Magyar Tudomány, 2002/7 870. o.

Híradás a fejlődő országokról

Szigetvári Tamás

MTA Világgazdasági Kutatóintézet, tudományos munkatárs

A Közel-Kelet és Afrika világgazdasági kilátásai az ezredfordulón


A két vizsgált régió, a Közel-Kelet és Afrika világgazdaságban betöltött pozícióját tekintve sok hasonlóságot fedezhetünk fel: bár az egyes országok jövedelemszintjei között lényeges szintbeli különbségek is lehetnek, alapvetően mindkét régió országaira igaz, hogy a világgazdasághoz való kötődésük egyoldalú, termelési és exportstruktúrájuk néhány alacsony hozzáadott értékű termékre (nyersanyagra) épül. Mivel az export jelentős szerepet tölt be a gazdaságukban, növekedési kilátásaikat rövid távon alapvetően e nyersanyagok világpiaci kereslete és árszínvonala befolyásolja. A két régió jövőjére vonatkozó prognózisban a fenti adottságok figyelembe vétele mellett azt kell megvizsgálnunk, milyen reális esélye lehet az egyes országoknak és régióknak a kitörésre, termelésük és bevételeik diverzifikálására.

A Közel-Kelet1

Az elmúlt három évtized hozadéka

A közel-keleti régió számára az 1970-es évek eleje páratlan lehetőséget adott. A 70-es évek olajárrobbanása, amely a legtöbb országnak növekvő importterheket és a gazdaság stagnálást jelentett, az arab országok és Irán aranyévtizedét hozta magával. Még azok az országok is, amelyekben nem volt jelentős kiaknázható olajkincs, közvetve (arabközi segélyezés, vendégmunkások hazautalásai) részesedhettek a haszonból.2 Nem meglepő tehát, hogy 1970 és 1985 között a térség országai gazdasági növekedésüket tekintve a világ élvonalában voltak (1. táblázat).

Míg az importhelyettesítő iparosítás útját járó latin-amerikai és ázsiai országok a hetvenes évek közepétől, végétől alapvető strukturális reformokra kényszerültek, a fent említett tényezőknek köszönhetően az arab országok késleltethették a reformok végrehajtását.

Az olaj ára azonban 1986-ban erőteljesen zuhanni kezdett, és bár rövid időszakokra még megfordult ez a tendencia - az Öböl-háború idején és 2000-ben 30 dollár felett is volt - a korábban kiapaszthatatlannak hitt jövedelemforrás eltűnt. Mindezek következtében a közel-keleti országoknak számos problémával kellett szembesülniük:

* Az olajár csökkenése közvetve további jövedelmek csökkenését is eredményezte

Az Öböl-országok külföldön felhalmozott vagyonból származó jövedelme is csökkent, hiszen pénzügyi gondok miatt ezek egy részét fel kellett használniuk. A helyzetet tovább súlyosbította az Öböl-háború és annak következményei3, illetve, hogy a fejlett országoknak a 90-es évek első felében bekövetkezett recessziója miatt mérséklődött a befektetések hozama is. Az olajtermelők jövedelmének csökkenése a fentebb már említett okok miatt kihatott a többi arab országra is: az olajtermelő országokban foglalkoztatott arab4 vendégmunkások hazautalásai és az arabközi segélyek összege is csökkent.

* A beruházásokat a forráshiány is hátráltatja

Az arab országokban a hazai megtakarítások szintje hagyományosan alacsony: a bizonytalan gazdasági helyzet miatt, valamint a megfelelő hazai pénzügyi rendszer hiányában e megtakarítások jelentős része is külföldre áramlik. A külföldi tőke számára ugyanakkor (az olaj- és földgáztermelést leszámítva) nem különösebben vonzó a térség, a legtöbb országot az állami tulajdon túlsúlya és a túlzottan bürokratikus eljárások jellemzik, a privatizáció késlekedik, és a befektetők sok helyütt a politikai kockázatot (iszlám fundamentalizmus) is magasnak ítélik.

* A nemzetközi piacon nem versenyképesek a hazai gazdaság termékei

A holland betegség hatásaként - a munkanélküliség ellenére is - a termelési tényezők ára magas,5 a termelési struktúra kevéssé diverzifikált, a belső piac mesterségesen el van zárva a világpiactól. Az arab országokra általában jellemző az átláthatatlan vámstruktúra, a magas vámok és egyéb protekcionista intézkedések. A rendszer, a benne található bizonytalansági tényezők, például az átláthatatlanság miatt táptalaja a korrupciónak. Ráadásul mindezek nem csak az importőröket és beruházni kívánókat sújtják, de a termelésben importtermékeket felhasználó hazai termelők nemzetközi versenyképességét is erősen csökkentik.

* A népesség növekedési rátája magas, az egy főre jutó nemzeti jövedelem stagnál vagy csökken (2. táblázat).

1970 óta a Közel-Kelet népessége több mint a duplájára nőtt (134 millióról 300 millió fölé), az évi 3%-os növekedési ütem pedig jóval meghaladja a világátlagot (1,8%). A népesség és a gazdaság gyors növekedése megnövelte az élelmiszer- és egyéb import iránti igényt, szükségessé tette az egészségügyi és más infrastruktúrák kiépítését, amelyek fenntartása a jövedelemforrás elapadása után komoly nehézségekbe ütközött. Az életszínvonal csökkenése mellett további problémát jelent a munkanélküliség növekedése, a gazdaság nem képes munkát adni az évről évre a munkaerőpiacra lépő nagyszámú fiatalnak.

Mindezek alapján felmerül a kérdés, milyen kilátásai vannak a közel-keleti országoknak az elkövetkezendő években, illetve a világgazdaság várható alakulása hogyan befolyásolja lehetőségeiket.

A főbb gazdasági szektorok fejlődési potenciálja

Kőolaj, földgáz

A közel-keleti államok nagy részének a legfontosabb kapcsolódási pontja a világgazdasághoz a kőolajexport, amely ezáltal a régió gazdasági teljesítményének fő meghatározója. A kőolaj-export, amely 1981-ben a nem-szolgáltatásból származó exportbevételek 96%-át tette ki, jelenleg is 80% körüli értéket képvisel, a fő olajexportőrök esetében pedig továbbra is 90% fölötti részesedéssel bír.

A kőolaj árának középtávon felbecsülhetetlen ingadozása következtében a legfőbb jövedelemforrás és így a gazdaságok növekedési lehetősége is bizonytalan. Az olajpiac szeszélyéhez a keresleti oldal (a kelet-ázsiai recesszió, a terrorizmus elleni háború, az alternatív energiaforrások) és a kínálati oldal (az OPEC belső vitái, Irak visszatérése az olajpiacra, a "közel-keleti helyzet") bizonytalanságai is hozzájárulnak.

Az olajárakra vonatkozó becslések bizonytalanságát mutatja, hogy a 90-es évek végének prognózisai az elkövetkező évekre a 20 dollár körüli (hordónkénti) olajárat tartották reálisnak, sőt, 1999 elején, amikor az olaj ára rövid időre a 10 dolláros ár alá került, sokan még a 18 dollárt is túlzottnak vélték. Az ekkor készült prognózisok ennek megfelelően a régió stagnálását vettették előre. Ehhez képest 2000-ben az olajár történelmi rekordokat döntve a 38 dollárt is elérte, és úgy tűnt, 30 dollár fölött stabilizálódik. Végül fokozatosan 25 dollár körülire csökkent, és jelenleg középtávon is a 22-28 dollár közötti sávba prognosztizálják. A világgazdaság vagy egy fontosabb világgazdasági régió recessziója azonban a kereslet visszaesését, és így az ár nagymértékű esését vonná magával (ahogy az a kelet-ázsiai válság idején is megtörtént), míg a terrorizmus elleni háború elhúzódása, az arab-izraeli feszültség további éleződése vagy bármilyen más régión belüli viszály az ár további növekedését idézheti elő.

Egyéb szektorok

A (nyersolaj nélküli) áruexport jelentősége az elmúlt évtizedben a régió szinte valamennyi országában növekedett, míg 1970-ben összesen 3,4 milliárd dollár volt, 1992-ben 36,8 milliárd dollár. Ennek egyharmadát azonban Izrael adta, s a többi országra 24 milliárd dollár jutott (ami kevesebb, mint Finnország exportja). A legnagyobb fejlődés a Maghreb országokban (ezen belül is Marokkóban és Tunéziában) ment végbe, ahol a feldolgozóipari termékek exportja az 1970-es 13%-hoz képest jelenleg csaknem 80%-ot tesz ki.

Vegyipar

A vegyipar alapvetően a petrokémiai iparágakra épül, de Marokkóban, Tunéziában és Jordániában emellett jelentős a foszfát-alapú műtrágyagyártás is. A térség vegyipari exportja a 70-es évek elejének évi 100 millió dollárról a 90-es évekre 5 milliárd dollár fölé nőtt.

A petrokémiai termelésben a térségnek komoly komparatív előnye van (ehhez egyebek mellett a környezetvédelmi előírások lazasága is hozzájárul), így akár a térség húzóágazatává is válhat. A Perzsa-öböl országai, illetve Algéria is petrokémiai iparának bővítését tervezi, hogy a kitermelt nyersanyagot nagyobb feldolgozottsági fokon értékesíthesse. A nagyszabású, tőkeintenzív fejlesztések rendkívül költségesek, a jelenlegi olajár-emelkedésből nyert többletbevételek azonban megteremthetik a források egy részét. Az egyszerűbb szénhidrogén-alapú petrokémiai termékek (műanyagok) fő felvevőpiacai az ázsiai és egyes afrikai országok, de a GATT tárgyalások nyomán enyhülő protekcionizmus a fejlett országok új piacait is megnyithatja a minőségi termékek előtt.

A műtrágya-exportnak viszont nem annyira a fejlett országok adnak perspektívát (az agrárprotekcionizmus csökkenésével párhuzamosan várhatóan az EU műtrágyakereslete is csökkeni fog), a legígéretesebb piac (a csökkenő vámok miatt) Korea, Thaiföld, illetve hosszabb távon Kína és India.

Textil- és ruházati ipar

A 70-es évek elejének 30 millió dolláros exportja a 90-es évek végére meghaladta a 4 milliárd dollárt. Ennek nagy része Marokkóból és Tunéziából származott (kisebb része Egyiptomból és az Öböl-menti országokból), a fő felvevőpiac (80%) az EU volt.

Az uruguayi forduló eredményeképpen a Multifibre Agreementet (MFA) 10 éves lefutással, azaz 2005-re fokozatosan hatályon kívül helyezik. A kistermelőknek az MFA előnyös volt, hiszen az olcsóbban termelő nagy konkurensek (Kína, India, Pakisztán, Banglades) csak egy bizonyos kvótáig exportálhattak, így nem szorították ki őket. Az MFA eltörlése tehát várhatóan a nagy ázsiai exportőrök előretörését hozza az európai piacon, s éles konkurenciát teremt a mediterrán országoknak. Az euro-mediterrán megállapodás ugyan továbbra is adhat némi előnyt, a versenyképesség növelése azonban elkerülhetetlenül szükséges a fennmaradáshoz.

Egyéb feldolgozóipar

A régió egyes országaiban (elsősorban Tunéziában) megjelent az autóalkatrész- és elektronikai iparág is (főképp összeszerelő tevékenység formájában). A jobbára európai cégek beszállítóiként végzett tevékenységben azonban túl erős konkurenciának számít Kelet-Európa, amely kedvezőbb feltételeket tud nyújtani e téren. A régió versenyesélyeit elsősorban a viszonylag magas (a közép-kelet-európai élmezőny szintjének megfelelő) munkabérek, a komolyabb ipari tradíciók és a kellő létszámú, jól képzett munkaerő hiánya és a lassan leépülő bürokratikus akadályok rontják.

Agrárexport

A mezőgazdasági termékek súlya a legtöbb ország exportjában kis mértékben csökkent az elmúlt évtizedben, de sok ország (főként Marokkó, Jordánia, Libanon és Szíria, de még Izrael, Tunézia és Egyiptom) esetében viszonylag magas a hányada, és továbbra is fontos szerepet tölt be. A fő piac az EU, s a termékek között a primőráruk és a gyümölcsök dominálnak. Az EU agrárprotekcionizmusának csökkenése, az euro-med szabadkereskedelem kiterjesztése a mezőgazdasági termékekre, a megnyíló kelet-európai piacok az export további fellendülését hozhatják, azonban korlátot szab a termelésre alkalmas területek, illetve a víz szűkös volta.

Turizmus

A turizmus a térség több országa (Egyiptom, Izrael, Jordánia, Marokkó, és Tunézia) számára fontos bevételi forrás. A kedvező adottságok (kellemes időjárás, tengerpart, kulturális emlékek), valamint a legnagyobb turistakibocsátó, Európa közelsége előnyt jelent e szektor fejlődésére, ellenben negatívan hat, hogy a régió a híradásokban többnyire terrorakciók vagy fegyveres konfliktusok kapcsán szerepel.

Egyéb szolgáltatások

A kereskedelmi és pénzügyi szolgáltatások az elmúlt évtizedben a világgazdaság legdinamikusabban fejlődő ágazatai közé tartoztak, és várhatóan így marad ez az elkövetkezendő évtizedben is. A közel-keleti országoknak nagy hagyományai vannak e téren, és földrajzi helyzetük (Európa, Ázsia és Afrika találkozása) is kedvező lehetőséget kínál a globális szolgáltatásokban való részvételre. Például csak a Szuezi-csatorna használati díjából és a hozzá kötődő szolgáltatásokból Egyiptomnak évi 3 milliárd dollár bevétele származik, ami a közeljövőben várhatóan tovább emelkedik, hiszen a közlekedési folyosóban érintett régiók (Európa, Kelet-Ázsia, illetve egyre inkább növekvő mértékben Dél-Ázsia is) közötti kereskedelem további növekedése prognosztizálható.

Strukturális reformok

A sikeres világgazdasági alkalmazkodás kulcsa tehát a térség országai számára is a termelési struktúra és a jövedelmek források diverzifikálása. Ennek megfelelően a térség legtöbb országa több-kevesebb elszántsággal és sikerrel neki is látott bizonyos szerkezet-átalakítási programokhoz.

Négy ország, Marokkó, Tunézia, Izrael és Jordánia hajtott végre az utóbbi évtizedben jelentősnek mondható strukturális reformot, jellemző módon azok az országok, amelyek természeti kincsekben (olajban) kevésbé gazdagok, és ezért nem halogathatták sokáig a szerkezet-átalakítást.

Marokkó és Tunézia az EU perifériáján próbál mindinkább bekapcsolódni az európai gazdasági vérkeringésbe, az utóbbi időben több-kevesebb sikert elérve. A sok szempontból kivételnek mondható Izrael az egyetlen fejlett ipari ország a térségben, amelyet humán tőkéje és technológiai fejlettsége a high-tech iparágakban is versenyképessé tesz a világpiacon. Az arab-izraeli békefolyamat sokakat optimistává tett a jövőt illetően, számtalan elképzelés született a térség országai közötti gazdasági együttműködés lehetőségeiről, amelyek jórészt a fejlett Izrael és a munkaerőben gazdag arab országok gazdasági kooperációjára épültek.6 Jelenleg azonban nem túl biztatóak a kilátások, és mind Izrael, mind Jordánia esetében sok függ a békefolyamat további alakulásától.

Nehezebben indultak be a reformok azokban az országokban, amelyek nagyobb mértékben támaszkodhattak más jövedelemforrásaikra. A legbiztatóbb talán Egyiptom helyzete, amely 1994 óta folyamatosan 3-6%-os évi növekedést ér el. Libanont leszámítva a térség többi országának exportjában továbbra is egyértelműen a szénhidrogén-termékek dominálnak, amelyek a jelenlegi magas kőolajár mellett számottevő pluszjövedelmet hoznak. De míg az olyan relatíve kis népességű államok, mint Líbia vagy a Perzsa-öbölbeli sejkségek megtehetik, hogy tartalékot képeznek az ínségesebb évekre, a nagy népességű (és komoly élelmiszer-importra szoruló) Algéria, Szíria vagy Irán számára létszükséglet a bevételek diverzifikálása.

Az euro-mediterrán partnerség

Katalizátor szerepet játszhat a térség országainak gazdasági átalakulásában és világgazdasági integrációjában az Euro-mediterrán Partnerségi Kezdeményezés, amelyet 1995-ben indított el az Európai Unió és 12 mediterrán ország.7 A cél az, hogy 2010-re euro-mediterrán szabadkereskedelmi övezetet hozzanak létre. Ez többek között azzal az előnnyel jár, hogy támogatja a térség országait a tervezett reformok véghezvitelében, elősegíti a déli országok egymás közötti kereskedelmét is akadályozó korlátok lebontását, az EU anyagi támogatást nyújt az átalakításhoz, s a megvalósuló szabadkereskedelmi övezet a külföldi befektetések számára is vonzóbbá teszi a régiót.

A megvalósítással kapcsolatban számos kérdés merül fel: az EU támogatások jóval alacsonyabbak, mint azok a közvetlen és közvetett veszteségek, amelyeket a "déli" országok a liberalizáció miatt elszenvednek, a külföldi tőke érdeklődése is elmarad a várakozástól, a negatív hatások pedig súlyos társadalmi feszültségeket gerjeszthetnek, az arab-izraeli békefolyamat megrekedése, a konfliktus kiéleződése pedig sok ponton kétségessé teszi a terv jövőjét.

Afrika8

Afrika talán a leginkább perifériára szorult térsége a világgazdaságnak. Marginalizálódását mutatja, hogy míg 1970-ben a világkereskedelem 3%-át adta, jelenleg alig 2%-át (Dél-Afrika nélkül mindössze 1,2%-át), a (nem olaj) nyersanyag exporton belüli részesedése pedig az 1970-es 9%-ról 3%-ra csökkent (az olaj esetében tapasztalható volt némi növekedés, 4%-ról 7%-ra). A hanyatlás a nemzeti jövedelemben is tükröződött, 1998-ban Afrikában az egy főre jutó GDP alacsonyabb volt, mint 1970-ben(!).9 (3. táblázat)

Afrika hanyatlása azonban korántsem volt "megírva". Az 1960-as években a sűrűn lakott és kevesebb termőterülettel ellátott Ázsia sokkal inkább tűnt szegénységre és stagnálásra ítélt területnek, mint a természeti kincsekben gazdag Afrika. 1965-ben például Ghána GDP-je és exportja is magasabb volt, mint Koreáé. Korea exportja azonban 1995-re négyszázszorosára (!) nőtt, Ghánáé mindössze négyszeresére, sőt, az egy főre jutó nemzeti jövedelme reálértéken csökkent a 60-as évekhez képest. Afrika gazdasági és szociális mutatói 1995-ben nem nagyon különböznek az 1960-as évek Koreájáétól vagy Malaysia, Thaiföld és Indonézia 70-es évekbeli értékeitől (bár a megtakarítások és a beiskolázottság aránya alacsonyabb).

Arra, hogy mi lehet a kontinens hanyatlásának, illetve lehetőségei alatt maradó gyenge teljesítményének oka, a szakirodalomban számtalan magyarázat született. Két fő megközelítés különíthető el: az internalisták az okokat az egyes országok belső viszonyaiban (hibás gazdaságpolitika, nagy tranzakciós költségek, éghajlati vagy kulturális tényezők) keresik, az externalisták ugyanezt a nemzetközi munkamegosztás, a világgazdasági anomáliák rovására írják.

A kilencvenes évek változásai

Az afrikai gazdaságok összességükben az 1990-es években hullámzó teljesítményt nyújtottak. 1991 és 1993 között a világgazdaságban (és a fő gazdasági partner Európában) lezajlott recesszió hatása érvényesült Afrika gazdasági növekedésében is. Néhány viszonylag jobb évet követően a 90-es évek második felének visszaesése szintén külső tényezőknek, az ázsiai válság hatásainak tudható be.

A pénzügyi válság közvetlen hatásai alig néhány országban éreztették hatásukat, hiszen a legtöbb afrikai ország nem kapcsolódik szorosan a nemzetközi pénzpiacokhoz10. E téren talán csak Dél-Afrika volt érintett, ahol a nemzeti valutára nehezedő nyomás fokozódott. Afrikát kereskedelmi kapcsolatai is elsősorban az EU-hoz és az USA-hoz kötik, nem pedig Ázsiához.

Az ázsiai válság mélyülése és a világkereskedelemre gyakorolt hatása azonban már Afrika többi részét is érintette: az exporttermékek iránti kereslet visszaesett, ami az alacsonyabb árakban jelentkezett, márpedig Fekete-Afrika 47 nemzete közül 39-nek két termék adja az export több mint 50%-át. Ez 1998-ban az exportbevételek 16%-os visszaesését jelentette (mennyiségileg alig csökkent az export), és mivel az afrikai gazdaságok teljesítménye nagymértékben függ exportbevételüktől (az export átlagosan a GDP 32-33%-át teszi ki), ez a GDP növekedésének lassulásában is megmutatkozott.

Az új évezred elejére vonatkozó prognózisok sokáig derűlátóak voltak. Ehhez hozzájárult az afrikai exportcikkek fő piaca, Európa gyorsuló gazdasági növekedése, amely mindig pozitívan hat a kontinens teljesítményére. Az olajtermelők (Angola, Kamerun, a két Kongó, Nigéria, Gabon, Egyenlítői Guinea) az olajár emelkedéséből profitáltak, míg számos más országra (Dél-Afrika, Botswana, Zambia) a nyersanyagok (elsősorban a fémek) árának növekedése hatott kedvezően.

Az optimizmus azonban korai volt. A világgazdaság vezető gazdaságainak lassuló növekedése, illetve recessziója sokszoros erővel hatott az afrikai országokra és gazdasági eredményeikre. Az exportpiacok beszűkülése mellett a kulcsfontosságú nyersanyagok - így a már amúgy is igen nyomott árú kávé, gyapot és réz - ára csökkent. Ez tovább rontotta számos egyoldalú exportfüggőségben lévő ország kilátásait. Valamelyest enyhítette a helyzetet az olajár csökkenése, hiszen a legtöbb ország számára komoly terhet jelentő energiaimport kiadásai is csökkentek.

A főbb gazdasági szektorok fejlődési potenciálja

Nyersanyagok

Az utóbbi években számos agrártermék esetében jelentősen csökkent Afrika részesedése a világkereskedelemben: a kakaó 60%-ról 40%-ra, a kávé 30%-ról 15% alá, a banán 6%-ról 4%-ra, a földimogyoró 40%-ról 5%-ra.

Az alultőkésített termelést sokszor kezdetleges termelési technikák jellemzik, ebből következően az időjárás befolyásoló szerepe is nagy. Az 1999-es aszályos év, csakúgy, mint a 2000. év túlságosan erős esőzései (mozambiki árvíz) negatívan hatottak a termésre. Az agrár-protekcionizmus csökkenése a világgazdaságban nem elsősorban az afrikai termékek kereskedelmét érinti kedvezően: például a banán esetében az EU-nak a WTO hatására valószínűleg meg kell szüntetnie az afrikai termelők eddigi preferálását. Sőt, általánosságban is elmondható, hogy a kereskedelmi korlátozások enyhülése egyben az Afrikának korábban nyújtott preferenciák hatásának csökkenését jelenti.

A mezőgazdasági és a bányászott nyersanyagok világpiaci árának ingadozása komoly kihat az adott terméket exportáló fejlődő országok jövedelmére, ezt a Loméi Egyezmény keretében működő Stabex és Sysmin alapok sem tudnak megfelelően kiegyenlíteni.11 A nyersanyagáraktól való túlzott függés, illetve az egyoldalú termékstruktúra roppant bizonytalanná teszi a legtöbb afrikai gazdaság jövedelmét, amelynek kiküszöbölése érdekében az afrikai országoknak diverzifikálniuk kellene termelési és export-struktúrájukat.

Feldolgozóipar

A termelési struktúra szélesítését optimális esetben az ipari bázis létrehozásával lehetne megalapozni. A versenyképes ipar létrehozása azonban számos nehézségbe ütközik12:

- Afrikának kompetitív előnye az alacsony munkaerő-költségben (illetve az alacsony nyersanyag- és energiaköltségben) van. E kompetitív előnyök szerepe azonban a globális versenyben jelenleg visszaszorulóban van;

- Afrika azokban az iparágakban versenyképes, amelyekben a kereslet növekedése alacsony, míg a konkurencia (főként az ázsiai) erős;

- a régió egyik gazdasági központhoz sem tartozik elég szorosan (ahogy Délkelet-Ázsia Japánhoz és a kis tigrisekhez, Kelet-Európa az EU-hoz vagy Latin-Amerika az USA-hoz), ez korlátozza a külföldi tőkéhez jutását;

- számottevő hátránya az afrikai országoknak, hogy különösen a közlekedés területén költséges az infrastruktúra kiépítése;13

- a magánszektor gyenge, a piacot néhány multinacionális társaság uralja, mellettük csak kisvállalkozások vannak, a hazai középvállalatok hiányoznak;

- a későn indulók technológiai elmaradottsága egyre nagyobb. Az új technológia megszerzésének költsége pénzben, és ami fontosabb - a működtetéshez szükséges szaktudás miatt - megnőtt;

- a külföldi működő tőke vonzásában a munkaerő minőségének fontossá válása szintén nem kedvez Afrikának;

- a régió nagymértékben függővé vált a külföldi támogatásoktól, beleértve a külföldi technológiát és szaktudást;

A nehézségek ellenére több ország példája is azt mutatja, hogy van lehetőség a diverzifikálásra, a legtöbb esetben a saját nyersanyagok feldolgozására építve. Például szolgálhat Mozambik, Elefántcsontpart, Ghána vagy Uganda esete. Biztató lehet Mauritius példája: a nagyrészt hazai kézben levő textilipara már évi 1 milliárd dollár fölötti exportot realizál, Európa, Amerika és a Távol-Kelet piacain, sőt, a flying geese14 jelensége is megjelent, a költségek csökkentése érdekében Mauritius az afrikai hátországban (Madagaszkár, Mozambik) kezdi telepíteni a termelés munkaerő-igényes részét. Hasonló szerepet tölthet be a politikai és világgazdasági elszigeteltségből kilépő Dél-Afrika, a földrész egyetlen fejlett ipari országa.

Turizmus

A diverzifikáltabb jövedelemstruktúra megteremtésére ad lehetőséget Afrika számára a turizmus fejlesztése. Afrika turizmusból származó bevétele GDP-jének több mint 11%-át adja, eközben a világ turizmusból származó bevételeinek mindössze 2% tudhatja magáénak, és egyedül Dél-Afrika szerepelt a 40 legfontosabb turistacélpont között. Természeti kincsei, gazdag és egzotikus kultúrája folytán óriási kiaknázatlan lehetőségei vannak, és biztató jel, hogy az elmúlt tíz évben az ágazat 7-8%-os éves növekedése a világátlag (5%) fölött van, sőt Tanzániában évi 20% körüli ütemben nőtt.

Külföldi források

Az afrikai országokban jellemző 15% körüli megtakarítási ráta túlságosan alacsony a tartós növekedés fenntartásához. Csökkent a fejlett országok és nemzetközi fejlesztési intézmények által Afrikának nyújtott segélyek mértéke is: 1992-ben Afrika még 32 dollár/fő segélyt kapott, 1998-ra ez 19 dollárra esett vissza. Ennek oka szintén sokrétű: a hidegháború után Afrika vesztett stratégiai jelentőségéből, az Európai Unió prioritásai között szintén hátrébb került Afrika, és a segélyt nyújtók sincsenek meggyőződve a segélyek hasznos voltáról és megfelelő felhasználásáról.

Afrika perifériára szorultsága a külföldi tőkeberuházások nagyságában is megmutatkozik: 1999-ben 7,5 milliárd dollár áramlott Afrikába,15 az összes FDI mennyiségének kevesebb mint 1%-a, a fejlődő országokon belül 3,7%. A fő beruházási területek a kőolaj- és más kitermelő-iparágak, a turizmus, illetve a telekommunikáció (elsősorban privatizáció formájában), míg a fő befektetők a Dél-Afrikai Köztársaság és a volt gyarmatosítók, de a dél- és kelet-afrikai térségben egyre inkább jelen vannak a távol-keleti befektetők (nem annyira japán, inkább kínai, hongkongi, maláj csoportok). Afrika legtöbb országa ennek ellenére továbbra is roppant bizonytalan befektetési területnek tekinthető, a kedvezőtlen befektetési klíma mellett sokszor a politikai kockázat is nagy.

Konklúzió

Rövid távon a prognózisok az olajárak viszonylag magas szintéjének köszönhetően a közel-keleti régióban magas, bár lassuló növekedéssel számolnak, míg Afrika esetében a nyersanyagárak csökkenésével - a világgazdaság lassuló növekedésével párhuzamosan - romló gazdasági teljesítményt prognosztizálhatunk.

Mindkét vizsgált régió esetében megállapíthatjuk, hogy világgazdasági pozíciójukban középtávon nem sok változás várható. Kevés esély kínálkozik az alapvetően nyersanyag-exportáló szerepkörből való kitörésre, csak néhány ország esetében láthatunk bíztató jeleket. Ennek megfelelően a legtöbb ország gazdasági növekedése egy-két termék világpiaci keresletének és kínálatának függvénye marad.

Táblázatok

1. táblázat. A reál GDP változása a fejlődő országokban, 1982-2002


		1982-91	1992 	1993 	1994 	1995 	1996 	1997 	1998 	1999 	2000 	2001 	2002 

fejlődők 	4,3 	6,4 	6,4 	6,7 	6,1 	6,5 	5,8 	3,2 	3,9 	5,8 	4,0 	4,4 
Fekete-Afrika 	1,9 	-1,1 	0,8 	1,9 	4,0 	5,1 	3,5 	2,5 	2,5 	2,8 	3,5 	3,5 
Ázsia 		6,9 	9,4 	9,4 	9,6 	9,0 	8,3 	6,7 	3,8 	6,2 	6,8 	5,6 	5,8 
Közel-Kelet 	2,9 	5,3 	1,6 	2,4 	2,1 	4,5 	3,3 	3,2 	3,0 	5,5 	4,5 	3,8 
Latin-Amerika 	1,8 	3,6 	4,1 	5,0 	1,7 	3,6 	5,4 	2,1 	0,1 	4,1 	1,0 	1,7 

Forrás: IMF (2001b)

2. táblázat. A GDP/fő változása a fejlődő országokban, 1982-2002


		1982-91	1992 	1993 	1994 	1995 	1996 	1997 	1998 	1999 	2000 	2001 	2002
 
fejlődők 	2,0 	3,9 	3,9 	4,4 	4,8 	4,2 	4,9 	1,6 	2,4 	4,3 	3,5 	4,2 
Afrika 		-0,7 	-3,2 	-2,2 	-0,2 	1,1 	3,0 	0,5 	0,7 	-0,1 	0,3 	1,4 	1,9 
Ázsia 		5,0 	7,6 	7,6 	8,0 	7,4 	6,7 	5,3 	2,7 	4,9 	5,6 	4,6 	5,0 
Közel-Kelet* 	0,2 	-0,1 	1,2 	-2,2 	-1,6 	5,5 	2,9 	0,6 	-0,9 	3,2 	0,3 	2,8 
Latin-Amerika 	-0,3 	1,5 	2,2 	3,2 	1,1 	1,0 	4,2 	-0,1 	-1,7 	3,2 	0,2 	2,1 

Megjegyzés: * Észak-Afrika nélkül
Forrás: IMF (2001a), 201. o.

3. táblázat. Néhány gazdasági mutató változása a világgazdaság egyes régióiban 1970 és 1997 között


				Afrika 	Dél-Ázsia 	Kelet-Ázsia 	Latin-Amerika 

GDP/fő, 1970 (USD) 		546* 	239 		157 		1216 
GDP/fő, 1997 (USD) 		525** 	449 		715 		1890 
beruházás/fő, 1970 (USD) 	130 	48 		37 		367 
beruházás/fő, 1997 (USD) 	92 	105 		252 		504 
megtakarítás/GDP, 1970 (%) 	20,7 	17,2 		22,3 		27,1 
megtakarítás/GDP, 1997 (%) 	16,6 	20,0 		37,5 		24,0 

Megjegyzések: * Dél-Afrika nélkül 525; ** Dél-Afrika nélkül 336.
Forrás: Világbank (2000). 8. o.,

Irodalom

Africa Institut of South Africa (1998): Africa at a Glance 1997/98, Facts and Figures

Bhinda, Nils et al, (1999). Private Capital Flows to Africa, Perception and Reality, FONDAD, Hága

FAOSTAT (2000). http://apps,fao,org/default,htm

Farkas Péter (1997). Európa és Afrika gazdasági kapcsolatai a kilencvenes években (különös tekintettel az Európai Unióra), MTA VKI Műhelytanulmányok, Budapest

Gelb, Alan - Rob Floyd (1999). The Challenge of Globalisation for Africa, in: South African Journal of International Affairs, 2. szám

IMF (2001a). World Economic Outlook, Október, Washington D. C.

IMF (2001b). World Economic Outlook, December, Washington D. C.

Richards, Alan - John Waterbury (1996). A Political Economy of the Middle East, Westview Press, Boulder (Colorado)

Riordan, E., Mick et al (1998). The World Economy and its Implications for the Middle East and North Africa, 1995-2000, in: Nemat Shafik (szerk,). Prospects for the Middle Eastern and North African Economies, From Boom to Bust and Back?, Macmillan, London - St, Martin, New York

UNCTAD (1999). Trade and development Report 1999, New York és Genf

UNCTAD (2000). World Investment Report 2000, New York és Genf

Világbank (1999). World Economic and Social Survey 1999, Washington D. C.

Világbank (2000). Can Africa Claim the 21st Century, Washington D. C.

Angol cím: Global Economic Prospects of the Middle East

and Africa at the Turn of the Millenium


Kulcsszavak: Afrika, Közel-Kelet, gazdasági szerkezet, strukturális reform, export-diverzifikáció, nyersanyagok, kőolaj


1 Az észak-afrikai országokat a közel-keleti országokkal együtt vizsgálom.

2 További forrásokat jelentett, hogy a térség stratégiai pozíciójának köszönhetően az arab országok, különösen az Izraellel közvetlen hadiállapotban lévők, további jelentős külföldi (főként szaúdi és más Öböl-menti államokból érkező, kisebb részt szovjet) támogatást kaptak, míg Izrael, Törökország illetve a 80-as évek elejétől Egyiptom is, az amerikai segítségre számíthattak.

3 Csak Kuvait közel 100 milliárd dollárnyi, külföldön elhelyezett vagyonát használta fel ekkor, de a többi Öböl-menti ország is dollármilliárdokat költött, és költ ma is, biztonsági célokra.

4 Elsősorban egyiptomiak, jemeniek és palesztinok.

5 Így, bár termelékenységi tényezők nem magyarázzák, a munkaerő költsége Egyiptomban 50%-kal magasabb, mint Indiában vagy Kínában. (Riordan, 24. o.)

6 A 90-es évek közepén több terv is készült az Izrael, Jordánia és a Palesztin Önkormányzat által alkotott Triádról, amely egy létrehozandó vámunió magja lehetne. Izrael öt év alatt leépítené a jordán és palesztin termékeket érintő vámjait, 2010-re pedig kölcsönösen megtörténne a vámleépítés, illetve Egyiptomot, Szíriát és Libanont, sőt Törökországot, Ciprust és a politikai viszonyok megfelelő alakulása esetén Irakot is bevonnák a vámunióba.

7 Marokkó, Algéria, Tunézia, Egyiptom, Szíria, Libanon, Izrael, Jordánia, a Palesztin Önkormányzat valamint az európainak számító Törökország, Málta és Ciprus.

8 Észak-Afrikát a Közel-Kelethez tartozónak vettem, így ebben a részben Fekete-Afrikára helyezem a hangsúlyt.

9 1998-ban 23 afrikai országban volt alacsonyabb az egy főre jutó nemzeti jövedelem értéke az 1970-es értéknél (a többi kontinensről összesen 7 ország "dicsekedhet" hasonló teljesítménnyel).

10 A hitelkondíciók változása és a segélyek csökkenése ezeket az országokat is érintette.

11 A két alap 5 évre együttesen mintegy 2,5 milliárd eurót tesz ki.

12 Világbank (2000) alapján

13 1960 és 1980 között 160 milliárd dollárt emésztett fel 2 millió km út építése. Ennek 1/3-a a fenntartási munkák elmaradása következtében gyakorlatilag használhatatlan. Sok országban az úthálózat sűrűsége a korábbi csúcsérték felére csökkent. (Gelb - Floyd, 1999)

14 A flying geese (repülő hattyú) az "ázsiai csoda" egyik alapjelensége, amikor a fejlődésben élenjáró országok a technológiai skálán előrébb lépve a környező szegényebb országokba telepítették ki a termelés munka-intenzív részét.

15 Ennek is jelentős része a Dél-Afrikai Köztársaságból áramlott a környező országok kitermelő iparába.


<-- Vissza a 2002/7 szám tartalomjegyzékére
<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra
[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]