Az identitás napjaink egyik legtöbbet használt kifejezése, Erős Ferenc nem is választhatott volna tehát ennél időszerűbb témát mostani könyvéhez. A szerző művében arra törekszik, hogy részletes elméleti és empirikus bemutatását adja az identitás pszichológiai fogalmának. A Test, hatalom, identitás című bevezető fejezetben - a biológiai megalapozást követően - a modern szubjektum történelmi megszületéséről szól; a késő-modernitás korában azonban a szubjektum e konstrukciója bomlásnak indul, ami pedig azt eredményezi, hogy az identitás jelentése is átalakul. Így ma már jóval nagyobb szerepet szokás tulajdonítani a testnek a szelf létrehozásában.
Az azonosulás rejtekútjai és válságai a pszichoanalízisben című tudománytörténeti áttekintésben először arról értekezik a szerző, hogy mit jelent a szociálpszichológia számára a kollektív, a szociális és az individuális, később viszont egy Freudtól Lacanig ívelő imponáló gondolatmenet az iménti fogalmak pszichoanalízisen belüli jelentését világítja meg. A tömegek lélektanával kapcsolatos freudista gondolati hagyományt tárgyalva sokat merít korábbi eredményeiből, a Pszichoanalízis, freudizmus, freudomarxizmus (Bp., 1986) című könyvének Wilhelm Reichet érintő fejtegetéseiből. Ez biztosítja számára, hogy az identitás fogalmi propedeutikájában előtérbe állított testiséget a későbbiekben is jelentőségének megfelelően kezelhesse. Az identitás mélylélektani diskurzusa ugyanis inkább csak metaforikusan foglalkozik az ember biológiai entitásával.
Ezt követi az identitás Breakwell által kidolgozott fogalmának bemutatása: vele alapozza meg Erős az etnikai identitás egyes megnyilvánulási formáinak (az előítéletnek és a rasszizmusnak) megközelítését. Reich tömeglélektan-elméletéből a testpolitika fogalmát veszi át, megállapítva: az etnikailag megalapozott előítélet és a rasszista mentalitás szempontjából komoly gyakorlati jelentősége van a testtel kapcsolatos fantáziáknak, melyek a "biopolitika" számára is kiindulópontul szolgálnak. A szerző azonban nem tisztázza kellőképpen, hogy az identitás korábban vázolt fogalmai közül melyiket tekinti a maga számára a leginkább elfogadhatónak. Így azután homályban marad, hogy milyen - tudománytörténeten túli - távolabbi célt tűzött maga elé a pszichoanalízis identitás-diskurzusait rekonstruálva.
Nem tűnik azonban teljesen elfogadhatónak Zygmunt Bauman rasszizmus fogalma. A csoporthatárok biológiai meghatározása valóban a rasszizmus modernista képződményének volt a kizárólagos attribútuma? Történeti és antropológiai bizonyítékok hosszú sora szól amellett, hogy a testi jegyek és kivált a tisztaság már a modern rasszizmust jóval megelőzően is fontos identitásjelző (identitásteremtő) tényezőként hatottak. Mary Douglas ezzel kapcsolatos eredményeit (Purity and Danger) Simon Schama gyümölcsöztette történeti összefüggésben (The Embarrasment of Riches). Nem szeretném azonban túlságosan is kiterjeszteni az identitás testhatárhoz kötött fogalmának empirikus érvényét. Miközben a szelf és a személy fogalmai esetében rendszerint elismerik a világban tapasztalható nagyfokú változatosságot, az identitás kategóriájának mégis egyetemes érvényt tulajdonítanak. Holott az antropológiai és a történeti kutatások egyaránt azt bizonyítják, hogy a személy testi lehatároltsága, vagy a test és lélek kettősségének dogmája némely korban és egyes népek körében teljességgel ismeretlen volt (Marcel Mauss, Richard Handler). Ami azt mutatja, hogy a rasszizmus biológiai szemléletmódja egyáltalán nem valami merőben új történelmi fejlemény. A rasszista gondolkodás valójában inkább csak rátelepedett a társadalmi csoportkülönbségek észlelését és tudatosítását régóta hatalmában tartó test fogalomra azért, hogy maximálisan kiaknázza a benne rejlő hatáskeltő elemeket.
Itt találkozunk a könyvben első alkalommal empirikus fejtegetésekkel; Dokumentum címszó alatt a mai hazai antiszemitizmust és cigányellenességet egy 1995-ben végzett kérdőíves felmérés tükrében tárgyalja a szerző. Az esettanulmány azonban nem egészen illeszkedik a fenyegetett identitás elméleti problémaköréhez, mivel annak gondosan kimunkált fogalmi apparátusát nem, vagy alig alkalmazza Erős az empirikus anyag magyarázatára. Ezért is kerülhetett ilyen suta címkézéssel a szöveg fejezetbeli helyére. Azt sem gondolom továbbá, hogy az etnikai és kulturális identitás, vagyis a "másság" pozitív elismerése feltétel nélkül besorolható lenne a "puhább", a "rejtettebb" előítéletek kategóriájába. Semmi sem indokolja ugyanis a pőre csoportmegkülönböztetés előítéletként való meghatározását akkor: 1. ha az nem meríti ki a prejudikáció fogalmát; 2. ha az nem "a rossz feltételezése másokról elegendő bizonyíték nélkül" (Gordon W. Allport: Az előítélet. Bp., 1977. 35. p.). Erős maga is hangsúlyozza, hogy a zsidóság "külcsoport"-ként való megítélését, a másság tényét esetükben nem kíséri diszkrimináció, vagy a nem zsidóknak a zsidósághoz fűződő negatív viszonya. A cigánysággal kapcsolatban, persze, már merőben más a helyzet.
Ugyanakkor a tapasztalatok maguk is gerjeszthetnek előítéleteket a túláltalánosítás révén. A kívülálló által tudatosított másság azonban nem vezet automatikusan előítélethez, ez legföljebb a ráépülő jelentéstulajdonítás, vagyis a tapasztalatok által közvetlenül már nem alátámasztott negatív beállítás eredményeként alakul át előítéletté. Erős és a téma kutatásában vele szorosan együttműködő kollegái azonban nem tisztázzák maradéktalanul, hogy a másság e tapasztalata hol és mikor fordul át végérvényesen előítéletbe.
Trauma, identitás, elbeszélés címmel a fenyegetett identitás fogalmát elemzi a szerző, amit nyomban alkalmaz is a holokauszt utáni zsidó önazonosság értelmezésére. Egyúttal modellértékűnek ítéli a jelenséget, melyet hasznosnak vél más genocídiumok következményeinek a pszichológiai megközelítése számára is. Mindenekelőtt a holokauszt gyermekeinek "emlékezete", majd az identitásnak az emlékezés és a felejtés dialektikájával összefüggő problémája foglalkoztatja.
Halbwachs, Yerushalmi, Goffmann és Assmann elméleti elgondolásait követve arra következtet, hogy a holokauszt nem semmisítette meg végérvényesen a zsidóság kulturális emlékezetét, legföljebb időlegesen megbénította annak kommunikálhatóságát. Bizonyos idő elteltével azonban a "csend diskurzusa" elkezdett oldódni, majd szerte is foszlott. Elsőként a holokauszt-trauma betegség tüneteit orvosló pszichoterápiás diskurzus nyomán került felszínre - ez a terápia tette először "szalonképessé" a holokauszt kibeszélhetőségét. Hatását a normalizáló mikrohatalom (Foucault) szintjén kifejtő pszichoterápia vezetett el azután ahhoz az identitáspolitikához, amely a sérelmek és traumák nyilvános elismertetésével, valamint azzal, hogy magát az élményt beemelte végre a társadalmi emlékezet terébe, áttörte a hallgatás falát. A mnemotechnika első fázisát, a "Nem tudást", így váltják fel egy idő múlva a freudi fedőemlékek, hogy a folyamat végül a "cselekvéses tudásba" torkolljon. A második generációnak az identitáspolitikai törekvés jegyében folyó eme nyilvános, narratív megnyilatkozása Európa-szerte önéletrajzi szövegek hosszú sorát eredményezte. Nálunk azonban egyedül csak a szerző és munkatársai által az 1980-as években készített mélyinterjús vizsgálatok adtak ennek teret.
Erős gondolatmenete érdekes és egyúttal meggyőző, történészi nézőpontból azonban bírálható is. A történelmi kontextus elnagyoltsága képezi a fő gondot. Többet kellett volna mondania a fasiszta múlt társadalmi elfojtásának németországi történetéről annál, mint amennyit a Mitscherlich házaspár 1960-as évekbeli diagnózisa alapján elmondhatott róla. Már eleve két külön, a nyugat- és a keletnémet emlékezetről vagy felejtésről lehet beszélni a háborút követően, és persze az ötvenes éveket sem tekinti ma már a történeti irodalom tisztán csak a "kollektív amnézia korszakának" (Mary Fulbrook). S végül: nem a Holocaust című amerikai filmsorozat számolta fel végérvényesen a csend diskurzusát Nyugat-Németországban, a folyamat ugyanis már 1968-ban megindult.
A könyv legjobb része a zsidó identitás magyarországi "felfedezésének" empirikus elemzése, ahol a szerző legeredetibb kutatási eredményeit foglalta össze. Máshol széles szakirodalmi tájékozottságáról, vitathatatlan elméleti fogékonyságáról és interpretációs találékonyságáról, itt viszont arról tesz elsősorban tanúbizonyságot, hogy milyen biztos kézzel tudja kezelni fogalmi apparátusát, amikor a narratív forrásanyagot értelmezi és kontextualizálja. Megközelítésmódjának különösen nagy erénye, hogy az identitás-diskurzusok elméleti tanulságait összeköti a narratívumok elemzésével. Az 1980-as években rögzített mélyinterjúkat (75-nek az anyagát hasznosítja) az elbeszélői stratégiák felmutatásával az identitás-stratégiák azonosításához használja fel. Ez a bravúros elemzés egyaránt szakmai csemege mind a pszichológus, mind pedig a nem szakember olvasó számára.
A Dokumentum 2: Az identitásfejlődés tükröződése az önéletrajzi elbeszélésben című fejezetben egyetlen önéletrajzi interjú narratív elemzésére vállalkozik. A steril fogalmi eszköztárat úgy értékesíti, hogy ezúton valóban feltáruljon a szöveg rejtett belső értelme, ahogy az a tárgyhasítás Melanie Kleintől származó fogalmának alkalmazásából is jól kiviláglik. Apró módszertani kifogásként azt azonban megemlíthetjük, hogy kétségesnek tűnik az adatbázis reprezentativitása. Erős maga is elismeri, hogy az interjúalanyok kiválasztásában nem a reprezentativitás elve vezette őt és munkatársait, hiszen az interjúalanyokat csupán saját ismeretségi körük szelektálta (hólabdaszerűen tágult a megkérdezettek tábora). Ez azonban minden bizonnyal nem a legjobb módja a lehetőség szerint heterogén, rétegzett minta kialakításának. Igaz, a mai "zsidó" népesség empirikus azonosítása nem valami könnyen megoldható feladat, ha létezik egyáltalán ilyen szociológiai entitás napjaink Magyarországán.
Így afelől sem vagyunk teljesen bizonyosak, hogy mondjuk a "zsidónak lenni" a második generáció tagjai körében ténylegesen egyet jelent az üldözött, a diszkriminált csoporthoz való tartozás szilárd öntudatával, a szubkulturális identitás vállalásával, mint ahogy ezt a bevallottan is esetleges minta sugallja. Nem kizárt viszont, hogy a kutatók személyi kapcsolatrendszerében ez a fajta beállítódás (vagy mentalitás) a szokottnál gyakrabban fordult elő. E mellett szól, hogy a humán értelmiségieket mindig is fokozott érzékenység (tudatosság) jellemzi e téren, fokozottabb, mint más társadalmi csoportok tagjait.
A hagyományos forráskritikai szempontot kiegészíteném még egy emlékezés-pszichológiai megfontolással is. Nem járul-e vajon a kérdező maga is tevőlegesen hozzá ahhoz, hogy az identitás-stratégia ilyen súllyal és a megadott értelemben szerepeljen az önvallomásokban? S nem éppen az interjú-szituáció generálja a valóság e szövegekből kikerekedő képét? A kérdéseket indokolja, hogy a szerző maga is utal egy alkalommal e lehetőségre, midőn az interjúk egynémely belső ellentmondását imigyen kommentálja: az talán abból is adódik, hogy "az alany éppen az interjúhelyzetben történő narratív rekonstrukció során mobilizálja azokat a háttér-tudásokat, gyermekkori emlékeket és emlékfoszlányokat, amelyeket hosszú ideig elfojtott vagy tudatperemre szorított" (163. p.). A kérdés így szól tehát: a kutatási célból történő faggatás nem azt a szerepet tölti-e be vajon az emlékezés és közvetve az identitás-teremtés folyamatában, mint amely szerepet - más téren - a pszichoterápia játszott a traumatikus élmények gyógyító hatású mobilizálásakor?
A holokausztot követő nemzedékek körében három identitás-stratégiát különít el a szerző: az intrapszichikus jellegű elhárítást és elfogadást, az "észrevétlenné válást", vagyis a passing névvel illetett identitás-stratégiát, végül a hagyományos asszimilációs törekvést. Az utóbbi a korábbi zsidó identitást feltétlen párthűségre cserélő magatartás sajátja, melyről megjegyzi: "A kommunista eszmével és a rendszerrel való azonosulás sok esetben a zsidó identitás teljes feladását, a zsidósághoz való kapcsolat kiiktatását jelentette" (172. p.). Azok, akik ezt az utóbbi utat választották, megtagadták, vagy legalábbis teljesen elhallgatták gyerekeik elől még származásuk tényét is.
Ha viszont ez így van, akkor megdől Erősnek az elhárítási, az elfogadási valamint az átértékelési stratégiák közti érdemi különbségről vallott felfogása. Hiszen nemcsak a két elsőben, de a harmadiknál is a titkolózásra, az amnéziára vagy a memória törlésére irányul az igyekezet. A fenyegetett identitás által teremtett helyzet megoldása során ilyenformán nemcsak az identitás változatlan fenntartása vagy kis mértékű változtatása követeli a hallgatást, de az identitás mélyrehatoló szerkezeti megváltoztatása is ezt a magatartást teszi parancsoló szükséggé. Valahogy úgy, ahogy az egyik interjúalany fogalmaz: "a zsidóság nem is volt életkérdés számukra (a szülei számára - Gy. G.). Ők teljes energiával a mozgalom felé fordultak, kellett nekik egy ilyen védekezés, ami majd védelmet nyújt a zsidósorssal szemben" (190. p.).
Erős Ferenc a tudósoknak ahhoz a nemzedékéhez tartozik, amelyik időtálló és teljesen up-to-date nemzetközi tudományos eredmények birtokában elsőként mert és elsőként tudott beszélni erről a nemrég is még (és gyötrelmesen hosszú időn át) szigorúan tabuként kezelt súlyos társadalmi problémáról. Kiváló könyvét ebből a kettős perspektívából kell tehát a bírálónak mérlegre tennie.
(Erős Ferenc. Az identitás labirintusai. Narratív konstrukciók és identitás-stratégiák. Janus-Osiris, Budapest. 2001. 248 p.)
Életem és a mágikus kémia című könyvében a Nobel-díjas Oláh György professzor (aki Nobel-díját a karbokationok kémiájához történt döntő hozzájárulásával, valamint a hiperszén-kémia megalapozásával és kifejlesztésével érdemelte ki) 14 fejezetben ismerteti életútját, találkozásait a 20. század kiemelkedő kémikusaival, tudományos eredményeit és gondolatait a tudományról általában. E négy témakör közül - bár az első kettő is hallatlanul érdekes, különösen oktatói, kutatói, kutatásirányítási és egyetemi vezetői tapasztalatainak összefoglalása - csak az utolsó kettővel foglalkozom.
A szerző könyvének második fejezetében ismerteti gondolatait a tudományról, általában. Itt definiálja a tudomány, pontosabban az angolszász szokásnak megfelelően a természettudomány fogalmát, és hívja fel a figyelmet a tudomány korlátaira. E fejezet azért is rendkívüli érdekes, mert a szerző, tudományterületének egyik legkiválóbb művelője, a saját tudományán kívül eső, nevezetesen a kozmogónia és az elemi részecskék fizikájának tárgykörébe tartozó kérdésekkel is foglalkozik. De felvet olyan problémákat is mint például, hogy univerzumunk keletkezéséhez az ősrobbanásban szükség volt-e valamilyen magasabb értelem közreműködésére, vagy hogy van-e értelme, valamilyen célja az univerzum létezésének és benne saját életünknek.
A könyv harmadik fejezete (Kémia: a sokoldalú központi tudomány) inkább a nem-kémikusok valamint az alsóbb éves vegyész- és vegyészmérnök-hallgatók számára mond újat, amikor definiálja a kémia tárgyát és különböző ágait, összefoglalja történetét, ismerteti a fejlődése szempontjából alapvető felismeréseket, kidomborítja a kémia központi szerepét a fizikában és a biológiában, és hangsúlyozza kölcsönösen jelentős szerepüket egymás fejlődésében.
Legrészletesebben a könyv természetesen a karbokationokról, vizsgálatukról, természetükről, felfedezésük izgalmas történetéről és gyakorlati felhasználásukról szól. Első felfedezésükről és arról a sok nehézségről, amivel létezésük elismertetése járt, az 5. fejezetben olvashatunk, a 6. fejezetben pedig számos adat található a perzisztens karbéniumionok kémiájának kezdeteiről és a kimutatásukra alkalmas spektroszkópiai módszerekről. (NB.: A karbokationok és a karbéniumionok fogalma nem azonos. A két fogalom megkülönböztetésének szükségességére a szakirodalomban Oláh professzor nagy nyomatékkal hívta fel több ízben is a figyelmet.)
A karbéniumionokkal (és a rokon, heteroatomokat is tartalmazó kationokkal) részletesen foglalkozik a szerző. Ezeknek az ionoknak megismerését az tette lehetővé, hogy az ún. szupersavakkal (szupersavaknak a korábban ismert egyik legerősebb savnál, a kénsavnál több nagyságrenddel erősebb savakat nevezzük), mondhatni, minden elképzelhető karbéniumion előállítható, és megfelelő körülmények között (gyengén nukleofil oldószerekben) állandónak bizonyul; megtartja szerkezetét, így spektroszkópiai módszerekkel kényelmesen vizsgálható. Számos szupersavat, így az ún. mágikus savat is az Oláh-laboratóriumban fedezték fel. (A mágikus sav elnevezéssel cseng össze az Oláh professzor könyvének címében szereplő mágikus kémia kifejezés.) Különleges sajátságuk a szupersavaknak, hogy ún. ?-kötésekhez, köztük C(H egyszeres kötésekhez protont képesek kapcsolni. Ily módon jön például létre a metánból (CH4), a legegyszerűbb szerves molekulából a CH5+ kation és a CH62+ dikation. E kationok és rokonaik a karbokationok második csoportjának képviselői: már nem "klasszikus" karbénium-, hanem "nem-klasszikus" karbóniumionok, és alapját képezik az ún. hiperszén-kémiának. Oláh professzor ismerte fel, hogy bennük a szerves kémiában korábban nem ismert két-elektron - három-centrumos (2e-3c) kötések fordulnak elő.
A nem-klasszikus karbokationoknak alkalmasint legfontosabb képviselője a 2-norbornilkation, melynek képződési sebessége a két sztereoizomer kiinduló vegyületből azonos körülmények között két nagyságrenddel is különbözhet. E különbség magyarázatának vitájáról szól a könyv 9. fejezete. Az itt leírtak még azoknak a szerves kémikusoknak is rendkívül élvezetesek, akik a vitát a szakirodalomban annak idején nyomon követték, mert a szerző itt számos olyan háttérinformációt is közöl (például a két fő vitapartnernek Oláh professzorhoz négyszemközt intézett megjegyzéseit), amelyek a szakirodalomban természetesen nem jelentek meg. A vitát végül az döntötte el, hogy az Oláh-laboratóriumban sikerült a 2-norbornilkationt állandó alakban előállítani, ezzel spektroszkópiai és elméleti kémiai módszerekkel vizsgálhatóvá tenni és szerkezetét igazolni.
A CH5+, CH62+ és a 2-norbornilkationhoz hasonlóan ötös vagy hatos koordinációjú, hiperkoordinált szénatomot tartalmazó karbóniumionok az ún. hiperszén-kémiában résztvevő fontos közbenső termékek. A hiperszén-kémia, melyet Oláh professzor alapozott meg és fejlesztett ki, időközben nagy gyakorlati jelentőségre is szert tett a petrolkémiában, amennyiben - ahogy azt a szerző kifejti - telített szénhidrogének fontos átalakításait teszi lehetővé elektrofilekkel szupersavas körülmények között.
Nagyon szimpatikusak voltak számomra a szerzőnek a Nobel-díj elnyerése után a díjjal és a díjazottakkal kapcsolatos gondolatai.
A Nobel-díj elnyerése utáni időből származnak a szerző felismerései különböző elektrofil ágenseknek szupersavakkal vagy Lewis-savakkal történő aktiválásának lehetőségéről. Az így keletkező ún. szuperelektrofilek lényegesen reakcióképesebbek a megfelelő elektrofileknél. Más hasonló, a gyakorlatban fontos reakciókról is szól a szerző. Oláh Györgynek azokról a részben még be nem fejezett kutatásairól is olvashatunk, amelyek a fenntartható fejlődéssel és egy alapvető környezetvédelmi kérdés megoldásának lehetőségével foglalkoznak. A problémák fosszilis szénhidrogén-készleteink véges és megújíthatatlan voltából, illetve a földi átlaghőmérsékletnek az atmoszféra széndioxid-koncentrációjával összefüggő növekedéséből (üvegház-hatás) adódnak. Megoldásukhoz jelentős hozzájárulás a metánnak (a kőolajnál lényegesen nagyobb mennyiségben rendelkezésünkre álló földgáz fő alkatrészének) az Oláh-csoport által - legalábbis alapjaiban - megoldott közvetlen katalitikus átalakítása metanollá, a petrolkémia egyik fontos építőkövévé, és a Caltech kutatóival együttműködve kifejlesztett, a metanol oxidációján alapuló, előnyös tulajdonságú, új tüzelőanyag-cella. Ide tartoznak a légköri széndioxid metanollá történő elektrokémiai redukcióját, és ezzel a kémiai iparba történő visszaforgatását célzó, jelenleg kezdeti stádiumban lévő kutatások is, amelyeknek sikeres befejezéséhez még sok nehézség leküzdésére lesz szükség.
Véleményem szerint Oláh professzor könyve rendkívül sok érdekes kémiai ismeretet közöl művelt nem-kémikusok által is érthető formában; továbbá igazán figyelemre méltók nézetei, gondolatai a tudományról és az életről (persze elsősorban a magukat a tudomány művelésének szentelők életéről) általában. Kémikusok és nem-kémikusok egyaránt haszonnal forgathatják e művet.
(Oláh György. Életem és a mágikus kémia. Egy Nobel-díjas önéletrajzi gondolatai. Better Kiadó - Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest. 2002. XV+320 p.)
A Magyarország története és kultúrája az első olyan olasz nyelvű kiadvány, amelyik a magyar szerzők már régebben lefordított munkái óta megjelenik. A szerzők arra vállalkoznak, hogy leírják az ország múltját a legrégibb időktől a mai napig, és ott, ahol erre lehetőség nyílik, beszélnek az olasz-magyar kapcsolatokról is.
Két előszó előzi meg a könyvet, az egyiket Roberto Ruspanti, az udinei egyetem magyar nyelvi és irodalmi tanszékének docense írta, a másikat Marco Dongo, a trieszti egyetem kelet-európai tanszékének docense. Mindkettő lelkesen üdvözli a könyv megjelenését, elsősorban az egyetemi hallgatók és azok figyelmébe ajánlva, akik érdeklődnek Európa e részének múltja iránt. Az első szerző udinei kémiatanár, a második magyar származású történész, mindketten több tanulmányt is közöltek Magyarországról. Talán az első szerző érdeme, hogy a kötet olyan természeti és tárgyi emlékeket is figyelembe vesz, amelyekkel a mai történészek kevésbé foglalkoznak. Ezzel magyarázható, hogy a könyv igen részletesen foglalkozik a magyar honfoglalás előtti történelemmel, felhasználva a legújabb irodalmat (minden jegyzet élén ezt teszi). A több mint 500 oldalból 90 esik erre a korszakra.
A magyarok bejövetele kapcsán Hajdú Pétert követve szól a nyelv finnugorságáról, de a törökös ellenvéleményekről is. A székelyekkel kapcsolatban ismerteti az eredeti teóriákat, a szerző maga Seclerinek nevezi őket (miután a Siculi a sziciliaikat jelenti), azt állítva, hogy bolgár-törökök, akik csatlakoztak a magyar törzsekhez. Leírja a magyarok szokásait és államszervezetét, és ismerteti László Gyula felfogását a kettős honfoglalásról.
Az állam alapításában és a kereszténység felvételében kiemeli Szent István szerepét, de alig szól az idegenekkel kapcsolatban az Intelemről és az egyház kiépítéséről. Külön említi Szent Gellért jelentőségét. Információkat ad a királyi udvarról és a feudalizmus létrejöttéről. A fejezethez közöl egy rövid összefoglalást a magyar kultúráról a kezdetektől a XIII. századig, amelyben ismerteti a latin szövegeket, a Halotti beszédet, az Ómagyar Mária Siralmat, Kézai krónikáját, s itt idézi Foco Tempestit, aki Kézairól megjegyzi, hogy fenntartotta a hunok és főleg Attila kultuszát. (143)
Az Anjouk és Zsigmond koráról szólva előbb a magyar társadalmat idézi fel. A trónviszályok után Károly Róbertnek tulajdonítja az állam megerősödését és a külföldi kapcsolatok rendezését. Nagy Lajos esetében részletesen beszél a Nápolyért folytatott vitákról és az ellene indított háborúkról, majd a Balkán (Dalmácia) meghódításáról. Megemlíti Nagy Lajos lengyel királyságát és röviden a gazdaságpolitikáját is. Zsigmonddal kapcsolatban a török elleni hadjáratokat ismerteti, majd terveiről, Morvában és Boszniában való fellépéséről szól. Amint a Német-Római Birodalom császára lesz, fellép Velence ellen. Leírja a konstanzi zsinatot és a huszita háborúkat. A török elleni harc egyik hősét, Filippo Scolarit külön is kiemeli. Nem említi viszont az erdélyi parasztfelkelést és a "három nemzet unióját". Másfél oldalon intézi el a "magyar gót kultúrát".
A Hunyadiak és a Jagellók korát együtt tárgyalja, bemutatja Hunyadi Jánost, a várnai, majd a nándorfehérvári csatát. Mátyás esetében foglalkozik török ellenes harcaival, természetesen ismerteti európai háborúit - Pogyebrád és Ausztria ellen. Külön szól Mátyás mecenatúrájáról, feleségének, Beatricének olasz kapcsolatairól, a budai és visegrádi palotákról, Bonfini, Galeotto Marzio, Ranzano szerepéről, Mátyás könyvtáráról, s számára az olasz miniátorok által készített kiadványokról, a pozsonyi akadémiáról, Hess nyomdájáról, Temesvári Pelbárt és Laskai Osvát beszédeiről, Vitézről és Janus Pannoniusról. Felsorolja az olasz festők és szobrászok magyarországi műveit. Az utolsó Jagellók alatt ez a reneszánsz kultúra elenyészik, eljutunk a Dózsa-parasztháborúhoz és a mohácsi vészhez, amelyhez a parasztháború is hozzájárult.
A következő fejezet címe: Magyarország - az ottomán uralom. Természetesen helyesbíteni kell: Észak és Nyugat-Magyarország a Habsburgok uralma alatt élt, Erdély pedig fejedelemség, török függőségben. Itt megemlíti Zápolya János és I. Ferdinánd kettős megválasztását, és az ebből adódó harcokat. János Zsigmond kapcsán nem beszél a vallásszabadságról, bár később hivatkozik erre.
Ismerteti Ludovico Gritti szerepét. Ezután megemlíti a 15 éves háborút, Báthori Zsigmond átállásait, majd Mihály vajda szerepét és Basta véres uralmát. Szól a Bocskai-felkelésről és a bécsi békéről.
A következő fejezet az "ottomán uralom végét" jelzi. Ebben olvashatunk ugyan Bethlen Gáborról és részvételéről az európai konfliktusban, valamint a Béccsel kötött békéről, de Bethlent külön nem mutatja be; Eszterházy Miklós nádor személyét és tevékenységét viszont részletesen ismerteti. Nem emlékezik meg Bethlen gazdaságpolitikájáról sem. Röviden szól I. és II. Rákóczi György koráról, majd a vasvári békéről, itt ismerteti Zrínyi Miklós életrajzát, a Wesselényi-összeesküvést és Thököly hadjáratait, Bécs és Magyarország felszabadítását és a karlócai békét. Beszámol a Rákóczi-felkelésről és eljut a pozserováci békéhez. Meg kell említenünk, hogy szerinte a kuruc török szó, és "felkelőt" jelent (282). Biztos, hogy nem cruciatus, de a Magyar Etimológiai Szótár szerint eredete bizonytalan. Zrínyi Ilona nem II. Rákóczi György, hanem I. Rákóczi Ferenc felesége volt (282). XIV. Lajos diplomáciával és tisztekkel támogatta a felkelést, bármennyire is "abszolút uralkodó" volt. Jellemző, hogy Rákóczival kapcsolatban a bibliográfiában csak Szekfű Száműzött Rákóczija szerepel. Az a kitétel is innen származik, hogy "saját lakásán játéktermet állított fel, amelyet a Hôtel de Transilvanie néven szerepeltetett" (291). A fejedelem ott nem lakott, a játéktermet francia tisztjei működtették.
A reformáció és az ellenreformáció korának társadalma, gazdasága és kultúrája címen foglalkozik a protestantizmus megjelenésével Európában és Magyarországon, de nem emeli ki annak anyanyelvűségét. A XVI. és XVII. század kultúrájáról szólva Pázmányt és Apáczait említi, de szól a Biblia-fordításokról, a szótárakról és a történetírókról is. A költők közül Tinódit, Balassit, Zrínyi Miklóst és Gyöngyösi Istvánt szerepelteti. Hiányzanak Rákóczi francia Emlékiratai.
A felvilágosodás korabeli Magyarország bemutatását Mária Teréziával és a porosz háborúkkal kezdi. II. Józsefet mint a felvilágosodási reformok képviselőjét említi, de nem szól a vallási toleranciáról.
A Magyarország a francia forradalom és a napóleoni háborúk idején című alfejezetben ismerteti a Martinovics-összeesküvést, a résztvevők kivégzését, sokak elítélését. A magyar kultúráról szólva Faludi Ferencet, Bessenyeit, Kazinczyt, Batsányit, Csokonait (a francia hatásról nem szól), Pálóczi Horváthot, Gvadányit, Fazekast, Bélt és a jezsuita történetírókat véli említésre méltónak. Bemutatja a Magyarországon működött építészek, festők és szobrászok tevékenységét, külön is kiemelve Fertőd jelentőségét.
A "magyar risorgimentóval" foglalkozó rész jó áttekintést ad, kiemelve Széchenyi és Kossuth szerepét. Természetesen itt is szóba kerülnek a magyar-olasz kapcsolatok. Itt már jelentkeznek a magyar szabadsággal szemben álló népek, a szerbek és románok, bár az egész könyvben alig szerepelnek. A szabadságharc végét nemcsak az osztrák és orosz csapatok támadásának tulajdonítja, hanem az elmaradott technikai fejlődésnek és a paraszti igények (így a románok) ki nem elégítésének. Ezen lehet vitatkozni, szerintem a fő ok a szabadságharc nemzetközi elszigeteltsége volt, sem Franciaország, sem Anglia nem állt mellette. Csak megemlítem, hogy Petőfit elsősorban a francia forradalom és az utópista szocializmus ihlette, és nem közvetlenül a felvilágosodás. Eötvösnél szólni kellett volna A Magyarország 1514-ben-ről, Béla futásában nem III., hanem IV. Béláról van szó (371).
A dualista Magyarország-ban ismerteti a népesség összetételét és a nemzetiségi problémát. Szól a balkáni helyzetről, és Bosznia-Hercegovina bekebelezéséről. Bemutatja a magyar gazdaság helyzetét, amely a liberalizmus korában jelentős eredményeket ért el, még ha a mezőgazdaság el is maradt. Elemzi a magyar közvélemény szerepét az első világháború kitörése előtt, Tisza István ellenállását, majd a háborúba való beleegyezését. Tájékoztat a Károlyi-kormány idején fenntartott magyar-olasz kapcsolatokról. Jó összefoglalót ad a kor magyar kultúrájáról.
A mai Magyarországról című rész 1918-tól máig szól. 39 oldalon ismerteti a Károlyi-kormány tevékenységét, a Tanácsköztársaságot és a Horthy-rendszert. Ez utóbbival kapcsolatban szerepelnek a magyar, olasz és német kapcsolatok és a fasizmus magyarországi jelentkezése. Eljutunk a háború végéhez, a Magyar Köztársasághoz (és nem a Népköztársasághoz /429/), majd az 1956-os szabadságharchoz. A szerzők elítélik Palmiro Togliattit, aki a Nagy-kormányt "reakciósnak" tekintette, és egyetértett a felkelés leverésével (434). A Kádár-rendszerről alig szól, a kulturális részben kiemeli Lukácsot, Bartókot, Kodályt, és felsorolja a művészet és tudomány főbb képviselőit. Az epilógusban kitér az 1990 óta bekövetkezett változásokra. Ez a rész nem ad bepillantást az adott időszakok belső problémáiba.
A kötet végén részletes bibliográfiát találunk, sok magyar szerzővel. Listát kapunk a magyar királyokról, az erdélyi fejedelmekről, a legfontosabb hazai eseményekről. A szerzők készítettek helynévmutatót, glosszáriumot a magyar kifejezésekről és a magyar nyelvű kiejtésről, névmutatót valamint térképjegyzéket.
Magam, aki franciául megírtam az Histoire de la culture hongroise című munkámat, nagyra becsülöm ezt a vállalkozást. Miután a franciául tudó közönséghez fordultam, magam is nagy súlyt helyeztem a történelmi háttérre. Ezt teszi ez a könyv is, bár véleményem szerint a politikatörténet túlságosan is előtérbe kerül. A kultúrát érintő részek igyekeznek követni az egyes korszakokat, csak azt kifogásolhatjuk, hogy nem szól a magyar irodalom olasz fordításairól. Kisebb megjegyzéseim ellenére, úgy vélem, hogy egy jelentős kézikönyvről van szó, amely az olasz nyelvű közönséget tájékoztatja a magyar múltról és kultúrájáról. Éppen jókor, hisz Itáliában ez évben mutatkozik be a magyar kultúra.
(Adriano Papo - Gizella Nemeth Papo: Storia e cultura dell'Ungheria: dalla preistoria del bacino carpatodanubiano all'Ungheria dei giorni nostri. Rubbetino. Soveria Manelli. 2000. 545 p.)