A Korona Kiadó egyszerre több, a múlt század magyar történelmét különböző aspektusból vizsgáló kötettel jelent meg a piacon. Közöttük szerepel Vargyai professzor műve,amely mintegy húszévnyi kutatás szintetizáló igényű végeredményének is tekinthető.
E hosszú idő alatt a szerző nemcsak a magyar levéltárakban található iratanyagot, hanem az 1919-1945 közötti periódus magyar történelmével kapcsolatos, a német és osztrák archívumokban megbúvó dokumentációt is igen alaposan feldolgozta. Fontosnak tartjuk megemlíteni, hogy a szerző a bölcsészkart megelőzően az ÁJTK-n is tanított, személyében tehát egy olyan kiterjedt jogi ismeretekkel rendelkező jogtudós-történész szakember ült az íróasztalhoz, aki - nem mellesleg - az ország legismertebb hadtörténészei közé (is) tartozik. A korszak és a választott téma feldolgozásánál pedig eme tudományok (jog-történelem-hadtörténet) forrásainak, eszközeinek és eredményeinek együttes, kiegyensúlyozott színvonalú alkalmazása Vargyai professzor interpretációját sajátossá, és az adott kort tárgyaló többi műhöz képest markánsan egyedivé formálta.
A modernkori magyar históriával foglalkozó történészként a legtöbben hajlamosak vagyunk arra, hogy az átfogóbb igényű monográfiákban a politikai elit belharcait, azaz az e konfliktusokból felépülő ún. "belpolitika" történéseit, az egyéni, csoportos és pártérdekek mögött meghúzódó ideológiai motivációkat, valamint a háttérben megbúvó társadalmi folyamatokat leírva-feltárva mintegy "letudjuk" a vizsgált periódus feldolgozását, elemzését. Ez az egyébként önmagában is igen széles fókusz az adott kontextusnak megfelelően tetszés szerint bővíthető a külpolitikai összefüggések, egyes államigazgatási struktúrák működésének, valamint a gazdasági szféra főbb irányainak ismertetésével. Ehhez képest Vargyai professzor gyökeresen eltérő módszert alkalmaz: egy érdemtelenül keveset vizsgált erőcentrum, a magyar királyi honvédség, kor- és kórképét megrajzolva igyekszik ábrázolni a Horthy-korszakot, miközben egyáltalán nem hanyagolja el, sőt gyakran tudatosan előtérbe is helyezi, a már említett bel-és külpolitikai szféra meghatározó eseményeit, tendenciáit. Elemzését ez a jó aránnyal vegyített kettőség teszi egyedivé: az egyes történéseket és folyamatokat egyszerre láthatjuk egy speciális szervezet, a hadsereg - és legfőképpen az azt irányító vezérkar - szemszögéből, ugyanakkor feltárulnak azok a kül-és belpolitikai determinációk is, amelyek jelentős mértékben alakították magát a hadsereget is.
Vargyainál tehát a honvédség és annak vezetése egyszerre aktív és passzív erő: szemünk előtt válik a trianoni béke előírásainak következtében szervezetében megcsonkított, létszámában korlátozott, a húszas években kissé marginalizálódott hadsereg a harmincas, negyvenes évek fordulójára olyan, egyre fontosabb és öntörvényűbb hatalmi centrummá, amely a fegyveres erők közötti belső szakmai kapcsolatokat kihasználva érdemben avatkozik bele a magyar és a német kormány diplomáciai tárgyalásaiba, gyakran jelentősen befolyásolva azok aktuális kimenetelét, és erősíti az egyre szűkülő mozgásterű kabinetek német orientációjú csoportjait. A szerző vizsgálati szempontjának kijelölése korántsem önkényes választás eredménye. Ne felejtsük el, hogy az 1932 októbere és 1945 novembere között a kilenc magyar kormányfő közül öten, eredeti hivatásuk szerint katonatisztek voltak. Az volt a MOVE-t alapító, Horthyt a hatalomba segítő, majd a fajvédő ellenzék vezető pozícióját elfoglaló Gömbös, aki a honvédelmi államtitkári posztról a miniszteri bársonyszéken keresztül jutott a Sándor-palotába, Sztójay Döme altábornagy, a vezérkar hírszerzési osztályának korábbi vezetője, hosszú ideig hazánk berlini katonai attaséja, majd követe, aki a megszállást követően a kollaboráns kormányt irányította, Lakatos Géza vezérezredes, a "kiugrási kormány" első embere. Nagyreményű vezérkari tisztként kezdte pályafutását az őrnagyi rangban 1935-ben nyugdíjba vonult későbbi nyilasvezér, Szálasi Ferenc is, aki 1944. október 15. után "nemzetvezetőként" vonult be a magyar történelembe, sőt, még ellenkormányának, a Debrecenben megalakult ideiglenes kormánynak is egy vezérezredes, Dálnoki Miklós Béla állt az élén.
Vargyai professzor tehát - mint azt már egy 1983-as könyvében is megfogalmazta -tulajdonképpen arra keresi a választ, hogy milyen hatása volt a fegyveres erők politikai szerepvállalásának a nagypolitikai döntési mechanizmusokra, illetve, hogy hosszabb távon hogyan befolyásolta egy bel-és külpolitikai babérokra törő, fokozatosan átpolitizálódó hadsereg aktivizálódása az ország történelmét. Ebből a szempontból könnyen belátható, hogy a magyar modell speciálisnak tekinthető: a csehszlovák demokráciát kivéve, Európának ezen a felén a hadseregek igen gyakran főszerephez jutottak egy-egy országban. Gondoljunk csak a Pilsudski-féle (majd utódai által tovább működtetett) lengyel katonai diktatúrára, az 1923-as és 1934-es bolgár államcsínyekre, az 1929 januári jugoszláv puccsra, a román hadsereg 1938-1941 közötti beavatkozásaira és az Antonescu-rezsimre, vagy a német, olasz és osztrák fegyveres erők és a paramilitáris párthadseregek (SA, Heimwehr) személyi összefonódásaira. Ezekhez képest a magyar hadseregről elmondható, hogy nem döntött meg kormányokat és rendszereket, nem taszított le és emelt fel embereket a trónra, sőt, a honvédség egésze - egyes alakulatainak 1919 - 1921-es szerepétől eltekintve - két évtizedig a Horthy-rendszer egyik legfőbb támaszának bizonyult.
Röviden tekintsük át Vargyai professzor narratívájának főbb elemeit. Könyvét az első világháború utolsó két évének rövid hadtörténeti ismertetésével kezdi, majd az 1918 - 1919-es időszak elemzésével folytatja. A Károlyi-kormány katonapolitikáját vizsgálva megállapítja, hogy a Szent István-i Magyarország katonai védelme lehetetlen volt ugyan, de jobb szervezéssel "néhány kisebb területkorrekció katonai megvalósítása" lehetséges lett volna (18. o.). Részletesen ismerteti Horthy hatalomra jutását és a hadseregnek ebben, valamint a hatalom megtartásában játszott szerepét: látjuk, hogy a szegedi fővezérség embrionális csíráiból hogyan alakul ki a Budapestre bevonuló nemzeti hadsereg, amelynek különítményesei nemcsak a fehérterror kilengéseiért felelősek, de gyakran önálló nyomozati szervként fellépve bénítják az új államhatalom működését. Vargyai professzor kiemeli, hogy a vezérkar már 1920-ban kidolgozta Csehszlovákia megrohanásának tervét, és részben Horthy tudtával, saját külpolitikai akciókba kezdett. A téma további elemzése szempontjából hangsúlyosan utal a jól ismert incidensre, amikor a kormányzóválasztáskor a Parlamentet elözönlő egyenruhások révén megelevenedik egy magyar katonai diktatúra rémképe (23-43). Külön fejezeteket szán a békeszerződés katonai vonatkozásainak (43-53), illetve a Trianon rendelkezéseivel szemben levezényelt reorganizációnak, amelynek során a kormány és a hadsereg az antant ellenőrei ellenében érthetően egymás partnerei voltak Végig követhetjük, hogyan sikerült a kormányzónak és miniszterelnökének, Bethlen grófnak, a húszas évek első harmadára a hadsereget visszaszorítani oda, ahová szerepe szerint békeidőben való: a kaszárnyákba. Mindezen az sem változtatott, hogy - néha akár a kormány háta mögött is - a szűkös gazdasági lehetőségekből következően a létszám és fegyverzet tekintetében gyenge honvédség vezérkara a hírszerzésre helyezte a hangsúlyt, és az olasz-német hadsereg irányába keresett potenciális szövetségeseket a kisantant államok túlerejével szemben (57-72). A későbbiek folyamán olvashatunk a harmincas évek erjedési folyamatáról, amikor a világgazdasági válság hatásai megroggyantották a versailles-i békerendszert és ezzel elérhető közelségbe került a hőn áhított revízió lehetősége. A hadseregben és a vezérkarban ekkorra már Gömbös vezetésével megtörtént a "generációváltás", és felgyorsult a honvédség tisztikarának radikalizálódása. És mégis, mint Vargyai leszögezi, bár Gömböst a változások szele a kormányfői székbe repítette - nem mellékesen továbbra is magának tartotta meg a honvédelmi tárcát - és a bethleni örökséggel egyre keményebb harc kezdődött, a hadsereg belpolitikai célú felhasználása a számtalan környező országokbéli példa ellenére sem került napirendre Magyarországon. A szerző szerint Gömbös az "idők szavára" hallgatva az egy tömegpártra épülő hatalmat preferálta a katonai diktatúrával szemben (74 - 85). A következőkben Vargyai professzor ismerteti a revíziós készülődés és a hadsereg fejlesztésének (győri) programját és annak valóságos (alacsony) hatékonyságát és mértékét. Véleménye szerint a győri program eredményei sem tehették képessé a magyar honvédséget arra, hogy külföldi szövetségesek nélkül egyedül vállalja a fegyveres harcot valamelyik szomszéddal. A kormány nem adhatott annyi pénzt, amely a hadsereget alkalmassá tehette volna egy modern háborúra - a vezérkar igényei mindig meghaladták az államkassza szerény lehetőségeit -, de a leküzdhetetlen katonai gyengeség tudatában ezt a tengelyhatalmak támogatásának megszerzésével próbálta pótolni. A revíziós célok érdekében való náci-német orientáció erősödése viszont Vargyai olvasatában "a vég kezdete" volt (86-95). Az idő a politikusokat igazolta: a honvédség csak nagy nehezen tudott megfelelni az 1938-1941 között revíziós sikerekből következő megszállási feladatoknak, ugyanakkor ezek hatására a hadsereg szerepe és a katonai vezetés mozgástere megnőtt, hamarosan pedig a kormánnyal való nyílt rivalizálásba torkollott (96 - 119). A válság 1941 nyarán tetőzött, amikor Werth Henrik vezérkari főnöknek jelentős szerepe volt a Szovjetunió elleni háborúba való belépésben. Az ügyet Vargyai nagy részletességgel és igen árnyaltan tárgyalja, és a jogtudós magabiztos fölényével kezeli a Bárdossy tevékenysége és esetleges rehabilitációja kapcsán a közelmúltban is sokat vitatott hadbalépés alkotmányjogi vonatkozásait (154 -196). Ezt követően alaposan ismerteti a honvédség keleti fronton kifejtett működését, nem feledkezve meg az egész frontvonalat mozgásban tartó harcászati és hadászati háttér, valamint a szövetséges szlovák, román, olasz, finn, horvát stb. egységek tevékenységének ismertetéséről (196 - 256). Könyve utolsó részében a Kállay-kormány különbéke-tapogatózásait ("tengelytörés" 267 - 305) követően feltárja az ország megszállásához vezető német katonai döntési mechanizmust és részletesen taglalja a Sztójay-kormány idején létrejött megszállási struktúrát, 1944 nyarának bonyolult összefüggéseit, a kiugrás előkészítését és a különösen találóan "káosszal enyhített, anarchiával súlyosbított rémuralomként" definiált nyilasrezsim politika-és hadtörténetét .
Vargyai professzor árnyalt elemzései során történészként és jogászként is törekszik a valamennyiünk által áhított, teljes mértékben azonban soha el nem érhető objektivitásra, de ugyanakkor nem habozik az olvasót saját véleményével megismertetni. Az 1920-ban Luddendorff német tábornok jobboldali körével a magyar vezérkar által folytatott tárgyalásokat így jellemzi: "A tárgyaló felek végtelen primitívsége, enciklopédikus tudatlansága konszenzust eredményezett, legalábbis az utópisztikus frázisok szintjén" (30). Különösen karakteres stílusa a "Katonai kérdések a háborús törvényhozásban" című fejezetben, ahol a hiteles jegyzőkönyvekre támaszkodva idézi fel a szélsőjobb képviselőinek hajmeresztően primitív és gyakran hazaárulás-számba menő megnyilatkozásait, amelyekkel állandó tűz alatt tartották a németektől és a háborútól óvatosan távolodni próbáló Kállay-kormányt. E lapokon különösen rájár a rúd Bakyra, aki szerint a délvidéki vérengzés során "életét vesztette talán egy-két ártatlan zsidó vagy szerb", és a későbbi nyilas belügyminiszterre Vajnára, aki követelte, hogy a sebesült honvédeknek ne adjanak zsidó vért, és kijelentette: "a mi fennmaradásunk a Donnál, Sztálingrádnál vagy esetleg Afrikában fog eldőlni". Ezek után érthető, hogy Vargyai Vajnát önmagát is alulmúlni képesnek, elképesztően ostobának minősíti.
A recenzensek - magától értetődően - persze nem azonosulhatnak a szerző valamennyi megállapításával és a kevés formai és tartalmi hibát, hiányosságot is szóvá kell tenniük. A szakma szempontjából bizony szerencsésebb lett volna, ha a kiadó lehetőséget biztosít arra, hogy egy ilyen lélegzetű munka ne kerülhessen a polcokra jegyzetek, név-és tárgymutató nélkül. Ezek hiánya sajnos akadályozni fogja a kötetet kézikönyvként használni szándékozó történészek munkáját. A színvonalas kivitelezésű könyvbe szemet szúró nyomdai hibák, elírások is bekerültek, és nehezen érthető, hogy a 32. oldalt miért a 49, a 64-et pedig miért a 33. oldal követi. Úgy véljük, hogy a szélsőjobboldali szervezetek (Kettős Kereszt Vérszövetség, Ébredő Magyarok Egyesülete, Etelközi Szövetség) és a hadsereg tiszti-főtisztikari személyi átfedéseinek ismertetésével a szerző közelebb kerülhetett volna a honvédséget irányító vezetők egyes lépései és az azok hátterében megbúvó ideológiai motivációk közötti kapcsolat teljesebb feltérképezéséhez. Ugyanez vonatkozik a Gömbös miniszterségével beindult változásokra, sőt, talán érdemes lett volna Gömbösnek egy külön fejezetet szentelni. A társadalmi válságok nyomán fokozódó szélsőjobboldali tendenciák hadseregre gyakorolt hatásának ismertetése nem mindig egyenes vonalú, így a honvédség és a Legfelsőbb Hadúr között a harmincas években bekövetkező eltávolodás egyes stációi sem teljesen tisztázottak. 1944 tavaszának és nyarának tragikus eseményei kapcsán több kisebb pontatlanság is előfordul: a magyar zsidók vagyonának a kollaboránsok közötti szétosztásáról Hitler nem döntött, annál inkább a Sztójay-kormány tagjai, akik az évtizedes múltra visszatekintő tervezetek alapján e javakkal (részben sikeresen) az egész társadalmat korrumpálni akarták, a gettósítások nem április 17-én, hanem egy nappal korábban kezdődtek (330), a csendőrpuccs leginkább Horthy félelmeiben létezett, valójában a budapesti zsidók deportálása érdekében érkeztek kakastollas egységek a fővárosba, akiknek megjelenését Horthy egy ellene a belügyminisztériumból szervezett államcsínykísérlet első lépésének vélte (324-326), az Auschwitz-jelentés helyett az "Auschwitz-jegyzőkönyv" megfogalmazás tűnik pontosabbnak (330).
Az eddigieket összefoglalva úgy tűnik, hogy Vargyai professzor interpretációja egy, a térségben szinte egyedi paradoxon szemszögéből vizsgálja az 1919 és 1945 között eltelt negyedszázadot, amelyet a kötet alcímében találóan az "Összeomlástól összeomlásig" meghatározással illet. Annak ellenére, hogy az 1919-es és 1920-as esztendők egy katonai diktatúra lehetőségét rejtették magukban, a kormányzó és Bethlen ügyes taktikája lehetővé tette, hogy a hadsereg befolyása a rendszer stabilizálásánál ne veszélyeztethesse a "korlátozott parlamentarizmus" alkotmányos berendezkedését. Magyarországon tehát, a térség legtöbb országától eltérően, nem került sor katonai puccsra, de a húszas évek ideológiai alapjain (antiszemitizmus, xenofóbia, irredentizmus) szocializálódott tisztikarra a harmincas évek német vezetéssel lezajlott hatalmi átrendeződése olyan katalizátorként hatott, amely a honvédség vezetőinek jelentős részét a hazai szélsőjobboldal szimpatizánsává tette. E folyamat révén a hadseregben a rendszer radikális reformja iránt megnyilvánuló egyre erősebb igény messze túlhaladt a kormányzó és köre által elképzelt legmerészebb változtatások mértékén. S bár a revíziós és háborús feladatok eredményeként megnövekedett szerepű katonai vezetést a politikai elit több-kevesebb nehézség árán, de képes volt ellenőrzése alatt tartani, a tisztikar és a Legfelsőbb Hadúr között lassan, de biztosan növekvő távolság hatása éppen a legdöntőbb pillanatban, akkor mutatkozott meg, amikor Horthynak nagyobb szüksége volt katonáinak hűségére, mint korábban bármikor: 1944. október 15-én. Ekkor a katonai vezetés és a vezérkar nagy része, a kormányzó akaratával szembefordulva, a korábbi kollégát, Szálasit juttatta hatalomba, és ezzel az 1918-1919-es összeomlás romjain létrejött Magyarország egy újabb, immár a végső összeomlás küszöbére érkezett. (Korona Kiadó, Budapest, 2001. 391 o.)
Fleck Zoltán: Jogszolgáltató mechanizmusok az államszocializmusban. Napvilág Kiadó, Budapest, 2001. 276 o., Ára 1500 Ft.
Fleck Zoltán monográfiája jogszociológiai munka: a totalitarizmus-poszttotalitarizmus többnyire csupán a politológiai irodalomban tárgyalt problémáját a jogrendszer működése felől veszi tehát szemügyre. A közelebbről a szocialista állam jogszolgáltatásának funkcionálását föltáró értekezés előbb az elméleti és történeti kereteket fogalmazza meg, utóbb a magyar szocializmus második szakaszának jogalkalmazó mechanizmusait elemzi. Az előbbi nyomán - a totalitarizmusfogalmakat és a jogrendszer-tipológiákat áttekintve, illetve a két totális rendszer jogának sajátosságait rögzítve - a weberi jogszociológiára épülő, de a modern politológia eredményeit is fölhasználó teoretikus magyarázóelméletet épít ki. Az utóbbi során - a bíróságok, az ügyészségek, a társadalmi bíráskodás, illetve a "néprészvétel" szerepét föltárva - a magyar szocializmus második szakaszát "poszttotalitarizmusként" értelmezi. A fiatal kutató munkája, szerencsésen elkerülve a kérdés elemzésében szokásos ideologikus megközelítést, a jelen viszonyait is meghatározó struktúrák megértéséhez igyekszik hozzájárulni.
S. Nagy Katalin: Önarcképek. Palatinus, 2001. 313 o., Ára 3000 Ft.
A könyv sajátos szempontból tekinti át az egyetemes művészettörténetet: a művészönarcképek alakváltozásait követi benne nyomon. A művészettörténész- szociológus szerző fölfogásában az önarcképek összetett jelentést sűrítenek magukba: a művész metamorfózisainak legszemléltetőbb megnyilvánulásaiként egyszerre adnak hírt a személyiség és a művészszerep változásaitól. A művészönarcképek története ilyenformán az önmagát megmutató ember belső énjével és társadalmi szerepeivel folytatott küzdelem története. Az elemzés a történeti teljesség igényével tekinti át az önarcképek históriáját: az összefoglalás az egyiptomi, görög-római és középkori kezdetektől egészen a századforduló-századelő és a huszadik század önarcképeiig ível. A történeti háttérismereteket, szociológiai összefüggéseket és esztétikai interpretációt egyszerre nyújtó elemzés az önarcképfestészet legnagyobb alakjait számba véve maga is eleven portrékkal szolgál. Az olvasó ilyen, életszerű mini-arcképet kap például az önarcképeivel önnön személyének változásait dokumentáló Dürerről, az önmagát kíméletlenül föltáró Rembrandtról, a művészetének és életének szintézisét megteremtő Van Goghról vagy a személyiségét elrejtő és festészetét föltáró Cézanne-ról. S. Nagy Katalin elegánsan formált kötetét számos fekete-fehér és tizenhat színes illusztráció díszíti.
Gérard Noiriel: A történetírás "válsága". Napvilág Kiadó, Budapest, 2001. 382 o. Ára 1900 Ft.
A kötet címében a "válság" kifejezés nem véletlenül szerepel idézőjelben. A francia történész - hazájában egyébként jelentős visszhangot keltett - monográfiája voltaképpen vitairat: a történetírás válságát hangoztató elméletek gazdag anyagot mozgató és nagyszabású bírálata. Alcíme szerint a történelemről "tudománnyá válásától napjainkig" megfogalmazott "elméletek, irányzatok és viták" áttekintését nyújtó munka két részből áll. Az első a modern történettudomány történetének tudományelméletileg megalapozott és széles historiográfiai keretbe foglalt képét rajzolja meg. A második négy - a francia történettudomány működéséből vett, de az általánosítás igényével fölvetett - tudományszociológiai példát von vizsgálat alá. Noiriel saját álláspontját Marc Bloch híres tételeinek továbbgondolása nyomán fogalmazza meg: a történetírásnak eszerint sajátosan "pragmatista" feladatai vannak, a maga eszközeivel ahhoz kell hozzájárulnia, hogy az emberek "jobban élhessenek". A kötet külön érdekessége a szerzőnek a magyar kiadás számára fogalmazott, a gondolatmenet vitakérdéseit élesen fölvető bevezetője.
Palasik Mária: A jogállamiság megteremtésének kísérlete és kudarca Magyarországon, 1944-1949. Politikatörténeti Füzetek, XVII. Napvilág Kiadó, Budapest, 2000. 347 o. Ára 1500 Ft.
A történésznő eredetileg kandidátusi értekezésnek készült munkája a koalíciós korszak politológiai szemléletű összefoglalását nyújtja. A korszakra vonatkozó szakirodalom alapos ismeretében elkészített és kiterjedt önálló kutatásokra épülő elemzést tehát elsősorban látásmódja teszi érdekessé. A II. világháború vége és a kommunista berendezkedés kiépülése közötti éveket a jogállamiság megteremtésének kísérleteként, illetve e kísérlet ellehetetlenülésként bemutató ábrázolás előbb a jogállami jogalkotás eredményeit, a kiépülő demokratikus intézményrendszer összetevőit veszi sorra, majd a berendezkedés működésének, a parlamenti és parlamenten kívüli politikai harcoknak a rajzát adja. A szerző az előbbi során az alkotmányjogra összpontosító jogtörténeti elemzéseket végez, az utóbbi során pedig a történeti földolgozás változatos eszközeivel él: sajtóközleményeket használva, parlamenti jegyzőkönyveket tanulmányozva, levéltári forrásokat vallatóra fogva vagy visszaemlékezések kritikai analízisére építve rekonstruálja a korabeli politikai összecsapásokat. Az olvasó az Ideiglenes Nemzetgyűlés hónapjaitól a kommunista hatalomcentralizáció esztendejéig lépésről lépésre haladva követheti nyomon a jogállami intézmények kiépítésétől az azok fölszámolásáig terjedő folyamatot.
Az MTA Földrajztudományi Kutatóintézetének kiadványai
Kiskőrös természeti-ökológiai adottságai. Szerk. Juhász Ágoston. Budapest, 2000. 182 o. Ára 2240 Ft.
Kiskőrös a "Szőlő és a bor városa" kitüntető címet viseli, nemzetközi rangja van. A piacváltás és a kereskedelmi kapcsolatok átrendeződése, az Európai Unióhoz való csatlakozás lehetősége, a sokoldalú adottságokra alapozott turizmusfejlesztés időszerűvé tették, hogy a térségnek karaktert adó természeti adottságokról, a múlt és a jelen szőlőkultúrájáról, az idegenforgalmi lehetőségekről a kérdéskört tematikusan bemutató, tudományosan megalapozott kiadvány készüljön. A könyv nem csak az érdeklődő olvasó vagy a tudományos közvélemény számára nyújt ismereteket, szól a gazdasági, kereskedelmi kapcsolatok fejlesztésében érdekelt potenciális partnerekhez is.
Tájkutatási irányzatok Magyarországon (Szerk. Schweitzer Ferenc, Tiner Tibor) Budapest, 2000. 131 o. Ára 1120 Ft.
A Marosi Sándor akadémikus 70. születésnapja alkalmából készült tanulmánykötet a hazai tájkutatás szerteágazó témáiból ad ízelítőt. A különböző iskolák különböző vizsgálatain alapuló kutatások foglalkoznak az alföldi táj, a karsztterületek, a határ menti területek tájhasznosításával, a klímatípusok elhatárolásának módszereivel, valamint a tájökológiának a környezetvédelemben betöltött szerepével. A szerzők közös álláspontja, hogy a tájakban végbement változásokért nem teljes mértékben az ember felelős. Éppen ezért a tájvédelmi szabályokat, rendeleteket tájökológiai szempontok szerint kell kialakítani, és az embert, létesítményeivel együtt, mindig a táj szerves részének kell tekintetni. A kutatásban alkalmazott korszerű térinformatikai, matematikai-statisztikai, ökofiziológiai vizsgálatok nagymértékben segítik a határ és rokontudományokkal való nélkülözhetetlen együttműködést.
Physico-geographical research in Hungary (Eds. Ádám Kertész, Ferenc Schweitzer) Budapest, 2000. 178 o. Ára 5040 Ft.
A kötet az utóbbi néhány év természetföldrajzos OTKA munkáiról ad helyzetképet. A tanulmányok régiók szerint képviselik a hazai természetföldrajzi iskolákat, kutatóműhelyeket, felsőoktatási tanszékeket, így együttesen átfogó képet nyújtanak az ország ez irányú tudományos tevékenységéről. A hazánkban hagyományosan vezető szerepet betöltő geomorfológiai kérdések mellett helyet kapnak az utóbbi évek új irányzatai is, így a geo- és tájökológia, az antropogén felszínformálás vagy a tájszervezés aktuális kérdései. A kötet jól reprezentálja a Magyarországon jelenleg folyó természetföldrajzi kutatásokat és az utóbbi években a magyar geográfiában végbement változásokat.
Hungary towards the 21st centruy: the human geography of transition (Ed. Zoltán Kovács) Budapest, 2000. 276 o. Ára 5040 Ft.
A gyűjteményes kötet kísérletet tesz az ország kialakulóban lévő térszerkezetének bemutatására. A tanulmányok az 1989/90-es évek politikai változásai nyomán lejátszódott gazdasági szerkezetváltás és politikai rendszerváltás térbeli folyamatainak magyarázatával és hatásaik elemzésével foglalkoznak, földrajzi szemszögből. A könyvben olyan szerzők tanulmányai kaptak helyet, akik vizsgálódásaikat az OTKA projektek keretében folytatták.
Kocsis Károly: Kárpátalja mai területeinek etnikai térképe 1941, 1999. Számítógépes térképszerkesztés: Farkas Zoltán, Keresztesi Zoltán. Budapest, 2001. 800 Ft.
Az MTA Kisebbségkutató Intézetével közösen kiadott kötet a kárpát-medencei etnikai térképsorozat többi tagjához hasonlóan az etnikai térszerkezetnek az elmúlt fél évezredben lezajlott átalakulását és jelen állapotát kísérli meg felvázolni. A mű címoldalán Kárpátalja mai területének 1941-re és 1999-re vonatkozó anyanyelvi adatokon nyugvó etnikai térképeit, a két legnagyobb város - Ungvár és Munkács - nyelvi-etnikai arculatának 1880-1999 közötti változását mutatja be kör- és sávdiagramok segítségével. Mindkét térképen - kördiagramok segítségével - a ruszin-ukrán, magyar, orosz, román, német, szlovák, cigány és zsidó (jiddis, héber) anyanyelvű népesség térbeli eloszlását és az aktuális közigazgatási beosztást kísérheti figyelemmel az olvasó. A címoldalon található az 1941. január 31-i állapotoknak megfelelő anyanyelvi és közigazgatási térkép is, melynek az 1999-es, jórészt becsléseken alapuló adatokkal való összevetése érdekes tanulságokkal szolgál a 20. század derekán lezajlott történelmi, demográfiai, migrációs és etnikai folyamatok megítéléséhez. Hét melléktérkép a mai Kárpátalja területének 1495, 1796 körülire valószínűsített, 1880, 1910, 1930, 1941 és 1999-beli nyelvi-etnikai térszerkezetét, két táblázat pedig a főbb etnikai-nyelvi csoportok lélekszámának, arányának 1495-1989 közötti változását tárja fel.