Két könyv, két téma, két tudományág, látszólag semmi közük egymáshoz. Mégis legalább két ponton találkoznak: a franciák és az arabok története a kora középkorban s napjainkban keresztezi egymást; a szerzők pályája pedig a Pécsi Tudományegyetemen fut össze. S a recenzens akár így is kezdhette volna: két könyv a pécsi tudományos műhelyből.
Hahner Péter munkáját a Műszaki Könyvkiadó jelentette meg. S hogy miért a Műszaki? (A szépírók munkáit gondozó kiadók pedig lézertechnikáról, az épületek szerkezetéről, s ehhez hasonlókról adnak ki könyveket?) Akármi legyen is a válasz, a Műszaki jól tette, hogy elkezdett egy országtörténeti sorozatot, melynek legújabb darabja a Franciaország históriájáról szóló munka. Azt pedig csak dicsérni lehet, hogy a könyvek megírását magyar szerzőkre bízta. Az országtörténet persze nem ismeretlen a magyar historiográfiában. Franciaország történetéről a hatvanas évek végén Zsigmond László (Franciaország 1789-1968. Budapest, Kossuth Kiadó, 1969) már írt, s csak sajnálni lehet, hogy Hahner Péter erről semmit sem jelzett bibliográfiájában. Ezen és más előzmények (a Maecenas országtörténeti sorozata külföldi szerzőkkel) ellenére a Műszaki vállalkozása újdonság, mert az adott országot a kezdetektől napjainkig mutatja be. Franciaország esetében Julius Caesar és a sokkoló 2002-es elnökválasztás a két határpont. A szerző erre 320 oldalt kapott, s ebbe a fejezetek végi kronológiának s a függeléknek is bele kellett férnie. (Apropó függelék! Az idegen nevek kiejtése részben található Vincennes helyes kiejtése venszenn, s nem venszann.)
A több mint kétezer esztendő történetének megírása igazi kihívás történésznek, kiadónak. Az utóbbi választhatta volna azt a megoldást, hogy az egyes fejezeteket az adott kor specialistájára bízza. Szerencsére nem ezt tette, hanem egyetlen szerzőt bízott meg a feladattal. S ez akkor is jó megoldás, ha tudjuk, hogy Hahner Péter a kora középkorban nem olyan otthonos, mint a 18. században vagy a francia forradalom történetében. Az egyszerzős változatnak az az előnye, hogy az olvasó egységes, kiegyensúlyozott képet kap Franciaországról. S ennek Hahner Péter valóban a specialistája. Nem csupán azért, mert jó tollú író, hanem azért is, mert jó történész, aki nem vész el a részletekben, aki tudja, miből mennyi kell ahhoz, hogy egy-egy periódust úgy rajzoljon meg, hogy politika, gazdaság, társadalom, sőt még a kultúra is beleférjen. Ez persze tömörségre kényszeríti a szerzőt, s közben előfordulhat, hogy egy-egy megállapítás félreértésre ad lehetőséget. "Franciaország … szerződéseket kötött a trianoni szerződés haszonélvezőivel, Jugoszláviával, Romániával és Csehszlovákiával. (Ezt nevezték kisantantnak)." - olvasható a könyvben. Kétségkívül az említett három ország alkotta a kisantantnak, eredetileg Apró-Antant-nak nevezett tömörülést, de nem a Franciaországgal kötött szerződések hozták létre. Sőt, s ez nem igazán ismert, Franciaország ellenére, ellene alakult meg 1920-ban, hogy ellensúlyozza azt a Maurice Paléologue nevéhez kapcsolódó politikát, amely Budapestet akarta Párizs dunai politikájának központjává tenni. E politika elleni tiltakozás volt a kisantant magvát jelentő csehszlovák-jugoszláv egyezmény 1920-ban, amelyben a trianoni béke által létrehozott Közép-Európa fenntartására szövetkeztek. Románia csak 1921 áprilisában köt szerződést a két országgal, s ekkorra már a francia külpolitika is a kialakult közép-európai status quo elvét és gyakorlatát képviselte, a kisantant pedig valóban Párizs keleti politikájának egyik pillére lett. Az előbbi eset persze semmit sem von le a könyv pozitívumaiból, amelyekhez még azt is hozzátehetjük: a kétezer éves francia történelem megrajzolása közben megismerjük a szerző saját véleményét is. Az persze nem biztos, hogy az olvasó majd mindennel egyetért. Az a szubjektivitás azonban, amit Hahner Péter megenged magának, csak jót tesz tudománynak, ismeretterjesztésnek egyaránt.
Tudomány és ismeretterjesztés a két kulcsszó Kéri Katalin munkájában is. Helyzete azonban kedvezőbb, mint Hahner Péteré, mivel nem csupán ecsetvonásokra kapott lehetőséget, hanem arra, hogy alaposabban körbejárja a középkori muszlim művelődéstörténetet, s ezen belül a nevelés világát. A szerző az Iskolakultúra-könyvek 16. kötetében azt az iszlám civilizációt igyekszik bemutatni, amely jelentős hatással volt az európai tudományos gondolkodás alakulására. Időben ez a 7. századtól a 14-15. század fordulójáig terjedő szellemi kalandozásra ad lehetőséget. S ebbe Mohamed, az iszlám középkori története, az iszlám tanításai éppúgy beleférnek, mint az oktatás, a művelődés különböző területei. Kéri Katalin nem csupán a szakirodalom (angol, francia, spanyol és magyar nyelvű munkák, az interneten található feldolgozások) eredményei alapján készítette el összefoglalóját, hanem felhasználta a rendelkezésére álló publikált arab forrásokat is az előbb jelzett nyelveken. Azt sem árt megjegyezni, hogy a szerző az arab nyelvet is ismeri. Ennek köszönhető az arab nevek, kifejezések gondos és pontos használata, s az, hogy a nyelv segítségével nemcsak érti, de érzi is az általa bemutatott világot, az európaitól eltérő mentalitást, és ezt az olvasónak is közvetíteni tudja. Amit a szerző nevelésügy cím alatt bemutat, valójában egy szűkebb, német értelmezésű civilizációtörténet, amely az emberi élet szellemi oldalát foglalja magában. S ha valaki nem ismeri ezt a világot, meglepődhet, hogy a 9. században már könyvesboltok voltak, s Bagdadban megépült a Bölcsesség Háza nevű tudományos központ, a világ első nyilvános könyvtárával. Az oktatásban nagy szerepet kapott a memorizálás, mert az iszlám világában fontos értéket képviselő tudás egyik pillérének tartották, s ezen a téren fantasztikusak a teljesítmények: egy ember akár 20 ezer, vagy ennél több sorból álló költeményt is képes volt megtanulni. Ez azért volt fontos, mert csak bizonyos ismeretanyag után képes a diák arra, hogy kérdezzen. S ha ezt nem tette, szégyenletes dolognak tartották. Mintha a számítógépes korszak előzményeit látnánk, hiszen a mai kor meghatározó eszközét is csak akkor tudjuk kihasználni, ha előtte rengeteg információt tápláltunk bele. Az iszlám főleg azzal gyakorolt hatást az európai gondolkodásra, hogy átmentette az ókori értékeket, megismertetett a keleti civilizációkkal, miközben a saját értékeit is közvetítette. A mongol hódítás következményeként azonban a 13. században Khorasszántól Bagdadig több évszázad anyagi és szellemi értéke ment tönkre. Paul Valéryt igazolja ezzel a történelem, miszerint a civilizációk halandóak. Vagy, végigolvasva a könyvet, inkább Fernand Braudelnek adunk igazat, aki szerint a civilizációk túlélik a megrázkódtatásokat, mert elemeik vándorolnak, átmentődnek, s beépülve más civilizációkba, megtermékenyítik azokat? (Kéri Katalin: Nevelésügy a középkori iszlámban. Iskolakultúra, Pécs, 2002. 211 p. - Hahner Péter: Franciaország története. Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 2002. 320 p.)
Egy 1815-ben, Keszthelyen rendezett mezőgazdasági bemutatóról írták: "…a különbféle ánglus és német találmányú szerszámokkal, melyek itt számosan találtatnak, … inkább csak próba gyanánt élünk, mert inkább csak mérésre, mint haszonra valók a mi hazánkban." A furcsa, maradi nézet nem könnyen szorult vissza Magyarországon. Mezőgazdaságunk gépesítése - számos helyi kezdeményezés ellenére - kezdetleges volt, és olyan is maradt egészen a 20. század közepéig, utolsó harmadáig. A kemény, nehéz emberi munka mellett az agrártermelés, az áruszállítás az igáslovakra, a jármozott szarvasmarhákra támaszkodott. Az 1938. évi összeíráskor is számba vettek még 1370 járgányos cséplőt és 5865 "tüzesgépet", a szórványosan előforduló traktorok, szállítógépek mellett.
Honvári János a világháborús "örökséggel", a megmaradt gépekkel, az új helyzetekkel indítja vizsgálatát. A földosztás utáni állapotokkal. Amihez viszont hozzátartozott - és nem felejthető ma sem - viszonylagos elmaradottságunk. Magyarországon a "gépjáróművek" száma - a korabeli statisztikai szóhasználattal élve - mindösszesen (személy-, teher- és egyéb "gépjárómű") 24 208 volt 1938-ban. A Dunántúl méretű Dániában 154 ezer, Hollandiában 152 ezer gurult. Jellemzőnek tekinthető, hogy az egy gépjárműre jutó lélekszám hazánkban 375 volt akkor, amikor Dániában csak 24, Németalföldön 57. (De Nagy-Britanniában már csak 18 lakos jutott egy gépegységre.)
Az önmagát agrárországnak meghatározó Magyarországon mind a mezőgazdasági gépgyártás, mind az agrártermelés gépesítettsége - néhány művelet, technológiai szakasz kivételével - még a követő színvonal gondjaival küszködött. A latifundiumok 1945. évi felosztását követően a gőzerőre épített nagytechnika már nem érvényesülhetett, a közép- és kisgazdasági gépellátás pedig megoldatlan volt. A háborús frontok elvonulása után a kevés traktorból, gépből is alig maradt valami. A mintegy milliót kitevő ló- és igázott szarvasmarha-állomány száma is jelentősen megcsappant.
Háborús veszteséget is, százados elmaradást is miként lehetett pótolni? Hogyan kellett-lehetett a parancsoló szükségen úrrá lenni, milyen módon teremtett az ország vonóerőt a mezőgazdaságban? Erről számol be - éveken át végzett kutatási eredményeit közreadva - a győri egyetem gazdaságtörténésze, Honvári János.
A szerző az Állami Mezőgazdasági Gépszolgálat megalakulásától, az 1945-1948 közötti években importált nyugati traktorok leállításától kezdve tárgyalja az eseményeket és az azokat - oda-vissza - befolyásoló politikai folyamatokat a vizsgált témakörökben. Munkája a gépállomások átalakulásának - két évtizeddel későbbi - leírásáról, a gépek eladásának megszervezéséről szóló fejezettel zárul. "Azt a célt tűztem magam elé, hogy a magyar agrártörténetnek ezt a meglehetősen elhanyagolt, ugyanakkor fontos kérdését monografikus mélységgel feltárjam" - írja az előszóban. (Feltárásra vár az állami gazdaságok története is!) A feltáráshoz tekintélyes levéltári munkát, szakirodalmi elemzést végzett (2675 lábjegyzet!). A forráskritika ugyan jobbára az olvasóra marad, nem is könnyű azt ellátni, de az adatgazdagság kétségtelen kompenzál.
A munka - a vállalt feladatnak és címének megfelelően - a gépállomási szervezet kialakulásának, működésének, a társadalmi (politikai) -gazdasági érdekek ütközésének szenteli a fő figyelmet, de helyet kapnak a különlegességek, a magyar sajátosságok is. Külön fejezetben található például A minta, a szovjet gépállomások leírása című rész, vagy az 1953. évi "új szakasz" gépesítési jogalkotási tárgyalása. Szerepel az üzemanyagjegy vagy például a tehénistálló gépesítése is. Korabeli FM-adatok alapján bemutatja, hogy a mezőgazdaság vonóerő-kapacitása (igázott tehenek nélkül számítva) 1957-ben kisebb volt, mint 1935-ben (261. p.). Tényszerűen, minden pátoszt mellőzve számol be a gépszerelők, traktorosok képzésének mindennapjairól, tanrendjükről, szálláshelyükről. Megemlítve azt is, hogy előbb (vagy párhuzamosan) még az oktatókat is oktatni kellett, a tanfolyamok résztvevőit pedig tanítani a jegyzetelésre, esetenként az írás-olvasásra is. Igen, a járomszög, az ostornyél, majd a kormánykerék között fokozatok találhatók. Még a G-35-ös körmös traktorok használatakor is…
Hasonló adatsorok szólnak a női traktorosokról. A szólammá silányított egyenlőség mindössze azt jelentette a valóságban, hogy a traktorosok között 6-6,7 % volt a nő 1952-ben, majd 1953-ban. (Ténylegesen még kevesebb, mert többen csak a nyilvántartásban - és a sajtóban - szerepeltek reklám-traktorosként, azaz más beosztásban dolgoztak.)
Érdemes kiemelni, hogy a munka szinte észrevétlenül, adataival, következetes csoportosítási módszerével dokumentál több, a korra és a témára vonatkoztatható történeti jellemzőt. Egyre már utaltam azzal, hogy milyen mértékű volt az agrár-műszaki elmaradottságunk, vagyis honnan kellett indulni, mit lehetett folytatni a magyar mezőgazdaságban. (A különbségek még regionálisan is számottevőek voltak, mind a magántulajdonban lévő gépek számát, mind azok kezelését illetően.) Szerencsésen mutatja be a kutatás a szakmai (műszaki) érdekek, valamint a politikai (ideológiai, esetenként vulgármarxista) felfogás ismétlődő ütközését. A "legalább minden járásba gépállomást" politikai követelménye váltakozó eredménnyel győzött a jól működő, igényes gépszolgálat műszaki szemléletével szemben.
Egy harmadik, visszatérő jellemzője a leírásnak a mezőgazdasági nagygépek állami monopóliuma (külön fejezetben is tárgyalja), illetve bizonyos eszközök, méretek, tulajdonformák fetisizálása.
Évtizedeken át makacsul tartotta magát az a nézet, hogy a nagygép (a szállítóeszköz, sőt a ló!) magántulajdonban (csoporttulajdonban is, lásd tsz.) társadalmilag veszélyes; nem engedélyezendő. Még a vizsgált időszakon túl, a hetvenes években is ragaszkodtak ahhoz - nem mezőgazdasági, hanem közlekedési döntési szinteken -, hogy nagytraktort, tehergépkocsit a mezőgazdasági szövetkezet tagja ne birtokolhasson, jóllehet már a mutatványosnak, a vándorméhésznek stb. jogszabály tette lehetővé a tehergépkocsi-vásárlást. (A tilalmat csak 1980 tavaszán oldotta fel a KPM.)
Láthatóvá teszi a szerző azt is, hogy a vizsgált két évtized politikai-gazdasági vezetői hogyan foglaltak állást egy-egy kérdésben, vagy éppen miképp uralták a terepet a minisztériumi szovjet tanácsadók, esetleg maga az apparátus. A levéltári források némelykor új megvilágításba helyezik egy-egy fellépését olyan korabeli vezetőknek, mint Erdei Ferenc, Keresztes Mihály, Hont János, Soós Gábor vagy Dimény Imre, Rázsó Imre, Keserű János. Kortársaik számára is jelenthet újat egy-egy levéltári lelet. Indokolt lenne ezért is - s egy új kiadást és a gazdaságtörténetet is gazdagítaná - az egykori munkatársakkal való, talán még lebonyolítható eszmecsere.
Honvári János idézi Gerő Ernőnek az 1948. júliusi szövetkezeti konferencián elmondott beszédéből a következőket: "A gépállomás segítségével traktorra ültetjük a magyar dolgozó parasztot, magasabb szakismeretet, technikai kultúrát viszünk a faluba..." (89. p.). A könyv e voluntarista program megvalósításának módjáról, eredményéről és súlyos áráról ad - immár kellő távlatból - tételes leírást. A G-35-ösök különleges útjáról. A John Deer gépek, a későbbi, a versenyző magyar agrármodell megjelenése már egy másik történet. Valójában annak a vizsgálata: "hogyan épül be a gép az agrártársadalomba… Az egyik alapprobléma: a termelés hogyan fokozható és hogyan tehető emberibbé a gép segítségével" (Glatz F. 1996-1997. 453. p.)
Honvári könyve hiánypótló és persze hiányokat is hordoz. Nem sokat, pótolhatókat. Megjelenése önmagában utal a mai nagy gondra, "hiányra": a korszerű, komplex gépesítés és géphasználat megoldatlanságára mezőgazdaságunkban. Aminek szintén következménye, ára van. Akár a mai aratásnak.
A Magyar Mezőgazdaság című hetilapban jelent meg 2003 májusában: "Aratást vállalunk Claas kombájnokkal az egész országban, 10e Ft/ha. Fizetni gabonában is lehet." (Tel. stb.) Egy másik ajánlat: "Aratást vállalok 10 db nagyteljesítményű kombájnnal, valamint szántást… és egyéb szolgáltatást." Ez lenne a megoldás, a gépesítés jövője? Vándorbrigádok, fél évszázaddal Móricz Zsigmond, John Steinbeck leírásai után? (Honvári János: A gépállomások története 1947-1964. Távtan Kft., Budapest, 587 old.)
A magyar gyógyszeripar történetében jelentős szerepet játszottak az anyarozs-alkaloidák. A Richter Gedeon Rt.-nél az ergotamin tartarát termelése 1979-re meghaladta a 600 kg-ot. Az anyag jelentős része exportra ment, itthon Gynofort néven került forgalomba. További jelentős magyar készítmények: a Redergam és a Bromokriptin. A svájci Sandoz gyógyszergyárral együtt e területen a magyar ipar jelentős világpiaci tényező lett.
Mindezek a készítmények az ún. lizergsav származékai, amint a kábítószerként elterjedt lizergsavdietilamid, röviden LSD is.
A Sandoz AG gyógyszergyárnál dolgozott a könyv ma kilencvenhét éves szerzője, Albert Hofmann, aki 1943-ban felfedezte az LSD-t.
"Vannak olyan élmények, amikről a legtöbb ember fél beszélni, mert nem illeszkednek a hétköznapi valóságba, és kibújnak az értelem alapján történő magyarázat alól" - írja a vegyész szerző könyve előszavában. Ő nem fél beszélni. Leírja, hogy a lizergsav számos származékának előállítása során, többek között a dietilamidra is sor került. Amikor az anyag tisztítását végezte, haza kellett mennie, ugyanis furcsa, könnyű szédüléssel párosuló nyugtalanság szállta meg. Otthon lefeküdt és bódulatszerű állapotba merült, amire rendkívül élénk fantáziálás volt jellemző, szakadatlanul fantasztikus, rendkívül plasztikus képek és intenzív, kaleidoszkópszerű forgatag lepte meg, Körülbelül két óra múlva ez az állapot megszűnt.
Nehezen tudta elképzelni, hogyan juthatott a szervezetébe bármennyi is ebből az anyagból, hiszen az anyarozsból származó anyagok közismerten mérgező volta hozzászoktatta a kínosan tiszta munkához, de talán egy kevés LSD az ujjhegyén keresztül mégis a szervezetébe kerülhetett. Tehát eddig ismeretlen erejű pszichoaktivitással rendelkező anyagról lehet szó. Hogy a dolog végére járjon, önkísérletnek vetette alá magát. Most már bemért mennyiséget, összesen alig látható 0,25 mg-ot vett magához. Ezúttal a korábbinál sokkal erősebb volt a hatás, a látóterében minden hullámzott és torz volt, mintha görbe tükörben látna mindent. A szobában minden forogni látszott, a jól ismert tárgyak groteszk, fenyegető alakot öltöttek, minden bútor folyamatosan mozgásban volt, mintha élne. Azonban a külvilág ilyen groteszk jelenségeinél sokkal rosszabbak voltak azok a változások, amiket saját magában, belső lényében érzett. Hiábavalónak tűnt akaratának minden megfeszítése, hogy feltartóztassa a külvilág széthullását és énjének felolvadását. Egy démon költözött belé, és átvette a hatalmat a teste, az érzékei és a lelke felett. Átvette felette a hatalmat az anyag, amivel kísérletezni kezdett. Az anyag volt az a démon, ami gúnyosan győzedelmeskedett az akarata felett, iszonyú félelem szállta meg, hogy megbolondult. Másik világba érkezett, ahol más volt a tér és más volt az idő.
Olyan felfedező beszámolóját olvashatjuk a könyvben, akinek leírásai nem mások beszámolóin, hanem saját, mélyen átélt tapasztalatain alapulnak, és ez a tény teszi rendkívül érdekfeszítővé és mindenki számára melegen ajánlhatóvá a művet.
Az LSD kémiai szempontból és pszichikai hatása alapján a mexikói varázsdrogok csoportjába tartozik. Felfedezésének kalandja tizenöt évvel később meglepő folytatáshoz vezetett, nevezetesen a varázsnövények izgalmas kutatásához, amelyek bemutatásának ez a könyv is jelentős teret szentel.
Az anyarozs-alkaloidák, a lizergsav-származékok kutatása hazánkban is tovább folyik, többek között a jelen recenzor aktív részvételével. (Albert Hofmann: LSD. Edge 2000 Kft., Budapest, 2003. 195 p.)
Az iskoláit Svájcban végzett Kanyó Tamás huszonegy egykori ötvenhatos magyar disszidenssel folytatott hosszú beszélgetést. A többnyire magyar nyelvű, de olykor schwitzerdütsch szövegeket eleve bizonyos témákra bontotta szét (miért kivándorlás, miért Svájc, mit tudtak korábban az országról, stb.). Ez a szerkesztett anyag teszi ki a kötet nagyobb felét. A végén rövid formában megtalálható az ellenpár: Kanyó Tamás beszélgetett azokkal a svájciakkal, zömmel akkori egyetemi hallgatókkal, akik a menekülteknek többféle segítséget nyújtottak. A kérdést 2001-ben Budapesten kisebb konferencián (manapság workshopnak kell mondani) vitatták meg magyar szakértők, zömmel szociálpszichológusok vagy szociológusok (Pléh Csaba, Ehmann Bea, Gyáni Gábor, Kónya Anikó, László János, hogy a kötet sorrendjéhez tartsuk magunkat). A kötet néhány itt elhangzott előadás szövegét közli. Az előadások a műfaj, vagyis az úgynevezett oral history szempontjait érvényesítették a szövegekre, ezért került a kötet a kiadó történeti sorozatába, de a szociálpszichológia, a szövegelemzés, egyéb tudományszakok elméletét is alkalmazták, a laikus számára olykor messzire menő következtetéseket vonva le a szövegből. A kötet persze elsőrendűen az 1956-os forradalom és következményei iránt érdeklődők figyelmére tarthat számot, de a módszertani kérdések iránt fogékony olvasónak is számos tanulsággal szolgál. (Kanyó Tamás szerk. Emigráció és identitás. L'Harmattan-MTA Kisebbségkutató Intézet, Bp., 2002. 189 p.)