Magyar Tudomány, 2002/10 1368. o.

A jövő tudósai

A tehetség globalitása - a Magyar Tehetséggondozó Társaságról


A "tehetséges ember" fogalom valamikor azt jelentette - amit sokak számára még ma is jelent - hogy az ilyen emberek átlagon fölüli képességekkel és személyiségjegyekkel megáldott művészek, tudósok, sportolók, akik rendkívüli teljesítményekre képesek. Így fogta fel ezt a fogalmat B. S. Bloom, amerikai pszichológus és pedagógus is, aki nevezetes könyvében 120 fiatal művész, sportoló és tudós életpályáját követte a kora gyermekkori indulástól az életmű sikeres befejezéséig (Developing Talent in Young People, 1985). Újabban még ide sorolhatjuk az üzleti világ sikeres menedzsereit, a nemzetükért és az emberiségért cselekvő politikusokat, vallási vezetőket is. És a szellemi teljesítmény csúcsait ostromló zseniket. A tehetség fogalom máig legnépszerűbb, jól érthető és tudományosan is elfogadott definícióját Renzulli, amerikai pszichológus alkotta meg: szerinte a tehetség az értelmi képesség (az intelligencia), a kreativitás (az eredetiség) és a feladat iránti elkötelezettség (szorgalom, kitartás) egybeesése. És ha ez a szerencsés konstelláció még produkcióra, teljesítményre is vezet, az a tehetség fényes bizonyítéka.

A tehetség percepció új vonása, hogy olyan embereket is a tehetség ígéretek csoportjába sorolunk, akik értelmesek, jók a személyiségvonásaik, de koherens teljesítményre nem vagy még nem képesek. Ők a műfaj nélküli tehetségek, akik a vágyott művet sohasem hozzák létre, de részképességeikben azért kiválóak (miközben más részképességeikben akár hátrányosak is lehetnek). Tehetséges, de többnyire kisiklott sorsú emberek: fantaszták, bolondosok, próféták, társasági csevegők, korcsmai szónokok és más furcsa szerzetek tartoznak ide.

Modern korunkban tanúi lehetünk annak a folyamatnak, mintha a tehetség a személyiség egyre több komponensében - és így közvetve az emberiség tehetség potenciálját növelve - nyilatkozna meg. A tehetségnek ez a globalizálódó tendenciája feltehetően összefügg az életkörülmények változásával, az iskolázás kiterjedésével, az emberi élet lehetőségeinek a gazdagodásával. Extrém példa erre Esterházy Péter, aki a Javított kiadásban azt írja önmagáról, ő "tehetséges örülő". A tehetség fogalom kitágulásának, globalizálódásának eklatáns példáit elsősorban a gyermekek, a serdülők és a fiatalok világában találhatjuk: ők az igazi, műfajukat kereső, így műfaj nélküli tehetségek. Hihetetlenül pontosan fogalmazza meg tételünket önéletrajzában Szilárd Leó (idézi Marx György: Szilárd Leó, Akadémiai kiadó, Bp. 1997, 165 p., 84 p.): "Ahogy ma látom, kutatónak születtem. Azt hiszem, a legtöbb gyerek kíváncsian kutakodó fejjel jön világra. Talán ezért lettem tudós, mert valamilyen értelemben gyermek tudtam maradni." Az örökké kérdező gyerekek és a tudósok hasonlóságát persze más szerzők is észrevették.

A pszichológusok és a modern pedagógusok jelentős része ma már egyetért azzal, hogy a tehetség mint adottság szélesen manifesztálódik a gyermek- és a serdülőkorban, majd lassan apad el, differenciálódik és individualizálódik az egyedfejlődés során. A modern kor pedagógusa számára tehát az a kérdés: törvényszerű-e, hogy a gyermek- és a serdülőkor bőven buzgó tehetségforrása a felnőtté válás során elapadjon?

Elsősorban a szülők és a pedagógusok felelőssége e gyermeki tehetségforrás korai felismerése, gondozása, óvása és fejlesztése. A Magyar Tehetséggondozó Társaság, bár tevékenységét nem korlátozza a gyermek- és ifjúkorra - az intézményes pedagógia klasszikus területére - mégis az emberi lét eme sajátos szakaszának tehetségjelenségeit kívánja kutatni, felfedezni, gondozni és fejleszteni. Lineáris összefüggésben gondolkodunk és tevékenykedünk: a gyermeki tehetségpotenciál azért társadalmi kincs, mert evolúciós alapon az egész emberiség tehetségpotenciálját növelheti. Ez a jobb társadalmi lehetőségek záloga. Ebből következik szakmai krédónk másik felismerése, hogy a tehetséggondozás univerzális pedagógiai feladat, amely minden (majdnem minden) gyermekre, serdülőre és fiatalra irányul. Nem a tehetség kiválasztása és különleges módszerekkel való óvása a probléma, hanem annak megtalálása (még ha olyan különös a manifesztálódása, mint a "tehetséges örülőé") és fejlesztése. Ez a pedagógia nem csak a teljesítményre figyel (vagy elsősorban nem arra figyel), hanem a feltételezett képességekre és személyiségvonásokra, vagyis a teljesítmény előzményeire.

Következésképpen a modern tehetséggondozás optimális környezete a jó család és a jó tömegnevelés intézményei: az óvodák, az iskolák, az egyetemek, az első munkahelyek. Ez a felsorolás azt is sugallja, hogy bár a tehetségnevelés elsőként pedagógiai és pszichológiai feladat, ám egyre fokozódóan társadalmi feladattá válik. Igazolja a tehetség felfogásának ezt a tendenciáját a magyar tehetségkutatásnak a pszichológus Révész Gézától és a pedagógus Nagy Lászlótól Harsányi Istvánig és Czeizel Endréig hajló íve. Ebben a felfogásmódban a tehetségkutatás és a tehetséggondozás széles értelemben vett társadalmi szükséglet. A tehetség fogalmát nagyon szegényíti, ha azt ritka "természeti kincsnek" tételezzük, mint ahogy az a politikai retorikában és a köznapi beszédben sokszor elhangzik. Ez a felfogásmód csak akkor válik a társadalmi cselekvés motorjává, ha "a magyar ember különleges tehetségességé"-ről szóló legendák és mítoszok helyett az igazolt összefüggésekre és a nemzetközi összehasonlításra figyelünk.

Az intézményes tehetséggondozás perspektivikus programja nem a tehetséges emberek szelekciójában, hanem a tömegnevelés színvonalának a emelésében jelölhető meg. Átfogó és differenciált fejlesztési stratégiára lenne szükség, amely minden (majdnem minden) tanulóra kiterjed. Nem ismerek ennél jobb és hatékonyabb iskolai (intézményi) tehetséggondozó programot. Egy másik hiedelem szerint a tehetséggondozás lényege, hogy kiváló tanárok, igen jó tanulási környezetben gondosan kiválogatott tanulókkal foglalkoznak. A tehetségnevelés és az elitoktatás - más szóval, szélesebb értelemben, a szelektív pedagógia - összekapcsolása sajnos még ma is elég gyakori nézet. A tehetségesek speciális iskoláitól várják a megoldást, ahelyett, hogy minden gyerekben a tehetség csiráit keresnék.

Ezekből a megfontolásokból ered társaságunk szakmai programjának fő vonulata: megtalálni a tudás alapú társadalom korának megfelelő, társadalmi szintű és az iskolában folytatható tehetségnevelés koncepcióját és metodikáját. A tudás alapú társadalom iskoláiban nem egyszerűen államilag elrendelt tanterveket és nevelési programokat kell megvalósítani, hanem a tanuló egyének számára releváns képességek fejlesztése a feladat. E filozófiához kell megfelelő iskolai szervezetet, tanulói környezetet és pedagógiai kultúrát találni, s nem egyszerűen az évszázadok által ránk hagyományozott modellt javítgatni.

A Magyar Tehetséggondozó Társaság (MTT) idén 13 éves. A rendszerváltás forró napjaiban, 1989. május 13-án alakult az Európai Tehetségtanács tagszervezeteként. Gefferth Éva pszichológus, a társaság első elnöke bábáskodott születésénél, mai tisztségviselői is a kezdetektől segítették munkáját, fogalmazták és újrafogalmazták koncepcióját, szervezték tevékenységét.

Báthory Zoltán

ny. egyetemi tanár, elnök (Magyar Tehetséggondozó Társaság)


<-- Vissza a 2002/10 szám tartalomjegyzékére
<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra
[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]