A Bolyai bicentenárium alkalmából nemcsak számos konferenciát, megemlékezést, koszorúzást tartottak, de jelentős az a könyvtermés is, ami a jubileumnak köszönhető. Ennek egyik darabja az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság által kiadott Bolyai emlékkönyv, amely tizenegy tanulmányt tartalmaz, és Babits nevezetes költeményével a Bolyaival kezdődik.
A vers után a kötet egyik szerkesztőjének, Puskás Ferencnek Előhang a Bolyai-emlékkönyvhöz címmel egy rövid összefoglalása következik Bolyai János életéről és alkotásairól. A továbbiakban azután bizonyos logikus sorrendben követik egymást a tanulmányok. Először is a Bolyai János által felfedezett nem-euklideszi, abszolút (más néven hiperbolikus) geometria ismertetését találjuk meg Bitay László és Orbán Béla tollából két külön tanulmányban (Bolyai János új geometriája és A Bolyai geometria modelljeiről). Ezeket két fizikus, Gábos Zoltán és Toró Tibor tanulmánya követi, akik a fizika szempontjából mutatják be Bolyai korszakalkotó eredményének a hatásait (Bolyai János térelmélete és Bolyai János, a "Scientia Spatii" megalkotója és a fizika geometrizálásának úttörője).
Ismeretes, hogy Bolyai János pályáján és életében jelentős szerepet töltött be a bécsi Császári és Királyi Hadmérnöki Akadémia és egyáltalán az a tény, hogy 1832-ig aktív, majd nyugállományú mérnökkari tiszt volt. Ezt egész életén keresztül aláírásánál legtöbbször fel is tüntette. Életének, pályájának ezekről a vonatkozásairól szól részletesen Ács Tibor dolgozata.
Bolyai János jelentőségét Erdély tudományosságában Benkő Samu mutatja be (Bolyai János az erdélyi panteonban, Kolumbán József pedig leírja azt a folyamatot, ahogy az új geometriai felfogás fokozatosan tért hódított a tudományos gondolkodásban (Bolyai János a tudomány tükrében).
Bolyai János neveltetésében és egyáltalán, korszakalkotó eredményeinek elérésében tagadhatatlan édesapjának, Bolyai Farkasnak az érdeme. Érthető ezért, hogy vele külön is foglalkozik a kötet egyik tanulmánya. A két Bolyai - bár Farkas 1775-ben Bólyán, János 1802-ben Kolozsváron született - élete jelentős részét Marosvásárhelyen töltötte. Erről szól Weszely Tibor Marosvásárhely és a Bolyaiak című írása.
A Bolyai család egyébként Erdély egyik legrégebbi nemesi családja. Az első írásos emlék 1302-ben emlékszik meg egyik ősükről. Oláh-Gál Róbert erről a családról és családfáról ír Adalék a 700 éves Bolyai család történetéhez címmel.
Elmondható, hogy a kis könyv kétségtelenül gazdagította az egyébként sem szegény magyar Bolyai-irodalmat. Mert - szerencsére - ma már nem igaz, amit a francia Guillaume-Jules Hoüel és az amerikai Bruce G. Halsted írt le a maga idejében (idézve Kolumbán József cikkében): "Kétlem, hogy Erdély sok olyan jelentős férfiút termett volna, mint a két Bolyai, és a tudomány szeretetének hiányában saját nemzetük iránt érzett szeretet kellene, hogy ösztökélje a magyarokat a velük való foglalkozásra". "A kazányi egyetem megértőbb volt, mint a marosvásárhelyi kollégium. Kérésünkre elküldte közleményeit (ti. Nyikolaj Ivanovics Lobacsevszkij közleményeit - B. D.) tudományos társaságunknak, továbbá megköszönték nekem azt a fáradozást, amelyet Lobacsevszkij munkáinak terjesztése körül végeztem; kitüntettek azzal is, hogy tiszteleti taggá választottak, továbbá minden információt megígértek Lobacsevszkijről, amit csak óhajtottam." (Guillaume-Jules Hoüel, 1967). "... abban az országban, melynek Bolyai János lángesze épp annyi jogot szerzett (ti. mint Lobacsevszkij; B. D.) a nem-euklideszi geometria megteremtésének dicsőségében - Magyarországon - megelégednek azzal, hogy a budapesti Matematikai és Fizikai Társulat a rég beroskadt marosvásárhelyi sírra emlékkövet állíttatott." (G. B. Halsted, 1895) Tegyük még hozzá, hogy - mint Benkő Samu egy másik tanulmányában tudósít róla - 1869-ben Eötvös Józsefhez, mint a Magyar Tudományos Akadémia elnökéhez fordult a római tudományos akadémia matematikai osztályának elnöke azzal a panasszal, hogy három év óta, mind ők, mind a párizsi és bordeaux-i akadémia tízszer írtak a marosvásárhelyi kollégiumnak, mert érdekelték őket Bolyai hátrahagyott irományai, de választ nem kaptak. (Szerkesztette: Puskás Ferenc és Tibád Zoltán: Bolyai emlékkönyv. Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság, Cluj-Napoca, 2002, 125 p.)
Hargittai Istvánra "rájár a rúd“, mostanában sűrűn reflektálnak újabb s újabb köteteire, többek között a Magyar Tudomány hasábjain is. Persze ez nem mostani "szokás"; az említett periodikában 1985-ben magam méltathattam Szimmetria - egy kémikus szemével című monográfiáját.
Az általa feldolgozott téma egyre felfutóbb státusú (maradjunk csak a Magyar Tudománynál: 1999 márciusában Szimmetria a tudományban és a művészetben címmel tematikus számot adtak ki a szerkesztők).
A Hargittaiéknak is fontos Arthur Koestler A teremtésben az alkotást olyan örömszerző tevékenységként kategorizálja, amely új mintázat formájában érhető tetten, méghozzá azáltal, hogy a régi (túlnyomóan) szimmetrikus képletet átstrukturálja. De utalhatunk Selye János Álomtól a felfedezésigjére, a tudós örömszerző munkálkodása során a teremtés folyamatáig jut el, s tudományos felfedezései törvényszerűségek új harmóniáját vetítik elibénk.
Hargittaiék Bevezetésükben a szimmetria-probléma iránti érdeklődésük kezdetét az 1960-as évek végére, az 1970-esek elejére datálják. Hogy érdeklődésük mennyire kurrens tudományos mezőre csábította őket, annak bizonyítéka immár újfent tárgyiasult. A szerzők hat életmű tükrében villantják fel a felfedezések és a szimmetria összefüggéseit (Johannes Kepler, Buckminster Fuller, Linus Pauling, Alekszandr Kitajgorodszkij, John Bernal és Pierre Curie a kiválasztottak).
A szimmetria fogalmát pásztázva kardinális kérdésekről szólnak érdeklődő laikusoknak, s azt hangsúlyozzák, hogy a szimmetria gyakran társul a szépséggel, olykor akár a szomorú szépséggel (nagyon szubtilis itt Alekszandr Puskinra való hivatkozásuk). A szimmetrikus minősítés nagymértékben személyes, a Polányi Mihály értelmében vett személyes tudás szintjén. A maradéktalan szimmetria steril, élettelen, s mint ilyen, idegen az emberi természettől. Ugyanakkor már az érzékelés pszichés folyamatában is kimutatható a szimmetria jelentősége.
Rövid szemlénkben két főrészre tekintünk: A Keplerről és a Curie-ről szólókra.
Kepler a bolygómozgás három törvényét mesteri modellálással konstruálta; ezt vélhetjük munkássága vezérmotívumának. Az ő általa kultivált geometriai modell a legáltalánosabb modelltípus. Az angolul is bemutatkozó Kepler nagy felfuttatója Koestler volt - ő is joggal emelte ki Kepler-életrajzában azt a tényt, hogy a síkból a térbe való átmenet volt az igazi éca, s ez még akkor is paradigmaváltás, ha Koestler szerint Kepler nóvuma "álfelfedezés". Midőn tudatosította magában koncepciója problémáit, az általános harmónia eszméje kerítette hatalmába, se ennek mintegy alárendelte a geometriai modellt, hiszen észrevette: a geometria önmagában elégtelen a természettörvények magyarázatához. Harmóniaképzete egyértelműen rokonítható Werner Heisenberg határozatlansági elvével, emelik ki Hargittaiék. Hitét a Világegyetem szimmetriájában és Isten ezirányú törvénykezésében zavarta ugyan némileg azon felismerése, hogy a bolygók Nap körüli pályája nem kör alakú, ám tamáskodását ama segédtétellel anullálta, mely szerint az egész így is harmonikus, hiszen összhangban áll a tapasztalattal, így pedig a harmónia magasabb szintjére helyezhető. Kepler a hatszögletes hópelyhek alakjában és szimmetriájában gyönyörködve e formák képződését - helyesen - a nagyon szoros belső illeszkedésnek tulajdonította.
A hatszögletes hópelyhektől - többek között - James Watson és Francis Crick nukleinsav-molekulák kettős csavar modelljén át (e csavar szerkezete az önmásolás triviálisan vonzó modellje), Curie-ig vezet az út.
Ám itt nem a szimmetria, hanem az aszimmetria kerül piedesztálra, hiszen Curie szerint bármely jelenséget a disszimmetria hozza létre, az kreálja. Akármely jelenség csakis akkor megfigyelhető általunk, ha valamilyen szimmetriaelemnek híján van a rendszer.
Sok olyan jelenségre bukkanhatunk, amelynek van tükörszimmetrikus párja, s nem hozható egymással fedésbe; ez a "kiralitás", vagy más néven a jobb-bal kezűség. A természettudósok mellett a művészetben is fellelhető szerveződés ez, s a filozófia is reflektál (Immanuel Kant példának okáért az egymásra nem illeszthető tükörképeket "inkongruens ellendarabok"-nak titulálja. Azt, hogy mennyire "a levegőben lógott" az aszimmetria kurziválása, jelzi - sok egyéb mellett - ama tény, hogy Curie 1894-es perdöntő cikkét Pasteur 1897-es, hasonló mentalitású tanulmánya követte, amely szerint a Világegyetem disszimmetrikus.
A szimmetria meghiúsulásának egyik tipikus formációja a megtört szimmetria, amikor a természetnek meg nem felelő tükörkép demonstrálja - a természet nem tiszteli igazából a szimmetriát.
Ugyanakkor, hangsúlyozzák Hargittaiék, Steven Weinberg szerint a megtört szimmetriáról kideríthetjük, hogy az rejtett szimmetria, s a "tökéletes rendetlenség" sem más, mint szimmetria. Másrészt - érvel Weinberg - egy kristály elrendezéséhez meg kell törnünk a szimmetriát.
A megtörésnél maradva: Hargittaiék értelmezik Ilya Prigogine időszimmetria-megtörését. Idézik Prigogine-t: "A termodinamikát egyaránt alkalmazták az egyensúlytól távoli és az egyensúlyhoz közeli helyzetekre. Az egyensúlyhoz közeli világ stabilis világ. A kilengések lecsillapodnak, a rendszer visszatér az egyensúlyhoz. A helyzet drámaian megváltozik az egyensúlytól távol. Itt a kilengések felerősödhetnek. Ennek eredményeképpen új tér-idő szerkezetek keletkeznek az ‘elágazási' pontokon... Az idő folyásához társított irreverzibilis folyamatoknak fontos építő szerepük van." (Hargittai István - Hargittai Magdolna: Szimmetriák a felfedezésben. Budapest, Vince Kiadó, 2003. 264 p.)
Kassai Tibor hiánypótló szakkönyvének ismertetése előtt érdemes annak természettudományi, általános jelentőségére felhívni a figyelmet. A könyv ismeretanyaga a filogenezis, a szelekció, az élőlények egymásrautaltsága vagy éppen az egymás kihasználása szempontjából rendkívül gondolatébresztő. A közel egymilliárd éves fajfejlődésben az alkalmazkodóképesség, az önálcázás, a fajfenntartás képessége talán azokban az élőlényekben fejlődött ki a legtökéletesebben, melyekről e könyv szól. A különböző gazdaszervezeteket megtaláló, azokat összekapcsoló tulajdonság kialakulása és az ezeknek megfelelő egyes fejlődési alakzatok kifejlesztése rendkívül gyakorlati és célravezető genetikai háttér működését feltételezi. A saját és idegen paraziták felismerésének különleges formái, az ezekből fakadó immunológiai védekezés és annak lehetőségei új megvilágításba helyezik a biológiai változatosság "Természet" által történő biztosítását. A parazitákban kialakult immunológiai "álcázóképesség", vagy éppen a faj védelmét célzó immunregulációt előhívó képesség analóg azokkal a mechanizmusokkal, melyek a vírusok vagy a daganatok esetében a gyógyítás szempontjából nem kívánatosak. Kassai Tibor könyvében az immunológiai jellegzetességek felsorakoztatása nem véletlen, hiszen a szerző a parazitákkal kapcsolatos fajlagos és természetes immunitásnak az egyik legelismertebb nemzetközi szakembere, aki tanszéki kutatási tevékenységének jelentős részét is e területen fejtette ki
A szakkönyv világosan tükrözi e területnek a tudományban és a gyakorlatban betöltött szerepét. "A helmintológia egyrészt alkalmazott zoológiai-ökológiai, másrészt orvosbiológiai-állatorvosi tudomány, melynek feladata a féregélősködők biológiájának, kórtani hatásainak megismerése révén az általuk emberekben, állatokban, növényekben okozott károk csökkentése, illetve megelőzése" - fogalmazza meg Kassai Tibor könyvének bevezető fejezetében. Belelapozva a vonzó kiállítású és világos szerkesztésű könyvbe, az érdeklődő rögtön felismeri, hogy itt nem egy már régóta hiányolt szakkönyvről, hanem jóval többről van szó, mely elsősorban a szakmai anyag bemutatási módszerében tükröződik. Az egyes rendekhez tartozó különböző fajokat, illetve kórformákat leíró fejezetek legelején három kérdésre kapunk választ: mi a szóban forgó faj elterjedése, illetve állategészségügyi és közegészségügyi jelentősége? Ezek megválaszolását követően, a kórokozók leírása rendkívül didaktikus: a faj megnevezését a jellemzés, az alaktani bemutatás, a tartózkodási hely, a pete leírása követi. A gazdaspektrum és a fejlődésmenet az egyik legérdekesebben és egyben legvilágosabban bemutatott részét képezi az anyagnak. Az egyes fajok életciklusát diagramok formájában ismerteti. Ezt az ismeretanyagot logikusan követik a járványtani kérdések, majd a kórfejlődés, a tünetek és a kórhatározás tárgyalása. Végül a gyógykezelés és a védekezés ismertetése zárja le az egyes fajokra vagy fajcsoportokra vonatkozó leírásokat. Hallatlan előnye ennek a következetesen kialakított szerkezetnek, hogy az ismeretanyag jól elsajátítható és könnyen összehasonlítható, valamint az egyes kérdésekre a válasz gyorsan megtalálható. A szövegmegírásban pedig tükröződik Kassai Tibor egyetemi évek alatt kialakult előadói gyakorlata, a hazai és nemzetközi téren szerzett tapasztalata és lényegmegragadási készsége. Túlzás nélkül állítható, hogy a könyv minden mondata, minden szava fontos ismereteket közöl, világosan megfogalmazott formában.
A helmintológia az általános természettudomány szakterülete mellett az állatorvosi és orvostudományi ágazatokat is érinti. A medicina elméleti és gyakorlati szakemberei igen csekély helmintológiai ismeretanyagot szerezhettek a graduális oktatás keretében. Ezt igazolta vissza a posztgraduális és szakorvosképzés, amikor az elméleti és klinikai immunológiai, allergológiai tanfolyamokon, éppen Kassai Tibor előadásai nyomán, ez a szakterület nagy érdeklődést váltott ki újszerűségével. Mivel a könyvismertetés írója az orvostudományban érdekelt, nyilvánvalónak tekinthető, hogy különös figyelemmel kísérte a humán medicina számára nyújtott "tananyag" hasznosíthatóságát. A szakkönyv ennek az igénynek is kiválóan eleget tesz, ugyanis minden humán vonatkozású rész egyöntetűen színes hátérrel, tablóban kiemelve szerepel.
A könyvismertetésnek vannak "kötelező kűrjei", melyek elsősorban a tartalmi, formai és mennyiségi paraméterekre vonatkoznak. Tartalmi tekintetben szívesen teszek eleget e kötelezettségnek, hiszen a kötet nem kevés jó értelemben vett meglepetéssel szolgál. A könyvben a második rész foglalkozik a fentiekben érintett fajok ismertetésével, mely felöleli a laposférgek, a fonálférgek, a buzogányfejű férgek törzseihez tartozó fajok által előidézett kórformákat. A harmadik rész a féregfertőzések gyógyítását és megelőzését foglalja magában. Ez a témakör felöleli az antihelmintikumok használatának általános kérdéseit, a toxikus hatásokat és a gyógyszer-rezisztenciát valamint a hatékonysági vizsgálat módszertanát. Rendkívül hasznos a gyakorlat számára az a táblázat, mely a Magyarországon állatgyógyászati célra engedélyezett antihelmintikus készítményeket sorolja fel. Az olvasó azonban hiába keres a könyvben hasonló táblázatot az emberi féregfertőzések orvoslására használható antihelmintikus készítményekről. Ennek egyszerű oka az, hogy a hazai gyógyszerpiac kínálatában alig néhány ilyen készítmény található. A nem kemoterápiás védekezés módszereit tartalmazó fejezet részletezi a megelőzés szakmai, szervezési, rendszabályozási lehetőségeit.
A negyedik rész a féregfertőzések kórhatározásával foglalkozik. A vizsgálatok előkészítésétől, a laboratóriumi és mikroszkópos módszerek részletes leírásán keresztül a technikai fogások bemutatása teszi teljessé ezt a gyakorlat szempontjából fontos fejezetet. Az ötödik különálló rész a féregpeték és -lárvák kimutatására szolgáló vizsgálati módszereket ismerteti nyolc olyan táblával kiegészítve, melyek klasszikus grafikákkal ábrázolják a peték mikroszkopikus képeit. Ezek a rajzok a múlt század tökéletes grafikai technikájával nemcsak szemléletesek, hanem esztétikailag is szép látványt nyújtanak.
Végül, de nem utolsósorban, az "adalék" részek nyújtanak különleges csemegét az érdeklődőknek. A bevezetésben, az összefoglaló táblákban és a függelékben rögzített anyagokból az alábbiakat érdemes kiemelni: tematikailag csoportosított kifejezésmagyarázat, a parazita férgek osztályozása, a paraziták okozta bántalmak nevezéktana, féregtaxonok hétnyelvű szótára, a forrásmunkák és a javasolt irodalom jegyzéke, valamint a részletes és szokatlanul informatív tárgymutató.
A Helmintológia híven tükrözi a nagy mester, Kotlán Sándor emlékezetét, kinek Kassai Tibor ajánlotta munkáját. A magyar nyelvű könyv a szerző Veterinary Helminthology címen az oxfordi Butterworth-Heinemann Kiadó által 1999-ben kiadott, és azóta spanyol nyelven is megjelent, nemzetközi sikert aratott művének bővített és átdolgozott kiadása.
A természettudomány, az orvostudomány magyar művelői és szakemberei számára öröm, hogy képanyagában és nyomdatechnikájában ilyen szép szakkönyvhöz jutottak a Medicina kiadásában. A két külföldi kiadásnál gazdagabb, gyakorlatibb és a humán vonatkozásokkal is kiegészített mű nagymértékben hozzájárul a graduális és a posztgraduális képzés európai uniós szintjéhez, de elsősorban az ország számára fontos és hasznos szakmai tevékenységhez. (Kassai Tibor: Helmintológia. Az állatok és az ember féregélősködők okozta bántalmai. Medicina, Budapest, 2003, 369 p.)
A fenti címmel 2003 nyarán háromkötetes lexikon látott napvilágot az MTA Társadalomkutató Központja Tudománytár sorozatában. Mint Glatz Ferenc főszerkesztő "előszó gyanánt" írt bevezetőjéből kitűnik, a kiadvány terve évekkel korábban, az Akadémia alapításának 175. évfordulójára készített program részeként vetődött fel, s megvalósítására 1998-ban hozták létre a tekintélyes szakértőkből álló szerkesztőbizottságot, dolgozták ki a létrehozandó mű szervezeti és - állami támogatással - pénzügyi kereteit, kérték fel a szócikkek szerzőit a nem kis erőfeszítést, gondosságot igénylő munka elkészítésére.
A feladat valóban nem volt egyszerű. A szócikkeket lehetőleg egységes rendszerbe foglaltan kellett elkészíteni. Eszerint az életrajzi alapadatok s a művelt tudományág rövid és pontos megjelölése mellett az iskolai-egyetemi végzettség, a tudományos fokozatok, majd az akadémiai levelező és rendes tagság elnyerésének időpontja következik; ezt a tudománypolitikai és oktatói tevékenység ismertetése és a kutatómunkában elért eredmények felsorolása követi. A szócikket a székfoglaló(k) és lehetőség szerint forrásuk megjelölése után az akadémikus főbb műveinek felsorolása s a róla illetve munkásságáról szóló irodalom ismertetése zárja. Mindehhez fel kellett dolgozni, ellenőrizni, pontosítani, olykor helyesbíteni a korábbi akadémiai kézikönyvek, a sokféle szaklexikon adatait-anyagait, nem szólva az újonnan bekerült nagyszámú új szócikk alapos, felelős, megbízható adatközlésének kidolgozásáról. Utóbbi főként az élő akadémikusokra vonatkozó szócikkeket érinti, hisz nem kis felelősség munkásságuk, tudományos eredményeik rövid összefoglaló értékelése, főbb munkáik megjelölése, a róluk szóló szakirodalom megfelelő válogatása.
Nem kis feladat volt megbirkózni az Akadémia szervezeti változásainak figyelembe vételével sem. Az akadémiai tagság mibenléte, megnevezése az Akadémia alapításától kezdve gyakran változott, módosult. 1830-tól egészen 1949-ig az Akadémia irányító testületének tagjait igazgató (majd: igazgatósági) tagoknak nevezték, és az Akadémia rendes tagjai közül kerültek ki; 1831-től él a levelező tag elnevezés s ezzel együtt a tiszteleti tag bevezetése is, amelynek tartalma azonban változó volt: ma már csak az Akadémia külföldi tagjait számítják ide. Módosult a külső tagság kritériuma is, végül volt egy szégyenteljes időszak, amikor az Akadémia rendes és levelező tagjainak jó részét tanácskozó taggá minősítették vissza - gyakorlatilag törölve őket a tudós társaságból. (Rehabilitálásuk 1989-ben következett be.) Kisebb-nagyobb módosítások voltak az akadémiai tisztségek elnevezésében, s változott az Akadémia tudományos osztálystruktúrája is. Mindezeket a változásokat-módosulásokat is figyelemmel kellett kísérni az egyes tudósok szakmai besorolásánál éppúgy, mint akadémiai "státusuk" vagy tisztségviselésük megállapításánál. A kötet szerzői és szerkesztői kiválóan megbirkóztak ezekkel a változó feltételekkel-viszonyokkal, s az olvasók számára is lehetővé tették a jobb tájékozódást azáltal, hogy pontos kimutatást készítettek s helyeztek el az I. kötet élén az akadémiai tagságok elnevezéseinek változásairól, az akadémiai tisztségek megnevezéseiről s az akadémiai osztályok módosulásairól - a kezdetektől napjainkig.
Nem térhetünk ki az adatok-anyagok lenyűgöző gazdagságának ismertetésére, még kevésbé az egyes tagok életpályájának bemutatására, annyit azonban mindenképpen megállapíthatunk, hogy a három kötet valójában a magyar tudománytörténet sajátos foglalata - a tudósi életpályák rövid szócikkekben megfogalmazott formájában. S a magyar tudományosság művelőinek ez az imponáló arcképcsarnoka nemcsak a múlt nagyszerű eredményeit mutatja be, hanem tájékoztat a jelen tudósainak nemzetközileg is magasra értékelt munkásságáról, s ez a mozzanat az, ami a jövőre nézve is bizalommal töltheti el az olvasót.
A magyar tudomány mindig is szorosan be volt ágyazva a nemzetközi tudományosságba. Ezt példázzák azok az adatok, amelyek az egyes szócikkekben kimutatják, hogy a magyar tudósok a világ hány vezető tudományos társaságának, akadémiájának tagjaiként nyertek munkásságuk révén elismerést, nem is szólva arról a közismert tényről, hogy hány magyar vagy magyar származású tudóst tüntettek ki a világ legrangosabb tudományos elismerésével, a Nobel-díjjal. A magyar tudományosság kiváló nemzetközi kapcsolatainak másik mutatójaként a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagjainak névsora szolgál. Ha belelapozunk a 3. kötetben elhelyezett, mintegy nyolcszáz főt számláló névsorba, örömmel fedezzük fel a nemzetközi tudományosság legkiválóbb képviselőinek nevét. Viktor Ambarcumjan, Niels Bohr, Lujo Brentano, Charles Darwin, Karl-Friedrich Gauss, Aleksander Giesztor, Friedrich Humboldt, Thomas Maculay, Dmitrij Mengyelejev, Theodor Mommsen, Louis Pasteur, Max Planck, Alexis Tocqueville és sok más kiválóság mutatja, hogy Akadémiánk története folyamán mindvégig a valódi értékek képviselőit hívta meg tiszteleti tagjainak sorába. (A névsor a tiszteleti tagok neve mellett szakterületük megnevezését, születési/halálozási adataikat, valamint megválasztásuk időpontját tünteti fel.)
A kötetek csaknem valamennyi akadémikus képmását is közlik; számuk meghaladja az ezerhétszázat. A képek 3. kötetben elhelyezett jegyzéke feltünteti lelőhelyüket, művészi ábrázolás esetén megnevezve a kép alkotóját is. Kiegészítésül ugyanebben a kötetben találhatjuk azoknak az emlékbeszédeknek a jegyzékét, amelyek az 1998 óta elhunyt akadémikusokról hangzottak el, s jelentek meg az akkor indult Emlékbeszédek sorozatban. (Erre azért volt szükség, mert a szócikkek írásakor az irodalmi hivatkozásoknál ezt a sorozatot még nem vették figyelembe.)
Áttekintve a kis híján kétezer életpályát ismertető három, több mint száz szerzői ívet tartalmazó kötetet, aligha foglalhatunk állást valamennyi szócikk vagy akárcsak egy tudományág művelőinek bemutatásáról. Az általam közelebbről ismert társadalomtudományok akadémikus művelőiről készült szócikkek megbízható, pontos adatai mindenesetre valószínűsítik, hogy ez a szakmai igényesség, ez a tudományos alaposság a munka egészére is jellemző. Ez az igényesség a garanciája annak, hogy a kötetek révén sikerült elérni azt a főszerkesztő által megfogalmazott célt, hogy lerakják "egy megbízható tudománytörténeti adatbázis épületének alapjait".
Végezetül említtessenek meg a kitűnő munka alkotói. A szócikkek szerzői: Markó László, Burucs Kornélia, Balogh Margit és Hay Diana; a szerkesztőség tagjai: Beck Mihály, Glatz Ferenc (főszerkesztő), Kónya Sándor, Kulcsár Kálmán, Méhes Károly, Potó János (titkár), Ritoók Zsigmond, Szabadváry Ferenc, Tilkovszky Loránt. (Glatz Ferenc főszerkesztő: A Magyar Tudományos Akadémia tagjai. 1825-2002. I-III. kötet. Budapest, MTA Társadalomkutató Központ - Tudománytár, 2003)
A könyv: a magyar ipar térbeli fejlődését két társadalmi rendszeren (államszocializmus, kapitalizmus) keresztül, több iparfejlődési szakaszt (a nyersanyag-alapú nehézipari fejlődéstől a feldolgozóipari, majd a posztindusztriális korszak iparáig) felölelve vizsgálja. A térbeli folyamatok bemutatása nem földrajzi leírás, hanem gazdag kartográfiai anyaggal s statisztikai számításokkal alátámasztott oknyomozó elemzés. Ebben a szerző az ipar térfolyamatait vizsgáló fő nemzetközi irányzatok, koncepciók alapos ismeretére támaszkodik.
A hazai közgazdasági és gazdasági földrajzi szakirodalomban elterjedt felfogásokhoz képest a mű a következőkben jelent továbblépést: (1) rávilágít, mennyire jellemzi és befolyásolja az ország ipari gazdaságának működését annak térbeli szerkezete (mely-lyel a magyar makroökonómia nemigen törődik) (2) fél évszázad magyar iparfejlődésének összehasonlító elemzését végzi el, nemcsak a területi folyamatokra, hanem az egész gazdaság mechanizmusára kiterjedően (3) aláhúzza a mikroökonómiai (vállalati) döntések meghatározó jellegét a területi fejlődésben (a telephely-választásban) piacgazdasági körülmények között. Ez korlátozott mértékben már az államszocialista gazdaságban is érvényesült az 1968. évi gazdasági reform bevezetése után. E reform fontosságát is méltán hangsúlyozza: két évtized korlátozott (imitált) piaci gazdasága is sok vállalkozói és menedzseri tapasztalatot halmozott fel, mely a posztszocialista átalakulást gyorssá, a transzformációs válságot röviddé és alapvető szerkezeti átalakulással végződővé tette. (4) hangsúlyozza a korszerű, tudásalapú ipar jelentőségét hazánk felzárkózási törekvéseiben. Valóban: a dezindusztrializáció, a posztindusztriális korszak s más hasonló korszakmegjelölések nem az ipar eltűnését vagy hanyatlását, hanem szervezeti és szerkezeti átalakulását jelentik. Csökken az ipar munkaerőigénye, a foglalkozási szerkezetben szerényebb helyre szorul - ám a GDP előállításában és az exportban továbbra is vezető szerepű. Az új ipari szerkezet (tudásalapú ágazatok erősödése) és az új szerveződések (beszállítói hálózatok, iparági klaszterek, a transznacionális vállalati hálózat részeként való működés) új térszerkezetet hoznak létre. Az ipar mai modern szektorai településükben koncentrációs hajlamúak. Hozzáteszem, hogy az államszocialista időszak ipari területi szétszóródása nemcsak az állam közvetlenebb beavatkozásának volt köszönhető, hanem az 1970-es, 1980-as évek iparfejlődési szerkezete is alkalmasabb volt erre. Az 1990-es évek növekvő területi egyenlőtlenségei nemcsak a tőke profitmaximalizációs törekvéseinek, hanem az új gazdasági szerkezetnek is tulajdoníthatóak.
A szerző nem mindig kezeli jól ezt a nehezen szétválasztható kettősséget: a társadalmi rendszer módosulásának hatásait és az ipar szerkezeti-szervezeti átalakulásának hatásait a területi folyamatokra. "... e két gazdasági rendszer területi vetületei és összefüggései is eltérő logikát követnek" (a szocializmusról illetve a kapitalizmusról van szó). "A sokszor oly zavarba ejtő hasonlatosság a két rendszer szervezeti, térbeli sémái között... nem takar lényegi azonosságokat a rendszerek egyes elemei között." Hanem az azonosságok mégis ott vannak; az mégsem lehet véletlen vagy felszínes megállapítás, hogy egy adott iparfejlődési szakasz, például az ipari tömegtermelésé (fordizmus) azonos térbeli szerkezetben (ipari körzetek) jelent meg a két társadalmi rendszerben. Érdemes lenne a felszín alá ásni, hogy mi az a mélyen húzódó közös erővonal, amely e két, valóban eltérő társadalmi rendszert azonos térszerkezetek produkálására késztette. A hasonló technológiák logikája? A fejlettebb nyugati országok utánzása? Végül is a szocializmus évtizedei az európai keleti periféria felzárkózási kísérletének is tekinthetők. A költségvetési korlátok befolyása? Jó lenne választ keresni.
A könyv nemcsak egy alapvető gazdasági tevékenység elemzésében mintaszerű, de a felelős kutatói alaposságnak is jó példája. (Barta Györgyi: A magyar ipar területi folyamatai, 1945-2000. Studia Regionum. Dialóg Campus, Bp.-Pécs, 2002, 272 p.)
A szerzőpáros kiindulópontja, hogy a szervezet organizmus, azaz olyan élő szerveződésként fogják fel, amely lehet egészséges és lehet beteges. Miként minden ember, aki dolgozott már szervezetben, tapasztalta, hogy van olyan, amikor örömmel megy be munkahelyére, boldogan végzi munkáját, és van olyan - sajnos, tapasztalatok szerint ez a gyakoribb -, amikor különböző tényezők megzavarják vagy éppen lehetetlenítik az örömteli munkavégzést. Pedig senki nem vitatja, hogy termelékenyebb, jobb minőségű és kellemesebb az a munka, amelyet a dolgozók örömmel végeznek, mint az, amelyet robotként, gazdaságon belüli vagy gazdaságon kívüli kényszer hatására látnak el.
Ez a felismerés önmagában persze még nem igazán szellemi nóvum, nap mint nap átéli e helyzetet minden dolgozó és persze minden szervező is. Ami a Lővey-Nadkarni szerzőpáros munkájában újszerű, az a tradíciókkal szakító megközelítés, az a filozófiai alapvetés, amely a szervezeti egészséget mint nagyon finoman hangolható egyensúlyok rendszerét tekinti, és a betegséget mint ezeknek az egyensúlyoknak a felborulását. Miként az élő emberi szervezetben is gyakori, a gazdasági szervezetben is kimutatják a szerzők, hogy a betegségek gyakran valamilyen hasznos, sokszor létfontosságú folyamat túlhajtásaiból következnek, azaz az egyensúly felborulása vezet betegségre. Betegség lehet valaminek a hiánya, de betegség lehet az is, ha túl sok van belőle.
A Lővey-Nadkarni szerzőpáros öt földrészen, elsősorban Európában, Indiában, Amerikában szerzett évtizedes szervezői tapasztalataikra építve hat "egészségkritériumot" határoznak meg. Ezek teljesülése vezet az egészséges szervezet kialakulásához, amely egészséges szervezetben válik lehetővé az örömteli munkavégzés. Az első három egészségkritérium azt mondja ki, hogy a szervezet alapvető céljainak teljesülniük kell, sőt, harmonikusan kell teljesülniük. Minden szervezet három legfontosabb célt tűz maga elé: a vevők (fogyasztók) elégedettségét, a dolgozók elégedettségét és a szervezet gazdasági céljainak teljesülését. E célok maguk is ellentétes folyamatok eredőjeként teljesülnek, azaz mind a "túl sok", mind a "túl kevés" ráfordítás betegségre vezet. A vevők szükségletei kielégítésének betegsége lehet a szolgalelkűség, a vevők túlhangsúlyozása vagy ellenkezője, a vevők kihasználása. A munkatársak szükségleteinek kielégítése az elkényeztetés és az elidegenedés egyensúlyában jön létre. A szervezet gazdasági szükségleteinek betegsége lehet az anyagiasság vagy a pénzügyek elhanyagolása. Amikor sikerül az ellentétes követelmények között az arany középutat megtalálni, elérhető eredménnyé válik a három alapvető egészségkritérium teljesülése, a szervezethez való kötődés (azaz a munkatársak), az entrópia minimálisra csökkentése (azaz a pénzügyi és egyéb belső folyamatok kézbentartása) valamint a vevők elégedettsége.
A negyedik kritérium azt mondja ki, hogy e három cél egyensúlyban kell legyen, azaz bármely célkitűzés hanyagolása, csakúgy, mint túlhangsúlyozása, betegíti a szervezetet.
Míg a negyedik kritérium a belső egyensúly követelményét fogalmazza meg (miként láttuk a szervezet céljai közötti harmóniát), úgy az ötödik kritérium a külső harmónia szükségességét hangsúlyozza, ez a vállalat és környezete harmonikus viszonya. Mind a környezet kihívása, mind a szervezet belső parancsa, hogy az egészséges szervezetnek növekednie, fejlődnie kell. Ez a hatodik egészségkritérium.
Ebben a gondolati keretben számtalan konkrét egyensúlyt és természetesen néven nevezett egyensúlytalanságokat mutatnak be a szerzők, mint amelyek külön-külön is betegíthetnek egy szervezetet. Innen látható, miért oly nehéz valóban egészséges szervezetet létrehozni. Betegség ugyanis legalább kétszer annyi van, mint egészség. (Hiszen minden egyensúly legalább kétfelé borulhat fel, de gyakran több mint két szerepet játszó tényező egyensúlyáról beszélünk.) Minden szervezetben fontos például a hosszú és rövid távú kérdések egyidejű kezelése, megfelelő egyensúlya a vállalat gondolkodásában, és ennek felborulása rövidlátás, illetve távollátás betegségében jelenhet meg. Fontos, az egészséges növekedés és fejlődés, a belső egyensúlyok felborulása vezethet stagnálásra vagy csőlátásra. Fontos a környezettel való harmónia, mégis gyakran felborul, s a szervezetnek vagy elégtelen kapcsolata a környezettel vagy viszonya a környezethez túlontúl is markáns, agresszív. A nehezen behangolható egyensúlyok nemcsak a szervezet egészére, de a dolgozók szervezeti viselkedésére is igazak. Így például gyakori betegség a szakmai és a magánélet közötti egyensúly felborulása, ami a "workoholizmus" betegségét eredményezheti, amikor a magánélet háttérbe szorul, és a munka tölti ki a dolgozó szabadidejét is, kapcsolatai beszűkülnek a munkahelyi kapcsolatokra, kóros esetekben nemcsak negatív társadalmi következményekkel és családi problémákkal kell számolni, de a túlzott munkamánia az egészséget is veszélyeztetheti. Ennek ellenkezője, amikor a dolgozó nem azonosul munkafeladatával, nemtörődöm módon, ráfordított idejét és energiáját minimalizálva látja el feladatait.
A Lővey-Nadkarni szerzőpáros (tán túlontúl is) komolyan veszi az elnevezésekből is következő orvosi analógiát, így minden egyes betegségnél - mint a jó orvosi szakkönyvek - először leírják a kóros működést, a tüneteket, nevén nevezik a betegségeket, majd megadják rövid leírását, okait és eredetét. Hűen az orvosi megközelítéshez, az eredet mindig lehet genetikai, születési vagy környezeti (s ezt rendre minden betegségnél specifikálják), és jelzik a betegség leküzdésének legfontosabb teendőit is.
Az örömteli szervezet az eddig elmondottak ellenére sem száraz, tudományos (vagy tudományoskodó) szakmű, nem orvosi segédkönyv, hanem élvezetes olvasmány. Érdekessé az teszi, hogy az egyes betegségeket sokszor tünetek gazdag példatára egészíti ki, apróbb történetek az öt földrész különböző vállalataiból, szervezeteiből, különböző betegségekben szenvedő személyek, szervezetek bemutatása. Ez teszi élővé, élvezetessé a könyvet.
A kötetet az Úton az örömteli szervezet felé című fejezet zárja, amelyben az olvasók hasznos tanácsokat találnak a címben jelzett törekvés megvalósításához. A szerzőknek persze nem kell félniük attól, hogy szervezői, tréneri munkájuk elfogyna, hiszen a legjobb orvosi szakkönyvek vagy éppen ismeretterjesztő kiadványok sem tették munkanélkülivé az orvosokat. Megkockáztatom, inkább fordítva van, miként az egészségtudatos ember tudja, hogy mikor kell orvoshoz fordulnia, mikor milyen segítséget kell igénybe vennie egészsége megőrzéséhez, úgy a szervezetek vezetői is valószínűleg inkább fordulnak diagnosztához, ha betegségüket kívánják megállapítani, mintha nincsenek is tudatában netán problémáiknak. Sőt, szervezetek számára még inkább ajánlható külső segítség a diagnózis és terápia megállapításához, hiszen gyakori tapasztalat, hogy akik belül vannak, ritkán látják át saját szervezetüket a maga teljességében. Tán egyetlen kérdés, amiben a tradicionális szervezői megközelítés és a Lővey-Nadkarni szerzőpáros leírása szinte szó szerint megegyezik, ez a vezetők s a vezetés felelőssége az örömteli szervezet kialakításában. Az ő felelősségük, hogy egészséges lesz-e az általuk irányított szervezet, miként az is a vezetőkön múlik, kialakulnak-e az örömteli munkavégzés feltételei. Amit minden vezető megtehet, s felelősségétől áthatva meg is kell, hogy tegyen, a könyv ismeretében megvizsgálni, mely személyiségjegyei, milyen tulajdonságai vezetnek a szervezetben betegségek kialakulásához. Aki ezt tudatosítja magában, a legelső lépést már meg is tette az egészségessé válás útján.
Az újszerű megközelítés, az úttörő jelleg azt is jelenti, bizonyára sok kritika éri majd ezt a művet. Az is valószínű, hogy a kibontakozó viták majdan sok megállapítást pontosítanak, árnyalnak, új tüneteket fedeznek majd fel, netán új betegségeket nevesítenek, és gazdagodik a terápia eszköztára is. Nem von le azonban semmit Alexander Fleming érdemeiből, hogy a penicillin mellett ma már számos gyulladáscsökkentő medicinát ismerünk. (Lővey Imre - Manohar S. Nadkarni: Az örömteli szervezet. Szervezeti egészség, betegség, öröm - és a vezetés. HVG könyvek. Budapest, 2003)
E munka az első hazai, könyvnyi terjedelmű hozzájárulás a pragmatikus politikai filozófia hagyományához; nemcsak e hagyomány demokráciafelfogásainak bemutatása, de továbbvitele is egy europolitikai állásfoglalás felé. Állítása szerint az amerikai alkotmány "sikerének" lényegi szerepe van a demokrácia pragmatikus alapokon való megértésében és az egyesült szövetségi európai demokratikus közeg kialakításában (europragmatizmus).
Bevezetésében Boros Jürgen Habermasszal és Joschka Fischerrel hitet tesz egy európai szövetségi állam, egy európai alkotmány szükségessége mellett.1 "A szerződések Európájából az alkotmány Európáját kell létrehozni. Csak ezáltal lesz a fogyasztóból polgár és a technokratából demokrata" (12). A megvalósítás legjobb módja: "Eljött az ideje, hogy Amerikától eltanuljuk nagyon is európai eredetű politikai gyakorlatát. A geográfiai, pszichikai, nyelvi törésvonalak kizárólag egy olyan alkotmányos politikai Európában orvosolhatók, amelynek szerkezete hasonló az amerikai alkotmányhoz." (13)
Európa legjobb eszméinek megvalósítására az európai történelem teoretikusan készen áll, de régimódi intézményei és nyelvi-kulturális megosztottsága gyakorlati akadályt jelentenek. A teoretikus készenlét Boros számára azt jelenti, hogy az európaiaknak lehetőségükben áll, hogy bátor lépéseket tegyenek Európa jobb funkcionálása érdekében. Európa akaratgyengeséggel küzd, tartalmi kérdéseken töpreng, ahelyett, hogy a régen várt formai bravúrra összpontosítana. Ha ezt megtenné már, egyúttal a "legjobb tartalmak" felülkerekedését is biztosítaná. Boros szerint erre épp az amerikai alkotmány a legjobb példa: "Az amerikai alkotmány létrehozói előtt valami Kantéhoz hasonló cél lebegett: létrehozni a közös politikai tudat tartalommentes, »politikai a priori« szerkezetét, egy hatalmas ország formális politikai struktúráját, mely semmi egyebet nem tesz, mint megállapítja azokat a szabályokat, melyek szerint a politikai reprezentációt és hatalmat gyakorolni kell." (17)
Az amerikai alkotmány szerzőinek felismerése, hogy a legjobb alkotmánynak olyannak kell lennie, mely fenn képes maradni az emberi természetet lényegi módon jellemző pártoskodások, a tartalmi kérdések erőltetésében megmutatkozó hatalmi csaták közepette, sőt mi több, ezt egy bizonyos értelemben moderálni képes. Egy formai biztosítékkal kell megosztani a hatalomért csatázókat, mely "bármely fajta ember túlsúlyba jutása esetén is megfelelő módon ellensúlyoz, és működési mechanizmusával fenntartja a »jó« társadalmat és az igazságos politikai struktúrát". Boros a beépített ellensúlyozó dinamikát "keljfeljancsi elvnek" nevezi, ami azon előfeltevés mellett működik, hogy az adott állam nem hajlamos "általános irracionális felfordulásra".
Ezután a szerző sem az európai nehézségek részletekbe menő elemzésébe, sem az amerikai alkotmány egy alkalmazható konkrét változatának kidolgozásába nem fog. Nem ezt tartja könyve feladatának. Hanem annak bemutatását, hogy egy ilyen innovatív program meggyőződéses felvállalására milyen előzetes filozófiai lépések jogosítanak fel. A szerző itt is, mint 1998-ban kiadott kötetében,2 a pragmatikus hagyomány gondolkodóinak nézeteit térképezi fel. Ez azonban, megfelelően e tradíció elveinek, korántsem pusztán filozófiatörténeti bemutatás. Boros attitűdje a következő: "A történeti elemzéssel nem »antipragmatikusan« járok el, hanem azt a dewey-i történetszemléletet érvényesítem, mely szerint a múltban is a jövőt kell keresnünk: azt, hogy mit tanulhatunk ma a régiektől egy jobb jövő alakítása érdekében." (6)
Boros hősei, John Dewey és Richard Rorty, a pragmatizmus kifinomult védelmezői. Azaz nem csupán annyira "pragmatikusok" amennyire mindenki az (ti. abban az értelemben, amiben az amerikai alkotmány szerzői is nyilvánvalóan "pragmatikusan" jártak el munkájukkor), hanem ezen túlmenően, beállítódásukról azt gondolják, hogy az egy sikeresen védelmezhető filozófiai elmélet (amivel az alkotmány meglehetősen vallásos szerzői aligha értettek volna egyet). Mind a demokrácia filozófiája mind a filozófia demokratizálása - Boros belső parallel fejezetcímei - e pragmatizmusra utalnak, egyrészt mint a legsikeresebb társadalmi berendezkedés sugallta filozófiára, másrészt mint a gyakorlati szempontok központi szerepbe hozására a filozófiának nevezett emberi erőfeszítésben.
Dewey az első gondolkodó, aki felfigyelt az amerikai demokrácia és alkotmány filozófiai jelentőségére. Az első fejezetben társadalomfilozófiai nézeteinek rekonstrukcióját kapjuk, majd a másodikban a szerző amellett érvel, hogy Dewey naturalisztikus demokratizmusában - miszerint a demokrácia az ember természetes állapota, és ha a demokráciát biztosítjuk számára, akkor minden más már magától meg fog oldódni - fenntartható a pozitív filozofálás lehetősége. Boros két könyvében közel kétszáz oldalon tárgyalja Dewey pragmatikus filozófiáját, ami egy könyvet jelent a könyvekben, és hiánypótló hozzájárulást Dewey hazai recepciójához.
Rorty elméletének legfontosabb jegye az ismeretelméleti alapú megalapozás-ellenesség: fel kell adnunk hiábavaló kísérleteinket arra, hogy a szabadságról és egyenlőségről folytatott eszmecseréink szótárait egyeztessük. Inkább békés egymás mellett élésük feltételeinek megteremtésén kell fáradoznunk. A demokrácia egyetlen legitimációja a szenvedéscsökkentés. Nincs működő demokrácia, ha a benne élők nem szolidárisak egymással. Az alkotmány teremti meg emberek és eszmék békés egymás mellett élésének lehetőségét, ezért tekinthető a szolidaritás legmagasabb társadalmi szintjének. A demokráciakedvelő élet tartalma a konrét toleráns (= nyitottság több szótár elsajátítására) illetve a kritikus (= szenvedésenyhítési szempontú) emberi cselekedetekben kap konkrét tartalmat.
Boros hiányolja Rortynál a demokrácia intézményes oldalával való behatóbb foglalkozást (190). A DIKE-elvvel mérve "Rorty szolidaritásfogalma nem működik... amennyiben nem kapcsolunk hozzá politikai, tehát hatalmi és intézményes elemzéseket és javaslatokat, melyek a szolidaritás társadalmi megjelenítésével, elosztásával, nevelési összefüggéseivel foglalkoznak" (190). Boros nem ért egyet Rortyval abban, hogy a "valóságos" demokrácia fogalom kidolgozásában a filozófusok jobb, ha átengedik a teret a politológusoknak, tekintve, hogy erre, Rorty után, nincs jogosítványuk. Boros Rorty-kritikáját a harmadik fejezet utolsó két alfejezete tartalmazza. Boros szerint "bár a demokráciát a történelem és az emberi ész által létrehozott legjobb politikai formának tartjuk, mégsem adunk neki semmiféle »abszolút« megalapozást". Ezáltal lehetetlenné válik az emberi méltóság, az emberi jogok és egyáltalán az igazságosság megalapozása. Azonban "a biztonság utáni azon vágy, hogy a demokratikus gondolkodás vívmányait ne lehessen megszüntetni, mindig újra arra sarkall filozófusokat, hogy az univerzalisztikus észeszme bizonyos módosított formáira hivatkozzanak..." (207). Rorty szerint az inkluzív ethnoszt az emberiség azon része alkotja, amely a nyugati világban él, amely minden ember számára nyitva áll, amennyiben elfogadja annak alkotmányos alapelveit. De meg lehet-e őrizni ezt a társadalmi formát "abszolút" megalapozások nélkül? Boros válasza erre az, hogy a Rorty hivatkozta tény, miszerint kialakítható a "köznapi tudatra", "intuitív tartalmakra", a tudományos közösség általánosan elfogadott tudására alapozott egyensúly, semmit nem tud kezdeni avval a gyakorlati igénnyel, hogy ennek az egyensúlynak az elgondolása és az ehhez elvetendő szótárak elvetése "továbbra is fönn fogják tartani az elméleti-filozófiai reflexió igényét" (210). Rorty álláspontja egy "módszertani kantianizmust" előfeltételez. Rortynál a társadalom mint az értékteremtés lehetőség-feltétele szerepel. A társadalom tehát az elvek kialakítása során bizonyul transzcendentális szubjektumnak: "az individuális szubjektumnál demokratikusabb dolog egy egész társadalmat szubjektumnak tekinteni, melyben valódi diszkussziók és kommunikatív folyamatok zajlanak. De hogy ezáltal tényleges filozófiai fordulat következik-e be, az egy további kérdés." Boros szerint Rortynak nem sikerül a filozófiai reflexió hagyományát úgy felszámolnia, hogy e tradíció egy újabb fejlődési áramába ne lépne.
Miben is különbözik Boros pragmatizmusa Rortyétól, és egyáltalán pragmatizmus-e még? Erre a kérdésre választ keresve vissza kell térnünk a Boros korábbi könyvében kifejtett igazságeljárásra, mely egyrészt ötletet ad arra, hogy hogyan zárhatja le Boros a fenti vitát, másrészt az europragmatizmus politikai programjának rendszerén belüli megítélési mércéjéül szolgál. Boros Rortyval együtt vallja, hogy a folytatható filozófia egy jelen- és jövőorientált vállalkozás, elméleti és gyakorlati erőfeszítés az igazságosság növelésére és az életminőség javítására. Ahhoz, hogy a filozófus ("mindenki, aki következetesen végiggondolja gondolatait") jól működjön közre a közvetítésben, nem kell megijednie önnön deprofesszionálizásától. Boros nem hiszi, hogy ez az "egészséges" vállalkozás megvalósítható lenne az igazságfogalom alapú filozófia felszámolásával. Túlléphetünk Rortyn, ha nem a demokratikusan valóban tarthatatlan "tiszta ész igazsága" szolgál irányadóul igazságfogalmunk kialakításához, "hanem egy olyan, mely áthaladt a »tiszta« és »gyakorlati« ész kritikáján és a neopragmatizmus bírálatán is, és amely ily módon az »igazmondás« és az »igazságosság« felől határozódik meg" (265). Boros általános filozófiai vállalkozása ezen igazságfogalom és az ehhez kapcsolódó igazságeljárás kidolgozása Kant szellemében.3 A formális oldalon az igazságeljárás alapú végiggondolás igazolja a demokratikus alkotmányt, míg a tartalmi oldalon az igazságeljárás követésében gyakorolt morál a garancia arra, hogy a demokratikus társadalom felvilágosodott polgárai magukénak érezzék saját országukat és politikai rendszerüket. "A DIKE-eljárás nem szolgáltat olyan automatizmussal és kényszerűséggel eredményt, mint egy matematikai levezetés, hanem csak vitatható elveket kínál."4 Boros János könyvei egy izgalmas vitateret alakítottak ki, ahol a demokráciát önnön legsajátabb jogaiba helyező alkotmányról szóló diszkusszióra nem csupán szakfilozófusok, hanem minden, a fenti értelemben vett "filozófus" feljogosult. (Boros János: A demokrácia filozófiája. Dianoia sorozat. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2000. 334 p)
1 Boros stratégikus érvei három csoportra oszthatók: 1. alapvető érdekek biztosítása (gazdasági szempontok; külpolitika: egységes fellépés lehetősége; védelmi szempontok, stabilitás) 2. morális feladatok megoldása: "soha többé háborút Európában", legjobb eszméink kibontakoztatása, igazságos társadalom 3. az ellenvetések leküzdhetősége: közös hivatalos nyelv (angol); az europesszimizmus, a megosztottság a nyilvánosság egy közös terében leküzdhető akadály. A pragmatikusok szerint "a demokrácia nem igazolható szigorú logikai vagy filozófiai érvekkel, hanem csak azokkal az előnyökkel, amelyekkel valamennyi egyéb politikai formációval szemben rendelkezik" (26)
2 Pragmatikus filozófia. Jelenkor Pécs, 1998. Ebben a tárgyalt könyv érvelésének episztemológiai és etikai megalapozása olvasható. Boros itt dolgozza ki az ún. DIKE-eljárást, az igazság egy dinamikus kategorikus elméletét. A DIKE-eljárás komolyabb figyelmet érdemel, mint arra itt lehetőség nyílik. Rendkívül sommásan a következőről van szó: az eljárás értelmes lények igazságkereséséhez kíván regulatív eszközül szolgálni avval, hogy bármely igazságigénnyel felléptethető kijelentésünkre pragmatikus-koherentista és kanti-univerzalista kritériumokon nyugvó gyakorlati kiértékelési módszert ad a kezünkbe. (252-262)
3 A kérdésre tehát, hogy pragmatikus marad-e a fentiek elvetésével az elmélet, egy másik kérdés válasza adhat feleletet: lehet-e Kant filozófiájának konzisztens pragmatikus olvasatát adni? Boros válasza erre az, hogy ez lehetséges. Ehhez lásd cikkét, Kant és a pragmatizmus. Világosság. 2000, 6-7, 50-60
4 Pragmatikus filozófia. 254.