A "kommunikáció" olyan gyűjtőfogalom, amelynek definícióját még a szakmabeliek, azaz a fogalmat valamilyen formában a nevükbe foglaló felsőoktatási egységek és akadémiai intézmények sem adják meg a más tudományokban szokásos szigorral. Ez részint az intézményes hagyomány viszonylagos karcsúságára (harminc-negyven esztendő), de főként a vizsgált jelenségkör összetettségére és kiterjedésére vezethető vissza: tudományt próbáló feladat egységes és nem túl általános elméletét és meghatározását adni oly különböző jelenségeknek, mint a gép-gép, illetve gép-ember közti interakció, a kisebb csoportos társalgás, a nyomtatott és elektronikus médiumok működése és befogadása, a művészi, politikai és marketing-kommunikáció, vagy az eltérő kultúrák, szubkultúrák, társadalmi rétegek és életvilágok tagjai közötti szót értési kísérletek. Integritásának megőrzése érdekében egy-egy elmélet nem tehet többet, mint hogy e tengernyi jelenségből néhányat kiragad, és azokra összpontosít. Jelen írás a személyközi kommunikációt, a mindennapi társalgást veszi szemügyre. Érdeklődési terünket a kommunikáció szerveződési szintjei közül arra leszűkítvén, amelyen a mindennapi életben a leggyakrabban és legotthonosabban mozgunk, úgy vélhetnénk, elhárultak az akadályok az itt fellelhető jelenségek elemzése elől.
Ám a vizsgálódást súlyos módszertani dilemma kíséri. Mert jóllehet a tudományos elméletek egyik legfőbb erénye az egyöntetűség, az emberi megnyilvánulások és psziché magyarázata gyakran nemcsak összetett, de ellentmondásosságot vagy dichotómikusságot sem nélkülöző teóriákhoz vezet. A tudatos és a tudatalatti, az érzéki-érzelmi és a nyelvi-fogalmi, az ébrenlét és az álom tapasztalatainak különbsége nemigen ragadhatók meg ellentmondó vagy legalábbis egymásnak feszülő kettősségek, dichotómikus kategóriák nélkül. Ellentmondásos jellegzetességek, nem meglepő módon, az emberi viselkedési formák egyik legsajátosabbikában, a személyközi kommunikációban is megjelennek; gondoljunk csak a George Bateson-i kettős kötés paradoxális kommunikátumaira (Akard, hogy tetsszen!), a véleményválasztás ellentmondásos viszonyaira (ahol a sajátosság megőrzése elszigetelődéssel, a másokkal való azonosulás viszont a sajátosság teljes feloldódásával fenyeget), vagy a tranzakcióanalízis elemezte (ön)-sorsrontó, mégis újra és újra lefolytatott interakciós játszmákra. Kétséges tehát, hogy a módszertani dilemmát fel tudnánk oldani: legfeljebb elfogadhatjuk. E megengedő attitűd jegyében itt egy további, a személyközi nyelvi kommunikációt lépten-nyomon jellemző kettősséget veszünk szemügyre, amely a megnyilatkozások megértésével kapcsolatos.
A személyközi kommunikáció meghatározó jellegzetessége, hogy a résztvevők folyamatosan jelentéseket hoznak létre és jelentéseket fognak fel (Barnlund, 1977); dacára annak, hogy a jelentés igen tünékeny, nehezen megragadható entitás. A szóban forgó kettősség a jelentés létrehozatalának feltételeihez kapcsolódik, és rendszerint a beszélő által megcélzott, illetve a hallgató által megragadott jelentés különbségében jelentkezik. A kommunikáció sajátossága egyfelől, hogy a jelentés "átadásának" sikeressége nem könnyen ellenőrizhető, és nem is túl gyakran ellenőrzött, másfelől pedig olyan szerkezetesség rejlik benne, amelyre a kommunikáló felek mégis támaszkodhatnak a jelentés létrehozatalakor, illetve megragadásakor. A két tulajdonság összhatása szolgáltatja a megvizsgálandó dichotómiát: potenciális sikertelenség áll szemben a siker ingatag támasztékaival, bizonytalanság a bizonyossággal, avagy, némi túlzással élve, káosz a renddel.
Mi ad okot borúlátásra a kommunikációs siker tekintetében? Mi okunk van azt hinni, hogy az a jelentés, amelyet önnön szavaink és mondataink sajátjának vélünk, nem mindig vagy nem a számunkra elérhető formában jelentkezik a hallgatóság elméjében? Kétségeink legalább három forrásból táplálkozhatnak: a nyelvi jelek jelentésének homályosságának, a kölcsönös tudás lehetetlenségének és a privát élmények kifejezhetetlenségének tényéből.
Alapvető, s a nyelvről való gondolkodásban régen konstatált tény, hogy a nyelvi jelentés sematikus és homályos, akár a térbeli, akár az elvont jelentésű kifejezéseket tekintjük (lásd az antik görög paradoxont: mit jelent az, hogy "halom", hány búzaszem számít egy halomnak?). A legtöbb szó jelentése nem definiálható olyan pontossággal, amely például a matematikai definíciókat jellemzi (leszámítva azt az apró szépséghibát, hogy végső soron a matematikai meghatározások is a természetes nyelv szavainak jelentésén vagy nem kevésbé pontatlan észlelési aktusokon alapulnak). Az ugyan világos például, hogy mi a különbség az olyan igekötős igék jelentései között, mint a meg-, fel-, illetve leemel - az emelés mértéke, illetve a mozgatott tárgynak az ágenshez képesti helyzete és mozgási iránya mérvadó -, ám lehetetlen megállapítani, hogy pontosan hol húzódik az egyik, illetve másik ige által jellemzett helyzetek közti határ. Hasonló nehézséggel találjuk magunkat szemközt, ha például az irigység, akaratosság, ellenszenv szavak jelentése közötti egzakt határokat szeretnénk kijelölni. S a homályos jelentésű szavak használata mindig magában rejti annak a veszélyét, hogy a társalgó felek más meghatározásokat fogadnak el.
A félreértést kiküszöbölné, ha a kommunikációs felek közös vagy kölcsönös tudással rendelkeznének arról, hogy a másik min mit ért (Schiffer, 1972; Clark, 1996), azaz ha A tudná, hogy B tudja, hogy x, illetve B tudná, hogy A tudja, hogy x, illetve ha mindegyikük tudná azt is a másikról, hogy az tudja, hogy az egyik tudja, hogy a másik tudja, hogy x, és így tovább, egyre mélyítve a tudás beágyazottságát. E gondolat sajnálatos empirikus gátja, hogy - klasszikus elmefilozófiai probléma - a másik tudata elérhetetlen: társaink elmeéletébe közvetlenül semmiképpen nem tudunk betekinteni; s ilyenképpen eleve elesünk a közös tudás verifikálásának lehetőségétől.
Az nem is feltétlenül segít, ha a kommunikáló felek tudásának és vélekedéseinek halmaza részlegesen izomorf, megegyező szerkezetű - például mindketten ismernek egy "Jánost", akinek két gyereke és szőke felesége van; s e tulajdonságok révén "azonosítják" be az illetőt -, mert egyező kategoriális címkék mögött különböző tartalmak is megbújhatnak (a hasonlóság ellenére lehet szó két különböző Jánosról). A kölcsönös tudás fogalmának olyan védelmezői, mint Herbert Clark (1996), akik kísérletekkel igyekeznek alátámasztani állításaikat, hajlamosak olyan idealizált helyzeteket vizsgálni, amelyek az imént említett részleges izomorfiából fakadó félreértéseket eleve kiküszöbölik: például két, paravánnal elválasztott kísérleti személy szóbeli egyeztetéssel kisszámú próbálkozás után anélkül azonosít be papírmasé figurákat sikeresen, hogy megmutathatnák a másiknak, hogy épp melyik figuráról beszélnek. Csakhogy a két személy rendelkezésére álló figurahalmaz tagjainak száma nem haladja meg a két tucatot, az előttük fekvő figurák darabról darabra megegyeznek, ráadásul a kirótt feladat lényege, hogy azonosítsák be a figurákat. Ezzel szöges ellentétben a mindennapi kommunikációs helyzetekben a lehetséges referenciák száma rendszerint két tucatnál jóval nagyobb, a felek tudása nem korlátozódik megegyező elemekre, és a szavak jelöltjeinek visszacsatolásos beazonosítása sem jellemző, mert ha azt hisszük, értjük, kiről vagy miről van szó, a kilétéről nem kérdezősködünk (tovább).
Clark szerint a kölcsönös tudást segíti, ha a felek egyazon - tág értelemben vett - kulturális csoportba tartoznak (mindketten buddhisták, sporthorgászok stb.), vagy ha a szavaik jelölte entitások közvetlenül vagy közvetetten jelen vannak mindkettejük számára. A közös jelenlét alapját általános kognitív képességeik biztosítják, amennyiben a figyelmük mezeje megegyezik, az adott entitás perceptuálisan lokalizálható vagy gondolatban könnyen felidézhető, és amennyiben mindketten racionális lények. Jóllehet ezek valóban lényeges fogódzót jelentenek a kommunikáció során (például "A gyertyák csonkig égnek", szól valaki a gyertyafényes vacsora vége felé), ám a megértést nem garantálják (a megnyilatkozás éppúgy utalhat az asztalra állított gyertyákra, ahogyan Márai regényére, vagy épp mindkettőre). Ráadásul, ahogy arra a nyelvfilozófus Donald Davidson (1984) is rámutatott, a másik szavainak és vélekedéseinek egyszerre tulajdonítunk jelentést: egy adott helyzetben valakiről éppúgy támadhat az a benyomásunk, hogy normális jelentéssel használja a szavakat, de furán gondolkodik, mint az, hogy fura jelentéssel használja a szavakat, de normálisan gondolkodik. Általában véve, mondja Davidson, a másik gondolkodásmódját, racionalitását hajlamosak vagyunk a magunké alapján elképzelni, s a szerint értelmezni kommunikációs partnerünk szavait és cselekedeteit. Mivel azonban kétséges, hogy ki-ki saját ésszerűsége a különféle kultúrákra, életkorokra és -tapasztalatokra egyaránt érvényes zsinórmértékül szolgál, ez az értelmezői eljárás minden bizonnyal tévútra viheti, s viszi is az értelmezést.
A félreértés lehetőségét viszont a kölcsönös tudástól függetlenül kiküszöböli, ha a megnyilatkozások jelentése az értelmező közvetlen viselkedésével kapcsolatos - a megértés ellenőrzéséhez elég, ha a pincér kávét hoz, amikor valaki kávét rendel (és nem, mondjuk, tonikot). Legalábbis David Lewis konvenció-felfogását (Lewis, 1969) értelmezhetjük így a kommunikációs helyzetekre és a jelentés megragadásának dilemmáira. Lewis elméletének alapja az, hogy a kölcsönösen függő cselekvésterveken alapuló stratégiai viselkedés kiszámíthatatlansága lényegtelenné, az együttműködés pedig lehetővé válik, ha a felek cselekvése egyértelműsíti az egyet- vagy félreértést: a dilemmám, miszerint nem tudom, hogy a barátom a hozzá vagy a hozzám közelebbi hídon kel majd át a folyón, s hogy így elkerülhetjük egymást, gyakorlati feloldást nyer, amint az illető valamelyik hídon elindul - hisz világossá válik, hogy nekem is arra kell(ett volna) mennem. Ellenvethetjük, hogy azon túl, hogy a viselkedés figyelembe vétele sem mindig szavatolja a kommunikáció sikerét (abból, hogy a pincér kihozta a kávét, nem tudhatom, hogy mi mindent értett még a rendelést kifejező megnyilatkozásomon, vö. Goodman, 1979 projektibilitási paradoxona), a kommunikációs helyzetek jelentős részében nincsen vagy alig számottevő az olyan azonnali vagy nem sokkal később megvalósuló cselekvés, amely a megértés helyességének kritériumául szolgálhatna.
S végül a jelentés sikeres "átvitelének" különféle gátjait vizsgálva nem kerülhetjük ki a kifejezhetetlenségnek a kései Ludwig Wittgenstein (1992) által megfogalmazott problémáját, a privátnyelv létezésének lehetetlenségét. Privát, egyedileg kire-kire szabott nyelv nem létezhet, érvel a filozófus, amennyiben egyéni tapasztalataink köre sokkal nagyobb, mint amit a társas erőfeszítéssel működtetett nyelvünk kínálta formákba belefoglalhatnánk: szubjektív lelki és nem-fogalmi észlelési tartalmaink sokkal finomabban szemcsézettek annál, mintsem hogy a nyelv ritkás szövésű hálóján ne peregjenek át. Wittgenstein szerint a nyelv eredendően interszubjektív kritériumok - ti. észlelhető viselkedés - mentén határozza meg a jelentéseket. Így a kommunikálható tartalmak körét nyelvünk határai jelölik ki, s a tartalmak köre korlátozott, mert szükségszerűen kimaradnak belőle - "szemantikailag irrelevánsnak" bizonyulnak, mondja - a megélt privát élményeink. Nézőpont kérdése, hogy ezt a tételt a leggyengébb vagy éppen a legerősebb érvnek tekintjük a jelentésképzés és jelentésmegragadás problematikussága mellett.
Ezen elgondolások fényében annyi bizonyos, hogy a kommunikáció során félreértés több helyen s többféle formában is felütheti a fejét, és hacsak nem számítunk rá eleve, és nem igyekszünk aktívan kigyomlálni, akkor könnyen megeshet, hogy nem tudjuk meg, hogy valóban megértettük-e a másik szavát, vagy csak úgy hisszük, hogy megértettük.
A fentiekben megrajzolt kép a nyelvi megértés problémákkal terhes oldalát mutatta meg, és nem szólt az értelmezés során megjelenő szerkezetességről és támaszelemekről, amelyek a jelentésképzés és -megragadás folyamatának aktív résztvevői. Ezek bemutatásához többek között Paul Grice implikatúraelméletéről (Grice, 1997), majd Paul Thagard koherenciaelméletéről (Thagard, 2000) kell néhány szót ejtenünk, mert Grice egyik központi meglátása felhasználható egy olyan fogalmi keretben, amelyben a koherencia lesz az értelmezést irányító egyik átfogó elv. E keret a kerülőutas értelmezés elmélete lesz. A másik lényeges, itt részletesen be nem mutatható elv a kognitív relevancia elve (lásd Sperber - Wilson, 1995), amely szintén átfogó jelentőséggel tűnik bírni az emberi megismerés folyamatában, amennyiben - elnagyoltan fogalmazva - azt diktálja, hogy a megnyilatkozások értelmezése mint kognitív folyamat során az értelmező rendszer (az információfeldolgozó elme) a lehető legkisebb erőfeszítéssel a lehető legtöbb információt nyerje ki a számára adott és elérhető adatokból. Itt a relevancia az értelmező kognitív rendszerébe érkező bemenetek tulajdonsága, egy arányérték, a rendszerben az adott bemenet által kiváltani képes eredmények vagy hatások (elérhetővé váló információk) mennyiségének, illetve az azok eléréséhez szükséges feldolgozás költségének az aránya.
Kiindulásképpen érdemes feltennünk, hogy egy m megnyilatkozás jelentése nem
más, mint az a mintázatokba rendeződő hatás, amelyet m az őt értelmező H
hallgató mentális modelljére kifejt.
A relevanciaelmélet felteszi, hogy a nyelvi megnyilatkozások értelmezése közben
az értelmező rendszer mindig a legnagyobb relevanciájú (tehát legtöbb hatással
és legkevesebb feldolgozási költséggel járó) ingereket és adatokat dolgozza
fel. Nehéz azonban teljesen egyetérteni Sperber és Wilson nézetével,
nevezetesen azzal, hogy az értelmezésnek a bemenetek relevanciája általi
irányítottsága önmagában elegendő volna olyan információs szerkezetek
előállításához, amelyek "formátuma" megfelel a mentális modell elvárásainak,
vagyis amelyek a mentális modellbe táplálhatók. Egy megnyilatkozás jelentése
(mint információhalmaz) ugyanis feltehetőleg nem strukturálatlan, vagy nem csak
a nyelvi strukturáltságnak megfelelő szerkezet, amelyet a legrelevánsabb
bemenetek éppen kiadnak. Valószínűbb, hogy az értelmezési folyamatot a
relevancia mellett a mentális modell bemenetének formátumára vonatkozó
strukturális korlátozások és koherencia-elvárások is befolyásolják, egy
háromtagú mintázategyütteshez vezetve, amely az éppen értelmezett
megnyilatkozás jelentésének felel meg.
Háromféle értelmezési mintázatot tételezek: a propozicionális, a diszkurzív és
a motivációs mintázatot. A propozícionális mintázatot az adott megnyilatkozás
propozícionális tartalma (nagyjából a mondat információtartalma), és az ezt
hatókörébe vonó, az adott nyelvben elérhető grammatikai módok valamelyikének
megfelelő operátora (kijelenti, hogy p; felszólít, hogy q stb.) teszi ki; a
diszkurzív mintázat az adott megnyilatkozásnak a társalgás előzményeihez
képesti helyét jelöli ki; a motivációs mintázat pedig a beszélő
elmebeli-lélektani, a hallgató által neki tulajdonított motivációinak, például
szándékainak kontextusában helyezi el a megnyilatkozást. Feltételezésem az,
hogy az emberi elme kognitív szükséglete (tudniillik biológiai felépítéséből
fakad), hogy a mentális modell a nyelvi észleletekkel kapcsolatosan csak az
említett értelmezési mintázatok szerint strukturált bemeneteket fogadja el - az
alternatív értelmezési mintázathármasok esetén a legkoherensebb hármast
választva. Azaz egy m megnyilatkozást (például: London hatalmas!) akkor ért meg
az értelmező, ha képes az m-ből számára közvetlenül előálló szemantikai
reprezentáció(k)ból az értelmezési mintázatok hármasát kialakítani, vagyis
meghatározni a megnyilatkozás propozicionális tartalmát ("London hatalmas"), a
propozicionális tartalmat hatókörébe vonó modális operátort (felkiáltó módú
operátor), a megnyilatkozásnak a társalgás előzményeihez képesti helyét
(indirekt elutasítása X iménti kérésének, hogy Y kalauzolja el X-et London
érdekesebb látnivalóihoz), valamint azt a lélektani-elmebeli motivációs
keretet, amelyben - mondjuk - világossá válik az értelmező számára, hogy miért
az adott implikátumról van szó (például olyan tudáselemek, hogy "Y otthonülő
típus", hogy "az otthonülők nem szívesen kalauzolják látnivalókhoz a
barátaikat" stb. tartozhatnak ide). Amennyiben e hármasan mintázott hatás nem
áll elő, az értelmező a megnyilatkozást töredékesen vagy egyáltalán nem fogja
érteni, mert a mentális modelljébe táplálható bemenetnek csak egy része felel
meg a bemenetekre vonatkozó strukturális elvárásoknak.
E mintázatoknak az értelmezés közbeni megalkotása az elhangzottak alapján vagy
egyszerű, elméleti szempontból kevésbé érdekes folyamat, vagy pedig a Paul
Grice-i társalgási maximák kihasználásához hasonlóan történik (lásd a következő
bekezdést), amennyiben a mintázatok ideális, vagy ideálisan koherens, normál
formája irányítja a hallgató értelmezési folyamatát, azt, ahogyan az
elhangzottakból közvetlenül rendelkezésére állót annak érdekében bővíti vagy
alakítja át, hogy az a mentális modelljébe táplálandó bemenet normál formáját
vegye fel. E második fajta, "igazítsd ki, ha szükséges" típusú értelmezést
kerülőutas értelmezésnek nevezem.
Grice A társalgás logikája című tanulmányában (Grice, 1997) az általa
partikularizált társalgási implikatúrának nevezett jelenség vizsgálatakor az
itt kerülőutasnak mondott értelmezésnek a pragmatikai szakirodalomban jól
ismert eseteit elemezte, olyan eseteket, amikor a hallgató számára a látszólag
tökéletlen információtartalmú megnyilatkozásból világossá válik, hogy a
megnyilatkozás jelentése az explicit tartalom mellett sugallt tartalmakkal
egészítendő ki. A jelen fogalmi kerethez közelítve azt mondhatjuk, Grice azt
vizsgálta, hogy a társalgók milyen, a nyelvhasználatot irányító normákra (nála:
társalgási maximák és együttműködési elv) és azzal kapcsolatos feltevésekre
támaszkodnak ahhoz, hogy a normáktól való látszólagos eltérést
normakövetésként, a megnyilatkozás által közvetlenül kifejezett
információtartalmon túli többletinformációk implikálásának aktusaként
kategorizálhassák újra.
A Grice-i elmélet itt felhasznált meglátása a következő: a beszélő
megnyilatkozását értelmező hallgató akkor is próbál ragaszkodni annak
feltételezéséhez, hogy a beszélő bizonyos normákat követett megnyilatkozása
kiválasztásakor, amikor a megnyilatkozás közvetlen információtartalma első
megközelítésben nem illeszkedik a hallgató elvárásaihoz, azaz amikor az elvárt
mintázathármasnak a megnyilatkozás közvetlen információtartalma alapján történő
egyszerű megkonstruálása számára nem lehetséges. Ez a ragaszkodás - a hallgató
részéről, illetve feltételezése a beszélő részéről - a nyelvi értelmezés és a
nyelvhasználat egyik kulcsmozzanata.
E mozzanat szempontjából figyelemre méltó, hogy a nyelvi jelek értelmezésével
kapcsolatban több kutató is feltételez egy bizonyos egységesítő, normatív
hatást. A különféle javaslatok - a Davidson-féle jóindulat elvének (Davidson,
1984), Kintsch diskurzust illető elgondolásainak (Kintsch, 1988), illetve
Nunberg referenciaelméletenek (Nunberg, 1978) - közös nevezője egyfajta
koherenciának a feltételezése, amely arra indítja a hallgató elméjét, hogy a
látszólag össze nem illő nyelvi-fogalmi elemek lehetséges jelentései-változatai
között addig válogasson, amíg azok összhangba nem kerülnek (épp így válik
kerülőutassá az értelmezés). A koherencia fogalma viszont nincsen minden
elméletben világosan definiálva. Hogy e fogalommal a jelen megközelítést ki
tudjuk egészíteni, Thagard (Thagard, 2000) részletesen kidolgozott
koherenciaelméletéhez fordulunk.
Thagard szerint egy adott halmaz elemei (legyenek ezek logikai szabályok és
helyes következtetések; vélekedések, vágyak és célok; tudományos hipotézisek és
axiómák stb.) között a koherencia/inkoherencia kéttagú összeillési vagy össze
nem illési relációkban, azaz pozitív vagy negatív előjelű kapcsolatokban
jelentkezik. Maguk az össze(-nem-)illési relációk különfélék lehetnek az adott
halmaz elemeitől, azaz tagjaiktól függően: például logikai szabályok és helyes
következtetések esetén pozitív előjelű kapcsolat az igazolási reláció, míg
negatív előjelű kapcsolat az inkonzisztencia (ellentmondási) viszony. A
probléma az adott halmaz elemeinek legkoherensebb rendezése, amelynek feltétele
lehet például, hogy létezzen legalább két olyan össze(-nem-)illési reláció,
amelyek terében vannak megegyező és különböző elemek is; vagy hogy egy adott
halmaz elemei tekintetében ne mindegyik összeillési reláció (például Ki) legyen
tranzitív (például aKib & bKic, de ~(aKic)); vagy hogy némelyik össze nem
illési reláció (például Ih) legyen tranzitív (például eIhf & fIhg & eIhg).
Ilyen esetekben több különböző módon válogathatjuk szét kétfelé az adott halmaz
elemeit (több különböző módon "particionálhatjuk" a halmazt két részbe)
aszerint, hogy az egyik részhalmazba egymással összeillő elemek kerüljenek, a
másikba pedig a velük össze nem illők - e két utóbbi feltételt nevezi Thagard
"koherencia-feltételeknek". Mivel a relációk súlyozva vannak, az alternatív
particionálások közül a legkoherensebb eredményt az adja, amely által a
koherenciafeltételeket az adott particionálás során kielégítő relációk
összsúlyozásaként a legnagyobb értéket kapjuk - mert világos, hogy az
alternatív particionálások nem feltétlenül ugyanazokat a relációkat elégítik ki
(például a fenti Ih össze nem illési relációk közül mindig csak kettő
érvényesülhet egy adott particionálás során - ezt nevezi Thagard a "többszörös
korlátok kielégítése" jelenségének).
Tekintve, hogy az értelmezési mintázatok hármasának előállítása igen gyakran
nem a megnyilatkozásban expliciten elhangzottak egyszerű dekódolásából áll
(például a referenciafeloldás és a képes beszéd problémái, a homályos,
elliptikus vagy hiányos kifejezések értelmezése, vagy az implikált tartalmak
felismerése ilyen), a kerülőutas értelmezés elmélete szempontjából az lesz
érdekes, hogy a különféle értelmezési mintázatok építőkövei egymáshoz
illesztésekor is funkcionálnak-e koherenciaelvárások, és, ha igen, milyen
összeillési és össze nem illési viszonyok mentén, illetve hogy az értelmezési
mintázatok fajtái szerint külön-külön szinteken, vagy pedig valamiféle globális
keretként jelennek-e meg.
Minden okunk megvan azt hinni, hogy mind lokálisan, mind pedig - a több szint
egymásba ágyazódásával - globálisan érvényesülő koherenciaelvárásokkal van
dolgunk. Vagyis: egyfelől adódnak olyan, egy adott értelmezési szintre
vonatkozó koherenciaelvárások, mint például a több szófajú szavak
többértelműségének feloldása (vö. "ég", "ár"); másfelől pedig olyanok, amelyek
valamelyik értelmezési szinten az alternatív (ám külön-külön koherens)
értelmezési mintázatok közötti választásban segítik az értelmezőt azáltal, hogy
a választott mintázatnak koherensen illeszkednie kell a másik két szinten
előálló mintázatokkal. Például segítenek annak megállapításában az implikatúrák
kinyerése közben, hogy a beszélő ironizál-e, vagy annak felfejtésében, hogy
megnyilatkozása mögött milyen szándék rejlik, hiszen bizonyos implikáció
feltételezése csak bizonyos motivációs háttér előtt koherens.
Az értelmezési mintázatok különböző szintjeihez kapcsolódó szerkezeti és
koherenciaelvárások - amelyek, szemben a megértés külső kritériumául szolgálni
tudó viselkedéssel (lásd fentebb) - a megértés helyességének belső kritériumait
képezik; az általuk rendezett elemek pedig a következők.
A propozicionális mintázat szintjén összeillési és össze nem illési viszonyokba
rendezendő elemek: az explicit és implicit morféma- és szintagmajelentések, a
morfémák és együtteseik lehetséges referenciái, a grammatikai szabályok, a
lehetséges mondatjelentések, a mondatalkotók relatív hangsúlyai. Összeillési és
össze nem illési viszonyok: szemantikai (jelentésbeli) ellentétesség,
(a)-grammatikalitás, kollokációs jelleg (szokásos együtt előfordulása több
kifejezésnek), topik-fókusz sémák (tartalmi elemek kontrasztba állítása,
például János vette el Marit, nem pedig Zoltán), fogalmi-gondolati
elfogadhatóság, kerekség. Itt a hallgató olyan "kerek egész" gondolati
tartalmak összeállítására törekszik, amelyek egy vagy több, minden
argumentumhelyükön telített nyelvi predikátumokkal volnának leírhatóak, ha
nyelviek lennének (de mentális formátumúak).
A diszkurzív mintázat szintjén rendezendő elemek: az adott megnyilatkozáshoz
kapcsolható lehetséges mondatjelentések, a lehetséges szomszédossági
szerkezetek elemei és a beszélőnek tulajdonítható implikált tartalmak.
Összeillési és össze nem illési viszonyok: tematikai, meta-tematikai kapcsolat
vagy ezek hiánya, szokásos egymásra következési szerkezetek (például
"felszólítás-visszautasítás"; "bocsánatkérés-jóváhagyás" stb.), konvencionális
kapcsolódás. E szinten a hallgató az adott megnyilatkozást a számára
elképzelhető szomszédossági szerkezetek valamelyik tagjaként igyekszik
beazonosítani.
A motivációs mintázat szintjén koherens viszonyokba rendezendő elemek: a
beszélő lelki-tudati tartalmai (vélekedései, félelmei, vágyai stb.), illetve a
hallgatónak a beszélővel kapcsolatos korábbi benyomásai. Összeillési és össze
nem illési viszonyok: a többé-kevésbé racionális (esetleg tudottan
irracionális) észjárás következtetési mintázataiban és a gyakorlati okoskodás
sémáiban megjelenő viszonyok, illetve a davidsoni jóindulat elve, miszerint a
másikat alapvetően mint racionálisan cselekvő lényt igyekszünk megérteni,
valamint további cselekvési kritériumok (amelyek megszabják, mely cselekedetek
számítnak helyesnek, hitelesnek, elvártnak), illetve esetleges
inkonzisztenciaviszonyok (a beszélő korábbi viselkedésének és
megnyilatkozásainak tartalma tekintetében). A hallgató itt egyfajta
intencionális alapállást (Dennett, 1998) vesz fel, amennyiben a beszélő általa
sejtett mértékű racionalitásából kiindulva visszafelé haladva olyan gyakorlati
okoskodásmintázatot épít fel, amely jól magyarázza a beszélő általában vett
viselkedését.
E leírás természetesen némileg idealizált változatát mutatja be a nyelvi
kommunikáció során működő értelmezési mechanizmusnak. Egészen biztos, hogy a
mindennapi kommunikációs gyakorlatunkban a leírt folyamatok olykor csak
részben, és legtöbbször a tudatosság szintje alatt játszódnak le, tudatosan
rendszerint csak az eredményükkel szembesülünk (egy mondat hallatán hirtelen
úgy véljük: Amilyen alávaló, ezzel azt sugallja, hogy...). Tiszta esetek mégis
előfordulnak. És ha a megértés nehézségei valóban oly jelentősek, amint azt az
első részben sorakozó érvek sugallják, akkor attól függetlenül, hogy e
folyamatok és az őket létrehozó mechanizmusok mennyire sűrűn adnak hírt
magukról a tudat számára, beláthatjuk, nélkülük az a kommunikáció során
többé-kevésbé gyakran megjelenő intuíciónk, hogy sikerült szót értenünk a
másikkal, egészen valószínűtlenné és ritkábbá válna.
Köszönöm Széchényi Ágnesnek, hogy jelen munka elkészítésére biztatott.
Kulcsszavak: személyközi kommunikáció, belső és külső kritériumok a nyelvi
értelmezésben, koherencia, a kerülőutas értelmezés elmélete
1 Neurobiológiai és nem kommunikációelméleti kérdés, hogy az emberi elmében
hogyan valósul meg a világ "mentális leképezése", azaz hogy milyen
"formátumban" és elrendeződésben találhatóak meg azok az információk, amelyek
révén tudjuk például, hogy hogyan kell kihúzni egy dugót, felismerni a
gyerekeinket, vagy megállapítani, hogy igaz-e, hogy Róma Olaszország fővárosa.
Bármilyen "formátumot" és elrendeződést fedjen is fel a jövő neurobiológiája a
fent jelzett tudásokkal kapcsolatban (amelyek abban a mértékben lesznek
érdekesek az itt mentális modellnek nevezett szerveződés szempontjából, amilyen
mértékben egyikhez-másikhoz nyelvileg hozzáférünk), a szövegben használt
"mentális modell" kifejezés helykitöltőként szolgál a majdani neurobiológiai
leírás helyett.
IRODALOM
Barnlund, Dean C. (1977): A kommunikáció tranzakciós modellje. In: Horányi
Özséb (szerk.): Kommunikáció 1. Közgazdasági és Jogi, Budapest, 17-36
Clark, Herbert H. (1996): Using Language. Cambridge University Press, Cambridge
Davidson, Donald (1984): Essays on Truth and Interpretation. Clarendon Press,
Oxford
Dennett, Daniel (1998): Az intencionalitás filozófiája. Osiris/Gond, Budapest
Goodman, Nelson (1979): Fact, Fiction, and Forecast. Harvard University Press,
Cambridge, Mass.
Grice, Paul (1997): A társalgás logikája. In: Pléh Csaba - Síklaki István -
Terestyéni Tamás (szerk.) Nyelv - Kommunikáció - Cselekvés. Osiris, Bp., 213-227
Johnson-Laird, Philip N. (1983): Mental Models: Towards a Cognitive Science of
Language, Inference, and Consciousness. Harvard University Press, Cambridge,
Mass.
Kintsch, Walter (1988): The Role of Knowledge in Discourse Comprehension: A
Construction-Integration Model. Psychological Review. 95, 163-182.
Lewis, David K. (1969): Convention: A philosophical study. Harvard University
Press, Cambridge, Mass.
Nunberg, Geoffrey (1978): The Pragmatics of Reference. Indiana University
Linguistics Club, Bloomington, Ind.
Regier, Terry (1996): The Human Semantic Potential: Spatial Language and
Constrained Connectionism. MIT Press, Cambridge, Mass.
Schiffer, Stephen (1972): Meaning. Oxford University Press, Oxford
Sperber, Dan - Wilson, Deirdre (1995): Relevance. Communication and Cognition.
Basil Blackwell, Oxford
Thagard, Paul (2000): Coherence in Thought and Action. MIT Press, Cambridge,
Mass.
Wittgenstein, Ludwig (1992): Filozófiai vizsgálódások. Atlantisz, Budapest
<-- Vissza a 2004/8 szám tartalomjegyzékére
<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra
[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]