Tom Keve fizikus, Angliában él, az 1956-os forradalom sodorta el Magyarországról. Könyvében a modern fizika, kivált a kvantumfizika abszurdnak látszó állításait bonyolult és áttételes módon összekapcsolja az ősi zsidó gondolkodással, a kabalával. A Magyarországról és környékéről, Ausztriából, Csehországból, Németországból kiinduló tudóssorsok átvezetnek Angliába, Dániába és Amerikába, közben a gondolkodás mélyrétegeiben megőrződnek a középkori vagy még régebbi áramlatok. Itt tehát nem a nácik elől menekülnek a sorsüldözött zsenik, akiket fajelméleti őrületek kergetnek részint a tudóslétbe, részint olyan pusztító szerkezetek létrehozásába, mint az atombomba, hanem alkotások egyik döntő forrásává válik a zsidó hagyomány, az ősi misztika.
Hogyan lehet ilyesmit megmutatni? Semmiképpen sem a képletekből, kísérletekből, készülékekből vagy kísérleti elrendezésekből. Mikroszkóppal bele kell nézni a tudósok alig dokumentálható gondolkodásmódjába. A szerző bravúros formát talált ehhez, sőt talán az egyetlen lehetséges formát: a félfikciót. Kiválasztotta a századelő szellemi életének néhány rendkívüli befolyást gyakorolt szereplőjét. Elolvasott róluk nagyon sok mindent, egyes esetekben egymás közti levelezésüket is. Föltérképezte személyes kapcsolataikat, és életre keltette őket. Megpróbálta elképzelni, mi forgott a fejükben életük valóban megtörtént fordulópontjain és tudományos eredményeik megszületésekor, illetve hogyan függhettek össze a sorsfordulók és gondolatok.
Az egyik főszereplő, a pszichoanalitikus Ferenczi Sándor hol mesterével, Sigmund Freuddal beszélget Bécsben, hol konferenciára utazik vele Amerikába, ahol meghallgatják Ernest Rutherford, az atomfizika egyik megteremtőjének előadását, aki mellesleg befogadta laboratóriumába a fiatal Hevesy Györgyöt és barátját, Niels Bohrt. Utóbbiak sivár manchesteri szállodai szobájukban lelkesülten sütik ki éppen az új atommodell alapgondolatait. A pesti kávéházban Ferenczi az itteni matematika központi alakjával, Fejér Lipóttal cseveg, majd fontos tanulmányt ír a Nyugatba, melyben Ernst Mach filozófiájának apropóján a matematika és a pszichoanalízis kapcsolatáról is értekezik. Máskor vacsorán van rokonainál, Neumannéknál, ahol Ortvay Rudolffal, Fejérrel, Neumann Miksával és persze fiával, Jánossal vitázik. Hevesy legjobb barátja és munkatársa, a bécsi Fritz Paneth, szintén Freudhoz kötődik, mivel édesapja Freud kollégája. Paneth jól ismeri a Breuer családot. Freud Joseph Breuert tekinti a pszichoanalízis felfedezőjének, az ő fiát, Robertet saját egyetlen igazi követőjének. Robert Breuer felkeresi barátját, Machot egy sakkpartira, és nála ismeri meg a későbbi Nobel-díjas csodagyereket, Wolfgang Paulit, aki pszichés bajai miatt hamarosan Freud egyik tanítványa és legnagyobb riválisa, Carl Jung páciense és tanításainak egyik követője lesz. A kis világot alkotó emberek sétálnak, látogatják egymást, vonaton vagy hajón ülnek, és közben társalognak. Beszélgetésükből lassanként kibontakozik a modern fizika világképe, amelynek legfőbb elemeit Bohr és Werner Heisenberg csaknem önpusztító belső küzdelmei és a cselekmény hátterében meghúzódó, alig megközelíthető Albert Einstein munkája hozta létre.
Hogy a regény szereplőit igazán megismerhessük, visszatérünk a 18. századi Pozsonyba, Chatam Sopher rabbi, az ortodox zsidó gondolkodás akkori vezetőjének környezetébe, ahol Ferenczi, Paneth, Pauli ősei tanultak, és ahova a történet legtöbb szereplője családi, társadalmi viszonyai révén kapcsolódik. Rendkívül élénk és hihetetlenül érdekes leírást kapunk a zsidó közösség életmódjáról, szokásairól, erkölcseiről és fokozatos modernizálódásáról. Végül Paulit kísérve eljutunk Neumann János amerikai házába is, ahol Wigner Jenő, Kármán Tódor és a matematikus Paul Bernays (híres rabbi leszármazott és Freud-rokon) vitatkoznak. Utóbbi Pauli barátja, munkatársa Neumannak és a sűrűn emlegetett, ám rémes pszichés állapota miatt jelen nem lévő Kurt Gödelnek, a nem teljességi tételek megalkotójának.
A több mint háromszáz oldalon keresztül zajló páros vagy társasági beszélgetések, magányos gondolkodások mozaikjából kirakódik valamiféle világlátás, álláspont, amelyet az intellektuális kör néha csak implicit módon többé-kevésbé magáénak érez. A végletekig leegyszerűsítve ez a kabala hatásán alapul, melynek alapműveit, a Zohar-t és főleg Gemátriá-t, az ősökként szereplő tudós rabbik ragyogóan ismerték és értelmezték. Tudásuk lassanként eltűnt a mindennapokból, de csonkjai megmaradtak a családi hagyományban akkor is, amikor a közben szekularizált családok elfeledkeztek az ősi vallási tanokról. A kabalisztikus hagyomány, részben tudatosan, megjelenik Freud műveiben és Keve könyvének lapjain felidézett beszélgetéseiben, morfondírozásaiban. Rajta keresztül átmegy a pszichoanalízisbe, Ferenczi gondolkodásába. Utóbbi összeveti a pszichoanalízist a matematikával, és nagy hasonlóságot vél felfedezni a kettő lényegében, mondván, egyik sem a külvilággal foglalkozik, hanem az emberi gondolkodással, csak nem egyformán fejezik ki magukat. Bohr nyomán a modern fizika alkotói ugyanezzel a dilemmával viaskodnak: a teljességgel matematikai nyelven kifejeződő kvantumfizika esetleg egyáltalán nem a világról szól, hanem a tudósok gondolkodásának működéséről. Arról, hogyan és milyen képet tud az ember alkotni a világról, miközben esetleg semmi tudomása nincs a dolgokról, úgy, ahogy ezek ténylegesen vannak. Talán minden emberi tudás voltaképpen magáról az emberről szól, ahogy az ősi tanok tanítják. Ezzel a kabalisztikus gondolkodás átment a modern tudomány tartalmába.
Az átmenetet illusztrálja a számokhoz való viszony. A Gemátriá héber nyelven íródott, mely a betűket és számokat ugyanazokkal a jelekkel jelöli. Minden jelcsoportot lehet szónak is és számnak is olvasni, mégpedig egyszerű természetes számnak; a számok és fogalmak egymásba fordíthatók, bizonyos számok fordíthatóságuk miatt misztikus értelmet kapnak. Az egész számok iránti tisztelet és érdeklődés fönnmarad Bohr atommodelljében az elektronpályák kvantumszámaiként. Utóbbiak megalkotásában döntő szerepet játszott a számmisztikától kísértett Pauli, akit a 137-es szám üldözött.
A nagyon érdekes, de nehéz olvasmány, ha mondanivalója nem is találkozik a recenzens elgondolásaival, a modern tudomány sokszor emlegetett, ám elemzően alig érintett és releváns komponenseit taglalja. Végre kilép a gondolkodástörténet diszciplínák közé szorított kontextusából. Fölhívja a figyelmet a fizikán kívüli területek, esetünkben a pszichoanalízis termékeny kisugárzására, ezúttal nem az irodalomban vagy néprajzban, hanem a legkeményebb természettudományban. Hogy így volt-e vagy sem, lehet és érdemes is vitatni. (Tom Keve: TRIAD, The Physicist, the Analysis, the Kabbalists. London, Rosenberger and Krausz, 2000. 362 p.)
Lopakodó módon, szinte észrevétlen szerénységgel, de egyben hihetetlen dinamizmussal és gyors felfutással, szinte a szemünk láttára bontakozik ki és indul virágzásnak most, az ezredfordulón az agyműködés újfajta megközelítése: a kognitív tudománynak nevezett határdiszciplína. Persze maga a megismerési irányzat nem újdonság a kísérleti pszichológusok vagy az agyfiziológusok számára, hiszen Karl Leonhard Reinhold már a francia forradalom évében, 1789-ben javasolta könyvében az Erkenntnisstheorie (megismeréselmélet) gyűjtőfogalmat az emberi pszichikum kutatásának egyfajta szintézise számára. Az azóta eltelt több mint kétszáz évben bőven találunk jeles lélekbúvárokat és neves pszichofiziológusokat, akik közel álltak ahhoz a törekvéshez, hogy a kogníciót tekintsék az agy és a lélek egységes felfogása kulcsaként. Már maga Wilhelm Wundt, a kísérleti lélektan megalapítója, valamint kortársa, Georg Müller és sokan mások sem idegenkedtek a 19. század utolsó negyedében a kognitív felfogástól. A most letűnt 20. század végén pedig olyan markáns kutatók, mint Donald Hebb, Pjotr Anochin, Neal Miller vagy a mi Szentágothai Jánosunk sem álltak távol attól, hogy a magasabb megismerési funkciót tekintsék a pszichológiáról való gondolkodásuk sarokkövének.
Mégis, egyrészről korszerű agykutatási technikák (elektromos mérések, radioaktív képalkotások stb.) elterjedése, másrészről újszerű felismerések az ideg- és elmeorvoslás terén (például a skizofrénia, az autizmus stb. új felfogása) vezettek, több más mellett oda, hogy mintegy két-három évtizede gyökeresen megújult és valódi integráló diszciplínává vált a kognitív idegtudomány. Hazai viszonylatban nem vitás, hogy az elmúlt években az új szintézisre törekvő irányzat Pléh Csaba professzor körül alakult ki. Ez az a kreatív műhely (ma már a BME Kognitív Tudományi Központja), amely, más kutatóhelyekkel együtt, sikeresen fejleszti és gondozza a kognitív szellemi áramlatot.
Ennek az új hazai törekvésnek jól sikerült tükre a recenzió tárgyát képező impozáns, album alakú kötet. A könyv tíz nagyobb részből, ezen belül harmincnyolc önálló fejezetből áll, a terjedelme 815 oldal főszöveg, amelyet húsz színes tábla egészít ki. A három szerkesztő: Pléh Csaba, Kovács Gyula és Gulyás Balázs, könyvük műfaját szerényen tankönyvként határozzák meg, pedig a munka sokkal több ennél: jócskán betölti egy jól használható, forrásmunkaként is kiváló, vaskos kézikönyv (handbook) szerepét! A szerkesztők előszavukban kötetük mintájaként a Michael Gazzaniga amerikai szerző által szerkesztett "olvasókönyvet" (Cognitive Neuroscience. A Reader. Blackwell, Malden, MA, 2000) tekintik. Távol áll a recenzenstől, hogy lebecsülje a kiváló tengerentúli agykutató egészen elsőrangú összeállítását, de, nézete szerint, Pléh Csabáék kötete korszerűbb, adatokban gazdagabb, szerkesztésében egységesebb, mint a választott modelljük.
A kötet harmincnyolc fejezete az alapoktól és a kutatási módszerektől kezdve végigvezeti az olvasót az érzékelési, a figyelmi és az egyedfejlődési folyamatokon keresztül az emberi tanulás és beszéd, valamint a tudat jelenségein át egészen az ideg- és elmekórtan némely nyitott problémájáig. Végül az összeállítás filozofikus kitekintéssel zárul. A harmincnyolc fejezetből nehéz lenne egyet vagy néhányat értéke vagy információgazdagsága szerint kiemelni és külön az olvasók figyelmébe ajánlani. A recenzens egyedül csak arra tud vállalkozni, hogy elgondolkozzon: vajon a hazai közönség mely fejezeteket tarthatja teljesen egybefüggően újszerűeknek és kezelheti azokat novumként? Ebből a szempontból kiemelhető a Szimbolikus folyamatok és magasabb megismerés című rész 5 fejezete (a 23-tól a 27-ig), amely a beszéd evolúciójával, a nyelv agyi képviseletével, a beszédzavarok kognitív elemzésével foglalkozik. Ezekben a fejezetekben az antropológia, a régészet, az agyfiziológia és az emberi idegkórtan egybefűzése oly módon nyújt új adatokat és összefüggő evolúciós szemléletet az olvasó számára, hogy sok homályt eloszlat az emberi nyelv és az agyvelői aszimmetria keletkezésének alternatíváiról. Külön értéke a műnek a fejezetenkénti gazdag bibliográfián kívül az összegyűjtött kötetvégi ajánlott irodalom, egy hasznos magyarázó szótár és a korrekt, bőséges tárgymutató. A kézikönyvet kiegészítő, már említett, húszoldalas, igen szép és instruktív színes táblamelléklet nagymértékben emeli az egyes fejezetek érthetőségét és használhatóságát. Talán első ízben látunk itt hazai kiadásban egy olyan egészen korszerű összefoglaló illusztrációs gyűjteményt, amely magyar nyelven kommentálja az agyi képalkotó technikák (pozitron emissziós tomográfia, mágneses rezonanciaképek, stb.), valamint a sztereotaxis és némely elektromos mérések kognitív értelmezésének jelentőségét.
A kézikönyv fejezetei teljesen önálló tanulmányok, külön-külön jól érthetők és felhasználhatók, mind kellően illusztráltak. Ugyanakkor egységes szemléleti keretbe való tartozásuk az értő olvasó számára nyilvánvaló. Úgy tűnik, hogy a negyvennégy (!) szerző megértette és magáévá tette a három szerkesztő (akik maguk is avatott szerzőkként mutatkoznak meg!) egységesítési és világos okfejtésre törekvő intencióit. Talán csak az "áramlatról" (Flow) szóló 30. fejezet, valamint a képi gondolkodás filozófiáját körüljáró 38. zárófejezet téríti el valamelyest a logikus gondolatfűzést, de ezek a fejezetek is érdekesek, színvonalasak. A kötetben a jól ismert, rangos szerzők sora mellett kiemelendően sok a fiatal, még nem "befutott" tanulmányíró. Ezek szerepeltetése a három szerkesztő kitűnő döntése volt: avatott, jó tollú szakembereknek bizonyulnak. Egyébként a kézikönyv mind a 38 fejezete külön-külön méltatást és elemzést érdemelne, de egy ilyen részletes kommentár messze túllépné az általános érdeklődést szolgáló akadémiai havilap korlátait. Merem remélni, hogy a jelen általános recenziót több, speciális, érdemi ismertetés követi ! E nem túl olcsó (5980 forint), de igényes és fontos kézikönyvnek minden magyarul olvasó pszichológus, neurobiológus, informatikus, nyelvkutató, ideg- és elmeorvos és más érdeklődő szakember asztalán és könyvespolcán ott a helye! (Pléh Csaba, Kovács Gyula és Gulyás Balázs szerkesztők: Kognitív idegtudomány. Osiris Kiadó, Budapest, 2003, 815 p. és 20 színes tábla).
A kutatás és a kísérleti fejlesztés statisztikai adatait az 1960-as évek óta külön évkönyvekben adja közre a Központi Statisztikai Hivatal. Az adatgyűjtés nehézségeiről keveset tudnak az információk felhasználói. Kevés szó esik az adatszolgáltatás nehézségeiről is. A Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatal által kiadott kötet leginkább ez utóbbiakba enged bepillantást.
Milyen tényezőkön múlik a K+F tevékenység azonosíthatósága, milyen problémák merülnek fel a kutatási és az innovációs, valamint az egyéb tevékenységek elkülönítése során, miként csökkenthetők a statisztikai számbavétel bizonytalanságai? - ezekre a kérdésekre kerestek választ a szerzők, nemzetközi és hazai vizsgálatok alapján. A kutatás középpontjában az OECD által kialakított K+F fogalmak értelmezése, érthetősége és alkalmazhatósága állt, különös tekintettel a szolgáltatási ágazat sajátosságaira.
Az ágazati választás nem volt véletlen. A K+F statisztikai mérésének bizonytalanságai ugyanis leginkább a szolgáltatási szektorral kapcsolatban merültek fel az elmúlt években. Kiderült, hogy miközben a gazdaságban már a nyolcvanas években megkezdődött a szolgáltatási szektor előretörése, addig a kutatás-fejlesztésben változatlanul a feldolgozóiparé a vezető szerep. A szolgáltatási ágazat K+F teljesítménye az OECD-országok többségében csak fele, harmada a feldolgozóipari hozzájárulásnak, holott a gazdaságban éppen fordított a helyzet. Magyarországon például a GDP-ből 68 % a szolgáltatási szektor részesedése, az iparé 24 %. A K+F ráfordításokon belül ugyanakkor alig haladja meg a 20 %-ot a szolgáltatási szektor, miközben közel 80 % a feldolgozóipar részaránya (KSH, 2002). A kötetben ismertetett empirikus kutatás ennek okait vizsgálta.
A szerzők részletesen bemutatják az előzményeket: azokat a kutatásokat, amelyek már az 1980-as évek közepe óta feszegetik a szolgáltatási szektor innovációs és K+F elmaradásának okait. A leggyakrabban idézett tanulmány szerzője Richard Barras, aki egy 1986-ban megjelent munkájában arra a következtetésre jutott, hogy a szolgáltatási szektor innovációját a más szektorokban, főként a feldolgozóiparban megszületett technológiai újdonságok váltják ki. Követő, utánzó, főként adaptációra épülő szektorként jellemezte a szolgáltatási ágazatot, amelyekben az új szolgáltatási termékek és eljárások megjelenését a más szektorokból átszivárgott technológiai újdonságok teszik lehetővé. Következtetéseit a kereskedelmi bankok, a biztosítási szektor és a helyi közigazgatás működésének tanulmányozása alapján vonta le a személyi számítógépek megjelenése előtti időszakban.
Azóta a helyzet jelentősen megváltozott. Barras elmélete csak azokban a szolgáltatási ágazatokban (közlekedés, szállítás, hírközlés) állja meg a helyét, amelyek K+F és innovációs tevékenysége hasonlít az ipari ágazatokéhoz. A szolgáltatási szektor jelentős részében az "átszivárogtatás" már nem ad magyarázatot az iparinál jóval kisebbnek mért K+F aktivitásra. Ezért új és más okot kellett keresni. Így merült fel a mérési módszerek vizsgálatának szükségessége. Alison Young, Johann Hauknes és mások a kilencvenes évek második felében már arra keresték a választ, vajon megfelelőek-e a mérési módszerek a kutatási tevékenység statisztikai számbavételéhez. A megjelent tanulmányokban inkább "nem", mint "igen" válaszok születtek. Az okok megtalálásához további kutatásokra volt szükség. Az e téren legaktívabb országokban (Németország, Franciaország, Norvégia, Hollandia) kutatók és statisztikai hivatalok fogtak össze. Németországban kísérleti adatfelvételt készített Christa Revermann, másutt új adatfelvételi módszerekkel kísérleteztek. Az OECD K+F indikátorokkal foglalkozó munkacsoportja is felvette programjába a módszertani kérdések, azon belül a fogalmi problémák tisztázását. Ezekkel egy időben indult el az OM Kutatás-fejlesztési Helyettes Államtitkársága által támogatott és koordinált empirikus kutatás.
Módszertani újdonságként ismerteti a kötet a K+F fogalmak tesztelését, interjúk és kérdőívek segítségével. A kiindulást az OECD által 1966 óta többször módosított Frascati-kézikönyv jelentette, amely tartalmazza - javaslatként - mindazokat a fogalmakat, értelmezéseket, eljárásokat, amelyek alapján világszerte sor kerül a kutatási és a kísérleti fejlesztési tevékenység statisztikai mérésére. A szerzők hangsúlyozzák, hogy csak az egységes módszertani alapok figyelembe vételével lehet bármilyen kiegészítést, módosítást, változtatást kezdeményezni.
A Frascati-kézikönyv a tudástermelés oldaláról közelíti meg a K+F fogalmát. Olyan módszeresen végzett alkotómunkaként értelmezi, amelynek célja az ismeretanyag bővítése, beleértve az emberről, a kultúráról és a társadalomról szerzett ismereteket. Célként szerepel továbbá ennek az ismeretanyagnak a felhasználása új alkalmazások kidolgozására. Mosoniné Fried Judit, Tolnai Márton és Orisek Andrea abból indultak ki, hogy különbség van egyfelől a tudományos intézményekben, illetve az üzleti szektorban folyó K+F tevékenység, s az utóbbin belül az egyes ágazatok K+F tevékenysége között. Ez a különbség visszahat a fogalmak értelmezhetőségére is. Megítélésük szerint az ismeretanyag bővítése mint elsődleges cél, leginkább a tudományos intézményekben folyó kutatást jellemzi. Ezen intézményekben - fogalmi szempontból - nem okoz gondot a kutatási tevékenység felismerése és az erre fordított források számbavétele. Az üzleti szektor adatszolgáltatói azonban nehezebb helyzetben vannak, kivéve azokat, akiknél megfogható módon van jelen valamilyen technológiai értelemben (is) új termék. A többiek, így elsősorban a magas informatikai tartalmú termékeket és eljárásokat kifejlesztő, jelentős részben a szolgáltatási ágazatba besorolt vállalatok sokszor bizonytalanok abban, hogy értelmezhető-e K+F tevékenységként az a típusú munka, amit ők az új termék létrehozása érdekében végeznek.
A kutatás során huszonhat szolgáltatási vállalkozásnál készültek esettanulmányok. A kérdőíves felmérésben százharminc cég szerepelt. Közöttük a legnagyobb részarányt (28,5 %) a számítástechnikai vállalkozások képviselték. Magas, közel húszszázalékos volt a pénzügyi szolgáltatók részaránya is. A harmadik helyre a K+F szolgáltatók kerültek (13,8 %). A legfontosabb annak felmérése volt, hogy a megkérdezettek hány százaléka képes kizárólag a Frascati-definíciók alapján azonosítani a saját szervezetén belül végzett kutatás-fejlesztési tevékenységet, illetve teljes biztonsággal eldönteni, hogy nem végez ilyet. A vizsgált körben elsősorban a pénzügyi és az informatikai szolgáltatók igényeltek kiegészítő ismérveket a kutatás-fejlesztés azonosíthatóságához (a megkérdezettek ötvenhét százaléka). A teljes mintában az igény 42 % volt. Mivel a fogalmi tesztelés nem azonos egy statisztikai adatfelvétellel, nem állítható, hogy körülbelül ilyen arányban maradnak ki jelenleg K+F tevékenységet végző szolgáltatók a statisztikai adatszolgáltatásból. A negyvenkét százaléknyi bizonytalan válaszadó azonban meggyőző érveket szolgáltat ahhoz, hogy indokolt továbbfejleszteni a K+F értelmezését. Hogyan, milyen szempontok figyelembe vételével? - erre vonatkozóan ismerhetünk meg különböző variációkat.
Elsősorban szemléleti változtatást javasolnak. Annak tudomásul vételét, hogy sokminden megváltozott az ún. tudásiparban az elmúlt években. Például: kevésbé köthető hagyományos diszciplínákhoz és hagyományos K+F helyekhez a tudástermelés; a telekommunikáció fejlődésének köszönhetően lényegesen megnőtt a K+F szereplők és helyszínek száma; egyre gyakoribb a hálózatok együttműködése; sokan tesznek hozzá valamit a meglévő tudáshoz úgy, hogy ezzel végtelenül változatossá válik, és lényegesen továbbfejlődik az eredeti, új tudást hordozó termék, eljárás, szolgáltatás. Mégis, ez utóbbit, vagyis a leginkább a technológiatranszfer során megvalósuló hozzájárulást (új variációt) ma sokan nem tekintik K+F tevékenységnek, holott - amennyiben ez az alapvető K+F kritériumoknak megfelel - úgy indokolt a számbavétele. Ugyancsak problematikus az informatikai, például a szoftverfejlesztési tevékenység K+F tartalmának megítélése, holott a 21. század elejének kutatás-fejlesztési ráfordításaiban lényeges hányadot képvisel az informatikai ágazat. A könyvben részletes példatár szerepel Havass Miklós összeállításában arról, hogy milyen általános ismérvek, illetve összefüggések érvényesülnek a szoftverfejlesztés és általában az informatika területén az alap- és az alkalmazott kutatás, valamint a fejlesztés között. Ez a leírás önmagában is újdonságnak számít a szakirodalomban. Értékét növeli, hogy sok területen alkalmazható, nem csupán a statisztikai mérésnél.
Nehéz minden kiegészítő ismérvet egyetlen tömör definícióban megragadni. Ezért a kutatók azt javasolják, hogy a statisztikai számbavétel épüljön változatlanul a Frascati-definícióra, de ezt szervesen egészítsék ki az ágazati sajátosságokat hangsúlyozó tudnivalók. Nagyon fontosnak vélik, hogy az üzleti szektorban inkább az eredmény, mintsem a folyamat célja szerint minősüljön kutatás-fejlesztésnek valamely tevékenység. Ezáltal nagyobb esély lenne például arra, hogy a Magyarországon a külföldi tulajdonosok nagy száma miatt igen jellemző adaptációs tevékenység K+F része is bekerüljön a statisztikai jelentésekbe. A humán-, és társadalomtudományok körébe sorolt tevékenységek esetében pedig a módszertani újdonságok és a modellezés K+F tartalmára hívják fel a figyelmet.
A szerzők külön szolgáltatási ágazati K+F kérdőív mellett érvelnek a rendszeres (KSH) statisztikai felvételekhez annak érdekében, hogy célzottan kapják meg a kiegészítő információkat az adatszolgáltatók. Ez a javaslatuk a jelenlegi nemzetközi tendencia alapján megkérdőjelezhető. Az OECD illetékes munkacsoportja az egységes rendszer mellett száll síkra azon megfontolásból, hogy nincs éles választóvonal a szolgáltatási és az ipari ágazat között: inkább konvergencia érvényesül. Hasonlóan látják a helyzetet a szolgáltatási fogalmak kérdéskörével foglalkozó francia kutatók is, akik legutóbb arra tettek javaslatot, hogy a K+F fogalom egészüljön ki a tervezés (design) szóval. Szerintük a kutatás - tervezés - fejlesztés fogalmak együttes használata orientációs segítséget nyújtana a szolgáltatási ágazatban tevékenykedő vállalatok számára a saját K+F tevékenység azonosításához. Várható, hogy az OECD a különböző javaslatok mérlegelése után dönt majd az esetleges fogalmi továbbfejlesztés kérdésében.
A fogalmi tisztánlátás fontos, de nem elégséges feltétele a statisztikai számbavételnek. Számviteli oldalról is vannak teendők, különös tekintettel a K+F tevékenység dokumentálására. A könyvben ezzel kapcsolatban inkább felvetések, mintsem kiérlelt javaslatok szerepelnek. Kétségeket is megfogalmaznak a szerzők a teljeskörű számbavétel lehetőségét illetően. Úgy vélik, hogy a K+F és az innovációs tevékenység erős összefonódása, valamint a szolgáltatási termékek és eljárások integrált jellege minden erőfeszítés ellenére megnehezíti a K+F elemek pontos számbavételét. "Míg az innovációs ráfordítás többé-kevésbé pontosan mérhető, addig az annak részeként megjelenő K+F ráfordítás inkább csak becsülhető. Ráadásul, mint szellemi tevékenység, leginkább munkaidő-ráfordításként jelenik meg, a kapcsolódó dologi, beruházási stb. költségeket különösen nehéz ilyen összefonódás mellett megosztani a K+F és az innovációs elemek mentén. Vagyis ha a szolgáltatási K+F mérhető, akkor is fennáll a veszély, hogy alulbecsült módon vesszük számításba."
A kutatás eredményeit közreadó tanulmány segítséget nyújt a szolgáltatási szektor K+F tevékenységének azonosításához. A statisztikai felmérésekhez jól használható kiegészítő információkat ajánl mind a felmérést készítő, mind a felmérésben résztvevők számára. Különösen fontos ezek közül a terminológiai blokk, továbbá azok a példák, amelyek segítenek eldönteni, hogy egyes területeken, például a környezeti technológiák vagy a pénzügyi szolgáltatások körében milyen tipikus K+F témák merülhetnek fel. Ezek a részek a függelékben szerepelnek.
Mindazok figyelmébe ajánljuk ezt a kötetet, akik a K+F szektort érintő statisztikai témák iránt érdeklődnek, esetleg segítséget keresnek a hazai és nemzetközi tapasztalatok közötti eligazodáshoz, és/vagy részt vesznek az e területen folyó további munkálatokban. (Mosoniné Fried Judit - Tolnai Márton - Orisek Andrea: Kutatás-fejlesztés és innováció a szolgáltatási szektorban. Budapest, Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatal, 2004. 147 p.)
Az Orbis litterarum sorozat célja a kiadó megfogalmazása szerint "a klasszikus (görög-latin) és a modern irodalmi kutatások eredményeit tartalmazó legszínvonalasabb irodalomtudományi monográfiák, illetve tematikailag egységes kötetek megjelentetése, s ezzel a szerzők számára a szakmai-tudományos nyilvánosság megteremtése". A sorozat eleddig napvilágot látott tucatnyi darabja közül hét az angolszász irodalom berkeibe csalogatja az olvasót. Ha a debreceni angol tanszék hagyományosan igen magas színvonalára gondolunk, ebben nincs semmi meglepő. Meglepő legföljebb az lehet, hogy a felsorolásban három olyan könyv is szerepel, amely kifejezetten a női írás kérdéseivel foglalkozik. (Az itt ismertetendők mellett Séllei Nórának egy korábbi, a 19. századi angol írónőkről szóló tanulmánya a harmadik.)
Az összefoglalóan gender studies cím alatt ismert, gyerekcipőjét világszerte rég kinőtt kutatási irányzat a hazai tudományban is elkezdte kikövetelni a maga helyét. Ez a fogalom, amelynek mindmáig nem sikerült épkézláb magyar nevet találni, azt a termékeny és érdekes gondolkodásmódot takarja, amely a nők és a férfiak nembeli - és ezáltal meghatározott társadalmi - különbségének különféle megjelenési formáit kutatva képes újfajta magyarázatokat adni viselkedési mintákra, beszédmódokra, irodalmi alkotások megformáltságának mikéntjére stb. (A továbbiakban a "nemszemléletű kutatások" kifejezést fogom használni, fittyet hányva a tagadószóval való alaki azonosságra. A közkeletű "áringadozás" szó esetében sem gondol senki egy hegyes cipészszerszám billegő mozgására.) A nemszemléletű kutatások egyelőre főként a nők sajátos helyzetére és az ebből fakadó következményekre fordítják a figyelmet, emiatt gyakran tévesen mossák össze őket a feminizmussal. Elvileg azonban semmi akadálya - s vannak is ilyen irányú kísérletek -, hogy a tudomány a férfiakkal szembeni társadalmi elvárásoknak való megfelelés kérdéseit ugyanezen gondolkodásmód keretei között vegye górcső alá.
Kézenfekvő, hogy két olyan kötetben, ahol írónőkről író nők szólalnak meg (tegyük hozzá: ráadásul önmagukról vagy másokról, de nőkről író írónőkről van szó), nagy hangsúlyt kell kapnia az elemzett szövegek "női mivoltának", ám azt nyomban leszögezhetjük: az elméleti kereteket illetően nem állítható, hogy e tanulmányok maradéktalanul a nemszemléletű kutatások jegyében fogantak volna.
Séllei Nóra öt századeleji írónő önéletrajzi szövegeit elemzi (Virginia Woolf: Vázlat a múltról; Jean Rhys: Nagy mosolyt kérek!; Gertrude Stein: Ada és Alice B. Toklas önéletrajza; Mary McCarthy: Egy katolikus lány emlékezései; Kaffka Margit: Lírai jegyzetek egy évről). A tanulmányfüzér érdekessége és érdeme elsősorban az önéletrajz-fogalom igen sokrétű, sok szempontú újragondolása. Maga a módszer furfangos és szórakoztató: a bevezetőben felsorakoztatott önéletrajz-elméletekből kiválasztott egy-egy kulcsfogalom alkalmazása - illetve alkalmazhatóságának kérdésessé tétele egy-egy szerző alkotásának vizsgálata kapcsán. A szerző Virginia Woolf önéletrajzát Paul de Man "arcrongálás"-fogalmának tükrében, Rhys művét "az eurocentrikus és posztkoloniális önéletrajz térfogalmával és a határok kérdésével" ütköztetve, Steinnél a Lejeune-féle önéletrajzi paktum szabályait (hiába) keresve, McCarthyt "Paul Eakin fikciót és tényszerűséget illető gondolatainak és Foucault gyónás-fogalmának a keretében" értelmezve, Kaffka Margitnál pedig a bahtyini heteroglosszia problematikáját boncolgatva jut arra a következtetésre, hogy mindezen női alkotók "újraírják nemcsak az önéletrajzot mint műfajt, hanem azt a sokszor adottnak vett és "természetesként" kezelt képzetet is, hogy mit jelent kultúránkban nőnek lenni".
A kötet valójában ezen a ponton kapcsolódik végül is a nemszemléletű kutatások tágabb köréhez, s mutat irányt a további lehetséges kérdésfeltevésekhez. Ezek egyike a mai "női írás" és "női olvasás" sajátosságainak feltérképezése, amire a másik könyv szerzője vállalkozik.
Szalay Edina négy kortárs észak-amerikai írónő egy-egy regényét elemzi (Aice Munro: Lives of Girls and Women; Margaret Atwood: Lady Oracle; Gail Godwin: Violet Clay és Joy Williams: Breaking and entering). Az elemzés kulcsfogalma az "angol gótikus regény", amely "a mai napig egyike a legvitatottabb irodalmi műfajoknak", "kialakulásának, fejlődésének és átváltozásainak taglalása külön könyvet igényelne". Ezt leszögezve a szerző lendületesen át is tér annak vizsgálatára, hogy "hogyan befolyásolja a nő személyiségfejlődését, ha - közkedvelt gótikus románcok hatása alatt - énképét és interperszonális kapcsolatrendszerét ezek a népszerű regényminták alakítják". Ilyen témájú tanulmányokat persze elsősorban az angolszász irodalomban jártas olvasók vesznek kézbe, akik számára untig ismert a "férfi- és női gótika" mibenléte, de mit csináljon, akinek a számára nem az? Ha nem akarja nyomban letenni a könyvet, belemehet a játékba, és nekiveselkedhet egy ezerdarabos puzzle összerakásának. Ez kettős haszonnal jár: a végére nemcsak azt fogja megtudni, hová jut a szerző az elemzéssel, hanem azt is, hogy körülbelül mi a gótikus regény...
Szalay Edina kiinduló módszertani döntése mindenesetre az olvasás egész folyamatát meghatározó hiányérzetet szül, amelyet időnként "aha!", "ja, vagy úgy!" típusú felkiáltások tarkítanak. (Kézenfekvő lett volna például legalább egy futó említés szintjén párhuzamot vonni a romantikus regényeken nevelkedő Bovaryné és mai amerikai sorstársnői között, ám Gustave Flaubert-nek még a neve se szerepel a kötetben.)
Maga az elemzés egyébként alapos, néhol kifejezetten ötletes. A fejezetcímek - "A gótika mint pubertáskori fantázia", "A gótika mint anyai örökség", "A gótika mint alternatíva", "A gótika mint szubtextus egy minimalista regényben", "Gótikus fantázia és női személyiségfejlődés", "Gótikus heteroszexuális románc és női személyiségfejlődés", "Gótikus episztemológia és női személyiségfejlődés" - mutatják, milyen sokféle lehetőséget kínálnak az olvasásra ezek a mai regényszövegek, amelyek így vagy úgy, de egy makacsul tovább élő klisékkel ható irodalmi műfaj lenyomatait viselik.
A két tanulmánykötetnek - túl azon, hogy nők írták őket nőkről író írónőkről - számomra legérdekesebb sajátos közös vonásának a nyelvezet bizonyult. Olyan tudományos munkákról van szó, amelyek belterjes, avatott olvasóközönséghez szólnak, igen. Mégsem állhatom meg, hogy rá ne kérdezzek: meddig fogja még uralni az irodalomtudományt az a - mondjam-e? férfiak által ráerőltetett - beszédmód, amelyet főként Séllei Nóra, de olykor Szalay Edina is átvesz? Nem valamiféle anyanyelvápoló kedvesnővér beszél belőlem, hanem - mondjuk - az a jellegzetesen női józan ész, amelyik szerint egy rántottához nem kell kipakolni az egész konyhakredencet, és sok apró javítás elvégezhető egy gemkapoccsal is - az esettől függően kihajlítva azt avagy sem -, jóval azelőtt, hogy egy fontoskodó férfi felcipelné a garázsból a szerszámosládát.
Mutatok egy teljesen önkényesen, az egyik könyv felütésével talált példát. "... a pszichoanalitikus nyelvkritika nyomán jön létre a textuális, állandó identitás nélküli, nyelvben létrejövő és nyelv által létező, beszélő szubjektum teoretikus képzete, mely koncepció nyilvánvalóan hat az önéletrajz elméletére is, hiszen ezáltal kibillen addigi stabilnak vélt identitásából az önéletrajz addig központi kategóriájának tekintett egységes individuum: az az individuum, amely már a narratíva előtt létezik" stb.
Nem a szerzőt kárhoztatom ezért a - tartalmát tekintve egyébként nyilván kifogástalan - mondatért, hanem azokat, akik ezt a nyelvezetet követelik meg egy "tudományos" könyvtől. Azt a mai magyar irodalomtudományt tehát, amelyik nyelvét tekintve immár önmaga paródiájává vált. A folyamat nálunk mindössze egy-két évtizede tart, gyökerei nyilván abban az - eleinte főként a szociológusokra jellemző - törekvésben keresendők, hogy a társadalomtudományokat a természettudományokkal azonos rangon ismertessék el, s ennek egyik lehetséges eszközét a beszédmódban látták. A társadalomtudományoknak a természettudományokkal azonos elbírálásért folytatott harca kísértetiesen emlékeztet a női egyenjogúságért a múlt századelőn folytatott küzdelemre, annak minden hősies és mulatságos vonásával. Végső soron viszont hatalmi harcról van szó, abból pedig semmi jó nem sülhet ki.
Nem is sült. Ezért talán itt volna az ideje föllázadni, és visszatérni - vagy inkább előrelépni - egy olyan nyelvezethez, amelyik nemcsak a tudás birtoklására és fitogtatására jó, hanem a tudós egyik legfontosabb feladatának: a tudás átadásának is alkalmas eszköze. (Séllei Nóra: Tükröm, tükröm... Írónők önéletrajzai a 20. század elejéről. Debrecen, 2002, Debreceni Egyetem Kossuth Egyetemi Kiadó /Orbis Litterarum világirodalmi sorozat 9./, 322 p.; Szalay Edina: A nő többször. Neogótika és női identitás a mai észak-amerikai regényben. Debrecen, 2002, Debreceni Egyetem Kossuth Egyetemi Kiadó /Orbis Litterarum világirodalmi sorozat 10./, 205 p.)