Magyar Tudomány, 2004/8 856. o.

Tudományterületek új határain

Pólya Tamás

egyetemi tanársegéd, Pécsi Tudományegyetem, Mozgókép Tanulmányok Központ - polya @ btk.pte.hu

SIKERTELENSÉG ÉS KOHERENCIA A NYELVI KOMMUNIKÁCIÓBAN


A "kommunikáció" olyan gyűjtőfogalom, amelynek definícióját még a szakmabeliek, azaz a fogalmat valamilyen formában a nevükbe foglaló felsőoktatási egységek és akadémiai intézmények sem adják meg a más tudományokban szokásos szigorral. Ez részint az intézményes hagyomány viszonylagos karcsúságára (harminc-negyven esztendő), de főként a vizsgált jelenségkör összetettségére és kiterjedésére vezethető vissza: tudományt próbáló feladat egységes és nem túl általános elméletét és meghatározását adni oly különböző jelenségeknek, mint a gép-gép, illetve gép-ember közti interakció, a kisebb csoportos társalgás, a nyomtatott és elektronikus médiumok működése és befogadása, a művészi, politikai és marketing-kommunikáció, vagy az eltérő kultúrák, szubkultúrák, társadalmi rétegek és életvilágok tagjai közötti szót értési kísérletek. Integritásának megőrzése érdekében egy-egy elmélet nem tehet többet, mint hogy e tengernyi jelenségből néhányat kiragad, és azokra összpontosít. Jelen írás a személyközi kommunikációt, a mindennapi társalgást veszi szemügyre. Érdeklődési terünket a kommunikáció szerveződési szintjei közül arra leszűkítvén, amelyen a mindennapi életben a leggyakrabban és legotthonosabban mozgunk, úgy vélhetnénk, elhárultak az akadályok az itt fellelhető jelenségek elemzése elől.

Ám a vizsgálódást súlyos módszertani dilemma kíséri. Mert jóllehet a tudományos elméletek egyik legfőbb erénye az egyöntetűség, az emberi megnyilvánulások és psziché magyarázata gyakran nemcsak összetett, de ellentmondásosságot vagy dichotómikusságot sem nélkülöző teóriákhoz vezet. A tudatos és a tudatalatti, az érzéki-érzelmi és a nyelvi-fogalmi, az ébrenlét és az álom tapasztalatainak különbsége nemigen ragadhatók meg ellentmondó vagy legalábbis egymásnak feszülő kettősségek, dichotómikus kategóriák nélkül. Ellentmondásos jellegzetességek, nem meglepő módon, az emberi viselkedési formák egyik legsajátosabbikában, a személyközi kommunikációban is megjelennek; gondoljunk csak a George Bateson-i kettős kötés paradoxális kommunikátumaira (Akard, hogy tetsszen!), a véleményválasztás ellentmondásos viszonyaira (ahol a sajátosság megőrzése elszigetelődéssel, a másokkal való azonosulás viszont a sajátosság teljes feloldódásával fenyeget), vagy a tranzakcióanalízis elemezte (ön)-sorsrontó, mégis újra és újra lefolytatott interakciós játszmákra. Kétséges tehát, hogy a módszertani dilemmát fel tudnánk oldani: legfeljebb elfogadhatjuk. E megengedő attitűd jegyében itt egy további, a személyközi nyelvi kommunikációt lépten-nyomon jellemző kettősséget veszünk szemügyre, amely a megnyilatkozások megértésével kapcsolatos.

A személyközi kommunikáció meghatározó jellegzetessége, hogy a résztvevők folyamatosan jelentéseket hoznak létre és jelentéseket fognak fel (Barnlund, 1977); dacára annak, hogy a jelentés igen tünékeny, nehezen megragadható entitás. A szóban forgó kettősség a jelentés létrehozatalának feltételeihez kapcsolódik, és rendszerint a beszélő által megcélzott, illetve a hallgató által megragadott jelentés különbségében jelentkezik. A kommunikáció sajátossága egyfelől, hogy a jelentés "átadásának" sikeressége nem könnyen ellenőrizhető, és nem is túl gyakran ellenőrzött, másfelől pedig olyan szerkezetesség rejlik benne, amelyre a kommunikáló felek mégis támaszkodhatnak a jelentés létrehozatalakor, illetve megragadásakor. A két tulajdonság összhatása szolgáltatja a megvizsgálandó dichotómiát: potenciális sikertelenség áll szemben a siker ingatag támasztékaival, bizonytalanság a bizonyossággal, avagy, némi túlzással élve, káosz a renddel.

Mi ad okot borúlátásra a kommunikációs siker tekintetében? Mi okunk van azt hinni, hogy az a jelentés, amelyet önnön szavaink és mondataink sajátjának vélünk, nem mindig vagy nem a számunkra elérhető formában jelentkezik a hallgatóság elméjében? Kétségeink legalább három forrásból táplálkozhatnak: a nyelvi jelek jelentésének homályosságának, a kölcsönös tudás lehetetlenségének és a privát élmények kifejezhetetlenségének tényéből.

Alapvető, s a nyelvről való gondolkodásban régen konstatált tény, hogy a nyelvi jelentés sematikus és homályos, akár a térbeli, akár az elvont jelentésű kifejezéseket tekintjük (lásd az antik görög paradoxont: mit jelent az, hogy "halom", hány búzaszem számít egy halomnak?). A legtöbb szó jelentése nem definiálható olyan pontossággal, amely például a matematikai definíciókat jellemzi (leszámítva azt az apró szépséghibát, hogy végső soron a matematikai meghatározások is a természetes nyelv szavainak jelentésén vagy nem kevésbé pontatlan észlelési aktusokon alapulnak). Az ugyan világos például, hogy mi a különbség az olyan igekötős igék jelentései között, mint a meg-, fel-, illetve leemel - az emelés mértéke, illetve a mozgatott tárgynak az ágenshez képesti helyzete és mozgási iránya mérvadó -, ám lehetetlen megállapítani, hogy pontosan hol húzódik az egyik, illetve másik ige által jellemzett helyzetek közti határ. Hasonló nehézséggel találjuk magunkat szemközt, ha például az irigység, akaratosság, ellenszenv szavak jelentése közötti egzakt határokat szeretnénk kijelölni. S a homályos jelentésű szavak használata mindig magában rejti annak a veszélyét, hogy a társalgó felek más meghatározásokat fogadnak el.

A félreértést kiküszöbölné, ha a kommunikációs felek közös vagy kölcsönös tudással rendelkeznének arról, hogy a másik min mit ért (Schiffer, 1972; Clark, 1996), azaz ha A tudná, hogy B tudja, hogy x, illetve B tudná, hogy A tudja, hogy x, illetve ha mindegyikük tudná azt is a másikról, hogy az tudja, hogy az egyik tudja, hogy a másik tudja, hogy x, és így tovább, egyre mélyítve a tudás beágyazottságát. E gondolat sajnálatos empirikus gátja, hogy - klasszikus elmefilozófiai probléma - a másik tudata elérhetetlen: társaink elmeéletébe közvetlenül semmiképpen nem tudunk betekinteni; s ilyenképpen eleve elesünk a közös tudás verifikálásának lehetőségétől.

Az nem is feltétlenül segít, ha a kommunikáló felek tudásának és vélekedéseinek halmaza részlegesen izomorf, megegyező szerkezetű - például mindketten ismernek egy "Jánost", akinek két gyereke és szőke felesége van; s e tulajdonságok révén "azonosítják" be az illetőt -, mert egyező kategoriális címkék mögött különböző tartalmak is megbújhatnak (a hasonlóság ellenére lehet szó két különböző Jánosról). A kölcsönös tudás fogalmának olyan védelmezői, mint Herbert Clark (1996), akik kísérletekkel igyekeznek alátámasztani állításaikat, hajlamosak olyan idealizált helyzeteket vizsgálni, amelyek az imént említett részleges izomorfiából fakadó félreértéseket eleve kiküszöbölik: például két, paravánnal elválasztott kísérleti személy szóbeli egyeztetéssel kisszámú próbálkozás után anélkül azonosít be papírmasé figurákat sikeresen, hogy megmutathatnák a másiknak, hogy épp melyik figuráról beszélnek. Csakhogy a két személy rendelkezésére álló figurahalmaz tagjainak száma nem haladja meg a két tucatot, az előttük fekvő figurák darabról darabra megegyeznek, ráadásul a kirótt feladat lényege, hogy azonosítsák be a figurákat. Ezzel szöges ellentétben a mindennapi kommunikációs helyzetekben a lehetséges referenciák száma rendszerint két tucatnál jóval nagyobb, a felek tudása nem korlátozódik megegyező elemekre, és a szavak jelöltjeinek visszacsatolásos beazonosítása sem jellemző, mert ha azt hisszük, értjük, kiről vagy miről van szó, a kilétéről nem kérdezősködünk (tovább).

Clark szerint a kölcsönös tudást segíti, ha a felek egyazon - tág értelemben vett - kulturális csoportba tartoznak (mindketten buddhisták, sporthorgászok stb.), vagy ha a szavaik jelölte entitások közvetlenül vagy közvetetten jelen vannak mindkettejük számára. A közös jelenlét alapját általános kognitív képességeik biztosítják, amennyiben a figyelmük mezeje megegyezik, az adott entitás perceptuálisan lokalizálható vagy gondolatban könnyen felidézhető, és amennyiben mindketten racionális lények. Jóllehet ezek valóban lényeges fogódzót jelentenek a kommunikáció során (például "A gyertyák csonkig égnek", szól valaki a gyertyafényes vacsora vége felé), ám a megértést nem garantálják (a megnyilatkozás éppúgy utalhat az asztalra állított gyertyákra, ahogyan Márai regényére, vagy épp mindkettőre). Ráadásul, ahogy arra a nyelvfilozófus Donald Davidson (1984) is rámutatott, a másik szavainak és vélekedéseinek egyszerre tulajdonítunk jelentést: egy adott helyzetben valakiről éppúgy támadhat az a benyomásunk, hogy normális jelentéssel használja a szavakat, de furán gondolkodik, mint az, hogy fura jelentéssel használja a szavakat, de normálisan gondolkodik. Általában véve, mondja Davidson, a másik gondolkodásmódját, racionalitását hajlamosak vagyunk a magunké alapján elképzelni, s a szerint értelmezni kommunikációs partnerünk szavait és cselekedeteit. Mivel azonban kétséges, hogy ki-ki saját ésszerűsége a különféle kultúrákra, életkorokra és -tapasztalatokra egyaránt érvényes zsinórmértékül szolgál, ez az értelmezői eljárás minden bizonnyal tévútra viheti, s viszi is az értelmezést.

A félreértés lehetőségét viszont a kölcsönös tudástól függetlenül kiküszöböli, ha a megnyilatkozások jelentése az értelmező közvetlen viselkedésével kapcsolatos - a megértés ellenőrzéséhez elég, ha a pincér kávét hoz, amikor valaki kávét rendel (és nem, mondjuk, tonikot). Legalábbis David Lewis konvenció-felfogását (Lewis, 1969) értelmezhetjük így a kommunikációs helyzetekre és a jelentés megragadásának dilemmáira. Lewis elméletének alapja az, hogy a kölcsönösen függő cselekvésterveken alapuló stratégiai viselkedés kiszámíthatatlansága lényegtelenné, az együttműködés pedig lehetővé válik, ha a felek cselekvése egyértelműsíti az egyet- vagy félreértést: a dilemmám, miszerint nem tudom, hogy a barátom a hozzá vagy a hozzám közelebbi hídon kel majd át a folyón, s hogy így elkerülhetjük egymást, gyakorlati feloldást nyer, amint az illető valamelyik hídon elindul - hisz világossá válik, hogy nekem is arra kell(ett volna) mennem. Ellenvethetjük, hogy azon túl, hogy a viselkedés figyelembe vétele sem mindig szavatolja a kommunikáció sikerét (abból, hogy a pincér kihozta a kávét, nem tudhatom, hogy mi mindent értett még a rendelést kifejező megnyilatkozásomon, vö. Goodman, 1979 projektibilitási paradoxona), a kommunikációs helyzetek jelentős részében nincsen vagy alig számottevő az olyan azonnali vagy nem sokkal később megvalósuló cselekvés, amely a megértés helyességének kritériumául szolgálhatna.

S végül a jelentés sikeres "átvitelének" különféle gátjait vizsgálva nem kerülhetjük ki a kifejezhetetlenségnek a kései Ludwig Wittgenstein (1992) által megfogalmazott problémáját, a privátnyelv létezésének lehetetlenségét. Privát, egyedileg kire-kire szabott nyelv nem létezhet, érvel a filozófus, amennyiben egyéni tapasztalataink köre sokkal nagyobb, mint amit a társas erőfeszítéssel működtetett nyelvünk kínálta formákba belefoglalhatnánk: szubjektív lelki és nem-fogalmi észlelési tartalmaink sokkal finomabban szemcsézettek annál, mintsem hogy a nyelv ritkás szövésű hálóján ne peregjenek át. Wittgenstein szerint a nyelv eredendően interszubjektív kritériumok - ti. észlelhető viselkedés - mentén határozza meg a jelentéseket. Így a kommunikálható tartalmak körét nyelvünk határai jelölik ki, s a tartalmak köre korlátozott, mert szükségszerűen kimaradnak belőle - "szemantikailag irrelevánsnak" bizonyulnak, mondja - a megélt privát élményeink. Nézőpont kérdése, hogy ezt a tételt a leggyengébb vagy éppen a legerősebb érvnek tekintjük a jelentésképzés és jelentésmegragadás problematikussága mellett.

Ezen elgondolások fényében annyi bizonyos, hogy a kommunikáció során félreértés több helyen s többféle formában is felütheti a fejét, és hacsak nem számítunk rá eleve, és nem igyekszünk aktívan kigyomlálni, akkor könnyen megeshet, hogy nem tudjuk meg, hogy valóban megértettük-e a másik szavát, vagy csak úgy hisszük, hogy megértettük.

A fentiekben megrajzolt kép a nyelvi megértés problémákkal terhes oldalát mutatta meg, és nem szólt az értelmezés során megjelenő szerkezetességről és támaszelemekről, amelyek a jelentésképzés és -megragadás folyamatának aktív résztvevői. Ezek bemutatásához többek között Paul Grice implikatúraelméletéről (Grice, 1997), majd Paul Thagard koherenciaelméletéről (Thagard, 2000) kell néhány szót ejtenünk, mert Grice egyik központi meglátása felhasználható egy olyan fogalmi keretben, amelyben a koherencia lesz az értelmezést irányító egyik átfogó elv. E keret a kerülőutas értelmezés elmélete lesz. A másik lényeges, itt részletesen be nem mutatható elv a kognitív relevancia elve (lásd Sperber - Wilson, 1995), amely szintén átfogó jelentőséggel tűnik bírni az emberi megismerés folyamatában, amennyiben - elnagyoltan fogalmazva - azt diktálja, hogy a megnyilatkozások értelmezése mint kognitív folyamat során az értelmező rendszer (az információfeldolgozó elme) a lehető legkisebb erőfeszítéssel a lehető legtöbb információt nyerje ki a számára adott és elérhető adatokból. Itt a relevancia az értelmező kognitív rendszerébe érkező bemenetek tulajdonsága, egy arányérték, a rendszerben az adott bemenet által kiváltani képes eredmények vagy hatások (elérhetővé váló információk) mennyiségének, illetve az azok eléréséhez szükséges feldolgozás költségének az aránya.

Kiindulásképpen érdemes feltennünk, hogy egy m megnyilatkozás jelentése nem más, mint az a mintázatokba rendeződő hatás, amelyet m az őt értelmező H hallgató mentális modelljére kifejt.1 Ezzel több dolgot is nyerünk. Egyfelől megragadhatóvá, empirikusan vizsgálhatóvá válik a jelentés mint entitás, méghozzá egy manapság igen erős interdiszciplináris keret, a kognitív tudomány eszközeivel; másfelől pedig, ha nem zárjuk ki, hogy a mentális modell egy része vagy egésze képes nem mondatszerű (nem propozicionális) formátumú információkat kezelni, akkor például a térbeli kifejezések jelentésének homályossága épp a nem mondatszerűség miatt nem jelent majd problémát (Johnson-Laird, 1983; Regier, 1996). Tegyük fel továbbá azt is, hogy az értelmező kognitív rendszere az m megnyilatkozás feldolgozásából közvetlenül előálló információhalmazt vagy szemantikai reprezentációt (Dan Sperber és Deirdre Wilson terminusa), vagyis mindazt az információt, amely a megnyilatkozásból magából az adott nyelv lexikája és nyelvtani szabályai alapján közvetlenül kinyerhető - valamint olyan releváns kontextuális információkat, mint például, hogy hol hangzik el a megnyilatkozás - az értelmező mentális modelljébe juttatja, illetve igyekszik juttatni.

A relevanciaelmélet felteszi, hogy a nyelvi megnyilatkozások értelmezése közben az értelmező rendszer mindig a legnagyobb relevanciájú (tehát legtöbb hatással és legkevesebb feldolgozási költséggel járó) ingereket és adatokat dolgozza fel. Nehéz azonban teljesen egyetérteni Sperber és Wilson nézetével, nevezetesen azzal, hogy az értelmezésnek a bemenetek relevanciája általi irányítottsága önmagában elegendő volna olyan információs szerkezetek előállításához, amelyek "formátuma" megfelel a mentális modell elvárásainak, vagyis amelyek a mentális modellbe táplálhatók. Egy megnyilatkozás jelentése (mint információhalmaz) ugyanis feltehetőleg nem strukturálatlan, vagy nem csak a nyelvi strukturáltságnak megfelelő szerkezet, amelyet a legrelevánsabb bemenetek éppen kiadnak. Valószínűbb, hogy az értelmezési folyamatot a relevancia mellett a mentális modell bemenetének formátumára vonatkozó strukturális korlátozások és koherencia-elvárások is befolyásolják, egy háromtagú mintázategyütteshez vezetve, amely az éppen értelmezett megnyilatkozás jelentésének felel meg.

Háromféle értelmezési mintázatot tételezek: a propozicionális, a diszkurzív és a motivációs mintázatot. A propozícionális mintázatot az adott megnyilatkozás propozícionális tartalma (nagyjából a mondat információtartalma), és az ezt hatókörébe vonó, az adott nyelvben elérhető grammatikai módok valamelyikének megfelelő operátora (kijelenti, hogy p; felszólít, hogy q stb.) teszi ki; a diszkurzív mintázat az adott megnyilatkozásnak a társalgás előzményeihez képesti helyét jelöli ki; a motivációs mintázat pedig a beszélő elmebeli-lélektani, a hallgató által neki tulajdonított motivációinak, például szándékainak kontextusában helyezi el a megnyilatkozást. Feltételezésem az, hogy az emberi elme kognitív szükséglete (tudniillik biológiai felépítéséből fakad), hogy a mentális modell a nyelvi észleletekkel kapcsolatosan csak az említett értelmezési mintázatok szerint strukturált bemeneteket fogadja el - az alternatív értelmezési mintázathármasok esetén a legkoherensebb hármast választva. Azaz egy m megnyilatkozást (például: London hatalmas!) akkor ért meg az értelmező, ha képes az m-ből számára közvetlenül előálló szemantikai reprezentáció(k)ból az értelmezési mintázatok hármasát kialakítani, vagyis meghatározni a megnyilatkozás propozicionális tartalmát ("London hatalmas"), a propozicionális tartalmat hatókörébe vonó modális operátort (felkiáltó módú operátor), a megnyilatkozásnak a társalgás előzményeihez képesti helyét (indirekt elutasítása X iménti kérésének, hogy Y kalauzolja el X-et London érdekesebb látnivalóihoz), valamint azt a lélektani-elmebeli motivációs keretet, amelyben - mondjuk - világossá válik az értelmező számára, hogy miért az adott implikátumról van szó (például olyan tudáselemek, hogy "Y otthonülő típus", hogy "az otthonülők nem szívesen kalauzolják látnivalókhoz a barátaikat" stb. tartozhatnak ide). Amennyiben e hármasan mintázott hatás nem áll elő, az értelmező a megnyilatkozást töredékesen vagy egyáltalán nem fogja érteni, mert a mentális modelljébe táplálható bemenetnek csak egy része felel meg a bemenetekre vonatkozó strukturális elvárásoknak.

E mintázatoknak az értelmezés közbeni megalkotása az elhangzottak alapján vagy egyszerű, elméleti szempontból kevésbé érdekes folyamat, vagy pedig a Paul Grice-i társalgási maximák kihasználásához hasonlóan történik (lásd a következő bekezdést), amennyiben a mintázatok ideális, vagy ideálisan koherens, normál formája irányítja a hallgató értelmezési folyamatát, azt, ahogyan az elhangzottakból közvetlenül rendelkezésére állót annak érdekében bővíti vagy alakítja át, hogy az a mentális modelljébe táplálandó bemenet normál formáját vegye fel. E második fajta, "igazítsd ki, ha szükséges" típusú értelmezést kerülőutas értelmezésnek nevezem.

Grice A társalgás logikája című tanulmányában (Grice, 1997) az általa partikularizált társalgási implikatúrának nevezett jelenség vizsgálatakor az itt kerülőutasnak mondott értelmezésnek a pragmatikai szakirodalomban jól ismert eseteit elemezte, olyan eseteket, amikor a hallgató számára a látszólag tökéletlen információtartalmú megnyilatkozásból világossá válik, hogy a megnyilatkozás jelentése az explicit tartalom mellett sugallt tartalmakkal egészítendő ki. A jelen fogalmi kerethez közelítve azt mondhatjuk, Grice azt vizsgálta, hogy a társalgók milyen, a nyelvhasználatot irányító normákra (nála: társalgási maximák és együttműködési elv) és azzal kapcsolatos feltevésekre támaszkodnak ahhoz, hogy a normáktól való látszólagos eltérést normakövetésként, a megnyilatkozás által közvetlenül kifejezett információtartalmon túli többletinformációk implikálásának aktusaként kategorizálhassák újra.

A Grice-i elmélet itt felhasznált meglátása a következő: a beszélő megnyilatkozását értelmező hallgató akkor is próbál ragaszkodni annak feltételezéséhez, hogy a beszélő bizonyos normákat követett megnyilatkozása kiválasztásakor, amikor a megnyilatkozás közvetlen információtartalma első megközelítésben nem illeszkedik a hallgató elvárásaihoz, azaz amikor az elvárt mintázathármasnak a megnyilatkozás közvetlen információtartalma alapján történő egyszerű megkonstruálása számára nem lehetséges. Ez a ragaszkodás - a hallgató részéről, illetve feltételezése a beszélő részéről - a nyelvi értelmezés és a nyelvhasználat egyik kulcsmozzanata.

E mozzanat szempontjából figyelemre méltó, hogy a nyelvi jelek értelmezésével kapcsolatban több kutató is feltételez egy bizonyos egységesítő, normatív hatást. A különféle javaslatok - a Davidson-féle jóindulat elvének (Davidson, 1984), Kintsch diskurzust illető elgondolásainak (Kintsch, 1988), illetve Nunberg referenciaelméletenek (Nunberg, 1978) - közös nevezője egyfajta koherenciának a feltételezése, amely arra indítja a hallgató elméjét, hogy a látszólag össze nem illő nyelvi-fogalmi elemek lehetséges jelentései-változatai között addig válogasson, amíg azok összhangba nem kerülnek (épp így válik kerülőutassá az értelmezés). A koherencia fogalma viszont nincsen minden elméletben világosan definiálva. Hogy e fogalommal a jelen megközelítést ki tudjuk egészíteni, Thagard (Thagard, 2000) részletesen kidolgozott koherenciaelméletéhez fordulunk.

Thagard szerint egy adott halmaz elemei (legyenek ezek logikai szabályok és helyes következtetések; vélekedések, vágyak és célok; tudományos hipotézisek és axiómák stb.) között a koherencia/inkoherencia kéttagú összeillési vagy össze nem illési relációkban, azaz pozitív vagy negatív előjelű kapcsolatokban jelentkezik. Maguk az össze(-nem-)illési relációk különfélék lehetnek az adott halmaz elemeitől, azaz tagjaiktól függően: például logikai szabályok és helyes következtetések esetén pozitív előjelű kapcsolat az igazolási reláció, míg negatív előjelű kapcsolat az inkonzisztencia (ellentmondási) viszony. A probléma az adott halmaz elemeinek legkoherensebb rendezése, amelynek feltétele lehet például, hogy létezzen legalább két olyan össze(-nem-)illési reláció, amelyek terében vannak megegyező és különböző elemek is; vagy hogy egy adott halmaz elemei tekintetében ne mindegyik összeillési reláció (például Ki) legyen tranzitív (például aKib & bKic, de ~(aKic)); vagy hogy némelyik össze nem illési reláció (például Ih) legyen tranzitív (például eIhf & fIhg & eIhg). Ilyen esetekben több különböző módon válogathatjuk szét kétfelé az adott halmaz elemeit (több különböző módon "particionálhatjuk" a halmazt két részbe) aszerint, hogy az egyik részhalmazba egymással összeillő elemek kerüljenek, a másikba pedig a velük össze nem illők - e két utóbbi feltételt nevezi Thagard "koherencia-feltételeknek". Mivel a relációk súlyozva vannak, az alternatív particionálások közül a legkoherensebb eredményt az adja, amely által a koherenciafeltételeket az adott particionálás során kielégítő relációk összsúlyozásaként a legnagyobb értéket kapjuk - mert világos, hogy az alternatív particionálások nem feltétlenül ugyanazokat a relációkat elégítik ki (például a fenti Ih össze nem illési relációk közül mindig csak kettő érvényesülhet egy adott particionálás során - ezt nevezi Thagard a "többszörös korlátok kielégítése" jelenségének).

Tekintve, hogy az értelmezési mintázatok hármasának előállítása igen gyakran nem a megnyilatkozásban expliciten elhangzottak egyszerű dekódolásából áll (például a referenciafeloldás és a képes beszéd problémái, a homályos, elliptikus vagy hiányos kifejezések értelmezése, vagy az implikált tartalmak felismerése ilyen), a kerülőutas értelmezés elmélete szempontjából az lesz érdekes, hogy a különféle értelmezési mintázatok építőkövei egymáshoz illesztésekor is funkcionálnak-e koherenciaelvárások, és, ha igen, milyen összeillési és össze nem illési viszonyok mentén, illetve hogy az értelmezési mintázatok fajtái szerint külön-külön szinteken, vagy pedig valamiféle globális keretként jelennek-e meg.

Minden okunk megvan azt hinni, hogy mind lokálisan, mind pedig - a több szint egymásba ágyazódásával - globálisan érvényesülő koherenciaelvárásokkal van dolgunk. Vagyis: egyfelől adódnak olyan, egy adott értelmezési szintre vonatkozó koherenciaelvárások, mint például a több szófajú szavak többértelműségének feloldása (vö. "ég", "ár"); másfelől pedig olyanok, amelyek valamelyik értelmezési szinten az alternatív (ám külön-külön koherens) értelmezési mintázatok közötti választásban segítik az értelmezőt azáltal, hogy a választott mintázatnak koherensen illeszkednie kell a másik két szinten előálló mintázatokkal. Például segítenek annak megállapításában az implikatúrák kinyerése közben, hogy a beszélő ironizál-e, vagy annak felfejtésében, hogy megnyilatkozása mögött milyen szándék rejlik, hiszen bizonyos implikáció feltételezése csak bizonyos motivációs háttér előtt koherens.

Az értelmezési mintázatok különböző szintjeihez kapcsolódó szerkezeti és koherenciaelvárások - amelyek, szemben a megértés külső kritériumául szolgálni tudó viselkedéssel (lásd fentebb) - a megértés helyességének belső kritériumait képezik; az általuk rendezett elemek pedig a következők.

A propozicionális mintázat szintjén összeillési és össze nem illési viszonyokba rendezendő elemek: az explicit és implicit morféma- és szintagmajelentések, a morfémák és együtteseik lehetséges referenciái, a grammatikai szabályok, a lehetséges mondatjelentések, a mondatalkotók relatív hangsúlyai. Összeillési és össze nem illési viszonyok: szemantikai (jelentésbeli) ellentétesség, (a)-grammatikalitás, kollokációs jelleg (szokásos együtt előfordulása több kifejezésnek), topik-fókusz sémák (tartalmi elemek kontrasztba állítása, például János vette el Marit, nem pedig Zoltán), fogalmi-gondolati elfogadhatóság, kerekség. Itt a hallgató olyan "kerek egész" gondolati tartalmak összeállítására törekszik, amelyek egy vagy több, minden argumentumhelyükön telített nyelvi predikátumokkal volnának leírhatóak, ha nyelviek lennének (de mentális formátumúak).

A diszkurzív mintázat szintjén rendezendő elemek: az adott megnyilatkozáshoz kapcsolható lehetséges mondatjelentések, a lehetséges szomszédossági szerkezetek elemei és a beszélőnek tulajdonítható implikált tartalmak. Összeillési és össze nem illési viszonyok: tematikai, meta-tematikai kapcsolat vagy ezek hiánya, szokásos egymásra következési szerkezetek (például "felszólítás-visszautasítás"; "bocsánatkérés-jóváhagyás" stb.), konvencionális kapcsolódás. E szinten a hallgató az adott megnyilatkozást a számára elképzelhető szomszédossági szerkezetek valamelyik tagjaként igyekszik beazonosítani.

A motivációs mintázat szintjén koherens viszonyokba rendezendő elemek: a beszélő lelki-tudati tartalmai (vélekedései, félelmei, vágyai stb.), illetve a hallgatónak a beszélővel kapcsolatos korábbi benyomásai. Összeillési és össze nem illési viszonyok: a többé-kevésbé racionális (esetleg tudottan irracionális) észjárás következtetési mintázataiban és a gyakorlati okoskodás sémáiban megjelenő viszonyok, illetve a davidsoni jóindulat elve, miszerint a másikat alapvetően mint racionálisan cselekvő lényt igyekszünk megérteni, valamint további cselekvési kritériumok (amelyek megszabják, mely cselekedetek számítnak helyesnek, hitelesnek, elvártnak), illetve esetleges inkonzisztenciaviszonyok (a beszélő korábbi viselkedésének és megnyilatkozásainak tartalma tekintetében). A hallgató itt egyfajta intencionális alapállást (Dennett, 1998) vesz fel, amennyiben a beszélő általa sejtett mértékű racionalitásából kiindulva visszafelé haladva olyan gyakorlati okoskodásmintázatot épít fel, amely jól magyarázza a beszélő általában vett viselkedését.

E leírás természetesen némileg idealizált változatát mutatja be a nyelvi kommunikáció során működő értelmezési mechanizmusnak. Egészen biztos, hogy a mindennapi kommunikációs gyakorlatunkban a leírt folyamatok olykor csak részben, és legtöbbször a tudatosság szintje alatt játszódnak le, tudatosan rendszerint csak az eredményükkel szembesülünk (egy mondat hallatán hirtelen úgy véljük: Amilyen alávaló, ezzel azt sugallja, hogy...). Tiszta esetek mégis előfordulnak. És ha a megértés nehézségei valóban oly jelentősek, amint azt az első részben sorakozó érvek sugallják, akkor attól függetlenül, hogy e folyamatok és az őket létrehozó mechanizmusok mennyire sűrűn adnak hírt magukról a tudat számára, beláthatjuk, nélkülük az a kommunikáció során többé-kevésbé gyakran megjelenő intuíciónk, hogy sikerült szót értenünk a másikkal, egészen valószínűtlenné és ritkábbá válna.

Köszönöm Széchényi Ágnesnek, hogy jelen munka elkészítésére biztatott.


Kulcsszavak: személyközi kommunikáció, belső és külső kritériumok a nyelvi értelmezésben, koherencia, a kerülőutas értelmezés elmélete


1 Neurobiológiai és nem kommunikációelméleti kérdés, hogy az emberi elmében hogyan valósul meg a világ "mentális leképezése", azaz hogy milyen "formátumban" és elrendeződésben találhatóak meg azok az információk, amelyek révén tudjuk például, hogy hogyan kell kihúzni egy dugót, felismerni a gyerekeinket, vagy megállapítani, hogy igaz-e, hogy Róma Olaszország fővárosa. Bármilyen "formátumot" és elrendeződést fedjen is fel a jövő neurobiológiája a fent jelzett tudásokkal kapcsolatban (amelyek abban a mértékben lesznek érdekesek az itt mentális modellnek nevezett szerveződés szempontjából, amilyen mértékben egyikhez-másikhoz nyelvileg hozzáférünk), a szövegben használt "mentális modell" kifejezés helykitöltőként szolgál a majdani neurobiológiai leírás helyett.


IRODALOM

Barnlund, Dean C. (1977): A kommunikáció tranzakciós modellje. In: Horányi Özséb (szerk.): Kommunikáció 1. Közgazdasági és Jogi, Budapest, 17-36

Clark, Herbert H. (1996): Using Language. Cambridge University Press, Cambridge

Davidson, Donald (1984): Essays on Truth and Interpretation. Clarendon Press, Oxford

Dennett, Daniel (1998): Az intencionalitás filozófiája. Osiris/Gond, Budapest

Goodman, Nelson (1979): Fact, Fiction, and Forecast. Harvard University Press, Cambridge, Mass.

Grice, Paul (1997): A társalgás logikája. In: Pléh Csaba - Síklaki István - Terestyéni Tamás (szerk.) Nyelv - Kommunikáció - Cselekvés. Osiris, Bp., 213-227

Johnson-Laird, Philip N. (1983): Mental Models: Towards a Cognitive Science of Language, Inference, and Consciousness. Harvard University Press, Cambridge, Mass.

Kintsch, Walter (1988): The Role of Knowledge in Discourse Comprehension: A Construction-Integration Model. Psychological Review. 95, 163-182.

Lewis, David K. (1969): Convention: A philosophical study. Harvard University Press, Cambridge, Mass.

Nunberg, Geoffrey (1978): The Pragmatics of Reference. Indiana University Linguistics Club, Bloomington, Ind.

Regier, Terry (1996): The Human Semantic Potential: Spatial Language and Constrained Connectionism. MIT Press, Cambridge, Mass.

Schiffer, Stephen (1972): Meaning. Oxford University Press, Oxford

Sperber, Dan - Wilson, Deirdre (1995): Relevance. Communication and Cognition. Basil Blackwell, Oxford

Thagard, Paul (2000): Coherence in Thought and Action. MIT Press, Cambridge, Mass.

Wittgenstein, Ludwig (1992): Filozófiai vizsgálódások. Atlantisz, Budapest


<-- Vissza a 2004/8 szám tartalomjegyzékére
<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra
[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]