Magyar Tudomány, 2004/1 81. o.

Tanulmány

Mandel Kinga

tudományos munkatárs, MTA Kisebbségkutató Intézet

A felsőoktatás akkreditációja Franciaországban


1. A felsőoktatás állami irányítása

Ha a Clark-féle felsőoktatási koordinációs tengelyt tanulmányozzuk (Clark, 1983), amely aszerint sorolja az egyes országok felsőoktatási rendszerét különböző csoportokba, hogy azok mennyire vannak az állam, az akadémiai szféra vagy a piac hatása, irányítása alatt, azt mondhatjuk, hogy a Napóleon utáni időszaktól kezdve a francia felsőoktatás leginkább az állami bürokráciához (state authority) állt közel, és a piac (market), valamint az akadémiai oligarchia (academic oligarchy) kevesebb befolyással volt rá. Mára azonban bizonyos elmozdulások történtek az akadémiai oligarchia irányába, amit a szerződéses politika (politique contractuelle) bevezetése is érzékeltet, és a jelenben próbálkozások történnek a piac felé történő elmozdulás tekintetében is. (Kaiser, 1993)

1.1 Előzmények

Az 1789-es francia forradalom megfosztotta az egyetemeket privilégiumaiktól, az egyetemeket irányító professzorok testületét pedig a tudományos fokozatok és címek odaítélésének monopóliumától.

Napóleon, akit a francia felsőoktatási rendszer megalapozójának tartanak, 1808-ban az egyetemi oktatást állami monopóliummá tette, de mivel érdekközösséget akart megvalósítani az oktatói karral, ezért visszaadta nekik a címek és fokozatok odaítélésének ellenőrzését, de működésüket és szervezetüket szigorú hierarchikus állami irányítás alá helyezte. Élükre általa bármikor elmozdítható vezetőt nevezett ki (Grand Maître), valamint a szintén általa kinevezett Egyetemi Tanácsot. Területi oktatási igazgatási körzeteket szervezett, tankerületeket, amelyeket akadémiáknak hívtak, ahol az általános oktatási hatáskört a rektor gyakorolta, az alárendelt tankerületi felügyelők (inspecteurs d'académie) segítségével.

A tankerületek száma Franciaországban huszonhét volt, mindegyikben két (természettudományi és bölcsésztudományi) tanárképző intézet működött.

A második császárság alatt (1851-1870) tovább erősödött az állami ellenőrzés. Az egyetemi és főiskolai tanárokat az államfő nevezte ki és mentette fel, hűségesküt kellett tegyenek a császárságra, be kellett mutatniuk oktatási programjukat, felügyelőbizottság bírálta el szakmai és politikai alkalmasságukat. A rendszer hiányosságai és szakmai elértéktelenedése a korszak vége felé egyre nyilvánvalóbbá vált. A császárság kísérletet is tett a színvonal javítására, a felállított reformbizottság javasolta az egyetemi autonómia növelését, de ez nem következett be.

1875-ben az állami és magánegyetemek professzoraiból álló bizottság ítélte oda a magánegyetemek tanulóinak a fokozatokat, ezt a rendszert azonban már 1880-ban megszüntették, a magánegyetemek tanulóinak az állami bizottság előtt kellett vizsgázniuk, ha államilag elismert diplomát akartak szerezni. (Lövétei, 1990)

A II. világháború után is csak a 60-as években érlelődött meg a strukturális változtatás igénye az 1968-as diáklázadások eredményeképpen. Az 1960-as években az egységesítés és a demokratizálás volt az oktatáspolitika fő célja. 1968-ban megszületett az első felsőoktatási kerettörvény, mely napjainkig szabályozza a felsőoktatást.

1.2 A felsőoktatási törvényhozás

Edgar Fauré miniszter nevét viseli az 1968. november 12-én hozott felsőoktatás-irányítási törvény (Loi d'orientation de l' enseignement supérieur), melyet egyszerűen csak Fauré-törvény néven szoktak emlegetni. E törvény során váltak a francia felsőoktatási intézmények autonóm, részvételen alapuló, multidiszciplináris intézményekké. A törvény új típusú intézményeket hozott létre - tudományos és kulturális jellegű közintézményeket (établissements publics á caractčre scientifique et culturel - EPCSC), az addig létező fakultásokat pedig felcserélték az oktatási és kutatási egységekre (unités d'enseignements et de la recherche - UER).

A törvény által előírt autonómia magába foglalta:

1.) az intézményi autonómiát (az egyetemeket és azok kutatási egységeit egy választott tanács vezette, mely szabadon meghatározta az egyetem státusát),

2.) a pénzügyi autonómiát (az egyetem az államtól és más köz- vagy magánforrásból származó pénzekkel önállóan rendelkezett, szabadon állapította meg önmaga számára a költségvetését, csak utólagos pénzügyi ellenőrzés történt).

3.) az adminisztráció autonómiáját (csak jogi típusú felügyelet érvényesült, az egyetem által hozott határozatokat a felsőbb szerveknek történő továbbítása nélkül hajtották végre), és a pedagógiai autonómiát (az egyetemek maguk határozták meg az oktatás és az értékelés módozatait).

A Fauré-törvény kimondja, hogy a tudományos és kulturális jellegű közintézményeket (établissements publics á caractčre scientifique et culturel - EPCSC) rendeletileg hozza létre az Oktatási Minisztérium a Felsőoktatás és Kutatás Nemzeti Tanácsának (Conseil national de l'enseignemet supérieur et de la recherche - CNESER) javaslatára. Azon oktatási és kutatási intézményeket, melyek nem közintézmények, az Akadémia (területi oktatásigazgatási egység, tankerület) rektora határozattal hozza létre. A Felsőoktatás és Kutatás Nemzeti Tanácsát (CNESER) az oktatási miniszter vezeti, tagjai az egyetemek képviselői, az egyetemektől független felsőoktatási és kutatási intézmények választott képviselői, valamint, egyharmad erejéig, nagy nemzeti érdeket képviselő külső személyiségek. E rendelkezés mindmáig érvényben maradt, csak kiegészült, illetve tovább részleteződött.

A Savary nevet viseli az 1984. január 24-én született felsőoktatási törvény (Loi sur l'enseignement supérieur), mely a második nagy reformlépést jelentette. E törvény amellett, hogy megőrizte az 1968-as törvény alapelveit, ugyanakkor egységes keretbe foglalja az egyetemeket és a főiskolákat (Grandes Écoles-okat). Célja, hogy minél inkább a külvilág felé nyisson. Megerősíti a szakmai, tudományos és kulturális jellegű közintézmények (établissements publics á caractčre scientifique, culturel et professionel - EPCSCP) létét. Azonban egyes elemzők szerint (Bob, 2001) a valóságban az egyetemek ebben az időben politikai adminisztratív problémákkal küzdenek, mely gátolja a kezdeményezések kibontakozását, és a bizottság legaktívabb elemeinek rendeli alá az intézmény vezetését. Demokratikusnak tűnő, de áldemokratikus folyamatként egy tanácsból három jön létre: adminisztratív tanács (Conseil d'Administration - CA), tudományos tanács (Conseil Scientifique - CS), valamint a tanulmányok és az egyetemi élet tanácsa (Conseil des Études et de Vie Universitaire - CEVU). A döntéshozatalnak e polarizációja az egyetem hatékonyságának csökkenéséhez vezetett, e törvény a részvételi követelmények érdekében feláldozta a működési hatékonyságot (Bienaymé, 1984).

E törvény megállapítja, hogy a felsőoktatás a szakmai környezettel szoros együttműködésben történik. Ily módon a mérnöki képzést megvalósító intézmények akkreditációját (habilitációját, a francia szóhasználat szerint) az Oktatási Minisztérium minisztere vagy az egyes ágazati minisztériumok minisztere végzi, a Mérnöki Címek Bizottságának (commission des titres d'ingénieurs - CTI) javaslata alapján. E bizottságot az 1934. július 10-i törvény hozta létre, a mérnöki címek odaítélésének és használatának feltételeivel foglalkozik, összetételét az Államtanács határozata szabályozza. A bizottság az egyetemek, felsőfokú intézmények, speciális felsőfokú intézmények, valamint szakmai szervezetek képviselőiből áll.

Ugyanakkor a Savary-törvény tartalmazza azt is, hogy a nemzeti oktatásért felelős minisztérium mellett létrehoztak egy minisztériumok közötti bizottságot (commission interministérielle), melynek felelőssége a felsőfokú képzés feltérképezése és irányítása. Feladata, hogy információt adjon a kutatás fejlődéséről, és minden ágazatra vonatkozóan az alkalmazási és a képzési feltételekről. Ez a bizottság hagyja jóvá az egyetemi címek és titulusok akkreditációjának politikáját.

1.3 A szerződéses politika

1989. március 24-én Lionel Jospin miniszteri körlevéllel vezeti be a szerződéses politikát (politique contractuelle) az állam és a felsőoktatási intézmények között, mely politikát 1998-ban az új miniszter, Claude Allégre megerősíti és tovább mélyíti. E politika célja, hogy valóságos autonómiát adjon az egyetemeknek, és lehetővé tegye az állam számára, hogy betöltse fő szerepét, mely az ösztönzésben és a koherencia megvalósításában áll.

A szerződést az állam a felsőoktatási intézményekkel egy négyéves időtartamra köti.

A szerződés folyamata lehetőséget biztosít:

* az intézmények akkreditációjára (habilitációjára) a célból, hogy ezen intézmények képesek legyenek nemzeti diplomákat kibocsátani

* a doktori iskolák és a kutatócsoportok elismerésére

* a folyamatos képzés és oktatás során használt új technológiák és politikák kifejlesztésére

* az eszközök megszervezésére, beütemezésére.

A szerződéskötés lényegében egy alkufolyamat, ahol az intézményi tervek a nemzeti politikával konfrontálódnak.

Az intézményi tervek meghatározzák a stratégiai prioritásokat:

* a képzések fejlesztését és hatékonyságuk növelését

* a diákélet és ahhoz kapcsolódó tevékenységek fejlesztését: tanácsadás, a kulturális tevékenységek és a sportolás ösztönzése, a diákok szociális támogatása

* a kutatás fejlesztése és kapcsolatok teremtése a nagy kutató szervezetekkel

* partnerségi kapcsolatok politikája: területi, szakmai és nemzetközi szinten.

A szerződés tartalmazza az egyetemi élet összes területét: az oktatást, a kutatást, nemzetközi kapcsolatokat, a könyvelést, a vezetést, és érinti az oktatás összes aktorát: a hallgatókat, az előadókat, a személyzetet és a partnereket.

A szerződés által megállapodás születik az oktatás céljaira, eszközeire és metódusaira vonatkozóan. Megállapodás születik a minisztérium által rendelkezésre bocsátott eszközök mértékét, valamint az egyetem által kibocsátható diplomákat illetően. Meghatározza az egyetem emberi erőforrás és gazdálkodás politikáját. A szerződésben foglalt vállalásokról az adott intézmény rendszeresen beszámol, egy, a Nemzeti Értékelési Tanácshoz (Comité National d'Évaluation - CNE) küldött jelentésben.

A szerződés által a minisztérium megelőlegezi a bizalmat az intézmények számára, miáltal bizonyos mértékű autonómiát biztosít számukra. A szerződéses politikát támogatják úgy az egyetemek, mint az egyes felsőoktatási intézmények vezetői. (Bob, 2001)

Ebben a szerződéses folyamatban több más intézmény is szerepet kap, így például a felsőoktatás és kutatás nemzeti tanácsa (Conseil national de l'enseignement supérieur et de la recherche - CNESER), és a Mérnöki Címek Bizottsága (Commission des titres d'ingénieur - CTI), melyek köztes tanácsadó szervként szolgálnak az akkreditációs folyamatban.

A szerződéses politika létrejöttében és az egyes döntéshozó vagy döntéselőkészítő testületekben a részvétel kitágításában több tényező játszott közre, köztük az alábbiak:

a.) a diákmegmozdulások

b.) a francia esélyegyenlőség-elvű oktatáspolitika hagyománya (ami leginkább elvi szinten érvényesül)

c.) a felsőoktatás expanziója és ennek következtében az államra háruló megnövekedett anyagi terhek

d.) a "fogyasztók", azaz a piac nyomása

Mint láthattuk az 1984-es Savary-törvény esetében, mely feláldozta az egyetemi tanács működésének hatékonyságát a szélesebb körű részvétel érdekében, az egyetemi hallgatók nagy hatalomra tettek szert a diáklázadások során, aminek következtében az egykori oktatási miniszter kénytelen volt lemondani hatalmáról.

Ugyanakkor a francia oktatáspolitika mindenkor nagy hangsúlyt fektetett az esélyegyenlőség és méltányosság elvére, melyet nemcsak a baloldali kormányok hangsúlyoztak. Az utóbbi tizenöt év oktatáspolitikájának másik jelszava a minél több minél jobban képzett fiatal - célul tűzte ki, hogy az adott korcsoport 80 %-a elérje az érettségi szintet, és lehetőleg tovább is tanuljon. Azonban a felsőoktatás expanziója Franciaországban is, mint más fejlett országokban, hatalmas anyagi terheket rótt az államra, mely terhek megosztását az állam a régiók bevonásával próbálja csökkenteni. (Neave, 1996)

Az állam fennhatósága alatt levő felsőoktatási intézmények nagymértékű tehetetlenségről tettek számot, nem tudtak megfelelni a piaci elvárásoknak, nyomásnak. Ez indokolja a szerződéses politika bevezetését.

A szerződéses politika célja a régiókon belüli együttműködések elősegítése felsőoktatási intézmények és partnereik között, a közösség felsőoktatás iránti felelősségének, támogatásának növelése. E célt szolgálja a nagy nemzeti érdeket képviselő külső személyiségek bevonása az egyes konzultatív jellegű szakmai szervezetek munkájába, mint amilyen a CNESER, CTI, CEPPE (Comité d'expertise pédagogique des projets d'établissements - az Intézményi Tervek Pedagógiai Szakértő Bizottsága).

2. Az akkreditáció szervezetei

Tekintettel a francia felsőoktatás komplex jellegére, az akkreditáció folyamatában nem egyetlen intézmény játszik közre. Ugyanakkor akkreditáció nemcsak az egyes intézmények vonatkozásában, hanem az egyes képzések tekintetében is történik. Az Oktatási Minisztérium akkreditálhatja az egyes magánjellegű felsőoktatási intézmények egyes képzéseit is, melyek ezáltal nemzeti oklevelek kibocsátására kapnak jogosultságot.

Általános szabályként az akkreditációt az Oktatási Minisztérium vagy az illetékes ágazati minisztérium, egy vagy több köztes szakmai szervezet ajánlására (Conseil national de l'enseignement supérieur et de la recherche - CNESER, Commission des titres d'ingénieur - CTI, comité d'expertise pédagogique des projets d'établissements - CEPPE), szerződéses úton, meghatározott időre adja az illető felsőoktatási intézmény számára.

A francia felsőoktatás sajátossága az intézményeinek pluralitásában, sokféleségében van, mely intézmények különböznek egymástól mind céljaik, mins struktúrájuk és a hozzáférhetőség (bejutás) feltételeinek tekintetében. A képzés alapvetően két intézménytípusban zajlik:

1.) Tudományos, kulturális és szakmai jellegű közintézmények (Établissements publics á caractčre scientifique, culturel et professionnel - EPCSCP): egyetemek, nemzeti műszaki intézmények, egyetemen kívüli iskolák és intézmények, a nagy (speciális) intézmények (köztük Grandes Écoles-ok), a külföldön működő francia iskolák, tanárképző főiskolák (écoles normales supérieures). Ezen intézmények adminisztratív, pénzügyi, pedagógiai és tudományos jellegű autonómiával rendelkeznek.

2.) Adminisztratív jellegű közintézmények:

* melyek az EPCSCP-hez csatoltan működnek: nemzeti felsőfokú mérnökképző iskolák, a műszaki képzés nemzeti központja, a vidéki politikatudományi intézetek, a párizsi vállalatokat adminisztráló intézet, az egyetemi szintű tanárképző intézmények

vagy

* melyek autonómak; a mérnökképző iskolák és más intézmények

A felsőoktatás közintézményei laikus jellegű, független objektív tudás létrehozására törekvő intézmények. Tisztelik a vélemények különbözőségét, a társadalmi és kulturális egyenlőtlenségek csökkentése a céljuk a felsőoktatás nyitásának, tömegesedésének megvalósítása által. Ezen intézmények az állam fennhatósága alatt állnak, mely rendelkezik a diplomák és fokozatok odaítélésének monopóliumával.

A felsőoktatás és kutatás nemzeti tanácsa (CNESER) képviseli ezen szakmai, tudományos és kulturális jellegű közintézményeket (EPCSCP), ő játszik szerepet tanácsadóként ezen intézmények akkreditációjában.

2.1 A Felsőoktatás és Kutatás Nemzeti Tanácsa (Conseil national de l'enseignement supérieur et de la recherche - CNESER)

Az 1971-ben Oliver Guichard, felsőoktatással megbízott miniszter által létrehozott CNESER az elsőrendű nemzeti felsőoktatási és kutatási tanácsadó szervezet.

A CNSER működését az oktatási törvény (Code de l'éducation) L 232-es cikkelye, az 1984-es Savary-törvény 64. cikkelye, az 1985. január 18-i rendelet, az 1989. január 2-i rendelet, az 1990. november 14-i rendelet, az 1989. október 9-i határozat és az 1994. április 13-i határozat szabályozza.

A CNSER véleményezi:

* A nemzeti diplomákat kibocsátó szakmai, tudományos és kulturális jellegű közintézmények (EPCSCP) akkreditációját

* A szakmai, tudományos és kulturális jellegű közintézmények (EPCSCP), továbbá az egyetemeken belüli vagy hozzájuk tartozó intézmények létrehozását

* A szakmai, tudományos és kulturális jellegű közintézmények (EPCSCP) prog-ram- és kreditkéréseit

* A miniszter szakmai, tudományos és kulturális közintézményekre (EPCSCP) vonatkozó rendkívüli intézkedéseit, azok jelentős működési rendellenességei vagy kötelezettségeik elhanyagolása esetén

* Az oktatási minisztériumtól függő felsőoktatási képzések kohéziójára irányuló közhatalmak által javasolt politikát

* A nemzeti diplomák (oklevelek) listáját, a címek és titulusok megszerzésének feltételeit és azok védelmét

* A felsőoktatási és kutatási képzések kínálatát

* Az összes felsőoktatással és kutatással kapcsolatos tervezetet (legyen az törvény, rendelet vagy határozattervezet)

* Az államnak az intézményekkel kötött szerződéseit, azok irányultságát

* Az eszközök szétosztását az egyes intézmények között stb.

A CNESER elnöke a felsőoktatással megbízott miniszter, de az üléseken gyakran a helyettese vesz részt. A vitákat a gyakorlatban legtöbbször a felsőoktatás igazgatóságának (Direction des Enseignements Supérieurs - DES) munkatársa vezeti.

A CNESER hatvanegy tagból áll, melyből:

* tizenegy a professzorok és e státusnak megfelelő más személyek képviselője,

* tizenegy az oktató-kutatók, oktatók és kutatók képviselője,

* egy a könyvtárak és a tudományos személyzet képviselője,

* hat az adminisztrációs, technikai, karbantartó és takarító személyzet képviselője (personnels administratifs, techniques, ouvriers et de services - ATOS),

* tizenegy a hallgatók képviselője,

* huszonegy a jelentős nemzeti érdekeket képviselő külső tag.

Ezen nemzeti érdeket képviselő tagokat a felsőoktatással megbízott miniszter határozat útján nevezi ki, közülük három a Nemzetgyűlés, a Szenátus és a Gazdasági és Társadalmi Tanács (Conseil Économique et Social) tagja, három a munkáltatók és foglalkoztatottak képviselője.

A hallgatók indirekt választás során kerülnek a bizottságba, a felsőfokú intézmények központi tanácsainak (adminisztrációs tanács - CA, tudományos tanács - CS, tanulmányok és az egyetemi élet tanácsa - CEVU) diákképviselői választják őket. Kinevezésük két évre szól, míg a többi CNESER tagé négyéves, egyszer megújítható mandátum.

A személyzet képviselőit direkt szavazással választják a különböző testületeken belül (professzorok, docensek, könyvtárosok, adminisztratív, technikai, karbantartó és takarító személyzet). Mandátumuk négy évre szól, egyszer megújítható. Minden választott rendelkezik egy helyettesítővel, aki lemondás vagy végleges akadályoztatás esetén a mandátum lejártáig helyettesíti az illetőt.

A CNESER két bizottság formájában működik: egy állandó bizottság és egy tudományos bizottság révén. A tudományos bizottság készíti elő a kutatással, oktatással és a felsőoktatás harmadik ciklusának diplomáival foglalkozó anyagokat az állandó bizottság plenáris ülései számára.

A tudományos bizottság 23 tagból áll, akik közül

* tizenkét fő az oktató-kutatók, az oktató és kutató vagy e státusoknak megfelelő más személyek képviselője,

* egy fő az adminisztrációs, karbantartó, technikai és takarító személyzet (ATOS) képviselője ,

* két fő hallgatói képviselő,

* nyolc a jelentős nemzeti érdeket képviselő külső tag, akik közül két tagot a Nemzeti Tudományos Kutatási Központ vezetője, két tagot pedig a Nemzeti Egészségügyi és Orvosi Kutatások Intézete (Institut National de la Santé et de la Recherche Médicale - INSERM) és az Agronómiai Kutatások Nemzeti Intézete (Institut National de la Recherche Agronomique - INRA) vezetői együtt javasolnak.

Az állandó bizottság 20 tagból áll, akik közül

* négy a professzorok vagy e státusnak megfelelő más személyek képviselője

* négy a többi oktató-kutató, oktató és kutató vagy e státusnak megfelelő más személyek képviselője,

* kettő az adminisztrációs, karbantartó, technikai és takarító személyzet (ATOS) képviselője ,

* négy hallgatói képviselő,

* hat a jelentős nemzeti érdeket képviselő külső tag.

A kvórumot, melyet minden gyűlés kezdetekor ellenőriznek, a tagok vagy azok küldötteinek a fele képezi. Abban az esetben, ha nincs meg a kvórum, és a felsőoktatásért felelős miniszter nem dönt másképpen, a nemzeti tanács érvényes döntést hozhat. Amennyiben egy tag nem tud részt venni, felhatalmazhat egy másik tagot az ő képviseletére, de senki sem rendelkezhet egynél több meghatalmazással.

A felsőoktatással megbízott miniszter feladatai a CNESER-en belül a következők:

* legalább évente háromszor (melyből egy alkalom a költségvetés megvitatása) összehívja a nemzeti tanácsot és a bizottságokat, kitűzi a napirendi pontokat,

* dönt a tagok által javasolt kérdések napirendre tűzéséről (elfogadhatja vagy elutasíthatja azokat), a napirendi pontokkal kapcsolatos bizalmatlansági indítványok elfogadhatóságáról és azok napirendre tűzésének időpontjáról,

* saját kezdeményezésére vagy a bizottságok, a nemzeti tanács javaslatára meghívhat külső kompetens szakértőket (egy gyűlés alkalmával maximum hatot, például nem tag minisztériumi tisztségviselőket), akik részt vehetnek és tanácsadás céljából szót is kaphatnak.

Minden felmerülő probléma bemutatásra kerülhet, egy a miniszter által kijelölt jelentéskészítő személy által. E személy lehet a nemzeti tanács tagja, a felsőoktatásért felelős minisztérium tisztviselője, más állami testület tagja. A nemzeti tanács állandó bizottsága vagy a tudományos bizottság helyben is véleményt nyilváníthat az adott jelentéssel kapcsolatban, de ki is dolgozhat egy javaslatot az ülés ideje alatt. Ebben az esetben egy átfogó javaslatot dolgoznak ki, melyet aztán az egyes tagok kezdeményezésére cikkelyenként vitatnak meg. Az ülés elnöke maximum öt percre ad szót a felszólaló tagoknak. A nemzeti tanács tagjai megkapnak minden szükséges információt és dokumentumot a felsőoktatásért felelős minisztertől ahhoz, hogy tevékenységüket elláthassák.

A döntés szavazással történik, kézfelemeléssel vagy kétely esetén felállással. Egy-egy személy kinevezése esetében a titkos szavazás is jogszerű, adott személy kérése vagy az elnök döntése alapján rendelhető el.

A gyűlések nem publikusak, interpellációkra nincs lehetőség. Minden tag kap egy emlékeztetőt és egy jegyzőkönyvet az ülésről, mely tartalmazza a szavazatok listáját is. A felsőoktatással megbízott miniszter irodája szervezi meg a nemzeti tanács választását, irányítja a gyűléseken dolgozó adminisztratív személyzetet, a felhívások, a munkaanyagok és a jegyzőkönyvek szétküldését.

Érdekes, hogy az Egyetemi Elöljárók Oktatóintézményének (Institut de Formation des Élus Universitaires) honlapján egy rövid cikk a CNESER baloldali beállítottságáról, annak baloldali felülreprezentációjáról szól.

2.2 A Mérnöki Címek Bizottsága (Commission des titres d'ingénieur - CTI)

A mérnöki képzés az egyetemek, főiskolák, a nagy (speciális) felsőfokú oktatási intézmények (Grandes Écoles), felsőoktatási intézmények és iskolák keretében történik. Az állami mérnöki iskolák az Oktatási Minisztérium hatáskörébe, a Grandes Écoles-ok keretében folyó mérnöki képzés az ágazati minisztériumok alá tartoznak.

Tudományos, kulturális és szakmai jellegű közintézmények (Établissements publics á caractčre scientifique, culturel et professionnel - EPCSCP): egyetemek, nemzeti műszaki intézmények, egyetemen kívüli iskolák és intézmények, a nagy (speciális) intézmények (köztük Grandes Écoles-ok), a külföldön működő francia iskolák, tanárképző főiskolák (écoles normales supérieures).

A mérnöki címek odaítélésére alkalmas intézmények, valamint a mérnöki képzések akkreditációját az Oktatási Minisztérium vagy az illető ágazati minisztérium (mezőgazdasági, ipari, postai és telekommunikációs, védelmi) adja a Mérnöki Címek Bizottságának (CTI) javaslatára. A Mérnöki Címek Bizottságát az 1934. július 10-i törvény hozta létre.

A Mérnöki Címek Bizottsága (CTI) feladatai:

* a habilitált képzések listájának közzététele,

* a francia nyelven történő mérnöki képzések értékelése,

* a külföldi képzések akkreditációja az illető kormányok kérésére,

* az állami mérnöki oklevelek kiadásának megszervezése,

* részvétel a mérnöki képzés fejlődéséről szóló tanulmányok elkészítésében.

A Mérnöki Címek Bizottsága tizenhat "akadémiai" és tizenhat "gazdasági" tagból áll. Az akadémiai tagokat a következő személyek képviselik:

* négy fő a szakmai, tudományos és kulturális jellegű közintézményeket (EPCSCP) képviseli,

* négy fő az Oktatási Minisztérium (Ministčre de l'Éducation Nationale, de la Recherche et de la Technologie - MENRT) által már akkreditált iskolákat képviseli,

* nyolc, tudományos kompetenciával rendelkező személy a MENRT által már akkreditált iskolákból.

A tizenhat "gazdasági" tag összetétele a következő:

* nyolc fő a munkáltatókat képviseli (6 - Mouvement des Entreprises de France - Medef, 2 - Confédération générale du patronat des petites et moyennes entreprises - CGPME),

* nyolc fő a szakszervezeteket képviseli (3 - Conseil National des Ingénieurs et des Scientifiques de France - CNISF, 1 - Confédération Général des Cadres - CGC, 1 - Confédération Française Démocratique du Travail - CFDT, 1 - Confédération Générale du Travail - CGT, 1 - Force Ouvričre - FO, 1 - Confédération Française des travailleurs Chrétiens - CFTC).

A bizottsági tagjait négy évre nevezik ki, ez a mandátum egyszer megújítható. Az elnök kétévente cserélődik, a tagok egy részének cserélődésével egyidőben.

A Mérnöki Címek Bizottsága által kitűzött akkreditációs kritériumok a következők:

* a beiskolázás feladatainak és céljainak leírása,

* a képzés feltételeinek ismertetése: órarendek, fokozatok, oktatók, értékelés, alapozó tudományágak, mérnöki tudományok (kapcsolatok kutatóhelyekkel), környezet (gazdasági, emberi, társadalmi), nemzetközi környezet,

* az adott mérnöki diploma funkciójának pontos leírása.

Jelenleg 226 habilitált mérnöki iskola létezik, melyben 441 típusú képzés (államilag elismert diploma kibocsátására alkalmas) működik. Ezen iskolák fele az Oktatási Minisztérium (MENRT), negyede a technikai minisztériumok, negyede pedig magán vagy konzulátus fennhatósága alatt működik. A 226 iskola mellett létezik az Új Mérnöki Képzés (Nouvelles Formations d'Ingénieurs - NFI) hálózata is, hatvanöt egységgel, melyek folyamatos képzést, valamint alapképzést biztosítanak, és melyek akkreditációja szintén a Mérnöki Címek Bizottsága javaslatára történik. Az Új Mérnöki Képzés a még inkább szakosodott jellegében, valamint az elméleti és gyakorlati képzés megoszlásában különbözik a többitől.

Az akkreditálás a közintézmények esetében csupán javaslattétel, a magán, és konzulátusi intézmények esetében kötelező érvényű ítélet formájában történik.

1995 óta az intézményeket (ez nem vonatkozik a képzések akkreditálására) normál esetben hat évre akkreditálják, majd ezt az akkreditálást a Mérnöki Címek Bizottsága által elvégzett értékelés alapján megújítják.

Három évre akkreditálják azokat az intézményeket, melyek helyzetét problémásnak ítélték, egy vagy két évre, melyek kifutó ágazatok. 1997-1998-ban száznegyvenkét intézmény akkreditációja történt meg, ebből száztizenegy hatéves időtartamra, huszonhárom háromévesre, nyolc intézmény egy vagy kétéves időtartamra kapta az akkreditációját.

Minden magán- és közintézmény, mely létrehozott egy speciális szakmának megfelelő magas színvonalú tudományos és technikai programot, kérheti a mérnöki diploma kiállítási jogának helybenhagyását.

A Mérnöki Címek Bizottságának (CTI) aktuális nehézségeit a mérnöki diplomák nemzetközi elismertetése, az iskolák elnevezése, a képzések ágak szerinti definíciója, az iskolák újracsoportosítása, valamint az iskolák objektív politikájának kialakítása képezi.

3. Várható változások

Az akkreditációs rendszer kritikáját fogalmazza meg Jacque Dejean, a felsőfokú elektronikai, elektrotechnikai és mérnöki iskola professzora az Iskolák Értékelése Legfelsőbb Tanácsának írott tanácsadói jelentésében (Dejean, 2002). Véleménye szerint a miniszter feladata az, hogy állami garanciát vállaljon az oklevelek akkreditálása során, melyeket nemzeti oklevélnek hívnak. Látszólag, azonban mindenki (egyetemiek és munkáltatók) egyetért abban, hogy a nemzeti oklevelek egyenértékűsége valótlanság, a nemzeti oklevelek hierarchiába rendeződnek, melyet az egyes szakok és az egyetemek neve határoz meg. Az egyes cégek, sőt a hadsereg is rendelkezik egy besorolási listával, mely alapján a diplomásokat értékeli. A professzor felhívja a figyelmet arra, hogy az akkreditációs dossziék összeállítása a gyakorlatban nagyon esetlegesen történik, például a képzési célok meghatározása helyett a pályázó intézmények tartalmi kérdéseket vázolnak, valamint az oktatás értékelése helyett a diákok ismereteinek ellenőrzését vázolják. Ennek ellenére akkreditálják ezen intézményeket. A professzor véleménye szerint az akkreditációs tanácsadó bizottságok nem illetékesek a pedagógiai kérdésekben, és nincsenek eszközeik az értékelés elvégzéséhez. Nincs hatalmukban megtagadni akkreditáció megújítását, amit az is bizonyít, hogy 2001-ben 1780 megújítási kérelemből csupán tizennégy esetben született kedvezőtlen javaslat. Az akkreditáló tanácsadó testületek tisztában vannak azzal, hogy nincs esély egy képzés megszüntetésére, még akkor is lehetetlen a megújítási kérelem visszautasítása, ha teljes mértékben indokolt. Ebben az esetben figyelmeztetésként egyéves akkreditációt adnak, mellyel azonban nem szüntetik meg magát a képzést. Maguk az intézmények is komolytalannak vélik az akkreditációs mechanizmust. Ugyanakkor a miniszter is tudatában van a rendszer gyengeségeinek, ahogy azt a következő kijelentése is mutatja: "megrémít, amilyen könnyedséggel habilitáljuk a szakosodott felsőfokú okleveleket (DESS - Diplôme d'études supérieures spécialisées)". A professzor javaslata az, hogy a következő követelményeket figyelembe kell venni a dossziék értékelésekor: a humán erőforrás minőségét (elsősorban az oktató személyzet számát és státusát), a munkaerőpiac szükségleteit a régióban és a képzés célját, azonos jellegű képzések létezését az adott régióban, az oktatás célját és értékelési módjait. Ugyanakkor javasolja pedagógiai szakemberek bevonását az akkreditációs tanácsadásba.

Úgy gondolom, hogy az akkreditációs kérdésekkel kapcsolatos várható változások leírása egy újabb tanulmány tárgyát képezhetné. Ezért csak a tendenciák vázlatos felvillantására merek vállalkozni. A különböző elemzésekből az akkreditációs politika változásának három tendenciája körvonalazódik:

* az állam egyre nagyobb mértékű kivonulása, a piac tényezőinek előtérbe kerülése,

* külső szakembereknek, gazdasági szereplőknek, regionális érdekek képviselőinek, más oktatási aktoroknak nagyobb mértékű bevonása a felsőoktatást érintő döntéshozatalba,

* a nemzetköziesedés hatásainak leképződése a rendszerre, igazodás más országok oktatási rendszeréhez, esetleg részvétel egy közös európai akkreditációs politika kidolgozásában.

A szerződéses politika és finanszírozás létrejötte nagy lépést jelentett a francia oktatáspolitikában az intézmények autonómiájának, felelősségvállalásának és más társadalmi-gazdasági partnereknek a bevonását tekintve. Úgy is értelmezhetjük, mint a reform egy implicit eszközét, mely az alulról jövő kezdeményezéseket intézményesíti. Azáltal, hogy a szerződéses politika keretében az intézmények készítik el a saját terveiket, dolgozzák ki a stratégiájukat és programjukat, lehetővé válik a változó piaci igényekhez történő alkalmazkodás. A vállalás ellenében történő, teljesítmény alapú finanszírozás révén kialakult az intézmények közötti versengés az államilag jobban támogatott képzések megszerzéséért, mely a minőség javításában nagy szerepet játszik. (Neave, 1991) Azonban nem minden szerző osztja e véleményt. Alain Bienaymé a felsőfokú intézmények kiszolgáltatottságáról beszél, arról, hogy a törvényhozók szándéka ellenére a rendszer három nagy problémával küzd: lealacsonyodás, függőség, motivációhiány. Az egyetemek továbbra sem szabadok a rektor és az oktató-kutató személyzet kiválasztásában, a pénzügyi források bővítésében és diverzifikálásában, a diákfelvétel lehetőségeinek megállapításában. Mindezen állami kötöttségek mellett, még számos köztes intézménynek kell számot adjanak (CNSER, Commission Nationale d'Évaluation - CNE, CTI, CEPPE stb.), melynek ellenében alacsony összegű, szigorú feltételekhez kötött hiteleket kapnak (Bienaymé, 2002).

Várhatóan az egyes felsőoktatási intézmények szintjeiként és a képzési típusok szerint differenciálódott konzultatív szakmai szervezetek összevonására (CNSER, CTI, az Intézményi Tervek Pedagógiai Szakértői Bizottsága (Comité d'expertise pédagogique des projects d'établissements - CEPPE), Szakmai Licenszek Nemzeti Szakértői Bizottsága) kerül sor a közeljövőben. Ugyanis a habilitációban szerepet játszó szakmai szervezetek feldaraboltsága átláthatatlanná teszi a képzések rendszerét a szakértők és döntéshozók számára is.

A különböző nemzetközi szerződések (Sorbonne 1998, Bologna 1999, Prága 2001) a felsőoktatás nemzetköziesedését vonják maguk után, melynek következtében a külföldi modellek nagyobb figyelemben részesülnek, visszaszorul a felsőoktatás túlzott szakosodása.


Kulcsszavak: akkreditáció, akkreditációs szervezetek, felsőoktatás, felsőoktatási törvények, Franciaország, szerződéses politika


RÖVIDÍTÉSEK JEGYZÉKE:

ATOS - Administratifs, techniques, ouvriers et de services (Adminisztrációs, karbantartó, technikai és takarító személyzet)

BEP - Brevet d'études professionnelles (Szakmai tanulmányok oklevele)

BTS - Brevet de technicien supérieur (Felsőfokú technikai oklevél)

CA - Conseil d'Administration (Adminisztratív Tanács)

CAP - Certificat d'aptitude professionnelle (Szakmai képesség bizonyítványa)

CEPPE - Comité d'expertise pédagogique des projets d'établissements (Intézményi Tervek Pedagógiai Szakértő Bizottsága)

CEVU - Conseil des Études et de Vie Universitaire (A Tanulmányok és az Egyetemi Élet Tanácsa)

CFDT - Confédération Française Démocratique du Travail (Demokratikus Munka Francia Szövetsége)

CFTC - Confédération Française des Travailleurs Chrétiens (Keresztény Dolgozók Francia Szövetsége)

CGC - Confédération Général des Cadres (Alkalmazottak Szövetsége)

CGPME - Confédération générale du patronat des petites et moyennes entreprises (Kis- és Középvállalatok Vezetőinek Egyesülete)

CGT - Confédération Générale du Travail (Általános Munkaszövetség)

CNE - Comité National d'Évaluation (Nemzeti Értékelési Tanács)

CNESER - Conseil national de l'enseignemet supérieur et de la recherche (Felsőoktatási és Kutatási Nemzeti Tanács)

CNISF - Conseil National des Ingénieurs et des Scientifiques de France (Franciaországi Mérnökök és Tudományos Kutatók Nemzeti Tanácsa)

CPGE - Classe préparatoire aux grandes écoles (A speciális iskolák előkészítő osztálya)

CPPN - Classe préproféssionnelle de niveau (Szakmai szintelőkészítő osztály)

CTI - Commission des titres d'ingénieurs (Mérnöki Címek Bizottsága)

CS - Conseil Scientifique (Tudományos Tanács)

DEA - Diplôme d'études approfondies (Alaptanulmányok oklevele)

DES - Direction des Enseignements Supérieurs (Felsőoktatási Igazgatóság)

DESS - Diplôme d'études supérieures spécialisées (Felsőfokú szakmai oklevél)

DEUG - Diplôme d'études universitaires générales (Általános egyetemi tanulmányok oklevele)

DEUST - Diplôme d'études universitaires générales et de technologie (Általános és technológiai tanulmányok oklevele)

DRT - Diplôme de recherche technologique (Technológiai kutatások oklevele)

DUT - Diplôme universitaire de technologie (Technológiai egyetemi oklevél)

EPCSC - Établissements publics á caractčre scientifique et culturel (Tudományos és kulturális jellegű közintézmények)

EPCSCP - Établissements publics á caractčre scientifique, culturel et professionel (Szakmai, tudományos és kulturális jellegű közintézmények)

FO - Force Ouvričre (Munkás szakszervezet - egyenes fordításban Munkáserő)

INRA - Institut National de la Recherche Agronomique (Nemzeti Agronómiai Kutatóintézet)

INSERM - Institut National de la Santé et de la Recherche Médicale (Nemzeti Egészségügyi és Orvosi Kutatóintézet)

IUT - Institut universitaire de technologie (Technológiai Egyetemi Intézet)

MEDEF - Mouvement des Entreprises de France (Francia Vállalatok Mozgalma)

MENRT - Ministčre de l'Éducation Nationale, de la Recherche et de la Technologie (Nemzeti Oktatási, Kutatási és Technológiai Minisztérium)

MR - Master Recherche (Tudományos kutatói oklevél),

NFI - Nouvelles Formations d'Ingénieurs (Új mérnöki képzések)

STS - Section de technicien supérieur (Felsőfokú technikusi szekció)

UET - Unités d'enseignements et de la recherche (Oktatási és kutatási egységek)


IRODALOM

Arręté relatif ŕ la licence professionnelle 1999

Arręté relatif au DESS, 2002

Arręté relatif au diplôme d'études universitaires générales, ŕ la licence et ŕ la maîtrise, 1997

Arręté relatif au diplôme national de master, 2002

Arręté relatif au grade de licence, 2002

Arręté relatif aux études doctorales, 2002

Bajomi Iván (2002): Új megoldások a felsőoktatásba kerülés és a felsőoktatásban való bennmaradás gyakorlatában. Kézirat. Oktatáskutató Intézet könyvtára, Budapest

Bienaymé, Alain (1984): The New Reform of French Higher Education. European Journal of Education. 19, 2

Bienaymé, Alain (2002): Réflexion sur l'Université Française: institution ou organisation? Journal d'études sur les systčmes d'enseignement supérieur.

Bob (2001): www.ifeu.uni.asso.fr - az Institut de Formation des Élus Universitaires honlapja.

Clark, Burton R. (1983): The Higher Education System: Academic Organization in Cross-National Perspective. University of California Press, Berkley and Los Angeles, CA.

Décret de 8 avril 2002 relatif aux grades et titres universitaires et aux diplômes nationaux

Dejean, Jaques (2002): L'évaluation de l'enseignement dans les universités françaises. Rapport établi ŕ la demande du Haut Conseil de l'évaluation de l'école. in http://cisad.adc.education.fr/hcee/publications-2002.html

Durand-Prinborgne, Claude: France. in Burton R. Clark - Neave, Guy (ed.): The Encyclopedia of Higher Education.

Kaiser, Frans - Neave, Guy (1993): Higher Education Policy in France. in Higher Education Policy. An international comparative perspective. Pergamon Press.

Loi d'orientation de l'enseignement supérieur. Loi n° 68-978 du 12 novembre 1968 (Fauré)

Loi d'orientation sur l'éducation. Loi n° 89-486 du 10 juillet 1989

Loi sur l'enseignement supérieur. Loi n° 84-52 du 26 janvier 1984 (Savary)

Lövétei István (1990): A felsőoktatás struktúrája és az állam szerepe a francia felsőoktatásban. in Szamel Katalin (szerk.) A felsőoktatás és az állam. Összehasonlító tanulmányok a felsőoktatás állami irányításának köréből. Budapest

Luc Ferry (2002): De nouvelles perspectives pour l'enseignement supérieur. www.ifeu.uni.asso.fr

Mandel Kinga (1999): A francia felsőoktatási rendszer. Kézirat. Oktatáskutató Intézet könyvtára, Budapest.

Neave, Guy (1991): The Reform of French Higher Education or the Ox and the Toad: A Faboulous Tale. in The Changing relationship between Government and Higher Education in Western Europe, Pergamon Press.

Neave, Guy (1996): The Evaluation of the Higher Education System in France. in Cowen, Robert (ed.): The Evaluation of Higher Education Systems.

Ribier, Renée (1995): Quqlity Assurance and Institutional Accreditation: French Procedures and Operational Aspects. in Higher Education in Europe. XX. 1-2.

Two Decades of Reform in Higher Education in Europe: 1980 onwards. France. National Description (2000). www.eurydice.org


<-- Vissza a 2004/1 szám tartalomjegyzékére
<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra
[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]