A stresszfehérjék sejtjeink igen nagy mennyiségben jelen lévő, létfontosságú alkotóelemei. 1998 óta tudjuk, hogy e fehérjék részt vesznek a sejtek genetikai változásainak "pufferelésében", azaz stresszfehérjék jelenlétében a mutációk egy része "csendes" marad, és a fenotípusban csak a stresszfehérjék gátlása esetén okoz változást. A legutóbbi években kiderült, hogy a stresszfehérjék mellett számos más fehérje is hasonló "pufferhatást" képes kiváltani. E fehérjék közös tulajdonsága, hogy a többi fehérjével kis affinitású, rövid idejű, kis valószínűségű, azaz gyenge kölcsönhatásban állnak. Hipotézisünk szerint e fehérjék gyenge kölcsönhatásai hozzájárulnak a sejt fehérjehálózatának és működésének stabilizálásához. A feltételezést számos más hálózatra megvizsgálva kiderült, hogy a gyenge kölcsönhatások stabilizáló ereje számos tudományterületen évek, évtizedek óta bizonyított tény. A hipotézis így általánosítható: a gyenge kölcsönhatások stabilizálják a bonyolult rendszereket. A cikk néhány izgalmas példát hoz fel ennek az állításnak az érvényesülésére a legkülönbözőbb területeken.
A stresszfehérjék mint a mutációk pufferei
Hat évvel ezelőtt Suzanne Rutherford és Susan Lindquist (1998) olyan Drosophilákat vizsgáltak, amelyek legalább egyik szülőjében a 90 kDa-os stresszfehérjét (Hsp90) mutációkkal vagy gátlószerekkel gátolták működésében. Az egyik tipikus kísérletben az utódgeneráció 10 400 egyedéből 174-ben különféle morfológiai torzulások léptek fel. Az első magyarázat igen kézenfekvő volt: a Hsp90 közismerten részt vesz az egyedfejlődés szabályozásában, és így gátlásával a torzulások kialakulása az egyedfejlődés kisiklásaként magyarázható. Azonban a torzulások döntő többsége öröklődött, tehát a stresszfehérjék gátlása után megjelenő morfológiai diverzitás jelentős része mögött genetikus változás állt. Az észlelt jelenségre adható második kézenfekvő magyarázat a mutációs ráta növekedése volt. A vizsgálatok bebizonyították, hogy a mutációs ráta azonos maradt. A kísérletek végső eredményeként az a magyarázat körvonalazódott, hogy a variabilitás hátterét alkotó mutációk már eredetileg is benne voltak a vizsgált Drosophila populáció genomjában, de a stresszfehérjék gátlásáig hatásuk nem érvényesült. A stresszfehérjék tehát pufferként viselkednek: korrekt működésük esetén az egyed mutációi közül jó néhány "csendes" marad, az egyed fenotípusát nem változtatja meg.
Miért bizonyult e kísérletsorozat 1998 óta számos elemzést és vitát provokáló, sokat idézett felfedezésnek? A kísérletekkel először sikerült molekuláris magyarázatot találni az evolúciós ugrások mechanizmusára. Ráadásul ez a magyarázat rendkívül "okos" mechanizmust ad az élőlényeknek a megváltozott környezethez történő adaptációjára. Nagyobb stresszhatás a Drosophila-populációt kétféleképpen érintheti: a populáció vagy (1) felveszi a küzdelmet a stressz ellen, és túléli a behatást, vagy (2) képtelennek bizonyul a védekezésre, és kihal. Mindez természetesen akkor érvényesül ilyen tisztán, ha a populáció egyforma, vagy legalábbis az adott stresszhatásra egyformán érzékeny, egyformán válaszoló egyedekből áll. A Rutherford és Lindquist (1998) által felfedezett mechanizmus alapján a túlélő populáció (1-es eset) genomja stresszhatásra megtisztul. Ugyanis a stresszhatás által előhívott rendellenességek hordozói vagy maguk is elpusztulnak, vagy pedig a természetes szelekció során az utódképzésben lemaradnak, és így az általuk generált látens diverzitás a populáció genomjából kipusztul. Ugyanakkor a kihaló populáció (2-es eset) a stresszhatásra hirtelen felszínre került morfológiai változatosság révén egy újabb esélyt kaphat a túlélésre az egyik mutáció "torz" (de az adott stressz ellen jobban védekező) egyedei révén. Ritka, de elképzelhető esetben a stresszhatásra bekövetkező szelekció egy, addig csak látensen jelen lévő forma továbbfejlődésének nyit utat, és gyökeresen átszabja a populáció arculatát, azaz evolúciós ugrást eredményez.
1998 óta mind a Hsp90, mind pedig más stresszfehérjék csendes mutációkat semlegesítő szerepét számos más élőlényben, így baktériumokban és növényekben is igazolni lehetett. A stresszfehérjék azonban rendkívül konzervált fehérjecsaládokat alkotnak, amelyek az emberben is a többi élőlényhez hasonlóan működnek (Csermely, 2001a). Így minden okunk megvan annak a feltételezésére, hogy a stresszfehérjék bennünk is mutációkat semlegesítő, stabilizáló szerepet töltenek be. Az orvostudomány elmúlt másfélszáz évre visszatekintő diadalútja, és a civilizált életformának a létünkben fenyegető erős stresszeket kerülő hatásai az emberiséget nagyrészt mentesítették a fenti, géntisztító folyamatoktól. Így az elmúlt öt-hat generációban a csendes mutációk száma az emberi genomban bizonyosan növekedett. Jelenleg a mi sejtjeink stresszfehérjéi minden bizonnyal több mutáns fehérjét ápolgatnak, és ezáltal rejtegetnek, mint a szépanyáink és szépapáink sejtjeit karbantartó stresszfehérjék. Mindezzel nincs is baj mindaddig, amíg meg nem öregszünk, és sejtjeinket el nem önti az oxidált fehérjék tömege (egy 70-80 éves ember fehérjéinek csaknem fele oxidált). Ekkor az addig hatásukat ki nem fejtett mutációk elszabadulhatnak, és hozzájárulhatnak a civilizált társadalmakra jellemző poligenetikus betegségek, így a rák, a cukorbetegség és az érelmeszesedés kialakulásához (Csermely, 2001b).
A stresszfehérjék és a gyenge kölcsönhatások
Mi lehet a stresszfehérjék mutációrejtegető hatásának pontos mechanizmusa? A stresszfehérjék legfontosabb molekuláris feladata a károsodott fehérjék helyretekerése (Csermely, 2001a). Kézenfekvő tehát, ha arra gondolunk, hogy a morfológiai változásokat okozó mutációk az adott fehérjék szerkezetét úgy változtatják meg, hogy a stresszfehérjék a mutáns fehérjék helyretekerésével, illetve állandó kísérgetésével a bajt még ki tudják javítani. Abban az esetben, ha a stresszfehérje elromlik, gátlás alá kerül, vagy a károsodott fehérjék nagy mennyisége miatt a csendes mutációk fehérjetermékei a stresszfehérjék ellenőrzése alól kiszorulnak, a mutáns fehérjék szerkezete torz marad, és a morfológiai fejlődésben zavar keletkezik. Ez a szimpatikus magyarázat sajnos már a megszületése pillanatában (1998) sem volt teljesen kielégítő. Már a korábbi vizsgálatok során is jó néhány olyan fehérje ismeretessé vált, amelyek gátlása Drosophilában hirtelen morfológiai változásokat okozott (Bergman - Siegal, 2003). Sem ezen fehérjéknek, sem a későbbiekben ugyancsak Susan Lindquist által leírt, hasonló hatást mutató élesztő prionoknak (True - Lindquist, 2000) jelen tudásunk szerint nincs fehérjetekeredést segítő aktivitásuk. Újabb fejleményként Aviv Bergman és Mark Siegal 2003-ban közölt modellkísérletei azt a feltételezést erősítették meg, hogy nagyon sok olyan fehérje lehet, amely mutációrejtegető hatással bír. Mi lehet e fehérjék közös tulajdonsága? Mi lehet a molekuláris magyarázat? A válasz, úgy tűnik, messzebb került.
Laboratóriumunk másfél évtizede foglalkozik a stresszfehérjék biokémiai jellemzésével. E munka során Sőti Csaba kollégámmal (Sőti et al., 2002) lépten-nyomon beleütköztünk abba, hogy e fehérjék biokémiai jellemzése lehetetlen, mert szinte mérhetetlenül alacsony affinitású kötésekkel kötnek partnereikhez, a konformációs változásaikat lehetővé tévő ATP-hez, illetve a többi stresszfehérjéhez. A stresszfehérjék ragadnak. Mindenhez ragadnak, de semmihez nem annyira, hogy azt egy tisztességes biokémikus vizsgálni tudja. Ebből a keserves tapasztalatból született meg az elképzelés: mi van, ha a hátrány előny? Ha a stresszfehérjék éppen gyenge kölcsönhatásaik révén stabilizálják a sejtes rendszereket? Lehet, hogy a gyenge kölcsönhatások kialakításának képessége az a közös elem, aminek megléte esetén a fehérjék a sejtes rendszerek mutációit a fenotípus szintjén elrejthetik? A kérdés vizsgálatára jelenleg állítjuk be a laborban a kísérleteket.
A hálózatok általános tulajdonságai
A stresszfehérjék gyenge kölcsönhatásai fehérjehálózatok részeként érvényesülnek. A fenti elképzelés megszületése után (Vicsek Tamás tanácsára) így a hálózatok tanulmányozását kezdtem el. A hálózatokkal kapcsolatos könyvtárnyi olvasmányaim már az elején egy nagy meglepetéssel és tanulsággal szolgáltak: a hálózatok számos tulajdonsága független attól, hogy milyen elemek alkotják a hálózatokat. A hálózatok felépítésének szabályai, például a hálózatok skálafüggetlen topológiája (az a tulajdonság, hogy a hálózatok elemeinek zöme csak néhány másik elemhez, de néhány kitüntetett elem nagyon sok másik elemhez kötődik) egyformán érvényes a fehérjehálózatokra, az idegsejtek hálózataira, a társadalmi hálózatokra, és az olyan ember alkotta hálózatokra is, mint amilyen az Internet vagy az áramhálózatok (Barabási, 2003).
A hálózatok nemcsak felépítésükben skálafüggetlenek, hanem az egyes elemek közötti kapcsolatok erőssége is skálafüggetlenül változik. Azaz: például az élesztő metabolikus hálózatában csak néhány olyan enzimreakció található, amelynek a volumene (fluxusa) kiemelkedően magas. Ugyanakkor a legtöbb enzimreakció fluxusa igen csekély, mint ahogy azt Barabási Albert-László, Vicsek Tamás és munkatársai nemrég a Nature-ben megjelent cikkükben kimutatták (Almaas et al., 2004). Nagy szerencse, hogy kiemelkedően intenzív enzimreakciók is vannak, és számuk viszonylag csekély. Ha minden enzimreakció közel azonos intenzitású lenne, a biokémia kezdeti szakaszában az "alapító atyák" igen nehéz helyzetben lettek volna, hogy melyik folyamatot is vizsgálják a milliónyi folyamat közül. (A leírt skálafüggetlenségek egyfajta "optimális esetet" jelentenek, amelytől a konkrét hálózat viselkedése eltérhet.)
A hálózatok nemcsak térben, kötéseikben, de viselkedésükben is skálafüggetlen tulajdonságokat mutatnak. Az eső valószínűsége és hossza ugyanúgy skálafüggetlen eloszlású (ritkán van sokéves aszály és özönvíz, de mindkettő előfordult már a történelmi források szerint), mint a földrengések gyakorisága és erőssége (Barabási, 2003; Peters - Christiensen, 2002). A váratlan események valószínűségének ilyen megoszlása leggyakrabban azoknak a rendszereknek a tulajdonsága, amelyek a self-organized criticality jelenségét mutatják (Bak - Paczuski, 1995). Ezekbe a rendszerekbe állandóan energia áramlik be, amely egyre fokozódó feszültséget generál. Egy idő után a feszültség megszűnik (relaxál) egy olyan folyamatban, amelyben a kollektív (kritikus) viselkedés a rendszer egy kisebb-nagyobb (ugyancsak skálafüggetlen eloszlású) elemszámára terjed ki. Ezek az elemek egymást lavinaszerűen magukkal sodorva "sütik ki" a hálózatban felhalmozódott feszültséget. A földrengés és az eső egyaránt ilyen lavinaszerű feszültségoldó jelenség. A sorrend nyilvánvalóan folytatható: bár eddig irodalmi példára nem leltem, a villámlás gyakorisága és mértéke is bizonyára hasonló skálafüggetlen statisztikát mutat.
A skálafüggetlen viselkedés evolucionárisan kódolt lehet. Ha fel akarunk deríteni egy földterületet, akkor ún. Levy-utakat teszünk. A legtöbbször csak keveset mozdulunk odébb, hiszen ez a legenergiakímélőbb keresési módszer. Ugyanakkor néha egy nagyobb ugrást is teszünk, hogy új területeket is felmérhessünk. Kimutatható, hogy a földterület leghatékonyabb felderítését a skálafüggetlen hosszúságeloszlással bíró Levy-utak jelentik. Nem véletlen, hogy a dongódarázs és az őz egyaránt ezzel az ösztönös taktikával gyűjt mézet, illetve legel (Viswanathan et al., 1999). A világ váratlan eseményei tehát gyakran nem is annyira váratlanok, hanem skálafüggetlenek. Ugyanakkor a legjobb túlélési stratégia is a skálafüggetlenséghez kötött. Nem véletlen, hogy mind a játék (amely a váratlan helyzetekre való felkészülés egyik fontos eleme), mind pedig a művészetek (például zene) számos eleme ugyancsak skálafüggetlen eloszlást mutat. A nyerési esélyek Daniel Bernoulli által leírt skálafüggetlen eloszlása (mindig van esélye annak, hogy egy nagyságrenddel többet nyerjünk, de ez az esély éppen egy nagyságrenddel kevesebb [Bernoulli, 1738]), valamint a zene ritmicitásának és tonalitásának skálafüggetlen jellege (Hsu - Hsu, 2001) egyaránt arra utal, hogy a hálózatok általános tulajdonságai olyan közös evolucionáris örökségünk, amelyet a lehető legváratlanabb helyzetekben veszünk figyelembe, illetve gyakorlunk be már kiskorunk óta.
A vizsgálódások eredményeként felmerült bennem a kérdés: ha a hálózatoknak ennyi általános tulajdonságuk van, vajon igaz-e a gyenge kölcsönhatások stabilizáló szerepe a feltételezett fehérjehálózatok mellett másfajta hálózatok esetén is?
A gyenge kölcsönhatások stabilizálják a bonyolult rendszereket
Életem eddigi legnagyobb meglepetései egyike volt, amikor kiderült, hogy a gyenge kapcsolatok stabilizáló szerepét a szociális hálózatok esetén már évtizedekkel ezelőtt leírták, és azóta számos példán igazolták (Granovetter, 1973). Gyenge kapcsolatok nélkül a szociális háló által alkotott világ nem lenne olyan "kicsi", hogy hat barát közvetítésén keresztül eljuthatunk szinte bármely ismeretlen emberhez a Földön (Milgram, 1967). Az informális kapcsolatok (small-talk, pletyka stb.) által segítenek a nők a társadalom stabilizálásában (Degenne - Forse, 1999; Szvetelszky, 2002). Azokban az országokban, ahol a nők informális kapcsolatait mesterségesen visszaszorítják, például Afganisztánban, a Közel-Kelet és a Balkán bizonyos vidékein, bizonyára ezen kapcsolatok hiánya is hozzájárul a társadalom általános labilitásához (White - Houseman, 2003). A cégek külön erőfeszítéseket tesznek arra, hogy szerkezetükben minél több informális (gyenge) kapcsolat kialakítására teremtsenek lehetőséget, amely növeli a cég ütőképességét és a folytonosan változó körülményekhez való alkalmazkodását (stabilitását [Cross - Parker, 2004]).
A gyenge kölcsönhatások szerepet játszanak az ökoszisztémák stabilizálásában is (Berlow, 1999; McCann et al., 1998). Az olyan rendszerek, ahol az elemek számos elemmel állnak egymással egyenrangú kapcsolatban (például többfajta élelmet egyaránt fogyasztó állatokat, növényeket - például mindenevőket - is tartalmaznak), stabilabbak, mint az olyan ökoszisztémák, amelyekben valamely táplálék elfogyása egyben a táplálékon kizárólagosan élő faj elpusztulását is okozza, ami akár egy kaszkádszerű kihalássorozathoz is elvezethet.
A bonyolult rendszerek szerveződése általánosságban is tartalmaz olyan elemeket, amelyek stabilizálóak, és egyben a gyenge kölcsönhatások megjelenéséhez is vezetnek. A moduláris szerkezet nagyon fontos a különböző funkciók szervezeti elhatárolásában és annak megakadályozásában, hogy az egyik modulban keletkezett zavar gyorsan átterjedjen az összes többi modulra, károsítva ezzel a rendszer egészét. A modulokat általában gyenge kölcsönhatások tartják össze (Granovetter 1973). Ezek a kölcsönhatások az egyik modul károsodása esetén "biztosítékként" viselkedve könnyen kiolvadhatnak, és a modulokat szétkapcsolva megakadályozzák a kár tovaterjedését. A bonyolult rendszerek másik fontos sajátossága a redundancia és a degeneráltság. Ha egy állatból egy gén kiütésre kerül, nagyon sok esetben az állat valamivel kisebb lesz, de semmilyen más tulajdonsága számottevően nem változik. A molekuláris okokat vizsgálva kiderül, hogy sokszor az eredeti gén szerepét egy "pótgén" veszi ilyenkor át, amely az eredetitől csak igen kevéssé különbözik, funkciója azzal redundáns. Sokszor ilyen "pótgént" nem találunk, de a gén kiütése mégsem jár számottevő hatással. Ilyenkor a rendszer degenerált (Edelman - Gally, 2001), azaz ugyanazt a funkciót teljesen különböző szerveződésű alrendszerei egyaránt ellátják. A degenerált alrendszerek azonos funkciójuk ellátására értelemszerűen ugyanazokkal a modulokkal kell, hogy kapcsolatot létesítsenek. Valószínű, hogy ugyanaz a modul más-más alrendszerekkel nem tud egyformán erős kapcsolatot teremteni, azaz: a modularitás és a degeneráció megjelenése egyaránt növeli a rendszer stabilitását és gyenge kapcsolatait.
A gyenge kölcsönhatások stabilizálják a bonyolult rendszereket. De mit nevezünk gyenge kölcsönhatásnak, és mit értünk stabilitás alatt? A bonyolult rendszerekben előforduló kölcsönhatások erőssége folyamatosan változik. A rendszer stabilitásához valószínűleg nem valamely kölcsönhatás-erősségnél kisebb, "gyenge" kölcsönhatások megléte, hanem a kölcsönhatás-erősség megfelelő (esetleg: skálafüggetlen) eloszlása szükséges. A stabilitás is többféle lehet. A bonyolult rendszerek stabilitásának biztosan nem az egyszerű kémiai reakciók dinamikus egyensúlyi viszonyai felelnek meg. Kémiai analógiánál maradva inkább egyfajta "kiterjesztett" Le Chateiler-elv alkalmazása tűnik célravezetőnek, ahol a stabilitás kritériumaként a rendszert megzavaró perturbáció után a korábbi állapot (vagy a lokálisan stabil állapotokat megtestesítő attraktor) irányába való visszarendeződést követeljük meg. Még szerencsésebb, ha a perturbáció lecsengésének (relaxációjának) sebességét vizsgáljuk. Ha ez a sebesség exponenciális (a perturbáció által okozott "zavarcsomag" a hálózaton belül gyorsan szétoszlik, nem akad meg sehol), a rendszer egészen stabilnak mondható. A jövő vizsgálódásainak kell majd eldönteniük, a gyenge kölcsönhatásoknak és a stabilitásnak mely definíciója lesz a legmegfelelőbb a gyenge kölcsönhatások stabilizáló szerepét kimondó, jelenleg még meglehetősen empirikus tétel pontos megfogalmazására.
A hálózatok természetesen nemcsak gyenge kölcsönhatásaik révén tudnak stabilizálódni, hanem más módszerekkel is. Ezek közül a leggyakoribb a fázisátalakulás. Erről nemrég Vicsek Tamásnak és munkacsoportjának több, igen érdekes cikke látott napvilágot. A hálózatok az elérhető erőforrásaik függvényében megváltoztathatják a topológiájukat: az Erdős-Rényi-féle random hálózatokból egyetlen centrum körül integrálódó "csillag"-hálózatokká alakulhatnak át, majd a skálafüggetlen hálózatokon mint átmeneteken keresztül, a feszültség fokozódásával apróbb, teljes mértékben összekötött alhálózatokká esnek szét (Derényi et al., 2004). A hálózatok drasztikus lebomlása sokszor visszafordíthatatlan folyamat: ilyenkor a sejt vagy az élőlény haláláról beszélhetünk. Ökológiai rendszerekben a hálózat "kapcsoltságának" (annak a ténynek, hogy a hálózat legtöbb eleme egymással kapcsolatban áll) megőrzését is fontos egyensúlyi kritériumnak fogadják el, és resilience-nek nevezik (Holling, 1973).
A hálózatok nem önmagukban léteznek. Szeretett tanárom, Holics László szavait idézve: "Nézzük meg ezt a pöttyöt. Ha távolról nézem: pont, ha közelről nézem: végtelen." Bármely természetes hálózat egyik elemét közelről megvizsgálva nem mást látunk, mint egy újabb hálózatot. Az idegsejtek hálózatának bármelyik egyedi sejtje fehérjék hálózata. Az idegsejthálózatoknak otthont adó ember szociális hálózatok egyedi eleme. És így tovább. Bármelyik hálózat stabilitása elengedhetetlen feltétele annak, hogy kapcsolatot kereshessen és találjon más hálózatokkal, és ezek a kapcsolatok tartósan meg is maradjanak. Azaz: csak valamelyest stabil hálózatok képesek egy magasabb rendű hálózat elemeiként a fejlődés következő szintjét jelentő hálózat erős kölcsönhatásait kialakítani. (A gyenge kölcsönhatások esetén a kölcsönható elemek részrendszereinek stabilitása nem szükséges feltétel.) Személyes stabilitásunk tehát valahol a világ stabilitásának elengedhetetlen eleme.
Másként fogalmazva: a magasabb szintű hálózat fennmaradásának záloga az őt alkotó elemeknek mint részhálózatoknak legalább részleges stabilitása. Mi történik akkor, ha a részhálózat mégsem stabil (illetve túl sok részhálózat válik egyszerre instabillá)? Ennek a gyakran előforduló helyzetnek a kezelésére a magasabb szintű hálózatnak ki kellett fejlesztenie olyan mechanizmusokat, amelyek az instabil elemeket (a) stabilizálják; (b) elrekesztik; (c) szétbontják. A stresszfehérjék éppen ezt a feladatot töltik be a sejten belül. A társadalmakban az egyedeket stabilizáló elemeket pszichológusnak, tanárnak vagy falusi kisközösségnek hívhatjuk. Az elrekesztés hatékony eszközei a börtönök, illetve az elmegyógyintézet (esetleg: tudományos kutatóműhely...) A szétbontás eszközei a 21. század civilizált(?) társadalmaiban hála Istennek, egyre inkább illegálissá válnak.
A stabilitás azonban nem mindenek felett való. Az instabil rendszerekben a zaj átlagos szintje magasabb. A nagyobb zaj nagyobb diverzitáshoz vezet (Rao et al., 2002). A nagyobb diverzitás pedig - mint ahogy azt a cikk elején, a stresszfehérjék esetén már bemutattam - a populációt érő megpróbáltatások esetén a túlélés záloga. A rejtett mutációk felszínre kerülését nem csak a sejtek stressze esetén figyelhetjük meg. Jeviczki Tamás, a Debreceni Egyetem pszichológushallgatója hívta fel a figyelmem arra, hogy a stressz "pufferoldó" szerepe az emberi viselkedésben is megfigyelhető. Ha az emberek kerülnek kemény, stresszel teli helyzetekbe (katonaság, börtön, háború stb.), a "valódi énjük" felszínre kerül, és az addig rejtegetett csendes mutációk (jellemhibák) láthatóvá válnak. Hogy az ilyen esetekben előtörő jellembeli diverzitás mennyiben a csoport túlélésének a záloga, arra forrást nem találtam, így e jelenséget minden bizonnyal további kutatásoknak kell megvizsgálniuk. A fentiek alapján úgy tűnik, hogy a gyenge kölcsönhatások stabilizáló szerepe eléggé általánosan igaz a különféle rendszerekre (Csermely, 2004). Ennek további lehetőségeit a Vince Kiadónál és a Springernél 2005-ben megjelenő könyveimben fogom részletesebben kifejteni.
Kulcsszavak: stresszfehérjék, hálózatok, gyenge kölcsönhatások, evolúció, diverzitás
Irodalom
Almaas, Eivind - Kovács B. - Vicsek T. - Oltvai Z. N. - Barabási, A.-L. (2004): Global Organization of Metabolic Fluxes in the Bacterium Escherichia Coli. Nature. 427, 839-843
Bak, Per - Paczuski, Maya (1995): Complexity, Contingency and Criticality. Proceedings of the National Academy of Sciences of the United States of America. 92, 6689-6696
Barabási, Albert-László (2003): Behálózva. Magyar Könyvklub, Budapest
Bergman, Aviv - Siegal, Mark L. (2003): Evolutionary Capacitance as a General Feature of Complex Gene Networks. Nature. 424, 549-551
Berlow, Eric L. (1999): Strong Effects of Weak Interactions in Ecological Communities. Nature. 398, 330-334
Bernoulli, Daniel (1738): Specimen theoriae novae de mensura sortis. Proceedings of the St. Petersburg Imperial Academy of Sciences. 5, 175-192
Cross, Rob - Parker, Andrew (2004): The Hidden Power of Social Networks. Harvard Business School Press, Cambridge, USA
Csermely Péter (2001a): Stresszfehérjék. Tudomány-Egyetem sorozat, Vince, Budapest
Csermely Péter (2001b): Chaperone-overload as a Possible Contributor to “Civilization Diseases": Atherosclerosis, Cancer, Diabetes. Trends in Genetics. 17, 701-704
Csermely Péter (2004): Strong Links Are Important - But Weak Links Stabilize Them. Trends in Biochemical Sciences. 29, 331-334
Degenne, Alain - Forse, Michel (1999): Introducing Social Networks. SAGE Publications, London
Derényi Imre - Farkas I.- Palla G. - Vicsek T. (2004): Topological Phase Transitions of Random Networks. Physica A. 334, 583-590
Edelman, Gerald M. - Gally, Joseph A. (2001): Degeneracy and Complexity in Biological Systems. Proceedings of the National Academy of Sciences of the United States of America. 98, 13763-13768
Granovetter, Mark (1973): The Strength of Weak Ties. American Journal of Sociology. 78, 1360-1380
Holling, Crawford S. (1973): Resilience and Stability of Ecological Systems. Annual Review of Ecology and Systematics. 4, 1-23
Hsu, Kenneth J. - Hsu, Andrew (1991): Self-similarity of the “1/f noise" Called Music. Proceedings of the National Academy of Sciences of the United States of America. 88, 3507-3509
McCann, Kevin S. - Hastings, Alan - Huxel, Gary (1998): Weak Trophic Interactions and the Balance of Nature. Nature. 395, 794-798
Milgram, Stanley (1967): The Small-world Problem. Psychology Today. 1, 62-67
Peters, Ole - Christiensen, Kim (2002): Rain: Relaxations in the Sky. Physical Review E. 66, 036120.
Rao, Christopher V. - Wolf, Denise M. - Arkin, Adam P. (2002): Control, Exploitation and Tolerance of Intracellular Noise. Nature. 420, 231-237
Rutherford, Suzanne L. - Lindquist, Susan (1998): Hsp90 as a Capacitor for Morphological Evolution. Nature. 396, 336-342
Sőti Csaba - Rácz Attila - Csermely Péter (2002): A Nucleotide-dependent Molecular Switch Controls ATP Binding at the C-terminal Domain of Hsp90: N-terminal Nucleotide Binding Unmasks a C-terminal Binding Pocket. The Journal of Biological Chemistry. 277, 7066-7075
Szvetelszky Zsuzsanna (2002): A pletyka. Gondolat kiadói kör, Budapest
True, Heather L. - Lindquist, Susan (2000): A Yeast Prion Provides a Mechanism for Genetic Variation and Phenotypic Diversity. Nature. 407, 477-483
Viswanathan, G. Madras - Buldyrev, S. V. - Havlin, S. - da Luz, M. G. E. - Raposo, E. P. - Stanley, H. E. (1999): Optimizing the Success of Random Searches. Nature. 401, 911-914
White, Douglas R. - Houseman, Michael (2003): The Navigability of Strong Ties: Small Worlds, Tie Strengths, and Network Topology. Complexity. 8, 72-81