokonai és Lilla, íróelődeik és főként Jókai, a várak és kertek, régi mulatságok és királylátogatások, az Aranyember mintájának keresése és hasonlók a visszatérő témák és címszavak.
Mindezekről a könyvtáros-író, Baranyay mellett "a levéltári és múzeumi őr" társainál többnyire megalapozottabbat és forrásértékűbbet tud elmondani. Akár mélyenszántóbbat is, hiszen egyik alapformáló munkája a levéltár középkori oklevélanyagának kiadása volt két vaskos kötetben (1915, 1917). Innen egyenes út vezetett a 17-18. század "mikrotörténetéhez", akár "a bűbájosok és boszorkányok", a házasságtörők peranyagáig a korábbi aktív régészkedés (cölöpépítmények, lovasnomád-sírok, Brigetio) után.
A felszínen az újságszerkesztés és -írás mindhalálig (Szénássy Árpád annalesze a komáromi hírlapok és folyóiratok világában mindannyiunkat készséggel eligazít - Castrum-könyvek, 1994), közben a helyi közélet önművelő közösségeinek irányítása - a műhely olvasólámpájának fénykörében pedig az elmúltak élményes forrásai. Szinte önmagukat írták a felfénylőn színes históriák. Elemző és értékelő bemutatásuk majdhogy az élőbeszéd erejével hat az olvasóra ma is. Gulyás Pál íróbibliográfiája 27 önálló Alapi-művet jegyez. A gyűjtemény gondozója most csak a "helyi termésből" válogatott. Tehette volna a hagyaték kézirataiból is.
Amennyiben a válogató szándéka a gyanú szerint alig pislákoló érdeklődés parazsának felszítása volt, úgy megállapítható: a mutatvány meggyőzően sikerült, és korántsem érték nélkül való. (Castrum-könyvek 7. - Tatabánya, 2000, 252 o.)