A földrajzi fogalomból nem lett filozófiai fogalom, ám olyan fogalom mindenképpen, mely a puszta deskriptív jelleg mellett egyre több preskriptív, normatív elemmel egészült ki. A bibliai tradíció, a zsidó-keresztény kultúrkör az isteni parancsolatok és az egyén morális felelőssége új típusú megfogalmazásával, a görögség a racionalitás hangsúlyozásával lett az európainak nevezhető különösség meghatározásának része. A bizonyítási kényszer a keresztény középkorban is megmaradt: olyan evidenciát mint Isten létezése is illett érvékkel igazolni. A Szabadság, ha nem is a francia forradalom jelszavának emberjogi tartalmával, de szintúgy tovább élt a Christus liberator eszményében. A szabad individualitás és a kritikai racionalizmus Európája talán a Descartes-i módszeres kétellyel és cogito-argumentummal született: a francia felvilágosodás leginkább Európa-tudatos gondolkodója, Condorcet felfogása szerint mindenképp. E korszak szülötte az emberi jogok és az euro-atlanti civilizáció összekapcsolása, valamint ezen eszme (nemkívánatos) melléktermékeként a kultúrák közötti konfliktus megelőlegzése, ebben az esetben az individuális szabadságjogok primátusát valló Nyugat és a kollektív kötelességek elsőbbségét hirdető Kelet tradicionális társadalmai kibékíthetetlen ellentéte formájában. (Ezt visszahangozza manapság a multikulturális eszmeiség és az emberjogi univerzalizmus ideáljának bevallott vagy be nem vallott antinómiája.) A klasszikus német történelemfilozófia az individuum, az egyéni moralitás és a nembeliség, az összemberi fejlődés közti (kibékíthetetlen) feszültség forrásaként fogta fel Európa haladás-hitét, valamint az univerzális emberjogi normák és a nemzeti szuverenitás (lehetséges) konfliktusát "okos ördögökkel" kezelni képes, avagy angyali szellemiséggel is megoldhatatlannak ítélt dilemmáját hagyván örökül. A XX. század filozófusai jobbára csak tovább finomították-analizálták a klasszikus antinómiákat, a "történelem végéről" szőtt késő aufklérista-poszthegeliánus álmokat igen hamar szétrobbantotta a racionálisan már rég meghaladottnak vélt irracionalitások, a Voltaire századában már elpusztítottnak remélt fanatizmusok feltámadása, amivel szemben a szabad individualitás és a kritikai racionalitás krédóját (plusz a keresztény karitász hitét) valló Európa meglehetősen tanácstalannak és tehetetlennek tűnik fel. Mindazonáltal csak ezen bizonytalanság felé vezet út: a szellemi Ázsiába éppúgy nincs visszatérni otthon, mint a földrajziba.