Ha Európát valóban sajátos történeti és szellemi entitásnak, egy évszázadokon átívelő hagyomány letéteményesének foghatjuk fel, akkor aligha kétséges, hogy a kéteurós érme olasz változatán látható arckép ennek az entitásnak egyik meghatározó jelképe. Dante Alighieri lenyűgöző költői és gondolkodói alkotása egyike annak a néhány nagy és emblematikus műnek, melyet "mi, európaiak" magunkkal vinnénk - ahogy mondani szokás - egy lakatlan szigetre is, s melyet európai örökségünk részeként mindenképpen magunkkal viszünk a harmadik évezredbe.
Az alábbiakban Dante "európaiságáról" szeretnék néhány észrevételt tenni. Joggal látjuk-e benne az "európait"? Költészetében és filozófiájában milyen nyomai vannak annak, amit manapság oly sajátos értékhangsúllyal nevezünk "európainak"?
Az Isteni színjáték-ot lapozgatva négyszer bukkanunk az "Európa" szóra, első látásra jobbára földrajzi értelemben. Bevezetőül érdemes a négy előfordulás közül a két igazán érdekeset megemlíteni. Az elsőnek a helye Justinianus császár beszéde a Paradicsom VI. énekében, melyről érdemes tudnunk, hogy a legterjedelmesebb azok közül a beszédek közül, melyeket Dante az Isteni színjáték valamely egyedi szereplőjének a szájába ad:
Mióta Konstantinus szembevitte
a Nappal a sast, mely Laviniának
férjét hajdan a Nap útján követte:
száz s még száz évig Isten madarának
ott kelle lengni Európa szélén,
a hegyek mellett, hol bölcsője támadt.
S azóta, a szent szárnyak árnya védvén,
világ kormánya kézrül-kézre kél-száll,
míg végre, váltakozva, elnyerém én.
(Paradicsom, VI. 1-6., Dante 1962c. DÖM, 841.)
A másik érdekes szöveghely, ahol az "Európa" szó előfordul, egy olyan élmény leírását tartalmazza, amilyenről manapság az űrhajósok tudnának beszámolni. Dante a Kristály-égből tekint a Földre, s az alábbi fantasztikus látvány tárul szeme elé:
S láttam Cadixon túl, mely tájra szédült
bolond Ulysses; és innen a partot,
melynek Európa édes terheként ült.
És még több látványt is elémbe tartott
földünk kis kertje; de lábam alatt már
a Nap több mint egy csillagnyit kanyargott.
(Paradicsom, XVII. 79-87. Dante 1962c. DÖM, 929.)
A két idézet Keleten és Nyugaton - Konstantinápolytól az Atlanti-óceánig - pontosan kijelöli Európa földrajzi határait. A földrajzi megjelölésen túl azonban fontos többlet-jelentésük is van. A nyugati határ az a vonal, melyen Odüsszeusz - a történet dantei változatában - vesztébe rohanva vakmerőn túllépett. Az előbb idézett helyen, a Pokol XXVI. énekét követően, másodszor esik szó Odüsszeusz utolsó utazásáról, ami még inkább megerősíti, hogy a költemény egész konstrukciója és mondanivalója szempontjából mekkora jelentősége van a homéroszi történetnek, pontosabban a történet Isteni színjáték beli újraértelmezésének. A korábbi énekkel való kapcsolatot az is jelzi, hogy a költő mindkét esetben ugyanazt a jelzőt alkalmazza Odüsszeuszra (itt: "bolond Ulysses"; amott: "és az evezőket / bolond repülés szárnyaivá tettük" - Pokol, XXVI. 124-125.). Emeljük még ki, hogy pontosan ezen a helyen, ahol Odüsszeusz alakja újra felbukkan, idéződik fel a kontinens nevét magyarázó mítosz: Európa elrablásának története. Nem gondolhatunk másra, mint arra, hogy Európa fogalma és Odüsszeusz kalandos utazása valamilyen alapvető értelemben összetartozik. Mindezzel ellentétben a keleti határ kijelölésekor Dante nem mitikus emlékekre, hanem egy pontos történeti eseményre hivatkozik: Nagy Konstantin tettét idézi, aki Bizáncot tette meg a birodalom fővárosának. Európa ebben az esetben a maga történetével azonosul, s ez - mint a későbbiekben is hangsúlyoznunk kell - nem más, mint Róma története.
A mondottak pontos jelentését körültekintően kell mérlegelni, hiszen nem téveszthetjük szem elől, hogy Dante, a középkor és a kereszténység legnagyobb költője, a több ezer éves európai történelem sok más nagy szelleméhez hasonlóan legföljebb homályosan lehetett tudatában annak, hogy egy sajátos "európai" hagyománynak az építőmestere, s még kevésbé volt ilyesmi a szándékában. Az Isteni színjáték-ban ábrázolt világ teljesen monolit: a föld és a túlvilág a maga három tartományával, a Pokollal, a Purgatóriummal és a Paradicsommal, egyetlen kozmikus rendet alkot, mely egyetlen intellektuális és morális rendet határoz meg. Ennek egyetemes rendezőelve pedig nem más, mint a jó és a rossz, a keresztény és a nem-keresztény (a megkereszteltek és nem megkereszteltek) szigorú dichotómiája.
Dante, kortársaihoz hasonlóan, földrajzi értelemben is alig látott túl Európán, hogy legalább ezzel meg tudja különböztetni a maga világát a földkerekség más tájaitól. Elképzelése szerint a földgömb déli felét az óceán tölti ki, melyből - éppen a Jeruzsálemmel ellentétes ponton - a Purgatórium hegye emelkedik ki, míg az északi félgömbön egyetlen szárazföld van, mely Európa, Afrika és Ázsia akkor ismert részeit foglalja magában. Az ismert világ határain Herkules oszlopai állnak, melyeken túllépni - ahogyan Odüsszeusz tragikus végű utazása is figyelmeztet erre - halálos bűn.
Másfelől persze vitathatatlan, hogy Dante abszolút módon részese egy hagyománynak, s a hagyományhoz való tartozásának teljes mértékben tudatában van. Költői, filozófiai és politikai munkái arról tanúskodnak, hogy a középkor emberében sohasem hunyt ki a saját világa és a görög-római világ közötti kontinuitás tudata. Az előbb idézett szöveghelyeken túl már a Pokol egyik első éneke is sokat elárul ebből. A pokol tornácán (a IV. ének híres és megdöbbentő jelenetében) Dante a "költők legmagasabbjával", Homérosszal találkozik, akinek a társaságában ott találja Horatiust, Ovidiust és Lukánuszt. S persze Vergiliust, aki már korábban kísérőjéül szegődött, hogy végigvezesse a Poklon és a Purgatóriumon. A jelenet csúcspontján az ókor nagyjai maguk közé fogadják a költőt:
Most egymással pár szót beszélgetének
- mesterem nyájasan mosolygott ekközt -
s nyájasan fordultak felém a vének.
És megtisztelni engem minden eszközt
megragadtak, maguk közé bevéve,
hogy hatodik lettem ily szellemek közt."
(Pokol, IV. 100-103. Dante 1962c. DÖM, 565.)
Nem lehet kétséges: az ötökhöz való csatlakozását leírva Dante mintegy programszerűen nyilvánítja ki, hogy az antik hagyomány emblematikus alakjait példaképül és követendő mércéül választja (ahogyan ezt más helyen, Vergiliushoz szólva, nyíltan ki is mondja: "Mesterem, mintaképem vagy te nékem". - Pokol, I. 85.). Nem kevésbé nyilvánvaló, s az epizódban ez a megdöbbentő, hogy nem a régi nagyok szerény követőjének, hanem közéjük valónak, velük egyenrangúnak tünteti fel magát: hatodiknak a legnagyobb szellemek közt, akik nyájas társalgásukkal minden módon megtisztelik őt. A költői öntudatnak ez a leplezetlen kinyilvánítása abszolút újdonság: annak a világnak - a "mi Európánknak" - előlegezése, melyben a gőg (Dante megvallott vétke) főbűnből kimondatlanul is bocsánatos bűnné (öntudattá, büszkeséggé) válik, s melynek hősei a szabadon cselekvő és gondolkodó, büszke és öntudatos individuumok. Fontosabb és egyértelműbb azonban a pokol tornácán folytatott társalgás első jelentése, vagyis az, hogy a költő elkötelezi magát az antik hagyomány iránt. További hangsúlyt ad ennek, hogy a jelenet végén Dante egy kevéssé költői névsorolvasás során számos más antik figurát említ, akiknek - mint olvashatjuk - oly nagy a híre, hogy:
[...] most is büszkén mondom: láttam őket!
(Pokol, IV. 120. Dante 1962c. DÖM, 566.)
Az árnyak között Aeneastól és Hektortól kezdve a Tarquiniust elűző Brutusig és Caesarig keverten szerepelnek mitikus hősök és valóságos történeti személyek, nem beszélve a filozófia, a költészet és a tudomány számos kiemelkedő alakjáról, mint például Arisztotelészről (a "Tudók vezéréről"), akit a "Bölcselő Család" körében mindenki csodál:
Mind őt csodálák, mind csak őt dicsérék;
láttam közöttük Plátont, Szókratészt,
kik többieknél közelebb kisérék.
(Pokol, IV.133-135. Dante 1962c. uo.)
A görög és római nevek között arabokat is találunk: Szaladint, Avicennát és Averroëst, ami - a mű sok más részlete mellett - Dante európaiságának a kérdését a moszlim világhoz való viszonya szempontjából is felveti. Nem hagyhatjuk számításon kívül, hogy a pokol tornácának sajátos strukturális funkciója van az Isteni színjáték-ban, mivel Danténak helyet kell találnia a túlvilágon a történelem és a kultúra meg nem keresztelt nagy alakjainak. Az idézett névsort mindazonáltal joggal hozhatjuk fel annak további bizonyítékaként, hogy a költő mintegy programszerűen szólít fel minket az antik tradíció elfogadására. Ez persze komoly mértékben kulturális (filozófiai és irodalmi) elkötelezettség. Mégis joggal állíthatjuk, hogy a görög-római világgal való kontinuitás vállalásának elsődlegesen politikai és - mondjuk így - történetfilozófiai jelentősége van. S ezen a ponton kell még egyszer visszatérnünk Justinianus beszédéhez.
A beszéd jelentőségét terjedelme is mutatja. Mint említettem, az Isteni színjáték szereplői által elmondott beszédek közül ez a leghosszabb, 142 sorával kitölt egy teljes éneket. Tartalma nagyrészt abból áll, hogy Justinianus elmondja Róma történetét Aeneastól Nagy Károlyig. Már ebből a rövid összefoglalásból is kiderül három nagyon fontos mozzanat: hogy a történetnek részét alkotják a mitikus kezdetek; hogy a bizánci császár maga is rómaiként beszél; s hogy Nagy Károly birodalomalapítása még mindig Róma történetének része (ami csakis azt jelentheti, hogy Nagy Károly császárrá koronázása Dante szemében a birodalom valóságos újraalapításának számít). Tegyünk hozzá ehhez egy negyedik mozzanatot: az üdvtörténetit. Krisztus születése - mint szintén Justinianus beszéde sugallja - nem véletlenül esik a római történelem idejére, ezen belül is Augustus korára:
S ideje kelvén, hogy az ég derítse
békéjét a világra: ím, cezárok
vették Róma kegyéből kezeikbe.
(Paradicsom, VI. 55-57. Dante 1962c. DÖM, 842.)
Ráadásul, ahogyan a Purgatórium egyik helyén olvashatjuk, Krisztus nemcsak a római császárkorban születik, hanem - annak az erős sugalmazásnak az értelmében, melyet a földi Róma és az égi Jeruzsálem megfeleltetéséből szűrhetünk le - maga is római, polgára (cive) Rómának. "Ama Rómában fogsz lakni vélem - mondja Beatrice Danténak -, melynek polgára Krisztus, mindörökre!" ("E sarai meco senza fine cive / di quella Roma onde Cristo č romano" - Purgatórium, XXXII. 107-108. Dante 1962c. DÖM, 814.)
Összetartozik tehát mítosz és történelem, Róma és Bizánc, Róma és a Német-római Szent Birodalom, végül pedig Róma történeti és üdvtörténeti szerepe.
A mondottaknál semmi sem világít rá jobban arra, hogy az antik világgal való kontinuitás a szó teljes értelmében történeti kontinuitás. De persze politikai is, hiszen Róma történetének a jelenig tartó (és a túlvilágon is folytatódó) megszakítatlansága adja a kulcsot a kor legfőbb világpolitikai kérdésének megoldásához, vagyis annak eldöntéséhez, hogy a császárság és a pápaság közti harcban melyik oldalon az igazság. A császárnak a pápától való függetlenségét, a világi főhatalom autonómiáját, vagyis azt, ami későbbi korokban az egyház és az állam szétválasztását, a modern Európa egyik alapvető aspirációját és vívmányát fogja jelenteni, a római örökség legitimálja.
Dante a császári oldalon áll, s tevékenyen kiveszi részét az Itáliába vonuló VII. Henrik melletti propaganda-hadjáratból. Ez a politikai állásfoglalás nem kis szerepet játszik az Isteni színjáték születésében. Szisztematikus kifejtésére és indoklására azonban a költő politikai filozófiai értekezésében, a De monarchiában kerül sor.
Utóbbi művében is hangsúlyos szerepet kap a római történelem, melyből levezethető a császár igényének legitimitása a világi főhatalom kizárólagos birtoklására. Az érvelés menetéből emeljünk ki egy témánk szempontjából különösen érdekes passzust, melyben újabb - és számunkra egészen furcsa - összefüggésben esik szó Európáról. Dante három feleségét tartja számon Aeneasnak: a trójai Creusát, a karthágói Didót és az albai Laviniát, akik - miután a házasságok is nemesítenek - három földrész nemességét ajándékozzák a hősnek: Ázsiáét, Afrikáét és Európáét. S íme a Laviniának szentelt kérdéses passzus: "E legutolsó felesége Itáliából, Európa legnemesebb vidékéről való volt. Így hát [...] ki az, aki még nincs meggyőződve arról, hogy a római nép atyja és következésképpen maga a római nép a legnemesebb volt a földön?" (Dante 1962b. DÖM, 428.) Aeneas három földrészből táplálkozó nemessége, ezen belül Lavinia itáliai származása volt tehát az alapja annak, hogy a trójai hős leszármazottai jogosan szerezték meg az uralmat a világ fölött.
Nyilvánvaló, hogy a költő császárpártisága egy szélesebb értelemben vett univerzalizmus megnyilvánulása, melyet úgy is értelmezhetünk, mint maradiságot: a késő középkor új európai tendenciáival való szembeszegülést. Dante érzékelte és mélyen elítélte, hogy a császárság és a pápaság egyre anakronisztikusabb harcának hátterében egy új erő van születőben: a nemzetállam, mely egyelőre a gyűlölt francia királyok törekvéseiben volt megragadható. Mondhatnánk, hogy a modern Európa egyik vonását Dante nem értette meg. Tudnunk kell azonban, hogy a világi főhatalmat gyakorló világcsászárság ügye mellett elsősorban azért szállt síkra, mert benne látta az egyetemes béke egyetlen biztosítékát. Joggal mondja róla Babits (Cs. Szabó Lászlóval vitatkozva), hogy "inkább volt a világ békéjének és egységének vallásos hitű rajongója, semmint valamely állam vagy nép imperializmusának előharcosa". (Babits, 1978. II. 702.) Univerzalizmusa nem uniformizáló és nem homogenizáló, hanem egységesítő természetű: így tehát nem anakronisztikus az európai egység gondolatának a kifejeződését, más szóval Dante európaiságának egyik aspektusát látnunk ebben. A második világháború előtti években Babits ezt így fogalmazza meg: "számunkra, kik ma az európai egység gondolatával küzdünk, különösen érdekes nyomon követni ennek az egységgondolatnak fokról fokra való hódítását e nagy középkori lélekben." (Babits, é. n., 179.)
Azok között a kérdések között, melyekben Dante "európai terminusokban" vagy valamilyen európai perspektívában gondolkodik, feltétlenül említést érdemel a nyelv-probléma. Az új élettel és az Isteni színjátékkal a költő nyelvet teremtett, elméleti munkásságával pedig megvetette a nyelv történeti vizsgálatának alapjait, felfedezte Európa új, még csak születőben lévő nemzeti nyelveinek hatalmas civilizációs, kulturális és nem utolsósorban politikai jelentőségét. De vulgari eloquentia (Dante, 1962a) című retorikai-poétikai értekezése, melyben kifejti a nyelvre vonatkozó általános gondolatait, tipizálja Európa nyelveit, és leírja Itália dialektusait, befejezetlenül is a nyelvfilozófia történetének egyik fordulópontja.1 Európa nyelveit Dante földrészünk égtájai szerint három csoportba sorolja, s - ahogy ma mondanánk - egy-egy alapnyelvre vezeti őket vissza. Ezeket "akár jövevényekként érkeztek ide Európába, akár pedig mert itt születtek", az emberek magukkal hozták. Az európai nyelvek sokasága azzal magyarázható - s ez nem más, mint a történeti-genetikus nyelvészet alaptételének felfedezése -, hogy "egy és ugyanazon nyelvből [...] különféle köznyelvek eredtek", így például a Duna torkolatától a nyugati végekig elnyúló területen előbb egyetlen nyelv volt, amely azután "a szlávok, magyarok, teutonok, szászok, angolok és sok más nép révén különféle népi nyelvekre oszlott". Az utóbbi megállapítást kommentálva, hogyan is kérhetnénk számon a magyar téves besorolását. Annál figyelemreméltóbb viszont, hogy Dante megállapítja, és helytálló példákkal igazolja az Európa nyugati felét elfoglaló román nyelvek rokonságát. (vö. Dante 1962a. DÖM, 357., 358.)
Umbero Ecóval együtt elmondhatjuk,2 hogy az az Európa, melyet magunkénak mondunk, a lakói által beszélt sokféle nyelv Európája, pontosan úgy, ahogyan a lakói által lakott városok Európája. Megváltozott formában, de ugyanazokat a nyelveket beszéljük, amelyekről már Danténak is tudomása volt (vagy amelyeken maga is írt vagy beszélt: az Isteni színjáték szövege egyedülálló módon ma is érthető szöveg!). S ugyanazokat a városokat lakjuk, bár annyiszor feldúlták és szétbombázták őket, melyeket Dante kortársai is laktak, s melyekben Dante is járt vagy járhatott volna (mi magunk ma is bejárhatjuk szeretett-gyűlölt Firenzéjének utcáit, ahová a száműzött annak idején annyira vágyott visszatérni).
Az eddigiekből a kellő óvatosság mellett levonható az a következtetés, hogy Danténak volt valamilyen Európa-tudata. Talán megvolt benne a csírája annak az Európa-eszmének, ami még ma is a mienk. Európán persze sok mindent lehet érteni. Érthetjük rajta - öntetszelgő módon - a racionális kutatás, a modernitás, a tolerancia, az emberi jogok, az erkölcsi autonómia, a szuverén nemzetállam bölcsőjét stb. S érthetjük rajta - önostorozó módon - a vallási és politikai türelmetlenség; az osztály-, a faji, a nemzeti, a gyarmati és az etnikai elnyomás; a totalitarizmus és a holokauszt szülőhelyét.
Ám Európa elsősorban mégiscsak az, aminek Dante is sejtette: saját mitikus és tényleges története és e történet folytonosságának tudata a kezdetektől fogva. Az európaiak a maguk folytonosan átértelmezett mítoszainak és történeteinek hőseiben ismernek önmagukra: Szophoklész és Freud Oidipuszában; Homérosz, Dante és Joyce Odüsszeuszában; Dante pokolra vetett Brutusában és az újkori forradalmak zsarnok-gyilkos Brutusaiban.
Dante a görög hősbe önmagát vetítve, újraköltötte az Odüsszeusz-mítoszt, hogy figyelmeztesse kortársait: a csak önmagában bízó ész, melyet nem vezet az erény, szükségképpen hajótörést szenved. Mi viszont nem tudjuk Dante mítoszát anélkül olvasni, hogy át ne értelmezzük, ahogyan ő is átértelmezte Homéroszét. "Lelkem szenvedélye: - mondja az ő Odüsszeusza - látni világot, emberek hibáját, s erényüket, s okúlni, mennyiféle (Pokol, XXVI. 97-99). Az idézett jelenetben olvashatjuk a hős híres, sokat idézett beszédét is, mellyel rávette társait a veszedelmes útra:
Gondoljatok az emberi erőre:
nem születtetek tengni, mint az állat,
hanem tudni és haladni előre!
(Pokol, XXVI.118-120. Dante 1962c. DÖM, 652.)
Tudjuk, ezzel az Odüsszeusz szájába adott retorikai remekművel a költő szándéka az volt, hogy illusztrálja az önmagukban helyes elvekre hivatkozó, de másokat pusztításba vivő csalárd beszéd erejét. Mégsem tudjuk a fenti sorokat nem "európai szemmel olvasni", ahogyan fordításában Babits is tette.3 Nem tudjuk úgy olvasni őket, hogy ne kössük össze Odüsszeusz alakjával a Vivaldi testvérekét (Ugolinóét és Valdinóét), akik Dante életében, a XIII. század utolsó éveiben, a Gibraltáron túlra hajóztak, és onnan soha vissza nem tértek. A maga korában nagy visszhangot kiváltó kaland kétségtelenül az európai expanzió egyik első jele volt már. Vajon megsejtette ezt Dante? Vajon ez a sejtése fejeződik ki Odüsszeuszának szavaiban? Kérdésünkre Bruno Nardi, az egyik legnagyobb Dante-kutató igennel válaszol: szerinte Dante "felfedezte a felfedező alakját". (Nardi, 1942. 94.)
A sokféle érvényes interpretációs lehetőség közül ezt sem zárhatjuk ki.
Kulcsszavak: Dante, Odüsszeusz, Aeneas, történelem, mítosz, nyelv
1 Dante nyelvfilozófiájáról részletesen: Kelemen, 2002.
2 Eco érdekes megfontolása szerint földrészünk elhivatottsága a soknyelvűség, ami azonban nem a soknyelvűség totális győzelmét jelenti, hanem azt, hogy "a soknyelvű emberek Európájának lakói" "úgy is megértik egymást, ha mindenki a saját nyelvén beszél", mert megértik a szellemet és kulturális univerzumot, "melyet őseinek és hagyományának nyelvén minden beszélő kifejez". (Eco, 1998. 331.)
3 Az igazat megvallva, Babits "túlfordít", az eredetiben nincs szó "haladásról". Dante sorai így hangzanak: "Considerate la vostra semenza: / fatti non foste a viver come bruti, ma per seguir virtute e canoscenza". De "követni az erényt és a tudást": ennyi is elegendő ahhoz, hogy a szóban forgó modernizáló, "európai" olvasatot elfogadjuk az egyik lehetséges olvasási módnak.
Irodalom
Babits Mihály (1978): Egy kis Dante-vita. In: Babits Mihály Művei - Esszék, tanulmányok. Szépirodalmi, Budapest II.
Babits Mihály (é. n.): Az európai irodalom története, Nyugat, Budapest
Dante, Alighieri (1962a): A nép nyelvén való ékesszólásról (Mezey László fordítása). In: Kardos Tibor (szerk.): Dante Összes Művei. Magyar Helikon, Bp. (az idézetekben rövidítve: DÖM), 347-400.
Dante, Alighieri (1962b): Az egyeduralom (ford. Sallay Géza) in: Kardos Tibor (szerk.): Dante Összes Művei. Magyar Helikon, Budapest (az idézetekben rövidítve: DÖM)
Dante, Alighieri (1962c): Isteni színjáték (ford. Babits Mihály) in: Kardos Tibor (szerk.): Dante Összes Művei. Magyar Helikon, Budapest (az idézetekben rövidítve: DÖM)
DÖM lásd Dante, Alighieri
Eco, Umberto (1998): A tökéletes nyelv keresése (Gál Judit és Kelemen János fordítása). Európa születése sorozat. Atlantisz, Budapest
Kelemen János (2002): A filozófus Dante. Művészet- és nyelvelméleti expedíciók. Atlantisz, Budapest
Nardi, Bruno (1942): La tragedia di Ulisse. in: Bruno Nardi: Dante e la cultura medievale. Laterza, Bari