Magyar Tudomány, 2002/11 1528. o.

Könyvszemle


Demeter M. Attila:

A jó államtól a demokratikus államig

Politikafilozófiai esszék

"Egykoron azt mondták:
az a jó görög, aki ismeri és cselekszi a jót.
Ma azt mondjuk: az a jó görög, aki nem makedón"

Nacionalizmus Kelet- és Közép-Európában 

A kolozsvári Korunk folyóirathoz kötődő Ariadné Könyvektől eddig sem volt idegen a politikatudományi érdeklődés, 2000-ben jelent meg például Bíró Béla politológiai esszégyűjteménye Kossuth-paradoxon címmel, azonban most először lát napvilágot a sorozat kötetei között szűkebb értelemben vett politikafilozófiai munka. Demeter M. Attila, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem filozófiaoktatója első kötetének töretlen gondolati ívet adó tucatnyi tanulmányában manapság ritkán tapasztalt módon metafizikai igénnyel, ugyanakkor az empíria ismeretéből eredő józansággal tárgyalja a politikafilozófia némely alapkérdését. Már a tanulmányfüzér első, látszólag nem politikai témájú tagja is (Görög filozófia, görög valláskritika) a filozófiai igazságnak a nyilvánossághoz, ezen keresztül a demokráciához való viszonyát állítja középpontba, ez a kérdés azután visszatér a kötet második felében, a modernitás filozófiai hagyományának vizsgálata kapcsán is (Filozófia és nyilvánosság), amelynek antik hivatkozásai a másik szöveg ismeretében még nagyobb hitelt nyernek. A kötet utolsó tanulmánya ("Nemzeti" filozófia) is rímel az első szövegre, a szerző (és a reménybeli olvasó) a nemzeti filozófia modern diskurzusában sem felejti a bölcselet születéséről írottak tanulságait. Demeterre általában is jellemző, hogy antik ontológiai és politikafilozófiai ismeretanyagát, különösen az Arisztotelész-interpretációban szerzett jártasságát alkotó módon használja föl modern témák feldolgozásakor is úgy, hogy nem válik belőle sem a kortárs világban tájékozatlanul politizáló klasszika-filológus, sem felszínes antik példákkal dobálódzó politológus. Ez a vonás - nem függetlenül az említett metafizikai érzéktől - könyve egyik fő erénye, amely más szerzőknél ebben a formában ritkán tapasztalható.

A filozófia és a politikum viszonyának tisztázása után tér rá a szerző az antik politikafilozófia taglalására. E rész célkitűzése, hogy az antik szerzők, főként Arisztotelész államtanát az attikai filozófia ontológiai gondolkodásával egységben elemezze. A görög nyilvánosság és politikum szerkezetéről az első esszében leírtakat mindvégig szem előtt tartva először megkülönbözteti a társadalomontológia, ideológia és utópia fogalmait, hogy eljusson az eutópiához, mint a "jó állam" metafizikájához, majd az egyén szempontjából is megvizsgálja az antik politikumot, hogy azután általában tárgyalja az elmélet lehetséges szerepét a jó állam megvalósításában.

Ez a kérdés már a kötetnek a modernitást és napjaink kérdéseit taglaló második részéhez vezet. Ennek kapcsán a szerző immár megszokott eljárásával tanulságos módon utal modernnek tudott kollektivista és konzervatív érvek arisztotelészi előzményeire, majd az eddig még nem említett írásokban sorra veszi a kortárs politikafilozófia több kitüntetett témáját is. Először az egyéni politikai szabadság modern fogalmát járja körül, szem előtt tartva annak a mindenkori politikai közösséggel való kapcsolatát, sohasem feledve az antikvitással való összehasonlítás kézenfekvő és e kötetben mindig termékenyen kiaknázott lehetőségét. Minden elemzése oda fut ki végső soron, hogy miért nem alkalmazható a "jó államnak" a kötet első felében tárgyalt antik ideálja a modern demokratikus államra, és mi helyettesítheti azt. A tárgyalás során Demeter arról is meggyőzi az olvasót, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek kommunitárius-liberális vitájának éppúgy köze van az antik előzményekhez, mint mai valóságunkhoz. Ennek szellemében elemzi az antikvitásban meg nem található "modern találmányt", a toleranciát (A türelem elvéről és határairól, avagy: meddig kell tűrnünk?), és beszéli el azt is, hogy miként veszítette el a politikai közösséghez való tartozás egykor megvolt erkölcsfilozófiai tartalmát (Nacionalizmus Kelet- és Közép-Európában).

Demeter M. Attila a magyar, ezen belül különösen az erdélyi teoretikus esszé legjobb hagyományait követő, a színvonalas tartalomhoz méltó stílusban írta meg és szerkesztette egésszé kötete folyóiratokban már megjelent tanulmányait. Éppen ezért bosszantó a könyv néhány formai hibája: az esszék eredeti megjelenési helyét nem közli, a számos görög kifejezés hol görögül, hol latin betűs átiratban szerepel és sok sajtóhiba is tarkítja a szöveget. E hiányosságok bizonyára könnyen elkerülhetők lettek volna, hiszen más könyvek kapcsán jóval igényesebb kiadói munkához szoktunk hozzá Kolozsvárott és gondosabb nyomtatáshoz Csíkszeredában.

(KOMP-Press - Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár, 2001,166 o.)

Mester Béla

tud. munkatárs (MTA Filozófiai Intézete)


Búcsú Hegedűs Andrástól

Szerkesztette: Rozgonyi Tamás és Zsille Zoltán

Élete vége felé, betegségével küszködve, magányos számvetései közben egy középiskolai használatra szánt szociológia tankönyv került Hegedűs András kezébe. S a könyv olvasgatása közben egy Montaigne-idézet a naplójába: Mit ér a tudomány, ha értelme nincsen. "Ha tudtam volna, hogy ez lesz a szociológiából, nem áldoztam volna érte ennyit se" - olvasható az aznapi jegyzet summája utolsó művében: a túlélőknek szóló intelmeiben. (144. o.) Az új magyar szociológia megalapítója nem sokra tartotta az újabban művelt magyarországi szociológiát. Az érdektelenség fordítva is fennállt és fennáll: az utóbbi másfél évtizedben felnőtt szociológus-generációk sem tartanak sokat, de keveset sem Hegedűs Andrásról. Nem nagyon ismerik. Van azonban ebben a szakmai közösségben néhány korosztály: a mai ötvenesek és idősebbek, akik számára - ha ismerték őt személyesen, ha nem - a Hegedűs nevével összekapcsolt szociológia fogalom.

Jó ötéves készülődés után, 1963. március 15-én, Hegedűs András vezetésével megalakulhatott az MTA Szociológiai Kutatócsoportja. A pártvezetőség jó kezekben tudhatta az új intézmény irányítását. Az 56-os kimenekítés után Moszkvából hazatért sztálinista miniszterelnök személye ekkor még garanciának tűnhetett: ezzel a tudományterülettel - még ha az érintkezésbe kerül is az ideológia kényes pontjaival - nem lesznek "gondok." Aztán csakhamar lettek gondok. A hatvanas évek végére a szociológia a társadalomról folyó kritikus értelmiségi diskurzus fontos hivatkozási háttere, diszciplináris vonatkoztatási kerete lett. Jórészt Hegedűsnek köszönhetően. Az évtized második felének talán leginkább provokatív vitái - a társadalom szerkezetéről, a bürokráciáról, a szocialista tömegtársadalom humanizálhatóságáról, a társadalomtudomány értelméről - a szociológiából indultak ki. Többnyire Hegedűs kezdeményezésére, akinek szocializmus melletti sajátos elkötelezettsége egyre kínosabb lett a hatalom számára. Előbb a nómenklatúra vetette ki magából, majd a hetvenes évekre a hivatalos tudományból is kitessékelték.

A szerveződő demokratikus ellenzék viszont nem fogadta be minden fenntartás nélkül. Ha közéjük tartozott is, nem volt közéjük való. Margóra szorulva sem felelt meg igazán az elvárásoknak. Talán az autodidakta szociológussal szembeni filozófusi fölénytudatnak is része volt ebben. Ez az ellenzék - még ha távolodóban volt is Lukácstól - valószínűleg sokat átmentett a Mester szociológiával szembeni averzióiból. A nagyobb problémát mégis inkább Hegedűs személyisége és szellemi habitusa okozta. Anakronizmusnak tűnt Hegedűs makacs kötődése egyenlőség-ideáljaihoz és a nyugati parlamentáris rendszerek alternatívájaként elgondolt önigazgatásos, a bürokráciát társadalmi ellenőrzési mechanizmusokkal kordában tartó munkásdemokráciához.

A nyolcvanas években az az informális ismertség - ha úgy tetszik: nimbusz - is jócskán megkopott, ami a szociológusok körében kényszernyugdíjazása után is sokáig övezte. Kávéházi és kocsmai "fogadóóráin" gyérült az érdeklődők és hívek száma. Ennek nemcsak a kényszerű szilencium volt az oka. Megváltozott a társadalomkutatás: Hegedűsnek és a szociológia szaktudományi programjába belenőtt nemzedékeknek nem sok mondanivalójuk volt egymás számára. Maradt a család, egy-két régi barát, meg az emlékei. Az évtized vége felé már inkább az emlékező - emlékei felidézésével vezeklő -, mint a társadalomkutató Hegedűs András keltett érdeklődést. Jóízű beszélgetések közben egyre többször és egyre mélyebbre ásott emlékeiben. Szerette az oldott társalkodást. S ekkor már hódolhatott másik szenvedélyének is: utazhatott újra. Külföldön a békemozgalmárok, az eurokommunisták inkább méltányolták az autonóm csoportokról, az önigazgatásos munkásdemokráciáról alkotott koncepcióját, mint a hazai demokratikus ellenzék.

A rendszerváltás éve őt is lázba hozta. Igaz, a Justitia-program fenyegető árnyával a feje fölött, munkásakadémiát szervezett. "Közéleti munkások" képzésére, "hogy alárendelt helyzetükből műveltségük és kulturális színvonaluk növelésével emelkedjenek ki, és egyben alkalmassá váljanak arra, hogy különböző kezdeményezésekben, beleértve a hatalmi apparátusok feletti intézményesült és nem intézményesült ellenőrzést, tevékeny szerepet tudjanak játszani." (127. o.). A program - pártállami kifejezéssel élve - nem bizonyult igazán "időszerűnek". Aztán a betegség, a visszavonulás következett, s Hegedűs András az ezredfordulóra elfelejtődött. Halálhíre s a jelképes dátum - 1999. október 23-án hunyt el - valószínűleg mégis sokakban idézett fel emlékeket erről a különös pályáról, s a mögöttünk hagyott évtizedek hirtelen hihetetlen messzeségbe került világáról. S a már nem fiatal pályatársaknak talán a lelkiismeretét is felkavarta kissé. Ha az idő kizökkenni látszott is alóla, sokan tudták: nagy formátumú személyiség, az újabb kori magyar szociológia egyik legszínesebb egyénisége távozott közülünk. Több figyelmet érdemelt volna még életében.

Ez a búcsúkötet az elmaradt figyelem utólagos jóvátétele. Megalkotásának gondolata szinte már a sírtól hazafelé menet felvetődött. Létrejöttét a család segítette. A szervezés-szerkesztés aprómunkáját Rozgonyi Tamás és Zsille Zoltán végezte.

A Búcsú Hegedűs Andrástól igényes kiállítású, jól szerkesztett, tartalmas kiadvány. Első fejezete válogatás Hegedűs írásaiból, ezt a pálya legkényesebb szakaszait, az 56-os forradalmat felidéző interjúk követik, végül a kortársak, barátok, ellenfelek és pályatársak emlékezései következnek. Az írások egy nagy ívű pálya jellemző dokumentumai: a politikai botrányt kavaró 1965-ös Valóság-cikktől (Optimalizálás és humanizálás) az utolsó - munkásakadémiás - aktivizálódásig, s a végérvényes visszavonulás rezignált bölcsességű aforizma-válogatásáig. Érdekes olvasmány. A hatvanas évek, a zenitjére ért "létező szocializmus", a "mechanizmusreform" kutatója számára mindig megkerülhetetlenek lesznek Hegedűs modernitás- és bürokrácia-koncepciói, struktúra-elemzései, üzemszociológiai munkái. Nem annyira az akadémikus követelmények szerinti tanulmányírás, inkább a társadalompolitikai revue, a Jászi-féle "tudományos publicisztika" hagyományába illeszkednek ezek az írások. A magyar szociológia legértékesebb tradíciójába.

56: a trauma és a tabutéma Hegedűs életében, amit végig kerülgetett, s amit végül is sohasem akart-tudott megkerülni. Beszélt róla, egyre többet mondott róla s szerepéről a történtekben, még azon az 1998. február 26-ai estén is, amikor Zsille Zoltán utoljára faggatta a nyilvánosság előtt. S Hegedűs utoljára hagyott kérdőjeleket maga után. Az estéről készült jegyzőkönyv-részlet a kötet talán legérdekesebb írása.

A könyv egésze, de a visszaemlékezések fejezete különösképpen, azt hiszem azért lett jó, hiteles és érdekes életpálya- és kordokumentum, mert a szövegekbe nem nyúltak bele.

Van, aki elvből toleráns, van, akinek ilyen a természete. Hegedűs - legalábbis miután maga mögött hagyhatta a nómenklatúra kényszerzubbonyait - az utóbbi kategóriába tartozott. (Egy hatgyermekes családapa, gondolom, amúgy sem igen problematizálhatja túl a másság elfogadását.) Búcsúképpen huszonegyen idézik fel Hegedűs alakját és művét. A meglehetősen heterogén névsort a demokratikus ellenzék körébe tartozott történész, Szabó Miklós nyitja, és az örökös marginalitásra szorított alanyi szociológus, Zsille Zoltán zárja, akinek az "Öreggel" bonyolódó viharos barátsága folyamán szenvedélye lett a Hegedűs-rejtély megfejtése. Szabó írása - a sírnál mondott beszédének szövege - Hegedűs megkapó charme-jának felidézése mellett a pálya egészét is mérlegre teszi. "Semmi sem múlt rajta, de mindenért részfelelősség terheli" - írja. (202. o.) Másutt: "A rákosista bárkát annak süllyedése előtti pillanatban hagyta el, de a Kádár-rendszerrel annak hatalma tetőpontján fordult szembe." (204. o.) Pontos és méltányos megállapítások.

Végül essék szó a hiányosságokról is: a szöveggondozás elnagyoltságáról, a pontatlanságokról, a nevek és intézmények hibás feltüntetéséről, a zavaró elírásokról. Hegedűs pályájáról szólva, természetszerűleg egybemosódnak tények és legendák. Olykor ő is különbözőképpen emlékszik önmagára. A szerkesztők tiszte ilyenkor jegyzetekkel pontosítani a szöveget. Mindezekért, a betűelütésekkel együtt, nem a nyomda ördöge, a szerkesztő a felelős.

(Osiris Kiadó. Budapest, 2001, 345 o.)

Saád József

egy. docens (ELTE)


Ómagyar helynevek világa

Tóth Valéria, a Debreceni Egyetem fiatal kutatója két könyvvel is jelentkezett, amelyek tartalma szorosan kapcsolódik egymáshoz. Az egyik a Névrendszertani vizsgálatok a korai ómagyar korban, a másik pedig egy lexikon jellegű mű, Az Árpád-kori Abaúj és Bars vármegye helyneveinek történeti-etimológiai szótára. Ez utóbbinak szócikkekbe rendezett mikrofilológiai elemzései adják az alapját annak a monográfiának, amely két Árpád-kori megye teljes helynévállományának korszerű, sokoldalú elemzésével ábrázolja a Magyar Királyság korai évszázadainak helynévadási típusait, a nevek nyelvi jellegzetességeit. Szintézisnek és analízisnek ez a fajta összekapcsolódása hasznosnak és szerencsésnek mondható, ugyanakkor feladja a leckét az ezen a nyomon mögötte haladóknak: mennyiben tekintendők mintának a most született művek, például azoknak a leendő névkutatóknak, akik a sorban a sokadikként - mondjuk - a huszonötödik-huszonhatodik megyét teszik meg vizsgálatuk tárgyául. Leszögezhetjük már szemlénk elején: Tóth Valéria színvonalasan oldotta meg a feladatát. Sikerének fő záloga a szép egyéni teljesítmény, nem szabad azonban említés nélkül hagyni azokat a szilárd pilléreket, a közelmúlt néhány kiemelkedő forrásmunkáját és kézikönyvét, amelyek nemcsak nyersanyagul, hanem szellemi iránymutatóul is szolgáltak az új monográfia, illetve szótár megírásához

1. A sorban elsőként Györffy György korszakos jelentőségű Árpád-kori történeti földrajzát kell megemlítenünk, amely részletessége, megbízhatósága és enciklopédikus jellege révén már eddig is sokszor idézett forrása volt a magyar nyelvtörténetnek, kimerítő és rendszerszerű névtani vizsgálatára azonban még nem vállalkoztak.

2. A rendszervizsgálat, rendszerszemlélet napjaink névkutatásának, bátran mondhatjuk, egész nyelvtudományának egyik kulcsfogalma és kulcsfeladata. E területen számos kutató munkálkodott és hagyott hátra számottevő eredményeket, de a szerző számára közvetlen előzményül Hoffmann Istvánnak a Helynevek nyelvi elemzése (Debrecen, 1993) c. kiváló összefoglalása szolgált. 3. Végül, de nem utolsósorban meg kell említenünk Kiss Lajos nevezetes művét, a Földrajzi ne

vek etimológiai szótárát (FNESZ), amely nélkül Tóth Valéria lexikona sem készülhetett volna el. Tóth túlnyomó többségében a FNESZ névfejtéseit követi, de mindig mérlegeli az egyéb véleményeket is, és döntéseit tudományos meggyőződése vezérli. Jól érez rá arra, mely pontokon tudja kamatoztatni szótárának a lexikon irányába mutató műfaji lehetőségeit. Az egyik épp a különböző szakirodalmi álláspontok részletezőbb kifejtése és ütköztetése, a másik a névtani szempontoknak a korábbi műveknél erőteljesebb, következetesebb érvényesítése. Határozottan tapasztalható a szótárral párhuzamosan elkészült névtani szintézis megtermékenyítő hatása, az új kategóriák és terminológia produktív alkalmazása. Egyes szócikkek kidolgozottabbak, részletezőbbek (lásd pl. Küsmőd, Lánc, Pocsaj, Vasonca), míg mások megmaradnak a korábbi kézikönyvek legfontosabb adatainak és következtetéseinek korrekt tolmácsolásánál.

Előrelépésként értékelhetjük azt is, hogy a szerző szükség esetén közli a helynevek olvasatát is, azaz a szavak kikövetkeztetett korabeli hangalakját, hangzását. A számos nehézséget és buktatót rejtő feladat elengedhetetlen feltétele azoknak a hang- és alaktörténeti vizsgálatoknak, amelyek teljes kifejtettségükben a Névrendszertani vizsgálatok (...) c. könyvben állnak előttünk, de tömörebb megfogalmazásban, az etimológia kérdéseivel ötvözve a névszótár szócikkeiben is olvashatók. Ha az olvasatok jók és összhangban állnak az etimológia, valamint a magyar hangtörténet eredményeivel, a sok száz és ezer adat feldolgozása nyomán helyesírásunk korai szakaszáról is árnyaltabb, megbízhatóbb képet kapunk majd. Ehhez azonban minél több megye adataiból összeállítandó speciális adatbázis szükséges.

A szótár és a monográfia idevágó megállapításait érdemes lenne szakfolyóiratban vagy egyebütt részletes elemzés alá vetni. Az olvasatok túlnyomó része ugyan megalapozott, de egyrészt szaporítani lehetne a kettős (vagy többszörös) olvasatok számát, másrészt kritikai mérlegre kellene tenni a meglevőket. Ennek persze legtöbbször hang- és alaktörténeti vonzatai is lennének, illetőleg épp az ezen a téren jelentkező újabb eredmények szorítják a kutatót új olvasatok irányába. Például ha az 1256: Kyusret adatot (88) 'kies'-nek értelmezem és kiüs-nek olvasom, de emellett megengedem a 'kis' értelmezést is, ez utóbbihoz etimológiai okokból már aligha rendelhetek ugyanilyen olvasatot. (A szócikkben alternatívaként ez is szerepel.)

A szótár az olvasati formákat szögletes zárójelbe teszi. Ez önmagában nem kifogásolható, de föl kellett volna tüntetni a bevezetés jelmagyarázatában (10), akárcsak az okleveles adatok hibás írásmódjának javítására szolgáló ugyanilyen tipográfiai megoldást. Ezzel együtt azonban a szögletes zárójelezés feladatköre már négyre bővül, ami nem szerencsés. Egyébként mind a szótár, mind a monográfia formai, technikai kivitelezése, filológiai szerelése nagy gondosságról tanúskodik. A könyvek végén nemcsak bőséges szakirodalom-jegyzék olvasható, hanem a szótárban térképek, településnevek jegyzéke, név- és szóalakmutató, valamint címszó- és névelemmutató is van. A latin kontextusban közölt nevek denotációjának meghatározását segíti a latin nyelvű értelmezések jegyzéke. A lista szándékosan egyszerűsített, néhány ponton azonban mégis bővíteném, pl. a lutum 'sár' jelentése mellé odakívánkozik a 'mocsár, fertő', a provincia 'vármegye' mellé a 'vidék, körzet' értelmezés.

A Névrendszertani vizsgálatok a korai ómagyar korban c. monográfia zárójeles alcímében jelzi, hogy két megye, Abaúj és Bars teljes Árpád-kori névanyagán ismerhetjük meg egy korszak névadását. A kor jellemzése ebből eredően szükségszerűen mozaikszerű, a mintavételen belül azonban kimerítő, teljességre törekvő. A szerző azon szándéka, hogy a feldolgozott részekben tükröztesse az egész korszakot, szerintem sikerrel valósul meg. Mielőtt a szerző rátérne a honfoglalás utáni idők módszeres bemutatására, értekezik a szórványemlékeknek mint névtani forrásoknak a jelentőségéről, valamint a főbb névfajták (településnevek, víznevek, határnevek, tájnevek) kutatástörténetéről. A monográfiának ez az általános része tankönyvbe illő, tankönyvként is használható. A konkrét nyelvi anyag feldolgozása is önmagán túlmutató, de mint a szerző is megjegyzi: "Arra ... aligha vállalkozhat bárki is, hogy a magyar nyelvterület, a történelmi Magyarország egész helynévállományát vizsgálat tárgyává tegye, de a kisebb területek névrendszerének feltérképezése elvezethet majdan egy nagy, összegző szintézis megalkotásához" (7).

Addig is számos új részeredmény várható például a nyelvföldrajzi szempontok alkalmazásától. Első lépésben össze lehet hasonlítani egy-egy megye, később egy-egy nagytáj névrendszereit (az összehasonlítottak lehetnek hasonló vagy különböző természeti, társadalmi, etnikai stb. környezetben). Ezek közül most - az ábécérend okán is - önként kínálkozott két hasonló adottságú felvidéki megye összehasonlítása. Jóllehet a névföldrajzi vizsgálatoknak szép hagyományai vannak nálunk, nagyok még a lehetőségek - különösen diakrón viszonylatban. Abaúj és Bars megye között nincsenek nagy névtani különbségek, Tóth Valériának mégis sikerült ezeket kellő finomsággal kitapintania. A differenciáltabb kép megrajzolását az adatok viszonylag gyér volta akadályozza.

A záró névföldrajzi, valamint a nyitó tudománytörténeti és módszertani fejezetek közé van illesztve a könyv törzsrésze, a nevek rendszertani jellemzése. Egyik fő fejezete: A helynevek mint a magyar nyelv általános történetének forrásai, ebben a korai ómagyar kor hangtani arculatának jellemzését kapjuk diakrón keretben. Mivel a hangváltozások nem névspecifikusak, a névrendszertani vizsgálatok csak a következő lépcsőfokon, a szavak szintjén kezdődhetnek. (Hogy miben is áll a helynevek rendszerszerűsége, arról egy elméleti alapozó részfejezet szól.) A kategorizációban a nyelvleírás klasszikus lexikai, szemantikai, szintaktikai szempontjai érvényesülnek, a szinkrónia és diakrónia sajátos, a névtan igényeihez igazított ötvözésével. A rendszer működőképes, de más kombinációval, további szempontok bevonásával is elképzelhető. Az elméleti névtannak nyilván lesznek még itt újítási kezdeményezései.

Mindent egybevetve: Tóth Valéria könyvei jól szintetizálnak és részkérdésekben is van friss mondanivalójuk. Kíváncsian várjuk a hasonló, de remélhetőleg mindig újat is hozó történeti névmonográfiákat.1 (Tóth Valéria: Az Árpád-kori Abaúj és Bars vármegye helyneveinek történeti-etimológiai szótára. Debrecen, 2001, 304 o.; ugyanő: Névrendszertani vizsgálatok a korai ómagyar korban. Debrecen, 2001 [2002], 245 o.)

1 Időközben megjelent a sorozat legújabb kötete: Póczos Rita: Az Árpád-kori Borsod és Bodrog vármegye településneveinek nyelvészeti elemzése (Debrecen, 2001 [2002]).

Juhász Dezső

egy. docens, a nyelvtud. kandidátusa (ELTE)


Fülöp Géza:

Az információról

A könyvet kezébe véve az érdeklődő egy műszaki jellegű műre számít, azonban egyáltalán nem ezt kapja. Az információ egészen széleskörűen értelmezett fogalmával és ennek szellemében megírt kötettel van dolgunk. "Bár bennünket elsősorban a társadalmi csatornában áramló információ érint - s éppen ezért érdekel - legjobban, ez a titokzatos, s egyelőre meghatározatlan valami sokkal több, a világegyetemnek, az anyag és az energia mellett a harmadik alkotó eleme (őselem - használhatnánk ezt az ókori filozófusoktól kölcsönzött fogalmat), s éppen úgy fizikai realitása van, mint az első kettőnek." "Az információ ugyanis az anyagi világ belső struktúrájában, struktúrájaként jelenik meg. Úgy is mondhatnánk, hogy az információ a világ rendező elve, az anyag és energia 'öntőformája', amelyben az egyes elemek megtalálják a maguk jól meghatározott helyét." (25. o.)

A formálisan három fő részre tagolódó könyv szinte hihetetlenül gazdag anyagot tartalmaz. Az első (Anyag, energia, információ), viszonylag legrövidebb részben az informatika alapfogalmait vezeti be és tárgyalja meg a szerző. Ez a Claud Shannon által kidolgozott információelmélet bemutatásával kezdődik (Shannon alapvető műve 1948-ban jelent meg, ugyanabban az évben, amelyben Norbert Wiener nevezetes könyve a kibernetikáról), majd ezt követik további információelméletek és az informatika, az információátvitel elemeinek tárgyalása: a kód, a zaj, a torzítás stb.

Az Információ és élet című rész részletesen tárgyalja a sejtbiológiai, genetikai alapismereteket, az idegrendszer és az agy felépítését, működését, továbbá az érzékszerveket. Eközben természetesen előkerülnek az informatika szempontjai is.

A harmadik, leghosszabb rész az Információ és társadalom címet viseli. Ebben többek között részletesen tárgyalja a szerző a nyelvet mint speciális emberi jelrendszert, továbbá az írást, majd a kommunikáció kérdését az állatvilágban és az emberi társadalomban. Végül eljutunk a tömegkommunikációhoz és a számítógéphez, a számítógép-hálózatokhoz, a mesterséges intelligencia kérdéseihez, közben azonban szó esik pl. a művészetek kommunikációs szerepéről is. A könyv az informatikai társadalom fény és árnyoldalainak bemutatásával zárul.

Érdemes idézni végül a szerző egyik igen fontos megállapítását: "Amint az első ipari forradalomnak a gőzgép, úgy korunk információs-kibernetikus-mikroelektronikus forradalmának a számítógép vált a jelképévé".

A könyv első kiadása 1989-ben jelent meg. Az elmúlt évtized rohamos fejlődése tette szükségessé a lényegesen átdolgozott és kibővített harmadik kiadás megjelentetését.

Az igen értékes könyv használatát megkönnyítette volna a név- és tárgymutató. A recenzens hiányolja továbbá, hogy nem derül ki, végül is kinek, milyen olvasóknak szánta a szerző művét. Ugyanis nem lehet egyértelműen ismeretterjesztőnek tekinteni, mert egyes helyeken a matematikai részletekben is elmerül a szerző. Igaz, hogy ezek a részek a legfontosabb gondolatok követésében a matematikát nem értő olvasó számára sem jelentenek akadályt. (Erdélyi Múzeum Egyesület, Kolozsvár, 2001, 242 o.)

Berényi Dénes

az MTA r. tagja


:

Szívbetegség: Környezet, stressz és nemi különbségek

Szívbetegség: Környezet, stressz és nemi különbségek (Heart Diease: Environment, Stress, and Gender) címmel megjelent a NATO Tudományos Sorozat: Élet és Magatartástudományok (NATO Science Series: Life and Behavioural Sciences) legújabb kötete. Szerkesztői Gerdi Weidner, Kopp Mária és Margareta Kristenson.

A kötet az un. "közép-kelet-európai egészségi paradoxon" okait vizsgálja. Arra a kérdésre keresi a választ, hogy miért lett magasabb (elsősorban a középkorú férfiak körében) a halálozási arány, mint az 1930-as években, miközben az 1960-as években a közép-kelet-európai halálozási és megbetegedési arányok jobbak voltak számos nyugat-európai országénál. Ez a rendkívül rövid idő alatt lezajlott változás "természetes kísérleti szituációnak" tekinthető, amely nem magyarázható genetikai tényezőkkel, és rávilágít arra, hogy a társadalmi környezet változásai milyen mechanizmusokon keresztül vezethetnek egészségromláshoz, milyen magyarázata lehet az egészségromlás igen jelentős nemi különbségeinek, és mikor káros a stressz. A kötet szerzői számos diszciplína igen neves nemzetközi szakértői, akik a demográfia, epidemiológia, egészségtudomány és klinikai orvostudomány, pszichológia és szociológia perspektívájából vizsgálják a kérdéskört. A kötet alapjául szolgáló, Budapesten megrendezett konferenciáról a Science-ben Richard Stone készített interjút a szerzőkkel "Stressz: láthatalan kéz a kelet-európai halálozás hátterében" címmel. (Stress: the invisible hand in Eastern Europe s death rates, Science, 288, pp.1732-33.)

A kötet ára 90 USD, ill. 95 EUR. Megrendelhető az order@iospress.nl címen.


<-- Vissza a 2002/11 szám tartalomjegyzékére
<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra
[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]