I.
1. Száz évvel ezelőtt, 1901-ben osztották ki első ízben Stockholmban, illetve Oslóban a Nobel-díjakat, amelyeket a közhiedelem a legnagyobb nemzetközi tudományos, illetve irodalmi és béketevékenységért járó elismerésnek tekint. Nem ünneprontás, ha sietve megjegyezzük, hogy van nem egy - legalábbis a "szakmák" körében - olyan nagyra értékelt díj, amely, ha talán a vele járó pénzjutalom elmarad is a Nobel-díjak mögött, erkölcsi elismerésben felülmúlja azt, már csak azért is, mert ritkábban osztják ki: ilyen a matematikai Wolf-díj, de tájékozottabbak fel tudnának sorolni másokat is (a Royal Society érme, a moszkvai Lomonoszov-érem stb.).
A Nobel-díjak centenáriumáról Magyarországon is több helyen megemlékeztek: a Magyar Akadémia Kémiai Tudományok Osztálya már 2001. szeptemberében előadóülést rendezett a témáról. Nagy szolgálatot tett az Akadémia folyóirata a tudománynak, amikor 2001. évi 12. számában megjelentette az előadások szövegét.
Ezek az előadások erősen eltértek az ilyenkor szokásos, közismert tényeket elismétlő szövegektől: kivétel nélkül mindről elmondhatjuk, hogy eredeti, szokatlan szemszögből világították meg tárgyukat és ezzel gondolatébresztő szerepet is vállaltak, ami a tudományban talán a "non plus ultra". Elgondolkoztató például, hogy míg mind az öt földrészről, száznál több országból származtak Nobel-díjasok, mindössze 28 olyan ország van, amelynek saját állampolgára kapott Nobel-díjat - már itt hangsúlyosan le kell szögezni, hogy a Magyar Tudományban közölt cikkek kizárólag a három természettudományos (kémia, fizika, orvostudomány-élettan) díjjal és a közgazdasági, ún. Alfred Nobel Emlékdíjjal foglalkoznak, sem az irodalmi, sem a Nobel-békedíjjal nem. Ez a "kizárás" sokkal egzaktabb alapra helyezi az összeállítást. Ezen az idézett adaton (1430.) kívül másutt is találunk nagyon fontos megállapításokat (1428. lábjegyzet), amelyek világossá teszik, hogy a Nobel-díjasok "nemzetiség" szerinti osztályozása (és számbavétele) szinte megoldhatatlan akadályokba ütközik, és minden ilyen "nekünk ennyi Nobel-díjasunk van" típusú hencegést eleve vitathatóvá tesz. Merthogy "versengenek az országok, nemzetek, hogy melyiknek hány Nobel-díjasa van, ez a szám miként aránylik a lakosság számához" stb. (1455.). Tetejébe ennek a kétes bizonyosságú "versengésnek néha a destruktív formái erősödnek fel" (1456.). Mellesleg a díjak a díjazottak "életét felforgatják" (1462.), vannak "terhes mellékhatásaik" (uo.), és "a díjazottak publikációs tevékenysége a díj átvétele után jelentősen csökken" (uo.).
2. Bár a természettudományos Nobel-díjak kiosztásában is történtek hibák és mulasztások (pl. Mengyelejev, aki 1907-ben halt meg, nem kapta meg), ezek száma és jellege nagyságrendekkel kisebb súlyú annál, ami az irodalmi és a békedíjak kiosztása terén történt. Ezért bölcs elhatározás volt mind a szerzők, mind a szerkesztőség részéről, hogy e két díj kitüntetettjeivel nem foglalkoztak. Ha ui. az ember csak futólag is megnézi pl. az irodalmi Nobel-díjasok névsorát, nem állhatja meg csodálkozás, sőt, megrökönyödés nélkül. Igaz, számos nagy író (és történész, filozófus, költő) lett Nobel-díjas, de ha azt látjuk, hogy az első kitüntetett egy René Sully-Prudhomme nevű francia költő volt, akit már csak az irodalomtörténészek ismernek (talán), elgondolkodik azon: akkor még élt Ibsen, Lev Tolsztoj, Anton Csehov... Ki ismeri ma már nemhogy a műveit, de a nevét is José Echegaraynak (1904), Rudolf Euckennek (1908), Grazia Dekeddának (1926), Erik Axel Karlfeldtnek (1931: ő mellesleg a Svéd Akadémia Nobeldíj-bizottságának örökös elnöke volt, és miután életében többször visszautasította, halála évében odaítélték neki a díjat), és még hosszan sorolhatnám. Nem szólva arról, hány nagy írót mellőztek: Marcel Proust, Lion Feuchtwanger, Alberto Moravia, Graham Greene, Simone de Beauvoir - hosszan sorolhatnám. Nem is szólva arról, hogy az első orosz Nobel-díjas a "hontalan" Ivan Bunyin, fehéremigráns volt, akinek díjazásában csak a vak nem fedezi fel, hogy borsot akartak törni a "bolsevisták" orra alá. Ugyanez érzékelhető Czeszlav Milosz lengyel író esetében. Különösen fájdalmas és érthetetlen ezen kívül nekünk, magyaroknak, hogy száz év alatt egyetlen írónk, költőnk, történészünk, filozófusunk sem találtatott érdemesnek "a Díj"-ra. Pedig nem egy akadt, akinek művei megjelentek idegen nyelveken és legalább annyira rászolgáltak az elismerésre, mint sokan mások: Jókai Mór, Móricz Zsigmond, Babits Mihály - a ma élőkről ne essék szó. A legnagyobb sanszunk a világhírű filozófus Lukács György lett volna, őt jelölték is (bár nem illetékesek!), de egyrészt békedíjra, másrészt olyan ügyetlenül, hogy nem kaphatta meg - a jelölést követő évben pedig meghalt. (L. Egy elpuskázott magyar Nobel-díj. Ezredvég, 2001. 6/7.)
II.
1. Nobel (harmadik, végleges) végrendelete, illetve annak megírása valóban "az emberiség csillagórái" közé tartozik, ahogyan Stefan Zweig, a nagy (és szintén nem Nobel-díjas) osztrák író nevezte - kár, hogy neve sajtóhibásan, "Stephan"-ként jelent meg (1424.). Ám ez a végrendelet nem "igencsak rövid" (1426.) és nem "egyoldalas" (1440.): ez a tévedés onnan ered, hogy minden könyvben csak azt a részt közlik facsimilében, ahol az alapítványról és a díjakról rendelkezik. A valóságban az 1885. november 27., Párizs keltezésű végrendelet négy, kézzel sűrűn teleírt oldal, természetesen svédül, bár Nobel több nyelven kiválóan beszélt (angolul még verseket is írt). Különössége ennek a végrendeletnek, hogy teljes szövege csak évtizedekkel később jelent meg nyomtatásban: Ragmar Sohlman, Nobel munkatársa és végrendeletének egyik végrehajtója tette közzé 1950-ben megjelent posztumusz Ett Testamente című könyvében, amely csak svédül jelent meg - a végrendelet szövege szélesebb körben csak 1983-ban lett ismert, amikor Nobel születésének 150. évfordulója alkalmából Sohlman könyve angol fordításban is megjelent (a fordítást részben az Angol-Svéd Irodalmi Alapítvány finanszírozta, amelyet G.B. Shaw alapított a Nobel-díjjal járó pénzjutalomból).
2. A Svéd Nemzeti Bank által alapított, közgazdasági kutatások elismerésére alapított díjat, amelynek hivatalos neve nem Nobel-díj, hanem Alfred Nobel Emlékdíj (1426.), ugyanúgy a svéd Királyi Tudományos Akadémia ítéli oda, mint a fizikai és a kémiai díjat (a testület nem tévesztendő össze az irodalmi díjat odaítélő Svéd Akadémiával), azonban a bizottságok nem "svéd, illetve norvég tudósokból állnak" (1426.): kizárólag svéd tudósok, az Akadémia tagjai szavaznak titkosan. (Az orvosi élettani díjat a Karolinska Intézet aktív professzoraiból álló ötventagú testület ítéli oda.)
3. A valóban kiosztott Nobel-díjak száma - most mind a hatot ideértve - 515 (23-at nem osztottak ki). Egy sajnálatos sajtóhiba (1427.) szerint a kémiai Nobel-díjak száma 35 lett volna, azonban a díjak összeadott számából világos, hogy 135 kémiai Nobel-díjas van. Ezt azért fontos leszögezni, mert a Magyar Tudománynak ez a száma szinte "kézikönyv" lesz a Nobel-díjak iránt érdeklődők számára sok évig. Annál inkább, mert sem Nobel halálának, sem a díjak első kiosztásának centenáriumára egyetlen magyar könyvkiadó sem adott ki egyetlen könyvet sem, még a régebbi ilyen könyvekből sem készült új kiadás, holott e díjak iránt sokkal szélesebb körben érdeklődnek az emberek, mint feltételeznénk. (A hibáért ezúton is elnézést kérünk. - A szerk.)
4. A Nobel-preferenciák c. cikkben (Palló Gábor kiváló munkája) egész sor statisztikai táblázat taglalja a Nobel-díjak, a díjazottak, a "Nobeldíj-impotőrök' és a (helyesen:) immigránsok (1430) számát, nagyon - és eléggé el nem ismerhetően - hangsúlyozva, milyen nehéz eldönteni, "kinek" van "hány", illetve "több" Nobel-díjasa, hiszen a tudósok meglehetősen "mozgékonyak", egyik ország egyeteméről vagy kutatóintézetéből mennek a másikra és közben többször is állampolgárságot változtathatnak.
5. A Nobel-díjasok életkor szerinti megoszlása szélsőséges, már csak azért is, mert gyakran a díjazott alkotás megszületése után évtizedekkel ítélik csak oda a díjakat. A Magyar Tudományban közölt dolgozatok szerzői szemmel láthatóan betekinthettek a hosszú időre (ötven évre) zárolt adatokba, és ez külön érdeme ennek az összeállításnak: így tudtuk meg például, hogy Hevessy Györgyöt 1924 és 36 között hét alkalommal is jelölték Nobel-díjra (1446), amit végül 1944-ben kapott meg (az 1943-ast); érdekes véletlen folytán akkor, amikor már Svédországban élt és kettős (svéd és magyar) állampolgár volt.
6. Világszerte valószínűleg a legismertebb Nobel-díjas tudós Albert Einstein. Díjazása körül rengeteg a félreértés: "abszolút vitán felüli"-nek nevezi a szerző (1432), holott - és ezt ezeken a lapokon fölösleges leírni - nem leghíresebb és (szerencsétlen, félreértésekre és félremagyarázásokra okot adó elnevezése miatt) "legismertebb" alkotására, a relativitáselméletre kapta meg a Nobel-díjat (1922-ben az 1921-est), hanem "érdemdús matematikai-fizikai kutatásaiért, különös tekintettel a fotoelektromos effektus felfedezésére". Bizony, a Nobel-bizottságok ritkán értékelték a nagyon új és merész alkotásokat: jó példa erre az is, hogy Freud soha nem kapta meg a díjat, Thomas Mann pedig 1929-ben nem az 1924-ben megjelent Der Zauberberg-ért, hanem az 1900-as Buddenbrooksért...
7. A Nobel-díjasok életkoráról szólva azt a meglepő adatot olvassuk (1430), hogy a legfiatalabb kitüntetett 25 évesen a brit Sir William Lawrence Bragg volt. Ez természetesen igaz, de azzal a kiegészítéssel, hogy a díjat apjával, Sir William Henry Bragg-gal megosztva kapta, aki akkor (1915-ben) már 53 éves volt.
8. Ki lesz és ki nem lesz Nobel-díjas? - már az alcím is sokat ígérő és szellemes, és Hargittai István valóban frappáns és eredeti szemszögből mutatja meg a díjhoz vezető út buktatóit, azt, hogy ki nem kap díjat, holott része volt a munkában, de nem volt pozíciója - illetve azt, hogy ki kap díjat, pedig hát...Csakhogy a tudományt nem csak megalkotni kell, hanem ismertetni is: "Ha egy egyetemen Nobeldíj-esélyes kutatók dolgoznak, akkor az egyetem lobbizik, svéd tudósokat hív meg, hogy megismerhessék őket" (1455) ...
9. A magyar Nobel-díjasok. Talán ez a legtöbbet tárgyalt és vitatott téma, és bízvást mondhatjuk kényes témának. Minden ország igyekszik számontartani és propagálni Nobel-díjasai számát - mint az ország értékének fokmérőjét. Holott nem is az: gondoljunk a kivándorolt, másutt alkotó, de nem ott született kitüntetettekre. Amellett ez a lehetőleg minél nagyobb szám hozzájárulhat a nemzeti büszkeség növekedéséhez, de torzulásához, sovinizmusba torkolásához is. (Legyen szabad itt a szerénytelenség vádját is kockáztatva - felhívnom a figyelmet A "mi" Nobel-díjasaink c. jegyzetemre: Magyar Tudomány, 1984. 4. 294-295.) A cikkösszeállítás ezzel foglalkozó része (Beck Mihály akadémikus munkája) óvatosan egyensúlyoz: először felsorolja az immár hivatalosként hirdetett "tizenkettőket", de a részletezésnél helyreteszi a dolgot.
Elsőként az 1905-ös fizikai Nobel-díjas szerepel: Lénárd Fülöp. Megtisztelő számomra, hogy Beck professzor elolvasta és az irodalomjegyzékben megemlíti Lénárd Fülöp vagy Philipp von Lenard? című cikkemet (Technikatörténeti Szemle, 1995.), de sajnálattal látom, hogy nem sikerült meggyőznöm álláspontomról, hogy ti. von Lenard német volt. Legalábbis nem egészen sikerült meggyőznöm, mert végül is azzal fejezi be: "...munkásságának alapvető jelentősége és a magyar kultúrával és tudományossággal való kapcsolata kétségtelen". Kapcsolata - de nem odatartozása.
Nagyon fontos, hogy Beck professzor Bárány Róbertról (orvosi, 1914) megírta: "Magyar származása kétségtelen. Apja Rohoncról vándorolt ki Bécsbe, ma is élnek rokonai Magyarországon" (1445.). Ugyanis Gazda István ezt írta: "Még manapság is sok a gond a nemzeti (nemzetiségi) hovatartozás eldöntésével. Nemrégiben bélyeget adott ki a Magyar Posta a Nobel-díjas magyar tudós, Robert Barany emlékére. Úgy vélték ugyanis, hogy ha valaki Barany, az nyilván Bárány, ha meg Robert, hát Róbert. Holott ő osztrák orvos volt, aki még véletlenül sem tudott magyarul. Az eset 1988-as." (Gazda István: Kuriózumok a magyar művelődés történetéből. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1990. 86.) Mellesleg erről Szabadváry Ferenc azt írta: "Magyarnak vallotta magát, de hát ez 1876-ban történt, amikor Bécs egy kicsit közös főváros volt". (Természet Világa, 1983. október 436.)
Zsigmondy Richárd (kémiai díj, az 1925-ös 1926-ban) Bécsben született és élete nagy részében Németországban dolgozott (Göttinga). Sokan tagadják magyarságát (1445.), azzal, hogy "a magyar kultúrával nem volt kapcsolata". De Magyarországgal volt: rokonait, közük a híres bányamérnököt, kútfúrót gyakran meglátogatta és bár Nobel-díjáról a Természettudományi Közlöny meg sem emlékezett, tény, hogy anyja, aki írónő volt, magyarról németre és németről magyarra is fordított. Amikor pedig átvette a Nobel-díjat, egy ott tartózkodó magyar újságíró interjút készített vele, amikor is magyarul beszélt, sőt, magyar voltának bizonyítására (ott, az előkelő szálloda halljában) elénekelt az újságírónak egy magyar dalt, magyar szöveggel.
Polanyi, John Charles is szerepel a magyar Nobel-díjasok között, holott - amint Hargittai professzor megállapította - "Polányi János nevű magyar személy nem létezik": John C. Polanyi emigráns magyar szülők gyermekeként Berlinben született, Angliában tanult és Kanadában dolgozik. Apja, a nevezetes Polányi-család fia, P. Mihály sokak szerint megérdemelte volna a Nobel-díjat, de ő sajnos nem kapta meg.
Oláh György (kémiai díj, 1994) kissé "megöregedett" egy sajtóhiba "jóvoltából" (1448.): 1920-ban született, a valóságban 1927-ben. De a téves adat eredetéről árulkodik, hogy ugyanazon a lapon alatta Harsányi János neve következik, aki "szintén" 1920. május 29-én született.
Még egy pontosítás kívánkozik ide: amikor az 1985. évi Nobel-békedíjat az Orvosok a Nukleáris Háború megelőzéséért nevű nemzetközi mozgalomnak ítélte a Norvég Nobel Bizottság, "Hollán Zsuzsa akadémikus ekkor a Társaság alelnöke volt és a vezetőség tagjaként vehette át az érmet" (1448.) Ez tévedés - sajnos. Magam is jelen voltam Oslóban a díj átadásakor, és láttam, hogy a díjat a Társaság két társelnöke vette át: Bernard Lown amerikai és Jevgenyij Csázov szovjetunióbeli kardiológus professzor (utóbbi később egy ideig a SZU egészségügyi minisztere is volt); Hollán Zsuzsa akadémikus valóban a Társaság magyar elnöke és nemzetközi alelnöke volt, de a díjat az elnökök vették át.
Kiváló ötlet volt és elgondolkoztató az a felsorolás, amely azoknak a magyar tudósoknak a nevét tartalmazza, akik méltók lettek volna a Nobel-díjra: Eötvös Loránd, Szilárd Leó, Polányi Mihály, Teller Ede, Kármán Tódor, Neumann János, Bay Zoltán, Selye János. Kevesen akadhatnak, akik vitatják ezt a névsort, legföljebb még kiegészíthetnénk. Egy-két megjegyzés azonban idekívánkozik. Szilárd Leó nem végezte be tanulmányait a Budapesti Műegyetemen, csak elkezdte, ám négy félév után az ismert okok - a forradalmakat követő tettleges antiszemita hullám - miatt elhagyta az országot. Teller Ede - akit a magyar sajtóban rendszeresen "kineveznek" Nobel-díjasnak - nem kapta meg az elismerést, állítólag amiatt a kimondatlan, de megváltoztathatatlan szabály miatt, hogy aki fegyverfejlesztés terén dolgozik, nem kaphat Nobel-díjat. Idetartozik azonban egy érdekes mozzanat. Kovács István akadémikus élete végén - ha jól tudom, egy nemzetközi tudományos szövetség megbízásából - szakterülete, az atommag-spektroszkópia teljes bibliográfiáján dolgozott. Ekkor mondta nekem csodálkozva: Teller első 15 publikációja ezen a területen volt és ha mást nem csinált volna, akkor is nagy tudós volna!" Mondta ezt tiszteletreméltó tudományos tárgyilagossággal, mert politikailag-világnézetileg homlokegyenest szembenálltak.
Bay Zoltánnal kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy az a tanszék, amelyet az Egyesült Izzó messzelátó vezérigazgatója közbenjárására a Műegyetemen létrehoztak, atomfizikai tanszék volt, bár mindenki ellenezte, és ez 1936-ban valóban nem tűnt nagyon aktuálisnak.
10. "Sokszor emlegetik a budapesti Fasori Evangélikus Gimnáziumot, ahol annyi magyar kiválóság érettségizett. Anélkül, hogy csorbítani kívánnám e nagyszerű iskola és Rátz László, a zseniális matematikatanár érdemeit, rá kell mutatnom, hogy a történelmi Magyarországon mintegy száz, lényegében hasonló színvonalú középiskola működött." (1451.) Ezt nagyon fontos és időszerű volt hangsúlyozottan megállapítani: napjainkban a fasori gimnázium dicsőítése a vallások "újraevangelizációs" tevékenységének ideológiai alátámasztására szolgál. A magyar Nobel-díjasok közül csak egy (Wigner) végzett ott és egy Alfred Nobel Emlékdíjas (Harsányi), kettő a 12-ből. Volt még két növendéke az iskolának: Neumann János és Lukács György: "Mivel az akkori Lipótvárosban az Evangélikus Gimnáziumot tekintették igazán előkelőnek, szüleim ide járattak. Itt nem beszélek arról, milyen rossz volt ez az iskola a lényeges tanítás szempontjából. (...)a magyar irodalmi konzervativizmus vezető alakjai közül többen tanítottak engem ebben a középiskolában (Lehr Albert, később Tolnai Vilmos)." (Lukács György: Magyar irodalom - magyar kultúra. Gondolat, Bp. 1970. 6.)
11. Sokszor és sokan feszegették, miért nem létesített Nobel a matematika számára is díjat. Ennek voltaképpen egyszerű a magyarázata: ő ízig-vérig gyakorlati, ipari szakember, feltaláló volt (több száz szabadalma volt, s a közhiedelemmel ellentétben kevés haditechnikai; a dinamit sem háborús célokra készült, hanem út- és alagútépítésekhez), és akkor a matematika különben sem játszott még olyan nagy szerepet a tudományban, mint később. Ennek ellenére elterjedt pletyka, hogy Nobel így állt bosszút a matematikusokon, merthogy egy matematikus szöktette meg a feleségét. Ez - könnyen belátható - minden alapot nélkülöz: Nobel élete végéig agglegény maradt, tehát nemlétező feleségével nem történhetett ilyesmi. De másfelől, amint ez végrendeletéből is kitűnik, sokkal nagyvonalúbb ember volt annál, hogysem ilyesmit követett volna el. Roppant meglepő tehát, hogy David Ottosan svéd professzor, a biológiai Nobel-bizottság korábbi elnöke ezt írja: "A matematikusok gyakran magyarázzák a matematikai Nobel-díj hiányát azzal a kis történettel, hogy Nobel és egy svéd matematikus, Gösta Mittag-Leffler ugyanazon fiatal hölgy kegyeit kereste, aki végül Mittag-Lefflert választotta. Nobel 'válasza' az volt, hogy nem hozott létre matematikai díjat, nehogy azt halála után Mittag-Lefflernek ítéljék oda..." (1461.).
Ezt a történetet a konkrét név ellenére is erős fenntartással kell fogadnunk (nehéz elképzelni, hogy bárki sikerrel vetélkedhetett volna egy hölgy kegyeiért Alfred Nobellel, a dúsgazdag, nagyműveltségű, nagyvilági emberrel!) csakúgy, mint azt az állítást, hogy "az alapítványt tevő szándékosan kihagyta" (1433.) a matematikát. A végleges végrendelet a harmadik változat, és az előző kettőben sem szerepel a matematika. (Vö. Alfred Nobel három végrendelete c. cikkemmel: Magyar Tudomány, 1996. 12. 1531-1535.)
*
Ennyi kiegészítést, apró pontosítást tartottam szükségesnek, és remélem, hogy a tudós szerzők nem veszik rossznéven, hiszen ugyanezt az ügyet kívántuk szolgálni.