Jelen könyv a szerzőnek a Közép- és Kelet-Európa 19-20. századi komplex történetét feldolgozó munkái sorában a megjelenés idejét tekintve a trilógia 3., a kronológia alapján az első része. A korábban megjelent két könyv a 20. század első, illetve második felét öleli fel.
A könyv címe alapján három kérdés fogalmazódik meg az olvasóban. Elsőként, mit ért a szerző a "kisiklott történelem" kifejezésen, másrészt mit takar a Közép- és Kelet-Európa fogalom, s végül a legkönnyebben megválaszolható és legismertebb: a hosszú 19. század kifejezés. Ez utóbbi Eric Hobsbawm nyomán közismert, Berend T. Iván Ránki Györggyel írt munkáiban régóta használja. A hosszú 19. század a 18-19. század végének kettős forradalmától - az angol ipari forradalom, valamint a francia polgári forradalom - az első világháborúig terjedő időszakot öleli fel.
A kettős forradalom Közép- és Kelet-Európa országainak történetét is alapvetően meghatározta. A 19. században erősödtek fel azok, a már korábban is jelentkező törekvések, amelyek Nyugat-Európa példájának követésére, a modernizáció megvalósítására, azok feltételeinek megteremtésére, vagyis a Nyugathoz történő felzárkózásra irányultak.
A könyv döntően ezekkel a kérdésekkel foglalkozik, sokrétűen és sokoldalúan. A monográfia a térség történetének előzményeként összegezést ad Nyugat-, valamint Közép- és Kelet-Európa kora újkortól kezdődő időszakáról, azaz a 16-18. század gazdasági, társadalmi és politikai fejlődésének eltéréséről is. Nyugat-Európában, mindenekelőtt Angliában és Hollandiában, gyors fejlődés következett be, míg az európai "perifériákon" stagnálás és viszonylagos hanyatlás figyelhető meg.
A 16-18. század a pangás időszaka, a felzárkózás illetve közelítés a hosszú 19. századra esik.
Ami a vizsgált térséget illeti, ez - miként a 20. századot tárgyaló másik két könyve is - a Németország és Oroszország közötti területre irányul, hozzátéve, hogy a "Közép- és Kelet-Európa régió elnevezés természetesen absztrakció, hasonlóan az ‚Európa', az ,északi államok', a ,mediterrán Európa' és a ,Közel-Kelet' fogalmakhoz".
A régión belüli jelentős fejlődésbeli különbségekre a monográfia szinte minden egyes vizsgálati szempontnál utal, s azokat messzemenően figyelembe veszi. Közép- és Kelet-Európa legalább két zónára bontható: a közép-európai, illetve az orosz és balkáni területre. A nyugati zónára (Lengyelország, a balti államok, Csehország, Magyarország és Horvátország) erős hatást gyakorolt a Nyugat, míg a keleti zóna (Oroszország és a Balkán) nagyon hosszú időn át elszigetelt maradt a Nyugattól, "megőrizve a magántulajdon hiányát, és fenntartva a közösségi rendszert a jelenkor korai időszakáig, vagy még tovább".
Melyek azok a közös vonások, amelyek indokolják - a számos különbség ellenére is - az egységes régióként való minősítést? Mindenekelőtt a feudális viszonyok már említett megmerevedése, a városfejlődés stagnálása. Valamennyi e térségbe tartozó országra érvényes a nemzeti függetlenség hiánya, a többnemzetiségűség, a kevert népesség. Az összes közép-kelet-európai ország az újkor kezdetének századaiban "elvesztette független államiságát, és beolvadt a hatalmas, jobbára despotikus soknemzetiségű birodalmakba. A 18. század végén az egész térség három konzervatív birodalomhoz tartozott: a törökhöz, az oroszhoz és a Habsburghoz".
A 19. század története a térség országaiban a nemzeti függetlenségért, a polgári átalakulásért, a Nyugathoz való felzárkózás megvalósításáért folytatott küzdelmek története.
Ehhez mindenekelőtt a nemzeti identitásuk megerősítésére, nemegy esetben kialakítására volt szükség, amiben kiemelkedő szerepe volt a romantikának. Isaiah Berlin a romantikát "a kor két nagy forradalmával állította egy sorba, kijelentve, hogy jelentősége és tartós következményei nem voltak kevésbé meghatározóak".
E soknemzetiségű országokban a nemzetállamok megteremtéséért folytatott küzdelemben kiemelkedő jelentőségű volt a nemzeti nyelv megteremtése, az addig elkülönült hivatali és köznyelvvel szemben. Ez az időszak a nemzeti irodalom, zene és művészet születésének ideje is. A nemzeti tudat erősítésében fontos szerepük volt a kulturális intézményeknek (színházak, múzeumok, könyvtárak), valamint a sajtónak, kávéházaknak, stb.
E röviden jelzett - a könyvben azonban részletesen tárgyalt - tényezők élesztették a függetlenségi törekvéseket, amelyek felkelésekhez vezettek (Lengyelország, Magyarország, a balkáni országok függetlenségi harcai). Ezzel egyidejűleg fellángoltak a soknemzetiségű országok nemzetiségeinek önállósodási törekvései. Velük párhuzamosan a korábban pozitív "nacionalizmus 1848-ban és a 19. század második felében… fokozatosan társadalmilag konzervatívvá, kirekesztővé vált", nemcsak Közép- és Kelet-Európában, hanem 1848 folyamán egész Európában - mutat rá a szerző. E témakör lezárásaként megállapítja: e térség országainak 19. századi felkelései, forradalmai révén, bár ezek zömét leverték, kompromisszumokkal sikerült az autonómia elemeit elnyerni, nyugati stílusú jog- és intézményrendszereket meghonosítani, amelyek azonban csak részben és egy évszázados késéssel valósultak igazán meg.
A 19. század második felében, nem kis mértékben a nyugati országok iparosításának hatásaként is, jelentős gazdasági fejlődés következett be a térségben. E tekintetben azonban az egyes országok között nagy különbségek voltak, amit a monográfia alapos részletességgel tárgyal.
A gazdaság fejlettségének szintje rányomta bélyegét a társadalom szerkezetére is. A vezető nyugati országok nagypolgársága életmódjában, szokásaiban a történelmi arisztokráciát utánozta. "Míg az ancien régime maradványai a 19. század nagy részében Nyugat-Európában is tovább éltek, Közép- és Kelet-Európa egyenesen a régi társadalmak rezervátuma maradt" - mutat rá a szerző. Fennmaradtak a nemzeti elit pozíciói, az iparosodás lassú előrehaladása következtében megmaradt a parasztság túlsúlya és a munkásság alacsony aránya. A politikai hatalmat továbbra is a korábbi nemesség birtokolta. A polgárság és a modern középosztály számban is kicsi, a politikai hatalomban érdemleges szerepük nincs.
A balkáni országok társadalmának legfőbb sajátossága a nemzeti elit teljes hiánya, a vezető szerepet a katonai és a köztisztviselői osztály tagjai töltik be. A nagybirtok domináns szerepe és vele együtt gazdasági és politikai hatalma továbbra is fennmaradt (a cseh területen, Magyarországon, Horvátországban, Bosznia-Hercegovinában és Romániában). Ugyancsak részletesen tárgyalja a könyv a lengyel szlachta és a magyar dzsentrik helyzetét.
Kisebb súllyal szerepel az új elit ábrázolása, ezen belül részletesebb a polgárság etnikai eredetének vizsgálata az egyes országokban, különös tekintettel a "zsidókérdésre", s ezzel összefüggésben az antiszemitizmusra. A modernizáció jelentős változásokat eredményezett a családok életében is, ebben a keretben kerül sor a térség családi viszonyainak, bennük a nők helyzetének differenciált bemutatására.
A könyv fő mondanivalóját összegező megállapítások a politikai rendszert tárgyaló fejezetben olvashatók. Modern demokráciák csak a kontinens gazdag, iparosodott országaiban alakultak ki. Az elmaradott társadalmi, gazdasági viszonyok között élő Közép- és Kelet-Európában a politikai elit és az értelmiség törekedett a nyugati példa követésére. A térség nemzeteinek fő célja a Nyugathoz való csatlakozás volt, és a törekvés számos vonásban érvényesült is, de a nem iparosodott független nemzetállamiságért küzdő országok képtelenek voltak követni ezt az utat. "Mind az államok, mind kormányaik tradicionálisan autokratikusak voltak, és autokratikusak is maradtak, a törvények és a polgárjogok értelmezésében és gyakorlatában… a nacionalizmus áthatotta a politikát is, és a külpolitika vezérmotívuma lett."
A 19. századon végigvonuló törekvések eredményeként megszületett függetlenség sem oltotta ki a nemzeti gyűlölködést - állapítja meg a szerző. "Paradox módon az autokratikus és elnyomó soknemzetiségű birodalmak ellen küzdő elnyomott nemzetek, miután elnyerték szabadságukat, az általuk ismert egyetlen mintát követték, és hasonlóan autoriter, korrupt és bürokratikus államokat építettek ki."
Jelentős súlyt kap e fejezetben az expanzionizmus tárgyalása, amit az egyes országok nemzetiségeivel szembeni megnyilvánulások formáira is kiterjeszt a monográfia. E vonatkozásban elsősorban a magyar kormányok nemzetiségi politikájának részletes tárgyalását és megállapításait kell kiemelni. A kormányok nacionalista politikájának keretében részletesen tárgyalja az egyes pártok, mozgalmak politikáját, különös tekintettel a század utolsó negyedében felerősödött antiszemitizmusra. Többek között megállapítja: a politikai antiszemitizmus, amely "ekkoriban vert gyökeret Magyarországon… bár az ideológia és az érvek terén az előkészítés megtörtént - nem vált a magyar nacionalizmus integráns részévé".
Az itt tárgyalt kérdésekben összegeződik az Előszóban megfogalmazott megállapítás lényege, miszerint "ez az időszak - vagyis a hosszú 19. század - …Közép- és Kelet-Európában történelmi drámákat hozott magával: részben sikeres, részben kudarcot vallott politikai, társadalmi és gazdasági kísérleteket. A későbbi felkelések, keserű gyűlölködések és az agresszív nacionalizmus magvait ezek alatt az évek alatt vetették el, amikor a térség történelme kisiklott."
E kisiklott történelmi korszakként jellemzett évszázad képezi e térség két évszázados történetét feldolgozó trilógia első részét. Az egyes kötetek címét tekintve, a Kisiklott történelem kevésbé tűnik adekvátnak, mint a második és harmadik köteté. E század ebben a térségben is a modernizáció, a felzárkózás megindulásának az időszaka volt, még ha az egyes országokban jelentős eltérésekkel valósult is meg. Kérdéses, hogy a szélsőséges nacionalista nézetek alapján, amelyek ugyancsak eltérő intenzitással jelentkeztek az egyes országokban, lehet-e a térség egészére alkalmazni e fogalmat, hiszen szélsőséges etnikai és vallási nézetek és ellenségeskedések Európa e térségen kívüli országaiban is megfigyelhetők voltak.
Természetesen nem várható el, hogy a szerző az egyes vitatott kérdésekkel kapcsolatos álláspontokat e kötet keretein belül ismertesse, még kevésbé, hogy azokkal polemizáljon. Ezek felsorolása még a magyar történelmi irodalmat tekintve is szinte egy újabb könyvet igényelne, nyilván hasonló a helyzet más országokra vonatkozóan is. Néhány esetben találkozunk ilyen utalásokkal, de indokolt lett volna ezek számát legalább lábjegyzet szintjén szaporítani (elkanyarodás, nemzeti kérdés, polgárosodás, asszimiláció, stb.).
Magyar kiadású könyvről lévén szó, ugyancsak indokoltnak tűnne a magyar történelemmel kapcsolatos részek tárgyalásánál a hazai szerzők témakörbe vágó munkái közül többet említeni, ez most eléggé esetlegesnek tűnik.
Mindazok, akik Közép- és Kelet-Európa 19. századi történetét a maga komplexitásában kívánják megismerni, e könyvből rendszerezett, összefüggő ismeretekhez juthatnak. (Berend T. Iván: Kisiklott történelem. Közép- és Kelet-Európa a hosszú 19. században. História könyvtár. Monográfiák. MTA Történettudományi Intézete, Budapest, 2003. 277 p.)
A tudományágak a 20. században elkülönülve saját útjukat járták. Ezzel párhuzamosan a tudományos kutatás meghatározó módszerévé a redukcionizmus vált, amelynek alapvető ismérve a probléma részekre bontása, a részfolyamatok egymástól független értelmezése. A redukcionista szemléletmód hatalmas eredményeket hozott, kialakultak a specialisták, akik a Természet jelenségeinek meglehetősen szűk területével foglalkoznak.
A Föld megismerése azonban egyre világosabbá tette, hogy bolygónk összefüggő rendszer, működését nem érthetjük meg, ha folyamatait elszigetelten kezeljük. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy a Föld "élettelen" és "élő" tartományai a bolygó története során állandó kölcsönhatásban fejlődtek: a geoszférák (légkör, hidroszféra, litoszféra, stb.) és a bioszféra közel sem függetlenek egymástól. A bolygó egységét legszembetűnőbben a Természet nagy anyagáramlása, a biogeokémiai körforgalom jeleníti meg, amely állandóan anyagot szállít egyik földi szférából a másikba. Ez az anyagáramlás teszi lehetővé a földi életet, tartja egyensúlyban a légkör összetételét és ezen keresztül a legfontosabb környezetei elemegyüttest, az éghajlatot. A biogeokémiai kutatások azért kerültek az érdeklődés előterébe, mivel az emberi tevékenység akarva (például műtrágyázás) vagy akaratlanul (például szennyezőanyagok kibocsátása) megváltoztatja ezt a nagy anyagciklust.
A redukcionizmus módszerein alapuló tudományos világunkban nem okvetlenül sikertörténet, ha valaki, szakítva az eddigi hagyományokkal, megpróbál a földi környezet globális folyamataival foglalkozni. Hazai vonatkozásban Papp Sándor ezek közé az úttörők közé tartozik. Jó nevű szervetlen kémikusi múltjától bizonyos értelemben elszakadva, figyelmét egyre inkább a környezeti kémia felé fordította. Az "irányváltás" eredménye az első magyar nyelvű Környezeti kémia tankönyv lett, amely a német Rolf Kümmel társszerzőségével 1992-ben látott napvilágot. Papp Sándor és Rolf Kümmel kötete a hazai környezettudományi oktatás alapvető művévé vált. Nagymértékben elősegítette a témakör hazai alap- és egyetemi doktori szintű oktatását, elsősorban a Veszprémi Egyetemen, de más felsőoktatási intézményekben is. Részben az egyetemi oktatás gyakorlatában formálódott az a gondolat, hogy a környezeti kémia, általánosabban szólva a környezettudomány lényegét a biogeokémia alkotja. Jelen könyv a szerző többéves oktatási munkájának szintézise, amely alapokat nyújt a környezettudományi oktatás további elmélyítéséhez.
A 276 oldalas mű bevezetésből, négy fejezetből, irodalomjegyzékből és tárgymutatóból áll. Az első fejezet (A föld, mint reakciótér) alapvető célja a különböző környezeti tartományok (légkör, hidroszféra, litoszféra) rövid leírása. Az erre épült második az Anyagáramok és kémiai átalakulása a globális reakciótérben címet viseli. A fejezetek szakmai szempontból elfogadhatóak, bár a rövidségre való törekvés (főleg az első fejezetnél) időnként már a megértés rovására megy. Jó lenne továbbá, ha a magyar nyelvű tudományos irodalomban néhány helyesírási és elnevezési kérdésben megállapodás születne (például bolygónk nevét kis, vagy nagybetűvel kell-e írni). Talán arra is törekedni lehetne (ez nem a könyv kritikája, hanem általános megjegyzés), hogy az atmoszféra, hidroszféra, litoszféra kifejezésekre megtaláljuk a magyar változatot. Az "atmoszférát" mindenesetre a légkörrel foglalkozó szakemberek egyértelműen "légkörnek" nevezik. Végül bonyodalmakat okoz a "részecske" szó is. A fizikában ez a szó atomi részecskét jelent, míg a levegőkémiában aeroszol részecskét. Papp Sándor időnként a "kémiai formát" (angol kifejezéssel species) is "részecskének" nevezi.
A második fejezetben talán több teret lehetett volna szentelni a biogeokémiai ciklusok modellezése kérdéseinek: milyen elvi módszerek állnak rendelkezésünkre, hogy leírjuk ezeket a folyamatokat. "Az advektív transzport" (2.1.1. rész) részletesebb kifejtést igényelne. A kondenzációval és kristályosodással foglalkozó oldalakról hiányzik a kérdések nukleációs alapjainak tárgyalása, ugyanakkor a kémiai reakciók és kinetika összefoglalása rövidsége ellenére is igen jól sikerült.
A harmadik fejezet (Az elemek biogeokémiai körforgása) adja a könyv gerincét. A szén, nitrogén, kén és foszfor körforgalmának bemutatása a kötet értékei közé tartozik. Természetesen kisebb megjegyzéseket minden elem esetén tehetünk, ezek azonban nem vonnak le semmit a fejezet értékeiből. A megjegyzések ugyanis egyes fluxusok nagyságára vonatkoznak, amelyeket illetően nincs általánosan elfogadott megállapodás az irodalomban. Ennél lényegesebb, hogy a 3.5 alfejezet (Az oxigén körforgása) meglehetősen rövidre sikerült. A szabad oxigén a földi környezet egyik legfontosabb molekulája. Ennek megfelelően talán részletesebben is lehetett volna tárgyalni, esetleg röviden vázolni a belőle keletkező magaslégköri ózon körforgalmát is (erre egyébként a 4. fejezetben részben sor kerül). A legnagyobb hiányérzetet az olvasóban azonban az kelti, hogy teljesen kimaradt a víz körforgalmának bemutatása, illetve a víz és más nyomanyagok ciklusa kölcsönhatásainak taglalása. Ezzel kapcsolatban arra is rá lehetett volna részletesebben mutatni, hogy a felhővízben számos olyan kémiai reakció zajlik le, amely nagy szerepet játszik az egyes elemek/vegyületek légköri körforgalmának szabályozásában.
A 3.6 alfejezet nagyszerű összefoglalása A fémek környezeti kémiájának. Itt domborodik ki talán legmarkánsabban a szerző kémiai tudása, a szervetlen kémiai kutatásokon felnőtt kutató kiváló hozzáértése. A fémek kémiai viselkedését, illetve környezeti hatásait alapvetően leggyakoribb vegyületeik oldhatósága, redoxisajátsága, komplexképző hajlama és biológiai felvehetősége határozza meg. E folyamatok szerepét a körforgalom alakításában az alfejezetből tíz fémre ismerheti meg az olvasó. Így követheti a cink, kadmium, higany, ón, ólom, arzén, króm, mangán, vas és réz környezeti ciklusát.
A 4. fejezetben az emberi tevékenységnek az elemek biogeokémiai körforgalmára gyakorolt hatásairól olvashatunk. Ide olyan fontos kérdések kerültek, mint a globális éghajlatváltozás, a savas ülepedés, a magaslégköri ózonciklus, a fotokémiai füstköd és az eutrofizáció. Az éghajlatváltozás tárgyalásakor célszerű lett volna felhasználni az ENSZ által létrehozott International Panel on Climate Change (Kormányközi Klímaváltozási Bizottság) kiadványait és röviden bemutatni a Bizottság következtetéseit. A savas ülepedés bemutatásánál talán utalni lehetett volna az utóbbi huszonöt évben bekövetkezett kedvező változásokra (legalábbis Európában és Észak-Amerikában), míg az eutrofizációnál röviden a Balaton problémáira.
A könyvet A földi élet és a biogeokémiai körfolyamatok című alfejezet zárja, amelynek végén Papp Sándor helyesen megjegyzi, hogy az ökológiai rendszerek megismerésében, beleértve az elemek közötti kölcsönhatásokat és visszacsatolási folyamatokat, még csak a kezdeti lépéseket tettük meg. További fejlődést ezen a területen a szerző a környezettudományi kutatások általánossá válásától vár, amelyek eredményei elő fogják segíteni természeti környezetünk folyamatainak mélyebb megértését. E sorok írójának meggyőződése, hogy ilyen jellegű könyvek, mint a jelen Biogeokémia, hozzájárulnak a környezeti kutatások hazai fejlődéséhez, a környezet jobb megértéséhez, az ember és környezete kapcsolatának tudományos alapokon történő feltárásához. (Papp Sándor: Biogeokémia - Körfolyamatok a természetben. Veszprémi Egyetemi Kiadó, Veszprém, 2002, 276 p.)
*
Ritka az a természettudományos kutató, aki laboratóriumi kísérleteitől, a természet megfigyelésétől, eredményei értékelésétől eljut tevékenysége filozófiai szintű kérdéseiig. A 20. században főleg a fizika művelői közül találunk erre példákat. Papp Sándor különösen ritka eset, hiszen természettudományos elmélyültségéről, valamint esszéírói vénájáról két, egyszerre megjelent kötetből győződhetünk meg.
Papp Sándor tudományos pályáját mint redukcionista laboratóriumi vegyész kezdte, majd kilépett a Természetbe, és eljutott a környezetet globális egységében tárgyaló biogeokémiáig. A második lépésben figyelme egyre inkább a környezet és az ember kapcsolatának általános értékelése felé fordult és egyre több tanulmányt publikált az emberi társadalom, gazdaság és természet (hármas nagyrendszer) bonyolult működési mechanizmusáról. Jelen kötet ezeket az írásait köti csokorba.
Szerző a Föld bolygót a Titanic óceánjáróhoz hasonlítja, amelynek utasai meg voltak győződve hajójuk biztonságáról, és a baj bekövetkezte után sem vették először komolyan a leendő katasztrófát. A Földön ma az emberiség, elsősorban a "boldog egymilliárd", élősdi módjára él, mint fagyöngy a fákon. A fagyöngy szépségének, az emberi civilizáció eredményei élvezetének ára van. Egyre jobban kimerülnek erőforrásaink, a környezetbe egyre több technológiai és fogyasztási hulladékot juttatunk. Egyre elkerülhetetlenebb, hogy tevékenységünk a környezetben kimutatható változásokat okozzon. "Az ember fáj a Földnek", idézi Papp Sándor Vörösmarty kissé pesszimista sorait.
A ma emberének a lehető legpontosabban ismernie kell, hogy honnan jövünk, tudatában kell lennie az elődöktől kapott örökségünknek, hiszen csak így mérheti fel, hogy merre is tartunk. Közvetlen örökségünk a 20. század, elsősorban annak második fele, a növekedés százada volt. A Föld lakóinak száma több mint háromszorosára, a világgazdaság produktuma hússzorosára, a fosszilis tüzelőanyagok felhasználása harmincszorosára növekedett, annak ellenére, hogy ezt a fejlődésnek nevezett folyamatot időnként válságok szakították meg. Ezzel párhuzamosan egyre jelentősebb lett a specializáció, az ember "énközpontú" lénnyé vált, mint a kötet elején olvashatjuk. Megváltozott a szabadság koncepciója, a szabadság létcéllá, végső értékké vált. Mindehhez nem társult az erkölcsi tökéletesedés, pedig a jövőt nem csak racionálisan, hanem hittel és bölcsességgel kell(kellene) megterveznünk.
Egyetérthetünk a szerzővel, hogy a jövő befolyásolásának egyik legfontosabb módja az oktatás-nevelés. Ezzel kapcsolatban Papp Sándor, mint nagy tapasztalatokkal rendelkező egyetemi oktató, érdekes esszében tárgyalja az európai egyetemi oktatás módjait, a várható változásokat és azok hatásait. Egyebek között megállapítja: a probléma egyik fő forrása, hogy mélyül a szakadék a növekvő ismeretanyag és a követelmények lehetséges illetve kívánatos színvonala között. Felveti a kérdést, hogy ki, kit, mit és hogyan tanítson. Javasolja, hogy az oktatás vezérfonala ne csak a szűk prakticizmus legyen. A fiataloknak el kell sajátítaniuk a hivatástudatot, az oktatatást át kell, hogy járja az esztétikai minőség.
Korunk össztársadalmi válságának egyik oka, hogy egy meghaladott tudományos nézetet, a kartéziánus-newtoni mechanisztikus világképet akarunk a valóságra alkalmazni. Ennek lényege az analitikus, induktív és redukcionista szemléletmód, amely nem alkalmas a globális összefüggéseket felmutató világunk értelmezésére. A világ értelmezéséhez új komplex ökológiai látásmód szükséges, amelyben az emberiség fejlődését kulturális fejlődésének menetébe helyezzük. Nem szabad hagyni, mint ez a múltban történt, hogy az ember "kigondolkodja" magát a természeti környezet koevolúciós folyamataiból.
A szerző, Petőfit idézve, társadalmunk globális látleletét adja A bőség kosara, a jog asztala és a szellem napvilága című írásában. Megállapítja, hogy a Homo sapiens még ma is messze van a költő által elképzelt vágyálomtól. Végül a kötetet érdekes eszmefuttatás zárja a globális felmelegedésről, beleértve a kérdéskör gazdasági-politikai vonatkozásait.
Talán ebből a pár sorból is kitűnik, hogy gondolatébresztő, érdekes kötetről van szó. Elolvasását, a felvetett kérdések és az esetleges válaszok újragondolását mindenkinek ajánlhatjuk, akik érdeklődnek az emberiség egyik nagy problémája, a környezeti kihívás eszmei kérdései iránt. (Papp Sándor: Fagyöngy civilizáció. Új Horizont, Veszprém, 2002, 208 p.)
A tanulmánykötet egy 1956 óta megjelenő szakmai sorozatkiadványnak a legfrissebb, immár 12. könyve. Az olvasó tizenhét cikket talál a legutóbbi gyűjteményben összesen tizenöt szerzőtől. A témakörök átfogják mind a hagyományos, mind a legújabb kartográfia kutatási területeit. A kötet szerkezetének felépítése, a tanulmányok sorrendje is ezt az ívet tükrözi, amely hosszú ideje markánsan jelen van az Eötvös Loránd Tudományegyetem Térképtudományi Tanszékének oktatási és kutatási programjában.
A cikkek közül négy angol nyelvű, és ezek mindegyike rövid magyar nyelvű tartalmi kivonatot is tartalmaz. (A logika azt diktálta volna, hogy a magyar nyelvű tanulmányokat - és ne csak egyet - következetesen idegen nyelvű összefoglaló is bevezesse.) Az írásokat bőven illusztrálják térképek, táblázatok, vagy éppen matematikai képletek. Kifejezetten örvendetes és a jövőre nézve biztató, hogy Klinghammer István mint szerkesztő (és tanszékvezető) úgy állította össze a kiadványt, hogy a szerzők fele olyan doktorandusz hallgató, pályakezdő térképész, akik érdeklődési körükkel a szakma minden kutatási irányát képviselik.
Klinghammer István jegyzi a Studia Cartologica nyitó tanulmányát (Kartográfia - tudomány-e a térképkészítés?), amelyben azt tekinti át a széles nemzetközi szakirodalom alapján, mikor mi tette és mi teszi a jövőben is a kartográfiát tudománnyá. Az elméleti és tudománytörténeti választ a szerző, a konkrét választ az ezt követő színvonalas cikkek adják meg. Tekintsük át ezeket tematikus csoportosításban.
Három tanulmány foglalkozik a vetülettan kérdéseivel, elsősorban az egész Föld ábrázolásának optimális vetületeivel (Györffy János, Juhász Péter). A vetülettani kutatás felismerte a számítástechnika nyújtotta előnyöket, és - a sokszor emlegetett globalizáció hatásaként - különösen a félgömbnél nagyobb területek optimális leképezésének elemzése lendült fel. Közismert, minden nép érzékeny arra, hogy országának térképi megjelenítése ne legyen torz, mert az hamis képet adhat gazdaságáról, népességéről, természeti viszonyairól stb.
A domborzatábrázolás, kitüntetetten a tenger alatti és partközeli formák generalizálásának, illetve multimédiás bemutatásának módjait két cikk taglalja (Dutkó András, Márton Mátyás). A téma fontosságát indokolja, hogy a Föld felületének legnagyobb részét tenger borítja. A gazdasági globalizáció és a környezetvédelem a tengereknek - a tengerfenéken lévő ásványkincseknek, a vízi élővilágnak - egyre nagyobb figyelmet szentel. Ezért nagyon fontos a tengerek és part közeli területek szemléletes ábrázolása, az azonosítás érdekében pedig a koordinátákon túlmenően a hivatkozások egységesítése.
A kartográfia elválaszthatatlan a földrajzi felfedezésektől, az utazásoktól és a tudományos expedíciók munkájától. Két jeles magyar Afrika-kutató, Magyar László és Almásy László térképezési eredményeit értékeli egy-egy tanulmányban Nemerkényi Zsombor és Török Zsolt. Itt jegyzem meg, hogy a tanszékvezető és jelen sorok írója részt vett 2001-ben az Egyiptomi Földrajzi Társaság meghívására a magyar Afrika-kutatást bemutató kairói kiállítás megnyitásán. Jólesett a helyszínen is meggyőződni arról, hogy a magyar geográfusok, felfedezők és térképészek eredményeit tisztelik és számon tartják Egyiptomban.
Érdekes tematikus térképek készítésével, illetve ábrázolási módszereikkel foglalkozik több tanulmány. A népességszerkezet, a repülőterek, vagy a halak tartózkodási helyének újszerű térképi bemutatása is jelzi a Térképtudományi Tanszék fiatal doktoranduszainak (Bartos-Elekes Zsombor, Varga Gábor és Pődör Andrea) sokoldalú érdeklődését.
A névrajzi kutatás, az alkalmazott nyelvészet speciális területe is határozottan jelen van a tanszéken: egy cikk az utóbbi jó száz év magyar névhasználatának változásaival foglalkozik (Faragó Imre), míg egy másik tanulmány szokatlan irányból közelíti a témát: a magyar természetföldrajzi nevek használatát vizsgálja az angol nyelvű irodalomban (Gercsák Gábor). A kartográfia újabb keletű területeit és alkalmazásait két cikk képviseli: az egyikben Zentai László visszatekint az első magyar digitális térkép készítésére, míg Kovács Béla egy helymeghatározó rendszer működését ismerteti.
Mivel a tanszék elsősorban oktatási-képzési feladatot lát el, természetes, hogy a tanulmánykötetben a módszertani kérdések is jelen vannak. Az egyik cikk történelmi távlatból értékeli Honterus 460 évvel ezelőtt megjelent földrajzkönyvét és iskolai atlaszát (Klinghammer István). Honterus munkája 150 évig hatott egész Európában, és igazi "uniós" tankönyv volt. A másik cikk a kartográfiaoktatás webes lehetőségeit elemzi a földrajz tantárgyon belül az alsóbb iskolai osztályok számára (José Jesús Reyes Nuńez).
A közölt írások kiváló keresztmetszetet adnak a Térképtudományi Tanszék szakmai munkájáról, valamint szerteágazó, több tudományterület határait is érintő kutatási érdeklődéséről. A kötetekről általános ismertető található a tanszék honlapján: http://lazarus.elte.hu/hun/digkonyv/sc/sc-start.htm.(Studia Cartologica.ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2002,185 o.)
A könyv az atommag kis gerjesztési energiákon megfigyelhető viselkedését, szerkezetét tárgyalja, az egyedi nívókra felbontható, néhány MeV-ig terjedő tartományban. Kevés kutatónak adatik meg, hogy kutatási területéről monográfiát írjon. A szerző a szakma avatott művelője, negyvenéves kutatómunkájának (és kutatócsoportjának) eredményeivel a háttérben. A ma már félelmetesre duzzadt, igen szerteágazó irodalom mellett a jelenségek szisztematikus csoportosítása és értelmezése heroikus vállalkozásnak bizonyult.
A könyv óriási anyagot ölel fel, nem kevésbé kiadós terjedelemben. A több mint hétszáz oldalas könyv 835 irodalmi hivatkozást tartalmaz. A kísérleti és elméleti egyoldalúságokkal szemben sokféle érdeklődést elégít ki. Az általános módszerek mellett konkrét egyedi eredményeket is bemutat, bőven merítve az alkalmazásokból. A vállalkozás alkalmat teremtett arra, hogy eddig csak folyóiratok hasábjain található témák is kézikönyvbe kerüljenek. A könyv a kisenergiájú magfizika, pontosabban magszerkezet iránt érdeklődőknek tizenkét fejezetben nyújt részletes és gyakorlatilag jól használható áttekintést, anélkül, hogy elveszne a részletekben, vagy receptkönyvvé válna. A valóban hasznos képletek azonban nem maradnak ki.
Az atommag szerkezetének leírására két alapvető megközelítés alakult ki, melyek egészen a kezdetekig nyúlnak vissza; mindkettő tapasztalati tényeken nyugszik. Az egyik, a klasszikus folyadékcseppet idéző - a hasadás magyarázatára például jól bevált - kezdeti elképzelés, melynek leszármazottai a mag kollektív mozgásformáinak fenomenológiai modelljei. A másik, az atomi elektronburok szerkezetének analógiájára felállított héjmodell, amely értelmezni tudta a különösen stabilis, ún. mágikus nukleonszámú magok létét. Ez utóbbi típusú modellek a nukleon-nukleon kölcsönhatás explicit figyelembevételével ún. mikroszkopikus leírást is lehetővé tesznek. Az egyrészecske és kollektív szabadsági fokok kölcsönhatása, kombinációja vezetett az egyesített magmodell felállítására. Egy újabb, a héjmodell egyszerűsítéséből nyert közelítés, a kölcsönható bozon, majd bozon-fermion modellek (IBM és IBFM) megjelenésével újabb fejlődés vette kezdetét, mely napjainkra a magszerkezeti kutatásokban átütő eredményeket hozott. Ezek a modellek, míg a korábbiaknál jobb fenomenologikus leírást eredményeznek, a mikroszkopikus megközelítést is közvetlenebbül alapozzák meg, és ma már nem hiányozhatnak a kutatás fegyvertárából.
A szerző a motivációban a posztgraduális képzés, a doktoranduszok, kísérleti magfizikusok igényeit jelöli meg, de a könyv valójában az élvonalbeli kutatónak is nagyon hasznos. A bevezető fejezetben a magfizika 1911-es születésétől (Rutherford atommodellje) követi nyomon a történet főbb állomásait. A második fejezetben az atommagok alapadatait és -tulajdonságait, a magerőket, a kölcsönhatásokat, a deuteron elméletét tekinti át. Ezután a statisztikus (Fermi-gáz) modellt írja le. A héjmodellek legegyszerűbb változata, a független részecske-modell (zárt héjak, elektromágneses átmeneti valószínűségek, momentumok) tárgyalása után a kétnukleon-konfigurációkkal, perturbáció-elmélettel, kevert konfigurációkkal, mátrix-elemekkel, majd a sokrészecske-konfigurációkkal, párkorrelációkkal, kvázirészecske-számításokkal, clustermodellekkel foglalkozik. Ezután a gömbszimmetrikus magtörzs vibrációinak részecske-lyuk gerjesztéseket alapul vevő, különféle közelítésekkel történő mikroszkopikus leírását mutatja be. Mindezek a leírások a nukleonok centrális gömbi átlagtérben végzett mozgásából indulnak ki. Végül a deformált magok héjmodellje (Nilsson-modell) következik.
A magot folyadékcseppnek tekintő geometriai kollektív modellek keretében a gömbszimmetrikus magok kisenergiájú felületi rezgését, továbbá deformált magok felületi vibrációját, majd a rotációját tárgyalja. Ide illeszti be az egyesített magmodellt, a kollektív mozgásokat (felületi vibrációt és deformált mag esetén rotációt is) végző magtörzs és az egyedi pályán lévő valencia-nukleon képével. A térfogati kollektív gerjesztéseknek (óriásrezonanciáknak) klasszikus hidrodinamikai, valamint részecske-lyuk gerjesztések szuperpozícióján alapuló mikroszkopikus megközelítése is lehetséges. A rotációról szóló fejezetben többek között a rotációs állapotok mikroszkopikus leírása (cranking modell), a nehézion reakciókban gerjesztődő nagyspinű állapotok, a szuperdeformált magok témája kap helyet. Az utolsó két fejezetben a magszerkezet-vizsgálatokba nukleonpárokkal bozon változókat és modern algebrai módszereket bevezető, az utóbbi két-három évtizedben óriási fejlődést felmutató kölcsönható bozon modellek (IBM) különféle változatainak és azok kiterjesztéseinek összefoglaló tárgyalása található. E modellekkel főleg kollektív tulajdonságok írhatók le, de a végső mikroszkopikus megalapozás a héjmodellből ered. Az ezirányú vizsgálatok a magkutatás egyik legérdekesebb és legaktívabban művelt területét jelentik.
Nem lezárt témák is helyet kapnak, pl. a kvantumkáosz, a nagyspinű állapotok, a kölcsönható bozon-fermion (IBFM) modellek. A betöltési szám reprezentáció, az impulzusmomentum algebrája, a szimmetriák modern algebrai leírása (csoportelmélet, Lie-csoportok) függelékként zárja a könyvet.
A fenti módszerekkel, melyek bemutatását itt csak vázlatosann kísérelhettük meg, nagy mennyiségű kísérleti anyag osztályozható és értelmezhető. A szerző az elméleti eredményeket minden esetben összehasonlítja a kísérleti adatokkal. A szigorú matematikai levezetéseket többnyire kerüli, de megadja az irodalmi hivatkozást, ahol a részletek megtalálhatók. Illusztrációképpen numerikus számításokat is bemutat konkrét magokra. Az óriásrezonanciák tárgyalása szokatlanul rövid, talán mert ezek a mag egész térfogatára kiterjedő kollektív gerjesztések igazában már nagyenergiájú (>10 MeV) állapotok, nem esnek az egyedi nívók tartományába. Azonban ehhez is kimerítő hivatkozást ad.
A könyv kiadása tényleg időszerű volt, miután az utolsó nagy összefoglaló munkák nyolc-tizenkét éve jelentek meg. A mű ezért hézagpótló a legfrissebb, aktuális témák monografikus feldolgozásában. Ilyen például a neutronok és protonok egymással szemben történő kisszögű oszcillációja (scissor mode), vagy a különféle dinamikus szimmetriák egységes algebrai leírása az IBM modellek keretében. Csak örülhetünk, hogy érdemes hazai magfizikusaink eredményei is gazdagon képviselve vannak.
A könyv kiállítása gondos, igényes; az ekkora vállalkozásnál óhatatlanul előforduló sajtóhibák száma az angol nyelvűség ellenére sem nagy, jóllehet némelyik név helyesírása megtréfálja a szerzőt (vagy a nyomdát?). Így például a Cockcroft név helyesen három "c"-vel írandó (tehát nem Cockroft, mint a legtöbb magyar szerzői hivatkozásban). Vagy például szöveg közben Ragnasson és Bosterli (az irodalomjegyzékben már helyesen Ragnarsson és Bolsterli) olvasható. Majorana neve is előfordul két n-es alakban. A hivatkozott irodalom nem mindenhol a legfrissebb (például a szeparációs energiák Audi-Wapstra-féle 1993-as kiadásánál van már újabb is).
E kitűnő könyv kiadása mindenképpen nagy nyeresége a magfizikának. Mint általános kézikönyv, a felhalmozódott irodalmi anyagot kompakt formába öntve megkönnyíti a tájékozódást, ugyanakkor a nemzetközi rangú szép hazai eredményeket is felmutatja, megmentve őket a lassú elsüllyedéstől az irodalom áradatában. (Tibor Fényes: Structure of Atomic Nuclei. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2002)
A sorozat szerkesztője, Fónod Zoltán e tizenkettedik kötet Számadásában ezzel kezdi mondandóját: "Utolsó kötetéhez érkezett az 1980-ban elindított Fábry Zoltán-életműsorozat. A megjelent kötetekben az életmű egészét mutattuk be. Kihagyásokat csak elvétve alkalmaztunk…" Mi még hozzátesszük: e kötet - a sorozaton belül - kivételes helyet foglal el. Tematikája és a kötet szerkesztése is erre hívja fel a figyelmet. Ugyanis: a főszövegben az 1969-1970-es írások kapnak helyet (például a Végrendelet, a Nincs elveszett poszt - 1970-ből), a Függelékben A vádlott megszólal; s ehhez csatlakozik az 1945-1948-ból datált Üresjárat (a Noteszek feljegyzései). Mindezt úgy megoldva (szerkezetileg), hogy a 69-70-es írások, valamint A vádlott megszólal, s a Végrendelet mintegy "körülöleli" az Üresjárat noteszeivel együtt a harminchárom írást, melyek a korábbi kötetekből kimaradtak (az 1930-as évekből), s amelyek "a Fábry-életmű szempontjából" és az író "antifasizmusa szempontjából fontosak", hiszen erőteljesen fejezik ki Fábry ilyen irányú törekvéseit.
Persze: a "botránykő" A vádlott megszólal; emiatt késett ez írás elhelyezése az életmű-sorozatban. Igaz, az időrendi közlést felborította, de most, ilyen szerkezeti megoldással talán jobban belesimul az életmű egészébe. Hiszen A vádlott megszólal nem egyenlő az egész Fábry-életművel, mint egy időben értelmezték. Megfordítva igaz: része ennek az életműnek; Fábry Zoltán ebben az írásában (egy) bizonyos, tragikusnak mondható történelmi mozzanatot rögzített. De olvassuk csak úgy, hogy előttünk van Fábry Végrendelete, az utolsó írás, a Nincs elveszett poszt, az Üresjárat notesz-feljegyzései: A vádlott megszólal a "helyére" kerül. Érthető módon: a történelem (és a politika) szorításában óhatatlanul valamiféle legenda vette körül, éppúgy, mint az Üresjárat feljegyzéseit. Most, egy teljesebb szövegkörnyezetben kilépett a nyilvánosság elé.
Azt lehet mondani, ebben az egyetlen kötetben - mintegy összesűrítve - olvasható Fábry Zoltán gondolatrendszerének egésze. Ugyanis: amíg lehetett, Fábry nyíltan és írásban elmondotta azt, amit vészterhes és embert fenyegető időkben, gondolatait rejtetten csak magányának jegyezhetett fel. Más-más tematikai megközelítésben, eltérő célkitűzéssel ugyanarról beszél: a háború ellen, mindenfajta, embert tipró zsarnokság ellen, a humanizmusért, az emberért emel szót. A Nincs elveszett poszt kisebbségi problematikája éppúgy súlyosan nehezedett lelkére és gondolataira, miként az 1937-es Fegyver s vitéz ellen megszívlelendő írói hagyatéka: "vegyétek: ez a mi mondanivalónk. Ennyi a mi értelmünk és örökségünk". Adyról (ki tudja, hányadszor) szólva megdöbbentő a felismerés: "A nagyok, a zsenik sorsa: búvópataksors. El-eltűnnek és újra jelen vannak, és mindig hömpölygőbben, növekvőbben". Miként az "újból élő és makacs halott".
Bizonyos kényszerhelyzetből adódóan a szerkesztés így köti össze a múltat a többszörösen leszorított félmúlttal, emezt pedig - a felszínre emelve - jelenünkkel. Olyan ez, mint a palackposta. Hiszen Fábry életében és sorsában, a stószi házba leszorított, lezárt gondolatok, a notesz-írások egyes történelmi fordulópontokon mindennaposak voltak. Ezek az írások gyakran törmeléknek látszanak, ám belőlük is összeállítható gondolatrendszere. Abban bízott, makacsul: egyszer ezek az írások, gondolattöredékek - ha már ő nem is létezik - napvilágra kerülnek. Ma ezeket az írásokat együtt, valóságként, hagyatékként vehetjük kezünkbe.
Öt hónappal halála előtt öntötte végleges formába végrendeletét. "Az író legigazibb öröksége a mű: könyveinek, írásainak összessége, hatása, továbbélése…" "Végrendeletemmel nem akartam sem többet, sem kevesebbet, mint szlovákiai magyar lényegünknek, a vox humanának látható emléket és továbbható folyamatosságot biztosítani…"
Fónod Zoltán pedig máris előretekint; tudniillik arra gondol, hogy "… a korábban megindított Csehszlovákiai Magyar Írók sorozatban egy tartalmas válogatásban helyet kapjanak a legértékesebb és időtálló Fábry-művek, melyek a jövő számára is megszívlelendő üzenetet hordoznak… "I>(Fábry Zoltán összegyűjtött írásai. 12. kötet. "Újból élő és makacs halott". Válogatta és összeállította Fónod Zoltán. Madách, Posonium, 2001, 560 p.)
A legutóbbi évtizedben történelmi múltunk sok ismeretterjesztő műve látott napvilágot. Talán a legismertebb volt ezek közt a Glatz Ferenc nevével jelzett Magyarok Krónikája. Bizonyos, hogy a gazdag illusztrációs anyaggal, kronológiai adatsorral kísért, általános tájékoztatást nyújtó összefoglalók az adott témában járatlan olvasót egyszerre részesítik a lexikon, a monográfia és az enciklopédia előnyeiben, de eddig ezeknek a népszerűen megírt magas színvonalú munkáknak mindegyike nélkülözte hazai vizeink, azok hasznosításának, kártevéseinek történeti eseményeit, értékelését.
A Vizeink Krónikája népes szerzőgárdája nagy vállalkozásba fogott a színes képekkel bőségesen illusztrált kötet megírásával. Jóllehet, a könyv a hazai illetve a Kárpát-medencei vizek története, tudnunk kell, hogy nemcsak a vizeknek, hanem a népeknek és nemzeteknek is krónikája. A könyv az emberekről, társadalmakról szól, arról, hogy milyen történeti kapcsolatot alakított ki a Kárpát-medencében élő ember a sorsát mindenkor döntően meghatározó elemmel, a vízzel. Miként élt a folyók és állóvizek mentén, hogyan használta őket, miként élt a természet adta lehetőségekkel, hogyan próbálta a vizek károkozásait csökkenteni. Hiszen a magyarság sorsát nemcsak csaták, háborúk, szabadságküzdelmek, napi politikai fordulatok alakították, hanem a mindennapi megélhetéshez vezető gazdálkodás és a folyamatos munka. A könyv közel háromezer kronológiai adata, kétszázötven magyarázó cikke az emberi alkotások történetére helyezi a hangsúlyt.
A könyv cikkeinek jelentékeny része új kutatási eredményeket tartalmaz. Ezekből látható: tévhitnek bizonyult például, hogy a Balaton vízállásának szabályozására Galerius római császár idején építettek volna Siófoknál zsilipet. Egyes környezetvédők szerint a régi ártéri gazdálkodás a vizek mentén élők számára lágy harmóniát jelentett a természettel. A történeti források alapján a valóság az, hogy a "fokok" segítségével űzött gazdálkodás csak a túléléshez lehetett elegendő. A népesség növekedése a 19. században már kikényszerítette a vízszabályozásokkal segített szántóföldi gazdálkodást. A legújabb idők leírása szót ejt az elhárított ár- és belvízveszedelmekről, a "közműollóról", a bányászat dunántúli karsztvizekre gyakorolt hatásairól, a Velencei-tó 1993-95 közötti vízpótlásáról. Részletes összefoglaló tartalmazza az 1989. évi rendszerváltás "trójai falovaként" aposztrofált Bős-Nagymaros dunai vízlépcsőrendszer kérdéseit. A jelent és a várható közeli jövőt az európai uniós csatlakozás vízügyi keretirányelvei és a Vásárhelyi-terv Tisza árvízkárait korlátozni hivatott kiegészítésének irányelvei mutatják be.
A könyv a Vízügyi Múzeum, Levéltár és Könyvgyűjtemény kiadásában, számos vízügyi szervezet és vállalkozás támogatásával jelent meg. (Fejér László (szerk.) Vizeink krónikája. Vízügyi Múzeum, Levéltár és Könyvgyűjtemény, Budapest, 2001. 306 p.)
E terület másik érdekes kiadványa a 18-20. sz. neves vízmérnökeinek életét és munkásságát mutatja be. A vízügyi történelem bővelkedett olyan emberekben, akik nagyszerű szakemberek, kiemelkedő erkölcsiségű emberek és áldozatkész hazafiak voltak. Ebben a könyvben e nagyszerű emberek életútjáról, emberi és mérnöki nagyságáról olvashatunk, tanulva a múltból, erőt merítve a jövőre. A szerző a könyv több helyén is rámutatott, hogy a nagy tetteket végrehajtó egykori vízmérnökeinkről gyakran elfelejtkezett az utókor. Az emlékezés felelevenítésére, a vízügyi szakterület mai munkálóinak és most kezdő fiataljainak tájékoztatására és lelkesítésére állította össze életrajzi gyűjteményét. A könyv I. kötete jeleseink közül a következő személyiségekről emlékezik meg részletesen:
Kiss József (1748-1813), Vay Miklós (1756-1824), Vedres István(1765-1830), Huszár Mátyás (1778-1843), Bodoky Henter Mihály (1782-1838), Bodoki Henter Károly (1814-1868), Bodoky Lajos (1833-1885), Bodoky Kálmán (1858-1918), Beszédes József (1787-1852), Lányi Sámuel(1791-1860), Vásárhelyi Pál (1795-1846), Keczkés Károly (1798-1856), Hieronymi Ottó Ferenc (1803-1850), Hieronymi Károly (1836-1911), Asbóth Sándor (1811-1868), Reitter Ferenc (1813-1874), Képessy József (1818-1876), Herrich Károly (1818-1888), Zsigmondy Vilmos (1821-1888), Zsigmondy Béla (1848 -1916), Boros Frigyes (1825-1892), Péch József (1829-1902), Kvassay Jenő (1850-1919), Malina Gyula (1853-1918), Zielinszki Szilárd (1860-1924), Bogdánfy Ödön (1863-1944), Sajó Elemér (1875-1934) és Lampl Hugó (1883-1976).
A II. kötetben szereplő személyiségek:
Bőhm Ferenc (1736-1799), Balla Antal (1739-1815), Magyar István (1745-1801), Laáb Gáspár (1747-1834), Sexty András (1759-1827), Halász Gáspár (1787-1859), Vörös László (1790-1870), Lechner József (1791-1847), Lechner Lajos (1833-1898), Giba Antal (1797-1846), Varga János (1798-1850), Molnár (Müller) Pál (1815-1904), Katona Antal (1816-1881), Korizmics László (1816-1886), Mihálik János (1818-1892), Mitskei Imre (1820-1899), Hollán Ernő (1824-1900), Mokry Endre (1827-1889), Szojka Gusztáv (1835-1887), Bertalan Lajos (1838-1901), Hajnal Antal (1838-1907), Feketeházy János (1842-1927), Wallandt Ernő (1845-1912), Gerster Béla (1850-1923), Gonda Béla (1851-1933), Benedek Pál (1839-1909), Benedek József (1876-1941), Benedek Pál (1908-1942), Mihailich Győző (1877-1966).
Minden szakterület fejlődésének záloga a múlt eredményeiből való építkezés. A nagy elődök ismerete és megbecsülése a jövő szempontjából fontos. Ez a mai kor feladata és kötelezettsége. A nagy elődök, a nemzet inzselléreinek leltározásakor a szerző úgyszólván a bőség zavarával küzdött. Az előd generációk bővelkednek jeles mérnökökben, akiknek emléket állítani, életútjukat, szakmai munkásságukat és emberi nagyságukat bemutatni szép és hálás feladat volt. (Ágoston István: A nemzet inzsellérei. Alsó-Tisza vidéki Vízügyi Igazgatóság, Szeged, 200 -2002, I. 126 p., II. 134 p.)