Magyar Tudomány, 2003/4

Könyvszemle


Burgerné Gimes Anna:

A közép-európai átalakuló országok gazdaságának és mezőgazdaságának összehasonlító elemzése

A Századvég Kiadó tankönyvsorozatának harmadik köteteként látott napvilágot a magyar agrár-közgazdaságtan egyik vezető szaktekintélyének tollából az átalakulás-gazdaságtan egy kevésbé feltárt témakörét rendszeresen körbejáró elemzés. Az írás monografikus jelleggel és átfogóan taglalja az Európai Unióba készülő posztkommunista országok agrárgazdaságának szerkezeti, szervezeti, tulajdoni és teljesítmény-elemeinek változását, s mindezt makroökonómiai összefüggésbe helyezi.

Az első részben a szerző a vizsgált országok nemzetgazdasági fejlődésének legfontosabb mutatóit elemzi, bemutatja a transzformációs visszaesés mélységét és a kilábalás fokozatos létrejöttét is. Az átalakulás stratégiájáról folyó szerteágazó vitákat a szerző lényegre törően ismerteti, a washingtoni konszenzus szempontrendszere köré csoportosítva az érveket és az ellenérveket. A viták mérlegét megvonva a fokozatos átalakulást pártolók érveit véli meggyőzőbbeknek, és elveti azt a többségi nézetet, amely az átalakulás sebességével, radikalizmusával vagy átfogó voltával magyarázza a kilábalás sikerét vagy sikertelenségét. Súllyal szól a Közép-Európai Szabadkereskedelmi Társulás, a CEFTA jelentőségéről és a regionális kereskedelem, a kölcsönös nyitás - kissé az EU-tól is ösztönzött - szempontjáról. Az átalakulás gerincét jelentő privatizálás természete szerint mindenütt sokféle érdek ütközésének terepévé vált, ezért lelassult, így hatékonyság növelő hatásai is csak késleltetve és töredékesen bontakozhattak ki (33-34. pp.).

A második rész a mezőgazdasági ágazat helyzetéről szól. A szerző bemutatja, hogy e területen a visszaesés minden országban meghaladta a nemzetgazdasági átlagot, vagyis különösen mély és elhúzódó volt. Ebben az irányítás alkalmazkodóképtelensége, a keleti piacok összeomlása, az amerikai és EU eredetű túlkínálat, a különösen erőteljes nemzetközi - részben szubvenciós - verseny is szerepet játszott. A privatizáció e területen is lassan ment végbe, a földforgalom és a piaci viszonyok sokrétű korlátozása minden országban jellemző - és hatékonyságkorlátozó - maradt. A privatizáció hatására hosszabb távon ebben az ágazatban is megfigyelhetővé vált a hatékonyság növekedése. Az agrárágazat részaránya a GDP-ben mindenütt mérséklődő irányzatot mutat. Más a helyzet a foglalkoztatással. Míg az élenjáró reformországokban az ágazat foglalkoztatásban játszott szerepe is mérséklődött, ez - mutat rá Burgerné - részben statisztikai átsorolásokra vezethető vissza (47. p.). A kevésbé fejlett és a lassabb reformtempóval rendelkező délkelet-európai országokban a társadalom demodernizációs alkalmazkodási stratégiáját jelenítette meg az, hogy átmenetileg jelentősen - akár 30(!) százalék fölöttire is - megnőtt az ágazat részaránya a nemzetgazdasági foglalkoztatás egészében (ez az uniós átlag tízszerese).

E kép kiegészülhet azzal, amit a mezőgazdasági külkereskedelem mutat: a forgalom egészének nyugatra terelődése ellenére a FÁK országok jelentős piaci részesedést őriztek meg/szereztek vissza: a bolgár agrárkivitel 34, a lengyel 32, a litván 47 százaléka továbbra is a keleti piacokon talál fölvevőre (58. p.). A továbbiakban sor kerül a birtokszerkezet elemzésére, ahol minden átalakuló országban egyértelműnek mutatkozik az egykori szövetkezetekből átalakult társas nagyvállalkozások versenyképességi előnye (78. p.).

A kötet legnagyobb részét kitevő harmadik fejezetben az egyes átalakuló országok mezőgazdaságáról olvashatunk tömör leírást. Ebből részletesen megismerhető az egyes országok eltérő átalakulási pályája, ami részben az eltérő történelmi és földrajzi adottságokra, részben viszont az eltérő gazdaságpolitikai prioritásokra vezethető vissza.

Az ágazati elemzéseket összefoglalva a szerző kiemeli (183. p.), hogy az ágazat termelése még sehol sem érte el a 80-as évek teljesítményét, tehát - különösen a Jánossy-féle értelmezést követve - a recesszió e területen még messze nem ért véget. Az uniós csatlakozás összefüggésében különösen fontos adottság, hogy a tizenkét térségbeli tagjelölt közül csak Magyarország és Bulgária agrárszaldója pozitív (bár a magam részéről az ágazati szaldó közgazdasági jelentőségét sosem tudtam értelmezni). Burgerné meggyőzően emeli ki: a belső kereslet mértéke és a hazai termelés versenyképtelensége erős korlátokat szab(ott már) a CEFTA-beli piacnyitásnak is. A mennyiségi többlet a minőségi, higiéniai, választéki és értékesítési nehézségekkel társult, és ez a magyarázata a - különösen az orosz válságot követően terjedő - agrárprotekcionizmusnak. Érdekes lett volna megtudni, mit gondol a szerző, várhatóan mennyiben tud az efféleképp évtizedes szinten is "gyermekcipőben" maradó ágazat az EU piac erős versenyének megfelelni.

Mindent egybe véve a kötet tárgyszerűen és kiegyensúlyozottan szól egy, a közbeszédben az érzelmi túltelítettség, a költői túlzások és a fékezhetetlen álmodozás jellemezte témakörről, reprivatizációról, nyertesekről és vesztesekről, sok-sok tényt és adatot reálisan olvasható terjedelemben egybegyűjtve. Nemcsak az egyetemi hallgatóknak érdemes elolvasniuk!

(Burgerné Gimes Anna: A közép-európai átalakuló országok gazdaságának és mezőgazdaságának összehasonlító elemzése. Századvég Kiadó, Budapest, 2001. 196 p.)

Csaba László

az MTA doktora, egyetemi tanár (DE, CEU, BKÁE)


Fodor István:

Környezetvédelem és regionalitás Magyarországon

A szerző két, logikusan összekapcsolódó, a gyakorlatban mégis alig találkozó cselekvés-sort helyez tudományos vizsgálódása középpontjába: a környezetvédelmet és a regionális fejlesztést. Mindkét cselekvés-sor sokszereplős, ugyanazokkal a szereplőkkel, az államigazgatástól a civil szervezeteken át a vállalatokig, háztartásokig, egyénekig. Mindkét cselekvés-sor konkrét földrajzi terekben fejti ki hatását, gyakran összehangolatlanul, egymás célkitűzéseit gyengítve. Maga a "környezetvédelem" szakkifejezés is defenzív értelmű: a gazdasági növekedés kártevéseitől kell óvni környezetünket. A regionális fejlődés alatt meg többnyire az egyes régiók gazdasági növekedésére gondolunk - pedig a fejlődés és a növekedés nem szinonimák. A kompromisszumot kínáló fenntartható fejlődés fogalom ugyan már két évtizedes, s elterjedése is kétségtelen, de még mindig erősebb a koncepció-alkotásban, mint a gyakorlati tervezésben.

A szerző a környezetvédelmet állítja vizsgálódásainak középpontjába. A környezetvédelemből hiányzik az átfogó regionális szemlélet. A vízvédelem vízgyűjtők szerint rendeződik, a felszín alatti vizek védelme vízbázisok szerint; a természetvédelem természeti tájhatárokat követ, az épített környezet főleg esztétikai értékével szerepel, az emberi életfeltételeket formáló szerepe feledésbe merül (pedig például a zajártalomnak ez a fő helye), a regionális fejlődés tér-egységeit közigazgatási határok veszik körül. A fenntartható fejlődés olyan színielőadás, amelyben - az egységes szövegkönyv ellenére - a színészek nem végszavaznak egymásnak, s mindegyik más színpadon játszik.

A könyv fő érdeme, hogy újra meg újra kihangsúlyozza a környezet s a benne gazdálkodó-települő társadalom térbeli egységét és kölcsönhatásait. Fodor kitűnő elméleti felkészültségű terepi ember, hatalmas tapasztalati ismeretanyag birtokában van Magyarország környezetéről. A környezet terhelésének változásait taglaló fejezet világosan összekapcsolja e terhelést a gazdasági szerkezet változásaival és a regionális fejlődés korszakaival. A Magyarország környezeti állapotának 20. század végi változásait taglaló terjedelmes (csaknem kétszáz oldalas) fejezet az egyes környezeti elemek elemzésén kívül nem feledkezik meg az épített környezetről, és a környezetnek az ember egészségére gyakorolt hatásáról sem. Azután esettanulmányokat olvashatunk három eltérő szintű tér-egység - a Duna-Dráva Nemzeti Park, a Duna-völgyi régió és a Dél-Dunántúli régió - környezet-, természetvédelmének és társadalmi-gazdasági tényezőinek összefüggéseiről, s külön fejezetet kap a környezeti cél-állapot meghatározása települési-, kistérségi és regionális szinten.

A szerző - a MTA Regionális Kutatások Központja Dunántúli Tudományos Intézetének (Pécs) kutatásvezető professzora - negyven év kutatási tapasztalatát összegezte a környezetvédelmi szakirodalomban hézagpótló könyvében.

(Fodor István: Környezetvédelem és regionalitás Magyarországon. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs, 2001. 488 p.)

Enyedi György

az MTA rendes tagja


Engel Pál:

Szent István birodalma.

A középkori Magyarország története

A sajnálatosan korán elhunyt akadémikus angol felkérésre írta meg ezt a munkát, angolul korábban is jelent meg, mint a magyar kiadás. A felkérés nyilván nem volt véletlen, hiszen Engel Pál saját bevallása szerint tudatosan törekedett a mai angolszász történetírás követésére, hogy tudniillik csak a lényeges dolgokat írja meg, és közérthetően. Itt is ez történt. Engel kiváló áttekintést adott, jórészt az elfogadott szemléletben, de közli saját új megállapításait is (honor, a 14. századi "új birtokadományozás"). Nagyobbrészt politikai eseménytörténetet ír, hiszen ezt várja el egy ilyen összefoglalás olvasóközönsége, de a terjedelemnek majdnem egyharmada a társadalmi viszonyokat, az intézményeket, vagyis a struktúrát vizsgálja, miközben kellő figyelmet szentel a gazdasági fejlődésnek is. Az Árpádok utáni korban a már korábban, régóta tisztelt Nagy Lajos és Mátyás mellett két másik uralkodót sorol a nagyok közé, I. Károly Róbertet (őt már a 20. sz. első felében kezdték becsülni) és Zsigmondot (akire talán Mályusz terelte a figyelmet). Szakít számos megrögzött értékeléssel. "Hunyadi pozícióját, ambícióival és ravaszságával együtt, de úgy látszik, tehetsége nélkül, idősebb fia ... László örökölte" (247. p.). Kissé más ez, mint az Erkel opera nyomán megszokott értékelés. De bizonyára Engelnek van igaza. A nemzeti pátosztól, helyesen, távol áll. Ahogy előszavában írja: "Remélem, hogy ebben a könyvben a Kárpát-medence egyetlen olyan lakosa sem fog élvezetet találni, akit erős nemzeti érzések fűtenek." (XI. 1.) Sok egyéb környékbeli állam történetfelfogásától nagyon eltérő ez a könyv. Ezért is örülni kell, hogy ez a kötet reprezentálja angolul - méltó külsővel -a mai magyar történetírás felfogását. Engel mindig figyelmet fordít a nem magyar népekre, de egyértelművé teszi, hogy Szent István birodalma magyar állam volt, az adott kor felfogása szerint is. (Engel Pál: Szent István birodalma. A középkori Magyarország története. História Könyvtár. Monográfiák 17. História-MTA Történettudományi Intézete, Budapest, 2001. 343 p., 7 térkép)

(-r. -r.)


Farkas János:

Információs- vagy tudástársadalom?

Farkas János könyve egy olyan informatív "mankó" vagy térkép, amely minden érdeklődő számára eligazítást nyújt az információs társadalom témájának útvesztőiben. Mindamellett olyan értékelésekkel, elemzésekkel találkozhatunk a könyv olvasása közben, amelyek a témában már jártas kutatók számára is értékes anyagként szolgálnak.

A könyv fejezetei igen jól épülnek egymásra, folyamatosan építik fel a szerző álláspontját, amelyet a végén összefoglalóan, külön fejezetben is tárgyal. A függelékben pedig nem csak az általa áttekintett irodalmat találhatjuk meg, hanem egy rövid fogalomtár is segít bennünket az eligazodásban. Nagyon is szükség van erre a segítségre, hiszen olyan új és alig tisztázott fogalmakkal találjuk szembe magunkat, mint például a globális társadalom és gazdaság, az információs és kommunikációs technikák (IKT), a posztfordizmus vagy a posztindusztriális gazdaság.

Az utóbbi évtized elméletalkotói - a legfejlettebb mobilkommunikációs technikák értékelésével - már a tudástársadalom terminust használják a legszívesebben. Farkas János munkájának talán legnagyobb erénye, hogy minden értelmezést megpróbál megfelelő távolságtartással kezelni. Szociológusként világosan látja, hogy a technikai környezet változásainak elemzése nem ad teljes képet a valóságról. Ugyanakkor az is egyértelmű számára, hogy az információs társadalom hagyományos fogalma csak egy nagyon merev társadalmi valóságot képes rögzíteni. A tudás társadalmi szerepének túlhangsúlyozása is nagyon sok szempontból problematikus: oktatási kérdéseket vet fel, megmerevítheti a társadalmi mobilitást, stb. Ugyanakkor - a kor liberális gondolkodóihoz hasonlóan - ő is a demokratikus intézményrendszer legfontosabb eszközeként kezeli egy ilyen hálózati alapon szervezett társadalom létrejöttét. Ezzel együtt, inkább hajlik az információs-kommunikációs társadalom fogalmának használatára, ami sokkal jobban írja le azt az alapvetően gazdasági érdekeken alapuló, információ (és/vagy tudás) adás-vétele köré szerveződő (vagy másként: szimbolikus tőkefajták átválthatóságán alapuló) világot, amely egyre inkább jellemzi az új évezred elejét.

Farkas helyesen utasítja el a forradalmi változások eszméjét, hiszen - történeti kontextusba helyezve - a technikai-társadalmi változások nagyon is kontinuus módon, szervesen egymásba kapcsolódva, interdependens viszonyban (a szerző szavaival élve: dialektikusan) mennek végbe. Ugyanilyen jól világítja meg azt is, hogy a technikai determinizmus - egykor igen népszerű tudományszociológiai iskolája - mennyire egyoldalú magyarázatokat eredményez, ha a társadalmi hatásoknak nem tulajdonítunk kellő jelentőséget. Mindamellett nem biztos, hogy az általa javasolt evolúciós szemlélet megfelelő módon írja le a technikai-gazdasági-társadalmi változások egészét. Sokkal pontosabban fogalmaz akkor, amikor - az Actor-Network modellre utalva - a technikai és társadalmi hálózatok szövetéről beszél, amelyek elválaszthatatlan közelségben, egymásba ágyazva "fejlődnek".

A könyv egyik nagy előnye, hogy a szociológiában járatlanok számára is érthető, mivel az első fejezetben Farkas számba veszi azokat a társadalomelméleti koncepciókat (Saint-Simontól Marxon át Zygmunt Baumanig), amelyek a téma megalapozása szempontjából elengedhetetlenek. A következő részben már az információs társadalom fogalmi meghatározásai kerülnek terítékre. Farkas információs társadalom definíciója a következő: "a társadalmi szervezet sajátos formája, amelyben az információ termelése, fogalmazása, alkalmazása a termelékenység és a hatalom alapvető forrásává válik" (kiemelés tőlem, F. P.).

Ezután külön fejezetben olvashatunk az információs társadalom modelljeiről. A könyv talán legfontosabb és legjobban sikerült fejezete a gazdasági és társadalmi következményeket tárgyaló rész. Az Információs Technikai Forradalom (ITF) kialakulása óta ('70-es évek) a világgazdasági trendet egyre inkább a termelékenység visszaesése jellemzi. A vállalatokat - írja Farkas - ma már nem a termelékenység, hanem a jövedelmezőség motiválja. Természetesen a vállalatok korábban is profitmaximalizálásra törekedtek, de a tömegtermelés tendenciáját felváltották az egyedi, egyre inkább személyre szabott gyártási folyamatok (lásd számítógép- és autógyártás).

Világossá vált, hogy a K+F ráfordítások növelésével lehet igazán "felpörgetni" egy gyengülő gazdaságot, miközben a foglalkoztatás és munkaerő-politika kérdéseiről sem feledkezhetünk meg. Itt kerül említésre a "mag-munkaerő" és a "rendelkezésre álló munkaerő" fogalmak elkülönítése, ahol az első az információval dolgozó menedzsereket és analitikusokat, a második pedig a piaci igényektől függően munkába állítható csoportokat jelöli. Ezzel kapcsolatosan létrejön egy új alkalmazotti struktúra (baloldali fogalommal élve: új proletariátus), amely nagyon könnyen kiszorulhat a munkaerőpiacról, illetve teljesen ki van szolgáltatva a "mag-munkaerőt" alkotó csoportoknak és tulajdonosoknak. Ez a kialakulóban lévő új foglalkoztatási struktúra sajnos csak jelzésszerűen van jelen a könyvben, a probléma teljes kidolgozása még várat magára. Természetesen egy ilyen elméleti összefoglalásokat tartalmazó munka a legtöbb kérdéssel csak érintőlegesen foglalkozhat, mégis sokat segíthet bennünket abban, hogy közelebb jussunk az információs társadalom fogalmának megértéséhez. Még akkor is, ha a témával kapcsolatban ma még több kérdést kell megválaszolnunk, mint ahány szilárd kiindulópont rendelkezésünkre áll. (Farkas János: Információs- vagy tudástársadalom? Infonia-Aula, Budapest, 2002. 184 p.)

Faragó Péter

tudományos.munkatárs, (MTA - SZKI)


Ranschburg Jenő:

Jellem és jellemtelenség

A Félelem, harag, agresszió című, joggal sikeresnek bizonyult kötete óta ez a szerző legnagyobb ívű, tiszteletre és elismerésre méltó vállalkozása. Csak néhány motívumát kiragadva: az ember és állat közötti megkülönböztetés dilemmáit konstatálva a behaviorizmust azért kárhoztatja, mert az egyenlőséget összetéveszti az egyformasággal. Szerinte "Lorenz úgy gondolja: valószínűleg a civilizáció túlszervezettsége az oka annak, hogy a társadalom rosszul tűri az egyéni különbségeket..." (7. p.)

Nagyon érdekes például annak a meglepő kísérletnek a leírása, amelyet néhány évvel korábban az Amerikai Egyesült Államok egyik egyetemén végeztek. Ötvenhét hallgató közül ötvenhárom tartotta nagyszerűnek, vagy legalábbis jónak azt a szó szerint minden esetben megegyező minősítést, amelyet egyéni személyiségrajz gyanánt kínáltak fel nekik.

Az introvertált/extrovertált típusú személyiség bemutatása (főként Jung alapján) szintén találó. Szerencsés fogás Eysenck és Hippokratész típustanának ütköztetése (37. p.). Többek között Kanttal vitatkozva tér ki a szerző a Tízparancsolat erkölcsi előírásainak relativizálására. (Itt persze - véleményem szerint - érdemes lenne az Ószövetség Jób könyvének jungi értelmezését is részletesen kibontani.)

Meggyőző a pszichoanalízis - elsősorban Freud - identifikáció fogalmának körüljárása. Találónak érzem ama Brechtre való utalását, miszerint el kell átkozni azt a társadalmat, amelyben a becsületességhez a hősiesség árán vezet az út. Vagy vegyük Shakespeare III. Richárdjának és Dosztojevszkij Bűn és bűnhődésének összevetését. III. Richárd önmagát hitelesen elfogadva dönt úgy, hogy gazember lesz, míg Raszkolnyikov saját valójával szembeszegülve válik gazemberré.

Ranschburg szerint a jellem az életkor előrehaladtával mindinkább kijegecesedik: "aki gyermekkorában becsületes volt, felnőttkorára még inkább azzá válik (és fordítva) ... idősebbé válva, az ember lecsillapodik: becsületével nem hivalkodik, jellemének pozitív jegyeit kevésbé 'ragyogtatja'..." (119. p.).

Hosszan lehetne taglalni a szerző adekvát, lényeget felvillantó elemzéseit (például a Hippokratészről avagy a Kretschmerről szóló diszkusszióját, amelyek mellett joggal kap megfontolt helyet Milne Micimackója, Rejtő Jenő, Rousseau, s még sokan).

Érett, világos beszédű, korrekt mű Ranschburgé, amelynek a legfőbb tanulsága számomra az általa idézett Kosztolányi vers:


"Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél, 
a nagy időn se lesz hozzá hasonló." 

Divattá vált - talán joggal - az erkölcs, az etika kérdéseivel foglalkozni. A sok, időnként dilettáns mű között kellemes kivétel Ranschburg Jenő méltatott kötete.

(Ranschburg Jenő: Jellem és jellemtelenség. Saxum Könyvkiadó Bt., Budapest, 2002. 206 p.)

Balogh Tibor

Az MTA doktora, kutató professzor, Károli Gáspár Református Egyetem, Szegedi Tudományegyetem


Szombathelyi tudós tanárok

Az idő visszafordíthatatlanul pereg, múlásával egyre inkább szétválasztja a jelent az egykor volt koroktól, a ma emberét és annak kultúráját az elődöktől s az általuk ránk hagyott értékektől. A korokat összekötő időhíd omladozása sajnos már néhány évtized alatt elkezdődik. Persze ma már egészen másképpen élünk, mint nagyszüleink és az ő őseik, és ez rendjén is van. Arról azonban nem illik megfeledkezni, hogy a kényelmesebb élet, a technika fejlődése, a kultúra gazdagodása mind emberi tevékenység eredménye. S ha tudjuk, hogy valamely értéket kinek is köszönhetünk, akkor erkölcsi kötelességünk azt számon tartani, és ezt a tudást utódainkra hagyományozni.

Ebben a szellemben született a Szombathelyi tudós tanárok újabb kötete. Az 1998-ban kiadott első kötetben a szombathelyi kötődésű filológus tanárokra emlékeztek, a most megjelent mű a természettudományokkal foglalkozó szombathelyi tudós-tanároknak állít emléket. A hajdani hírességek tevékenységének hatása azonban messze túlnyúlik a nagyvároson, annak idején országos, sőt nemzetközi hírnevet is kivívtak maguknak. A könyvben követett sorrendnek (születési évüknek) megfelelően lássuk, kik is voltak ők.

Kunc Adolf (1841-1905) a szombathelyi főgimnázium igazgatója, csornai prépost és parlamenti képviselő is volt. Tanárként fő érdeme a kísérletezés és a szemléltetés elterjesztése a fizika oktatásában. Az akkor műszaki újdonságnak számító telefonnal végzett kísérletei és bemutatói hozzájárultak az új találmány népszerűsítéséhez. Kutatóként csillagászati és meteorológiai megfigyeléseket végzett.

Edelmann Sebő (1853-1921) premontrei kanonok - aki a természettan tanáraként és igazgatóként is Kunc Adolfot követte a főgimnáziumban - igazi polihisztor volt. Doktori értekezését számelméletből készítette, de fizikai és kémiai képzettségével élve a fényképezés elméleti alapjaival és gyakorlati alkalmazásával egyaránt foglalkozott. Saját maga készítette el a fizikai kísérletekhez szükséges akkumulátort, de projekciós spektroszkópot is tervezett. Képzettsége és tekintélye folytán nagy szerepe volt a szombathelyi villanyvilágítás bevezetésében. Személyes tragédiája, hogy műszaki érzéke és az új iránti fogékonysága olyan üzleti vállalkozások részesévé tette, amelyeket egyházi körökben hivatalból elleneztek.

Gáyer Gyula (1883-1932) eredeti foglalkozását tekintve bíró volt, a természettudományban pedig botanikusként és muzeológusként tartják számon. Sokoldalúságát kéziratos formában fennmaradt versei is jelzik. Az egyetemen jogi doktorátust szerzett, de már fiatal korában kora legnevesebb hazai botanikusainak tanítványa és munkatársa volt. Növénytani tevékenységéből maradandó a florisztikai és növényföldrajzi, illetve szisztematikai-monográfiai munkássága. A sisakvirág és a szedrek nemzetközi hírű szakértőjeként ismert. Szívügye volt a természetvédelem is. Jogászként és botanikusként ő alkotta meg a természetvédelmi törvény legjobb tervezetét, rövid élete utolsó harmadában pedig a Vasvármegyei Múzeum Természetrajzi Tárának vezetőjeként a megye ásványait, kőzeteit és őslénytani leleteit is gyűjtötte a botanikai értékek mellett.

Wälder Gyula (1884-1944) mérnök, műegyetemi tanár, a magyar neobarokk építészet kiemelkedő alakja volt. A hagyományos stílus megtartásával igyekezett az új törekvéseket is beilleszteni érett korában végzett munkáiba. Művei közül talán a budapesti Madách tér városképi jelentőségű épületegyüttesének kialakítása a legismertebb. Műemlékvédelemmel is foglalkozott: az ő nevéhez fűződik az egri líceum és a minorita templom restaurálása. 1935-ben az MTA levelező tagjává választották.

Pákay (Pauer) Arnold (1885-1968) premontrei pap, tanár, muzeológus. A szombathelyi gimnáziumban négy évtizeden át végzett tanári (majd igazgatói), valamint rendi munkássága mellett a Vasvármegyei Múzeum természetrajzi szertárának őre volt. A szakterületén való elmélyült munkáját a kertkultúra történetével és növényföldrajzzal foglalkozó tanulmányai is mutatják. Mindezeken túl művelődéstörténeti tanulmányt is publikált.

Náray-Szabó István (1899-1972) egyetemi tanár, az MTA tagja, posztumusz Széchenyi-díjas vegyész a röntgendiffrakciós szerkezetkutatás és a kristálykémia nemzetközi hírű hazai úttörője volt. Tudományos és oktatói pályája egy koncepciós per miatt 1947-ben félbeszakadt. Az internáló táborból szabadulva - mérnöki képességeit kamatoztatva - az alkalmazott szilikátkémiában ért el sikereket. Az általa írt kézikönyvek több vegyészgeneráció számára szolgáltak alapvető szakirodalomként.

A kötet szerkesztője, Köbölkuti Katalin avatott szerzőket talált: Edelmann Sebőre Kovács László főiskolai fizikaprofesszor, Gáyer Gyulára Balogh Lajos botanikus, Kunc Adolfra Horváth József könyvtáros és Molnár László tanár, Náray-Szabó Istvánra Kálmán Alajos kémikus, az MTA rendes tagja, Pákay (Pauer) Arnoldra a már említett Balogh Lajosból és Kovács Imre Endre premontrei szerzetesből álló szerzőpáros, Wälder Gyulára pedig Balogh Péter építészmérnök emlékezik. Mindegyik írás személyes hangvételű, akkor is, ha a szerzőnek nem volt közös munkája az egykori kiváló tanárral vagy közvetlen emléke róla. Legalább ennyire fontos, hogy az olvasmányosság mellett a szerzők a teljes életmű bemutatására is törekedtek. A monografikus jelleget erősíti a bőséges jegyzetapparátus, valamint a kötetben szereplő tanárok munkásságára vonatkozó válogatott bibliográfia a könyv függelékében.

Jó volna, ha mások és máshol is követnék a Berzsenyi Dániel Megyei Könyvtár példáját. A város vagy a megye jelentős tanárainak, tudósainak mára méltatlanul elfeledett tevékenységét, örökségét összefoglalni és a jövő számára megőrizni nem csupán lokális ügy, nemzeti érdek is. A címlapra kerülő arcképet kifakíthatja az idő, ám az embert tisztán, élesen kell megőrizni az emlékezetben. (Köbölkuti Katalin szerkesztő: Szombathelyi tudós tanárok 2. Berzsenyi Dániel Megyei Könyvtár, Szombathely, 2002. 218 p.)

Szabados László


<-- Vissza a 2003/4 szám tartalomjegyzékére
<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra
[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]