A szerzőpáros új monográfiája folytatása a tanuló vállalatról korábban írt tanulmányaiknak: az ott leírt tételek empirikus igazolására tett kísérlet. Legalábbis az a felmérés, aminek az eredményeit a könyv ismerteti, erre irányult. Csakhogy menetközben, a vállalati vezetőkkel folytatott mélyinterjúk során olyan tömegű információ halmozódott fel a rendszerváltás során átalakuló vállalatokról, hogy a címet teljes joggal változtathatták volna meg a szerzők a fenti címre. Nagyon izgalmas munkát tart kezében az olvasó. A rövid elméleti bevezető után, az alkalmazott kutatási modell logikája szerint rendezve, a vállalati vezetők szájából elhangzott "vallomások" sorozata vezet be minket a vállalati lét vagy nemlét dilemmájába, melyet a rendszerváltás mozgalmas éveiben oly sok magyar vállalatnak kellett megválaszolnia. Ebben a munkában sikeres példák sorozatán követhetjük nyomon, hogy miként válhattak korábbi állami vállalatok sikeres, piacgazdasági körülmények között is helyüket megálló korszerű vállalatokká. (A sikertelen kísérletek tanulmányozása is érdekes lehetne, de erre ma már érthető okok miatt aligha nyílik mód!)
A könyv tehát néhány elméleti tétel megfogalmazásával indít. Ezek közül legfontosabb a kettős tanulás. A tanulási folyamat kettőssége három dimenzióban is értelmezhető. Egyrészt, a magyar vállalatoknak egyidejűleg kellett általában véve a piaci környezet szabályaihoz alkalmazkodniuk, a "piacot megtanulniuk", és bevezetni a mai kapitalizmus korszakos újításait. Olyan ismereteket is el kellett sajátítaniuk, amelyek a hagyományos piacgazdaságok vállalkozásai számára is újdonságot jelentettek. Másrészt, a tanulási folyamat kettőssége azt is jelenti, hogy az információ áramlása kétirányú. A magyar vállalatok átveszik környezetükből a korszerű piaci, műszaki, szervezési, stb. ismereteket, de ezzel egyidejűleg partnereik is "tanulják" a magyar piac, gazdasági környezet sajátosságait. Harmadsorban pedig, amint a mű címe is mutatja, a tanulás felejtéssel jár együtt. A rendszerváltás előtti vállalati működés rutinjait a szervezet memóriájában törölni vagy felülírni szükséges.
A tanulás feltétele nyilvánvalóan az, hogy a "tanulóhoz", a magyar vállalathoz a "tananyag", vagyis a korszerű ismeretek eljussanak. A kutatás alapötlete az volt, hogy a tudásátadás leginkább közvetlen módon, talán leghatékonyabban, de mindenképpen a legjobban nyomon követhetően a vegyes vállalatoknál megy végbe. Vegyes vállalat alatt hagyományosan olyan céget érthetünk, amelynek magyar és külföldi tulajdonosai közel azonos mértékben bírnak a tulajdonosi jogokkal, és ezért (elméletileg) egyformán befolyással vannak a vállalat irányítására. Tehát egy cégen belül egyidejűleg van jelen a "tanuló" és az "oktató", kettejük együttműködése közvetlenül megfigyelhető. Itt szükséges megjegyezni, hogy a vegyes vállalatok a 80-as évek végétől a 90-es évek közepéig terjedő szűk tíz évben játszottak szerepet Magyarországon. Létrehozásuk oka valóban a kettős tanulás igénye volt: a külföldi befektetők így tudtak szert tenni a szükséges helyismeretre (és esetenként kapcsolatrendszerre). Amint azonban ezeket az ismereteket megszerezték, nem haboztak a cégek vegyes jellegét megszüntetni. Ahogy a könyv is fogalmaz: a vegyes vállalatok a 90-es évek második felére "felszívódtak". Mindebből az olvasó számára az a következtetés adódik, hogy bár a vizsgálat szempontjából a vegyes vállalat ideális terep, a valós gazdasági folyamatok szempontjából csak marginális epizód.
A könyv kvalitását jelzi, hogy az olvasó, aki személyes tapasztalatai szerint ítéli meg a tartalmat, ennek ellenére úgy érzi, hogy pontosan így történt minden. A vegyes vállalatok sikertörténeteinek elemei hasonlóan fellelhetők más cégek átalakulási folyamataiban is. Szinte a szeme előtt látja azokat az interjúalanyokat, akiknek a szájából a kis történeteket, részleteket hallja. Olyan hangulata van az egész könyvnek, mintha az olvasó a "régi motorosok" baráti összejövetelén elhangzó beszélgetések hallgatója lenne. A "régi motorosok" számára a könyv azért lehet érdekes olvasmány, mert saját hasonló élményeik, ismereteik számára egyfajta rendszert, keretet biztosít. Azok az olvasók viszont, akik a nyolc-tíz éve lezajlott folyamatban személyesen nem vettek részt, azért profitálhatnak sokat ebből a könyvből, mert a tanulási folyamat sajátosságait, tökéletlenségeit megismerve magyarázatot kaphatnak a mai magyar gazdaság működési sajátosságainak néhány mélyebb összefüggésére. Ez a könyv ugyanis nem egyetemi jegyzet vagy kutatási jegyzőkönyv, hanem alapvetően visszaemlékezések, személyes benyomások izgalmas gyűjteménye. Ezeket tálalja a két szerző az általuk kialakított elméleti keretekbe ágyazottan.
Ugyanakkor a könyv fontos kutatási dokumentum is. A mai közgazdasági kutatások egyre inkább kvantitatív jellegű főárama mellett üde színfolt ez a kizárólag kvalitatív információkat összegyűjtő munka. Módszertani kérdések hosszas taglalása nélkül is megállapítható, hogy az inkább a szociológia területéről ismert, mélyinterjúkon alapuló kutatási módszer meggyőzően, hatásosan írta le a "kettős tanulás" elméleti rendszerébe foglalt, kiemelkedően fontos vállalati alkalmazkodási folyamatot. Egy területen érez hiányt az olvasó, amit a szerzők maguk is említenek. Csak nagyon kevés információt sikerült összeszedni a külföldi cégek tanulási folyamatáról, arról a tudásanyagról, amely összegyűjtése után általában a vegyes vállalati működést már indokolatlannak találták és megszüntették. Szintén hiányzik az olvasó számára, szinte magától értetődő következtetés, hogy a könyvben leírt tanulási (alkalmazkodási) folyamat lényegében minden rendszerváltó magyar vállalatnál megfigyelhető volt, még ha kevésbé koncentráltan is. Az új ismeretek áradata ugyanis sok csatornán keresztül a rendszerváltás órájában, sőt már azt megelőzően megindult, és az új tudás átvételének kényszere is ugyanolyan intenzíven kényszerített minden vállalatot tanulásra, mint a vegyes vállalatokat. Csak két példát említünk, ahol a tudásátadás ugyanolyan közvetlen és intenzív volt: az aktív bérmunkázóknál és a külföldi cégek rendszeres beszállítóinál. De minden sikeresen alkalmazkodó cég fejlődése a tudásgyarapításon múlott.
A könyv sok izgalmas részletéből néhány, továbbgondolásra is érdemes összefüggést érdemes itt is megemlíteni. Az első mindjárt a tanulás és a felejtés kettőssége. Szükséges-e mindent elfelejteni, ami régen volt? Nincs-e abban is sok hasznosítható elem? A könyv utal több ilyen értékes elemre, és sajnálja, hogy ezek jelentős részben veszendőbe mennek. Például a magyar (műszaki) szakemberek invenciózus munkavégzése. Tény, hogy az individualizmus "dolgozom, ha kedvem tartja" típusú vadhajtásait el kell felejteni. Ugyanakkor a hiánygazdaság körülményei között kialakult ötletességet, problémamegoldó készséget kár lenne kiveszni hagyni a magyar mérnökökből, munkásokból. Ezeket a készségeket a külföldi cégek is értékelik. Ugyanakkor a mai napi működésre jellemző megbízható termelésellátás, a pontosan specifikált alkatrészek inkább mechanikus reprodukciót igénylő beszállítási igényei, általában véve a gyártásra kerülő munkadarabok egyszerűsödése a kreatív készségeket egyáltalán nem teszik próbára, nem igénylik azokat.
Egy másik ilyen terület a vállalat szociális szerepének újraértelmezése. Tény, hogy a munkahely, mint "második otthon" a rendszerváltás előtt egyáltalán nem azt jelentette, mint amit ma jelent. Akkor az "otthon" kedélyes időtöltést, alacsony hatékonyságú és intenzitású munkavégzést, a dolgozók személyes vagy családi problémáinak figyelembe vételét jelentette. A mai értelmezésben a második otthon inkább az egyén azonosulását jelenti a céggel. Erről az egyik interjúalany szinte megdöbbentő kontrasztként számolt be. Japán főnöke ugyanis egy vacsorán félrevonta, irigykedve gratulált neki, úgy látta ugyanis, hogy a magyar vezetőnek jó kilátásai vannak arra, hogy egy szép napon munkahelyéről "a tepsis kocsi" vigye majd el - a halottasházba! A munkaintenzitás rendkívüli mértékű növekedését a szerzők sem tudták pozitívan kommentálni, bölcs módon nem foglaltak állást ebben a kérdésben. Az olvasó viszont felteheti magában a kérdést: vajon most megint olyan "modern időket" élünk, mint Charlie Chaplin filmjében az egyszeri gyári munkás? Az elkalandozó gondolat egymás után veti fel a foglalkoztatás, a demográfiai hullámvölgy, az oktatás- és az egészségügy súlyos problémáit, és megkérdezi, van-e alternatívája a tepsis kocsinak, a társadalmat dúló értékválságnak, az iskolabezárásoknak?
Egy további gondolat a tudásátadás módjával függ össze, és az átalakuló országok gazdasági teljesítményei közötti, szemmel láthatóan nagy különbségek hátterét vizsgálja. A sikeres tudásátadás egyik fontos tényezője ugyanis az adaptáció. Vagyis az átadásra kerülő ismereteket előbb a helyi viszonyokra kell alkalmazni, utána érdemes csak bevezetni. Az adaptációban Magyarországnak sok évtizedes tapasztalata halmozódott fel. Nem véletlen, hogy az itt-ott fennmaradt vállalati kutatói és fejlesztési kapacitás is elsősorban adaptációs feladatokkal foglalkozik. Kicsiben olyan ez, mint a COCOM, a műszaki embargó fennállása miatt korábban tömegesen végzett koppintás, "körülinnoválás", vagyis létező technikai megoldások helyi körülmények között történő előállításának, alkalmazási módszereinek a kitalálása. Schumpeteri értelemben véve ez a tevékenység is innováció. Mielőtt még bárki lesajnálóan nézne a koppintásra, mint egyfajta innovációra, megemlíthetjük, hogy a japán csoda alapjai is ezzel a módszerrel, koppintással és továbbfejlesztéssel jöttek létre. Magyarország ebben a tevékenységben kiemelkedő szerepet játszott a szocialista országok között. Ausztria (és más országok) közvetítésével ugyanis a legtöbb "körülinnoválandó" műszaki megoldás Magyarországra érkezett. Ezért nálunk halmozódott fel a legtöbb adaptációs ismeret, és a többi átalakuló ország ezen a téren feltétlenül hátrébb van (egyelőre).
Egy további érdekes folyamat is alátámasztja a magyar vállalatok és gazdaság különleges szerepét a tanulási folyamatban, tudásadaptációban. Magyar vállalatok elsőként jelentek meg ugyanis más átalakuló országok piacain, mint nagyobb volumenű tőkebefektetők és tudásátadók. A MOL és a MATÁV külföldi érdekeltségeinek magyar igazgatói többször is nyilatkoztak arról, hogy milyen formában adják át ugyanazt a gazdálkodási, műszaki, szervezési stb. szaktudást, amit külföldi tulajdonosuktól, partnereiktől néhány évvel korábban vettek át, és alkalmaztak a közép-európai kontextusra.
Hosszasan lehetne tovább sorolni az érdekesebbnél érdekesebb gondolatokat, ötleteket, amelyek ennek a rendkívül informatív könyvnek az olvasása közben felmerülnek. A legjobb, amit az olvasó tehet, hogy veszi magának az időt, elhelyezkedik egy kényelmes fotelben, kikapcsolja a napi feladatait. Előveszi ehelyett ezt a könyvet, saját tapasztalatait, és megpróbálja szintetizálni a kettőt. Lehet, hogy mai problémáinak megoldásához is közelebb kerül így! (Szabó Katalin - Kocsis Éva: Tanulás és felejtés vegyes vállalatokban. Oktatási Minisztérium, Budapest, 2003, 322 p.)
A kötet 13, javarészt az angolszász szakirodalomból fordított, de a szerzők kb. felénél más kultúrák hagyományait is érintő tanulmányt mutat be a hazai közegben úttörő módon. A pszichológia, miközben gyakorlatában többnyire a második éves angolszász egyetemista lelki jelenségeinek megismerésére épít, már a 19. sz. vége, a néplélektani program óta igyekszik kitörni ebből, többnyire a laboratóriumi pszichológiától eltérő eljárásokat, a megfigyelést, történeti rekonstrukciót, majd a kérdőíves összehasonlításokat vagy a kulturális témák tartalomelemzését használva. A kötet két területet mutat be, Lan Anh tájékozott eligazító tanulmányában lágyan, de mégiscsak szembeállítva őket. Az egyik a kultúrközi pszichológia, mely kultúrák mindenáron való összevetésével foglalkozik, s kissé kockázatmentes tudomány, hiszen különbségeket mindig találunk. A másik, a kulturális pszichológia a kultúrában élő embert mint a természeti ember alternatíváját ismerteti elméleti általánosításként. A válogatás erénye, hogy ezt az elméleti perspektívabeli alternatívát jól mutatja be. Világosan exponálja az összehasonlító szemléletet a felvilágosodás óta mozgató kettőséget, a kulturális relativizmus és univerzalizmus vitáját, ahol a lélektan nem kitalálja a dilemmákat, hanem új, adatvezérelte módon teszi kezelhetővé őket. Nagyon izgalmasak azok a tanulmányok, amelyek a személy-személyiség kulturális eltéréseiről szólnak, s ezzel egyben a kultúra és pszichológia átfogó témáit is új megvilágításba helyezik. Vajon öröktől s mindenütt ugyanolyan-e a személy elképzelése önmagáról? Hasonlóan jók s naprakészek a nemekről, a párkapcsolatokról, egyén és közösség viszonyáról szóló munkák. Összességében jól bemutatja a kulturális összehasonlító szemlélet személyiség- és szociálpszichológiáját. Ezzel a hazai szakmai közönségnek s pl. a globalizációs viták lélektani értelmezésével foglalkozóknak jól használható anyagokat kínálnak a szerkesztők.
Hadd legyen azonban a recenzens telhetetlen. A könyv szociálpszichológia marad, mind a tanulmányok módszertanában, mind a vizsgált kérdésekben. A fordított tanulmányokból kimaradnak azok a kulturális pszichológia szerzők, akikre maguk a szerkesztők is sokat hivatkoznak - Michael Cole vagy Richard Shweder - s kimarad az egész evolúciós pszichológiai kultúra elmélet, mely radikális (például Steven Pinker) vagy megfontolt (Michael Tomasello) változataiban idehaza is ismert. Számomra ennél nagyobb gond, hogy a relativizmus egész kérdésköréből kimarad a nyelv és a megismerés, az a terület, ahol Alexander von Humboldt óta az elmélet, Edward Sapir óta az empíria terén talán a legtöbb munka születik a relativizmus témában. Sapir és Benjamin Lee Whorf még a mutatóból is hiányoznak, de sajnos maga a mutató is hiányzik. (Kultúra és pszichológia. Szerkesztette Nguyen Luu Lanh Anh és Fülöp Márta. Osiris, Budapest, 2003, 481 p.)
A köznapi beszéd, mint már oly sokszor, ismét tele van az értékválságról szóló sirámokkal. Jó tudni, hogy ebben a közegben az értékek szaktudományos vizsgálata is új erőre kapott. A pszichológiát illetően a 19. század vége óta kísért az a vita, hogy a szaktudomány nem tud mit kezdeni az értékekkel. De lassan száz éves az a hozzáállás is, amely az értékeket, éppen kétarcúságuk, változékonyságuk és stabilitásuk miatt a tudomány tárgyává teszi. Ez a válogatás - tizenhárom kortárs tanulmány fordítása - sokat tesz azért, hogy a magyar pszichológia korszerű képet kapjon az értékekről, s egyben be is mutassa saját megközelítését más értékkutatók számára. A kötet a nagy hagyományú Pszichológiai Tanulmányok Hunyady György szerkesztette sorozatának méltó, XIX. kötete. A kötet szerkesztője, Váriné Szilágyi Ibolya két évtizede a hazai értékkutatás letéteményese. Monográfiái (Az ember, a világ és az értékek világa. Gondolat, 1987, Az erkölcs a néző és a cselekvő szemszögéből. Scientia Humana, 1884) sokat tettek nemcsak a fogalomrendszer meghonosításáért, hanem eredményekért is.
Mit tudunk meg a mai értékkutatásról a könyvből? Az első részből azt, hogy az értékek a természettudományos és társadalomtudományi pszichológiai kutatás izgalmas érintkezési területét alkotják, s fontos elemük a kulturális összevetés. A második rész írásai, az újabb törekvéseket bemutatva a betegségek, a kisebbségek, az emberi jogok előtérben lévő napi kérdéseinek bemutatása mellett az érték és sztereotípia, érték és személyiség örök kérdéseinek új elemzéseit mutatják be.
Hasznos könyv ez, melynek olvastán az olvasóban egy hiányérzet keletkezik. A modern értékkutatás egyik ága az erkölcs kutatásából bontakozott ki. A visszatérő szerző mindenki számára Lawrence Kohlberg. S eközben senki nem gondol rá, hogy az olvasóknak Kohlberget is meg kellene ismerniük magyarul. (Értékek az életben és a retorikában. Szerkesztette Váriné Szilágyi Ibolya. Akadémiai, Budapest, 2003, 369 p.)
A magyar történészek az elmúlt években különös előszeretettel fognak a polgári kori miniszterelnökök, politikusok korábban tilalomfákkal, előítéletekkel körülfont életútjának feltárásához. Megidézésüket nemcsak a valaha reflektorfényben mozgó személyiségek alaposabb megismerésének vágya teszi vonzóvá, hanem rajtuk keresztül olyan ablakot nyithatnak, amelyeken át a korabeli gazdasági, társadalmi élet egésze is láthatóvá válik. Eközben azonban több veszély is leskelődik a kíváncsi és igényes kutatóra. Megszépítheti vagy éppen a valóságostól eltérően sötétebb színekkel rajzolhatja választott alakját személyiségjegyeinek keresése közben. A szóban forgó biográfiák szerzőinek - ide tartozik Tisza Kálmán életrajzírója, Kozári Mónika is - sikerült elkerülniük ezeket a végleteket.
A Tisza Istvánról, Bethlen Istvánról, Gömbös Gyuláról, Andrássy Gyuláról s most Tisza Kálmánról írott könyvek természetesen felhasznált forrásbázisuk, szerkezetük, kiemelt témáik, színvonaluk, terjedelmük szerint különböznek egymástól. Miként a kormányfők is más-más adottságokkal, képzettséggel, emberi és társadalmi kötődéssel, eltérő kül- és belpolitikai viszonyok közepette töltötték be cseppet sem irigylésre méltó tisztségüket. Az említett életrajzok azonban ennek ellenére elérték fő célkitűzéseiket. Megismertetik a hálás utókorral választott "hősük" életútját, kormányzati működését, benne sajátos vezetői tulajdonságait, választott módszereit.
Tisza Kálmán a magyar történelemben a leghosszabb ideig, tizenöt évig töltötte be a miniszterelnökséget, viszonylag csendes, nyugodt körülmények között, amikor az ipari forradalom nekilendülése után Budapesten és a vidéki városokban is nagyarányú építkezések folytak. (Kórházak, klinikák, egyetemek, utak, rakpart, városházák, bírósági épületek stb.) Tisza Kálmán regnálásának a kezdete és a vége tűnik a legnehezebbnek s egyben rejtélyesnek is. Mert az abszolutizmus jegyeivel, intézményeivel is védett, körülbástyázott kiegyezési rendszerben a miniszterelnök és a miniszterek kinevezése és leváltása kizárólagosan az uralkodó felségjogai közé tartozott. Tisza Kálmán pedig immár hagyományosan a kiegyezés ellenzékéhez tartozott, s az efféle politikai magatartást Ferenc József nem kedvelte. Csakhogy a kiegyezést követő években a kormányzó Deák-párt megroppant, miközben ellenzéke az egymást váltó képviselőválasztásokon egyre több mandátumot szerzett. Szükségszerűen előtérbe került ezért a fúzió a kormányzó párt és lojális ellenzéke, a balközép között. S miután Tisza Kálmán elfogadta a kiegyezés rendszerét s az uralkodó széleskörű hatalmát, megnyílt számára a miniszterelnökséghez vezető út, s 1875 októberében beköltözhetett a Sándor-palotába. Eltávolítására is különös körülmények közepette került sor. Amikor ugyanis az 1880-as évek végén az elhúzódó európai agrárválság, illetve a véderőfejlesztés uralkodói sürgetése miatt Magyarországon is nagy belső politikai konfliktusok törtek felszínre, Tisza Kálmán a hadvezetőség akaratának úgy akart eleget tenni, hogy közben népszerűségét is megőrizze. A konfliktust azonban nem tudta feloldani, és 1890-ben Bécsben kegyvesztetté vált. A kinevezése és a leváltás közötti másfél évtizedben azonban számottevő gondok nélkül, a maga sajátos módszereivel vezette a magyar kormányzatot.
De milyen okok, miféle körülmények tették lehetővé hosszú ideig tartó, szilárdnak tekinthető kormányzását? S ebben milyen szerepet játszottak Tisza Kálmán személyes tulajdonságai, adottságai, vezetői elvei és módszerei? Egyáltalán miként vonhatjuk meg miniszterelnökségének mérlegét? Kozári Mónika könyvét megelőzően kellő komolysággal és szakmai hozzáértéssel még nem keresték a válaszokat. Tisza Kálmán alakja ezért maradt homályban, a hozzábiggyesztett semmitmondó jelzők, szavak, mondatok szürkeségében. A miniszterelnököt gazdag államigazgatási és közigazgatási ismeretei, taktikai elemekre építő politikája, ügyes kombinációs készsége, az ügyek fontossági sorrendjének és kezelésének felismerése, a súlyosabb hibák elkerülésének, illetve korrigálásának képessége, munkabírása egyaránt alkalmassá tette arra, hogy éljen a kor által számára biztosított lehetőséggel. Választási győzelmeit éppen sajátos kormányelnöki felfogásának és módszereinek köszönhette. Nem dolgozott ki nagyívű távlati terveket, nem mérhető tehát Széchenyihez, Kossuthoz, Deákhoz vagy Andrássyhoz.
A hatalom megőrzésének azonban széles eszköztárával rendelkezett. Jó érzékű taktikus, rutinos szónok, ügyes vitázó volt. Gratz Gusztáv írta róla: Folyékonyan, nagy szóbőséggel, de lassan beszélt, mintha előbb behatóan mérlegelné minden szavának súlyát. Mindig a tárgyilagos érvelésre ügyelt. A szónoklás sohasem vált számára öncélúvá. De - miként parlamenti szereplése bizonyítja - a gúny, az irónia és a replika erősítette mondanivalójának súlyát. Kivételes személyes adottságait az államgépezet számos ágában kamatoztatta. Különös figyelmet fordított a megyék élén álló főispánok kinevezésére, irányítására, pártja egységének megőrzésére, különösképpen a parlamentben. A megyék élén álló, a központi akaratot biztosító és végrehajtó, a képviselőházi, valamint a helyi választások lebonyolítását vezető főispánokat mindig a hozzá hű, számára feltétlenül megbízható hívei közül választotta ki. Eközben arra is ügyelt, hogy a főispánok kormányzati rendszerének kulcsfigurái lehetőleg ismerjék a helyi-megyei viszonyokat és a közéletre nagy befolyással bíró hatalmasságokat. A miniszterelnök azután a mandátumhoz segített képviselőket erős pórázon tartotta, igényelte viszontszolgáltatásukat. Így alakult ki a Szabadelvű Párt mameluk serege, amely-lyel a miniszterelnök - a kedvező gazdasági viszonyok közepette - viszonylag könnyedén megszavaztathatta törvényjavaslatait a parlamentben. Köztük egyébként számos hasznos, előremutató, a modernizációt segítő gazdasági, közigazgatási, jogi, sőt a parlamentarizmust is érintő javaslat született. A generális - ahogyan Tisza Kálmánt Mikszáth nevezte - pártja egységét különböző eszközökkel biztosította. Vezető tagjait a különböző állami intézmények, közigazgatási egységek élére állította, ennek fejében azonban feltétlen engedelmességet követelt tőlük. Ha kellett, fenyegetésekkel, emberi-közéleti gyengeségeik, mulasztásaik számontartásával, zsarolással.
A 48-as közjogi ellenzék az ő miniszterelnöksége idején veszítette el maradék radikalizmusát is, és mindenféle számottevő tartás nélkül, immár alaktalan masszaként olvadt a magyar politikai közéletbe. A szellemi, a művészeti élet nagyjait pedig baráti körébe vonta. Itt találhatjuk Jókait, Mikszáthot, az építőművészek legjobbjait vagy a Magyar Tudományos Akadémia vezető tisztségviselőit. A népszerűsége ekkor valóságos teljhatalommal párosult. Mindennek csúcspontja a külsőségek tanúsága szerint is az 1885. évre, miniszterelnökségének tizedik évfordulójára esett. A "generálist" az ország minden részéből "hódoló" küldöttségek keresték fel, mint valami misztikus erejű keleti fejedelmet. Csillaga ekkor ragyogott a legfényesebben. Átmenetileg az udvar is kegyeibe fogadta. Megszűnt a "furfangos kálvinistával" szembeni kezdeti bizalmatlanság. Mindazonáltal a Tisza Kálmán politikai karakterét meghatározó jellemző vonások megragadása nehéz feladat. Mert nem szerette felfedni kártyáit, s azt sem tűrte, hogy mások bepillanthassanak rejtélyes játékműveleteibe. Szorgos munkájában a pillanat adta elhatározások játszották a főszerepet. Ezek pedig gyakran a fehér asztalok rendszeres baráti társalgásai közepette születtek. A kortársak körében, egymástól eltérő vélemények terjedtek róla. Egyfelől erőszakos, durva despotának tartották, másfelől Isten kegyelméből adott nagy államférfinak nevezték, aki folytatta Deák és Andrássy művét. Az a nézet is terjedt róla, hogy nem is tekinthető igazán kiemelkedő képességű politikusnak, vagy miként ezt gyakran ismételgették, miniszterelnökségét az alkotások hiánya jellemzi. Mindkét vélemény nehezen tartható, hiszen a gazdasági élet látványos eredményei, a nagyarányú építkezések, a modern törvényalkotás vagy közigazgatás polgári átalakítása éppen ennek az időszaknak a termékei. Inkább arról van szó, hogy a maga alkata szerint kerülte a hangzatos nyilatkozatokat, a nyilvánosságot, s inkább a kulisszák mögött, pártjára támaszkodva folytatta kormányzati tevékenységét.
A dualizmus virágkora nem is kényszerítette a kormányt "újszerű" döntésekre. A már mozgásba lendült gépezet gondos karbantartásához pedig éppen Tisza Kálmán személyes tulajdonságai bizonyultak a legalkalmasabbnak, hiszen a kiegyezés szerinti kormányzás képességeivel rendelkezett. Eközben őrizhette egyéni ambícióit, és szenvedélyeiről - a tarokkról, a vadászatokról, a baráti társaságok cigányzenével kísért szórakozásairól - sem kellett lemondania. A hatalmat kezében tartva soha nem hozták zavarba az ellenvélemények, általában kivonta magát a viták gyűrűjéből. Hosszú ideig szinte játszi könnyedséggel siklott át a legnehezebb akadályokon is. S jól választotta meg minisztereit. Nem véletlenül kapta meg például Trefort Ágoston a kultuszminiszteri, Baross Gábor a közlekedési, Széll Kálmán, majd Wekerle Sándor a pénzügyminiszteri tárcát.
A békés nyugalmi időszak, az uralkodó támogatása és sajátos vezetési adottságai, eszközei, a hozzá szorosan kötődő mamelukserege lehetővé tették számára hosszú miniszterelnökségét, de a társadalom nagy részének rokonszenvét sohasem nyerte el, holott sokat tett ennek érdekében. Ez a konfliktus okozta bukását is, mert népszerűségét közjogi kompromisszumaival sem sikerült erősítenie, ám elvesztette Ferenc József bizalmát.
Bukása nem is pusztán személyi ügye volt, mélyebb és nagyobb feszültségeket jelzett. Végső soron az 1867. évi kiegyezés kezdődő válságát jelezte. Benne a kormányzati mechanizmus nehézségeit, amelyeket a felgyülemlő szociális és nemzeti-nemzetiségi ellentétek tovább fokoztak, s gyors egymásutánban újabb és újabb kormányválsághoz, bukásokhoz vezettek. Jórészt más forrásokból táplálkoztak, de hasonló folyamatok zajlottak Ausztriában is. Eduard Taaffe ugyancsak hosszú ideig, 1879-tól 1893-ig tartó miniszterelnökségét ugyanis újabb és újabb kormányok kinevezése, majd távozása követte. (Kozári Monika: Tisza Kálmán és kormányzati rendszere. Napvilág Kiadó, Budapest, 2003. 572 p.)