2001. szeptember 13-án, életének 88. évében elhunyt Szabó Árpád, a matematika történetének világszerte elismert szaktekintélye, a hazai tudománytörténeti kutatások egyik vezéralakja, a méltán nagynevű klasszika-filológus és ókortörténész, a lebilincselő pedagógus és elragadó magánember.
1913. október 16-án született Budapesten. Felsőfokú tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán kezdte 1931-ben, görög-latin szakos hallgatóként, majd a doktori fokozat megszerzése után, 1935-től a Frankfurti Egyetemen hallgatott klasszika-filológiát és ókortörténetet, ahol 1939-ben habilitált. Érdeklődése eleinte a nyelvészet felé fordult, de kezdettől fogva nyitottnak érezte magát antik néprajzi, vallás- és művelődéstörténeti kérdések irányában is. Ez a szellemi sokszínűség aztán egész életútján végigkísérte, és lehetővé tette számára, hogy mintegy az ókortörténet Odüsszeuszaként számos, egymástól látszólag távol eső területet bebarangoljon. Vándorlásai azonban nem egyszerű kalandozást jelentettek, hiszen az érdeklődési körébe tartozó diszciplínákat mély, alapvető belátásokkal és felfedezésekkel gazdagította.
Tanári pályafutását a Debreceni Egyetemen kezdte; 1940-ben, 27 évesen lett a klasszika-filológia professzora. Hamarosan széles körű elismerésre tett szert a Periklész kora (1942) című könyvével, amelynek "időszerűségét" mind az akkori, mind a harmincöt évvel későbbi kiadás olvasói felismerték és nagyra értékelték. Ez az időszerűség Szabó Árpád számára igen fontos volt, gyakran hangsúlyozta: "a történelem főként arra jó, hogy rajta keresztül jobban megértsük saját korunkat". Az antik történelem és mentalitás szenvedélyes szakértőjeként leginkább talán ez az elv motiválta akkor, amikor sorra írta kitűnő könyveit ebben a témában, mint például: Demosthenes és Athén (1943), Sokrates és Athén (1948), Mágia és vallás (1949), Homéros (1954), A trójai háború (1956) vagy későbbről az igen népszerű Aranygyapjú (1977), Róma jellemei (1985), Hellász hősei (1985), Szophoklész tragédiái (1985), Odüsszeusz kalandjai (1996) (a lista nem teljes). Ezekben a műveiben elsősorban nem a száraz, filológiai tényfeltárás feladatát tartja szem előtt, hanem megpróbálja a mai, nem szakmai olvasó számára is átláthatóvá, érdekessé és aktuálissá tenni az antikvitás heroikus világát. Ugyanezt a küldetést teljesítette az oktatásban is, és magával ragadó stílusa sok ifjú egyetemistában lobbantotta fel az érdeklődés tüzét. A debreceni tanszék 1948-ban megszűnt, és Szabó Árpád a Budapesti Egyetem oktatója lett. Legendás klasszika-filológiai és ókortörténeti előadásai valódi eseményszámba mentek, és népes hallgatóságot vonzottak nemcsak a kötelező látogatók, hanem az érdeklődők köréből is. Emellett oktatója volt az Eötvös Kollégiumnak is, amelyhez nagy reményeket fűzött, ám sajnos neki is meg kellett tapasztalnia, hogy a kor politikai viszonyai általában nem kedveztek a dédelgetett álmoknak.
1957-ben elbocsátották állásából. Az ezt követő években kénytelen volt tanúbizonyságot tenni szellemi frisseségéről és rugalmasságáról, és egészen más területen bizonyította tehetségét. 1958-tól a Matematikai Kutatóintézet munkatársa lett, figyelmét a matematika korai történetére fordította. A fordulat persze nem előzmények nélkül ment végbe, a dialektikus materializmusra irányuló általános érdeklődés légkörében már a negyvenes évek végén a dialektika történetével kapcsolatos tanulmányokba fogott. A problémakör magával ragadta, és úgy tervezte, átfogó könyvet ír ebben a témában, ám vizsgálatai egyre inkább a görög matematika kialakulása felé vezették. Az ötvenes évek közepén megjelent és átütő sikert hozó, külföldön publikált cikkei a görög matematikáról, a nemzetközi elismerés megmentette a politikailag kegyvesztett Szabó Árpádot a tudománytörténet számára.
Főműve, a görög matematika kibontakozásáról írt könyve végül hosszas előkészületek után, 1969-ben jelent meg német nyelven, Anfänge der griechischen Mathematik címmel. Az azóta számos idegen nyelvre lefordított könyvben, amelynek magyar nyelvű, rövidített változata A görög matematika kibontakozása címmel jelent meg (1978), a szerző egy addig még soha nem látott módon, újszerű nézőpontból tekintett a korai görög matematikára: a filozófiából kiindulva érkezett el a matematikához, majd onnan továbbhaladva visszajutott a filozófiához. A görög matematikai terminológia nyelvi elemzésén keresztül kimutatta, hogy a matematikai bizonyítás elve és gyakorlata a görög dialektikából, a vitatkozás művészetéből származik. Ugyancsak nyelvi eszközökkel fedezte fel, hogy a klasszikus görög matematika sokat köszönhet a püthagoreus arány- és zeneelméletnek is. A matematikai érvelések általános jellegét elemezve arra a belátásra jutott, hogy az absztrakt, deduktív, antiempirikus gondolkodási stílus az eleai filozófiai tradícióból ered, ott jelent meg először a logikai tudatosság és a szigorú érvelés (például az indirekt bizonyítás) igénye. Ezzel új fényben tüntette fel mind a matematika történetében első válságként jelentkező "összemérhetetlenség" problémáját, mind a válságra válaszként érkező axiomatikus-deduktív kifejtési stílus eredetének kérdését. Mindezek a vizsgálatok hatalmas vihart és vitákat kavartak a tudománytörténet világában, és szerzőjüknek egyaránt szereztek barátokat és ellenségeket - pontosan úgy, ahogy minden igazán nagy és forradalmi gondolat.
Szabó Árpád a siker ellenére sem horgonyzott le végleg a matematika történeténél, hanem onnan továbbhajózott az ókori görög csillagászat és földrajztudomány világa felé. A hetvenes években induló kutatásai nyomán 1982-ben jelent meg Athénben másik nagy tudománytörténeti műve, amelyet szerzőtársával, Erkka Maulával közösen írt, szintén németül: Enklima: Untersuchungen zur Frühgeschichte der Griechischen Astronomie, Geographie und der Sehnentafeln. Ebben a könyvében a gnómón, vagyis a csillagászati napóra használatának tanulságait vonja le, és kimutatja, hogy az eszközben rejlő lehetőségek korai kiaknázása hogyan vezetett annak a görög csillagászati és földrajzi világképnek a kialakulásához, amelyet a későbbi szerzők munkáiból ismerhetünk, és amelynek elemei rejtetten vagy nyíltan ma is jelen vannak hétköznapi és tudományos műveltségünkben, kultúránkban. A görög matematikával kapcsolatos kutatásaira építve azt is feltérképezi, milyen szerepet játszott a görögök erősen geometriai szemlélete csillagászati elképzeléseik kialakulásában, és hogy mindez miféle összefüggéseket mutat a trigonometriai apparátus kidolgozásának igényével és folyamatával. A könyv egy kidolgozottabb változata, a Das geozentrische Weltbild 1992-ben jelent meg, ennek legfontosabb eredményei az Antik csillagászati világkép című, 1998-ban megjelent kötetben olvashatók magyarul. Amikor a szerzőt 1979-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjai sorába választotta, szokatlanul élénk érdeklődéstől övezett székfoglalóját is ebben a témában tartotta A leghosszabb nap címmel.
Eközben sem feledkezett meg talán mindvégig legkedvesebb témájáról, a görög matematikáról, ezt kitűnően példázza Eukleidész Elemek című művének kiadása, amelynek szövegét Szabó Árpád gondozta; emellett több fontos matematikatörténeti mű megjelenését is sikerrel szorgalmazta. A Matematikai Kutatóintézetből 1983-ban ment nyugdíjba, bár ezzel korántsem tett pontot saját kutatásai végére. Erről tanúskodik néhány további tudománytörténeti műve, például a Kádár Zoltánnal közösen írt Antik természettudomány (1984) vagy a középkori és reneszánsz (főként magyar) matematikai kultúrát bemutató Matematikai műveltségünk keretei (1988), amelynek a kolozsvári matematikus, T. Tóth Sándor volt a társszerzője. Legfontosabb magyar nyelvű matematikatörténeti írásait A görög matematika (1997) című kötetében tette közzé. A matematika és a tudományok története mellett azonban továbbra is behatóan foglalkozott a klasszikus antik kultúrával, ahogy azt a korábban felsorolt kötetei bizonyítják, vagy éppen a filozófiával és az oktatás kérdésével a Bevezetés a filozófiába (1993, Ferge Gáborral) és a Magyarság, irodalom és filozófia (1994) című könyveiben. 1991-ben alapító főszerkesztőként indította útjára az Existentia című, az antik bölcseletre és annak örökségére összpontosító filozófiai folyóiratot.
A Magyar Tudományos Akadémia 1990-ben választotta rendes tagjává, ahol a Tudomány- és Technikatörténeti Komplex Bizottságban dolgozott. Ekkor már tagja volt legalább tíz külföldi akadémiának és intézetnek: az USA-ban, Olaszországban, Finnországban, Görögországban, Németországban és Pakisztánban. Európai és amerikai egyetemeken tartott előadásai nyomán többször ajánlottak fel neki külföldi tanszéket, de ő mindig hazatért. Itthon Akadémiai díjjal (1964), Apáczai Csere János-díjjal (1992) és Széchenyi-díjjal (1993) jutalmazták munkásságát. 1994-ben Gazda Istvánnal megalapította az azóta is aktív Magyar Tudománytörténeti Intézetet, amelynek tevékenységéről számos szép, igényes kiadvány tanúskodik évről évre. Dédelgetett terve volt, hogy a tudománytörténeti tanulmányokat szervezett keretek között kötelezővé tegye a felsőfokú oktatásban; az oktatási rendszer alsóbb fokain pedig azt a célt tűzte ki, hogy a tudományos tárgyakkal kapcsolatos köztudatban elmélyíti a történeti szemlélet fontosságának tudatát. Bár 1991-ben visszakapta egyetemi tanári rangját, a hosszú késlekedés egy híresen nagy hatású pedagógustól fosztotta meg a magyar történész- és tudóshallgatók több nemzedékét, akik csak különleges alkalmakkor lehettek tanúi Szabó Árpád legendás előadói szellemének, hérakleitoszi lángjának.
Szabó Árpád hajója immár végleg révbe ért, ám utazásai során kitörölhetetlen emléket hagyott a matematika, a csillagászat és a geográfia történetében éppúgy, mint viszonyunkban a görög mondák, istenek, hősök, államférfiak és művészek világához. Műveit világszerte ismerik, a fontosabbak angol, német, francia, görög, japán és orosz nyelven is olvashatók. Azért alkotott, azért kutatta szenvedélyesen a történelmet és a tudományok történetét, hogy mind a tudományban, mind a művészetekben, mind a leghétköznapibb kérdésekben képesek legyünk emlékezni, méghozzá jól tudjunk emlékezni a régmúlt korokra, mert ezen keresztül jobban megérthetjük azt a világot, amelyben mi élünk. Sajnos, mára Szabó Árpád professzor úr is közös emlékezetünk részévé vált.
Emlékezzünk rá tisztelettel és szeretettel!