Globalizáció és rendszerváltás - két kategória, mely meghatározza a hazai politikai diskurzust legalább másfél évtizede. Nem egyszerre és egyidőben, mivel csak megfelelő távlatból szemlélve rajzolódnak ki a két folyamat szoros összefüggésének jellemző vonásai. Ez a távlat lehet időbeli, de lehet az elemző tudományos distanciájából fakadó távlat, sőt távlatosság is. Kiss Endre a tudományos vizsgálat módszereivel teremt magának távlatos nézőpontot.
Társadalomtudományokban persze mindig problematikus a tudományos módszer mibenléte. Főleg a verifikáció az, ami itt problémát szokott jelenteni, s a társadalomtudományi igazságok általában csak a tudomány zárt rendszerén belül, a tudományos módszerek biztonságos, de kevesek számára átlátható, védő s egyúttal akadályozó rendszerén belül derülnek ki és hatnak. Kiss merész kísérletre vállalkozik: a politika jelenségeit a társadalomfilozófia meglehetősen elvont eszközrendszerével veti vizsgálat alá, s olyan tételek megfogalmazásával próbálkozik, melyek verifikálásához - társadalmi-politikai jelenségről lévén szó - idő szükségeltetik. (Nem osztjuk ugyanis a szerző Fukuyama iránti elkötelezettségét, s nem hisszük azt, hogy egy elmélet akkor is helytálló, ha önmaga feltételrendszerének megfelel - lásd a híres "a történelem vége" tételt.) Tehát bizonyítást vagy legalábbis bizonyítékokat várunk el még a filozófustól is, ha a társadalmi-politikai jelenségek terepére merészkedik. A filozófusoknak nem megváltoztatni kell a világot, hanem a társadalomfejlődési tendenciák fő irányait kell megmutatniuk - mondhatnánk parafrazeálva az egykori, meglehetősen utilitarista útmutatást, melynek következményei éppen a szerző által tárgyalt folyamatban számolódnak fel. Így akár közös pontot is találhatunk az isteni F. F.-fel: ha a történelemnek nem is, de a történetnek vége van.
Vége van, s ezt a folyamatot nevezzük rendszerváltásnak. Kiss rögtön bevezető tanulmányában (A globalizáció társadalomfilozófiájához) megállapítja azt a végtelenül egyszerű, s talán éppen ezért kevés figyelemre méltatott alapvető fontosságú és meghatározó tényt, mely szerint a globalizációs folyamatok indulása és a rendszerváltás időben egybeesett. Sőt, nem csupán az időbeli egybeesést konstatálja, hanem összefüggést lát közöttük: a létező szocializmus vezető rétege idejében fel akart ugrani az integráció vonatára, s ezért nem állt ellen az átalakulásnak, sőt, az ellenállásból élreállás lett (nem pedig félreállás, ahogy sokan remélték). Kiss továbbmegy, s arra a következtetésre jut, hogy a globalizációs kihívás nélkül a létező szocializmus elitje együtt tudott volna élni rendszere problémáival - a kettéosztott világban továbbra is megtalálta volna a helyét. Az összefüggés globalizáció és a kommunizmus bukása között nyilvánvaló, de én itt jobban hangsúlyoznám (Kiss sem feledkezik meg róla!) a technika, jelesül az információs technika korszakváltást hozó fejlődését. Véleményem szerint ez volt a döntő pont - a merev tervutasításokkal operáló, s ugyanakkor az információk áramlását minden módon akadályozó rendszer nem tudott túljutni saját alapvető belső ellentmondásán: az információk nélkül létezni nem tudó centralizált rendszer belebukott saját információ-ellenességébe. Vagyis a recenzens mind a globalizációt, mind a rendszerváltást egy közös okra, az információs forradalomra vezeti vissza, s ilyen értelemben lát közöttük kapcsolatot. S bár Kiss is hangsúlyozza az információáramlás és a demokrácia alapvető összefüggését, következő fejezetében, mely a monetarizmust bírálja, utal az informatika és a centralizáció monetáris politika keretei között létezhető, sőt létező kooperációjára (bankok, pénzügyigazgatás).
A monetarizmus és liberalizmus összefüggéseit tárgyaló fejezetben éppen ellenkező megállapításra jut: cáfolja az itt a tárgyalt két jelenség közötti azonosítási törekvéseket, és hangsúlyozza a különbségeket. Mint a fentebb említett példa mutatja, nem lát törvényszerű koincidenciát liberalizmus és monetarizmus között, ez utóbbi zsarnoki rendszerek keretei között is működhet. Ez így igaz, s ezért vetődik fel óhatatlanul a kérdés: a kommunista diktatúra nem fért volna-e meg a világot uraló monetarizmussal? Jaruzelski, Grósz és Gorbacsov néhány tétova próbálkozása erre utal, s ekkor máris ott vagyunk Kiss alaptételénél: liberalizmus és monetarizmus nem jár törvényszerűen együtt. Összehozásukat egy különleges történelmi helyzet, a kommunizmus hanyatlása és bukása tette lehetővé. Ez könnyítette meg a monetarista teoretikusok dolgát, akik összemosva a nyugati jóléti társadalom szociális gondoskodását a keleti "rosszléti" társadalmak "reálisan létező szocializmusával" a két rendszer együttes kritikájának lehetőségét találták meg a liberalizmusban. Mivel a reálisan létező szocializmus országaiban szembeszökő módon sértették az emberi és polgári jogokat, könnyen egyeztethető volt ebben a kivételes esetben a liberalizmus egyébként nehezen összehozható két vetülete, a gazdasági és a polgárjogi liberalizmus. Ez a kivételes pillanat hozta egyébként a rendszerváltás utáni Kelet-Közép-Európában a liberalizmus hirtelen térnyerését: itt valóban egyszerre lehetett - jogosan - támadni a tervgazdaságot és politikai diktatúrát jelentő szocializmust a piacgazdaság és a demokrácia jegyében. Ráadásul talán a liberalizmus volt az egyetlen olyan politikai és eszmei áramlat, melyet a kommunisták korábban sohasem próbáltak társutasukká tenni (szemben az agrárius, keresztény és nemzeti irányzatokkal), így a megalkuvásmentes átalakulás garanciáját képviselte sokak szemében.
A kötet zárófejezetét a jobboldali populizmus jelenségét elemző tanulmány képezi. Mondhatjuk, hogy végén csattan az ostor, mert elemzésével a szerző a kötet legjobb részét alkotta meg. Olyan munkát, mely fényesen megfelel azon elvárásnak, melyet e recenzió elején a társadalomtudományi verifikáció feltételeként fogalmaztunk meg: az 1998-2000 között kidolgozott szöveg a jobboldali populizmus jellegzetességeiről szinte szó szerint igazolódott 2002 politikai gyakorlatában. Kiss a periferikus modernizáció sajátos jelenségeként írja le elemzése tárgyát, mely kétarcúan viszonyul a centrumból érkező modernizációs impulzusokhoz: az identitás változása nélkül akarja az előnyeit átvenni. Az egyszerre csodált és gyűlölt Nyugat így lesz egyszerre rajongás és irigység tárgya, s az ambivalens érzelem visszás, szeretetnyilvánításokkal ellensúlyozni próbált agresszív demonstrációkhoz vezet. (Aki látta a kultikussá vált rockoperát István királyról, már ott érzékelhette a darab alapvető dramaturgiai megoldatlanságát: Istvánnak és Koppánynak is igaza van. A populizmus ma is ezzel a dramaturgiai megoldatlansággal küszködik, ha küszködik egyáltalán - lehet, hogy jól érzi magát benne. A rockopera rajongóit sem zavarta az ellentmondás.)
Itt fogalmazza meg Kiss a jobboldali populizmus alapvető jellemzőjét: az ambivalens viszonyulást mindenhez, ahol egyértelműségre lenne szükség. Európai integráció, parlamenti demokrácia, gazdasági, pénzügyi és szociálpolitika: mindenütt kétértelműségek, törekvés a "kint is vagyok, bent is vagyok, jaj de nagyon boldog vagyok" állapot tartósítására (hogy a rockzenénél maradjunk). Ahogy a szerző meghatározza: szemantikai csúsztatások, a demokratikus politika határainak kritikaként előadott átlépései jellemzik a populizmust. Végső tanulságként arra figyelmeztet, hogy a jobboldali populizmus a demokratikus erők deficitjéből él, a demokrácia híveinek hibáiból kovácsol fegyvert.
Ez utóbbi tanulmányával Kiss a mai magyar elméleti politikai irodalom egyik legjobb darabját alkotta meg, létrehozva mindazt, amit egy politikaelméleti munkától elvárhatunk: egy biztos elméleti alapokon álló, gyakorlati téren használható elemzést. A kötet tanulmányait nagyfokú belső koherencia jellemzi, felfoghatjuk akár egy monográfia előversengéseként is. Stílusa többnyire megfelel az olvasható tudományos irodalom követelményeinek, bár az egyensúlyt olvasmányosság és tudományos tartalom között nem mindig sikerült megtalálni. A feszesebb szerkesztést és stílust egy monográfiától várhatjuk, melyre a kötetet elolvasván bízvást számíthatunk.
(Kiss Endre: Monetarista globalizáció és magyar rendszerváltás (Társadalomfilozófiai tanulmányok). Ferenczi & Tsa. Budapest, 2002, 454 p.)
Pléh Csaba akadémikus vezetésével megalakult a Budapesti Műszaki Egyetemen - olyan jeles központok után, mint az MIT vagy a Stanford - az első hazai Kognitív Tudományi Központ. A Központ vezetője könyvsorozatot indított, melynek első kötete Agy és tudat címmel jelent meg. A kötetben a magyar biológiai, filozófiai és pszichológiai agykutatás legjelesebb szakértői közölték írásaikat, és ha tartani tudja az induló sorozat az első kötet színvonalát, akkor bízvást állíthatjuk, ebben a tudományban nemzetközi értelemben is mértékadó könyvsorozattal és tudományos műhellyel lettünk gazdagabbak.
A szerzők a maguk sajátos módszerével az agy mint biológiai rendszer és a tudat mind szubjektív entitás közti viszonyt kutatják. Vizi E. Szilveszter (MTA) az agykutatás biológiai eszközeivel az ember egyediségét és tudatosságát reprodukálhatatlannak tartja. Hangsúlyozza, hogy minden egyes ember agya morfológiailag eltérő és állandóan változó "cytoarchitektúrával" rendelkezik, amit jelenlegi tudásunk szerint sem közvetlenül mérni, sem számítógéppel modellezni nem tudunk. Ádám György (ELTE) az emberi "Én" tudattalan dimenzióival kapcsolatos kutatásait ismerteti, kiemelve a tudat, a tudattalan és a "személyes tudat" fogalmi meghatározásának nehézségeit és a különféle meghatározások következményeit. Ezzel adalékot szolgáltat ahhoz a módszertani kérdéshez, hogy amikor neurobiológusok az agy-tudat kapcsolatról beszélnek, akkor vajon melyik "tudat-meghatározást" fogadják el, és mi jogosítja föl őket erre. Freund Tamás (KOKI) idegi folyamatok sejt- és molekuláris szintű működéseit vizsgálja, és azt állítja, hogy kísérletei segítségével "bepillanthatunk" a "tudati jelenségek strukturális és fiziológiai" hátterébe is. Írása szigorúan "technikai", és nem vállalkozik arra, hogy a fiziológiai hátteret közvetlenül meghatározott tudati eseményekhez kapcsolja.
Buzsáki György (Rutgers Egyetem, USA) a viselkedés-agy korreláció vizsgálatában forradalmian újat hozott, hiszen nem az adott viselkedéshez tartozó neuronális működéseket keresi, hanem fordított irányban haladva, elsődlegesen a neuronális működéseket, az idegsejtek populációit vizsgálja, és a hozzájuk tartozó "makroszkopikus" viselkedés-mintázatokat csak ez után veszi számba. Gulyás Balázs (Karolinska Intézet, Svédország) a látás neuronális vizsgálatát filozófiai megfontolásokkal köti össze, és nyitva hagyja az általa föltett kérdést: vajon teljességgel megismerheti-e és leírhatja-e az emberi agy önmagát?
Jáki Szaniszló (Seton Hall Egyetem, USA) miután kijelenti, hogy "az agytudósok legtöbbje gyatra filozófusnak bizonyult", azt állítja, annak ellenére, hogy az agy és a tudat "teljesen összefügg", a kettő egymásra fogalmilag mindig redukálhatatlan marad. Az említett "teljes összefüggésről" azonban nem kapunk további fölvilágosítást. Vámos Tibor (MTA) az agy gépként való felfogásának kérdését vizsgálva nyitva hagyja, hogy a paradigma milyen jövőbeli eredményekhez fog vezetni. Kampis György (ELTE) a kortárs agy-tudat elméletek ismertetése után a testbe épített, a testtel együtt mozgó elme paradigmáját vázolja. Nem vállalkozik a kérdés megválaszolására, hogy vajon a "test és tudat teljes problémaköre valaha is bejárható lesz-e?". Hasonlóan látja ezt Hernád István, aki kortárs szerzők álláspontjának vizsgálata után maga is arra a következtetésre jut, hogy az "én"-nek lenni érzése olyan "megoldatlan rejtély, amellyel meg kell tanulnunk együtt élni".
Altrichter Ferenc (North Carolina Egyetem, USA) napjaink analitikus filozófiai nyelvezetének segítségével objektív-szubjektív, kauzális-logikai összefüggéseket elemezve , amellett tesz hitet, hogy ha az agy-tudat kérdés valaha megoldható lesz, "a megoldás kulcsát a tudomány fogja szolgáltatni". Ugyanakkor nem tér ki arra, hogy ez a tudomány az "ott lévő" oksági világ és matematikai képletek tartománya, avagy a tudós szubjektív világa és a logikai-szemantikai világba tartozó fogalomkészlete lesz-e. Szécsi Gábor (MTA) az intencionalitás és a nyelvi jelentés viszonyának vizsgálata során kiemeli, hogy a nyelv és a mentális állapotok vizsgálata egymástól elválaszthatatlan.
Pléh Csaba és Lukács Ágnes (BME és Collegium Budapest) a szabályalapú és az asszociatív nyelvértelmezésre vonatkozó empirikus vizsgálatokat kapcsolják össze idegrendszeri kutatásokkal. Racsmány Mihály és Szendi István (JATE, Bristol) a munkamemóriát tanulmányozzák a skizofrénia és a Williams-szindróma kapcsán. Kéri Szabolcs és Janka Zoltán (SZTE, Szeged) a tudat neurokognitív működését elemzik, Kovács Ilona (Rutgers Egyetem és BME) pedig a látórendszerrel kapcsolatos neurológiai kutatásainak eredményeit mutatja be. Kovács Gyula (Richter Gedeon Rt.) a tudat vizualitásának viselkedéstudományi megközelítéséről ír.
Nyíri Kristóf (MTA) kötetzáró tanulmányában az általa kidolgozott új kép-filozófiai paradigmát értelmezi az agy- és tudatkutatás kapcsán. Két olyan alapvető állítása van, amely meghatározó jelentőségű lehet az emberi gondolkodás és filozófia további értelmezésére és fejlődésére. Egyrészt azt állítja, hogy a "Nyugat filozófiájának története a gondolkodás képiességével szembeni értetlenség története", és kiemeli, hogy a kognitív tudomány korában eljuthatunk oda, hogy a "lineáris szöveg béklyóiban" vergődő nyugati filozófiát felszabadítsuk a képiség világába és világának. A kutatásoktól azt várja, hogy a mentális képek működési konstrukciójának és működési mechanizmusának megértésével véget érhet a filozófia fogalom- és szöveg-centrikussága. Tézise az, hogy a gondolkodás elsősorban a "teoretikus konstrukciókként felfogott mentális képekben" zajlik, ahol el kell érni, hogy az introspektív adatokat korrelációba hozzák a külső megfigyelési adatokkal. Ennek megoldása az agy-tudat kapcsolatának a megoldása is lenne, ami új korszakot nyitna az ember önmegértése, tudománya és filozófiája történetében. (Vizi E. Szilveszter - Altrichter Ferenc - Nyíri Kristóf - Pléh Csaba: Agy és tudat. Szerk. Pléh Csaba - Lukács Ágnes - Racsmány Mihály. BME Kognitív Tudományi Központ, Kognitív Szeminárium sorozat. Budapest, 2002, 242. p.)
A szerzők a magyarországi és az európai ruszisztika kiemelkedő képviselői, akik az orosz történelemről már több jelentős szakkönyvet írtak. Jelen kötetük is hiánypótló. A jó háromszáz éven át uralkodó Romanov-dinasztia történetéről ez idáig még nem olvashattunk magyar nyelvű művet. A kötet azért is fontos, mert hetven éven át, a szovjet rendszer idején nem nagyon lehetett a cári család történetéről a maga valóságában írni. Pedig a Romanovok nem csupán saját országuk sorsát alakították, hanem az európai, sőt a világtörténelem folyásába is képesek voltak beleszólni.
A szerzők természetesen nem csupán a cárokról és családjukról alkottak színes portrékat, nem csupán cselekedeteiket és azok következményeit tárták fel. Megismerhetjük azt a miliőt is, amelyből a dinasztia származott, és amely keretet adott uralmának. A sajátos orosz fejlődés jó háromszáz éve tárul elénk a szolga jobbágyság, a szolgáló nemesség, a bojárság, a pravoszláv egyház történetétől a 19. században születő orosz polgárság és munkásság történetéig. Bepillanthatunk az orosz mentalitás és az orosz politikai gondolkodás múltjába is. Tanúi lehetünk az orosz hatalmi mechanizmus működésének, a társadalom felülről való irányításának, összeesküvéseknek, puccsoknak, palotaforradalmaknak, lázadásoknak, elbukott és győztes forradalmaknak. Mindezek nélkül nem értenénk meg, hogy a Romanov-cárok mit miért tettek vagy éppen nem tettek.
Az 1613-ban trónra kerülő Romanovok a következő század végére a moszkvai orosz államból egy hatalmas birodalmat kovácsoltak, hogy majd az első világháború végén ezen birodalom összeomlása a dinasztiát is maga alá temesse.
A tizennyolc Romanov-cár közül természetesen nem mindegyik volt egyformán alakítója a történelemnek. Az első, Mihail számára a cári hatalom helyreállítása volt a siker. A dinasztia első, nagy formátumú uralkodója I. (Nagy) Péter (1682-1725) volt. Európai követjárásakor ismerte fel, hogy országa milyen elmaradott. "Azért ment Nyugatra, hogy megtanuljon jó hajókat építeni, s úgy jött haza, hogy belátta: egész Oroszország talapzatát kell újraácsolni." - írja Szvák Gyula. A szerző azt emeli ki, hogy Péterben nem egy koncepciózus, átfogó reformokra törekvő cárt kell látnunk. Változtatásait a pillanatnyi szükségletek vezérelték. Az erőfeszítésekhez képest az eredmények mérsékeltek voltak. Reformjai a katonai monarchiát erősítették, és részben európaizálták az államot. A társadalom azonban a szolgája maradt. Vitathatatlan érdeme, hogy az északi háború megnyerésével Oroszországot európai nagyhatalommá tette.
Péter halála után közel négy évtized telt el, amíg a dinasztia ismét egy kiemelkedő uralkodót adott a birodalomnak, II. Katalin (1762-1796) személyében. Niederhauser Emil sokszínűen és differenciáltan ábrázolja, s uralmát az orosz felvilágosult abszolutizmus korának tekinti. Reformjai közül valójában több is sikeresnek és tartósnak bizonyult. Volt azonban "ellenreformja" is (a szerző kifejezése): Ukrajnában bevezette az örökös jobbágyságot. Külpolitikájában egyértelműbb volt a siker: Lengyelország három felosztásából a legnagyobb részt kapta, délen pedig a törökök elleni háborúival Oroszország kijutott a Fekete-tengerre. A francia forradalmat elvetette, amiben nincs semmi különös, mivel az elmaradott birodalomban még nem volt időszerű a polgári átalakulás.
I. Sándor (1801-1825) alatt, Napóleon bukása után, Oroszország a kontinens legerősebb hatalma lett. Öccse, I. Miklós (1825-1855) ezt a hatalmat többek között az 1848-as forradalmak leverésére is felhasználta. A krimi háborúban elszenvedett vereség után II. Sándor ( 1855-1881) kénytelen volt polgári reformokat bevezetni. A szerző szerint ezek közül talán a jobbágyfelszabadítás volt a legfontosabb. Elmaradt viszont a cári önkényuralom lebontása. Erre az utolsó Romanov kényszerült az 1905-ös forradalom hatására. A parlament (a duma) felállítása azonban felemásan sikerült. II. Miklós (1894-1917) - Niederhauser Emil kifejezésével élve - "a Romanovok XVI. Lajosa" nem értette meg az idők szavát. Az első világháború olyan próbának tette ki a cári rendszert, amelyet nem tudott kiállni. Az 1917-es első forradalom után a trón, a bolsevik hatalomátvétel után a cári család élete is elveszett. A Romanovok mint uralkodók története ezzel véget ért.
A magas szakmai színvonalú kötet olvasmányos stílusban íródott. A szöveget bibliográfia, névmutató és fényképek egészítik ki.
(Niederhauser Emil - Szvák Gyula: A Romanovok. Pannonica Kiadó, Budapest, 2002, 352 p.)
A sokféleség az élő természet eredendő megnyilvánulása. A növények, állatok, mikroorganizmusok genetikai-taxonómiai sokféleségében éppúgy megmutatkozik, mint az életközösségek változatosságában. Ennek a sokféleségnek (tömören: a biodiverzitásnak) feltárása, kutatása napjainkban a biológia egyik legfontosabb (és legsürgetőbb) feladata. Fenntartása, megőrzése pedig egyre nyilvánvalóbb társadalmi érdek, hiszen biológiai erőforrásaink léte, a természet normális működése függ tőle.
A biodiverzitás kutatásának hagyományos - és csaknem kizárólagos - objektumai a természetben "vadon" előforduló fajok illetve természetes életközösségek. Hozzájuk képest jóval elhanyagoltabb a használatba vett fajok köre, pedig a több ezer éves emberi civilizáció az állatok tenyésztésével és növények termesztésbe vonásával megszabta azok evolúciós irányait, és nagyszámú kultúrfajtát hozott létre. Itt tehát tagadhatatlanul egy gazdagítási folyamattal állunk szemben. Némi kárpótlás ez azért a sok bajért, rombolásért (élőhelyek százainak, fajok ezreinek kipusztításáért) amit az ember a másik kezével a Természet ellen elkövetett.
Kultúrnövényeink egyik nagy csoportja a gyümölcstermő növények köre. Akár csak a piaci kínálat utóbbi harminc-negyven éves változásait látva feltehető a kérdés: hol vannak a régi megszokott és kedvelt szilva, alma vagy körte fajtáink? Mi lett velük? Nem évtizedes, hanem évszázados, évezredes időléptékben tesz fel rokon kérdéseket (és ad is rá válaszokat) Surányi Dezső. Ősi gyümölcsfajtáink tételes áttekintésének, eredetének, történetének, elterjedésének leírása, jellemzése és nagyszámú egyéb szempont szerinti tárgyalása található meg ebben az élvezetesen olvasható könyvecskében.
A könyv címe rímel a fájdalmasan korán elhunyt Juhász-Nagy Pál nagyhatású munkájának: az Eltűnő sokféleségnek címére. Ami még fontosabb, e két mű "szellemi-gondolati orientációja" is nagyon hasonló. Alapállásuk: a természet feltétlen tisztelete, az egyszer már létrejött, életképesnek bizonyult formák, szervezetek respektálása. Ha úgy tetszik, ez konzervatizmus, de nemes és teremtő konzervatizmus. Miként Surányinál a hagyomány tisztelete is az, mert, mint írja: a hagyomány a korszerűség alapja. A könyv szerzője nemcsak képzett kertész, de ökológiailag is jól tájékozott kiváló botanikus. Méltó követője a nagy eltávozott elődöknek, Rapaics Rajmundnak, Kárpáti Zoltánnak, Domokos Jánosnak, akiknek szaktudományos jártassága a növénytan mellett a pomológiára, a gyümölcsfajok eredetének ismeretére is kiterjedt. Ennek köszönhető, hogy a régi gyümölcsfajtákat, tájfajtákat Surányi nemcsak a termesztés oldaláról értékeli, de azon túlmutató szempontokra is figyelemmel van. A természetes vegetáció és a gyümölcstermő növények, a gyümölcskultúra ezer szállal kapcsolódnak egymáshoz. Nézzük a forrásokat. Azt találjuk, hogy a természetes vegetáció növénytársulásai vegetációzónánként illetve magassági övenként (gondoljunk csak az erdőssztyepp-zónára, a zárt tölgyesek zónájára vagy a bükkösök övére) nagyszámú, sokféle vadgyümölcsöt rejtegetnek. De ugyanezek a klímazónák illetve övezetek szabják meg a kinemesített fajták termesztői körzeteit is. Egy-egy táj gyümölcsfajtáinak diverzitása a különböző tulajdonságoknak, potenciálnak egyfajta összletét jelenti. A tájfajtáknak ez a potenciálja a területenként változó klímájú, talajú tájak adottságainak a jobb kihasználására alkalmas. Már az ökológus teszi hozzá, hogy ezáltal pozitív a szerepük a másodlagos vegetáció, a táj élőhelyeinek formálásban is. Ne feledjük, hogy az élőhelyek táji mozaikját az extenzív művelésű gyümölcsösök (például ártéri gyümölcsösök), középhegység-lábi szőlők is színesítik, gazdagítják, sőt, még a művelésükben felhagyott szőlők is mindmáig refúgiumai a visszatelepedett ősi növényvilágnak. Így végül is - ahogyan azt a bevezetőben is érintettük - a létrejött sokszínűség kettős, mivel közösségi szinten is jelentkezik, nemcsak a fajták szintjén.
Surányi után elfogadhatjuk, hogy a magyar nép vándorlásai során megszerzett és a Kárpát-medencében élő másfajta népcsoportoktól örökölt természetismereti, gazdasági és így kertészeti termesztési tapasztalatok meghatározóak voltak. A honfoglalást követően a kezdetben erős bajor, balkáni, bizánci, francia és itáliai, németalföldi és spanyol egyházi és világi kapcsolatok révén már a korai Árpád-korban színvonalas kertkultúra jött létre a Kárpát-medencében. Kimutatható, hogy egykoron lényegesen többféle gyümölcsfajt termesztettek, mint mostanában. A kultúrába vett fajok száma ugyanis megközelítette a negyvenet, ez a szám a jelenleginek nagyjából a kétszerese. Még a török uralom idején is történt gazdagodás, mivel a meghódított területekre sok növényfajt telepítettek be. A későbbiekben a termelés intenzitását, a hozamok növelését egyre érzékenyebb fajtákkal tudták csak biztosítani. Ez az oka annak, hogy a elmúlt századok, de különösen a 20. század folyamán sok gyümölcs- és szőlőfajta merült feledésbe. A fajtaváltások további okai: a modernebb termesztéstechnika, a változó piaci igények, különböző növényegészségügyi problémák. Surányi mindenesetre úgy véli, hogy a kártevők összességükben sem tudtak akkora változásokat előidézni a gyümölcskultúrákban, mint a birtokviszonyok átalakulása vagy egyes politikai döntések meghozatala. A számok meggyőző erejével szemlélteti a fajtaválasztékban az utóbbi húsz évben beállott szegényedést. Kimutatja, hogy 1978-tól 15 gyümölcsfaj választéka szűkült be - némelyiké tekintélyes mértékben -, és egyedül a meggy az, ahol 1998-ra a fajták számának növekedéséről beszélhetünk.
A mondanivaló gerincét a fajták-változatok leírása alkotja. Termesztésük legalább másfél-két évszázados múltra tekint vissza, de egyeseket már a középkorban is ismertek. A leírások kiterjednek a fajta bevezetésének idejére (ha az egyáltalán ismeretes), az eredetre, megadva a(z egykori) termesztés körzetét, a fajta durva morfológiai leírását, jellemezve a termés minőségét, ízét, az érés időpontját, a felhasználás módját, a betegségek iránti érzékenységet. Sorra szabatos leírását nyújtja az almatermésűeknek (alma-, körte-, birs- és naspolyafajták), a csonthéjasoknak (cseresznye-, meggy-, szilva-, sárgabarack- és őszibarackfajták), a héjasgyümölcsűeknek (dió-, gesztenye-, mandula-, mogyorófajták), a bogyósoknak és fügefajtáknak (egres-, ribiszke-, szeder-, málna-, szamóca- és fügefajták), és az ismert régi szőlőfajtáknak.
A régi fajtáknak, helyi változatoknak vannak előnyeik, de hátrányokat is hordoznak. Úgy tűnik azonban, hogy az előnyök számottevőbbek, mint a hátrányok. Előny az, hogy génforrásokként használhatóak, rezisztencia-nemesítések alapanyagai. A magas beltartalmi érték, alkalmanként a termékenység, termőképesség, az ökológiai és egészségbeli tűrőképesség, más esetekben a fagytűrés indok lehet arra, hogy ne csak nemesítési alapanyagnak, de termesztési értéknek tekintsünk egyes fajtákat. A legkülönbözőbb rezisztenciák kimerítő felsorolása alapján kibontakozó kép igen meggyőző. A fajták, helyi változatok különféle egyéb terheléseket is sokszor elviselhetnek. Alkalmazhatóak a táji-térségi rehabilitációban. Különleges termékek, biotermékek alapanyagai lehetnek, így szélesítik a piaci áruválasztékot. Segíthetik az egészségesebb táplálkozást, az egészségesebb életvitelt. Nem megvetendők a társadalmi-kulturális szempontok sem: történelmi értékeket képviselnek, bennük termesztési hagyományok testesülhetnek meg. De hozzájárulhatnak az idegenforgalmi lehetőségek bővüléséhez is, gondoljunk itt a történelmi kertekre, bemutató kertekre. A kultúrfajták diverzitása hatékony eszköz lehet a termelők kezében a növényvédelmi kezelések mértékének csökkentéséhez.
A mű talán leginkább operatív fejezete a gyümölcsfajták kiválasztásával és ültetvénybe helyezésével foglalkozik. Alapvető lépések: a kiváló tulajdonságú egyedek kiválasztása, az anyafák kijelölése, pomológiai értékelése, a helyi fajtaelnevezések feljegyzése, a fajták meghatározása. Javaslatot tesz a tájfajta- és történelmi fajtagyűjtemények létrehozandó körzeteire (szám szerint ötvenre). Megismertet a fajtakijelölés és szaporítás folyamatával, a régi művelési módszerekkel és eszközökkel. Végül külön fejezetet szentel a "matuzsálemi korú" gyümölcsfák és cserjék bemutatásának.
A történelmi illetve kultúrtörténeti utalásokkal gazdagon átszőtt szöveghez változatos ábraanyag csatlakozik.
Néhány kisebb szerkesztésbeli hiányosság sem változtat azon a tényen, hogy Surányi Dezső érdekes és értékes művel ajándékozott meg bennünket. Azt várjuk tőle, hogy hatására megélénküljenek és valamelyest egységesüljenek azok a feltáró terepkutatások, amelyek az ország egynémely pontján, helyi kezdeményezésképpen már elkezdődtek. És ne feledjük: egy koherens hazai biodiverzitás-stratégia sem nélkülözheti azokat a szempontokat és megoldásokat, amelyeket e könyv sugall.
(Surányi Dezső: Gyümölcsöző sokféleség. Akcident Nyomdaipari Kft., Cegléd, 2002, 140 p., 50 p. ábra)
"Nem valószínű, hogy a közeljövőben bárki is meghaladhatná Braham történetírói teljesítményét" - írta Ránki György az Élet és Irodalom hasábjain Randolph L. Braham professzor 1981-ben megjelent The Politics of Genocide (A népirtás politikája) című, kétkötetes, a magyar zsidóság második világháborús tragédiáját feldolgozó monográfiájáról. A Braham professzor fő művének tekinthető monumentális alkotás (amely Magyarországon előbb 1988-ban, majd 1997-ben látott napvilágot) a teljesség igényével, enciklopédikus szándékkal és kivitelezéssel elemzi a magyar zsidóság 1944-1945-ös katasztrófáját, annak előzményeit és utóhatásait.
A New York-i Városi Egyetem politológus professzorára jellemző tudományos totalitásra való törekvés, a minden apró részletet megvilágítani kívánó történészi attitűd más munkáiban is tetten érhető. Tanulmányok és cikkek egész sorát követően 1963-ban Braham professzor gyűjtötte össze két kötetben a magyar zsidók megsemmisítésével kapcsolatos legfontosabb német külügyi, politikai és rendőri szervek által "termelt" dokumentumok százait (The Destruction of Hungarian Jewry. A Documentary Account. I-II) és ezzel nemcsak a külföldi, hanem a Magyarország második világháborús szerepét vizsgáló hazai kutatóknak is nagy szolgálatot tett. A kimeríthetetlen intellektuális energiákkal rendelkező, idén a 80. születésnapját ünneplő tudós - sok egyéb munkája mellett -, az elmúlt évben egy újabb, a holokauszt és a magyar zsidóság modern történetének kutatásához nélkülözhetetlen kézikönyvet állított össze. A The Holocaust in Hungary: A Selected and Annotated Bibliography 1984-2000 (A holokauszt Magyarországon: válogatott és annotált bibliográfia 1984-2000) című munka tavaly látott napvilágot az Egyesült Államokban a Rosenthal Institute for Holocaust Studies, a Social Science Monographs és a Columbia Universitiy Press gondozásában.
Braham professzornak ez a műve tulajdonképpen egy évtizedekkel ezelőtt megkezdett gyűjtőmunka immár második, kézzelfogható eredménye, és az 1984-ben The Hungarian Jewish Catastrophe (A magyar zsidó katasztrófa) címmel megjelent annotált bibliográfia második kötetének tekinthető. Az első bibliográfiában Braham 1984-el bezárólag gyűjtötte össze a magyar holokausztról és a hozzá kapcsolódó más történeti problémakörökről szóló magyar, német, angol, román, héber, jiddis nyelvű könyveket, cikkeket, tanulmányokat, visszaemlékezéseket, lexikonokat, kronológiákat, bibliográfiákat, térképeket, sőt még verseket is. A 2479 tételt tartalmazó annotált címgyűjtemény a pontos bibliográfiai adatok megjelölése mellett rövid ismertetőt is nyújtott az adott műről. Braham könnyen áttekinthető, logikus struktúrába helyezte el az általa összegyűjtött hatalmas adathalmazt. Az általános áttekintő munkák után a magyar holokauszt előzményeivel (zsidótörvények, munkaszolgálat, kamenyec-podolszki deportálás, újvidéki mészárlás, stb.) foglalkozó műveket helyezte a tematikus rendbe. Ezt követően magát a holokauszt eseménysorát tárgyaló munkák kerültek sorra, szintén kisebb témákra bontva. Itt például a regionális (vármegyék, települések) történésekre vonatkozó bibliográfiai tételek éppúgy megtalálhatók az adott földrajzi egységek alfabetikus rendjébe szedve, mint a magyar zsidók által megjárt koncentrációs táborokkal foglalkozó munkák a lágerek szerint csoportosítva. A harmadik nagy egység a magyar zsidók megsemmisítésének következményeit fókuszba helyező műveket sorolta fel és mutatta be. Itt kaptak helyet például a német és magyar háborús bűnösökkel és pereikkel foglalkozó publikációk (a vádlottak neve szerinti alfabetikus sorrendben), a kárpótlási kérdéseket tárgyaló munkák, vagy az olyan, a magyar holokauszt utórezgéseinek tekinthető témákkal kapcsolatos művek, mint az ún. "Kasztner-ügy". Ebben a részben szerepeltek a holokausztra vonatkozó magyar politikai és szellemtörténeti értelmezések, reflexiók dokumentumai, a neo-antiszemitizmus tematikájú közlemények, valamint a nyilas emigráció által a háború után kiadott könyvek. A kötetet Braham tollából származó rövid tanulmány és szómagyarázat vezette be, név-, hely- és szerzőmutató zárta le.
A professzor az első bibliográfia kiadásával korántsem tekintette munkáját lezártnak, és az elmúlt szűk két évtizedben sem hagyott fel a gyűjtőmunkával. Ennek a tevékenységnek az eredménye a bibliográfia nemrég megjelent második része. A The Holocaust in Hungary újabb ezerötszáz címet közöl. Braham itt elhagyta a nagy kronológiai egységeket, és műfaji illetve tematikus bontásban ismerteti az 1984 és 2001 között megjelent, a vészkorszakról illetve a kapcsolódó témákról szóló publikációkat. Az ebben a periódusban napvilágot látott művek mellett a kötet ismertet jó néhány, az 1984-ben megjelent bibliográfiából kimaradt tételt is, ezzel téve teljessé a gyűjtést. Az előző bibliográfiához képest újdonságnak tekinthető, hogy az írott művek, azaz a különböző újságcikkek, tanulmányok, összefoglaló szintézisek, monográfiák és specifikus jelenségeket vizsgáló tanulmányok, memoárok és regények mellett Braham ezúttal felvette a gyűjteménybe a vizuális publikációkat: játékfilmeket, dokumentumfilmeket, fotó- és grafikagyűjteményeket, kiállításokat és azok katalógusait is. A megjelent publikációk által alakított tematikában ezúttal kiemelt helyet kaptak a magyar lakosság és a hivatalnokok, valamint a külföldi diplomaták embermentési akcióit, a kontinentális viszonylatban is specifikusan magyar jelenségnek számító háborús munkaszolgálat epizódjait, a magyarországi zsidóüldözés nemzetközi visszhangját, jogi, demográfiai és gazdasági hátterét megvilágító művek. Természetesen ezt a kötetet is név- és helymutató egészíti ki. A 2001 utolsó hónapjaiban megjelent gyűjtemény frissességére jellemző, hogy még az azévi budapesti könyvhetén megjelent, vonatkozó tematikájú kötetek is szerepelnek benne.
Braham professzor bibliográfiái hiánypótló és egyben nélkülözhetetlen művek. A bibliográfia segítségével nemcsak a szakmához tartozó vagy laikus magyar olvasók tájékozódhatnak a téma kapcsán az elmúlt több mint másfél évtizedben a nemzetközi porondon napvilágot látott magyar vonatkozású írásokról, hanem egyúttal a magyarul született cikkek, tanulmányok és kötetek százainak létezéséről értesülhetnek a külföldi tudósok és érdeklődők. Mindenki, aki itthon vagy külföldön, bármilyen okból vagy mélységben érdeklődik a magyar holokauszt, a magyar zsidóság és Magyarország modern történelme iránt, könnyen használható, átfogó, a teljességre törekvő és azt el is érő részletességű kézikönyvet emelhet le a polcról.
Randolph L. Braham (ed.): The Hungarian Jewish Catastrophe. A Selected and Annotated Bibliography. Institute for Holocaust Studies of The City University of New York and Social Science Monographs. Distributed by Columbia University Press, New York, 1984. 501 p.
Randolph L. Braham (ed.): The Holocaust in Hungary. A Selected and Annotated Bibliography. The Rosenthal Institute for Holocaust Studies Graduate Center/The City University of New York and Social Science Monographs, Boulder. Distributed by Columbia University Press, New York, 2001. 252 p.
Borhi László már majdnem a középnemzedék tagjaként hosszú ideje foglalkozik az Egyesült Államok történetével, magyarországi és kelet-európai politikájával, ebben a tárgykörben már két érdemes feldolgozása jelent meg.
Ebben a kötetben a hozzáférhető magyar levéltári anyagból 164 iratot ad közzé teljes terjedelemben, a szükséges tárgyi magyarázatokkal. Az első dokumentum 1957. február 27-én kelt, az utolsó 1967. december 3-án. A dokumentumokat általában teljes terjedelemben közli, ha lényegtelen részleteket elhagy, azt jelzi. A Függelékben tizenhárom dokumentum eredetileg angol nyelvű szövege (vagy a dokumentum egy része, amely a kiadványban az eredetinek megfelelően, angol nyelven jelent meg) található meg magyar fordításban.
Az évtized a magyar-amerikai kapcsolatok egyik legnehezebb időszaka, hiszen közvetlenül a forradalom leverése után vagyunk, az ebből származó hazai problémákkal. Borhi László rövid bevezetője rámutat az évtized konfliktusaira. Félreérthetetlenné teszi, hogy a magyar-amerikai viszony önmagában megérthetetlen, hiszen nyilvánvalóan a szovjet-amerikai kapcsolatok függvénye, ezeknek a kapcsolatoknak a hullámzása szabja meg Amerika megnyilvánulásait és a magyar reagálást. A nehézség az eleve ellentétes elvárásokból adódik. A magyar fél elvárása az adott helyzet, a Kádár-kormány legitimitásának elismerése. Amerikai részről meg éppenséggel ennek a helyzetnek a megváltoztatása (persze egy 1989-re emlékeztető gyökeres változásra az amerikaiak sem számítanak). Ennek ellenére a magyar kormányzat - olykor éppen szovjet sürgetésre - kénytelen a viszony javulását vagy legalábbis normalizálását szorgalmazni. 1961-1978 között több ízben is nagyobb diplomáciai műveletek zajlanak ebben az irányban, érdembeli elmozdulás még sincs.
A mai olvasó, különösen a fiatalabb évjáratokból, nyilván már elszokott az akkori magyar hivatalos dokumentumok bikkfa-nyelvezetétől, amely az egészen bizalmasnak és titkosnak szánt dokumentumokban is megjelenik. A kor szereplőinek ez már a vérében volt.
A kötet tizenöt lapon ad életrajzi adatokat az iratokban szereplő fontosabb személyekről. A szokásos névmutató és az akkoriban használatos rövidítések feloldása (a pártállami rendszer imádta a rövidítéseket) hasznosan egészíti ki a kötetet. Az itt közölt iratok nemcsak a korszak magyar külpolitikájának megismerését szolgálják (amennyire "magyar" külpolitikáról ekkor egyáltalán beszélni lehet), hanem a rendszer egészéhez, belső felépítéséhez és működéséhez is figyelemreméltó támpontokat nyújtanak. Remélhető, hogy a szerző folytatja kutatásait, amivel nagy szolgálatot tesz nemcsak a magyar történettudománynak, hanem a pártállam iránt érdeklődő szélesebb közönségnek is.
(Borhi László: Iratok a magyar-amerikai kapcsolatok történetéhez 1957-1967. Ister, Budapest, 2002, 687 p.)
Rokonszenves ember rokonszenves könyve, így lehetne a legjobban összefoglalni az olvasó véleményét. A szerző 1917-ben született, tehát még a történeti Magyarországon, édesatyja állatorvos volt. Ez magyarázza a cím "úri" jelzőjét, a kalandort az életpálya. Természetesen az atya nyomdokán ő is állatorvosnak készül, 1940-ben meg is szerzi a diplomát Budapesten, 1941 őszéig már praktizál is Dunaszerdahelyen, a Csallóközben, amely akkor rövid időre ismét Magyarországhoz tartozik. 1941 októberében persze már behívják munkaszolgálatra, a szerző szerint Magyarországon, Kárpátalján és a jugoszláviai Borban kell dolgoznia. A bori táborból szerencsésen, helyi ismerősök segítségével el tud szökni, egy csetnik vajdához kerül, ahol általában egészségügyi teendőket lát el. Innen viszont ugyancsak megszökik, átáll a Tito-féle partizánokhoz, akik Bulgáriából érkeznek a környékre. A háború végeztével visszatér Magyarországra, először a FÉKOSZ-ban dolgozik (ez a kor egyik fontos koalíciós, ám döntően kommunista vezetésű szervezete volt). Aztán visszakerül a szakmába, 1949-50-ben Zsámbékon, az akkor alakított mezőgazdasági főiskola igazgatója. Innen a Phylaxia céghez került, még mindig a szakmán belül, ahol oltóanyagokat kell kikísérleteznie. 1965-ben szakmai eredményei miatt is kiküldik Franciaországba, rövid budapesti epizód után ismét oda kerül, ezúttal a Curie Intézetbe, ahol érdemleges tudományos eredményeket ér el. 1982-ben itt nyugdíjazzák, de továbbra is dolgozik, közben többször jár tanulmányúton az Egyesült Államokban, 1985-ben oda is költözik, majd a következő évben egy francia csapat tagjaként szakértőként Zaire-ba kerül, ahonnan - jól végzett munkájának köszönhetően - élve tud eljönni. Előtte az USA-beli Bethesdában, a rákkutató intézetben dolgozik. 1990-ben hazatér Budapestre, itt írja meg emlékiratait.
A kötetet sok fénykép illusztrálja, és külföldi működési területeinek megfelelően angol és francia nyelvű rövid rezümét is ad. Tudományos munkásságáról csak a legszükségesebbet mondja el, amit az átlagolvasó is megért. Talán érdemes volna ez irányú tevékenységét (például a baromfipestis elleni vakcina kikísérletezését még a Phylaxiában, azután a francia és amerikai korszak eredményeit) külön tanulmányban a szakemberek számára összegezni.
A tudományos nagyképűség jólesően hiányzik a könyvből. Mint a tartalmi ismertetésből látszik, valóban "kalandor" élet is volt ez, olykor nem kevés szerencsével (ha Bor kapcsán például Radnótira gondolunk). A szerző mindenről ugyanolyan csevegő hangnemben ír, nem dramatizál. Nem játssza meg a hőst, az áldozatot, a tudóst (és még jónéhány más szerepet is játszhatna). De végül is a külföldön is elismerést arató magyar tudósok sorát szaporítja. Ezért is volt érdemes e hasábokon megemlékezni róla.
(Markovits Pál: Egy "úri kalandor" botladozásai a XX. században. Tevan Kiadó, Budapest, 2002, 201 p.)