Életének 90. évében, 2002. augusztus 15-én, Budapesten elhunyt Balogh János a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állatrendszertani és Ökológiai Tanszékének professor emeritusa.
A nekrológok elcsépelt, szinte frázisértékű mondatát: óriási veszteség érte a magyar tudományt, vagy az éppen aktuális szakmát, tudományágat, szinte szégyen Balogh János esetében leírni. Mégis most, mi magyar ökológusok és zoológusok vagy egységesen, mi magyar biológusok valóban őszintén mondhatjuk el ezt. Nem is mondhatunk mást, hiszen, csaknem egy évszázadot átívelő, ragyogó pályafutás után, eltávozott szűkebb tudományunk, szakmánk, de egyben az egész magyar biológia egyik kimagasló vezéregyénisége Balogh János professzor. Aki valóban csaknem minden volt: volt kutató, volt tanár, volt tudomány-népszerűsítő, népművelő és talán, de főképpen: a nemzet ökológusa volt.
Szinte hihetetlen életpálya az övé, árvaházi gyerekből lett világhírű kutató, állástalan tanársegédből professor emeritus, Corvin-lánccal kitüntetett akadémikus, a szocializmus kalodájába zárt szegény magyarból, a világ trópusi tájaira több mint 30 expedíciót vezető világhírű talajbiológus.
Annak ellenére, hogy viszonylag egyszerű és gyakori, de szép magyar nevet viselt, ha a szakmában említették: a Balogh, ha a rádióban csak annyit mondtak róla, az ökológus Balogh, a televízióban a Napsugár nyomában vagy a Bioszféra expedíció sorozatok szerzőjeként ismerték, s mindenki tudta kiről van szó. Elérte azt, amit a tudomány művelői közül oly kevesen: nemcsak szűkebb szakmájának kollégái üdvözölték, megszólították, rácsodálkoztak, köszöntötték őt az utcán is, ugyanúgy, mint az ismertebb médiasztárokat.
Mi vitte, vezette végig Balogh Jánost ezen az úton? Talán meglepő, de azt kell mondanom: szerencsés keveréke a nehézségeknek és a jónak. Az, amit otthonról és az árvaházból hozott, hozzáadva az öröklött tehetséget, kiegészítve ezt a saját elgondolásait érvényesíteni akaró, sokszor talán sértett kisdiák dacával, a Fasori evangélikus gimnázium tehetségkibontó erejével. Fiatalságának nehézségei ugyanúgy segítették később, mint az állástalan egyetemi oktató kínlódása és a Tolnai Világlapja szerkesztőségének atmoszférája, közben pedig egyetemi professzorának, Dudich Endrének belőle igazi kutatót formáló ereje. Talán ezekből született meg Balogh János, aki most már sajnos a múlthoz tartozik, lehet példakép vagy nagy előd, csak a további úton társ, barát, segítő nem lehet.
Balogh János Nagybocskón (ma Velikij Bicskov), az akkori Máramaros megyében született. Nem volt boldog gyermekkora, édesapja után hamar elvesztette édesanyját is, és kántor nagyapja sem sokáig tudta unokáját nevelni. Árvaházba került, de talán ez volt a szerencséje. Hamar felismerték tehetségét, s volt valaki vagy valakik, akik ahhoz segítették őt, hogy a fasori gimnáziumba kerüljön. Onnan már viszonylag egyenes volt az útja. A Pázmány Péter Tudományegyetemet elvégezve, 1935-ben egyetemi doktorátust szerzett, majd 1937-ben a dr. Dudich Endre professzor vezette Állatrendszertani és Állatföldrajzi Tanszéken kezdte meg 1946-ig felfelé ívelő tevékenységét. Előbb fizetés nélküli gyakornok, majd tanársegéd, később adjunktus lett. Érdemes megjegyezni két jelentős munkáját, a Sashegy pókfaunáját (1935) és a Magyarország páncélosatkáit (1943), amelyek bizonyítják, hogy a még fiatal taxonómus máris nagy eredményekre képes. Már ekkor kiválasztotta azt a két állatcsoportot, amelynek kutatása tartós szerelemmé alakult, élete végéig a pókokkal és a páncélosatkákkal foglalkozott legelmélyültebben.
Már fiatalon, 1943-ban habilitált, s bár pályáját, nemzedéke sok tagjához hasonlóan a háború megzavarta, szerencsére nem törte meg. Rövidesen mint a Magyar Tudományos Akadémia kutatója dolgozott, s rövid tihanyi és múzeumi kitérő után 1951-ben, tudományos kutatóként visszatért a tanszékre. Hamarosan az akkor szervezett MTA Talajzoológiai Kutatócsoportjának vezetője lett (1963); a csoport szorosan kötődött a tanszékhez, azzal együtt élve dolgoztak mind ő, mind munkatársai. Európai viszonylatban elsők között foglalkoztak az erdőtalajok szervesanyag-dekompozíciójának zoogén faktoraival. A taxonómiai, faunisztikai, cönológiai és ökológiai vizsgálatok eredményeivel nemzetközi elismerést vívtak ki. Igen jelentős volt elméleti munkássága, kutatásainak szintéziseként megjelent két könyve is: A zoocönológia alapjai (1953) és a Lebensgemeinschaften der Landtiere (1958). Az első könyve magyar, a második európai viszonylatban lett alapvető kézikönyv, amellyel megalapozta a hazai zoocönológia és az életközösségek kutatásának helyes irányait, tisztázva fontos fogalmakat, megismertetve e tudományágak kutatási módszereit is. Nem véletlen, hogy sikerük átütő volt, még ma is idézik.
Ezek az eredmények segítették az első komoly tudományos sikerekhez, 1952-ben elnyerte a biológiai tudomány kandidátusa, majd két évre rá, 1954-ben a biológiai tudomány doktora címet. 1964-ben professzor és az MTA levelező tagja lett, 1973-ban az MTA rendes tagjává választották. A Kossuth-díjat is 1963-ban kapta meg.
Balogh János, a kutató érdekes egyéniség volt. Ahhoz a típushoz tartozott, aki hihetetlen érzékkel mindig képes felismerni és kiválasztani a legfontosabb nemzetközi kutatási trendeket. Szinte megérezte, mikor mi lesz az a probléma, amelynek kutatásával jelentős és aktuális eredményeket lehet elérni. Ahogyan a háború után rájött, hogy az ökológia és a zoocönológia lesz majd a modern irányzat, fájó szívvel ugyan, de ideiglenesen feladta a taxonómiát, és az egyetemen teamet alkotva dolgoztak az új irányzatok fő vonalait követve. Amíg mások csak egy-két cikket írtak a kérdésről, az ő szintetizáló agya már az összefüggéseken gondolkodott, nem csoda, hogy rövidesen megjelentek a már említett könyvei.
Pályafutása dr. Dudich Endre nyugdíjba menetele után, az egyetemen folytatódott. Átvette az Állatrendszertani és Ökológiai Tanszék vezetését (1966-1984), amelyet nyugdíjazásáig megtartott. Sikeres professzor volt, az oktatásban az ökológia megalapozásával vett részt. A biológia alapjai című tárgy keretében a Föld fontos ökológiai problémáira igyekezett felhívni a figyelmet. Hazánkban elsőnek mutatott rá azokra az összefüggésekre és problémákra, amelyek bolygónk múltbeli és jelenlegi működésének alapjait adják. Ahogy Darwin vagy Humboldt híres világkörüli útjain, ugyanúgy Balogh János is expedíciókon végzett megfigyelésekkel szerezte meg, mélyítette el azt az ismeretanyagot és látásmódot, amely segítette az élet törvényszerűségeinek vagy a jelen globalizációból eredő gondjainak felismerésében. Kitűnő előadó volt, személyes élményeit mindig beleszőve mondandójába valósággal lebilincselte hallgatóságát.
Még professzori kinevezése előtt, 1963-ban teljesült gyermekkori álma: az akkor már 50 éves professzor az UNESCO támogatásával életében először jutott el a trópusra (Afrikába) mint egy valódi expedíció vezetője. Szintén az UNESCO támogatásával sorra követték ezt dél-amerikai útjai, majd - jórészt a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával - még több mint 30 útra jutott el Dél-Amerikába, Ázsiába, Új-Guineába, Ausztráliába, Óceániába és Új-Kaledóniába. Legutolsó útját - a Magyar Televízió és az MTA segítségével - a Seychelles-szigeteket és Săo Thomét meglátogatva, csak tavaly fejezte be.
Az első expedíció óta élete új értelmet nyert, ismét új problémák foglalkoztatták. A pusztuló (felelőtlenül elpusztított) trópusi esőerdőket vizsgálva felismerte a biodiverzitást, ezzel az emberiséget is fenyegető veszélyt. Nem volt Nostradamus, nem jövendölt katasztrófákat, mégis pontosan tudta, mi a fejlődés útja, milyen veszélyek leselkednek ránk.
Ettől kezdve ennek a kérdéskörnek szentelte életét, minden fórumot megragadott, könyvet írt, rádiós és televíziós sorozatokat szervezett és vezetett azért, hogy felhívja a politikusokat és döntéshozókat, de az egyszerű embereket is felelősségük nagyságára és a tennivalókra. Ma is emlékszünk érdekes előadás-sorozatainak címeire: Lesz-e holnap?, Út a jövőnkbe. Mindegyik nagy siker volt. Ez utóbbit az Európai Napenergia Bizottság nemzetközi kitüntetésben is részesítette. A tévében előadásaival, beszélgetésével haláláig szót emelt a "megsebzett bolygó"-ért.
A trópusi területeken végzett talajzoológiai, elsősorban acarológiai kutatásai is világhírnevet szereztek számára. Alapvető könyvei: The oribatid genera of the world (1972) és a The oibatid mites genera of the world (1992) ma egyetlen oribatidológus, azaz páncélosatka-kutató asztaláról sem hiányozhatnak. Expedícióinak gyűjtőmunkája nyomán pedig publikációk tucatjai jelentek meg szerte a világon.
Külön cikket érdemelne annak áttekintésére, mit tett a szakmáért Balogh János mint tudománypolitikus. Pedig nehéz korban élt, amikor az ökológiát csak a hírhedt "szinten tartandó" jelzővel illette a hivatalos irányzat. Mégis elérte, hogy az MTA Biológiai Osztályának alelnöke (1970-1973), majd elnöke (1973-1980) volt. Haláláig minden, a Biológiai osztály körébe tartozó, szupraindividuális bizottságnak tagja volt, s számtalan szakbizottság, ad hoc bizottság számíthatott meghatározó erejű, okos véleményére.
Szerencsés ember volt, munkásságát szinte minden korszakában elismerték. Az 1963-ban megkapott Kossuth-díját, 1993-ban Széchenyi-díj követte. 1993-ban Pro Natura emlékérmet kapott, 1995-ben Akadémiai Aranyérmével tüntették ki. Nemrégen (1999) megkapta a Magyar Örökség-díjat és 2001-ben a Corvin-lánc birtokosává vált. Közben az Osztrák Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja is lett.
Balogh Jánosról elmondhatjuk, hogy igazi magyar volt, a nemzetben és a nemzetért gondolkodott és tett. Élete teljes élet volt. Szerencsés volt, mert megvalósíthatta álmait, elért mindent, amit egy szakmájáért élő, azt igazán szerető ember elérhet. Boldog volt, mert azt tehette, azzal dolgozhatott, amit szeretett. Személyében nagy tudású, széles látókörű tudóst, lebilincselő előadót, a jövőnkért, a természet- és környezetvédelemért mindig harcba szálló professzort tisztelhettünk benne, és most, halála után emlékezetünkben őrizzük.