Magyar Tudomány, 2002/4 507. o.

Tudománypolitika

Pataki Ferenc

az MTA r. tagja, prof. emeritus, MTA Pszich. Int.

Megfontolások a tudomány és a társadalom kapcsolatáról


A tudomány és a társadalom közötti sokrétű, kölcsönös kapcsolatoknak két alapvető metszete tehető módszeres vizsgálat tárgyává, nevezetesen: a/ valamely konkrét társadalom mint tudományművelés közege és feltételrendszere, illetve mint a tudományos eredmények befogadója és felhasználója; b/ maga a társadalom mint a tudományos vizsgálódás tárgya. Az utóbbi önmagában véve is irdatlanul tágas téma; a humán- és társadalomtudományok aktuális állapotát és gyakorlati jelentőségét érinti, beleértve stratégiai-prognosztikai szerepüket is. Az idevágó kérdéseket, legyenek azok bármily fontosak is, ezúttal mellőznünk kell. A társadalomtudományok sajátos problémái csak annyiban kerülnek szóba, amennyiben a "tudomány" általános fogalma alá vonhatóak.

A "társadalom" ez esetben főképpen a mindennapi tudat "életvilágát", a tudományt érintő közvélekedéseket és az általános mentalitás tartományát, a civil társadalmi szerveződéseket, továbbá a társadalom professzionális tagoltságát jelenti. Ezért az intézményes (állami és köztestületi) tudományszervezés és -finanszírozás s általában a kormányzati tudománytámogatás kérdéseinek tárgyalásától ugyancsak eltekintünk. Mielőtt a bennünket ezúttal foglalkoztató ügyekre térnénk, célszerű lesz számot vetni néhány általános tendenciával, éspedig kifejezetten azokkal, amelyek mélyrehatóan befolyásolják a társadalom és a tudomány viszonyát.

Mindenekelőtt azt a szembeszökő tényt rögzíthetjük, hogy folyamatosan és megállíthatatlanul növekszik a K+F szférában foglalkoztatottak száma; ennek eredményeként a kutatás és a felsőoktatás a társadalmi munkamegosztás mind nagyobb tömegű képzett munkaerőt foglalkoztató osztaga lesz. A fejlett ipari országokban évente 2-5%-kal növekszik a kutatók és a fejlesztő mérnökök száma. Délkelet-Ázsia egyes országaiban ez a szám elérte a 10%-ot is. Az EU növekedési rátája 1985 és 1990 között évi 4% volt (578 ezerről 701 ezerre nőtt az itt foglalkoztatottak száma). Ez a tendencia azt jelenti, hogy hozzávetőleg 15-20 év alatt megduplázódik a kutatás-fejlesztés személyi kapacitása. Ezért oly riasztó, hogy az elmúlt évtizedben nálunk ezzel éppen ellentétes fejlemények érvényesültek! Holott kétségtelen: az információ"termelés", -őrzés és -kezelés (átszármaztatás) a modern (vagy posztmodern) társadalmi munkamegosztás legfontosabb és mind sokrétűbbé, kiterjedtebbé váló funkciója lesz. Ez azzal a kedvező hatással jár, hogy a társadalom figyelme akaratlanul is odaszögeződik a tudomány világához. Másrészt viszont óhatatlanul megnövekszik a tudományba áramló kevéssé kreatív, középszerű vagy csak "jobb híján" ide terelődő "kutatóiparosok" száma. Emiatt nem kell túlságosan aggodalmaskodni: a társadalomban minden kedvező változásnak vagy fejleménynek megvan a maga "ára". Egy epés amerikai szociológus a mind huzamosabb ideig iskolapadban üldögélő ifjúság állapotát a kényszerű és elkerülhetetlen "tolerált parazitizmus" állapotával jellemezte. A tudományban ez egyszerűen egy okkal több arra, hogy világosak legyenek és jól működjenek a teljesítmény és a kiválóság, a minőség mércéi, s hogy mindenki érdemei szerint bíráltassék el.

Világszerte - jóllehet eltérő feltételek között és változó ütemben - hevesen zajlik az iskolázottság mértékének kiterjedése, és ennek keretében a "felsőoktatási robbanás". A fejlett országokban gyakorlatilag általánossá vált a középfokú iskolázás, s az egymást követő nemzedékek mind nagyobb arányban kapcsolódnak be a felsőoktatás valamely formájába (40-60%). Várható, hogy az előttünk álló évtizedekben egy-egy évjárat 75-80%-a áramlik majd be a felsőoktatásba; ezért ez lesz az egyik legdinamikusabban fejlődő ágazat. Ez a fejlemény természetesen súlyosan kiélezi a mennyiség - minőség dilemmáját, s nem kevés gondot okoz majd a felsőoktatásban. Aligha vitatható azonban, hogy a vázolt gyökeres változások következtében folyamatosan emelkedik a közműveltség és az iskolázottság színvonala: fejlődik a társadalom tudományos kompetenciája, valamint közvetlen érdekeltsége a tudományos eredmények megszületésében és birtokba vételében.

Ám ez a biztató távlat nincs kockázatok híján! Közülük kettőt érdemes szóvá tenni: a szűk specializáció kényszerével elkerülhetetlenül együtt járó "szakbarbárságot", valamint a "jólértesült tudatlanság" elnevezéssel illethető jelenséget. Az előbbi ártalmait már Ortega is bőséggel ecsetelte a 20-as évek végén "A tömegek lázadásá"-ban, mondván, hogy mind több kutató szakember "erénynek tekinti, hogy semmiről sem tud semmit, ami kívül esik az általa művelt, szűk szakterületen, dilettantizmusnak nevezi az átfogó tudás iránti igényt". E probléma mélyén azonban egy súlyosabb - bár ritkán tárgyalt - dilemma is rejtezik, nevezetesen az egyes ember (a kutató) megismerő és információkezelő képességének antropológiai határaiból eredő - egyénről egyénre változó - korlát s a vele összefüggő bonyolult kérdéskör. Ezeket a határokat a mégoly modern informatikai eszközök igénybevétele is csupán tágítja, de nem tünteti el; a zsenialitás véletlenszerűsége alkalmasan jelzi e kiterjesztés esélyeit. A "jólértesült tudatlanság" egyszerűen elkerülhetetlen a modern hírszóró eszközök és a kiterjedt iskolázás világában. A jelenség furcsa módon kétarcú. Korunk embere (főként az ún. "tanult ember") szinte mindenről hall és tud valamit, de csak ritka kivételként hatol a tudása a lényegig, az elmélyült tájékozottságig. Bármily paradox legyen is, az áltudomány valódi forrása nem az egyszerű tudatlanság, hanem a megemésztetlen féltudás, a felületes értesültség. Ha ez a képlet az illő szerénység hiányával és ellenőrizetlen fantáziával vagy fegyelmezetlen kíváncsiskodással társul, táptalajául szolgálhat mindannak, ami napjainkban a tudomány méltóságát fenyegeti. Ne feledjük azonban: szerencsére az ember kérdező lény. Ebbéli mivoltában a tudomány híve és fogyasztója, sőt egyenesen fenntartója. De azzal is számolnunk kell, hogy minél több információval rendelkezik, s minél több - számára talányos, megoldatlan - problémával találkozik, annál inkább hajlamos lesz arra, hogy felüljön a tudománytalan válaszoknak, vagy akár maga szerkesszen ilyeneket - lett légyen szó betegségeiről vagy az asztrológiáról, "titokzatos" jelenségekről vagy világmegváltó utópiákról, genetikáról, netán szektaalakító hiedelemrendszerekről. Egyebek közt ezért is oly reménytelen az "áltudomány" elleni aufklärista, gyors sikerben bizakodó hadakozás.

A modern tudomány számos ok (absztrakciós szintje és belső vitái, a laikus számára gyakran követhetetlen metodikája, sajátos nyelvezete, elkülönült intézményi világa, szimbolikája és rituáléi) miatt egyre hozzáférhetetlenebb a laikus közvélemény számára a maga eredeti, vagyis a tudományon belüli nyilvánosság számára készülő alakjában. Ezért a tudomány és a társadalom között közvetítő hajszálerek működését - a kettő közötti kommunikáció bonyolult rendjét - újra és újra figyelmesen szemügyre kell venni. E vizsgálódás legfontosabb kérdése alighanem ez: végül is kinek szólnak a tudomány eredményei? Kik a tudomány fogyasztói? Ennek folyamatos és minden részletre kiterjeszkedő elemzésére azért is múlhatatlanul szükség van, mivel napjaink tudománya sok tekintetben elkülönült szubkultúrát és sajátos autonóm intézményrendszert alkot. A legtöbb alapkutatási eredmény közvetlenül önmagába - az alapkutatás áramába - csatolódik vissza. Ez a tudomány némiképp egy olyan erőműhöz hasonlatos, amely az általa termelt energiát önnön működésének fenntartására fordítja. S ez a dolog lényegénél fogva természetes állapot: mi több, egyre inkább így is lesz. Hiszen a tudomány alaprendeltetése végül is mindig abban rejlik, hogy új (vagyis a korábbiakhoz képest új) ismereteket tárjon fel, és mind érvényesebb magyarázó modelleket (hipotéziseket, elméleteket és módszertani technikákat) dolgozzon ki. Csak az itt elért vívmányok arányában nyílhat ki a valóság, a gyakorlat, a fejlesztő alkalmazás felé. Ebben fedezhető fel a tudomány heurisztikus funkciójának a lényege; a gyakorlat mindig csak a tudomány éppen adott állapotának megfelelő fogalmi eszközökkel és szemlélettel reflektálhat a természeti és a társadalmi valóságra.

Minél inkább áthatják a társadalmat a tudomány valódi eredményei és egész szemléletmódja, annál kedvezőbbek a tudományművelés közérzületi, társadalomlélektani feltételei, annál erőteljesebb a kormányzati szervek tudománytámogató döntéseinek közvéleményi pártolása. Nos, egyebek közt ezért oly fontos, hogy a tudomány és a társadalom közötti közvetítéseket s a tudomány fogyasztóinak különböző rétegeit-csoportjait gondosan tanulmányozzuk. Csakis ez az egészséges és intézményes kölcsönhatás óvhat meg bennünket a tudományhoz fűzött illúzióktól, utópisztikus vagy egyszerűen szédelgő hiedelmektől. (Elegendő egynémely szekta kínálatára utalni.) Utópia-kovácsolásra olykor a tudomány művelői is hajlamosak. A nagylélegzetű társadalmi utópiák, a "nagy elbeszélések" untig emlegetett kudarca után fenyegetővé válhat az a veszély, hogy a tudomány (főképpen a természettudomány) messianisztikus küldetést vél kiolvasni a kor zaklatott arcvonásaiból. Magára veheti (mert bizonyos társadalmi erők ebbe az irányba terelik) azt a hivatást, hogy kinyilvánítsa: milyen az ideális társadalom; milyen értékek jegyében éljünk, és "mivégre vagyunk a földön". A neves amerikai behaviorista pszichológus, Skinner ismert és sokat vitatott utópiája ("Beyond freedom and dignity") világosan jelzi az innen származható kockázatokat. De idézhetnénk a "szép új világ" más változatait is, és nem is csupán a Huxley-ét. Nem is szólván a mindennapi tudat és gondolkodás megannyi naiv elképzeléséről.

A fentebb vázolt tendenciák és egynémely más - itt nem érintett - fejlemény elvben és általában mind kedvezőbb feltételeket teremt a tudomány társadalmi szétterjedéséhez, befogadásához és hasznosításához. Említettem a közműveltség állapotát, az iskolázottság rohamos kiterjeszkedését. De ecsetelhetném az információs hálózatok globalizálódását, az untig emlegetett "információs társadalom" eljövetelét. A valóban tudományos és a róluk levált "tudományszerű" ismeretek ezernyi úton-módon szivárognak le a társadalmi köztudatba; serkentik és táplálják az érdeklődést. Különösen erőteljes mozgatója ennek a tulajdon testünk és egészségünk iránti növekvő figyelem. A társadalmi tevékenység, a munkavégzés minden szférájában és műveletében növekszik a tudástartalom. A bennünket körülvevő tárgyi világban mind több információ és tudás testesül meg, ennélfogva kezelésükhöz is áttekintés és hozzáértés szükségeltetik. Elegendő a háztartások teljes gépesítésére, az automobilizmusra, a mikroelektronikára és a híradástechnikára utalni. Rendkívül biztatónak vélem a Spektrum típusú és egyéb szakosodott tv csatornák és adások népszerűségét - kivált a fiatalok körében. Napjaink tudományának minden korábbinál kedvezőbb esélyei vannak arra, hogy mind sokrétűbben befolyásolni tudja a társadalom szellemi és gyakorlati életét. De a tudományhoz fűződő riadalmak és súlyos aggodalmak, a fenyegetettség tömegessé vált élménye (fegyverkezés, bioháború, géntechnológia szülte szorongások, környezetrombolás) ugyancsak arra indítja az embereket, hogy a tudományra és az általa táplált reményekre függesszék tekintetüket. Mindez újra csak azt követeli, hogy igyekezzünk pontosan felderíteni a tudomány és a társadalom közti "közlekedési utakat". Alapgondolatunk abban foglalható össze, hogy a tudományos eredmények fogyasztói jól körvonalazható rétegezettséget és ennek megfelelő érdekeltségeket mutatnak; merőben különböző érdeklődés, információs és kommunikációs igény jellemzi őket. A továbbiakban ezekről ejtek szót.

Némiképp elnagyoltan szólva, a tudomány használóinak-fogyasztóinak négy nagy - önmagukban is erősen tagolt - tömbjét különíthetjük el. Először is magát a tudományos közösséget, a felsőoktatást és a kormányzati döntéshozók körét, másodszor a tágan értelmezett szakértelmiséget (beleértve az oktatásügy képviselőit), harmadszor az "amatőröket" és az ifjúságot, s végül negyedszer a kevéssé iskolázott és a kedvezőtlen régiókban élő - egyéb tekintetben is alaposan megosztott - "avatatlan" közvéleményt, amely a legtávolabb áll a tudománytól, és az a legkevésbé hozzáférhető számára. Hadd fűzzek mindegyikhez egynéhány alkalmi és vázlatos megfontolást, vitára szánva őket, miként az eddigieket is arra szánom.

A tudományos eredmények leginkább érdekelt fogyasztója maga a tudományos közösség. A kutató léte és sikere azon múlik, vajon lépést tud-e tartani diszciplínája egyetemes fejlődésével. Sőt, ha számot vetünk az oly sokat emlegetett tudományközi (interdiszciplináris és multidiszciplináris) kapcsolatok termékenységével, akkor tájékozottságának messze túl kell terjednie szűkebb szakterülete határain. Szerencsére a tudományos közösségben zajló kommunikáció infrastruktúrája, nemzeti és nemzetközi rendje régtől fogva kialakult (könyv- és folyóirat-kiadás, nemzetközi tudományos szervezetek, új informatikai eszközök, a személyes érintkezés konvenciói stb.). Ennek a rendszernek az optimális működését csupán a forráshiány és az alapos késéssel nekilendült nemzetközi integráció nehezíti.

Két újszerű fejlemény azonban megkülönböztetett figyelmet érdemel. Egyrészt számolnunk kell a ma már globalizált, új elektronikus informatikai eszközök éppen csak felbecsülhető hatásaival: az információcsere korábban nem ismert felgyorsulásával, egyes hagyományos formák elavulásával (tömeges kongresszusok, bizonyos folyóirattípusok, könyvkiadási stratégiák és technikák). Mindemellett figyelemre méltó - s ez óvatosságra inthet a következtetések levonásában -, hogy gomba módra szaporodnak mind a szűkebben specializált, mind pedig a tág érdeklődésű és tematikus orientációjú folyóiratok. A tudományos könyvkiadás is virágzik. Meglehet, az előlegezettnél bonyolultabb lesz majd a hagyományos és az újszerű kommunikációs módok összefonódása; nem kiszorítják, hanem éppenséggel feltételezik egymást, és mindegyik megőrzi a maga funkcióját. A másik fejlemény talán még lényegbevágóbbnak látszik. Napjaink tudománya - mint már futólag utaltam rá - mindinkább kilép a hagyományos és merev diszciplináris skatulyák szorítójából, s minden kínálkozó alkalommal tárgyközpontú (jelenségközpontú) módon szerveződik. Ez előtérbe emeli a tudományközi, komplex és integratív (multidiszciplináris) kapcsolatokat. Ez egyaránt jellemzi a természet- és társadalomtudományokat: a jelzős és az összetett elnevezésű tudományágak és kutatási irányok rohamos gyarapodása, a széles profilú folyóiratok megjelenése és a kis létszámú, tematikus konferenciák iránti rokonszenv egyaránt erre vall. Mindez mélyen érinti nem csupán a felsőoktatást, hanem a tudomány egész intézményrendszerét (tanszékek, társaságok, akadémiai osztályok, "bevett" tudományszakok), valamint belső információs hálózatát, s a tudományos közélet formáit. A közeljövőben bizonyosan fellobbannak majd a kivitelezés módozatait feszegető heves viták; valójában már el is kezdődtek - egyebek közt az Akadémia struktúrája kapcsán. A kérdéseket bonyolítja, hogy egy fontosnak ítélhető ténnyel mindenképpen számolni kell: a jól megalapozott és biztos diszciplináris iskolázottság és háttér, az élesen körvonalazott szakszerűség nélküli "interdiszciplináris" kutatók számának szaporítása - kivált a fiatalok körében - aligha kívánatos. Az érett interdiszciplinaritás megkívánja a szövetkező tudományok teljes hozamát, hiszen nem az "ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit" logikája szerint építkezik. Ellenkező esetben felerősítheti a dilettantizmust és az említett "jólértesült tudatlanság" tudományon belüli változatát. Az új tendenciák nem rombolják le a hagyományos diszciplínákat, csupán együttműködésük kereteit rendezik át, és mintegy új "emeletet" húznak föléjük.

A tudományos eredmények három legnagyobb fogyasztója manapság a felsőoktatás, a műszaki-technikai fejlesztés (a gazdaság) apparátusa, valamint a tágan értelmezett egészségügy. Ezúttal csak a felsőoktatást érintjük. Bármily közel kerüljünk is a "kutató egyetem" eszméjéhez (a távolság még igencsak tetemes), ez az intézmény tudományos tekintetben sohasem rendezkedhet be "önellátásra". Ez nyilvánvaló képtelenség volna! A felsőoktatás mindig az egyetemes tudomány eredményeire támaszkodik. Ennél fogva mindig is az egyetemi világ támasztja a legmarkánsabb igényt a tudomány "tiszta" eredményei iránt. Ez pedig új módon tűzi napirendre a felsőoktatás és a rajta kívül található (hazai és nemzetközi) tudományos műhelyek kapcsolatát. E kapcsolatok hasznosítása pedig feltételezi az egyetemek sokrétű és rugalmas beágyazását a tudományos műhelyek és intézmények eleven életébe, továbbá információs infrastruktúrájuk folyamatos korszerűsítését és általános hozzáférhetőségét, beleértve a hagyományos formákat is (könyvtár, könyv- és folyóirat-kiadás).

Hazánkban csakúgy, mint világszerte, sokat vitatott, ám kevéssé megoldott a (politikai és kormányzati) döntéshozatali központok, valamint a tudomány közötti kapcsolatok és érintkezési módok kérdése. Az egyes kormányzatok merőben eltérő technikákkal élnek, kezdve a személyes tanácsadói körrel, s el egészen a különféle intézményes vagy ad hoc testületekig, bizottságokig, a tekintélyes tudományos intézmények szakszerű reputációjának felhasználásáig.

Az itt tapasztalt nehézségek két kézenfekvő tényből erednek. Mindenekelőtt abból, hogy a társadalmi-politikai döntéshozatal időkényszere gyökeresen eltér a tudomány szerves mozgásának "időtlenségétől". (Alkalmanként és szükséghelyzetben ezért kerülhet sor a "Manhattan terv" jellegű vállalkozásokra.) A döntésre kényszerítettek ezért rendszerint nem is tudják kivárni a tudomány lassúbb, több időt igénylő - de megbízhatóbb - válaszait. Ez a feszültség egyszerűen nem iktatható ki! Mindemellett az alapkutatások "tiszta" és tudományszakonként szétforgácsolt eredményei egyszerűen nem fogyaszthatók a laikus döntéshozók számára. Ezért szükségképpen értelmezni és integrálni kell őket. Ez természetesen csak magának a tudományos közösségnek a feladata lehet, pontosabban ama tagjainak, akik szívesen vállalkoznak az efféle műveletekre, mivel kompetenciájuk és társadalmi-közéleti érdeklődésük egyaránt erre rendeli őket.

Ez a vállalkozás azonban csupán két további feltétel mellett járhat sikerrel. Ha a döntéshozók világos és konkrét kérdéseket tudnak feltenni a tudománynak (ez módfelett ritka!), illetve ha a döntéshozatali intézményekben léteznek olyan elemző-szakértő csoportok, amelyek képesek befogadni, értelmezni és felhasználásra előkészíteni (a döntéshozatali folyamatba beilleszteni) a tudományos elemzéseket és ajánlásokat. Ezek híján aligha ölthet konszolidált alakot a kormányzati döntéshozatal és a tudomány közötti - olykor zaklatott és feszültségterhelte - kölcsönviszony.

A tudomány és a társadalom közötti közvetítések legfontosabb letéteményese a professzionális szakértelmiség: a gyakorlatban dolgozó tanárok és orvosok, mérnökök és jogászok, agrárszakemberek és közhivatalnokok, közgazdászok és pszichológusok. Ez a nagy létszámú és dinamikusan növekvő társadalmi csoport egyszerre fogyasztója és terjesztője - alkalmanként pedig (ha nem süpped bele a napi rutinba) - továbbfejlesztője a tudományos ismereteknek. Lehangoló, hogy mindennapi tevékenységük gyakran nem támaszt velük szemben hivatásukhoz méltó igényeket; így azután elszakadnak tudományuk eleven életétől és mozgásától. Holott ők alkotják a mindenkori társadalom legszámosabb "tudományfenntartó" osztagát. Persze csak úgy és annyiban, ahogy és amennyire életviszonyaik és létfeltételeik ezt lehetővé teszik.

Mindenképpen kívánatos és célszerű lenne, hogy a hazai intézményes tudományos élet minden lehetséges módon közelebb kerüljön e réteghez, és viszont. Energikusabban be lehetne vonni őket a tudományos társaságok életébe, a folyóiratok hatókörébe, támogatván tudományos ambícióikat ("tudós tanárok", újító és feltaláló műszakiak, kiváló orvosok, találékony agrárszakemberek). Az élő tudomány képviselői nagyobb szerepet vállalhatnának továbbképzésükben. Fel lehetne kutatni kedvezményes könyv- és folyóirat-ellátásuk módozatait, amint arra a pedagógusok esetében akadt példa. Igényeik és szükségleteik felől is szemügyre kell venni a könyv- és folyóirat-kiadást. A médiumok kifejezetten őket vehetnék célba. Mérlegelni lehet különféle - egyebek közt akadémiai - elismerésük kézzelfogható és szimbolikus módjait. Illúziókat persze nem táplálhatunk; manapság éppen ez a széles szakértelmiségi réteg küszködik a legnyomasztóbb mindennapi gondokkal; kényszerűen korlátoznia kell szellemi-kulturális fogyasztását. S bár vérmes reményeket nem táplálhatunk, már az is jelentős eredmény volna, ha legmozgékonyabb, leginkább érdeklődő csoportjait egyre közelebb lehetne csábítani az élő tudományhoz. Félreértés ne essék: ritka kivételektől eltekintve nem kutató tudósi életformára, hanem a tudomány ismeretére és használatára kellene megnyerni hajlandóságukat. Ami kétségtelen: a szakértelmiségnek meghatározó és döntő szerepe van abban, hogy milyen kép él a társadalomban a tudományról és művelőiről, s hogy ezernyi hajszálcsövön miképpen terjednek szét a tudomány vívmányai.

Számos jel vall arra, hogy növekedni fog a tudománnyal így vagy úgy - főként kedvtelésből - foglalkozó "amatőrök" (a szó eredeti értelemben vett "dilettante") száma. Már ma is sok, és egyre több lesz a műkedvelő történész, régész, műgyűjtő, vagy egyszerűen csak "valamit" gyűjtő, irodalmár, biológus-természetfigyelő, technikus-feltaláló - és persze "csodadoktor". Ez érdekes, új fejlemény; feltehető, hogy a tudomány eredményeinek popularizálódása (olykor inkább vulgarizálódása) és a szabadidő növekedése gyarapítja majd ezek számát és "műfaját". A jelenség kétarcú: egyfelől előnyösen tükrözi a tudomány társadalmi befolyásának erősödését, másfelől azonban olykor magához szippantja a rögeszmékkel megvert, megbillent egyensúlyú személyeket, alkalomadtán a szélhámosokat, s így a tudományt kompromittáló tendenciákat is táplálhatja. Bármiként legyen is, magával a ténnyel mindenképpen érdemes számot vetni.

Ennél jóval fontosabb az ifjúság (elsősorban a középiskolás ifjúság) igényeinek és lehetőségeinek mérlegelése. Pompásan szemlélteti ennek lehetséges hozamát a tudóskodó diákok nemrégiben lezajlott miskolci konferenciája, amelyre három és félezer középiskolás jelentkezett önálló munkájával. Ez az életkor az egyetemes és a speciális érdeklődés felserkenésének és olykor megszilárdulásának időszaka, a tehetség kipuhatolásának kora. Egyebek közt ezért oly sajnálatos, hogy sok iskolában széthullottak vagy épp csak vegetálnak a képző- és szakkörök, az azonos érdeklődésűek társulásai. Egyes hagyományos és jól bevált formák ugyan megmaradtak (országos tanulmányi versenyek, matematikai feladatmegoldó versengések, művészeti szemlék), de munkájukból gyakran hiányzik a mindennapokat átszövő folyamatosság. A tudomány jövője szempontjából ezt a 15-18 éves korosztályt az egyik legfontosabb "célgeneráció"-nak vélhetjük (a főiskolásokkal együtt). Elemezni kellene a nekik szóló rádió és tv adásokat, a hozzájuk forduló folyóiratok körét és tartalmát s az érdeklődésükhöz igazodó könyvkiadást. Újra életre lehet galvanizálni a különféle iskolai köröket, szélesebben bevonva a tudományok erre vállalkozó művelőit. (S nem is csak a Tudomány Napja alkalmával!) Megfontolandó, vajon nem volna-e célszerű és kívánatos létrehozni a Fiatalok Tudományos Akadémiáját. Ez keretet adhatna a tudós tanárok és a tehetséges diákok kiválasztódásának és szövetségének, és egyúttal előmozdíthatná a kutatóintézeti, akadémiai világ és a fiatalok sokrétű személyes kapcsolatát.

Végül szót kell ejteni a társadalom nagy tömegét alkotó, általában alacsony iskolázottságú és regionálisan is megosztott (jobbára hátrányos övezetekben élő) idősebb, és a tudománytól valójában távol eső társadalmi csoportokról. A megszokott ismeretterjesztés őket is célba veszi, de rendszerint nem éri el. Olykor talán felkelti érdeklődésüket, leggyakrabban azonban lepereg róluk minden szó, minden "felvilágosító" buzgalom. E tekintetben is egészen különlegesen kedvezőtlen helyzetben van a cigányság. S ezen aligha lehet változtatni mindaddig, míg fel nem nevelődik értelmisége.

Valójában azonban meglehetősen keveset tudunk a mai magyar társadalom szellemi-kulturális arculatáról: megosztottságairól és valóságos állapotáról, igényeiről és reményeiről. A hazai tudományosságnak is elemi érdeke volna effajta kutatások kezdeményezése. Néhány ténnyel azonban így is számolhatunk. A globalizált tömegkommunikáció, lett légyen szó tv-csatornákról, napilapokról, rádióról, népszerű folyóiratokról vagy az internetről, egyre inkább jó üzletnek tekinti a tudományos szenzációk közreadását, s ezért egyre nagyobb teret szentel nekik. Szaporodik a szakosodott, kifejezetten ismeretterjesztő, tudománynépszerűsítő tv-csatornák száma (Spektrum, National Geographic, Discovery, Animal World). Célszerű volna programjaikra folyamatosan reflektálni - ismertetve, értelmezve és szükség esetén bírálva az adásokat. Ezek egyébként alkalmasan beépíthetők az iskolai oktatásba vagy az emlegetett szakkörök munkájába.

Mindig szem előtt kell tartanunk, hogy az emberek tudományos-technikai érdeklődése közvetlen érdekeltségeik alakulásához igazodik. Az automobilizmus ugrásszerű kibővülése vagy a háztartási elektronika térhódítása minden külsődleges kényszer nélkül s már-már észrevétlenül megnövelte az idevágó szakismereteket. Aki kertészkedik, méhészkedik vagy kutyát tart, feltétlenül érdeklődni fog a biológiai és az agrotechnikai ismeretek iránt. A családi gazdálkodás és vállalkozás érdekeltté tesz a gazdasági-pénzügyi tájékozottság megszerzésében. Az idegenforgalom és a turizmus bővíti a kulturális-történeti és földrajzi ismereteket; egészségének megóvásában pedig mindenki érdekelt.

A széles körű társadalmi tudomány-népszerűsítés csakis akkor lehet eredményes, ha képes kitapintani ezeket az érdekeltségi köröket és a nekik megfelelő tevékenységeket. A tudás akkor tapad meg, az iránta táplált érdeklődés akkor erősödik, ha vívmányait mindennapi életvitelünkben is használni tudjuk. Az igazán célravezető ismeretterjesztés nem holmi általános és arctalan, jellege-fosztott befogadót tart a szeme előtt, hanem egy tagolt társadalom különböző felkészültségű, érdekeltségű és érdeklődésű csoportjait. Ha az ember a maga személyes életében is ráeszmél a tudományos felismerések jelentőségére, a tudománytalan nézetekkel szembeni immunitása is erősödni fog.


<-- Vissza a 2002/4 szám tartalomjegyzékére
<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra
[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]