Az üstökösök az égbolt különleges vándorai, nemcsak a kutatók, hanem az átlagember érdeklődését is felkeltik, hiszen hosszú csóvájuk nem mindennapi látvány. Az Ulysses űrszonda mérései szerint a Hyakutake-üstökös csóvája félmilliárd (!) km távolban is érzékelhető volt! A csóva úgy alakul ki, hogy az apró üstökösmag a Nap közelében "aktívvá válik", felszínéről gáz és por áramlik ki, a por a Nap sugárnyomásának hatására az üstökös mögött csóvává rendeződik. A kiáramló anyag nemcsak látványos égi jelenséget eredményez, de sajnos el is takarja a magot a vizsgálódó csillagászok elől. Ezért az elmúlt századokban (beleértve a XX. századot is) az üstökösmagok vizsgálata a Földről távcsövek segítségével nem volt lehetséges. Nem csoda, hogy e látványos jelenség felkeltette a Naprendszer kutatóinak érdeklődését, és már az űrkutatás korai szakaszaiban is felmerült az üstökösök űreszközökkel, közelről történő vizsgálata.
Ma úgy gondoljuk, hogy az üstökösök vízjégből, szilárd anyagból, szerves és szervetlen fagyott, de egyébként illékony gázokból állnak, és a korai Naprendszer anyagát tartalmazzák, azt az anyagot, amely nem épült be a bolygókba azok kialakulása során, mintegy 4,5 milliárd évvel ezelőtt. Így az üstökösök vizsgálatával visszanyúlhatunk az időben, és a Naprendszer sok milliárd évvel ezelőtti állapotát tanulmányozhatjuk. Más kísérleti módszer a korai Naprendszer tanulmányozására nincs is. Az üstökösök általában a Naprendszer távoli, a bolygókon túli régióiban tartózkodnak, de gravitációs zavarok e távoli és hideg tartományból néha a Nap közelébe juttatják őket. Tanulmányozásuk kulcsot jelenthet a Naprendszer kialakulásához; ezért nevezték el a mostani missziót a Rosette-i kőről, arról a régészeti leletről, amely a kulcsot jelentette az egyiptomi hieroglifák megfejtéséhez. A Naprendszer korai anyagának összetétele nem ismert, pedig nagyon érdekes kérdések merülnek fel: tartalmazott-e ez a korai anyag olyan vegyületeket, amelyek az élet kialakulásával hozhatók összefüggésbe. Nem gondolja senki, hogy üstökösben élő anyag található, de esetleg kialakulhattak már azok az alapvető szerves anyagok, amelyek hozzájárultak az élet elterjedéséhez a Naprendszerben. E kérdések súlya főképp az utóbbi időben, részben a Mars felszínének sikeres vizsgálatai nyomán növekedett.
Világosan körvonalazódtak tehát azok a problémák, amelyekre egy jól felépített missziónak választ kell adnia: a.) hogyan működnek az üstökösök, b.) milyen anyagból állnak, c.) milyenek a fizikai és kémiai jellemzőik. E célok eléréséhez azonban nem elég távolról vizsgálni az üstökösmagot, hanem mintát kell tudni venni az anyagából, és azt pontos analízisnek kell alávetni.
Az üstökösmagok vizsgálata nemcsak távcsővel nehéz, de űrszondák segítségével sem egyszerű; ezért csak a múlt század nyolcvanas éveiben tette lehetővé a technika, hogy egy üstököshöz, a Halley-üstököshöz űrszondák induljanak. Ezidőtájt még szóba sem jöhetett volna egy leszállás, vagy az anyagából a közvetlen mintavétel, technikailag csak azt lehetett biztosítani, hogy a szondák elszáguldjanak a Halley magja mellett. Mégis, e misszó jelentőségét jól mutatja, hogy a világ csaknem valamennyi jelentős űrügynöksége (a NASA kivételével) űrszondát küldött a Halleyhez. A NASA e helyett egy korábbi szondáját irányította ez idő tájt a Giacobini-Zinner-üstököshöz, az égi mechanika eszköztárának csodálatos felvonultatásával, a Föld és a Hold gravitációs terének kihasználásával egy igen bonyolult pályán. 1986-ban találkozott a VEGA-1 és VEGA-2 Interkozmosz szonda (a VEGA név az orosz Venyera és Gali (Halley) szavakból jön össze), az Európai Űrügynökség (European Space Agency - ESA) Giotto nevű szondája és a Japán Űrügynökség Sakigate és Suisei szondái e látványos üstökössel. A Giotto szonda arra is képes volt, hogy még egy üstökössel találkozzon később. E kutatások megerősítették, hogy az üstökös alapjában véve egy "piszkos hógolyó", zömmel vízbe fagyott porszemcsékből áll. Azt azonban nem várta senki, hogy alakja nagyon szabálytalan, és a felszíne nagyon sötét. Nem is tudunk más hasonlóan fekete égitestekről. A világon az első képet a magról a magyar-orosz-francia együttműködésben készült televíziós rendszer közvetítette a Földre, ebben az akkori KFKI munkatársai jeleskedtek, napokkal később a Giotto szonda is lefényképezte a magot. A Halley-üstökös anyagát azonban csak kevéssé sikerült megismerni, hiszen a szondák nagy távolságban száguldottak el a magtól, mintegy 75 km/s sebességgel. A számos új ismeret új problémákat is felvetett, mert az üstökösök közeli képeiről szerzett adatokat nem mindig lehetett összeegyeztetni a földi megfigyelésekkel. Ez hozta felszínre azt, hogy az üstökösök magja feletti gázrétegnek jelentős szerepe van az üstökös környezetének távolabbi részén megfigyelhető gáz és porstruktúrák kialakításában. Ennek feltárásában és vizsgálatában jelentős a magyar kutatók részvétele.
A fenti okok miatt került előtérbe a nagy űrügynökségek programjaiban, hogy további szondákat kell üstökösökhöz küldeni. A NASA 1998. október 28-án bocsátotta fel a Deep Space 1-t, amely főképp új technológiákat próbált ki, de 2001 szeptemberében nagyon részletes képet továbbított a Borrelly-üstökös magjáról. A CONTOUR misszió több üstököst keresett volna fel, de egy műszaki hiba miatt elveszett. 1997. február 7-én állt pályára a Stardust űrhajó, amely 2004 januárjában lefényképezte a Wild-2 üstököst, és átrepülve az üstökös kómáján, anyagmintát gyűjtött, ezt 2006-ban hozza vissza a Földre. Nemsokára startol a Deep Impact nevű NASA szonda, amely egy lövedéket lő egy üstökösbe, hogy így a kikerülő nagymennyiségű anyagot lehessen vizsgálni.
A Rosetta-misszió során fog az első ember készítette jármű leszállni egy üstökösre. Az űrszonda két fő egységből áll: az egyik rész az üstökösmag körül fog keringeni (orbiter), a másik része a leszállóegység (lander), amelyik a felszínen fog hosszú időn át fog méréseket végezni a sima leszállás után. Az űrszonda a fellövéskor, a magával vitt üzemanyaggal együtt 3000 kilogram súlyú. A misszió célja eredetileg a Wirtanen-üstökös lett volna; az Ariane hordozórakéta hibája miatt azonban nem tudták a tervezett időpontban, 2002 januárjában felbocsátani. A késés miatt a Wirtanen már nem érhető el, ezért más céltárgyat kellett keresni. A választás a Csurjumov-Geraszimenko (Churyumov-Gerasimenko)-üstökösre esett (egy magyar csillagász is részt vett ennek felkutatásában a Hubble-űrteleszkóp segítségével), de a randevú időpontja a 2004. februárra tervezett start ellenére kitolódott, a szonda csak 2014 augusztusában közelíti meg új célját, az eredetitől eltérő pályán, mintegy három csillagászati egység távolságra a Naptól. Az utazás során a szonda három alkalommal közelíti meg a Földet (2005, 2007 és 2009-ben), minden alkalommal energiát nyerve a Föld gravitációs teréből, 2007-ben pedig a Mars mellett elrepülve lop energiát a vörös bolygótól. A tervek szerint az út során két aszteroidával is találkozni fog: a 2867 Steinnel 2008. szeptember 5-én, és a 21 Lutetiával 2010. július 10-én.
Az új pálya más hőmérsékleti viszonyokat jelent; alapos vizsgálatot igényelt annak kiderítése, kibírják-e ezt a terhelést a fedélzeti rendszerek. A leszállásra 2014 novemberében/decemberében kerül sor, és ezután még remélhetőleg legalább egy évig fognak a berendezések adatokat továbbítani a Földre. Az új céltárgy kijelölése számos más problémát is okozott. Az új üstökös nagyobb, ezért módosítani kellett a leszállóegység "lábait", hogy kibírják a megnövekedett terhelést. Újra kellett gondolni a leszállás egész stratégiáját, újra kellett modellezni az új üstökös környezetét stb; mindez jelentős feladatokat rótt a magyar kutatókra is. Az eredeti program szerint az üstökös feltérképezésére néhány hónap elegendő lett volna, az új, nagyobb üstökös esetében erre több idő kellene, de ezt még nem sikerült a tervekbe beiktatni. Ezek csak példák, de a cél módosítása számos lényeges kérdést vetett fel. Rengeteg többletköltséget jelentett az űrhajó tárolása a kouroui kilövőhelyen; a halasztás miatti többletkiadás elérte a 70 millió eurót.
A Rosetta űrszonda, az eddigi misszióktól eltérően, még akkor jut a Csurjumov-Geraszimenko közelébe, amikor az üstökös a Nap felé száguld, de a Nap melege még nem kelti életre az üstököst. A szonda olyan pályára áll, hogy hosszú időszakon keresztül kísérhesse a magot. (Nem mondhatjuk, hogy keringeni fog a mag körül, mert ehhez kicsi a gravitációs vonzás, de mindenesetre együtt repülnek.) A szonda először feltérképezi a magot, majd kibocsátja a leszállóegységet. Ezután a leszállóegységgel együtt addig tanulmányozzák az egyre aktívabbá váló magot és annak környezetét, amíg ez fizikailag lehetséges lesz.
Mind az orbiter, mind a kb. 100 kilogramm tömegű leszállóegység számos bonyolult műszert visz a fedélzetén. Az orbiter műszereinek egy része az üstökös ún. plazmakörnyezetét (a töltött részecskék, a mágneses tér és elektromos terek együttesét) vizsgálja, egy másik műszeregyüttes a kiáramló gázok és por fizikai és kémiai tulajdonságait analizálja, a műszerek harmadik csoportja távérzékeléssel vizsgálja a felszínt és az üstökös globális tulajdonságait, ennek része a fedélzeti televíziós rendszer is. A leszállóegység fontos feladata az üstökös anyagának fizikai és kémiai jellemzése, ennek érdekében belefúr a talajba is, majd mintát vesz, amelyet automatikus fedélzeti laboratórium elemez majd. Kalapáccsal való ütögetés útján mérik a felszín szilárdságát. A leszállóegység lábaiban bonyolult érzékelők sokasága méri majd a talaj vezetőképességét és más fizikai tulajdonságait. Több fedélzeti kamera segítségével fogunk panorámaképet kapni arról, milyen is egy üstökös közelről. Az orbiter és a leszállóegység egyik bonyolult együttes kísérlete az üstökösmag belsejének tomografikus, háromdimenziós képét adja vissza, a mérés rádióhullámok segítségével történik majd.
A leszállóegységet egy európai konzorcium készítette a német Aerospace Research Institute (DLR) vezetésével, az ESA, Ausztria, Finnország, Franciaország, Magyarország, Írország, Olaszország és az Egyesült Királyság kutatóinak részvételével. A misszió egy korábbi fázisában még két leszállóegységet terveztek: egy francia-amerikai egységet és a német kutatók által szervezett landert. A NASA azonban pénzhiány miatt visszalépett, és a két leszállóegység terveit egységesítették. Ez jelentős átalakításokat okozott, hiszen korábban a két lander mintegy egymás tartalékaként szolgált, egy leszálló esetében teljesen más biztonsági igények léptek fel. Mintegy kétszeresére növekedett emiatt a súly, és számos egyéb funkcionális változás is történt, ami nem tette könnyűvé az amúgy is szoros határidők betartását. A leszállóegység együtt utazik az orbiterrel, megfelelő időpontban egy mechanikus szerkezet kilövi a fedélzetről, és a kis gravitáció miatt lassan ereszkedik le a felszínre. A leszállás közben három láb nyílik ki, ez stabilizálja a felszínen. A becsapódáskor fellépő visszalökődést mechanikus csillapítók, egy kis rakéta és egy horgonyrendszer védi ki. A magával vitt telepek akkor is lehetővé tesznek hatvanöt órás működést, ha a napelemek felmondanák a szolgálatot. Az üstökös felszíni hőmérséklete a Naptól ilyen távol, éjszaka -180 fokra is csökkenhet, ezért a hőháztartás alapos tervezése nem kis gondot okozott.
A misszió tervezésének nehézségeire csak egy példát hozok. Mivel az üstökös felszíne nem ismert, nem tudjuk, mennyire szilárd, nem értjük pontosan az anyagkilövellés mechanizmusát, nagy vita eredményeképp született meg, milyenek is legyenek a lábak. A két eredeti lander teljesen eltérő módszert alkalmaztak: a francia-amerikai egység egy hosszú lábat tervezett belőni a felszínbe, a német egység több lábon állt. De mennyi legyen is a lábak száma: három (mert ez meghatároz egy síkot) vagy több, hátha az egyik láb nem nyílik ki. A mai guruló irodai székek öt lábon állnak, mert ez nagy stabilitást eredményez. Legyen-e öt láb? Tegyék-e lehetővé a lábak a leszállóegység műszertartályának mozgatását, azaz legyen-e "térd" (hogy jó helyzetbe tudja mozgatni azt akkor is, ha gödörbe érkezünk), vagy a bonyolultabb mechanika nagyobb kockázatot jelent, mint amennyit nyerünk? Képesek legyenek-e a lábak "befúrni" magukat a talajba? Legyenek-e kisegítő rakéták, és hol helyezkedjenek el? A döntés során mindig azt kellett figyelembe venni, mi is vezérelné automatikusan az egyes folyamatokat, és egy esetleges hiba esetén lehetséges-e még a leszállás? Az minden esetben követelmény, hogy egy hiba ne bénítsa meg a rendszert. Az ismeretlen tényezők bonyolult valószínűségi mezejének elemzése során, és persze a technika korlátain belül alakult ki a végső (remélhetőleg optimális) megoldás. Vita volt azon is, készüljön-e tartalék lábrendszer, végül készült. Különös nehézséget jelentettek a minősítő vizsgálatok. A kis gravitációban történő működést nem könnyű szimulálni a földön. Számítógépes szimulációt és kísérleteket kombináltan kellett alkalmazni.
A magyar kutatók több fedélzeti kísérletben is részt vesznek. De hát hogyan is lehet egy ilyen nagy jelentőségű misszióban részt venni? A Rosetta-misszió szervezése a 90-es évek elején kezdődött. Ennek első lépése az volt, hogy az ESA széleskörű vita után eldöntötte, hogy ezt a missziót beilleszti hosszú távú programjába. Ezután kezdődött meg a technikai tervezés (a hordozórakéta paramétereinek meghatározása, a pálya kialakítása, ennek alapján a hő és sugárterhelések meghatározása, az energiaháztartás és az adattovábbítás rendszerének felépítése, a felbocsátható tömeg meghatározása stb.) és ezzel párhuzamosan azon csapatok összeszerveződése, akik a mérőműszereket készítik el. A kialakult szokások szerint egy űrszonda ún. szolgálati rendszereit, amelyek a kísérleteket kiszolgálják, az európai űripar készíti, a kísérleti berendezéseket pedig a kutatóintézetek. A fedélzeti kísérletekre pályázatokat írtak ki, erre adták be javaslataikat a nemzetközi teamek magyar csapatok részvételével, ezek közül választották ki azokat, akik végül is a műszerek építésében részt vehetnek. Ebben meghatározó a tapasztalat, a bizalom (hiszen ha egy részegység nem készül el, az az egész műszer megvalósítását veszélyezteti), a szakértelem, a korábbi eredmények, a megfelelő technikai, infrastrukturális háttér, és egy kritikus méretet meghaladó csapat megléte. A leszállóegységet ebben a folyamatban sajátosan kezelték. A programot koordináló ügynökség szempontjából egy egységként, egy nagyobb kísérletként kezelték, noha valójában a lander egy kis űrhajó, saját energiaellátással, kommunikációs rendszerrel, fedélzeti számítógéppel és más szolgálati rendszerekkel, és emellett több különálló kísérlet helyezkedik el a fedélzeten.
A lander-program irányítására külön nemzetközi irányítóbizottság (Steering Committee - SC) alakult, a jelen cikk írója ennek folyamatosan tagja és két éven át elnöke volt. A SC a részt vevő szervezetek képviselőiből és a program műszaki irányítóiból áll. A részvétel mértéke arányos a pénzügyi terhek vállalásával, a kisebb országok egy tagot, a nagyobbak két, illetve három delegátust küldhetnek. A SC-nek minden kérdésben döntési joga van, egy kivételével: nem hozhat pénzügyi döntéseket. Az SC tagjai felelősek a saját országukban végzett munkáért. Az ülések mindig az adott helyzetnek megfelelő gyakorisággal voltak, a kritikus időszakokban havonta több ülésre is sor került, a start utáni időszakban évente két ülést tervezünk. Az SC-tagság nem formális, hiszen például az SC egyik ülésén dőlt el az a látszólag teljesen műszaki kérdés, hogy hány lába legyen a leszállóegységnek; a leszállóegység és az orbiter szétválásának stratégiája, a leszállás stratégiája, az egyes berendezésekkel szemben támasztott főbb tudományos és műszaki követelmények mind napirendre kerültek; a tagok - szükség esetén saját szakértőiket bevonva - alapos vita után foglaltak állást. A SC elnökei a "nagy" országokból kerültek ki általában, kivételnek volt tekinthető, hogy épp a legkritikusabb szakaszban egy "kis ország" képviselőjét kérték fel elnöknek; pedig az elnök feladata az Európai Űrügynökséggel való kapcsolattartás is, így több esetben én számoltam be a tudományos igazgatónak a munkák állásáról. A misszió kezdetekor a SC feladata volt pályázat keretében a résztvevők kiválasztása, néhány esetben meghívás alapján adták be pályázatukat a résztvevők. A SC munkája a start után sem felesleges, egyik nagy feladata a tudás megőrzésének megszervezése, mert sokan úgy érzik, a találkozásig alig van tennivaló. Ez pedig nem igaz. A kölni DLR intézetben működik a lander földi referenciamodellje, ezen minden, a Rosetta űrszondával történő kapcsolatfelvétel előtt végigfuttatják a tervezett próbákat, összehasonlítják a fedélzeti és földi eredményeket, és folyamatosan kiküszöbölik az apróbb felmerülő hibákat. A résztvevők heti jelentéseket kapnak az orbiter és a lander állapotáról, a fedélzeti próbák eredményeiről. Szerencsére eddig semmilyen lényeges probléma nem jelentkezett a fedélzeten. Komoly feladat lesz a tudományos program véglegesítése, hiszen a fedélzeti erőforrások elosztása (fedélzeti energia, telemetria, fedélzeti tárolókapacitás stb.) egyben meghatározza az egyes kísérletek tudományos lehetőségeit is. Erre majd csak később, a leszállás előtti időszakban kerül sor, amikor is ezeket már pontosan lehet ismerni.
A leszállás sikerének kulcsa is részben a SC kezében van. E bizottság dolga, hogy a leszállás megvalósításához nélkülözhetetlen modellezési munkákat megszervezze; beleértve az üstökösfelszín működésének modellezését. Az ilyen jellegű döntések sokszor mini workshopokon születnek meg, komoly tudományos vita után.
A landerhez való hazai hozzájárulás megszervezésében az volt a pályázati taktika, hogy elsősorban szellemi értékekkel járuljunk hozzá a berendezések létrehozásához, hiszen a drága alkatrészek megvásárlására sohasem volt/lesz pénzünk. Ez sikerre vezetett.
Végül is több berendezésnek lett magyar társkutatója, azaz több berendezés építésében vett részt magyar csapat. Egy kísérlet megvalósításának első feladata a kísérlet megtervezése, ez a fizikusokra hárul; utána a mérnököknek jut a munka dandárja. Majd a start után mindkét csapat aktivitására szükség van, a mérések során természetesen a fizikusok viszik a prímet. Látható, hogy az űrkísérletek az egész program során nem nélkülözhetik a fizikusok (vegyészek) és mérnökök szoros együttműködését. Az orbiter egyik műszere az üstökös plazmakörnyezetét és azokat a folyamatokat vizsgálja, ahogyan a Napból kiáramló töltött részecskeáram, a napszél, kölcsönhat az üstökössel. A berendezés négy érzékelőből és az azokat kiszolgáló fedélzeti elektronikából áll; a berendezés neve is a széles együttműködésre utal: Rosetta Plasma Consortium (RPC). Két érzékelő töltött részecskéket mér, a harmadik a mágneses teret, a negyedik az elektromos tereket fogja mérni. A KFKI Részecske- és Magfizikai Kutatóintézet munkatársai a fedélzeti adatgyűjtő és a berendezés földi ellenőrző egységének elkészítésében vettek részt; így a kísérlet hat vezető kutatójának egyike magyar.
Jelentős a magyar hozzájárulás a leszállóegységhez is. Ennek "lelke" a fedélzeti számítógép, ez vezérli a működést, begyűjti a mérési adatokat a különféle berendezésektől, kapcsolatot tart a Földdel, ez továbbítja haza a mérési adatokat és a szonda állapotát jellemző paramétereket, és veszi a földi parancsokat. Ellenőrzi a fedélzeti rendszerek működését, beosztja és elosztja az akkumulátorokban tárolt energiát, és hiba esetén tartalékmegoldásokat keres. A számítógép magyar-német-finn együttműködésben készült, a KFKI Részecske- és Magfizikai Kutatóintézet munkatársai tervezték a teljes berendezést, ők készítették el az első technológiai példányokat, ők írták meg a teljes szoftvert is (azaz a működést irányító minden utasítást); az ő feladatuk volt a berendezés működésbe helyezése is.
A leszállóegység nem működhet energia nélkül. A tápellátó rendszer gondoskodik arról, hogy a napelemek, a fedélzeti akkumulátorok és a fellövéskor elhelyezett telepek összehangoltan működjenek. E rendszer biztosítja, hogy minden egység megkapja a szükséges energiát, de azt is garantálja, hogy egyik se legyen "mohó", korlátozza is az indokolatlan vagy hiba esetén fellépő áramfelvételt. E berendezés magyar-német együttműködésben készült, a terveit és technológiai példányait a Budapesti Műszaki Egyetem Szélessávú Hírközlő Rendszerek Tanszék Űrkutató Csoportja készítette, feladatuk volt az üzembe helyezés is.
Az üstökös a működése során az illékony anyagokkal együtt port is kilövell. A kibocsátott por mennyiségének, fizikai jellemzőinek mérése fontos információt szolgáltat a magról. Ennek mérésére szolgál az a berendezés, amelyet a KFKI Atomenergia Kutatóintézet Űrdozimetriai Csoportja készített. Ez az egység, a Dust impact monitor három, egymásra merőlegesen elhelyezett felületen méri a felszínen áramló por mennyiségét.
A sikeres űrmisszió kulcsa az alapos tesztelés. Egyenként tesztelik a berendezés minden nyomtatott áramköri kártyáját, a kisebb részegységeket és a teljes rendszert is. Ellenőrzik a rezgésállóságot, a hideg és meleg tűrését vákuumban, a funkcionális működést, a szimulált hibák elhárításának képességét. A tesztekre egy külön erre a célra készült modellt használnak, mert a repülőberendezéseket nem lehet kitenni a teljes "nyúzásnak". A start előtti utolsó másfél év teljes egészében a tesztekre van fenntartva; hatalmas kamrákba, rázópadokra teszik a teljesen kész, soktonnás, öt méter magas űrhajót, és szimulálják a különböző várható terheléseket.
Az új misszió startját 2004. február 26-ra tervezték, de ezt a rossz helyi időjárás miatt el kellett halasztani. (Ennek bejelentése elég katonás volt, egy úr megjelent, és csak annyit mondott: "Today the weather is no go. See you tomorrow.1 " Majd távozott.) De a másnapra tervezett start is elmaradt egy hőszigetelő-darabka leválása miatt. A rakétát vissza kellett tolni a hangárba, ki kellett javítani a hibát, újra fel kellett tölteni üzemanyaggal stb. Végül a nagy izgalommal várt sikeres fellövésre március 2-án, magyar idő szerint 9:17-kor került sor. Az izgalomra volt is ok, hiszen az itt használt rakéta új fejlesztés volt, ez a fajta még nem hagyta el a Földet. De különleges módszert igényelt magának az űrhajónak a pályára állítása is a speciális feladat miatt.
A sikeres fellövés után kezdődött meg a szonda lassú felélesztése. Megindult a "csevegés" a földi irányítókkal, a fellövés után mintegy három órával nyitották ki a napelemeket, pár órával később helyezték üzembe a főantennát, képessé tették a szondát, hogy maga határozza meg a helyét, és így végezték tovább az üzembe helyezés megannyi lépését, a feladatsor sok-sok oldalt tett ki. A misszió első fázisa, az ún. launch and early orbit phase mintegy hetvenöt óra után sikeresen befejeződött. Néhány napon belül megkezdődött az ún. commissioning and in-flight validation phase, azaz a kísérleti berendezések start utáni tesztelése. A magyar berendezések eddig sikerrel vizsgáztak.
Az űrszonda május 10-én hajtotta végre sikeresen az első deep-space pályamódosítást. Ennek során három és fél órán át működtek a hajtóművek, és a szonda sebessége 152,8 m/s-mal megnövekedett. A fedélzeti műszerek próbái mindeddig sikeresen zajlottak.
A start és az azt követő néhány hónap nagy változást fog hozni a misszió stábjában. A mérnökök zöme más programon kezd dolgozni, maga a sikeres start a mérnöki munka megkoronázása. A fizikusoknak még várakozniuk kell a mérések megkezdésére, a tudományos eredmények csak tíz év múlva várhatóak. De még egy nagy feladat van mindenki előtt: az eddig felgyülemlett tudást meg kell őrizni a következő generáció számára. Ennek megszervezése nem kis dolog, az elektronikus adatbázisok rendszerének megtervezése, a grafikusan tárolt információk könnyű megtalálása még nem teljesen megoldott kérdés. A KFKI-RMKI csapata a lander fedélzeti számítógépével kapcsolatos tudás megőrzésére kapott felkérést; az így kialakított eljárások bizonyosan más helyeken is hasznosíthatóak lesznek.
Egy űrmisszió létrehozása speciális feladat, nemigen hasonlítható a megszokott földi kísérletekhez. A cél csaknem mindig ismeretlen, de a megtervezett rendszereknek ennek ellenére helyt kell állniuk. Ezért átprogramozhatóak, bizonyos tekintetben a repülés közben javíthatóak, sok mindent kibírnak, olyanok, mint az igazi felfedezők. A berendezések szinte hozzánőnek alkotóikhoz (ismerek egy űrkutatásban dolgozó hölgyet, számára a műszere my baby). És igen, minden berendezés valóban mű(szaki) alkotás. (Van ennek más következménye is: csak azok értik igazán, hogy mit is mérnek a berendezések, akik megalkották őket.) A végcélnál szinte még sohasem azt találtuk, mint amit vártunk. A mostani marsjárókkal kapcsolatban mondta a NASA egyik kutatója, hogy minden leszállás olyan, mintha más bolygón járnánk. De ez sem csoda, a földön is más a sarkvidék, mint az Egyenlítő környéke, más a nagyváros és más a puszták világa. De egy űrmisszió csak kis részleteket tár fel, ezért van szükség a programok összehangolt rendszerére, hogy nagyobb hazákat, a Naprendszert is megismerhessük. Ez az űrkutatás nagy kihívása, nagy misztériuma, csodája és nagy vonzereje.
Kulcsszavak: Halley-üstökös, Naprendszer ősanyaga, Rosetta, üstökösök
1 Magyar fordításban: "Ma az időjárás alkalmatlan. Holnap találkozunk."