A tudomány hatékony és színvonalas működésének elengedhetetlen feltétele, hogy idejében gondoskodjunk a tudományos utánpótlásról. A tudományos közösségnek szüksége van az állandó megújulásra, új és fiatal erőkre, az évtizedes tapasztalatok és összegyűjtött bölcsesség ötvözésére a friss kreativitással. A tudomány művelő e megállapításokat természetesen közhelynek tekintik, a gyakorlatba való átültetésük azonban már korántsem triviális feladat, mivel a fiatalok jelentős része a pénz és kényelmes életmód bűvöletében él, gyors meggazdagodásra és kötöttségek nélküli életre vágyik. Szinte másságnak minősül, ha valaki a tudomány művelésének kívánja az életét szentelni. E szinte hősiesnek tűnő, de azért nem túlságosan ritka választást segíti a tudományos diákköri mozgalom, a tudományos kutatás működésével és módszereivel való korai megismertetés fóruma, amelynek eredményeképpen az alkotó elme kíváncsisága legyőzi az anyagi javak, a gyors meggazdagodás iránti vágyat.
Igen dicséretes ezért, hogy az Országos Tudományos Diákköri Tanács megjelentette a magyar tudományos diákköri konferenciák fél évszázados történetét Anderle Ádám szerkesztésében, amely a történeti áttekintés mellett rengeteg részletes adatot is kínál az érdeklődőknek. A könyv különösen azoknak érdekes, akiknek szerencséjük (szerencsétlenségük?) volt átélni az 1951 és 2001 közötti fél évszázadot.
A történelmi vázlat, amelyet szintén Anderle Ádám jegyez, az 1951-es évhez köti a kezdeteket, bár "a korabeli hivatalosság 1952-re tette a diákköri mozgalom indulását Magyarországon, s az "élenjáró szovjet tudomány" tapasztalatainak átvételével magyarázta-indokolta azt... A szovjet példa lényege "a szakjukkal kötelező tanulmányaikon túl, önálló kutatásokat folytató érdeklődő és törekvő hallgatók és lelkes tanáruk "alulról építkező" mozgalmának államosítása, egy erős bürokratikus kontroll kialakításának szándéka volt... Kötelezővé vált "a szovjet módszertani anyag" tanulmányozása, a közeli üzemek "élenjáró dolgozóinak" meghívása, a "szocialista építést" segítő témák kijelölése, és a "marxizmus-leninizmus elmélyült tanulmányozása"".
Érdemes megemlíteni, hogy már jóval korábban, de főleg a 20. század húszas-harmincas éveitől kezdődően voltak lelkes egyetemi hallgatók, akik kiemelkedő tudású professzoraik hatására, lelkesedésből bejártak a tanszékekre, és képzettségük valamint tudásuk pillanatnyi szintjének megfelelően részt vehettek az ott folyó kutatómunkában. Ez főleg az orvostudományi egyetemekre volt jellemző.
Maga a mozgalom azonban, amely az 1956-os forradalom után némileg megtorpant, alapvetően más célokat akart szolgálni. Anderle Ádám így fogalmaz: a 68/1957 sz. rendelet a tudományos diákkörök további működéséről "nem hagy kétséget afelől, hogy az alapszándék politikai indíttatású. A rendelet szerint a tudományos diákkörök alapcélja "a hallgatók politikai fejlődésének", "a marxizmus-leninizmus elvei alapján a hallgatók tudományos látókörének szélesítése", a "tudományos igazság pártos elsajátítása", "a haladó tudomány" eredményeinek megismerése."
Igen érdekes a mozgalom története már csak azért is, mert hamarosan konkurrenciaharc tört ki a minisztérium és a KISZ között az irányítás megszerzéséért. Ebbe a képbe jól beleillik a KISZ KB 1967-es kritikája, amelynek tételes kifogásai közül kiemelendők:
- a TDK munka dolgozatcentrikus, kampányszerű, egyéni jellegű, nem alakultak ki diákköri kollektívák,
- hiányzik az előzetes tervezés, a TDK életében nincsenek követelmények és normák, a diákvezetők kiválasztása formális,
- a TDK-k nagy része elszigetelten dolgozik, nincsenek kapcsolatai más diákkörökkel, tudományos társaságokkal, üzemekkel, kutatóintézetekkel,
- a TDK-k többségét nem kapcsolják be egy-egy tanszék vagy intézmény oktatómunkájának segítésébe, a diákköri tagok nem segítenek gyengébb vagy alsós társaiknak.
E rövid írás keretében nincs mód rá, de nem is lehet feladat minden érdekességet ismertetni - ezért ajánlom a könyv elolvasását -, azonban feltétlenül meg kell említeni, hogy a mozgalom a rendszerváltás után sem volt mindig könnyű helyzetben a sokféle, sokszor igazságtalan bírálat miatt.
Igen érdekes a kötet végén szereplő Epilógus, amely a marxizmus-leninizmus szekció eltűnésének körülményeit említi. 1988-89-ben nagy viták után a szekció nevet változtatott: megérezve a változások előszelét, társadalomtudományi szakmai bizottságra keresztelte át magát. Ezzel párhuzamosan a marxizmus-leninizmus tanszékek dolgozói is átkódolták tevékenységüket (tudomány)filozófiára, (tudomány)szociológiára, némelyikük posztmodern tudománykritikába kezdett, sőt akad, aki jobboldali politikus lett. Az Epilógus utolsó sorai mértéktartó tömörséggel az alábbiakkal zárják le a kötetet:
"A marxizmus-leninizmus szekció létrehozásának alapvető célja eredetileg az volt, hogy a szocialista rendszer és az uralkodó politika ideológiai tételeit a tudomány eszközeivel és eredményeivel erősítsék meg. Az ideológia és társadalomtudományok találkozása azonban nem az elképzelt politikai célok szerint alakult. A társadalomtudományok a 80-as évek végére kinőtték és (ezért) levetették a rájuk aggatott ideológiai köntöst. A szekció nevének ezért kellett megváltoznia - ahogy a politikai rendszernek is."
A kötet a történeti áttekintés mellett tudományterületenként részletesen beszámol a diákköri konferenciák történéseiről. E beszámolók szakértő szerzői különböző terjedelemben és részletességgel idézték fel a konferenciák eseményeit és szereplőit. Igen terjedelmes az agrártudományt, az állam és jogtudományt, a hadtudományt és a humán tudományokat leíró fejezet. Az állam- és jogtudománnyal foglalkozó részben mai közéletünk szinte minden szereplőjének neve és jelenlegi pozíciója szerepel. Megtudhatjuk például, hogy 1986-ban az OTDK Miskolcon rendezett állam és jogelmélet szekciójában mutatta be Orbán Viktor (konzulense Paczolai Péter volt) A társadalmi önszerveződés című diákköri dolgozatát.
A természettudományok konferenciáiról szóló beszámoló jóval szerényebb és kevésbé részletes, bár ott is volt egy említést érdemlő esemény. A IX. OTDK kuriózuma az volt, hogy Lovász László, a konferencia egyik fődíjasa diákköri dolgozatáért hallgató korában - elsőként a felsőoktatás történetében - kandidátusi fokozatot nyert. Talán érdemes lett volna e fejezetben is zárójelben hozzátenni (mint az állam- és jogtudományi szekció beszámolójában közéletünk neves személyiségei esetében): Lovász László professzor, Erdős Pál után a második magyar Wolf-díjas, ma világhírű matematikus és a Microsoft kutatórészlegében tölt be tanácsadói feladatokat az Egyesült Államokban.
A kémia a természettudományoktól elválasztva, a vegyiparral összevonva alkotott szekciót. E tudományterületen merül fel a jelen recenzió címében szereplő kérdés, amelyen érdemes elgondolkodni.
A könyv mindenképpen érdekes olvasmány, sok oldalról közelíti meg a mozgalmat, annak minden sikerével és buktatójával együtt. Feltétlenül egyet kell érteni Leindler László professzornak a könyvben idézett véleményével, amely szerint az egyetemi oktatás mellett "a hallgatókba az önképzés képességét és igényét is bele kell oltani", amelyre a TDK a legalkalmasabb eszköz. Akárhogy is értékeljük tehát a TDK mozgalom egészét, nagy szolgálatot tett és tesz is a tudomány szilárd hátországának, az utánpótlásnak megteremtése érdekében.
Ami a jelent illeti, feltétlenül szólni kell az MTA Kísérletes Orvostudományi Kutatóintézetének dicséretes kezdeményezéséről, amelynek honlapján az érdeklődő fiatalok számára (http://www.koki.hu/tanora.htm) Hogyan lehetek kutató? című, remek stílusú cikkében Gulyás Attila szólítja meg az érdeklődőket. A honlap egy másik helyén részletes táblázat található az intézet vezető kutatói által vizsgált témákból, amelyek tanulmányozásához diákköri munka keretében fiatalok jelentkezését várják.
Ide kívánkozik azonban néhány kritikai megjegyzés is - bár ez már túlmutat az ismertetett könyv keretein. Manapság (így a könyvben is) sok szó esik az "elitképzésről", ami esetünkben nyilvánvalóan a tudomány területére vonatkozik. Ezzel a szóval csínján kellene bánni, főleg azért, mert az elit definíciója nem egyértelmű. Ma a "politikai elithez" az emberek nem feltétlenül a megbecsülés és tisztelet fogalmát társítják. Hasonló a helyzet a pénzügyi és gazdasági elittel. A definícióra visszatérve: ki tartozik az elithez? Kizárólag a tudományra szorítkozva, elképzelhető olyan definíció, hogy egy adott tudományterületen a tudományos közösség által elismert, legeredményesebb szakemberek N számú tagból álló gyülekezete. Ez azonban a tudományban nem kijelöléssel, adminisztratív eszközökkel jön létre, hanem a szakma egyetértésével, önmagától alakul ki. Ahhoz pedig, hogy valaki e körbe bekerülhessen, a tehetségen és kiváló (elit?) képzésen kívül további rengeteg munkára, és persze nem elhanyagolható részben szerencsére is szükség van.
Még egy ellentmondást kell szóvá tenni. A TDK történetében a legtöbb diákköri dolgozat (csaknem 40%) szinte mindig a főiskolákból érkezett be, messze megelőzve hazánk nagy hírű és tekintélyes egyetemeit. Minthogy a főiskolákon jóval kevesebb a magasan kvalifikált (a tudományos elithez tartozó?) professzor, hogyan lehetnek e főiskolák képesek az egyetemeket is megszégyenítő elitképzésre?
(A magyar tudományos diákköri konferenciák fél évszázada (1951-2001), Országos Tudományos Diákköri Tanács, Budapest, 2001, 312 o. )
A 20. században kialakult generatív-strukturális nyelvelmélet fő törekvése: nyilvánvalóvá tenni azt a szabályrendszert, amelyet voltaképpen minden ember elsajátít, amikor nyelvi képessége gyermekkorában kifejlődik. Ebben az elméleti keretben az első hazai kötetet még Károly Sándor szerkesztette (és részben írta): Előkészítő dolgozatok a magyar nyelv generatív nyelvtana témaköréből. Az e munkát követő két évtizedben részben a nyelvészek új derékhada, részben a még fiatalabbak csoportja készítette elő, illetőleg jelentette meg Kiefer Ferenc szerkesztésében a Strukturális nyelvtan első, mondattannal foglalkozó részét (1992-ben), majd a másodikat, a fonológiakötetet (1994-ben).
A magyar nyelv alaktanát tárgyaló jelen kötet azért is lett az utolsó a sorozatban, mert a szintaxissal és a fonológiával szemben az effajta kutatásoknak, amelyeket elméleti megalapozottsággal végeznek a magyar alaktanban, vajmi kevés előzményük volt. A hagyományos morfológiai kutatás a nyelvben meglévő morfológiai alakzatokat vizsgálta és írta le, a strukturális-generatív nyelvtan viszont azt kívánja leírni, miféle morfológiai szabállyal hozható létre (generálható) valamely, a magyarban létező vagy lehetséges morfológiai alakzat. Az elméleti nyelvészetben, s nem csupán Magyarországon, az alaktani kutatás (amint Kiefer Ferenc írja is az előszóban) mostohagyermek volt; ma sincsen egységes, mindent átfogó morfológiaelmélet.
A kötet tizenhárom részből épül fel, továbbá függelékként Pléh Csabának A magyar morfológia pszicholingvisztikai aspektusairól című, Prószéky Gábornak A magyar morfológia számítógépes kezelése című és a talán alkalmazott morfológiának is nevezhető tárgyú fejezeteit olvashatjuk. Az Irodalomjegyzék és a Tárgymutató zárja a könyvet.
Az első fejezetben a morfológia általános kérdéseit mutatja be Kiefer Ferenc. A morfológiaelmélet a morfológiának a szótárhoz, a mondattanhoz és a fonológiához való viszonya tisztázása nélkül nem lehetséges. Kiefer szerint a morfológia helye a szótár, tekintet nélkül arra, hogy ragozásról, szóképzésről vagy szóösszetételről van szó. Ugyanakkor a fonológiának is van beleszólása a morfológiába (morfofonológia), a morfológiát érintő kérdések közül azok a legfontosabbak, amelyekben a morfológiai folyamatoknak fonológiai következményei vannak. A szintaxis esetében hasonló a helyzet.
Kiefer Ferenc alapos elemzések után rámutat, hogy a morfológiaelméletek egyike sem tökéletes, ám mindegyiknek van értékes része, így helytelen volna az egész elmélet elvetése. Az általa bemutatott elméletek mindegyike valamilyen szempontból használhatónak bizonyult.
A morfológia általában és különösen az agglutináló nyelvekben (így a magyarban is) a szóalakok tanulmányozásának diszciplínája. Azt tárja föl, miként jönnek létre az elemi morfémákból olyan egységek (morfémaláncok), amelyeknek viszonylagos önállóságuk van. Ezeket a morfémaláncokat a hagyomány szavakra és toldalékokra bontja. A Szavak, szófajok, toldalékok című második fejezetben Kenesei István magának a szónak általános fogalmáról, a szófajok minéműségéről, továbbá a toldalékokról, egyes csoportjaik elkülönítéséről ír.
A harmadik fejezet: A szóképzés, amelyet Kiefer Ferenc és Ladányi Mária írt, s ugyancsak tőlük való a Morfoszintaktikailag semleges képzések című fejezet, a negyedik, amelyben a főnévképzés, a melléknévképzés, az igeképzés é. í. t. van leírva.
A következőkben Komlósy András elsősorban a valószínűleg legtermékenyebb igeképzőnek (-at, -et, -tat, -tet) a tulajdonságait igyekszik föltárni. Laczkó Tibor dolgozta ki a könyv hatodik, valamint hetedik fejezetét: Az ige argumentumszerkezetét megőrző főnévképzés; A melléknévi és határozói igenévképzők.
Az igekötők fejezete Kiefer és Ladányi munkája, a Szóösszetétel és A ragozás fejezetei Kiefertől valók. Az összetett szavak sokféleképp osztályozhatók, vizsgálhatók számos szempont szerint, amit Kiefer meg is tesz. Külön kitér a szóösszetétel termékenységének kérdésére, amelyet a generatív munkák sem szoktak érinteni. Kiefer morfotaktikailag termékeny szóösszetételi mintáról beszél, s a főnév, az ige, a melléknév és a határozó főkategóriákra szorítkozva mutatja be a típusokat, illetőleg ezeknek a magyarban való megvalósulását. A magyar főnév és az ige ragozása kapcsán Kiefer Ferenc áttekinti az inflexiós kategóriákat, ezzel kapcsolatosan megvizsgálja a magyar grammatikaírásban hagyományosan jelentéstani-funkcionális és pozicionális szerepkör alapján elkülönített ragnak és jelnek a tulajdonságait, s megállapítja, hogy nincs értelme a terminológiai megkülönböztetésnek. (Gyakorlati meggondolásból továbbra is használja a "rag" és a "jel" elnevezéseket, mindkettőt inflexiós toldaléknak tartva.)
A kötet 11. fejezetét a Zárójelezési paradoxonok Laczkó Tibor dolgozta ki. A 12. részt: Az inflexió jelenségek szintaktikai háttere Bartos Huba írta. Az utolsó, tizenharmadik fejezetet: Morfofonológia jelenségek Rebrus Péter írta. A magyar nyelvben létező toldalékokat veszi számba, a magánhangzó-harmóniát, a hangkivetést, a rövidülést, a v-tövűek kérdéskörét és a tővégi nyílt magánhangzó nyúlását (csupán a fő kérdéseket említve).
A könyv annak ellenére, hogy zömében nem a hagyományos magyar nyelvészet szaknyelvét használja, könnyen olvasható. Meglehetősen kevés helyen botlunk (nem csupán nyelvtudományi) zsargonelemekbe. Jobbára az elméleti megalapozottsághoz tartozó (és viszonylag új) kifejezések is belesimulnak a szakmai nyelvezetbe, legföljebb a magyar helyesírási hagyománytól térnek el némelyik fejezetben a nagy kezdőbetűs írásmód miatt (Szétosztott Morfológia; Visszakereshetőségi Feltétel stb.). Egyébként az effélék írásmódja nem mindig következetes a helyesírásban sem, a tipográfiában sem.
A múlt század végére a nyelvtudományban már olyan széles területeken bontakozott ki a kutatás, hogy voltaképpen nincs nyelvész, akinek teljes áttekintése lehetne. A strukturális-generatív nyelvészeti módszerek szétterjedése ugyanilyen következményű. Korábban A magyar nyelv történeti nyelvtana ugyancsak egy vaskos kötetet szentelt a magyar alaktan történetének (Morfematika címmel). A tudományosságban akkor fölmerült: korunkban szabad-e ennyire túlburjánzó összegzéseket készíteni. A kérdés a voltaképpen az új grammatikus hagyományokból következő történeti monográfia esetében arra utalt, hogy a kutatások meglehetősen hamar avulttá teszik vagy tehetik az efféle összegzéseket, illetőleg bizonyos mértékig fékezik a kutatást, azt a látszatot keltve, hogy a legtöbb kérdést már oldották. Ugyanezt a problémát a strukturális nyelvtan hatalmas kötetei kapcsán is föltehetjük. A jelen morfológiakötet nehezen követhető részterületeket fedezett föl a legkülönfélébb elméleti megalapozottsággal. Azonban nyilvánvaló, hogy ebben az esetben az összegzés az új kutatási módok, eljárások összegzése is, amelyekkel az eredmények összegzése természetszerűen jár együtt. Ezért A strukturális nyelvtan jelen kötete - hasonlóan az előző kettőhöz - a 20. század utolsó évtizedei elméleti nyelvészetének példás magyar nyelvészeti megjelenítése. Az a szerkesztő körül kialakult műhely, amely a könyvet létrehozta, számos olyan megfigyelést tett, amely a magyar nyelv alaktanának s közvetve egész nyelvi rendszerünknek új megvilágításba helyezését szolgálják, ez nyelvünknek (és azonképpen önmagunknak is) jobb megismerését teszi lehetővé. A könyv készítését számos előtanulmány segítette, ezek nem jelentek meg (!), így eredményeiket jobbára e kötet viszi be a magyar nyelvészeti tudományosságba.
A Kiefer Ferenc által szerkesztett és részben írt Morfológia - és a föntebb már említett két testvérkötet - minden ez utáni magyar nyelvleírásnak immár kikerülhetetlen alapja. (Akadémiai Kiadó, 2000. 1097 o.)
Az elmúlt két évben ismét több érdekes, főleg gazdaság- és társadalomföldrajzi szakkönyv jelent meg, dicsérve a diszciplína művelőit - s jelezve az örvendetesen gyarapodó publikációs lehetőségeket. Külön említést érdemel a pécsi Dialóg Campus kiadó, mely a gyors sikerrel aligha kecsegtető szakkönyv- és egyetemi kézikönyv-kiadást választotta profiljául, s a földrajzi tudományos könyvkiadásban is nagy szerepet vállal. A tudományos könyvkiadásnak erről a szegmenséről szeretnék a következőkben bizonyos áttekintést adni néhány kötet kiemelésével. (Egyes itt szereplő munkákról a folyóirat korábban már közölt részletes kritikát.)
Beluszky Pál két könyvével kezdem. A Magyarország településföldrajza (Dialóg Campus, Budapest-Pécs, 1999, 584 o.) alapmű. Több évtizedes sikeres kutatói pálya összegezése, rendkívül nagy az anyagerőssége, sok empirikus vizsgálat eredményén alapul a szintézis (e vizsgálatok részletei is megjelennek, mintegy esettanulmányként, a Függelék tanulmány-csokrában). A munka első sajátossága történelmi szemlélete, melynek következtében a belső szerkezet kronológiai jellegű. Így pontos, érdekes elemzéseket kapunk egy-egy történelmi korszak településfejlődéséről (beleértve persze a jelenkort is) - egy-egy településtípus fejlődésének hosszú távú folyamatait már fáradtságosabb (korszakonként ) összerakni. A szokványos településföldrajzi munkákhoz képest a szerző jóval nagyobb figyelmet fordít a településfejlődés meghatározó társadalmi tényezőire, így szép (szépen megírt) elemzéseket olvashatunk a településformáló folyamatok földrajzi, történelmi és társadalmi kölcsönhatásairól az ország településállományának minden részletében. Természetesen nem egyes településekről esik szó (csak Budapestet tárgyalja külön) hanem településtípusokról. A típusok meghatározásának fő szempontjai a települések funkciói és a települések hierarchiájában elfoglalt helyük voltak.
Van egy komoly hiányérzetem: elmaradt az a komoly elméleti bevezető, amelyből megtudhattuk volna először, hogy milyen irányzatai vannak a településföldrajznak, hiszen a szerzőétől eltérő felfogások is léteznek. Másodszor, hogy melyek a nagy európai urbanizációs folyamatok, hogyan illeszthetők ezekbe a hazánkban tapasztaltak? Voltak-e, vannak-e felzárkózási folyamataink, vannak-e sajátos magyar településtípusok? És hiányzik a kilencvenes évek vizsgálata. Az a kifogás, amit a Bevezetőben említ, hogy jelesül az elmúlt évtizedről nem készült olyan vizsgálat, mint a nyolcvanas évekről, meg 1990 óta (a könyv megjelenéséig) nem volt népszámlálás, nem teljesen meggyőző; azért számos változást lehetett volna körvonalazni, szintetizáló modellkészítés nélkül is. Hogyan jelentek meg a fejlett piacgazdaság települési folyamatai a magyar településhálózatban, milyen ellentmondásokat jelentett pl. a megkésett társadalmi modernizálódás, az elmaradott infrastruktúra, a civil társadalom gyenge szervezettsége a folyamatok megjelenésében? No, majd pótolhatja a szerző, ha megírja az ígért második kötetet a településállomány regionális sajátosságairól. Beluszky páratlan alapossággal ismeri a magyar városokat-falvakat, ezért élvezetes olvasmánynak nézünk elébe.
A másik könyv A Nagyalföld történeti földrajza (Dialóg-Campus, Budapest-Pécs, 2001, 274 o.). A történeti földrajznak két meghatározó iskolája van. Az egyik a történettudományhoz áll közelebb: egy korábbi történelmi időszak természeti- és kultúrtájának rekonstrukciója. A másik irányzat pedig egy földrajzi elem - táj, település, bányavidék - időbeni változásait követi a jelen állapot kialakulásáig. Ennek fő értéke a jelen geográfiáját formáló hosszú távú folyamatok feltárása, amivel a földrajzi prognózisokat is megalapozhatjuk. A könyv - amely az elméleti bevezetőt ezúttal is nélkülözi - mindkét irányzatot megjeleníti, főleg az előbbit. A cél nem klasszikus történeti földrajzi kézikönyv, hanem az Alföld sajátosságainak, "másságának" elemzése. Az Alföldnek mint gazdasági térnek, s főleg az alföldi települési rendnek számos, Európa más tájaitól eltérő sajátossága van, amelyeket a természeti földrajzi környezet és a történelem menete - s benne különösen a feudális függés lazasága, a szabadságnak nem nyugat-európai módon mutatkozó "kis körei" - formáltak. Beluszky hangsúlyozza, hogy a másság nem mindig jelentett elmaradottságot az ország más részeihez viszonyítva. Ezt a másságot elemzi évszázadokon át, elsősorban a mezővárosi és a hozzá kapcsolódó tanyai településrendszeren keresztül. Az elemzést a 19. század közepén lezárja. Az 1848. évi ún. áprilisi törvények felszámolták a feudális berendezkedés ama jogi és gazdasági kereteit, amelyektől az Alföld - részben vagy teljesen - mentes volt, és ez nagy szerepet játszott az másságában. A könyvnek itt tulajdonképpen vége lehetne, de a szerző két rövid epilógusban összefoglalja az elmúlt 150 év történéseit is. Az Alföldet szerető - s a tájról igen szép stílusban író - szerző nehezen törődik bele az Alföld huszadik századi elmaradottságába. Az pedig tény, hogy az Alföld (az alföldi mezővárosi rendszer) a 20. század egyik modernizációs szakaszába sem tudott sikeresen bekapcsolódni. A másságok ismerete kétségkívül nemcsak történelmi tudás, hanem az alföldi elmaradottság mérséklésének terveiben is nélkülözhetetlen.
A következő szerző, Erdősi Ferenc sem hagy hosszú szünetet két könyv megírása között. Újabb műve - 1991 óta a hatodik! - (Európa közlekedése és a regionális fejlődés. Dialóg-Campus, Budapest-Pécs, 2000, 547 o.) a téma elsődleges hazai feldolgozása. Geográfus lévén, a közlekedés mint a távolság, a tér leküzdésének eszköze érdekli. A "távolság leküzdése" szállítást, utazást, információ-továbbítást jelent. Ennek formái, eszközei, gyorsasága, biztonsága, költsége nagyban befolyásolja az elérendő terület gazdasági fejlődési és kulturálódási esélyeit. A színvonalas közlekedés általában elfogadott feltétele a gazdasági versenyképességnek és növekedésnek. Megszívlelendő azonban a szerző felfogása a fejlődésről: "...a területfejlesztés nem korlátozódhat kizárólag a lakosság anyagi javakkal, szolgáltatásokkal való kiegyensúlyozottabb ellátásának elősegítésére, hanem a lehető legjobb környezeti feltételek biztosítása is feladata". A közlekedés a legjelentősebb környezetszennyező forrás Európa legnagyobb részén; a környezet-terhelés mérséklése a közlekedés szerkezeti átalakításától várható - a gyorsaság és a nagy kapacitás nem lehet az egyedüli fejlesztési szempont.
A nagy adatfeldolgozáson és széles körű nemzetközi szakirodalmi áttekintésen alapuló munka három nagy részre osztódik. Az első az európai közlekedés történetét és ágazatait, a második a közlekedés fő irányait, tengelyeit és az EU közös közlekedéspolitikájának jellemzőit, a harmadik a közlekedés jellegzetes térségi problémáit tárgyalja Európa nagyrégióiban. Sok az érdekes megállapítás, pl. hogy a közlekedésfejlesztés többnyire fokozza a területi egyenlőtlenségeket, mivel a fő célja a fővonalak - soha nem elegendő - kapacitásának bővítése, a nagysebességű vasútvonalak a nagy városi agglomerációkat kötik össze; hogy az EU közlekedéspolitikájának ambiciózus tervei gyenge alapokon nyugszanak. Fontos mű.
Mészáros Rezső karcsú kötetének (A társadalomföldrajz gondolatvilága. Szegedi Tudományegyetem, Szeged, 2000, 164 o.) külön jelentőséget ad, hogy érett, letisztult elméleti munka. A társadalomföldrajz hazánkban jelenleg alkalmazási időszakát éli, sok empirikus elemzés azonban gyenge elméleti alapokon áll, régebbi - gyakran már elégtelen magyarázó erejű - koncepciókat követ, vagy az angolszász geográfia divatos teóriáit idézi, olykor megemésztetlenül. A tanulmánynak két nagy értéke van: az egyik a tér fogalmának (azaz a geográfia alapkategóriájának) sokoldalú meghatározása és osztályozása a filozófiai térfogalomtól a fraktális-, fizikai földrajzi-, társadalmi-gazdasági tereken át a virtuális térig (cyberspace), valamint a térszerkezetnek (s elemeinek) értelmezése. A másik, a Kezdet és a vég (?) című nagy ívű fejezet az egységes földrajz ágazatokra bomlását - ennek során a társadalomföldrajz kialakulását s többféle értelmezését - követi nyomon, míg egy új szintézis bontakozhat ki: a regionális tudomány. A szerző ennek nem örül, aggódik, hogy a regionális tudomány (más térorientált diszciplínákkal együtt) magába olvasztja, "megeszi" a geográfiát is. Én azonban a regionális tudományt nem új megadiszciplínaként fogom fel, hanem a társadalom és a gazdaság térbeli egyenlőtlenségeit létrehozó folyamatokat leíró, magyarázó, modellező, előrejelző transzdiszciplináris tudáskészletként. A könyv nagy segítség a kutatóknak, hogy ne csak témájukat, de koncepciójukat és módszereiket is a kor színvonalán fogalmazzák meg.
Utoljára hagytam Hajdú Zoltán Magyarország közigazgatási földrajza (Dialóg-Campus, Pécs, 2001, 334 o.) című könyvét, amelyről szintén kedvező a véleményem (e sok dicsérő bírálat nem azt jelenti, hogy nekem minden tetszik, hanem azt, hogy egy rossz könyvet - amelynek kétes minősége gyorsan kiderül - el sem olvasok). A közigazgatási földrajz a politikai földrajz része, az államterületek belső igazgatási felosztásával foglalkozik. Az ország belső tértagolódásának problémái és megreformálásának javaslatai - központjukban a megyék szerepével és jövőjével - az egész 20. században napirenden voltak. Váltakozó kimenetelű, háromtényezős játék volt ez, a történetiség értékei, a modernizációs kívánalmak és a váltakozó irányú s erősségű külső hatások között. Ennek elemzése adja a könyv fő mondanivalóját, bár ad hosszú távú történelmi elemzést is (a törzsszövetségi megtelepülésig visszamenően), és praktikusan vizsgálja az Európai Uniós kapcsolódások várható hatásait. Érdekes és igen jól megírt könyv, úttörő jellegű munka. Jó könyveket olvasva is gyakran van olyan érzésünk, hogy a szerző még néhány hónapig dolgozhatott volna a kéziratán. Nos, Hajdú könyve "készen van", a szerző régi és tiszteletreméltó szokása, hogy kéziratát csak akkor adja ki a kezéből, ha ahhoz már semmi sem tehető hozzá.
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Kolozsvár után 2001 végén Budapesten rendezte meg 1991 és 2001 közötti könyveinek kiállítását.
Tíz év különösen gazdag könyvterméséről van szó, amelyben nemcsak az erdélyi történelemre vonatkozó írásokat találhatjuk meg, hanem olyan kiadványokat is, amelyek sorozatokban, vagy azon kívül kiterjednek más tudományágakra.
Az első és legfontosabb folyóirat az Erdélyi Múzeum, egymást követő köteteinek első darabját 1991-ben nyomták. A folyóirat havonta jelenik meg, minden tudományággal foglalkozik, és csak sajnálni lehet, hogy nincs szélesebb olvasóközönsége, pedig néhány könyvesboltban nálunk is megtalálhatók példányai. Az Erdélyi Múzeum mellett megjelent a Múzeumi Füzetek, az Erdélyi Tudományos Füzetek, az Erdélyi Történelmi Adatok, az Orvostudományi Értesítők, továbbá olyan fiataloknak szóló munkák is, mint a Collegium Biologicum, a Collegium Geologicum és a Collegium Geographicum, a Matlap vagy a Fiatal Műszakiak füzetei. Érdemes felfigyelni ez utóbbi kiadványokra, hiszen bizonyítják az erdélyi tudományos utánpótlás lehetőségeit.
A kiadványok közül kiemelkedik Szabó T. Attila Erdélyi Magyar Szótörténeti Tárának, a Székely Oklevéltárnak a további megjelentetése, Kelemen Lajos Művészettörténeti Tanulmányai, a György Lajos és Nagy Géza tevékenységéről szóló kötetek.
A bibliográfiák sorából megemlítendő A romániai magyar könyvkiadás 1944 és 1953., a Magyar Könyvtermelés Romániában és a Romániai Magyar Sajtó 1989 után.
Ami a történelmet illeti, nyomon követhetjük Erdély egész múltját. Kezdjük Erdély a keresztény magyar királyságban című gyűjteményes munkával, majd középkori és újkori történetével, köztük oktatási és a nyelvművelést szolgáló kiadványokkal, a Széchenyi Istvánra és Kossuth Lajosra emlékező munkákkal, de megtaláljuk a ma is élő erdélyi szerzőktől, a Jakó Zsigmondról és Imreh Istvánról szóló gyűjteményes köteteket is.
Más tudományterületről is megjelent néhány munka, például a szecessziós drámáról, vagy a dialógusról és a retorikáról, a porkohászatról, a kolozsvári repülőmodellezésről, a termodinamikáról, a mikroszkópos növényszervezettanról, a műszeres analitikai kémiáról, a számítástechnikáról, az erdélyi magyar orvosokról, a klinikai endokrinológiáról, a kárpáti barnamedvéről vagy a régi erdélyi almákról.
Szükségesnek tartottam bemutatni e könyvkiállítást, amely annak jele, hogy az erdélyi magyar tudományosság képviselői sokéves hallgatás után újból megjelennek a magyar könyvpiacon. Reméljük, hogy sikeres lesz bemutatkozásuk. (Az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadványai 1991-2001. Kolozsvár, 2001.)
Országimázsok és országjelentések évadján egy országtanulmány. Az előbbi javarészt belső szemlélettel készül, jó esetben kellő önvizsgálattal, az utóbbi a külső szemlélő szemszögéből láttat, s ha hiteles nézőpontból készül, megfelelő távlattal és elegendő ellenőrzött adat birtokában tekinti át témáját. Országtanulmányt bárki írhat, aki érdemben tanulmányozza az országot. Szerencsés esetben a közelképet regionális, tágabb térségi és egyetemes síkba, térbe, összefüggésrendbe helyezi. Hologramot készítve, történeti s jelenbeli tényeket rögzítve, leírást elemzéssel társítva, következtetéseket levonva, várható következményeket rögzítve, esélyeket és feladatokat óvatosan, variációk figyelembevételével latolgatva. Így az országtanulmány csak annyi, amennyi: egy ország tanulmányozásából eredő olvasat száraz megfogalmazása. Szakemberek szakszerű, vagyis kellően kontrollált, fölöslegtől lefosztott, a lényegre, tehát a tendenciákra és azok mindenkori megjelenési módjára koncentráló összegzése: közkép egy országról.
Egy korszakban, időszakban, amelyben oly gyakran nem a szaktudomány s annak megannyi, az adott tárgyban hivatott ága volt az ilyen összefoglalások megrendelője, ha akadt is netán tisztes kísérlet, önbuzgalomtól táplált nekilódulás, azt mindig átcsiszolták, fölfényesítették, gleichschaltolták. Az "eredmény" így ideologizált, napi politikai leckéknek megfelelni óhajtó, átlátszóan primitív vagy rafináltan manipulatív jegyeket hordozott. Szerkezetek, csoportosítások, tételeket illusztráló megnyilvánulások, rögeszmék és rögvalóságok, barna, vörös vagy bármely más, zavaros, veszélyes színbe öltözött népboldogítások; szikrázó szellemek vagy ön- és közveszélyes tébolyultak úgy jelentek meg e betűkazlakban, ahogyan az utópisztikus vagy a nagyon is pragmatikus napi "elvárás", hatalmi "ukáz" megkívánta. Ebből keletkezett nemcsak a jelen barnítása, rózsaszínre, vörösre festése, "naposítása" (naprakész képzetek keltésével), hanem a mindenkori historizálás, a múlt folytonos átírása, fazonírozása, a jelen szándékaihoz, akarásaihoz igazítása. "Rendszersemleges" elfogultsággal, vagyis a különböző előjelű és keménységi fokú diktatúrák követelményeit éppúgy követve, mint az akadozva bontakozó demokrácia önigazoló támpontkereséseit, etatista önbátorításait és közakarat-kisajátító kapaszkodásait "igazolva".
A Magyarország az ezredfordulón című testes kézikönyv szövege nem kötődik, köteleződik semmiféle megrendelőhöz, szerzői mögött nem állt sem szemléletparancsnok, sem ideológiai súgó, sem politikai cenzor. Csupán egy évszám. Egy alkalom kínálta, nehezen kiküzdött lehetőség. A huszadik század végét, a 2000. évet sem tekintették korszakhatárnak-cezúrának. Csupán úgy vélték: a fejlett világhoz való felzárkózás megkezdésének, elodázhatatlan feladatának teljesítését könnyítheti önismeretünk tágítása, árnyalása. Olyan, átfogó és lényegre törő állapotrajz, amely sokoldalú elemzések révén közli: milyen volt, s milyen ma az ország. Nem szándékok, akarások felsorolásával, nem indulatokkal, érzelmekkel, vonzásokkal és taszításokkal színezve, hanem szárazon, a maguk valójában. A genius loci ismeretében, de európai távlatból is rátekintve. Nem pillanatképek kaleidoszkópjával, hanem folyamatok és tendenciák ismertetésével, összefüggésekre rámutatva. Mellőzve a kockázatos valószínűségszámítást, reális helyzetjelentést közreadva.
Megkísértve persze így a lehetetlent. Magyarország kézikönyvtára sorozatának első kötetében természetföldrajzi-környezeti, történeti, demográfiai, települési, államszervezeti, közigazgatási, politikai, gazdasági, társadalmi, tudományos, oktatási, művelődési, művészeti - ismét e kifejező fogalommal élve - közképet próbál itt sok pontból úgy egybeszerkeszteni negyven-ötven, szakmáját elsőrendűen ismerő és művelő szerző, hogy ne valamiféle pointillista festményt lássunk, hanem egységes, monografikus tükrét nézhessük ennek az országnak. Amelyben a részletek kiegészítik és megvilágítják egymást, részrehajló tagolás nem töri meg a folyamatosságot. Ehhez például az szükséges, hogy természeti és emberi erőforrásainkat egzakt módon leltározzák, és semmiképp ne misztifikálják. Hogy értékén mérjék az ország szellemi tőkéjét, tudásfokát, az innovációs környezetet, a kutatásfejlesztés állapotát és esélyeit, az ország iparának, mezőgazdaságának csököttségeit s valódi szerkezeti és egyéb átalakulását. Hogy a rendszerváltás nyereség- és veszteséglistáját ne pesszimista vagy optimista szemmel mérlegeljék, hanem az igazi mérlegét vizsgálják. Hogy polgárosodásról, felzárkózásról éppolyan tárgyleírást adjanak, mint például flóránkról, faunánkról. S hogy történeti ismereteinket, gazdasági, társadalmi, tudományos, kulturális számvetésüket se tákolják felhőkakukkvárrá, hanem támaszkodjanak históriánk és jelenünk mérnöki felmérésének reáliáira. Még a humaniórák rajzát is tényekre építve; szeretem-nem szeretemjeinket félretéve, valódi értékeket keresve. Tudomásul véve, hogy e térségben és szűkebb régiónkban, pátriánkban éppen a sokféleség társulásából serkent annyi tálentum és teljesítmény. Hogy ez a kis ország még tágasabb idejében is mindig akkor járt jól, ha befogadó természetét érvényesítette. Hiszen már István király felesége a bajor Gizella volt, s az ő papi, lovagi honfitársai adtak itt lendületet a krisztianizációnak. Mátyás itáliai asszonyt hozott, s jöttek ide, éltek itt korábban, később szlávok, szlovákok, románok, szászok, zsidók, és velük csak gazdagodott a magyarság. Ahogyan a külföldön valcoló céhlegények fizikai, a Nyugaton tanuló tudósjelöltek szellemi hozadékával, világjáróink fölfedezéseivel, innen kivándorolt vagy száműzött géniuszainkkal is gazdagabb lett haza és nagyvilág.
E néhány jelzés értékű példa is mutatja: ezt az illúziómentes országtanulmányt tartózkodás és tartás jellemzi. Önismeret és mások ismerete. A fejlett világ peremén így ítélhetjük meg reálisan, amit a kötet állít: "A felzárkózás a fejlett Európa színvonalához nem a közeljövő ígérete. Beteljesedését két-három generáció munkája alapozhatja meg". A kézikönyv ezt a kijelentést hitelesíti, bármit hirdet is a politika.
Az Enyedi György akadémikus irányításával készült kötettel alapmű került könyvespolcunkra. Kár, hogy megkésve kissé (bár közelmúltunk elemzésére jutott azért hely és távlatkereső merészség). És kár, hogy nem telt némiképp mutatósabb illusztrációkra, tartósabbnak ígérkező kötésre, hiszen a jövőben bizonyára gyakran föl kell lapoznunk ezt a művet, az ezredforduló állapotrajzát. (Ceba Kiadó, Budapest, 2000.)
A tudományos kutatásnak vannak olyan pontjai, amelyek széles körű érdeklődést keltenek, mások csak egy-egy szűkebb szakma művelőit izgatják. Vannak "felkapott" témák, divattémák és olyanok, amelyekről esetleg csak évtizedek múlva derül ki, hogy alapvetően megváltoztatják nemcsak ismereteinket, de életünket is. A magyarság eredete mindig vonzotta az érdeklődést. Honnan jöttünk, hogyan volt képes a magyar nyelv és a magyar nép megmaradni a környező világban, olyan kérdések ezek, amelyek szinte mindenkit izgatnak. 1975-ben a szegedi egyetemen alakult meg egy munkaközösség, amely célul tűzte ki, hogy összefoglalja és hozzáférhetővé tegye a kutatás akkori eredményeit. A munkaközösség egy kézikönyvet írt, szerkesztett és adott ki (Hajdú Péter-Kristó Gyula-Róna-Tas András [szerk.], Bevezetés a magyar őstörténet forrásaiba, I:1., I:2., II., III., IV., Tankönyvkiadó, Budapest , 1976-1982). Ez a kézikönyv tankönyvül is szolgált, s hibáival és hiányosságaival együtt is negyedszázada a felnövekvő új tudósgeneráció ismereteinek kiindulópontjává vált. A munka természetesen folytatódott, a keretek változtak, de a kutatás egy pillanatra sem szünetelt. Az eredmények számos fontos publikációban váltak közkinccsé. A kutatások közzétételének egyik jeles fóruma a Magyar Őstörténeti Könyvtár lett. Az 1991-ben Zimonyi István szerkesztésében indult sorozat célul tűzte ki, hogy egyaránt helyet adjon az elméleti kérdéseknek és a források tudományos közzétételének. Az elméleti kérdések körül ugyanis igen sok zűrzavar tapasztalható, ezek tisztázása nélkül az adatok nem mindig értelmezhetők. Adatoktól független elméletek pedig természetesen csak téveszmékhez vezetnek. Nem volt véletlen, hogy miről szólt az első három kötet. Az első kötet Őstörténet és nemzettudat 1919-1931 (Szeged 1991) a tudomány és a nemzetről való társadalmi gondolkodás kölcsönhatását kutatta néhány konkrét példán a Trianon utáni Magyarországon. A második kötet a magyar nyelv székely rovásírással írott leghosszabb nyelvemlékének első tudományos kiadása volt, (Sándor Klára: A Bolognai Rovásemlék, Szeged 1991). A harmadik kötet a sajnos korán eltávozott kiváló tudósunk több okból is addig kiadatlan disszertációját és egy kéziratban maradt munkáját jelentette meg (Szűcs Jenő: A magyar nemzeti tudat kialakulása, Szeged 1992).
2001-ben a sorozat három kötete jelent meg, ezek bemutatása során szeretnék néhány általánosabb kérdést is szóba hozni. Nézzük azonban előbb a három kötetet. A sorozat 14. kötete A Kárpát-medence és a steppe címet viseli és 17 tanulmányt tartalmaz, a 15. kötet címe: Nomád népvándorlások, magyar honfoglalás, ebben 14 tanulmány található, míg a 16. kötet Források a korai magyar történelem ismeretéhez cím alatt jelent meg, benne 7 dolgozat.
Miért a Kárpát-medencébe jött a magyarság? A kérdés természetföldrajzi vonatkozásainak 1994-ben két azóta elhunyt akadémikusunk szentelt alapos tanulmányt (Győrffy György -Zólyomi Bálint: A Kárpát-medence és Etelköz képe egy évezred előtt: Honfoglalás és régészet. Szerk. Kovács László, Budapest, Balassi 1994., 13-37.). Ebben a korabeli természetföldrajzi és éghajlati viszonyokat rekonstruálták. A MÖK 14. kötetének szerzői a kelet-európai steppe és a Kárpát-medence történeti kapcsolatait vizsgálták. Különösen fontos a hunok, az alánok (jászok) és az avarok jelenléte a Kárpát-medencében és a kelet-európai steppén. Mi volt másképp az ő történetükben mint a magyarokéban, hiszen a hunok, az alánok és az avarok, számos más néppel együtt eltűntek a történelem színpadáról, míg a magyarok nem. Mint mondanak erről a nyelvi, a régészeti és az írott források -- erről írnak a fiatal, tehetséges kutatók. Ebben a vonatkozásban is megkerülhetetlen a székely kérdés, amelynek különböző aspektusaival három tanulmány is foglalkozik. Külön figyelmet érdemel egy cikk, amely a népnevek és a néptörténet bonyolult összefüggéseit mutatja be négy népnévvel kapcsolatban.
Talán még izgalmasabb kérdéseket feszeget a MÖK 15. kötete. A magyarság vándorlásának kérdéséhez érdekes összefüggésekre és kutatásszociológiai aspektusokra világit rá az India indo-árja honfoglalásának kutatásáról szóló bevezető cikk. A "Ki jött előbb?", a "Ki lakik ősidőktől fogva az országban?" kérdés vizsgálata és az ezzel kapcsolatos elfogultságok nem kímélik az indiai szubkontinens kutatóit sem. A korai magyar történelem nem bővelkedik forrásokban, éppen ezért kiemelkedő fontosságú minden új forrás feltárása. Egy eddig a magyarsággal összefüggésbe nem hozott, új arab forrásról értesülünk az egyik tanulmányból. Értékes cikkek foglalkoznak hunokkal, az alánokkal, a heftalitákkal, a bolgárokkal. Széles kitekintésű cikk vizsgálja a felderítők és kémek szerepét a lovas nomádok hadviselésében. Egy másik írás Európai összefüggésbe helyezi a magyar kalandozásokat, szembeállítva ezeket a szinte egyidejű viking terjeszkedéssel. Az eddig elfogadott nézettel szembefordulva, széles forrásanyag bevonásával rajzol új képet egy tanulmány a bulgár-török történelem és a magyar vándorlás időrendjéről és helyszíneiről.
Míg a 14. és 15. kötet tudományos kérdéseket vet fel és kísérel meg megoldani, addig a 16. kötet forrásfeldolgozásokat mutat be. A bevezető tanulmány a forrásfeltárás és kiadás jelenlegi állapotát mutatja be, kiemelve az eddigi kutatások érdemeit, ugyanakkor rámutat arra, hogy az alapos, modern módszerű kritikai forráskiadást semmi nem pótolhatja, s bár itt is vannak érdemes eredmények, a magyar tudomány e területen igen nagy lemaradásban van. Ennek alátámasztását is megtaláljuk, de egyben a jövő forráskiadási módszertanához vitaanyagot is nyújt egy örmény, egy héber és három latin nyelvű forrás kritikai kiadása. Érdekes dolgozat mutatja be, hogy bár van olyan forrás, amely a többiekhez képest újat nem tartalmaz, adott esetben ez a negatív eredmény is hasznos a továbbhaladáshoz, ha módszeresen vizsgáljuk az adott forrást.
A huszonhat szerző csaknem harminc tanulmánya azt igazolja, hogy a magyarság korai történetének kutatása már többségében tehetséges, fiatal kutatók kezében van.
E három kötet kapcsán érdemes néhány általános megjegyzést is tenni. Az első tanulság, hogy a magyarság honfoglaláskor előtti története nem forrástalan korban zajlott, helytelen tehát az őstörténet szakszó alkalmazása, amely a történettudományban a forrástalan kor történetét jelöli. Bizonyos szempontból káros is, mert háttérbe szorítja a források vizsgálatát. Az ismert források kritikai kiadása, új források felkutatása a magyar tudomány kötelessége. A szélesebb közönség számára persze egyelőre meg lehet tartani az őstörténet szakszót, csak a mögötte lévő tartalommal kell tisztában lenni.
A második tanulság, hogy a magyarság honfoglaláskor előtti, más szóval korai története elválaszthatatlan az európai történelemtől. A steppei és vízi nomádok (vikingek) új kihívás elé állították, de jelentős kulturális elemekkel is gyarapították a már megszilárdulóban lévő európai birodalmakat. A nomádok Róma, Bizánc és a Karoling utódok Európájába illeszkedtek be, egyesek kisebb, mások nagyobb sikerrel, de a befogadók kultúráját minden esetben gazdagítva, változtatva. Nem lehet tehát a honfoglalás előtti magyarság történelmét környezetétől, kazároktól, bulgároktól, besenyőktől, szlávoktól, frankoktól függetlenül, mintegy művi vákuumban, tárgyalni. Mint ahogy nem képzelhető el olyan európai történetírás sem, amely a kései népvándorlást, és ezen belül a magyar honfoglalást, nem veszi érdeme szerint figyelembe.
A harmadik tanulság, hogy a divatos és dilettáns nézetek ellen védőoltást csak a szolid, tényeken és modern módszereken alapuló tudományos kutatás és annak olvasható, a szélesebb közönség számára is hozzáférhető fogalmazásban közzétett eredményei adhatnak.
Fontos az elméleti kérdések iránti érzékenység is. Még mindig találkozunk olyan véleményekkel, amelyek egyenlőségjelet tesznek a nép, a nyelv vagy a génkombinációk története közé. A magyarság igen sokfajta szálból szőtt, egyéni és csak a magyarságra jellemző kultúrával rendelkező etnikum. Ennek hordozója, a magyar néphez tartozást vallók nyelve, egy finnugor nyelv, amelynek izgalmas története sok felvilágosítást ad a forrásnélküli korok történetéhez, de a nyelv története nem, vagy nem szükségszerűen azonos az azt beszélő nép történetével. Bármilyen szálakból sodortatott a magyarság az időszámításunk előtti és utáni néhány évszázadban, az 5. századtól kezdve történelmi útja élesen elvált a többi finnugor nyelvet beszélő csoportétól, és szervesen illeszkedett be Közép-Európa keleti felének, akkor elsősorban török nyelvű és szláv népei közé. A törökség nemcsak a magyarság kultúrájára, nyelvére hatott, hanem társadalmi és politikai szervezetére is. Minden hatás ellenére a magyarság nyelve megmaradt magyarnak, mint ahogy megmaradt annak a későbbi szláv és német környezetben is.
A magyarság korai, 5-10. századi történetét csak a keleti (kínai, tibeti, török, perzsa, arab, héber, örmény, grúz) valamint a nyugati (bizánci, latin, szláv) források tanulságainak együttes vizsgálatával lehet megközelíteni. Csak örülhetünk, hogy ennek az igen nehéz tudományos feladatnak van műhelye és a műhelynek publikációja: a Magyar Őstörténeti Könyvtár. Külön ki kell itt emelni a Balassi Kiadó színvonalas közreműködését.
Végül a recenzens reményét szeretné kifejezni, hogy ezek az eredmények megjelennek határainkon túl is. A nagy összefoglaló európai műveket és enciklopédiákat lapozva meg kell állapítani, hogy a magyarság eredetéről, korai történetéről sok helyütt fél, vagy akár egy évszázados, elavult ismereteket, adatokat lehet találni. Ezért pedig a magyar tudomány is felelős.