Gergely András a 19. század, azon belül is elsősorban a század első felének jól ismert kutatója, aki a német és osztrák kapcsolatokkal is sokat foglalkozott. Az Osiris jelentette meg összegyűjtött tanulmányait ebből a témakörből, ezek három kivétellel az 1990-es években jelentek meg magyarul. A szerző saját bevallása szerint 1848 kapcsán különösen a nemzetközi összefüggésekre, az eszme- és jogtörténeti problémákra volt tekintettel. E kötetben zömmel az 1848 történetét tárgyaló tanulmányait tette közzé, a szeptemberi fordulatig. Néhány munkában az osztrák-magyar kapcsolatokat vizsgálja, a két kormány vitáit, de sokat foglalkozik a német egység létrehozásán munkálkodó frankfurti német nemzetgyűlés és a magyar kormány kapcsolataival. E témakörbe tartozik igen érdekes párhuzamos életrajza Kossuthról és Gagernről. Általában a liberálisok állnak érdeklődése előterében, akik elfogadták a forradalmat, de hajlottak kompromisszumokra is. A liberális csoportosulások közül a magyar vezető réteget tekinti a legerősebbnek. Van tanulmány az egész forradalmi időszak magyar külpolitikájáról is, sőt, az ország történetéről általában ebben a két évben, meg a nemzetiségi kérdésről. Gergely munkáinak nagy ereje az osztrák és német levéltárakban végzett széleskörű kutatás; sok olyan anyagot tárt fel, amelyet a magyar kutatók még nem vizsgáltak. Remélhető, hogy hamarosan megjelenik az 1849-es eseményeket tárgyaló tanulmánykötet is.
(Gergely András: 1848-ban hogy is volt? Tanulmányok Magyarország és Közép-Európa 1848-49-es történetéből. Osiris, Budapest, 2001, 507 p.)
Arday Lajos a 20. századi magyarországi és általában európai kisebbségi problematika és a nemzetközi kapcsolatok szorgos kutatója, akinek sok tanulmánya nem jelenhetett meg, mert munkahelye nem engedte publikálásukat. Még így is jó néhány tanulmányt tudott azonban kiadni, és az utóbbi egy-két évtizedben elsősorban a jugoszláv kérdés vonta magára figyelmét.
Ezekből most saját kiadásában két kötetet is megjelentetett. Az első, Reformok és kudarcok címen Jugoszlávia 1918 utáni történetét tárgyaló tanulmányait gyűjtötte össze. Az írások három témacsoporthoz kapcsolódnak. Az egyik a jugoszláv bel- és külpolitika az 1970-es években és az időszak magyar-jugoszláv államközi kapcsolatai, a másik Jugoszlávia balkáni politikája, és majdnem a kötet felét teszik ki a belső reformokat, a soknemzetiségű állam problémáinak a megoldására irányuló kormányzati kísérleteket elemző írások. A tanulmányok részben politológiai jellegűek, többségük még az 1980-as években íródott, ennek megfelelően megállapításaik a jövő vonatkozásában bizonytalanok (egy 1990-es tanulmány abban reménykedik, hogy remélhetőleg nem kerül sor az egyes köztársaságok közti összecsapásra - de hát került!).
Van olyan tanulmány is, amely a középkortól tekinti át a délszláv népek fejlődését. Az utolsó, 2001-ben íródott dolgozat szembeállítja Montenegró teljes önállóságának lehetőségét azzal, hogy a Vajdaság autonómiájának helyreállítása nem jön szóba. Utal a horvátok félelmére az albánoktól. Egy 1992-es, angol nyelvű tanulmány a jugoszláv válság történeti hátterét vázolja fel az angolul olvasó közönség számára, igen hasznos módon.
Arday Lajos másik, zömmel 1989 utáni tanulmányokat összegyűjtő tanulmánykötete a délvidéki magyarok történetének egyes aspektusait vizsgálja. Van, amelyik áttekintést ad a Vajdaság korábbi történetéről is, van, amelyik az itteni magyarság demográfiai és gazdasági-társadalmi helyzetét elemzi. Külön tanulmány tárgyalja az itteni magyar történetírás kialakulását 1918-41 közt. Három tanulmány a horvátországi magyarok, tehát egy szórványkisebbség helyzetét járja körül. Négy angol nyelvű tanulmány a magyar nyelvű megállapításokat teszi hozzáférhetővé a külföld számára. Mindkét kötet kiadása igen hasznos volt, hiszen a közreadott írások roppant időszerű kérdésekkel foglalkoznak. És mindegyikben megcsillannak Arday Lajos történetírói erényei, a széles körű forrásbázis felhasználása, a nemzeti konfliktusokon felülemelkedő empátia és a minden modernkedéstől mentes közérthető fogalmazás.
(Arday Lajos: Reformok és kudarcok. Jugoszlávia utolsó évtizedei és ami utána következett. - Magyarok a Délvidéken, Jugoszláviában. BIP, Budapest, 2002, I. 351 p., II. 387 p.)
2001-ben alakult meg az akadémiai Történettudományi Intézeten belül létrejött kutatócsoportból a Magyar Tudományos Akadémia legfiatalabb társadalomtudományi kutatóhelye: az MTA Kisebbségkutató Intézete. Az itt ismertetésre kerülő kötet az Intézet első évkönyve, egyfajta bemutatkozás. A kötetet Kovács Nóra és Szarka László, az Intézet igazgatója szerkesztette, és a saját kutatói mellett külső megbízottakkal is dolgozó intézmény sokirányú érdeklődésének megfelelően témaköre igen széles. A tematika alapvetően a külföldön élő magyarok és a mai magyarországi nemzetiségek aktuális helyzete, tehát nem a történeti szempont az elsőrendű, hanem a szociológiai és antropológiai megközelítések az uralkodók.
Bindorffer Györgyi az asszimiláció kérdésével foglalkozik, amely lehet egyéni és csoportos. Az akkulturáció kérdéseit állítja az előtérbe, de felveti elméleti téren a társadalmi mobilitásban játszott szerepét is. Mária Homišinová békéscsabai származású, most a kassai Társadalomtudományi Intézetben kutat. A magyarországi kisebbségek egyéni és csoportidentitását elemezve úgy látja, hogy a szlovák mellett a német, bolgár és horvát kisebbség körében erős a kötődés a saját nemzetiséghez, de ugyanakkor Magyarországhoz is. Kozma István a névmagyarosítás kérdését vizsgálja az 1945-48-as időszakban, ezzel kapcsolatban utal a korabeli nemzetiségi politikára is. A zsidók igen nagy számban vettek fel magyar családnevet, a németek és a szlávok kevésbé. A zsidók nagy számban szerepeltek az MKP soraiban, de egyéb pártokban is. Az állam semmiféle kényszert sem gyakorolt ebben a vonatkozásban.
Szabó Orsolya az eredetileg szlovák Pilisszántó község mai helyzetét veszi szemügyre. A szlovákok száma egyre csökken, már csak a nyelv (az irodalmi és a helyi nyelvjárás) a fő csoportképző tényező. Az etnikai tudat gyenge, de erős a kötődés a községhez és Magyarországhoz. Bakó Boglárka a romániai Ürmös község etnikai viszonyait vizsgálja. A községben a magyarok relatív többségben vannak, de sok a roma és náluk kevesebb a román lakos. A lakosok körében általános a két- és akár a háromnyelvűség - a magyar nyelv dominanciájával. A romák a helyi iskola román tagozatát látogatják. A magyarok identitása erős, a romáké is (ezt nyelvük is erősíti), a románok esetében az ortodoxia a központi tényező. Bartha Csilla már régóta kutatja az amerikai (USA) magyarok nyelvhasználatát, a nyelvcserét. Ezt általánosnak mondja. Felvázolja a bevándorlók időben igen különböző rétegeit. 1990-ben 1,4 millió magyar származásút regisztráltak az országban, de mindössze 146 ezer körül jár a nyelvet rendszeresen beszélők száma. 1994-ben New Brunswickben negyvenöt adatközlővel készített interjú alapján úgy látja, hogy a magyar nyelv használatát egyéni érdekek befolyásolják. Kovács Nóra a jelentős számú magyar kivándorlóval rendelkező Buenos Aires magyar kórusának helyzetét vizsgálta hosszabb időn át. A kórus a város Olivos nevű városrészében 1993-ban alakult, a szerző ottléte idején negyvenhét tagja volt, ebből harmincegy nő. Argentin tagjai is vannak a kórusnak, a karnagy harmadik generációs magyar nő. A csoportnak jelentős szerepe van az identitás megtartásában vagy akár megújításában, ezt a magyarországi szereplések nagyon megerősítik. Papp Richárd két, magyar többségű vajdasági falut elemez. Feketicsben 65,9 % a magyar, majdnem mind református, Zentán 82 %, majdnem mind katolikus. Vizsgálja, hogy - szemben a többségükben ateista szerbekkel - a magyarok számára mit jelent a felekezeti kötődés. A (korábban elképzelhetetlen) hittanóra adja meg a magyar nyelvgyakorlás lehetőségét. Válsághelyzetekben mindig előtérbe került a vallás. A szerbeknél már csak az egyházi eredetű slava (ünnepség) maradt meg különböző családi alkalmakra, de ez ma is igen fontos.
Szarka László számos statisztikai táblázattal kiegészítve tárgyalja a városi magyar népesség arányát 1910 és 2000 között, tízéves átlagokban. 1920-21-ben a legtöbb város még magyar többségű volt, azóta a magyarok aránya folyamatosan csökken. Szlovákiában még tizennégy városban él legalább ötezer vagy ennél több magyar, Erdélyben harmincnyolc ilyen város akad. A magyar elem háttérbe szorulásának az első világháború után kezdődő urbanizálódás a fő oka. Az uralkodó nemzet tagjainak bevándorlását a pártállami időszakban a hatalom még erőltette is, ez a folyamat csak 1989 után lassult le. A városok helyzetét módosította az is, hogy jónéhányuk az országhatárra került, ezzel jelentőségük erősen csökkent, a korábbi központok így funkciótlanokká váltak. 1930-1990 közt mintegy 20 %-os csökkenésről van szó. Négy várostípust különböztet meg, (1) az etnikai szempontból mesterségesen felduzzasztottakat, (2) a történeti régióközpontokat, (3) a határmentieket, ahol most is magyar többség található, (4) a kisvárosból lett ipari központokat, ahol a magyarság arányvesztése különösen jelentős volt. Az első világháború korszakáig ez a csökkenés sokkal csekélyebb, mint 1945 után. Vári András Esztergom és Párkány (Štúrovo) példáján mutatja be a határon átnyúló munkavállalást részben személyes interjúk (huszonöt fő), részben az esztergomi Suzuki-gyár adatai alapján. Esztergomban a Suzuki miatt munkaerőhiány, Párkányban és vidékén 40 %-os munkanélküliség volt. Ezt oldotta meg a határon átnyúló munkavállalás. Ebben csaknem kizárólag magyarok vesznek részt, a többség napi ingázó, helyzetüket a Mária Valéria híd helyreállítása jelentős mértékben megkönnyíti. A Párkánytól 20 km-nél messzebbre lakók Esztergomban munkásszálláson laknak. A munkahelyi konfliktus itt ismeretlen. Valamennyien betanított munkások, bár sokuknak magasabb szakképzettségük van, státusukkal elégedettek.
A legterjedelmesebb tanulmányban Horváth Kata az északnyugati Gömbalja cigány lakosságának helyzetét vizsgálja a kulturális antropológia módszereivel. A legtöbben barlanglakók. Nagyon fontos elem a rokonság. A megélhetést állami segély vagy alkalmi munka (például csigagyűjtés) biztosítja, úgy-ahogy. Sok egyéni példával tér ki a nők alárendelt helyzetére és a gyermeknevelés problémáira. Kállai Ernő a mai Magyarországon élő cigányzenészek helyzetét elemzi, történeti kitekintéssel a 16-17. századra (korábbról nem tudunk hazai cigányzenészekről). Kezdetektől a szórakoztató zene foglalkoztatta őket, erre nagy igény volt - de a társadalom le is nézte ezt a foglalkozást. A 18. század végén az akkori országban ezerhatszáz körül volt a számuk, 1900-ban már 17 ezer. A verbunkos zenéből kinőtt magyar nóta volt a specialitásuk. A tehetséges muzsikusok a 18. század vége óta külföldre is eljutottak. Ma a fiatalok klasszikus zenét tanulnak, az idősebbek az 1960-70-es évek nagy korszakából maradtak itt. A harmadik csoportot az oláhcigányok jelentik, akik autentikus népzenét művelnek, sokan mennek el Nyugatra. A cigányzenészek minden zenei igényt ki tudtak elégíteni. Számuk ma csökkenőben van.
Prónai Csaba kiváló áttekintést ad a kulturális antropológia történetéről, elsősorban a migráció vonatkozásában. Roppant széles körű bibliográfiát is mellékel. Vizi Balázs a mai európai kisebbségvédelmi intézményeket tekinti át, a jogi és politikai keretek szempontjából is. A kisebbségek sokféle helyzete miatt nehéz az összefoglaló szabályozás, de nincs is se állami, se nemzetközi akarat a kérdés megoldására. Vannak intézmények és szabályok, de hiányzanak a szankciók. Még a balkáni események után is a politika uralja a kérdéskört, hiányzik az egyértelmű jogi megfogalmazás. Halász Iván és Majtényi Balázs a magyar státustörvényt veti össze egyéb kelet-közép-európai szabályozásokkal, ezek közül nem egy régebbi is a magyar státustörvénynél (Szlovénia, Szlovákia, Románia). A szlovákoknál már 1997-ben hoztak törvényt, és bevezették a külföldi szlovákok számára a szlovákigazolványt - határidő nélkül (a magyar öt évre szól). A magyar törvény kevéssé különbözik a többi törvény vagy alkotmány rendelkezéseitől, melyek magyar nyelvű szövegét a szerzők Függelékben közlik. Eiler Ferenc részletes kronológiát ad a hazai német kisebbség történetéről Grósz Károly bonni látogatásától (1987. október 7-10.) 2000. december 7-ig, az oktatási egyezmény megkötéséig. Végül Bartha Csilla válogatott bibliográfiát állít össze a kétnyelvűség és a nyelvcsere nyelvészeti szakirodalmáról az 1990-2001 közti időszakban, természetesen nemzetközi adatokkal. A talán túl hosszú tartalmi ismertetés is mutatja, hogy a fiatal intézet jó úton indult és máris jelentős eredményeket könyvelhet el.
(Kovács Nóra - Szarka László (szerk.): Tér és terep. Tanulmányok az etnicitás és identitás kérdésköréből. Az MTA Kisebbségkutató Intézetének Évkönyvei I. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2002, 476 p.)
Második akadémiai elnöki ciklusának lejártával Glatz Ferenc akadémikus megkezdte a hat év alatt összegyűlt írások, beszédek, nyilatkozatok kötetekbe rendezését. Eddig két kötet jelent meg. Az első, fókuszában a tudománypolitikai reformmal az 1996 májusától 1997. december 31-ig elkészült munkákat rakja sorba. Jelentősek a közgyűlések, ahol az akadémiai elnöki beszámoló rendre új terveket, reformokat idézett. 1996 decemberében a stratégiai kutatásokat, a hazai tudományos igények felmérésének igényét, az új tudománypolitikai alapelveket, 1997 decemberében az Akadémia helyének felmérését a magyar társadalomban. 1996. november 3-án (a Széchenyi-féle Akadémia-alapítás évfordulóján) indította meg a Magyar Tudomány Napját, amely azóta hagyománnyá és a kutatás seregszemléjévé vált. A beszámolók többször foglalkoztak a határokon túli magyar tudományosság kérdéseivel, de az egyháztörténeti kutatások ösztönzésével is. A kötetben megtalálható a magyar tudomány helyzetéről a kormánynak tett évi beszámolók sora.
A második kötet az Új szintézis felé címet viseli, ennek az igénynek a jegyében állnak az egyes írások, köztük mindjárt az elején az Akadémiával kapcsolatos év végi naplójegyzetek. A magyar történetírás tematikájából publikáló szerző a történelemtanítás országos konferenciáján tematikai megújulást sürget. Az 1998. májusi közgyűlésen fejti ki az elnök elképzelését az Akadémia hármas feladatáról: legyen tudományos műhely, a tudomány érdekképviselete, a nemzet tanácsadója. Berlinben sürgeti, hogy az Európai Unió szenteljen nagyobb teret a társadalomtudományoknak, kitér az EU tudománypolitikájára. Itt is, mint az előző kötetnél, megtalálható az adott időszakban megjelent munkák teljes bibliográfiája.
(Glatz Ferenc: Tudománypolitikai reformról, Akadémiáról. Beszédek, cikkek, jegyzetek. 1996-1997. - Új szintézis felé. Beszédek, cikkek, jegyzetek. 1998-1999. Pannonica, Budapest, 2002, I. 582 p., II. 518 p.)
Mint az első kötet kapcsán már jeleztem, 1998-ban dolgozta ki Glatz Ferenc elképzelését az ezredforduló hazai tudománypolitikájáról. Az akkor megjelent kötetet, amely kézikönyvnek készült, időszerűsége miatt most újra kiadta. Az új kiadás bevezetőjében azt hangsúlyozza, hogy a tudományt nem irányítani kell, hanem menedzselni. Az eredeti munka előszavában a hazai tudományos élet nehézségei miatt tervezett hosszú távú programot, a kutatási intézmények reformját. Kitért az információs forradalomból, a globalizációból és az európai integrációból adódó teendőkre. Ez egyszerűen csak annyit jelent, hogy azokat a tudományokat kell idesorolni, amelyek közelebbről foglalkoznak a magyarsággal és Magyarországgal (nyilván nem valami magyar "nemzeti fizika/kémia" létrehozásáról van szó). A tudományos kutatás helyét is kijelöli a többpárti politikai rendszerben. A tudománynak, a tudósoknak össze kell fogniuk a politikai és a gazdasági elittel. Megkülönbözteti az állami, a vállalati és a kontinentális tudománypolitikát. A cél a tudomány versenyképességének fenntartása, a tudásorientált értékrend meggyökereztetése, társadalmi viszonylatban az esélyegyenlőség biztosítása és nem utolsósorban a nemzeti hagyományok őrzése.
Az állami tudománypolitikát azután részletesebben is elemzi. A döntést az Országgyűlésre és a tudománypolitikai kollégiumra kell bízni. Foglalkozik az Akadémia szerepével a döntések előkészítésében. Ebben a fejezetben számos ábra, táblázat található, többek között egy kimutatás a magyar természettudomány részesedéséről az egyes tudományágakban. Elég hosszan ír a finanszírozás problémáiról, egy táblázat a tudományra fordított állami támogatás GDP-hez viszonyított arányát mutatja, 1995-ben Magyarországon ez a GDP 0,8 %-a, mint Spanyolország esetében, ennél alacsonyabb értékkel már csak Törökország szerepel (0,4 %), ezzel szemben az OECD-országok átlaga 2,2 %, a legtöbbet Japán és Svédország költségvetése adja (3 %) e területnek.
Glatz helyesnek tartja a tudományos hierarchiában kialakult fokozatokat: PhD, habilitáció (ezt a kettőt az egyetemek adják) és az akadémiai doktori címet. Az utánpótlás kapcsán felvázolja a lehetséges ösztöndíjakat. Negatívumként említi, hogy a modern ismeretközlés lehetőségeit a magyar tudomány még nem tudja kihasználni. Végül tizenhat pontban felvázolja az 1996-ban szükségesnek látott teendőket. Az integráció kapcsán utal arra, mennyire szükséges a magyar tudományos eredmények idegen nyelveken való közzététele.
(Glatz Ferenc: Tudománypolitika az ezredforduló Magyarországán. Pannonica, Bp, 2002, 114 p.)
Az ókori görög filozófiával foglalkozó irodalom az utóbbi évtizedekben örvendetesen meggyarapodott. Míg az 1951 és 1975 közti huszonöt évben mintegy hatvan könyvet és tanulmányt jegyez fel a bibliográfia, az 1976 és 1990 közti tizenöt évben több mint százat. Felnőtt egy fiatal nemzedék, magának Maróth Miklósnak filozófiatörténeti munkássága is ezekben az években bontakozott ki, s ezt összegezi, teljesíti ki most filozófiatörténete (ami természetesen remélhetőleg nem jelenti azt, hogy életművét ezzel lezártnak is tekinti).
Nincs értelme annak, hogy a könyv tartalmának ismertetése címén a görög filozófia történetét dióhéjban elmeséljem, inkább Maróth könyvének egy-két jellemző, más filozófiatörténetektől eltérő sajátságát említem meg.
Egyik ilyen vonás, hogy míg a görög filozófia történetét tárgyaló könyvek általában a filozófiai rendszerek történetét tárgyalják időrendben haladva, Maróth tárgyalása problématörténeti: a görög filozófia történeti forrásainak ismertetése után sorra veszi a görög filozófia nagy problémáit, a logikát, fizikát, metafizikát, lélektant, etikát, politikát, és mindegyik esetben végigtekinti a problémák felvetésének és megoldásának (megoldás-kísérleteinek) sorát. Maróth ezzel bizonyos mértékig az ókor placitum-gyűjteményeinek hagyományát eleveníti fel (a görög doxográfia tárgyalta úgy a filozófiát, hogy témakörönként csoportosítva felsorolta az egyes filozófusok odavonatkozó nézeteit, a bevett latin megnevezéssel placitumait), s annak dolgát, aki egy-egy filozófus vagy iskola rendszerét akarja megismerni, ez némileg megnehezíti (Maróth mindamellett utalásokkal segíti az olvasót), de a dolog nem ezért érdekes. Maróth így világosabban, azt mondhatnám, izgalmasan tudja bemutatni a görög filozófiai gondolkodás folyamatát, azt, ahogyan az egymást követő filozófusok a problémákon továbbgondolkoztak, régi kérdésekre új feleleteket kerestek, vagy éppen magát a kérdést is újszerűen fogalmazták meg. Ahol pedig egy-egy filozófus esetében elegendő mennyiségű szöveg maradt ránk, arra is rámutat, hogy egy-egy gondolkodó maga is hogyan vívódik valamely problémával, például Platón öregkori dialógusaiban az ideatanból adódó kérdésekkel (talán már a fiatal Arisztotelész kritikájának hatása alatt is?) vagy az államelméletnek az Államban már tárgyalt problémáival a Törvényekben, vagy Arisztotelész is a későbbi hagyományban egy cím alá összefoglalt, de különböző időkben keletkezett Fizikában és Politikában.
Egy további, valószínűleg egyedülálló sajátossága e filozófiatörténetnek az, amire szerzőjét kivételes nyelvismerete tette képessé, hogy a görög filozófiának az arab filozófia felé vezető szálait is felfejti. Ez nemcsak azért fontos, mert vannak művek - például az aphrodisziaszi Alexandrosz kozmológiai értekezése -, melyek csak arab fordításban maradtak ránk, nem is csak azért, mert a hipotetikus szillogizmusok peripatetikus tanát - hogy tudniillik ilyen létezett, s a hipotetikus szillogisztika nem a sztóikusok leleménye -, éppen Maróthnak sikerült Avicennának Arisztotelész első Analütikájához írt kommentárja alapján bebizonyítania, hanem azért is, mert ez Arisztotelész középkori továbbélése s ezen túl a középkori Mediterráneum művelődése, e művelődés egysége szempontjából fontos: a skolasztika Nyugaton, az arab filozófia Keleten egyaránt Arisztotelészre támaszkodott. (Azt már csak mellékesen említem, hogy Maróth máshol is talál alkalmat arra, hogy ókori gondolatok újkori továbbélésére - például arisztotelészi gondolatokéra az Egyesült Államok alkotmányában -, illetve az újkori gondolkodásban nagyjelentőségű gondolatok ókori előzményére - például a "társadalmi szerződés" gondolatára Platón államelméletében — rámutasson.)
A korábbi görög filozófiatörténetek a késő ókori Arisztotelész-kommentátorokat inkább csak Arisztotelész uszályhordozóiként, illetve a Szókratész előtti görög filozófia töredékeinek puszta fenntartóiként tartották nyilván. A legújabb kutatás szakított ezzel a hagyománnyal, és őket is önálló gondolkodókként kezeli. Mikor Maróth is így tesz, nem áll tehát egészen egyedül, de a régebbi, kivált a magyar nyelvű összefoglalásokból nem sok munkát lehet melléállítani.
A részletekben is sok újat találunk. Meggyőzően mutatja ki például, hogy Epikurosz etikája nem vehető a hedonistákéval minden további nélkül egy kalap alá azon az alapon, hogy a gyönyörűséget Epikurosz is jónak tartotta. Igen, jó, amennyiben a lélek zavarmentes állapotát, a lélek szélcsendjét biztosítja, de nem, ha megzavarja, s Epikurosz ennek a szélcsendnek a biztosításához valójában nagyon keveset igényel.
A szöveget a jegyzetekben bőséges és alapos szakirodalmi utalások gazdagítják (ezek egy külön bibliográfiában is össze vannak foglalva). Ugyancsak a tájékozódást segítik az időrendi táblázatok, melyek a filozófiai iskolai hovatartozás tekintetében is eligazítanak, s a könyv használatát nagyban segíti a név- és tárgymutató is. Mindez szükséges, nemcsak azért, mert egy kézikönyvet nem mindenki olvas elejétől végig, hanem esetleg csak utánanéz egynek-másnak, főképpen azonban azért, mert a kötetet egyetemi tankönyvnek is szánják. Nem titkolhatom, hogy tankönyvnek szerintem egy kicsit nehéz (különösen a logikát tárgyaló rész). A magyar nyelvű szakirodalmat is elég mostohán kezeli, holott ez éppen egy tankönyv esetében - a hallgatók idegennyelv-ismerete nem áll mindig szilárd lábakon! - nem mellőzhető. Filozófusok valószínűleg vitatkoznak is majd a könyv némely részletén. Én magam is hiányolom, hogy Démokritosz fejlődés-, közelebbről társadalomfejlődési elképzeléseiről nem esik szó, holott valószínűleg az egész későbbi gondolkodásra hatott, Arisztotelészre, sőt talán Platónra is.
Az azonban vitathatatlan, hogy az eredeti (görög, latin és arab) szövegeket első kézből ismerő, a filozófiai gondolkodás fejlődését a tudomány mai állásának megfelelően ismertető és azt nem egy ponton gazdagító szerző művével van dolgunk, aki nemcsak anyagot közöl, hanem annak korok szerint változó formálódását, a problémákkal való tudós tusakodás folyamatát is bemutatja. Nem ok nélkül térek erre vissza, hanem éppen mert tankönyvről van szó. Maróth ezzel is tanít: a tudomány nem egyszerűen hatalmas vagy éppen nyomasztó ismerethalmaz, nem is zárt, mindent megoldó rendszer, hanem szüntelen párbeszéd, eszmecsere elődeinkkel és önmagunkkal. Mikor gondolkodom, önmagammal beszélgetek, kérdezek és felelek, állítok és tagadok - mondja Platón. Ezt a kérdés-felelet, állítás-tagadás folyamatot szemlélteti Maróth, s erre akarja megtanítani, ebbe bekapcsolni minden olvasóját. (Maróth Miklós: A görög filozófia története. Studia Classica IV. Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar, 2002. 575 p.)
Az amerikai diplomáciai szolgálatban gyakran neveztek ki üzletembereket külképviseletek élére. A megtisztelő megbízatás elnyerésének legfontosabb előfeltételét az jelentette, hogy az illető tetemes összeggel járuljon hozzá az elnökválasztás győztesének kampányához. A módszert mind a demokrata, mind a republikánus párt alkalmazta, tehát nem tehettek egymásnak szemrehányást, ha netalán hasznavehetetlen személy kapott követi vagy nagyköveti posztot. Előfordult persze, nem is ritkán, hogy a laikus diplomata bevált és eredményesen működött mind az Egyesült Államok, mind a fogadó ország javára. John F. Montgomery budapesti tevékenysége éppen erre szolgáltatott példát. A magyar fővárosban 1933-1941 között képviselte a tengerentúli nagyhatalmat. Kinevezését annak köszönhette, hogy a tejiparban szerzett vagyonából nagyvonalúan áldozott az 1930-as években a demokrata párt kongresszusi és Franklin Delano Roosevelt elnökválasztási hadjárataira.
Montgomery kritikus esztendőket töltött Magyarországon. Éppen azokat az éveket élte itt át, amelyekben a magyar külpolitika mindinkább betagolódott a fasiszta nagyhatalmak szövetségi rendszerébe. A követ 1941 márciusában fejezte be küldetését, így nem volt szemtanúja annak, hogy a következő hónapban Magyarország már fegyveresen is csatlakozott a tengelyhez. Sejtette azonban, hogy ez lesz a folyamat következménye. 1940 júniusában így tájékoztatta a washingtoni külügyminisztériumot: "… Nyilvánvaló, hogy Magyarország függetlensége mindinkább puszta formaság marad, ahogyan Dániáé… bármilyen pénzügyi, gazdasági vagy egyéb nexus Magyarországgal óhatatlanul a tengelyhatalmakkal való viszonyt jelenti." Az üzletember-diplomata aggodalommal figyelte a fejleményeket, a kis ország sorsának semleges, de nem közömbös szemlélőjeként. Nem előkelő idegenként élt itt nyolc éven át, és rokonszenvét távozása után is megőrizte. Baráti érzelmei olyannyira tartósak maradtak, hogy 1947-ben Hungary, The Unwilling Satellite, Magyarország, a vonakodó csatlós címmel védiratnak is beillő memoárt írt Magyarország második világháborús szerepéről. (A könyvet 1993-ban a Zrínyi Kiadó jelentette meg magyar fordításban, és már előkészületben van új kiadása.)
Az emlékiraton kívül Montgomery tetemes, mindezideig ismeretlen és publikálatlan szellemi örökséget hagyott maga után diplomáciai szolgálata idejéből. Ezt Frank Tibor történész, az ELTE Bölcsészettudományi Karának professzora tárta fel vérbeli kutatóra valló erudícióval, szívóssággal és csupán a bátraknak kijáró szerencsével. Így lelte meg szorgos nyomozás után az egykori követ családját és bukkant rá a kincsesbányára, a meglepően gazdag iratanyagra és naplóra.
Követjelentései, a beszélgetéseiről nyomban a konverzáció után tollba mondott számos pro memoria, terjedelmes levelezése, naplója, mintegy hétszáz állandó ebéd-, tea-, vacsora- és hangversenyvendégének és házastársaiknak adatait tartalmazó, személyesen készített ki kicsoda-szerű protokoll- listája arról tanúskodnak, hogy Montgomery milyen lelkiismeretes hivatalnok volt. S ami talán hiányzott a diplomata-képzettségben, tapasztalatban és talentumban, azt az üzleti világban megszokott precíz ügyvezetéssel pótolta. "Nem volt eredeti elme, tisztelte a hagyományt, a szokásokat, az előírásokat, a hivatalt, s pedantériával határos aggályos műgonddal végezte munkája hivatali, szervezési, menedzselési részét. Budapesten jó diplomata vált belőle." - jellemzi őt plasztikus és találó tömörséggel Frank Tibor.
Egy követ tevékenységének sikere elsősorban a tájékozottságán múlik - mit tud meg állomáshelye politikai, gazdasági, társadalmi viszonyairól, hozzájut-e kulisszatitkokhoz, járatos-e a legfrissebb pletykákban. A jólértesültség nyitja pedig az, hogy mennyire mélyen ágyazódik be az uralkodó elitbe, milyen mértékben van otthon a "jó társaságban". Nos, a két világháború közötti időben kevés olyan diplomata tevékenykedett a magyar fővárosban, aki Montgomeryhez hasonló kapcsolatrendszerrel bírt.
Ezt bizonyítja az a száznyolcvankét bizalmas politikai beszélgetés (1934. október 29. és 1941. február 13. között), amelyek szövegét Frank Tibor éles szemű lényeglátással emelte ki a hagyaték tömkelegéből. A követ hivatásából következően számos alkalommal tárgyalt a magyar külügyi vezetés mértékadó személyiségeivel, Kánya Kálmánnal, Apor Gáborral, Bessenyey Györggyel és Vörnle Jánossal. A miniszterelnökök közül legtöbbször Teleki Pállal találkozott. Nyilván nem a véletlennek tudható be, hogy mindössze egyetlen kurta Gömbös-beszélgetést jegyzett fel. Pedig missziófőnöki működéséből három esztendő egybeesett Gömbös miniszterelnökségével. Annál több ízben folytatott eszmecserét Eckhardt Tiborral, az ellenzéki kisgazdavezérrel, aki mindinkább az egyoldalú német orientációt elutasító angolszászbarát irányzat egyik hangadó politikusává vált.
A nagy élményt Horthy Miklóssal való találkozásai jelentették számára . Kifejezetten imponált neki a kormányzó, és lenyűgözte - Frank Tibor szavaival - "katonás fellépése, lefegyverző kedélye, ellenállhatatlan charme-ja. Élete végéig úgy emlékezett rá, «nagyon remek valaki és nagyon csodálatos ember».
Mind az államfővel, mind a politikusokkal és a diplomatatársakkal folytatott beszélgetések új és fontos forrásai a korabeli magyarországi szellemi miliőnek, a jellegzetes gondolkodás- és szemléletmódoknak. Frank Tibor önálló biográfiának is beillő bevezető tanulmányában mélyreható empátiával mesteri korrajzát adja "egy amerikai követ magyar világá"-nak és Montgomery személyiségének. Feltérképezi a diplomata környezetét és kapcsolatait a követségi beosztottjaitól a társas életén át az informátorokig és a publicistákig. Ily módon kulcsot ad a beszélgetések megértéséhez, a vélemények értelmezéséhez és esetenként dekódolásához.
Frank Tibor korántsem kritikátlan hősével szemben. Szóvá teszi szalon-antiszemitizmusát, és rámutat arra, hogy Montgomery "mintha nem ébredt volna időben tudatára, hogy ami koronként «csupán» társasági szellemességnek számított, abból időközben életveszélyes ideológia, hamarosan pedig vérengző politika lett". Úgyszintén bírálja naiv rajongását Horthy iránt, vakságát, amely elfedte előtte a kormányzó uralmának autoriter vonásait.
A kötetet hasznos információkat tartalmazó függelék egészíti ki a jegyzet- és szakirodalmi apparátuson kívül alapos kronológiával, a gyakrabban szereplő személyek életrajzi adataival és a budapesti diplomáciai képviseletek vezetőinek listájával. (Frank Tibor: Roosevelt követe Budapesten. John F. Montgomery bizalmas politikai beszélgetései 1934-1941. Corvina, Budapest, p., 2002, 351 p.)
Károlyi Mihály összegyűjtött levelezése kiadásának története némi összhangot mutat Magyarország első köztársasági elnökének hányatott életével. A levelezés első kötete 1978-ban jelent meg, amit a második és a harmadik kötet csak 1990-ben és 1991-ben követhetett. A politikai okból feltornyosult akadályok eltűntek, viszont a gazdasági nehézségek újabb késlekedést okoztak. A késedelemből azonban haszon is származott.
Újabb anyagok váltak megismerhetővé, s emiatt az ötödik kötet terjedelme az eredeti elképzelést alighanem jócskán meghaladja.
A levelezés kiadása még nem teljes, hiszen az 1930-1944 és az 1949-1955 évek anyagát magukba foglaló kötetek még hátra vannak, de bízhatunk abban, hogy a szerkesztő állhatatossága és az MTA Történettudományi Intézetének támogatása eredményes lesz.
Felvetődhet a kérdés, hogy mi indokolja Károlyi Mihály levelezésének kiadását. A személy, vagy inkább a levelek jelentősége? Úgy gondoljuk, hogy mindkettő, - de a személy fontossága az elsődleges! Már az is elég, hogy az ország első köztársasági elnökéről van szó. Az sem közömbös azonban, hogy milyen volt a szóban forgó személyiség, milyenek voltak tevékenységének körülményei. Nem hagyható említés nélkül az a közismert tény, hogy jóllehet Károlyi Mihály a nagybirtokos arisztokráciából származott, korának egyik legkövetkezetesebb demokratájává vált, aki a magyar tömegek felemelkedését tartotta mindennél előrébb valónak. A kiváltságos osztály tagjaként, mint a többi arisztokrata, élhetett volna kedvteléseinek. De hiszen úgy élt - vélhetjük -, hiszen az ő kedvtelése az egyszerű emberekért folytatott tevékenykedés volt! Történelmünkben ez nem példa nélküli, bár a sor nem túl hosszú. Elég, ha a nagy száműzöttek - II. Rákóczi Ferenc vagy Kossuth Lajos - életútja ötlik az eszünkbe. Sokan gáncsolták őket, mind a kortársak, mind az utókor részéről. S bár nem állítható, hogy hibátlanok lettek volna, ám akik megkérdőjelezték hozzáértésüket, felrótták idealizmusukat, sőt naivitásukat, azok általában nem a hibák miatt, hanem a pozitív tettek miatt fordultak szembe velük.
Károlyi levelezése ötödik kötetének időhatárait tekintve úgy is fogalmazhatunk, hogy az emigrációtól emigrációig terjedő korszakot öleli fel. A szerkesztő ezzel kapcsolatos döntését az is indokolja, hogy ily módon bepillantást nyerünk a nyugati magyar emigráció történetének egy fontos szeletébe, s emellett megismerhetjük Károlyi ekkori gondolatait, elképzeléseit is.
A Károlyi által és a hozzá írt levelek közel egyharmada származik ebből az időből. Kiemelkedő fontosságú az 1945 márciusában régi hívének, Hajnal Jenőnek írt hosszú levél (a 30. számú), amelyben megfogalmazza politikai állásfoglalását kora fontos kérdéseiben, a tervgazdaság szükségességétől a sztálini politikáig. Magyarázatot ad - mintegy magának is - arra, miért tartja ekkor elfogadhatónak (talán szükségesnek is) a harmincas évek szovjetunióbeli pereit, politikai tisztogatásait.
S persze kitér a magyarországi helyzetre is. Álláspontja szerint "a horthyzmus és a szálasizmus között nincs különbség", s "Magyarországon nem lehet más politikát csinálni, mint megnyerni Teleki és Horthy volt híveit, és baloldali kontroll mellett azokat is részesévé tenni az átalakításnak, akik azt mindig ellenezték".
Az első és döntő kérdés "a radikális földreform", amely "ha megvalósul, valóban egy komoly demokráciának vetjük meg az alapját, amely a magyar életet tökéletesen átalakíthatja". (66. p.)
Minden más csak ezután következhet. A helyzetet bonyolította a magyar baloldal számbeli gyengesége, ami miatt Károlyi hajlandó volt olyanokkal is együttműködni, akikkel pedig fontos kérdésekben nem értett egyet. A levelekből kitűnik, hogy Károlyi alapvető törekvése Magyarország demokratizálása volt. Ennek elérése érdekében együttműködött olyanokkal is, akikben azután csalódnia kellett, s elvállalt olyan posztot, amelytől azt remélte, hogy abban az országnak hasznára lehet.
A levelek olvastán felmerül a kérdés: szerepe volt-e Károlyi magatartásában, tetteiben naiv idealizmusának? Úgy tűnik, hogy a válasz részben igenlő kell legyen. Emiatt nem ismerte fel idejekorán a sztálini politika valódi arculatát, s ezzel is összefügg, hogy kezdetben félreismerte Rákosit. De ezzel magyarázható Benešsel kapcsolatos reménye is, ami a magyarokkal kapcsolatban oly látványosan tévesnek bizonyult. Másrészt azonban az is látható a levelekből, hogy Károlyi széleslátókörű, a helyzetet reálisan mérlegelő egyéniség volt. Ezt példázzák többek között az újabb világháborútól való félelem alaptalan voltát magyarázó fejtegetései 1947-ben írt követi jelentéseiben. A párizsi követi poszt elfogadásából következett egyébként követi jelentéseiben nemegy olyan megfogalmazás, ami független helyzetben talán másként hangzott volna (például Pfeiffer vagy Mindszenty kérdésében: 420. illetve 688. p.).
Illúziómentessége, a helyzet reális megítélése 1946. májusi hazajövetele után több levélből is kiderül (így Gyöngyösi külügyminiszterrel kapcsolatos megjegyzéséből : még Albánia sem kockáztatná meg, hogy a külügyminisztere egy idegen nyelvet se beszéljen [288. p.], vagy a magyar kommunisták nacionalista propagandájáról írottakból [289. p.]).
A kötetet szerkesztő Hajdu Tibor, és a szerkesztésben közreműködő Litván György gondos munkájának eredményeként legújabb kori történelmünknek forráskiadványokban eddig még igencsak szűkös választéka egy értékes összeállítással gazdagodott.
A levelekhez írt jegyzetek hasznos tájékoztatással szolgálnak az olvasónak, csakúgy, mint a leveleket követő mutatók és az időrendi áttekintés. (Hajdu Tibor (szerk.): Károlyi Mihály levelezése V. 1945-1949. Napvilág Kiadó, Budapest, 2003, 788 p.)
A termékeny szerzőpáros legújabb könyvének már a címe is ellentmondásra utal: ugyanazt a dolgot, jelesül a személyes tömegtermelést lehet minden világok legjobbikának tekinteni, de akár Madách Tragédiájának pesszimista jelenete is eszünkbe juthat róla. Van színe és fonákja, egyik a másiktól elválaszthatatlan, együtt alkotnak valamiféle egészet.
Ez az indítás nem meglepő. Az információs társadalom (bármi legyen is az) küszöbén, a fejlődő elektronikus üzlet világában az ellentmondások, a végletes értékelések megszokottak. Amit az egyik nap egekig magasztalunk, arról másnap kiderül, hogy egy jól felfújt léggömb volt csupán. Amit ma jelentéktelen eseménynek tartunk, az holnapra domináns trenddé válhat. Van, aki fantasztikus lehetőségeket lát a számítógépek és a digitális hálózatok korszakában, és van, aki az emberi kapcsolatokat vagy éppen a saját magánéletét félti a mindenütt megjelenő ketyeréktől, ravasz kis kém-szoftverektől, intelligens kártyáktól, mindenütt felbukkanó drótoktól és láthatatlan rádióhullámoktól. Van, aki örül, hogy Nyíregyházán ugyanolyan hamburgert ehet, mint mondjuk Bostonban, és van, akinek a háta borsódzik ettől. Az egyik ember szívesen nyújtja "lehúzásra" a kártyáját az üzletben, a másik viszont félve gondol arra, hogy valahol, egy szép nagy adatbázisban egy újabb színnel gazdagodott a róla alkotott kép, és ki tudja, mire fogják azt felhasználni. A tudósok sem tudják egyértelműen eldönteni, hogy amit látnak, azt a "posztfordista" vagy a "neofordista" kategóriába sorolják-e.
Szabó Katalin és Kocsis Éva - mindketten az elektronikus gazdaság ismert elemzői és krónikásai - nem akar sem lelkesedni, sem fanyalogni. Az ítéletet az olvasóra bízzák. Ez van, mondják, ilyen a világ, ez és ez történik benne. Könyvük pontos és igen gazdag kép egy jelenségről, a személyes tömegtermelésről, aminek már a megnevezése is ellentmondást hordoz, hiszen hogyan lehet "személyes" az, ami "tömeg"?
A széles ívű és mély kutatási háttérre támaszkodó írás bemutatja és számtalan példával illusztrálja, hogyan lehet. A számítógépes forradalomnak köszönhetően a termelési rendszerek és a vállalati folyamatok rugalmassága rendkívül megnőtt. A munkát okos robotok végzik, az átállások, módosítások némi programozással könnyen végrehajthatók. Minden eseményt, minden lábnyomot digitálisan rögzítenek. Az egyes ember eltűnik a tömegben, de ki is emelkedik belőle, hiszen a digitalizált adminisztráció képes önálló egyedként kezelni, a személyes profilját pedig egyre finomabb vonásokkal rajzolják fel a marketingesek és az adatbányászok. Lehetőséget kap arra, hogy egyéni elvárásaival mintegy szabályozza a számára valamit előállító rendszereket, és végül valami olyasmit kapjon, ami pont hozzá passzol, ami az ő személyes ízlésének megfelelő, és ami talán senki másnak nincs. De az sem biztos, hogy ő az aktív és kezdeményező fél, hiszen a szokásait és az elvárásait egyre jobban ismerik a másik oldalon, és már eleve "csak neked, csak ilyet, csak most" ajánlatokkal keresik fel. Elvegyülhet és kiválhat, ahogy neki tetszik, vagy legalább megkapja a kiválás illúzióját.
A tömeges testreszabásnak sokféle módja és technikája van. A könyvben rövid elméleti és koncepcionális felvezetés után gyakorlati példák sorakoznak. A világot a tömeges testreszabás szemüvegén keresztül látó szerzők ugyanazokat a működési és eljárásbeli mintákat fedezik fel a legkülönbözőbb iparágakban, a szabászattól a könyvkiadáson át a számítógépekig és a gazdájuk testéhez és lelkéhez alkalmazkodó autókig. A technológiai alapok és feltételek a laikus számára is világosak lesznek, a jelenségek modellezésével pedig az elvontabb közgazdaságtan hívei is elégedettek lehetnek. Kirándulást tehetünk a rugalmas munkaerőpiacra, láthatjuk, miképpen oldódnak fel szervezeti határok és sokévtizedes vezetési szokások, hogyan válik modulárissá, célzottá, "one-to-one" jellegűvé a "mass-marketing", az elektronikus piacokon hogyan jelenik meg ismét "dinamikus árazás" néven a keleti bazárok alkudozása.
A kép gazdag, színes és árnyalt, ahogy ezt már a szerzőktől megszokhattuk. A könyvet élvezetessé teszi az eleven és érzékletes stílus: úgy lehet olvasni, mint egy krimit.
És persze lehet vitatkozni is a szerzőkkel vagy akár egymással. Lehet állást foglalni a "jó ez nekünk?" kérdésében. Lehet arra hivatkozni, hogy mindez érdekes, de az alapját jelentő elektronikus kereskedelem egyelőre jó, ha 1-2 százalékát adja a világ áruforgalmának. Lehet példákat sorolni arra, hogy ami testreszabásnak látszik, az sokszor nem egyéb a felszín ügyes variálásánál. Hosszasan lehet sorolni azokat a cégeket, amelyeket nemrég még a digitális testreszabás bajnokainak tartottunk, nyereséget viszont sohasem értek el, és mára már a nevükre sem emlékszik senki.
Ha Darwin élne, biztosan érdeklődve figyelné a könyvben leírt tarka és nyüzsgő világot. Lássuk, mondaná, mi marad életképes mindebből? (Szabó Katalin - Kocsis Éva: Digitális paradicsom vagy falanszter? Aula Kiadó, Budapest, 2002, 234 p.)
A történelmet a győztesek írják - tartja az alávetettségben élő népek keserű tapasztalataiból leszűrt bölcsesség -, ám szerencsére mindig akadnak kivételek. Ilyen vigasztaló kivétel Borsányi László Hontalanok a hazájukban című munkája, melyben a jeles történész-antropológus Észak-Amerika Kolumbusz tévképzete nyomán félezer éve indiánokként emlegetett őslakosságának történetével ismerteti meg a magyar olvasót, a "tényeket az indiánok szemszögéből dolgozva fel".
A beleérző történetírás e vállaltan elfogult dokumentuma azonban nem csak a magyar olvasó számára tartogat meglepetéseket. A szerző ugyanis arra tesz - összességében sikeres - kísérletet, hogy az indián létformát az etnografikus beszédmódra nem éppen jellemző diakron elemzésben tárgyalja, anélkül hogy feladná a szinkronitáshoz erősen kötődő antropologikus látásmód lényegéből fakadó összehasonlító-kontextualizáló megközelítést. Történelmet olvasunk tehát, észak-amerikai történelmet, melynek középpontjában azonban nem az unalomig ismert magányos hős - az ősvadont meghódító, saját civilizatorikus küldetésének tudatában minden útjában álló akadályt félresöprő fehér ember - alakja, de nem is csupán a múzeumi tárlók tetszhalálából életre keltett indián figurája áll. A könyv lapjain megelevenedő történet dinamikáját a bukásában is felemelkedő protagonista és a győzelmében is bukásra - erkölcsi bukásra - ítélt antagonista: őslakos és bevándorló kettősének súlyosan aránytalan párharca adja.
A Hontalanok a hazájukban az első amerikaiak, az indiánok és fehérbőrű ellenfeleik történetét mondja el: Borsányi László munkája történelemkönyv, nem pedig történeti-politikai allegória. Ha a gyarmatosítás kataklizmáját túlélő indiánok elszigetelésére létrehozott rezervátumok és az európai koncentrációs táborok, vagy William Harrison kormányzónak "az indiánkérdés végleges rendezését az indiánok megsemmisítésével" megvalósítani szándékozó elképzelései és a másfél századdal utóbb, Európában alkalmazott Endlösung közti nyilvánvaló párhuzamokon túl az olvasó további megfeleléseket is talál az Óhaza és az Újvilág története között, az nem a szerző felelőssége. Nem, Borsányi László nem rágja szánkba, hogy a tárgyalásra invitált és hitszegő módon fogságba vetett - ha nem azon nyomban kivégzett - szeminol és kamencsi vezetők sorsáról, a kényszerkitelepített és a Könnyek Ösvényén marhacsordaként nyugatra terelt tízezernyi cseroki szenvedéseiről, vagy az otavák, az irokézek, no meg az öt, a telepesek által nagyvonalúan civilizáltnak nevezett törzs másokért vívott és szinte mindig a vesztes oldalon befejezett háborúiról mi minden juthat a magyar olvasó eszébe. Nem, Borsányi László nem moralizál, nem allegorizál és főleg nem politizál. Borsányi László történelmet ír - beleérző történelmet.
A hatáskeresés e tudományos alapossággal megírt könyv szellemétől teljességgel idegen - néha talán túlságosan is az. Kétségkívül örvendetes, hogy a délibábos rokonságkutatás leghalványabb késztetései sem vezetik a szerző tollát (nem, a jegyzetekben ismertetett embertani vizsgálatok bizonysága szerint mi, magyarok nem állunk valamiféle ural-altaji atyafiságban a feltehetőleg ázsiai eredetű, de inkább Indonézia, Közép- és Délkelet-Ázsia mongolid, semmint Belső-Ázsia mongol népeire emlékeztető amerind embertípussal), és annak is csak örülhetünk, hogy az indiánromantika csingacskugos-winnetous kellékeinek obligát felvonultatásától is megkímél minket Borsányi László. Azt azonban nem bánnánk, ha a szigorúan kronologikus rendbe szedett eseménytörténetet meg-megszakítva, a jeles antropológus szerzőtől valamivel többet is megtudhatnánk Amerika első népeinek életmódjáról, hitvilágáról, szokásairól és tradícióiról, mondjuk azt, hogy a vadászó-gyűjtögető életmódot folytatók mellett szép számmal voltak nomadizáló vagy földművelő - kvázi civilizált - törzsek is. Világos, hogy csak a legnaivabb kívülálló hiheti, hogy egy elsődlegesen történeti monográfia átfogó etnográfiai képet nyújthat e rendkívül sokszínű - mint megtudjuk, kétszáznál több nyelvet beszélő, legalább hat kulturális régiót és többtucatnyi törzsi közösséget alkotó - ős-amerikai népességről. Az olvasó mégis némi csalódottsággal veszi tudomásul a szerző szófukarságát a háborúba hívó vampum-övek és harci bunkók szétküldésének szokása, vagy a még újságnyomtatásra is alkalmas cseroki ábécé története és mibenléte kapcsán - hogy csak kettőt említsünk a könyvben felbukkanó és magyarázat, értelmezés után kiáltó érdekességek közül. Ide tartozik még, hogy a zárófejezetnek az amerikai kulturális antropológia ideológiai alapú mulasztásait leleplezni hivatott tudománytörténeti fejtegetései helyett - vagy mellett - a művelt laikus olvasó (akihez a közérthető stílus és a gazdag képillusztráció tanúsága szerint a könyv éppúgy szól, mint a témát jól ismerő szakmabelihez) vélhetőleg szívesebben venné az indián "közösségi társadalom mibenlétének és összefüggéseinek felderítésére és megértésére" vonatkozó tudományos törekvések részletezőbb ismertetését, mint részletekbe menő bírálatát. Ebből a szempontból bizonyára érdemes lett volna valamivel többet elmondani a "magánjavak rituális szétosztásának […] intézményesített rendszeréről", s azon belül a patlecs szertartásáról, mint amennyi két rövid jegyzetbe beleférhetett.
Mindez azonban keveset von le Borsányi László hiánypótló művének elvitathatatlan érdemeiből. A Hontalanok a hazájukban legalább két diszciplína - az amerikanisztika és a kulturális antropológia - honi művelőinek sok évtizedes mulasztását pótolva megkerülhetetlen alapművel gazdagítja az amerikai indiánok - azaz, mint most már tudjuk: első amerikaiak - iránt érdeklődő és az angol nyelvű szakmunkáktól nyelvi vagy anyagi okokból elzárt olvasó eleddig igencsak szegényes könyvtárát. Köszönet érte, a Nagy Szellem nevében. (Borsányi László: Hontalanok a hazájukban. Az első amerikaiak történelme Észak-Amerika történetében (XVII-XIX. század). Helikon Kiadó, Budapest, 2002. 224 p.)
A könyveknek is van fejlődéstörténetük. Vannak visszatérő, az élet nagy fordulóit és erkölcsi döntéseit újrafogalmazó alapművek, vannak szelídebb vagy vadabb, de élvezetes történetek, amelyek az olvasót kellemes vagy borzongtató élménysorokkal szórakoztatják, megszólaltatva bennük a magunk és mások közösen alakult érzelem- és érdeklődésvilágait, és vannak a Hargittai-könyv egyik fő vonulatához közel állók, tudományról és a tudományos felfedezés alkati elemeiről szólók. Olyan könyv, ami mindegyik fejlődéstörténetet egybefogja, ritka, ehhez szükséges egy szélesre tárulkozó saját alkotói élet, egy megélt történelmi drámasor és olyan pálya, amelyen a szerző találkozik kora gondolkodásformáló személyiségeivel, és képes velük partneri kapcsolatban beszélgetni.
Hargittai István könyve ilyen szerencsés, egyedi eredmény. Kitűnő kémikusunk, Akadémiánknak a világ vezető laboratóriumaiban elismert tagja a kémiai szerkezetek sikeres kutatója.. Ez az alap számára ahhoz, hogy a kémia és ezen belül is a biokémia korunkat egyre inkább formáló tudományának kapcsán a rendezettség szépségeinek és gondolati vonzásának hirdetője legyen. Feleségével, Hargittai Magdolnával írt és szerkesztett műveik a szimmetriák természettudományi és esztétikai gyönyörűségeinek világszerte népszerű felmutatói. Ugyanez az alapjában természettudományos nézetvilág teszi az emberi őrülettől, gonoszságtól elborzasztó látványok dokumentátorává és a rokonsorsok, a sötétségből a fényre törekvés akaraterejének, tehetségének és sikerességének krónikásává.
Így a könyv a szörnyű és csodálatos huszadik század tudománytörténetének izgalmas fejezeteit szakmai hitelességgel és kiváló magyarázói könnyedséggel megírt krónikája, amelyben felvonulnak, sokszor életközelben a kémia, a biológia, sőt a fizika Nobel-díjasai, itt csak néhányat említve: James Watson, Frederick Sanger, Rudolf Mössbauer, Manfred Eigen, Marshall Nirenberg, Linus Pauling, Nyikoláj Szemjonov, a magyarok közül Wigner Jenő és Oláh György, de a Nobel-díj nélküliek közül is méltó helyen T. Sós Vera és a különös, nagyszerű, nem igazán méltányolt Furka Árpád. Mindannyiukhoz kapcsolva tudománytörténeti jelentőségük, felfedezéseik lényegének világos magyarázata, az anyagi szerkezetek feltárásának mindent átformáló diadalútja, ami elvezetett bennünket az élet elemi mechanizmusainak átalakító megértéséhez, a világegyetemre kitekintésünk szélesedéséhez és a gyógyszerek, járműhajtóanyagok mindennapi életünket egészségesebbé és könnyebbé tevő gyakorlatáig.
A tudományos pálya és a találkozások története mélyen egybefonódik a szerző saját fejlődéstörténetével. A plutarkhoszi párhuzamos életrajzokban foglalt tanulságos történetek füzére így lesz a találkozások és az önéletírás párhuzama, nem tolakodóan, hanem logikus tükrözésként. A sok életrajz ezen a szubjektív párhuzamosságon keresztül válik olyan élvezetesen tömör jellemrajzzá is.
Ezekben a párhuzamokban emelkedik ki egy olyan önvállalás, ami számunkra, a mai magyar valóság számára különösen fontos. Hargittai magyar zsidó, aki édesapját nem ismerhette, mert a nácik szolgálatába szegődött hadsereg élő aknaszedőnek használta, szerencsés túlélője volt a deportálásoknak, itt lett tudományos kutató, és megmaradt magyarnak a világ legjobb laboratóriumaiban is, majd az itthoni kutató és oktató munkában is. Magyar zsidó, akiben a máig túlélő, gyilkos indulatok ma is sebeket ejtenek, és aki életével és meggyőződésével tanúsítja, hogy ez a magyar zsidósors magyar sorstragédia, amit ez a nemzet még nem igazán dolgozott fel, pedig történelmünkben a továbbhaladásnak ez éppúgy feltétele, mint Európa számos nemzetének volt. Hargittai találkozásai természetes módon főleg olyanokkal mélyültek el, akiknek így vagy úgy hasonló sorsuk volt, menekülésekkel, árvaságokkal terhes, akiknek intellektuális fejlődését a nehéz indulás, a kirekesztettség-tudat még nagyobb teljesítményre ösztönözte. Azzal, hogy Hargittai zsidó magyarságát vállalja, bátor és rendező szándékú magatartást példáz, a kémiai kötések rendjének tükröződését társadalmunk egészségesebbé váló józanságában.
Olvassa ezt a könyvet kémikus és nemkémikus, zsidó és nemzsidó hazai értelmiségi szeretettel, az érdekességről a szerző és a történelem gondoskodott!