Dénes Iván Zoltán könyve a nemzeti hagyomány, az egyetemes korszerűség és az identitáskeresés - új és legújabb kori történelmünk alakulását messzemenően meghatározó - viszonyát vizsgálja az önazonosság és önrendelkezés közötti kapcsolat középpontba állításával.
A monográfia megírása során alkalmazott fogalomrendszer, az elemzésekben érvényesített filozófiai megközelítések történeti, eszmei, és eszmetörténeti tisztázását illetve megalapozását tartalmazó Hagyomány, korszerűség, identitáskeresés című I. részt követően a reformkori magyar liberálisok és konzervatívok szellemi horizontjának és értékvilágának rekonstrukcióját, majd összehasonlítását adja a szerző. A két egymásnak feszülő korabeli modernizációs stratégia világos meghatározására a témakörben született teljes hazai szakirodalom és forrásanyag szuverén feldolgozásával, valamint a magyar politikai elit gondolkodását meghatározó korabeli egyetemes történeti minták felvázolásával kerül sor.
Ehhez szervesen kapcsolódik a következő, a 20. századi Magyarország identitáskereső törekvéseit rekonstruáló fejezet. Ellentmondásos állítások sorát tartalmazó történetírásunkban először nyújt átfogó és érdemi elemzést a leghatásosabb 20. századi magyar konzervatív történetíró, a "konzervatív realista" Szekfű Gyula politikusi alakváltozásairól. Az olvasót a napjainkig tartó, olykor heves és szenvedélyes indulatokat gerjesztő historiográfiai vitában biztos kézzel eligazítva mutatja be a szekfűi metamorfózisok mögött meghúzódó szemlélet és magatartás konstans alaprétegeit: a mindenkori nagyhatalmi adottságokhoz alkalmazkodó és az állami tekintélyt elismerő-szolgáló konzervatív realizmus alkotó elemeit.
További negatív közhelyeket és téves beidegződéseket cáfol illetve oszlat el Dénes Iván Zoltán Németh László koncepciójának bemutatásával. Az író kontraszelekció értelmezésének megértését elősegítendő, tisztázza Szabó Dezsőnek a nemzeti öncélúság romantikus talaján, mindenekelőtt az idegen uralom - köznemesi és parasztromantika ellentétpárja középpontba állításával megszerkesztett, máig ható felfogásának lényegét. Ezt követően történetírásunkban először mutatja ki Németh írásaiban Szekfű Gyula és Szabó Dezső tételeinek sajátos ötvöződését, s az azok meghaladására irányuló, az autonómia érvényesítésének őszinte igényéből táplálkozó törekvéseket.
A Németh László megértésére és megértetésére irányuló korrekt tudósi magatartás Dénes Iván Zoltán teljes könyvében érvényesül, s annak egyik legfőbb értékét képezi. Hőseit nem elítélni, nem megleckéztetni vagy bölcsen kioktatni akarja, hanem szakítva történetírásunk erősen továbbélő negatív hagyományaival, gondolkodásuk és cselekedeteik összetett mozgatórugóit kívánja példamutató empátiával feltárni és bemutatni. Ennek érdekében messzemenő pontossággal rekonstruálja a "mélymagyarok" elszigetelődésére, a "hígmagyarok" káros monopolhelyzetére, s a "jöttmagyarok" előtérbe kerülésére felépített gondolatmenetet, amelynek alapján Németh László eljutott az általa ábrázolt vákuumhelyzetet kitöltő zsidó és sváb asszimiláció, szerinte szellemi és erkölcsi kontraszelekciót előidéző, következményeinek bírálatához, majd annak meghaladásaként a "Sziget-Európa", "Kert-Magyarország", osztálynélküli értelmiségi társadalom megvalósítását szorgalmazó kispolgári szocializmus jövőképének megalkotásához.
Csak sajnálni tudjuk, hogy a könyv végső változatából kimaradt Erdei Ferenc agrárurbanizációs víziójának, a paraszti polgárosodás modelljének, mintegy a magyar szellemi közélet által (Szekfű, Szabó és Németh mellett) kínált egyik alapvető kibontakozási alternatívájának Dénes Iván Zoltán más publikációjából ismert, s a vizsgált szellemi körkép összetettségét és ellentmondásosságát további speciális magyar motívumokkal színesítő és gazdagító képes bemutatása.
A könyv IV. része a korábban kifejtett gondolatmenet folytatásaként az értékvilág és az önazonosság viszonyát vizsgálja Bibó István életművének középpontba állításával a 20. századi Magyarországon. Dénes Iván történetírásunkban először mutatta ki, hogy Szekfűvel és Németh Lászlóval konfrontálódva Bibó a "közösségi misztika" és a "népjellemtan" által kínált megközelítéssel a demokratikus politizálás követelményét helyezte következetesen szembe úgy, hogy a "nagymagyar-kismagyar" (szekfűi), illetve "mélymagyar-hígmagyar-jöttmagyar" (Németh László-i) ellentétpárok helyére a "túlfeszített lényeglátók - hamis realisták" dichotómiáját állította. Összességében pedig a nemzeti jellegről folytatott vitát lezárva fogalmazott meg érvényes demokratikus javaslatot a magyar politikai skizofrénia feloldására.
Nemzetközi összevetésben is figyelemre méltó az a Bibó István koncepcióját egyetemes történeti közegben elhelyező két összehasonlító elemzés, amely egyrészt Hannach Arendt és Bíbó - alapvonásaikban sokban egybeeső - véleményét vázolja fel a francia forradalomról, antiszemitizmusról és totalitarizmusról, másrészt Isaiah Berlin és Bibó - sokban ütköző - álláspontját ragadja meg az egyéni szabadság és a politikai szabadság viszonylatában.
Könyvében Dénes Iván Zoltán a 19-20. századi magyar (és számos vonatkozásában az egyetemes) politikai közvéleményt napjainkig folyamatosan foglalkoztató, annak politikai magatartását és döntéseit sokban meghatározó alapkérdéseket járja körül. Elemzéseiben újra és újra visszatér a vizsgált problémákhoz, más és más megközelítésekben és konkrét összefüggésekben értelmezve azokat, s keresve a rájuk vonatkoztatható, egyszerre magyar és egyetemes érvényességű, megfogalmazódásaik közegére reflektáló, egyben általánosítható válaszokat.
Rendkívül izgalmas és tanulságos Bibó István és Németh László 1956-ban született írásainak összehasonlító elemzése, szemléleti hasonlóságaik és elsősorban a plurális parlamenti demokrácia értelmezésében megmutatkozó érdemi különbségeik kimutatása, valamint a szabadságharc leverését követő eltérő magatartásuk leírása. Mindezek során az olvasó megismerheti Bibó semlegességre alapozott, a demokratikus legitimitás elvének érvényesítését a munkásdemokrácia szociális programjával összekapcsoló programját.
Nem kevésbé újszerű Bibó István szellemi végrendeletének megrajzolása a Tétényi úti Kórházban írott tanulmányvázlata alapján. A halálára készülő politikus-tudós ebben nem csupán a szabadság és demokrácia elveire alapozott új, aktualitását napjainkig megőrző társadalmi szerződés tartalmát határozta meg, de rámutatott a liberális demokrácia torzulásaira is. Megoldásként pedig az emberi méltóság követelményét legfőbb prioritásként középpontba állító, a munkások tulajdonossá és önkormányzóvá tételét szorgalmazó koncepciót vázolta fel.
Dénes Iván Zoltán könyve a korábban megjelent tanulmányaira támaszkodik, azokat azonban jelentős mértékben átdolgozza, újjászerkeszti, szemléleti és stiláris szinten alapvetően megújítja. A kötet így semmiképpen nem tekinthető korábban megjelent tanulmányok egyszerű újraközlésének, azaz, a szervesen megfogalmazott monográfia követelményeinek minden tekintetben megfelel.
A haza, a nemzet, a hagyományok, az európaiság, a haladás és a korszerűség kérdéseiről lefolytatott 19-20. századi magyarországi nemzetkarakterológiai és önazonosság kereső diszkurzus monografikus igényű, tudományos bemutatásával szerző eddigi munkásságának szintetizáló összefoglalását adja, melyet a korábbi ismeretek összegzésén túl elsősorban az autonóm útkeresés igénye hat át, határoz meg. Munkáját imponáló elméleti felkészültség, a hazai és egyetemes szakirodalom alapos ismerete, annak szuverén feldolgozása, forrásokra alapozott korrekciója és továbbgondolása, meghaladása jellemzi.
A feldolgozott téma érvényessége messze túlmutat a szűken értelmezett szaktudományos megközelítéseken. A benne felvetett kérdések napi aktualitása a globalizáció és az új, demokratikus nemzeti-polgári közösség megteremtése kettős kihívásának szorításában, valamint a legújabb fejlődési rendellenességek tükrében újra jelentősen felerősödött az elmúlt években. A könyv ennek megfelelően érdeklődésre tarthat számot (a különböző szaktudományok művelőin túl) a napjaink dilemmáit nemzeti örökségünk sorskérdéseinek megismerésével megérteni kívánó igényes értelmiségi olvasóközönség valamennyi rétegében.
(Dénes Iván Zoltán: Európai mintakövetés - nemzeti öncélúság. Értékvilág és identitáskeresés a 19-20. századi Magyarországon. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2001, 310 p.)
Karcsú (mindössze 90 oldalas), de annál jelentősebb kötet jelent meg Kertész András, az ismert germanista nyelvész-akadémikus tollából. Az igen tömör, feszes logikai szerkezetű munka részint összefoglalja, részint újakkal egészíti ki azokat az eredményeket, amelyekre több mint tízéves kutatómunkája nyomán jutott. Mégpedig egy olyan területen, ami az elméleti nyelvészet illetve a nyelvészet-elmélet nemzetközi szakirodalmában is már hosszabb ideje az érdeklődés előterében áll. A Kertészt foglalkoztató és a könyvében éles logikával és lenyűgöző szakirodalmi tájékozottsággal tárgyalt kérdéskör azonban egyáltalán nem csak a nyelvészek érdeklődésére tarthat számot, hanem voltaképpen bármely szaktudóséra, és persze, tudományfilozófuséra. Ez pedig a tárgytudomány és a metatudomány viszonyának kérdése, a szaktudományok és a tudományelmélet(ek), a tudományfilozófia kapcsolatának problémája. Leegyszerűsítve: az, hogy vajon a metatudományos (tudományfilozófiai) reflexió öncélú-e, ami nemhogy nem segíti, de egyenesen akadályozza a szaktudós kutatómunkáját, mindennapi feladatainak megoldását azzal, hogy feleslegesen túlbonyolítja az episztemológiai helyzetet, teljesíthetetlen és öncélú követelményeket támaszt vagy kiagyalt problémákra mutat rá, és így óhatatlanul dehonesztálja a szaktudományos eredményeket és a kutatómunkát. Vagy ellenkezőleg: a metodológiai reflexivitás, a tudományfilozófiai tájékozottság javíthatja a kutatómunka színvonalát és eredményességét.
Kertész, könyve legelején, válaszként két markánsan különböző véleményt idéz nyelvészektől. Langacker azt írja: "Több ok is indokolja, hogy alternatív elméletek értékelésekor ne gyötörjük magunkat semmiféle metodológiai rendszabállyal". Devitt és Sterelny viszont így fogalmaztak: "Jó lenne, ha figyelmen kívül hagyhatnánk a metaelméletet, és csak az elmélettel foglalkozhatnánk, de ez olyan luxus, amit nem engedhetünk meg magunknak. Úgy véljük, hogy a nyelvelmélet számos hibája a hibás metaelméletből származik". A valóban kiemelkedő szaktudósok, például a természettudós Erwin Schrödinger, Werner Heisenberg vagy Stephen Jay Gould nem is engedték meg maguknak azt a luxust, hogy ne foglalkozzanak szakmájuk tudományelméleti kérdéseivel. És persze, a kiemelkedő tudományfilozófusok Rudolph Carnap, Thomas Kuhn vagy Polányi Mihály szaktudósként kezdték pályájukat.
Tárgytudomány és metatudomány viszonyának kérdését Kertész természetesen nem általánosságban veti fel a könyvében, hanem a következő konkrét alapkérdés formájában:
"(a) Milyen irányba és meddig tágíthatók a nyelvészeti elméletalkotás határai a tudományelméleti reflexió fényében, és
(b) milyen irányba és meddig tágíthatók a tudományelmélet határai a nyelvészeti elméletalkotás fényében?"
A válaszkeresés területét tovább konkretizálva Kertész a generatív nyelvészet és három modern tudományelmélet: a tradicionális analitikus tudományfilozófia, az újabb keletű tudásszociológia illetve a naturalizált episztemológia viszonyát teszi elemző vizsgálat tárgyává. Válaszkereső eljárása pedig igen szellemes: esettanulmányok segítségével szembesíti a három említett tudományelméleti felfogást a szaktudomány, a generatív nyelvészet elméletalkotási problémáival, és mutatja meg hogyan ismerhetik fel illetve hogyan tágíthatják saját korlátaikat mind a szaktudományos, mind pedig a metatudományos elméletek. Kölcsönösen profitálva ily módon a kapcsolatba lépésből, az egymás alapfeltevéseinek, kérdéseinek és követelményeinek megismeréséből. A David Bloor-féle tudásszociológia hatékonyságát Kertész a generatív nyelvészet empíriavitájának példáján mutatja be. Meggyőzően érvel amellett, hogy a szabálykövetés Wittgenstein-féle elméletének Bloor által adott értelmezése összeegyeztethető a generatív nyelvészettel, sőt hozzájárul az elméletalkotási határainak tágításához, mert felmutatja annak társadalmi tényezőkre visszavezethető összetevőit. A harmadik esettanulmányában Kertész a naturalizált tudományelmélet korlátait, illetve a kognitív nyelvészeti elméletalkotás dilemmáit és határait vizsgálja, és arra a következtetésre jut, hogy a naturalizált episztemológia a kognitív nyelvészet természetes metaelmélete, és fontos szerepet játszik abban, hogy nyelvészeti problémákat empirikusan eldönthető kérdésként fogalmazzanak meg és döntsenek el.
Az esettanulmányok vizsgálatából levonható következtetések általánosításaként végül is Kertész a következő hipotézis-párt fogalmazza meg az alapkérdésre adott válaszként:
"(a) Elméleti nyelvészet és tudományelmélet viszonyában olyan, eddig fel nem ismert és ki nem használt lehetőségek rejlenek, amelyek kézzelfogható módon hozzájárulnak mind a nyelvészeti elméletalkotás, mind a tudományelméleti reflexió határainak tágításához.
(b) Azonban a határok tágíthatósága a mindenkori nyelvészeti elméletek és a mindenkori tudományelméleti rendszerek sajátosságainak függvényében jól definiálható korlátokba ütközik, amelyek nem hághatók át."
Kertész - mint maga is hangsúlyozza - nem akar egyik tudományelmélet kizárólagosan helyes vagy hasznos volta mellett sem érvelni. Azt azonban sikerült meggyőzően megmutatnia, hogy mindegyik hasznos, és mindegyiknek megvannak a maga korlátai. Mint jó szerszámok, nyilván különböző "bajok", dilemmák és problémák kezelésére alkalmasak. A három episztemológiai irányzat egymással sem mindenben kompatibilis. Ismeretes, hogy az analitikus tudományfilozófia alapvetően szemben áll a naturalizált és a szociologizált episztemológiával. Sőt, ez utóbbi két irányzat bizonyos iskolái egymástól is erősen eltérnek. Bár például a Bloor-féle "erős program" magát naturalistának vallja, és a társadalmi (szociológiai) tényezőket korántsem tekinti kizárólagosnak a (egyebek között a nyelvészeti) megismerésben, hanem elismeri a (kognitív) pszichológiai faktorok szerepét is. És osztja a Willard Quine-féle naturalizált tudományelméletnek azt a kiindulópontját is, hogy az analitikus tudományfilozófia apriorisztikus és normatív alapállása tarthatatlan és reflektív, illetve empirikus (pszichológia-szociológiai) megalapozást igényel.
A Nyelvészet és tudományelmélet rendkívül jól szerkesztett könyv, a szerző okfejtései világosak, argumentációja meggyőző, a munka szerkezete jól felépített, könnyen követhető. Kertész könyve ráadásul nemcsak logikailag, hanem didaktikailag is igen kiváló. Így a kutatók mellett a graduális és a doktorandusz hallgatóknak is bátran ajánlható, a felsőoktatásban jól használható kézikönyvnek is tekinthető. Én magam, amellett, hogy tudományfilozófusként sokat okultam belőle, fel fogom használni a doktoriskolámban is.
(Kertész András: Nyelvészet és tudományelmélet. Nyelvtudományi értekezések 150. sz., Akadémiai Kiadó, 2001. 92 p.)
Bár manapság sok más nagyon jelentős tudományos díj van - egyik-másik összege még meg is haladja a Nobel-díjét, amely mellesleg nem állandó összeg mert az a Nobel Alapítvány mindenkori évi gazdálkodásától függ -, egyik sem vetekszik a Nobel-díj jelentőségével és általános társadalmi elismertségével. A Nobel-díjat és elnyerőit szinte mítosz övezi. Hargittai István könyve hiteles, ugyanakkor érdekes és élvezetes leírását adja a Nobel-díj alapítása és odaítélése körülményeinek, és az elmúlt száz év, ezen belül különösen az utolsó négy évtized fizikai, kémiai és élettani-orvostudományi Nobel-díjasai életútjának. Ennek különleges színt ad az a hetven beszélgetés, amelyet a szerző a díjazottakkal folytatott.
Több is a mű, mint a Nobel-díjasok munkásságának, életútjának bemutatása. Tulajdonképpen az egész tudományos élet, annak minden pozitív és negatív vonása kirajzolódik a fejezetekből. Talán szerencsésebb lett volna a címben Road helyett Roads-t írni, hiszen a kutatói magatartások, szemléletek és pályák, melyek végül is a Nobel-díj elnyerésére vezettek, rendkívül különbözőek: sok út vezethet el a legnagyobb tudományos elismerésig. (Eltérően azonban a "minden út Rómába vezet" mondástól, minden különbség ellenére vannak nagyon fontos elemek, melyek meghatározó fontosságúak voltak a Nobel-díj elnyerésében.) A Nobel-díjasok között van olyan, akinek már az apja is világhírű tudós, sőt Nobel-díjas volt (Niels Bohr fia Aage Bohr), és van olyan is aki a legnyomorúságosabb körülmények között töltötte gyermekkorát, 16 éves koráig még csak egy könyve sem volt, és végig keményen küzdve jutott el a csúcsra, mint Roald Hoffmann.
Nagyon érdekes, elgondolkoztató és sok elterjedt félreértést eloszlató a Nobel-díj alapításáról, Alfred Nobel végrendeletéről, a díjazást meghatározó ún. Statutumokról, és a díj átadásának körülményeiről szóló első fejezet. A legfontosabb talán az, hogy Nobel akaratának megfelelően, a díj a legjelentősebb tudományos felfedezés, és nem a legnagyobb tudományos munkásság, mégoly jelentős életmű elismerése. Annak idején nagy vihart kavart Svédországban, hogy Nobel végrendelete határozottan nemzetközi díjat kívánt alapítani, az elismerést függetlenné kívánta tenni attól, hogy az adott személy skandináv-e vagy sem.
Áttekintve az elmúlt száz évnek a Függelékben felsorolt fizikai, kémiai és élettani-orvostudományi Nobel-díjait, kitűnik, hogy alig van olyan díjazott, aki a tudományos utókor ítélete alapján érdemtelenül részesült volna ebben az elismerésben. Annál nagyobb azoknak a száma, akik bőségesen rászolgáltak volna a díjra, de nem nyerték azt el. Ezért érthető, hogy az utolsó fejezet éppen azokkal foglalkozik, akik rendkívüli jelentőségű felfedezéseket tettek, de a Nobel-díjat nem kapták meg. Az egyik ok adott a Statutumok azon megkötésével, hogy egy díjat legfeljebb három személynek lehet odaítélni. (Azonban az 1923. évi élettani-orvostudományi Nobel-díjat Banting és McLeod kapta, holott az inzulin felfedezésében Bantingnek és Bestnek volt oroszlánrésze, tehát Best is részese lehetett volna a díjnak, nem is említve, hogy McLeod legfontosabb hozzájárulása az volt, hogy nem gördített akadályokat Banting és Best kutatásai elé.) A másik ok is kézenfekvő: több nagyszerű felfedezés születik, mint amennyit díjazni lehet. Mégis több olyan tudománytörténeti jelentőségű tudóst mellőztek, aki erre feltétlenül rászolgált volna, és egyik-másik esetben megosztással vagy helyettesítéssel a későbbi rossz érzéseket meg lehetett volna előzni. Néhány ilyen név a kémia területéről: Mengyelejev, Bernal, Lewis, Lise Meitner. (Meitner - igaz, hogy csak halála után - azzal kapott kárpótlást, hogy a 109. elemet róla nevezték el.) Az is kétségtelen, hogy olyanok is részesültek a díjban, akik nem érdemelték meg.
Több fejezet részletesen elemzi, hogy milyen tényezők játszottak szerepet a későbbi Nobel-díjasok esetében a tudomány iránti érdeklődés felkeltésében. Érdekes, de nem tűnik lényegesnek a középiskolai tanár személye, annál lényegesebb természetesen a későbbi tudományos környezet hatása. Feltűnő, hogy többek esetében jelentős volt egy 1926-ban megjelent könyv, Paul de Kruif Bacillusvadászok című műve. (A könyv a harmincas években magyar fordításban is megjelent. Érdemes lenne újra kiadni!) Részletesen és alaposan foglalkozik a szerző a tudományos kutatói pálya különböző jellemzőinek szerepével. Különösen érdekes a hátrányos helyzet hatásának bemutatása. Közismert, hogy a díjazottak születési helye (eredeti állampolgársága) és a díj elnyerésekori állam gyakran nem azonos. Sokaknak, köztük a magyar illetve magyar származású Nobel-díjasok majd mindegyikének szembe kellett néznie azzal, hogy - legalábbis bizonyos szempontból és bizonyos ideig - idegennek érezhették magukat. Sokak, és nem csupán a Nobel-díjasok esetében, a hátrányos helyzet annyiban válhat előnyössé, hogy nagyobb erőfeszítésre készteti az egyént. Bizonyos kisebbségi felhajtóerő működik, persze csak akkor, ha a kisebbségi helyzet nem jelent nagymértékű elnyomást, nem gördít leküzdhetetlen akadályt a tehetség kibontakozása elé.
Ha összegeznénk a különböző nemzetek Nobel-díjasainak számát és összehasonlítanánk a díjazottak tényleges számával, az előbbi érték lényegesen meghaladná az utóbbit. Ennek az az egyszerű magyarázata, hogy az időben változhat az állampolgárság, a nemzeti hovatartozás érzése vagy a vallás. A valamilyen szempontból elfogult értékelők azután azt veszik figyelembe, ami számukra kedvező.
A politikai tényezők néhány esetben súlyos szerepet játszottak. Ossietzky, a nagy német pacifista Békedíjjal való kitüntetése miatt Hitler megtiltotta a német állampolgároknak a Nobel-díj elfogadását. Ezért Kuhn az 1938. évi, Butenandt az 1939. évi kémiai és Domagk az 1939. évi élettani Nobel-díjat csak a háború után vehette át. Politikai megfontolások miatt nem vehette át az 1958-ban neki ítélt irodalmi Nobel-díjat Borisz Paszternák szovjet író, az 1975. évi Nobel-békedíjat a rendszerrel szembenálló Andrej Szaharov szovjet fizikus.( Esetében a felesége vette át a díjat Oslóban.)
Nagyon érdekes és tanulságos az a fejezet, mely azt tárgyalja, hogyan változtatja meg a Nobel-díj a díjazottak életét. Ez részben személyiségi, részben életkori kérdés. Sok esetben a kitüntetett nem tud ellenállni a meghívások tömegének, és szinte teljesen felhagy a tudományos munkával. Ennek az ellenkezőjére is van több példa. A legjellegzetesebb Sangeré, aki 1958-ban egyedül, 1980-ban pedig megosztva nyerte el a kémiai Nobel-díjat.
Adatokban és gondolatokban gazdag, és egyben gondolatébresztő Hargittai István könyve, melynek olvasását a természettudományok iránt érdeklődők számára csak a legmelegebben ajánlhatjuk. Az angol nyelvű könyv ugyan Magyarországon is kapható, de kiadása magyar nyelven is nagyon hasznos lenne.
(István Hargittai: The Road to Sockholm - Nobel Prizes, Science, and Scientists. Oxford University Press, Oxford, 2002, 342 p.)
Varsányi Erika történész régi otthoni anyagok rendezésekor, kották alatt bukkant rá egy, a magyar történelem utóbbi három évszázadát tárgyaló, kézírásos, de jól olvasható és pontos filológiai hivatkozásokkal ellátott tanulmányra, amelyen "Szekfű Gyula, angol történelem" megjegyzés árulkodott a szerző személyéről. A Magyar Tudományos Akadémia és az Országos Széchenyi Könyvtár Kézirattára alapos vizsgálattal igazolta, hogy a mű eredeti, publikálatlan Szekfű-kézirat, amelynek angol kiadásra szánt fordítása a háború alatt tűnt el a Nemzeti Bank széfjéből. Érdekes módon a Hetedik könyv fejezetcímmel kezdődik és a Tizenharmadik könyvvel fejeződik be. A könyvek előtt rövid áttekintés vezet be az adott korszak fő magyar és nemzetközi viszonylataiba, címet Szekfű nem adott, jelenlegi címét a szerkesztőktől kapta. A kiadó megtartotta a szerző szavait, stílusát, néhány kibetűzhetetlen, vagy az olvasó számára talán kevésbé érthető szavát a mai helyesíráshoz alkalmazkodva szögletes zárójellel jelzi.
Szekfű a nagy szintézisből ismert alapossággal taglalja a magyar sorsot meghatározó eseményeket, folyamatokat - bizonyos utalásokkal korára és néha módosítva korábbi álláspontját.
Első két könyve a németellenes rendi küzdelmeket mutatja be Bocskaitól Rákócziig. Összeveti a Bécs "kényszerű türelme" ellenére érvényesülő "antihumánus abszolutizmust" a nyugati modellel, olyan adatokkal bizonyítva az alávetettséget, mint a magyar kamara utalványozási jogának tíz forintra maximálása, hangsúlyozva a rengeteg sikkasztás, a "zilált adminisztráció" szerepét a lakosság kifosztásában. Kiemeli Rákóczi toleranciáját, jellemét, megállapítva, hogy a végül elfogadni kényszerült szatmári béke előnytelenebb volt a visszautasított korábbi ajánlatoknál. Negatív értékelést kap az 1722-es merkantilista főúri reformjavaslatot visszautasító reakciós vármegyei nemesség, amely akadályozta a 18. században - igaz, ellentmondásosan - kibontakozó fejlődést. Sokat foglalkozik a nemzetiségekkel, itt kísért a korabeli szóhasználat ("félvad oláh áradat"). Mária Terézia ügyes politikája a magyarok megnyerésére nem feledteti az ipari fejlődés meggátlását, és a fellendülő gabonatermelés is csak rontotta a jobbágyság helyzetét. Sajátos párhuzamot von II. József és Ferenc Ferdinánd között, a magyar ezredek sok kitüntetése nem feledteti, hogy osztrák érdekekért véreztek. Negatívan ítéli meg a birkatenyésztés angol mintára történő terjedését, ahogy később Széchenyi "anglomániáját" is. Kossuth gazdasági tevékenységét is eredménytelennek minősíti. 1848-ban hiányolja a földreformot.
Nemzetiségeink közül a szabadságharc alatti magatartásukért különösen a szerbeket marasztalja el. Furcsa olvasni az "ideális lelkületű" Jankuról, bár Lamberget is "magyar érzelmű katonaként" gyászolja.
Felvillant olyan motívumokat, mint a magyar vidék alapvetően kiegyezés elleni hangulata, olyan meglepő tényeket, mint Andrássy szerepe a monarchia Franciaország melletti hadba lépésének 1871-es megakadályozásában, a horvátok öröme Bosznia 1878-as okkupációján, halványítja Rudolf trónörökös magyarbarátságának legendáját, rámutat az emelkedő búzaárak és a jobb paraszti öltözködés összefüggésére.
A kötetben sok a kultúrtörténeti adat, a középiskolai tanárok tudományos érdeklődésétől kezdve az új intézmények felsorolásáig. Pozitívan szól mindkét Tiszáról, szégyennek nevezi az obstrukciót, de kárhoztatja a monarchia hadvezetésének hibáit is. Egyenes következménye az általa ábrázolt háborús nyomornak a szomorú vég, az összeomlás, az őszirózsás forradalom, a kommunista mozgalom megjelenése. Többször visszatér a földreform elmaradására, a polgári szervezkedések hiányára.
Természetesen meghatározó jellegű a trianoni tragédia, amely a címét viselő fejezeten kívül is állandóan megjelenik a kötet lapjain. Nagy hibát lát szomszédaink nemzetállamokként való megszervezésében, meglepődik az erdélyi szászok hirtelen románbarátságán. 1920 után új módon értékeli a középosztály antikapitalista gondolkodását, elemzi az erősödő antiszemitizmust. Sorra veszi a kormányokat, sok nevet és adatot ad - mint az előző részekben is. Szóhasználata ma már néha furcsa, például az akkor kitört II. világháborút a III. Birodalom védelmi háborújának nevezi, bár utolsó az oldalakon többet hivatkozik a népre, de inkább csak a parasztságra figyel, amelynek földreformot sürget.
Rövid, de nagyon optimista, lojális végszó zárja ezt a jelentős munkát, amelynek megszületési körülményeit Soós István utószava ismerteti az olvasóval.
Megtudjuk belőle, hogy Bethlen István, a Magyar Szemle Társaság elnöke 1934-ben javasolta összefoglaló történeti mű kiadását egyelőre angol és francia nyelven. Az angol látszott sürgősebbnek, válasznak szánták Seton-Watson akkor megjelent, a dákoromán kontinuitást is igazoló könyvére. Megírására Szekfűt, Hóman Bálintot és annak tanítványát Deér Józsefet kérték fel. Részletesen foglalkozik az utószó a megbízás teljesítésével, hármuk kapcsolatával, a munka folyamatával, beleértve a pénzügyi hátteret.
Sajnos az első kötet kézirata elveszett. Viszont a második, az előszóban leírt módon megmaradt, és félévszázados rejtőzés után előkerült.
Ennek köszönhetően egy teljesen új Szekfű könyvet nyertünk, hiszen bár támaszkodik az általa írt Magyar történet fejezeteire, az első világháborútól kezdődően új a szöveg, sőt, az előző részeken is változtatott a szerző.
Nagy nyeresége a könyv a magyar történettudománynak és a történelem iránt érdeklődő olvasóknak!
(Szekfű Gyula: Rövid magyar történet 1606-1939. Osiris Kiadó, Budapest, 2002, 561 p.)
Az izomer atommagok létezése már meglehetősen régen ismert. Ahogy Veres Árpád angol nyelvű könyvének történeti bevezetőjéből megtudhatjuk, az első izomer állapotot Hahn fedezte fel 1921-ben a természetes radioaktivitás vizsgálata során, amikor a tórium atommag béta-bomlásánál két különböző élettartamú bomlási terméket azonosított. A mesterséges radioaktivitásnál elsőként Kurcsatovnak sikerült izomer állapotot azonosítania 1934-ben. A magyarázatot 1936-ban Carl Friedrich von Weizsäcker adta meg, aki kimutatta, hogy az egyik végtermék valójában egy olyangerjesztett állapot, amely elektromágneses átmenettel bizonyos "tiltás" miatt az alapállapotra nem bomolhat le. Weizsäcker felismerését másképpen megfogalmazva: az atommagban olyankor alakulhat ki egyes bomlási folyamatok következtében hosszú élettartamú gerjesztett (izomer) állapot, ha az atommagnak csak nagy impulzusmomentumú gamma kvantum kibocsátása útján van lehetősége energiáját leadni, és az alapállapotra lebomlani.
Jelenleg a kísérleti technika fejlődése következtében több mint ötszáz atommagfajta (nuklid) ismeretes, amiből 266 stabil, és az ismert izomer állapotok száma jóval 250 felett van. A felezési idők megfigyelt értékei huszonkét nagyságrendet átfogó tartományban változhatnak. Veres Árpád, akinek munkássága e kutatási területen négy évtizedet ölel át, és számos nagy figyelmet keltett eredményt ért el, monográfiájában a stabil atommagok negyvenhárom izomerjének vizsgálatára szorítkozik, amelyeknek felezési ideje 0,3 másodpercnél hosszabb (A továbbiakban az átlagos élettartam és felezési idő terminus esetleg keveredhet, e kettő közötti összefüggés: felezési idő = 0,693 átlagos élettartam). Az izomer állapotok igen változó élettartamuk miatt kiválóan alkalmasak különféle alkalmazásokra. (Feltehetően csak kevesen tudják, hogy orvosi izotópdiagnosztikai célokra a technécium atommag 99-es tömegszámú izotópjának 142,7 keV gerjesztési energiájú izomer állapota felel meg, amelynek felezési ideje hat óra. Mellesleg ez az elem onnan nyerte nevét, hogy a természetben izotópjainak élettartama miatt nem fordul elő, csak mesterségesen sikerült előállítani.)
Mivel az izomer állapotok az elektromágneses kölcsönhatás hatására csak igen kis valószínűséggel bomlanak el, előállításuk (fotoaktiválásuk) az elektromágneses kölcsönhatás segítségével nem triviális feladat. Veres Árpád könyvének második része részletesen felsorolja, milyen berendezésekkel (monoenergetikus vagy folytonos energiaspektrumú) aktiválhatók - hozhatók létre - az izomer állapotok, és a gerjesztési folyamatok hatáskeresztmetszetét (valószínűségét) milyen módszerekkel illetve modellek alapján lehet meghatározni. A fotoaktiváció mint analitikai eszköz azonban 2-4 nagyságrenddel kisebb érzékenységű, mint a széles körben elterjedt neutron aktivációs analízis, bár az előnyei közé tartozik, hogy az analizálandó spektrum lényegesen egyszerűbb, valamint a módszer roncsolásmentes.
A legutóbbi idők felismerése, hogy az izomer állapotok kísérleti vizsgálata számos izgalmas új lehetőséget kínál mind a nukleáris asztrofizika, mind pedig a gamma lézerek előállítására vonatkozó kutatások terén. E két utóbbi terület áttekintésére egy-egy külön fejezetet szentel a szerző. Érdekességként említhető, hogy Veres Árpád Teller Edével személyesen 1973-ban találkozott először az Egyesült Államok-beli Asilomarban (ezt egy közös fénykép is dokumentálja), ahol a gamma lézer kiemelkedő propagálója a konferencia plénuma előtt a következő kijelentést tette: "Egyáltalán nem lennék meglepve, ha - akár tíz éven belül - kezünkben lenne a gamma sugár lézer ("grazer"). Ez rövid távú jóslás, és mint ilyen, különösen veszélyes, mivel egyaránt megérhetem, hogy beteljesedik, vagy éppen nem teljesedik be." Nos, a sors úgy hozta, hogy gamma lézer a mai napig nem létezik, sőt azóta - sok száz millió dollár elköltése után - a csillagháborús tervek is csendben kimúltak, ami a Szovjetunió szétesésében is közrejátszhatott.
A könyv harmadik része tételesen összefoglalja a stabil atommagok izomer állapotaira vonatkozó elméleti és kísérleti eredményeket, beleértve a szerző saját munkásságát is, ezért ez akár kézikönyvként is használható. A 200 oldalas könyv célja annak bemutatása, hogy az izomer magok tanulmányozásának eredményei milyen széles körben lelhetnek alkalmazásra. Ennek megfelelően a megcélzott olvasóközönség olyan megfelelő alapismeretekkel rendelkező fizikusokból és mérnökökből tevődik össze, akik szakterületükön érdeklődnek a nukleáris technika alkalmazása iránt.
Hogy ne csak dicsérjük a könyvet, meg kell említeni néhány szépséghibát is, amelyekért nem a szerző, hanem a kiadó marasztalható el.( A monográfiában a szerkesztő neve sajnos nincs megjelölve.) Angol nyelvű könyvről lévén szó, különösen az angol nyelvű szerkesztőt terhelheti felelősség egyes félresikerült mondatokért. (Lásd például a 65. oldalon a 4.4.3 bekezdés első mondatát, ahol egy-egy szó kifelejtése az angol nyelvű mondatot értelmetlenné teszi.). Természetesen ezek az apró hibák a szakember számára nem nehezítik a megértést, azonban az Akadémiai Kiadó nagy múltjához nem méltó ez a fajta hanyagság.
(Árpád Veres: Photoactivation of Isomers of Stable Nuclei and Recent Applications. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2002, 199 p.)
Az "Információs társadalom szakkönyvtár" sorozatban megjelent kötet a kérdést a társadalomtudományok oldaláról közelíti meg gazdag jegyzetanyaggal, és igen széles látókörű, bő, egészen 2000-ig, 2001-ig, sőt 2002-ig terjedő irodalmi hivatkozási jegyzékkel. "Ebben a könyvben kizárólag a társadalomelméleti dilemmák, a hagyománnyal való szembesülés, az elmélettörténet tanulságai és a rendszerezés kísérleteinek mérlege jelenik meg." - olvashatjuk az előszóban. Majd később: " ...az információs társadalom kérdésköre par exellence társadalomtudomány" (38. o.). Azt a vitatható állítást is megkockáztatja, hogy: "Az irányt* pedig nem a technológia, hanem a társadalom és a társadalmi célkitűzések, illetve a politikai-gazdasági elit rövid- és középtávú érdeke-stratégiája, valamint helyzetfelismerő-érdekérvényesítő képessége döntik el" (69. o.). A szerző szerint továbbá az információ fogalomnak "...hiányzik a természet- és társadalomtudományokat összekapcsolni képes minőségi (kvalitatív) elmélete" (94. o.).
A könyv mindenekelőtt meglehetősen hosszan foglalkozik magának az információs társadalom elnevezésnek a kialakulásával. A "poszt" előtagú (poszt-modern, poszt-indusztriális stb.) és egyéb kor-megjelölések után a 20. század végére nyert egyértelműen polgárjogot az információs társadalom használata.
Másik problémakör, aminél elég részletesen időzik a könyv, az a kérdés, hogy mikortól számíthatjuk ténylegesen ennek a társadalmi formációnak a megjelenését. Vannak, akik különböző ismérvek alapján 1956-57-től, mások 1963-tól számítják az új korszak kezdetét. Úgy tűnik a könyv szerzője hajlik afelé, hogy az információs társadalom még inkább csak előkészületi stádiumban van. "A továbblépéshez az kell, hogy informatikai írástudással rendelkező tömegek jelenjenek meg, s ezt a kulturális kihívást nem lehet egyszerű ellátottsági-bővítési programokkal kezelni. Rövidtávon ezért a legfontosabb az információs írástudás megteremtése - hiszen minden későbbi kreatív mozzanatnak ez a kulcsa" (113. o.). A történelem társadalomtörténeti szakaszolásával kapcsolatban különben a következő a javaslata: halász-vadász-gyűjtögető társadalom, földművelő társadalom, ipari társadalom, információs társadalom. Egyébként mindegyik formációhoz javasolja hozzátenni, hogy "domináns", mert mindegyes formációban ilyen vagy olyan formában jelen vannak bizonyos mértékben a többiek is.
Az összesen kilenc fejezetre tagolt könyvben egyébként számos további kérdésről is szó van, így például az információs társadalom biztonságáról (számítógépes bűnözés!), a "globális információs társadalomról", sőt a "glokális" jelzővel illethető fejlődésről is, amelyben a globális és a lokális tényezők is szerephez jutnak. Különösen érdekes, amit "A jövő fürkészése" című fejezetben (VIII. fejezet) ír. E szerint: "Az információs társadalom - megismerő dinamikájánál fogva - 'kozmikus orientációjú': az emberiség a 'személyes jelenlét szféráját' a Holdig, a 'távolbahatás' szféráját a Marsig, az 'információgyűjtés szféráját' jóval a Naprendszeren túlra terjesztette már ki" (109. o.).
(Az információs társadalom keresése. Infonia - Aula Kiadó, Budapest, 2002. 163 o.)
* T.i. a társadalmi fejlődés irányát (a recenzens megjegyzése).