Magyar Tudomány, 2001/9

SZBK - harminc év szolgálat

Vígh László *

Hogyan emlékezünk mi a biokémiára, avagy tájkép csata után...

A Biokémiai Intézet


Előbb a huszonöt, majd az éppen utolsó falatjaival búcsúzó harminc gyertyás ünnepi torta után csendesen kérdeném, ki bír itt még akár csak gondolni is egy újabb tortára, vagy akár csak süteményre... Komolyra fordítva a szót: meghallgattuk szónokainkat Szegeden, majd vendégeinkkel és barátainkkal együtt ünnepeltünk az Akadémián. Korszakos eredményeinkről kiadványokat jelentettünk meg, de szép számmal beszámolt azokról a sajtó is. Nem csekély büszkeséggel véshettük ország-világ tudatába, hogy Straub F. Brunó - aki mellesleg a Biokémiai Intézet első igazgatója is volt - egykor megálmodott "zászlóshajója" még ennyi év után is az egyik legeredményesebb hazai tudományos intézmény. Az obligát kérdés tehát, amire az igazgató az alábbiakban választ kereshet, csupán az lehet, hogy maradt-e ki a közelmúlt zárszámadásából a Biokémiai Intézet életével és főleg teljesítményével kapcsolatban említésre érdemes olyan információ, amit jó szívvel felkínálhat a Magyar Tudomány nagyérdemű olvasóinak.

Sok víz folyt le a Tiszán azóta, hogy az SZBK-ban Venetianer Pál elvégezte csoportjával az első génsebészeti kísérletet. Röviddel ezután napvilágot látott az egykori - és talán első hazai - biotech szenzáció, az emberi inzulint termelni képes baktérium. A Venetianer-csoport mindvégig megtette a magáét, az egykori Nukleinsav csoport utóéletéből hét, nemzetközi mércével mérve is nívós csoportvezetőre futotta a jelenlegi tizenkettőből. A "magyar trükk" néven elhíresült klónozási technika elsősorban Kiss Antal nevét tette híressé, de Udvardy Andor, Kiss Ibolya, Duda Ernő, Boros Imre, ill. a kikezdhetetlen lelki nyugalommal helyettesítő igazgató, a novellistaként is sikeres Pósfai György neve is sokak számára jól ismert. (A felsoroltak közül az EMBO felmérés során külön kiemeltek munkásságára még visszatérek). Venetianer Pál - miközben máig aktív kutató maradt, ami pestiesen szólva nem semmi, időközben megfellebbezhetetlenül a hazai tudományos közélet és publicisztika egyik vezéralakjává vált. Szakmai fölénye, remek humora és stílusa, no meg Bibót idéző körültekintő objektivitása nem nélkülözhető az Intézetből. Tessék belegondolni, micsoda terhet rótt a jelen sorokat papírra vető intézeti igazgató vállaira az utódlás...

Persze tudjuk, a Biokémiai Intézet alapító nagy öregjei összesen négyen vannak, hiszen Straub és Venetianer mellett Wollemann Máriával és Farkas Tiborral teljes a sor. Wollemann Máriát kifogyhatatlan ötletei, utánozhatatlan furfangú mosolya, és nem utolsósorban jámbor, ám mindenkire felmászó, medve nagyságú kutyái mára élő legendává tették. Máriát nem lehet utánozni, csak idézni. Álljon tehát itt az ő szavaival, hogyan látta ő a múltat és jelent, és benne a neurobiológia történetét az Intézetben.

"1968-ban a Tihanyi Biológiai Intézetben ültünk le először mint a leendő SZBK csoportvezetői, témamegbeszélésre. Az értekezletet Straub F. Brunó vezette. A leendő Biokémiai Intézetben három csoportot kellett kialakítani, melyeket akkor röviden nukleinsav, fehérje és lipid csoportnak neveztek el. Nekem a lipid csoportot kellett volna vezetni. Mivel korábban érdeklődésem elsősorban neurokémiai jellegű volt, Straub előre megmondta, hogy idegi témákról szó sem lehet. Ennek oka talán az lehetett: nem akarta, hogy Szentágothai professzorhoz közelálló témák lehetővé tegyék közvetlen beleszólását az SZBK témáiba. Én azonban nem ijedtem meg ettől, mert tudtam, hogy a receptorok, amelyekkel én foglalkozni szerettem volna, a periférián is előfordulnak. Ezért a szívben lévő béta-adrenerg receptorokat vettem célba legelőször. Miután alternatív témát is meg kellett jelölni, a foszfolipidek biokémiai szerepét tűztem ki második témának. Ezután szavazás következett a témákról. Straub ugyan a foszfolipidek mellett szavazott, a béta-adrenerg receptorok téma mégis többséget kapott. A lipid téma vezetője pedig később, mint tudjuk, Farkas Tibor lett.

Hogyan képzeltem el a béta-adrenerg receptorok természetének biokémiai felderítését? A stratégia több nyomvonalon indult el: a béta-adrenerg receptorok természetes ligandjai az adrenalin és a noradrenalin. Ezért arra gondoltam, hogy mivel a katekolaminokat metabolizáló enzimek, a katekol-o-metiltranszferáz és a monoamino oxidáz ugyanazokat a vegyületeket kötik meg, mint a béta-adrenerg receptor, először ezeket az enzimeket tisztítjuk, és megállapítjuk aktív kötőhelyük aminosav-szekvenciáját, feltételezve, hogy az nem különbözik lényegesen a receptorétól. Ez a feltételezés azonban nem vált be, mivel ma már tudjuk, hogy ezek különböznek egymástól. A másik ismert módszer akkor a béta-receptor mérésére az adenilcikláz aktiválás volt. Ezzel kapcsolatban együttműködést építettem ki az akkori SZOTE Farmakológiai Intézetével, és sikerült kimutatni, hogy a katekolaminok farmakológiai hatása a szívre párhuzamos az adenilcikláz aktiválással. Hasonló eredményekre jutottunk a hisztaminnal kapcsolatban, amelynél az erekben, a gyomorban és a fejlődő szívben sikerült adenilcikláz aktiválást igazolni az SZBK Biofizikai Intézet elektronmikroszkópiai csoportjával, a SZOTE I. sz. Belklinikával és a Farmakológiai Intézettel való együttműködésekben. Ezekből a kooperációkból számos értékes dolgozat született, melyeket még ma is idéznek. A hetvenes években sikerült először Svédországban és az USA-ban opiát receptor kötésére izotóp módszert kidolgozni, majd Skóciában endogén opiát ligandokat izolálni. Ez nagyon fellelkesített, és amikor 1978-ban a Biokémiai Intézet megbízott igazgatója lettem, úgy gondoltam, hogy szabadon választott témámat, a receptor biokémiát már átvihetem a központi idegrendszerre, ezen belül is az opiát receptorokra, melyeknek elméleti és gyakorlati jelentősége egyaránt igen fontos volt egyrészről az eufória és szedatív hatások, másrészről az analgézia és addikció tanulmányozásában. Ehhez szükség volt egy megbízható, jó ligandra - melyet az SZBK izotóp osztályában Tóth Géza állított elő az antagonista triciált naloxon formájában - továbbá egy jó csapatra a receptor tisztításához és teszteléséhez. Ebbe a csapatba tartozott akkor Borsodi Anna, Szűcs Mária, Simon József és Benyhe Sándor. Mindezekhez kellett még több peptid ligand és oszlop, amelyeket az azóta is működő kooperációban az ELTE Szerves Kémiai Intézetében állítottak elő. Mivel az addikció egyedül a kappa-opioid receptorokon nem jön létre, ezért ennek a receptornak az izolálására és tisztítására koncentráltunk, mégpedig békaagyból, mert ez a készítmény stabilabb volt, mint az emlősagy-preparátumok, és a receptor koncentrációja viszonylag magasabb volt. Sikerült is az irodalomban leírt első tiszta kappa receptort előállítani, aminek publikálásáért a csoport egyik fele Akadémiai díjat kapott. Maderspach Katalin ezt követően a tisztított receptorból monoklonális ellenanyagot állított elő. Ennek segítségével sikerült a kappa opioid receptort patkány és emberi agyból is kimutatni és immunfluoreszcenciás módszerrel lokalizálni. Végezetül pedig egy endogén, triciált heptapeptid liganddal kimutattuk, hogy az ún. kappa2 opiát receptorokhoz kötődik. Sajnos a tisztított kappa-opiát receptort nem sikerült klónozni idehaza, mert az erre beadott AKA pályázatunkat 1984-ben elutasították. Ez Simon Józsefnek sem sikerült Angliában, a Barnard professzorral erre a célra létrehozott együttműködésben, viszont neki sikerült ott maradnia, és más receptorokat klónoznia. Időközben azonban a kutatási irány mindinkább gyakorlati irányt vett, elsősorban anyagi megfontolásokból. A hangsúly a szelektív, specifikus peptid és alkaloid, de nem addiktív ligandokra terelődött. Ezt az irányt elsősorban Borsodi Anna és csoportja képviselte, továbbra is számos kooperációban. Szűcs Mária az addikció biokémiai mechanizmusát kutatta, Maderspach Katalin pedig elsősorban fejlődő idegszövet tenyészetben vizsgálta a kappa-opiát receptorokat. Benyhe Sándor részben folytatta elkezdett munkánkat kappa-opiát receptort expresszáló sejtekben, részben új opiát peptid ligandokkal foglalkozik.

Öszefoglalva: bár a nagy célkitűzések csak részben valósultak meg, mégis értékes eredmények és publikációk születtek, melyek közül több is számos idézetet kapott. Remélhetőleg így lesz ez a jövőben is, mert a drogszedés elterjedése hazánkban az ilyen tárgyú kutatásokat nélkülözhetetlenné avatja."

Farkas Tibor, akinek élete egyebek között arról is szól, hogy milyen ártalmasak lehetnek az egészségre a telített zsírok, ott ült a hatodik emeleti izotóp-szárnybéli dolgozóban, és erős paprikát meg szalonnát falatozott, amikor tudományos diákkörösként '74 telén először jelentkeztem nála. Hihetetlen volt közvetlensége és szerénysége, somolygó humora - különösen az egyetemről jövő diák számára. Az azóta eltelt majd harminc év alatt Tibor mit sem változott, legfeljebb kapcsolatunk érett atya-fiúi barátsággá. Fő kutatási területének, vagyis a sejtmembránok szintjén történő termoadaptációnak a története az 50-es évek második felére, helyileg pedig a Tihanyi Biológiai Intézetbe nyúlik vissza. Elbeszélése szerint első komoly eredményét Herodek Sándorral, néhai Tóth Gézával és néhai Csáky Lászlóval közösen érte el, amikor kimutatták, hogy a halak testébe juttatott radioaktív ecetsav megjelenik azok zsírsavjaiban. Nagyjából ugyanekkor, vagyis a hatvanas évek elején Farkas Tibor Herodek Sándorral azt is leírta, hogy bizonyos, a Balatonban élő alacsonyabbrendű rákok képesek lipidjeik fizikai állapotát (olvadáspontját) igen érzékenyen hozzáigazítani a környezet hőmérsékletéhez. A sors fintora, hogy Sinensky az E.colival kapcsolatban jó tíz év elteltével tett hasonló megfigyeléseket, ám a jelenséget őutána, és azóta nevezik az élővilág széles körében bizonyított "homeoviszkózus adaptáció elvének". Amint arról Wollemann Mária is megemlékezik, Tibort a 70-es évek elején meghívták az SZBK Biokémiai Intézetébe. Itt már a korábbi megfigyelések birtokában vizsgálta, milyen membránadaptív megoldásokat találtak ki a fagytűrő növények az extrém alacsony hőmérsékletek túlélésére. Hogy a vizsgálati objektum búza legyen, azt a Genetikai Intézetben dolgozó Belea Adonisz vetette fel, akinek fő kutatási területe a búzanemesítés volt. Tiborhoz előbb én csatlakoztam, majd szintén vegyész feleségem, Horváth Ibolya is. Csoportunk tételesen feltárta a membránszintű adaptációs folyamatok mibenlétét. A növényi protoplasztok spinjelölésén alapuló membránfluiditás mérési technika eleve sokak figyelmét felkeltette. Kidolgoztunk egy eljárást a növényi membránok összetételének célszerű és eredményes (hidegtűrést fokozó) módosítására, és erre 15 országban kaptunk szabadalmi védettséget.

Tibor a későbbiek során a módszeresen válogatott mérsékelt égövi, arktikus és szubtrópusi szervezetekből származó minták elemzésével nemcsak bizonyította a homeoviszkózus adaptáció érvényességét, hanem - a foszfolipidek és biomembránok szintjén - ezen túlmenően feltárta az adaptációs válasz molekuláris alapjait is. Ezek a munkái tették igazán ismertté, és járultak minden valószínűséggel hozzá az USA akadémiai tagságához.

Jómagam - önálló csoporttal a nyolcvanas évek közepétől - ugyancsak a biomembránok termoadaptációs folyamatait, szerepüket a sejtkárosodásban és a stresszelhárító mechanizmusok vezérlésében vizsgáltam, ill. vizsgálom a mai napig. Nemzetközi érdeklődést megközelítésünk unikális módja váltott ki. A zsírsavak alkillánc telítettségének szerepét mi ugyanis mindenki mástól eltérően egy, a debreceni egyetemmel kollaborációban kifejlesztett módszerrel, a membránok zsírsavalkil láncainak szelektív katalitikus hidrogénezésével vizsgáltuk. A katalizátoroktól (amelyekből ma is van a finomvegyszer-piacon) a reakciókig mindent közösen terveztünk az azóta akadémikussá választott Joó Ferenc barátommal. Jellemző, hogy a módszer iránt érdeklődők köre messze túllépte saját szűkebb tématerületünket, hiszen eljárásunk alkalmazásával akár élő sejtek membránjaiban is lehetőség nyílott a zsírsavösszetétel, a fluiditás, a fázisállapot és a legkülönbözőbb membránfunkciók (sejtfelszíni antigének expressziójától a citokin receptorok működéséig) szerteágazó kapcsolatának vizsgálatára. A módszert jelentősen felértékelte, hogy míg a membrán lipidösszetételének, fizikai állapotának módosítását célzó genetikai beavatkozásokat épp a már ismertetett homeoviszkózus adaptációs elv alapján a sejt részben vagy teljesen kompenzálja, az in situ, legfeljebb néhány perces hidrogénezési reakciók közben minderre nem kerülhet sor. Cianobaktériumok katalitikus hidrogénezésével a hidegstressz membránkeményítő hatását utánozva, ám azt kizárólag a plazmamembránra korlátozva jutottunk el előbb a plazmamembrán hidegkárosodásban játszott elsődleges szerepének bizonyításához, majd később a "membránszenzor" elv felismeréséhez. Ennek az a lényege, hogy a membránok lipidmátrixának finom és diszkrét hőmérsékletfüggő változásai képesek a termostressznek kitett sejtek molekuláris hőmérőjének szerepét betölteni. Ahogy arra egy Nature News and Views elemzés is rámutatott, felismerésünk jelentősége nem csupán elméleti szempontból számottevő. A fentiek alapján létezhetnek ugyanis olyan speciális, nem toxikus membránperturberek, amelyek akár termostressz nélkül is kiválthatják az ősi sejtvédő szereppel bíró hősokk fehérjék (molekuláris chaperonok) génexpressziójának elindítását. Hogy ez nem csupán feltevés, azt jól bizonyítja, hogy mindezt egy gyógyszerjelölt molekulacsaládról a közelmúltban igazoltuk, eredményeinket pedig a Nature Medicine hasábjain tehettük közzé.

A legendás Venetianer-csapat azóta csoportvezetővé lett minden tagja megérdemelné, hogy munkáit közreadjuk. Helyszűke miatt álljon itt az EMBO-felmérésben legkiválóbbként kiemelt Udvardy Andor, Pósfai György és Kiss Ibolya eredményeinek rövid összefoglalója. Csupán a rend kedvéért: az említett bizottság ebbe a kategóriába sorolta még az azóta a KOKI-ba távozó Szabó Gábort, illetve a fentiekben már bemutatott saját csoportomat.

Udvardy Andor munkásságában két kiemelkedő eredmény érdemel említést. A Drosophila hsp 70 hősokk gének szerkezetének és expressziójuk szabályozásának itthon elkezdett vizsgálatát Princetonban folytatta, ahol a kromatinszerkezet és e gének expressziós szabályozása közötti összefüggést tanulmányozták. Ezek a vizsgálatok vezettek a határoló funkcióval rendelkező kromatinstruktúrák felfedezéséhez. Ugyanezen struktúrák segítségével vált érthetővé az eukarióta transzkripció szabályozásában centrális szerepet betöltő enhancerek működési mechanizmusa. A felismerés jelentőségét bizonyítja, hogy a molekuláris biológia egyik legismertebb kézikönyve (B. Lewin: Genes V., 834. old.) az eredeti cikkből átvett illusztrációval közöl részletes ismertetést a határoló kromatinstruktúrák működéséről.

Teljes egészében itthon végzett munkából született Udvardyék másik fontos felfedezése. Sikerült homogenitásig tisztítaniuk és jellemezniük a sejten belüli szabályozott fehérjebontásért felelős 26S proteaszóma regulátor komplexét, tisztított komponensekből in vitro rendszerben rekonstruálni a funkcióképes 26S proteaszómát, valamint azonosítani és klónozni a regulátor komplex azon alegységét, amely a bontásra szánt fehérjék szelektív felismeréséért és megkötéséért felelős. Kiemelkedően fontos volt annak bizonyítása, hogy a mitotikus ciklinek sejtciklusfüggő lebontásáért in vivo kizárólag a 26S proteaszóma felelős. Az erről szóló, a Nature-ben 1993-ban társszerzőkkel megjelent cikk az intézet legmagasabb idézettségű közleménye, melyet a folyóirat News and Views rovata külön kommentált. A tavaly indult Nature Reviews on Cell Biology folyóirat Perspective rovatában The meteoric rise of regulated intracellular proteolysis cimmel a téma húszéves történetét foglalja össze. Jellemző, hogy az idézett 43 közlemény között szerepel a ciklinek szabályozott lebontását leíró Nature cikk. Biokémiai és speciális elektronmikroszkópos technikák kombinációjával a tavalyi év folyamán a müncheni Max-Planck Intézettel együttműködve először sikerült azonosítani egy regulátor komplex alegység enzimatikus funkcióját, és pontosan lokalizálni az alegységnek a regulátor komplexen belüli helyzetét.

A helyettes igazgató Pósfai György csoportja alig hatéves múltra tekint vissza. Pósfai tanulmányútja során került kapcsolatba a wisconsini egyetemen azokkal a kutatókkal, akik az elsők között indítottak el egy genomprogramot, az E. coli teljes genetikai anyagának meghatározását. Ekkor, 1994-ben már látni lehetett, hogy ezek a nagyszabású genomprogramok forradalmasítani fogják a biológiát. A programok eredményeire építve az utóbbi öt évben alapvetően új genetikai-informatikai eszköztár alakult ki, lehetővé téve az élő szervezet, a sejt sok ezernyi komponensének egyidejű analízisét. Mindez - csupán a baktériumokat említve - közvetlen hasznot is jelent: pl. a kórokozók esetében gyors diagnózist, hatékony terápiát és megelőzést. Általánosságban pedig ezeknek a viszonylag egyszerű szervezeteknek a vizsgálata, teljes feltérképezése fényt derít olyan általános életfolyamatokra, melyek minden szervezet működésének alapját képezik. Ma a genomok felderítése valósággal ipari méretekben folyik. Hogyan lehet ezekbe a kutatásokba a szűkös hazai lehetőségek között bekapcsolódni? Egy sikeres pályázat folytán, a Howard Hughes Medical Institute öt évre szóló támogatásával 1995-ben megalakulhatott a Pósfai vezette genom-manipuláció csoport. A cél nem az volt, hogy a tömegméretekben dolgozókkal versenyezzen, hanem hogy olyan módszereket dolgozzon ki, amelyekkel a hamarosan ismertté váló genomok egyedi manipulálása, célzott átalakítása lehetővé válik. Ez az "előreszaladós" stratégia sikeresnek bizonyult. Amikorra a wisconsini egyetem genomcentrumában meghatározták a kólibaktérium két változatának - a laboratóriumokban használt ártalmatlan variáns és egy súlyos fertőzést okozó törzs - teljes genetikai anyagát, már készen álltak a tetszőleges génmódosításokat lehetővé tevő módszerek. A két csoport között így együttműködés alakult ki, amely ma több irányban folyik. A genommanipulációs módszereknek szerep jutott a súlyos ételfertőzéseket okozó "hamburgerkóli" genomszekvenciájának meghatározásában. A nagyrészt automatizált folyamat ugyanis a kromoszóma egyes, különleges szerkezetű szakaszainál megakad, a géntérképben "lyukak" maradnak. A szegedi kutatók egyedi megoldásokkal, a "lyukak" befoltozásával járultak hozzá a genomszekvencia elkészítéséhez. Az eredmények a Nature folyóiratban és számos sajtóközleményben láttak napvilágot.

A kórokozó és az ártalmatlan kólitörzs genetikai anyagának összehasonlítása arról árulkodik, hogy az ártalmas variáns számos olyan génnel rendelkezik, amely feltehetően szerepet játszik a fertőzés kialakulásában. Ezeknek a géneknek az analíziséhez a szegedi csoport számos mutánst készített, amelyeknek vizsgálata jelenleg folyamatban van. Különösen érdekes lehet az a munka, mely egy "ős kólibaktérium" létrehozására irányul. A csoport azon fáradozik, hogy fokozatosan "lecsupaszítsa" a kólibaktériumot, azaz racionális tervezés alapján eltávolítsa azokat a géneket, amelyek nem szükségesek az alapműködéshez. Jelenleg ott tartanak, hogy csaknem egytizedével csökkentették a baktérium genetikai állományát. Egy ilyen, lényegesen egyszerűsített sejt iránt érdeklődés mutatkozik a biotechnológiai alkalmazások oldaláról is, ugyanakkor ez a munka általános kérdések megválaszolásához is közelebb vihet: mi az a legegyszerűbb sejtszerkezet, minimális génkészlet, amely az élethez szükséges?

Kiss Ibolya kutatásait szintén Venetianer Pál laboratóriumában kezdte és elmondása szerint ez az indítás több szempontból is meghatározta pályáját. Ekkor támadt fel érdeklődése a génműködés szabályozása iránt, illetve ebben a csoportban sajátította el az akkor induló új tudományág, a génsebészet elméleti és módszertani alapjait. Önálló kutatócsoportot 1985 óta irányít, amióta férjével, Deák Ferenccel hazatért az USA-ból, Paul Goetinck laboratóriumából. Paul Goetinck embriológiai ismeretei és anyagi háttere Ibolyáék génsebészeti tudásával párosulva tette lehetővé két porcfehérje cDNS-ének molekuláris klónozását, amiből a fehérjék szerkezetére tudtak következtetni. Ekkor vált világossá, hogy a porcszövet milyen kiváló modellrendszer lehet gerincesekben a differenciálódás és a génműködés szabályozásának tanulmányozására. Kézenfekvő volt tehát, hogy Kiss Ibolyáék itthon ezt a kutatási témát válasszák.

Kezdetben a csirke kapcsoló fehérjét és a porc mátrix fehérjét (új nevén matrilin-1) kódoló gének kutatására fordították figyelmüket. Mindkét fehérje fontos szerepet játszik a porcszövet sejtközötti állományának szerveződésében. Tudnunk kell, hogy a porc alapvető biomechanikai és fejlődésbiológiai tulajdonságait is a sejtközötti állományt alkotó makromolekulák határozzák meg, amelyek szerkezetéről korábban alig voltak ismereteink. A gének nukleotid sorrendjének birtokában meghatározták a kapcsoló fehérje és a porc mátrix fehérje elsődleges szerkezetét. Megállapították, hogy mindkét fehérje mozaikos szerkezetű, azaz ún. modulokból épül fel, amelyeket később más fehérjékben is megtaláltak, és amelyek révén a fehérje különböző makromolekulákkal lép kölcsönhatásba. Eredményeik egy része mára tankönyvi adattá vált. Ma már jól ismert, hogy moduljai révén a kapcsoló fehérje fontos szerepet játszik a porc összenyomással szembeni nagy ellenállásáért felelős proteoglükán-hialuronsav aggregátumok létrehozásában és stabilizálásában. A porc mátrix fehérje pedig egy finom fonalakból álló hálózatot képez, és az említett nagy aggregálódó proteoglükánok és a II. típusú kollagén rostok között létesít kapcsolatot. Ezekhez az ismeretekhez nagyban hozzájárultak Kiss Ibolyáék kutatásai. A gének szerkezetének feltárása és a génkifejeződés tanulmányozása a porcdifferenciálódást modellező szövetkultúrákban elősegítette a fehérjék funkciójának, a sejtközötti állomány szerveződésének és a gének evolúciójának felderítését. Ibolyáék elkezdték a gének működését transzgenikus egerekben is vizsgálni, együttműködve Bősze Zsuzsa és Módis László laboratóriumával. Kimutatták, hogy a porc mátrix fehérje gén transzkripciós szabályozásában fontos szerepet töltenek be mind negatív, mind pedig pozitív szabályozó DNS-elemek, és az azokhoz kötődő porcspecifikus és szélesebb szöveti előfordulású transzkripciós faktorok. A szabályozó régiók működését transzgenikus egerekben is tanulmányozzák. Tervezik továbbá egy porcspecifikus vektor létrehozását, amely hasznos lehet az ízületi betegségek gyógyítására szolgáló eljárások kidolgozásában. A fentieken túl a porcfehérje gének izolálása elvezetett egy új kutatási irányhoz is, amelynek alapját Deák Ferenc kísérletei teremtették meg. A porc mátrix fehérje klónjainak felhasználásával ugyanis sikerült egy új, rokon fehérje cDNS klónjait izolálniuk, s ezzel egy új fehérje család, a matrilinok, létezését felfedezni. A felfedezett fehérjét, amely a különböző szövetek sejtközötti állományában alkot fonalas hálózatot, matrilin-2-nek nevezték el. A gén kifejeződését és a fehérje szerepét a sejtközötti állomány szerveződésében német együttműködés (Mats Paulsson, Köln) keretében jelenleg is behatóan tanulmányozzák. Miután meghatározták az egér és a humán matrilin-2 gén szerkezetét, most a humán gén kifejeződési mintázatát is kutatják. Transzgenikus egerekben vizsgálják a matrilin-2 és a kapcsoló fehérje gén kiütésének következményeit. A gének in vivo funkciójáról szerzett ismeretek elősegíthetik bizonyos ízületi és kötőszöveti megbetegedések kimutatását, ill. hozzájárulhatnak az autoimmun eredetű ízületi megbetegedések kialakulásának megértéséhez.

Befejezés helyett ...

Mi, akik jó negyedévszázada éljük második életünket az SZBK-ban, természetesen meg vagyunk arról győződve, hogy ez nem egy Intézet, ez a Biokémiai Intézet. Nem csak azért, mert akadémikusaink egyike az USA Tudományos Akadémiájának is tagja, és mert a másik így nyugdíjasan is változatlanul egy élő intézmény. De mert itt van például az SZBK legtöbb Széchenyi professzora, élükön Boros Imrével, aki kiváló kezekben tartja a Szegedi Egyetemen a molekuláris biológia oktatását. Mi találtuk ki a fából vaskarikát, és témadiverzitásunk látszatát enyhítendő, a 12 kutatócsoportot ún. koordinátorokkal az élén 4 egységbe szerveztük. Vagy hogy innen indult el a Straub Alapítvány, és a hosszú vajúdás után az sem kizárt, hogy ötleteinkre alapozva csak megvalósul az első hazai biotech inkubátor. Sőt, az Alapítványnak talán arra is futja, hogy Csermely Péter és Duda Ernő ötlete nyomán, egykori nemes hagyományokat felújítva, jövőre egy középiskolásokat megszólító, országos biológus tehetséggondozó tábort szervezzünk a Szegedi Egyetemmel közösen. És természetesen a mi kirándulásaink a legjobbak, és Duda Ernő meg a többiek csinálják a legszellemesebb farsangi műsort..., és a sort még folytathatnám. Straub, az első igazgatónk, ha élne, talán nem röstelkedne miattunk.

* tudományos kollégái közreműködésével


<-- Vissza a 2001/9 szám tartalomjegyzékére
<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra
[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]