A történész kutató és diplomata Borsi Kálmán Béla új arculatában lépett olvasói elé nemrég kiadott könyvével, tanulmánykötetével. Önéletrajzi írásai egy olyan történelemszociológiai, mélylélektani elemzés keretében állanak előttünk, amely nemcsak rendhagyó írói képességről, hanem a nemzetkarakterológia korszerű kutatásáról is tanúskodnak.
Borsi Kálmán családjával 1962-ben költözött át Szinérváraljáról Magyarországra. 1948-ban született szerzőnk 14 esztendős korában került az anyaországba. Vallomása szerint "az a bizonyos »ki vagyok én?« örök kamaszkori kérdés" azóta nem hagyja nyugton, kiegészülve később azzal, hogy mit keres Magyarországon. Tudatában az "otthon" és a "haza" fogalma "ha nem zavarodott meg teljesen", ám "viszonylagossá vált". Az áttelepülés számára sem jelentett teljes szakítást, mert "a gyökereket tövestől kitépni nem lehet". Magával vitte a családi örökséget, a román kulturális értékek, a román nyelv, az észak-erdélyi románság, a máramarosi magyar-zsidóság ismeretét, a szinérváraljai etnikai sajátosságok emlékét, ahol a lakosság többsége román, mintegy harminc százaléka magyar, tíz százaléka zsidó volt. Éltek ott elmagyarosodott cipszer katolikusok, lengyelek, örmények, betelepült ukránok is, és dolgoztak székelyek, ami arra predesztinálta a kálvinista család sarját, hogy a pszichoszociális tényezők iránt érzékeny maradjon. Az egész életre szóló útravalók közé tartozik a románok, a zsidók és a svábok iránti empátia, vagyis készsége, hogy a románokat magyar szemmel lássa, és megpróbálja megismerni a románok magyar tükörképét, a románok tudati viszonyát irántunk, magyarok iránt. A szülők és a környezet intellektuális beállítottságában még élt a századforduló és a millenniumi légkör hagyománya, Nagy-Magyarország mítosza, hiszen nagyapja kisnemesi gyökerű borbélymester volt.
Borsi Kálmán Béla középiskoláit a szatmárnémeti kollégiumban kezdte, majd tanulmányait a kálvinista Sárospatakon és a budapesti Eötvös Kollégiumban folytatta.
A könyvhöz előszót író Fejtő Ferenc szerint Borsi Kálmán Béla "eredeti hangon és eredeti módszerrel vizsgálja a magyar identitás-önszemlélet egyik alapvető problémáját: a polgáriasodás-városiasodás, a korszerűsítés oly sokat vitatott tárgykörét". Ez esetben is "úgyszólván maradéktalanul feldolgozta a problematika teljes szak- és publicisztikai irodalmát". Megállapítása nem mond újat azoknak, akik Borsi Kálmán Béla könyveit eddig is forgatták, bár ebben a könyvben a jegyzetek kimerítő gazdagságát a végletekig vitte. A lényegre tapint rá viszont Fejtő Ferenc, amikor a könyv sokrétű, sokoldalú tematikáját, beállítottságát emeli ki, azaz a historikusi elemzésen túl az alapos szociológiai okfejtést, a város- és régiótörténeti vizsgálódást, a sokszor lábjegyzetbe sűrített, önéletrajzi adatokkal teletűzdelt aprólékos családtörténeti kutatást. A Bánság és Temesvár a századfordulón és az első világháború előestéjén című Borsi Kálmán-féle tanulmány a kötet középpontjában álló magyarosítás-magyarosodás szövevényes kérdését járja körül, midőn a magyar nyelvhez és kultúrához, a politikai szemlélethez való hasonulás mechanizmusát, a folyamat rejtett lélektani mozgatórugóit próbálja felszínre hozni, elsősorban a sváb és zsidó származásúak részéről.
A szerző a 19. század végi és a 20. század legeleji magyarosítás/magyarosodás folyamatában elsősorban a bánsági és temesvári svábok és izraeliták között tért hódító elmagyarosodás egyik eddig elkerült, elhanyagolt jellegzetességére hívja fel figyelmünket. Ennek feltárásában csillog szerintem különösen tolla. Klapka György, Herczeg Ferenc, Karinthy Frigyes, Gáldi (Göbl) László, Tamás (Treml) Lajos, Degré Alajos, Méliusz József, Marczali Henrik, Niemessny Mihály és más elmagyarosodott személyiségek családtörténetét feszegeti. A "kényes kérdések" nyílt és bátor felfedése, bemutatása kapcsán mutat rá a "magyar nemesi modell" vonzóerejére, de egyben az általuk képviselt "nagymagyar utópia" jelenségére is. Borsi Kálmán Béla szerint a megnemesített családok "csupán elenyésző hányada magyar", míg a többség a megyei és főleg a Temesvár városi hivatalnokok német, délszláv, zsidó, makedo-román (arumén), cincár és nem utolsósorban a megtollasodott kereskedők közegéből emelkedett ki, ugyanis a "nemesi kutyabőr" megvásárlásával szilárdították pozíciójukat. Ezek a legősibbnek tartott Árpád-kori, sőt turáni ősmagyar keresztneveket vettek fel. Ők lettek a "legnagyobb magyarok", anélkül, hogy - a szerzővel együtt - a szóösszetételnek pejoratív értelmet kölcsönöznénk. Egyébként, megint csak Borsi Kálmán Bélával együtt, a megfelelő empátiával viszonyulunk a bonyolult és nemegyszer ellentmondó jelenséghez. Nincs ok rá, hogy a törekvés őszinteségét kétségbe vonjuk, amelynek a későbbiek során eléggé el nem ítélendő/ítélhető következményei is voltak az első világháború utáni impériumváltást követő időkben. Gondoljunk csak a szerző által említett példára! Az aradi, a lugosi és a temesvári zsinagógákban az istentisztelet "domináns nyelve 1870 és 1919 között a magyar volt", a "nagy áldozatok árán" felállított zsidó magánlíceum és kereskedelmi iskola oktatási nyelve 1924-ig hivatalosan is magyar lett, s bár erőteljes nyomásra ezt papíron ebben az évben az új főhatalom nyelvére változtatták, társalgás az óraközi szünetekben s a tanári szobában, lényegében a líceum 1948-as államosításáig továbbra is magyarul folyt". Így volt ez a máramarosi, nagyváradi, nagybányai, kolozsvári zsidó iskolákban is. Magam voltam tanúja 1986-ban Máramarosszigeten egy számomra meglepő jelenségnek. Akkor a valamikori félig zsidó városban már csupán 159 izraelita élt. A bukaresti főrabbi elrendelte, hogy istentiszteleteiket ne magyarul, hanem románul végezzék. A máramarosi izraelita hitközség hevesen tiltakozott a felső utasítás ellen, ugyanis a döntő többségükben elöregedett zsidók még mindig nem sajátították el annyira a románt, hogy a választékos román nyelven végzett szertartást maradéktalanul megértsék. A trianoni békeszerződés alapján Romániához csatolt területeken élő svábok, de kiváltképpen az elmagyarosodott zsidók nehéz sors elé néztek. Osztották a kisebbségek sanyarú helyzetét, és külön azt, hogy magyar zsidók voltak.
Borsi Kálmán Béla jelzi, hogy könyve bánsági és temesvári vonatkozású tanulmánya A temesvári »Levente-pör« (1919-1920). Fejezetek egy családregényből című, készülő munkája első fejezetének rövidített változatát alkotja. Azt már jómagam is tanúsíthatom, hogy a "Levente-pör" törvényszéki iratait mindmáig nem sikerült látnia, mert a Romániai Központi Nemzeti Levéltár nem hajlandó az anyagot kutatásra Borsi Kálmán Béla kezébe adni. Marad továbbra is válasz nélkül az általa feltett, valóban érdekfeszítő kérdés: "Ha tehát rekonstruálni, legalábbis érzékeltetni kívánjuk, hogyan is érezhettek a Bánság 1920-as (Magyarországtól való) elszakítását megakadályozni igyekvő (különböző nemzetiségű) diákösszeesküvők, miként látták szűkebb pátriájukat és hazájukat, városukat és benne önmagukat, nem kerülhetjük meg azt a kényelmetlen kérdést: vajon hogyan tették azt? Milyen nyelven beszéltek, vitatkoztak és álmodoztak. Más szóval: mennyire volt magyar a »Bánság fővárosa« a századfordulón s a világháború előestéjén?"
Nem zárhatjuk beszámolónkat Borsi Kálmán Béla könyvéről anélkül, hogy legalább futólag szót ne ejtenénk a kötetbe foglalt Nacionalizmus és magyar értelmiség 1989-1997 között, avagy a "népi(es)-urbánus" vita - mai olvasatban című tanulmányáról. Ebben olyan időszerű és érdekfeszítő problémákat boncolgat, mint a magyar nacionalizmus veszélye, a magyar társadalmi fejlődés nemesi jellege, a magyar nemzettudat mentális szerkezetének arisztokratikus tendenciájú és historizálásra hajlamos típusa, vagyis a magyar nemzetfejlődés sajátosságai és megkülönböztethető vonásai, történelmi ideje, és végül: miért is kényes kérdés a nacionalizmus a mai Magyarországon. Joggal állapítja meg, hogy "a magyar nacionalizmus általában s egészében véve immár meghaladta fejlődésének virulens szakaszát", ám mégis riadalmat válthat ki a szomszédos népek "bizonyos értelmiségi rétegeinek tudatában és reflexeiben". A magunk részéről ezt megtoldanánk azzal, hogy például a romániai politikai elit továbbra is hatékonyan használja fel a belső nehézségekről való figyelemeltérítésre a "magyar veszély" hangoztatását. Borsi Kálmán Béla rámutat a zsidó eredetű magyarországi értelmiség kebelében zajló "ádáz vita" történelmi, szociográfiai és értelmi/érzelmi összetevőire. Fejtegetései összecsengenek Kertész Imre Nobel-díjas regényének eszmei és érzelmi mozgatóival a magyarországi holokauszt borzalmairól. A "kibeszélés" hiánya még mindig a tudati hasadást táplálja, vagy éppenséggel gerjeszti azt. Bibó István őszinte és mélyenszántó eszmefuttatása ismert körülmények között és okokból kifolyólag félbeszakadt, aminek máig ható következményei voltak/vannak. (Jelenkor, Pécs, 2002. 192 o.)
Kniezsa István akadémikus a 20. század derekán a magyar szlavisztika vezető egyénisége volt, nemzetközileg is jól ismert szakember. Ez a kötet néhány korábban megjelent tanulmányát gyűjti egybe: az esztergomi káptalan 1156. évi dézsmajegyzékeinek a helyneveit, az Ecsedi-láp környékének szláv nyelvű helységneveit. Már ezekben világosan látszott tudományos munkásságának fő vonulata, a nevek etimológiája és az ebből levont következtetések a történeti Magyarország etnikai összetételéről különböző korszakokban. E két tanulmány 1939-ben, illetve 1943-ban jelent meg, ilyen jellegű az 1949-es tanulmány is, a zobori apátság 1111. és 1113. évi okleveleinek a névanyaga. Klasszikusnak tekinthető, mindmáig nélkülözhetetlen 1944-es tanulmánya a párhuzamos helynévadásról. Ebben mutatta ki magyar és szlovák anyagon, hogyan keletkezik egy-egy földrajzi név, amikor az egyik nyelvről lefordítják a másikra, tehát forma szerint nem is hasonlítanak egymásra. Az utolsó, a legterjedelmesebb írás itt jelenik meg először nyomtatásban (csak litografált anyagként maradt fenn), ebben a magyar és a szlovák családneveket foglalja rendszerbe, a nyelvtani formák és tartalom szerint (foglalkozást jelentő családnevek stb.). A két nyelv persze ebben a vonatkozásban is alapvetően különbözik, de bizonyos közös vonásokat itt is meg lehet állapítani. A kötet anyagát Kiss Lajos akadémikus állította össze, ő írt hozzá bevezetőt is, amelyben Kniezsa tevékenységét foglalta össze. A kötet megjelenését Kiss Lajos már nem érte meg. Kniezsa őt szerette volna utódjának a budapesti szláv tanszéken, ez nem sikerült, de Kiss Lajos életműve valamilyen formában csakugyan Kniezsa nyomán bontakozott ki, az ő ösztönzéseit vitte tovább. A kötet így voltaképpen a magyar nyelvészet, ezen belül a szlavisztika történetének egyik fontos forrása. (Kniezsa István: Helynév- és családnév-vizsgálatok. Kisebbségkutatás Könyvek. Lucidus Kiadó, Budapest, 2003. 349 p.)
A 20. századi magyar történelem kitűnő ismerője egy "klasszikus" - ahogy ő nevezi - koncepciós per anyagáról ad áttekintést. Nem Mindszenty életrajza ez, csak magának a pernek, előzményeinek a felvázolása és utána a legfontosabb dokumentumok, a per jegyzőkönyve, az ítéletek stb. közlése. Gergely részletesen mutatja be a per előkészítését, lefolytatását, az állandó kitekintést a per nemzetközi (persze nyugati) hatására. A bevezetőben Gergely rámutat arra, hogy Mindszenty ellen csak közéleti szerepe, politikai igényei, távolabbi politikai elképzelései együttesen képezték a vád tárgyát. Előzetesen húsz főt tartóztattak le, papokat és világiakat vegyesen, kínozták is őket. Az 1949. február 3-8-án zajló perről a legtöbbet a kötet jóformán felét kitevő vádiratból és a per jegyzőkönyvéből lehet tudni. Akkorra a vádlottak már megtörtek.
A per szinte előképe volt a nem sokkal később sorrakerülő Rajk-pernek. A későbbiekben a rendszer már nem rendezett ilyen kirakatpereket, mert ezek befelé nem érték el céljukat, az elrettentést, kifelé viszont csak rontották a rendszer imázsát. Egyszerűbb volt a további pereket titkos eljárásban lefolytatni.
Gergely könyve rövid és tanulságos képet ad a koncepciós perek lényegéről. Mementóként sem haszontalan a kötet. (Gergely Jenő: A Mindszenty-per. Híres politikai perek, Kossuth Kiadó, Bp., 2001, 201 p.)
A magyar állam millenniumára Száz magyar falu címmel elindult egy sorozat. Ennek egyik kötetét mutatjuk be mintegy a többi száz helyett is, azokhoz hasonló a felépítése.
A szerző rövid természetföldrajzi bevezetést ad a szinte a vízzel szimbiózisban élő, írott forrásokban először 1374-ben megjelenő faluról, történetéről, a 19-20. századi fejleményekkel az előtérben. A nevezetes munkácsi uradalom is birtokos volt a faluban. A köztörténet mellett szerző az egyháztörténetet, az iskolák fejlődését, a művelődési viszonyokat (e vonatkozásban a szovjet korszakot is, a maga kultúrbrigádjaival) mutatja be, képet ad a társadalmi struktúráról; még névsort is közöl arról az ötvenegy magyarról, akiket 1944 novemberében hurcoltak el. Néprajzi fejezetekkel is találkozunk. A könyvet számos fénykép illusztrálja. Az átlagolvasót csak zavaró lábjegyzetek helyett hátul található egy tízlapos jegyzék a felhasznált forrásokról.
Nagyon jó gondolat, hogy a Kárpátalján lévő, egykor Bereg megyei falu történetéről orosz, angol és német nyelvű összefoglaló is készült. A kötetet a kárpátaljai jeles magyar történész, Soós Kálmán szerkesztette, a sorozathoz Kosáry Domokos akadémikus írt előszót. Ha nem is jut el minden kötet mindenkihez, a sorozat a megfelelő területek egészséges lokálpatriotizmusát és - kisebbségek esetében - a nemzeti öntudat megőrzését is szolgálja. (Botlik József: Gát. Száz magyar falu könyvesháza Kht., Bp., 2001, 233 p.)
A szegedi egyetem hispanisztikai tanszékének történész vezetője, Anderle Ádám kifogyhatatlan a térséget bemutató összefoglalások megírásában csakúgy, mint a spanyol-magyar kapcsolatok eddig ismeretlen forrásainak bemutatásában. E kötetben is egy ilyen érdekességet találunk. Ezúttal a madridi (még horthysta) magyar követséget vezető Marosy Ferenc jelentéseit az 1945 után alakult emigrációs szervezethez, a New Yorkban székelő Magyar Nemzeti Bizottsághoz. (A horthysta követség 1969-ig működött Madridban, a magyar állam csak később vette fel a diplomáciai kapcsolatot Spanyolországgal.) Marosy 1921-től állt magyar diplomáciai szolgálatban. 1946-ban került Madridba, 1949-től kezdve gyakorlatilag ő volt a követ. A második világháború után a nemzetközi szinten szinte teljesen elszigetelt Franco-rezsimnek jól jött a magyar követség léte. Habsburg Ottó, aki ekkoriban nagy diplomáciai tevékenységet folytatott, támogatta a követséget. Marosy egy ideig még Horthy képviselőjének tekintette magát, ám idővel kezdett átállni Ottó oldalára.
A Franco-rendszer fokozatos szalonképessé válásával a magyar követség léte már nem volt fontos, 1969-ben be is szüntette tevékenységét (anyagi okokból is). Az iratokat a Magyar Országos Levéltár vette meg. Anderle itt majdnem az egész anyagot közre-adja, a szükséges magyarázatokkal, tárgyi csoportosításban. Az első fejezet az elszigeteltségből való fokozatos kikerülésről szóló beszámolókat közli, azután a spanyol belpolitikára vonatkozó adatokat, a monarchikus államformára történő áttérés előzményeit. A legitimnek számító Juan Carlos (a mai János Károly) mellett egy karlista herceg is szóba került. A további fejezet a nyugati magyar emigrációról, valamint az 56-os magyar forradalom körüli bonyodalmakról számol be. Néhány jelentés egyéb kelet-európai emigráns csoportokról szól (itt a nevek rosszul vannak írva, vagy bizonytalanok), Anderle az illető országokból sem tudott róluk kellő információt beszerezni. Szó esik a vasfüggönyön túli országok emigránsainak 1954-re tervezett, de végül megvalósulatlan kongresszusáról. Szakmai szempontból fontos, de olvasmánynak is érdekes. (Összeállította és szerkesztette Anderle Ádám: A Marosy-iratok. Magyar királyi követség Madridban 1948-1957. Hispánia, Szeged, 2002, 215 p.)