René Descartes, az újkori Európa filozófiájának mitikus megalapítója, eddigi ismereteim szerint nem tekintette filozófiai reflexióra kívánkozónak Európa eszméjét. Magától értetődő természetességgel használja a kifejezést, mint amikor például a la flčche-i líceumra gondolva "Európa egyik leghíresebb iskolájáról" beszél (Descartes, 1992. 17.), vagy amikor az igazság természetes világosság általi kutatásáról szóló írástöredékében a trialógus egyik szereplőjével, Eudoxusszal a következőt mondatja: "De meggyőződésem, [...] hogy egy jó nevelésű embernek [...] éppúgy nem kell ismernie a római-germán birodalom történetét, mint Európa legkisebb államáét; csak arra kell ügyelnie, hogy becsületes és hasznos dolgokra használja szabad idejét és csak a legszükségesebb dolgokkal terhelje emlékezetét." (Descartes, 1982. 219.) Ha szigorúan véve nem is következik ez utóbbi idézetből, mégis gyanítható, hogy a negligálás oka épp az újonnan alapított filozófia természetében rejlik: Európa csupán történetileg megközelíthető fogalom, amely nem alkalmas a clara et distincta perceptio általi megragadásra, azaz nem tartozik az emlékezetet terhelendő "legszükségesebb dolgok“ közé. A mechanikai tudományeszme révén aligha ragadhatók meg világosan és elkülönítetten olyan létezők, mint a Német-római Birodalom vagy Európa.
Még mielőtt ennyivel mindjárt elintézettnek is gondolnánk Descartes européer voltának kérdését, érdemes elgondolkodnunk azon, hogy a teoretikus szférában korlátlanul érvényesítendőnek tekintett szigorú igazságkritérium a gyakorlati filozófiában minden jel szerint legalábbis ideiglenesen zárójelbe került az Értekezés a módszerről "ideiglenes etikája" révén: "[B]izonyos ideiglenes erkölcstant alkottam magamnak, amely csak három vagy négy vezérelvből állt. [...] Az első az volt, hogy engedelmeskedjem hazám törvényeinek és szokásainak, állhatatosan ragaszkodjam ahhoz a valláshoz, amelyre Isten kegyelméből gyermekkorom óta oktattak [...]". (Descartes, 1992. 35.)
Nem szükséges most az ideiglenes etika egész problematikájába belemennünk.1 A lényeg számunkra most az, hogy alapvetően bármilyen fogalom, amely a teoretikus ész előtt nem állt helyt, váratlanul felbukkanhat a gyakorlati filozófia kontextusában mint olyan fogalom, amelynek komoly szerepe van a törvények, a vallási előírások vagy akár az uralkodó szokások közelebbi meghatározásában.
Más fogalmakhoz hasonlóan Európa is felbukkan egy igen különös összefüggésben, éspedig a - Stuart-családból származó - Erzsébet, pfalzi hercegnővel folytatott levelezésben. A dolog előzménye az, hogy 1645. november 5-én a hercegnő testvére, Eduárd herceg - nyilvánvaló hatalmi aspirációk okán - feleségül vette Anne de Gonzague-ot, a lengyel királyné testvérét, s ezzel együtt áttért a katolikus hitre. Párizsból a következőképp tudósítanak ez eseményről: "Csaknem elfelejtettem említeni Önnek, hogy Edouard, pfalzi herceg, aki feleségül vette a lengyel királyné testvérét, végül nyilvánosan elhagyta vallásunkat s áttért a római hitre, foltot ejtvén ezzel az általa viselt néven s becsületén [...]" (AT, IV. kötet, 337-338.) Erzsébet hercegnő november 30-án írja - erre az eseményre célozva - a következőket Descartes-nak: "[...] egyik testvérem őrültsége [...] sokkal inkább megzavarta testem egészségét s lelkem nyugalmát, mint mindazok a csapások, amelyek eddig értek. [...] olyan emberek kezébe került, akikben nem vallásuk szeretete a nagy, hanem uralkodóházunk gyűlölete, ő pedig beleesett a csapdájukba, vallást változtatott, római katolikussá vált, és szemrebbenés nélkül, s így még a leghiszékenyebbeket sem győzte meg arról, hogy lelkiismerete szerint cselekedett. Őt, akit oly gyengéden szerettem, amennyire csak képes vagyok, úgy kell látnom, mint a világ megvetésének tárgyát, mint akinek (vallásom szerint) a lelke elveszett." (Descartes, 2000. 182-183.)
Descartes nem válaszolt azonnal. Levele, melyben kitér e rövid bekezdésre, 1646 januárjában íródott. Nem valószínű, hogy általánosságban különösen nagy hangsúlyt fektetett volna az áttérésre, hiszen az ekkoriban másokhoz írt leveleiben nem találni nyomát a rá való reflexiónak, noha kétségkívül kínálkozott rá alkalom. Hiszen például valószínűleg ekkoriban íródott az a levél, melyben a Kanadába induló Denis Mesland atyától vesz búcsút a józan ésszel csak kérkedő ateisták ezreinek megtérítését kívánva neki: "úgy tűnik számomra, hogy azok a talentumok, melyeket Isten Önnek adott, hasznosabban alkalmazhatók ateistáink megtérítésére, akik egészséges szellemmel [bon esprit] kérkednek s csak az ész evidenciájának hajlandók alávetni magukat." (AT IV. kötet, 345-346.) E jókívánság alapján valószínűsíthetjük, hogy - nyilvánvalóan a kor embereinek többségéhez hasonlóan - Descartes Európát első lépésben azzal a térséggel azonosította, ahol úgy gondolják, a józan ész - bon sens az ismert descartes-i értelemben - nem pusztán az ész evidenciájának módszertani elve szerint működik - ez volna az idézetbeli ateisták2 "egészséges szelleme" -, hanem szükséges hozzá az önmagát a józan ész számára illetve e józan ész révén (itt nyilvánvalóan jelentős eltérés lehetséges a Descartes-követők s a korabeli Európa többi gondolkodó fője közt, hiszen ez utóbbi a velünk születettség tanát jelenti) kinyilatkoztató Isten ideája is mint a módszeres vizsgálódás megrendíthetetlen alapzata.3
Erzsébetnek viszont a következőket írja: "Nem titkolhatom, hogy meglepődve értesültem róla, milyen bosszúságot, sőt egészségbeli megrázkódtatásokat okozott Fenségednek egy olyan esemény, amelyet az emberek legnagyobb része csak jónak találhat, és amely - különböző nyomós okoknál fogva - a többiek szemében is bocsánatos véteknek tűnhet. Mindazoknak ugyanis, akik velem egy hiten vannak (és akik minden bizonnyal Európa lakosainak többségét alkotják), feltétlenül helyeselniük kell ezt a döntést, bármily könnyű is felfedezni annak jogosan elítélhető okait és körülményeit. Hitünk szerint ugyanis Isten a legkülönbözőbb módokon találja meg az utat a lelkekhez, így előfordulhat, hogy az az ember, aki gonosz szándék által vezérelve lépett be a kolostorba, ott később valóban szent életűvé válik." (Descartes, 2000. 185-186.)
Nagyon sokat elárul e kis dialógus a korról s a beszélgetőtársakról egyaránt. Két, gyökeresen eltérő életút s gondolkodásmód ütközik egymásnak oly erővel, hogy e pengeváltás csakis azért lehetséges, mert mindkét partnerre igaz az, amit Erzsébet Descartes-ra gondolva fogalmaz meg: "Ha Önben nem lenne több a szeretet, mint a bigottság [plus de charité que de bigoterie], akkor otromba dolog volna ezt Önnek ecsetelnem [...]" (AT IV. kötet, 336.) Mindkettőjükben van "bigottság", vagyis - teljességgel leíró értelemben véve a szót - ragaszkodás "ahhoz a valláshoz, amelyre Isten kegyelméből" gyermekkoruk óta oktatták egyiküket illetve másikukat, de ezt alapvető módon formálja a tiszta szeretet a másik iránt, akit "Isten kegyelméből" más vallásra oktattak gyermekkoruktól fogva. Európa nem az a hely, ahol az ilyen, a szeretetet a bigottság fölé helyező emberek vannak többségben. Ebben mindketten egyetértenek. Erzsébet a válasz elmaradása miatti aggodalmát így fejezi ki: "Nagyon bosszantana, ha azon ítészek egyikének kezébe került volna, akik mindenkit eretnekséggel bélyegeznek meg, kinek kétségei támadnak a bevett nézetekkel kapcsolatban." Európában ezek az ítészek vannak többségben.
Erzsébet Európája az a térség, amelyet a protestantizmus gyökereitől fogva igyekszik megújítani. Egész addigi életét ez a törekvés határozta meg, ez okozta hányattatásait, hiszen nagyapja, I. Jakab, valamint apja, Frigyes, pfalzi választófejedelem vélhetőleg azért ment bele a prágai kalandba, azért koronáztatták Frigyest cseh királlyá, mert ezt olyan eszköznek tartották, amellyel megrendíthetik azt a számbeli, gazdasági és kulturális fölényt, amelyet a római katolikus egyház birtokolt Európában. Erzsébetet kisgyermekként menekítették, száműzötten, abból a Prágából, amely a protestáns tudományos és kulturális megújulás egyik fő színtere volt mindaddig, amíg Miksa bajor herceg seregei el nem űzték onnan a "téli királyt". Frigyes és felesége a Németalföldön telepedtek le - gazdaságilag szinte földönfutóként, kulturálisan viszont a protestáns megújulás egyfajta zálogaként. Frigyes nemsokára meghalt, felesége, Erzsébet "udvara" kulturális központtá vált, melyet gyakran fölkerestek Angliából is.
Descartes kezdettől fogva a másik oldalon állt, legalábbis a felszínen. A Prágát elözönlő bajor sereggel táborozott hónapokon át, még ha nem is valószínű, hogy maga is eljutott volna Prágába. Annyi azonban bizonyos, hogy életrajzírója, Adrien Baillet szerint különös módon kereste a kapcsolatot a rózsakeresztesekkel, kiknek mozgalmát Francis A. Yates - még ha némileg regényesre színezve is - meggyőzően kapcsolta össze a protestáns megújulási mozgalommal. Descartes biztosan nem volt rózsakeresztes s még kevésbé reformátor, de annyi bizonyos, hogy a gyökerekig hatoló, radikális átalakítás gondolata már korán bűvkörébe vonta. Másként nem nagyon lehet megmagyarázni, miért járt el később, mikor már ő is Hollandiában élt, Erzsébet királyné házába, ahol akár már jóval azelőtt megismerkedhetett a hercegnővel, hogy levelezésük elkezdődött. S nem kevésbé különös, hogy mennyit fáradozott később, saját, végzetesnek bizonyuló stockholmi útja előkészítése közben azon, hogy a két nagy protestáns személyiséget, Erzsébet hercegnőt és Krisztina királynőt valamiképp közelebb hozza egymáshoz.
Ennek ellenére azt semmiképp sem lehet mondani, hogy a római többségű Európáról szóló bekezdés véletlen szülötte vagy meggondolatlanságból került a levélbe. S nem is csupán azért nem, mert Descartes kötődése a jezsuitákhoz életrajzából s levelezéséből egyaránt világosan és elkülönítetten megragadható. Hanem elsősorban talán inkább azért nem, mert az az istenidea, amelyet a római egyház fennhatósága alatt egységes és egységesülni remélt Európa eszméjéhez kapcsol, filozófiai idea, és nagyon jól összhangba hozható filozófiai írásaiból ismert isteneszméjével. Néhány, 1630-ban Marin Mersenne atyához írt levelében bukkan föl először, majd a Pierre Gassendival folytatott polémiában játszik újra fontos szerepet a kérdés, hogy mi a viszonya a teremtő Istennek a matematika, a logika úgynevezett örök igazságaihoz. (V. ö. Boros, 1998. 130-137.) "[...] Isten az, ki megalapozta e törvényeket a természetben, éppen úgy, mint ahogyan egy király megalapozza a törvényeit királyságában. [...] Isten mindent képes megtenni, amit mi képesek vagyunk fölfogni, de nem igaz az, hogy nem képes megtenni azt, amit mi nem vagyunk képesek fölfogni." (AT I. kötet, 16.) Az az Isten, aki azáltal éri el, hogy "alattvalója" kolostorba lépjen vagy megváltoztassa vallását, hogy gonosz szándékokat ültet lelkébe, ugyanaz az Isten, mint akiről "vakmerőség volna azt gondolni, hogy képzeletünk kiterjedése akkora, mint" az ő hatalma. (Boros 1998.)
Az iménti, Erzsébethez írt levélbeli idézetet továbbgondolva azért említettem az egységesülni remélt Európát, mert nyilvánvaló, hogy amennyiben Descartes helyesli Eduárd herceg áttérését katolikus hitre, annyiban ezt az eseményt Isten üdvtervének részeként kell értelmezze, amely - számára mindenképp - örvendetes módon, Európa római katolikus módon való egységesülését hozza majd magával. S aligha vonhatjuk kétségbe, hogy az isteni üdvtervről alkotott descartes-i vágyképben az a katolikus uralkodó, aki megteremti Európa egységét - francia volt.
"S mikor megvizsgálom, mennyit haladtak előre az emberek tudás tekintetében egy vagy két évszázad óta, s mennyire könnyű volna nekik összehasonlíthatatlanul messzebbre jutni a boldogulásuk felé, egyáltalán nem vesztem reményemet, hogy egyszer, nyugodtabb korban, meglehetős javulás következik majd be egy nagy fejedelem alatt, kit Isten az emberi nem javára támaszthatna." Ez a jóslat vagy remény, amelyet akár a Descartes-i gondolat parafrázisának is tekinthetnénk, két emberöltővel a Descartes-Erzsébet levélváltás után keletkezett, s még egy emberöltőre rá jelent meg nyomtatásban a John Locke-kal polemizáló Újabb értekezések az emberi értelemről című könyv záró mondataként.4 A tágabb kontextus Gottfried Wilhelm Leibniznek, a mű szerzőjének, egész életén át megvalósítani próbált ideálja, hogy akadémiákba tömörült filozófusok az emberek nagy tömegeinek életvezetése felett hatalommal bíró uralkodókat a helyes irányba terelve idézzék elő az emberiség boldogságát, a fejedelmet épp ezáltal illesztve bele igazán az isteni üdvterv nagy mozaikjába.
Jó okunk van rá, hogy Leibniz-t Descartes-hoz kapcsoljuk a kettejüket elválasztó időbeli távolság ellenére is - ami azért mégsem oly nagy, mint látszhatik, hiszen az idézett polemikus mű Leibniz hosszú élete vége felé keletkezett. Leibniz protestáns, s ennyiben Erzsébet hercegnő oldalának képviselője, miközben gondolkodói rangban nem marad el Descartes-tól. Ráadásul nem csupán eszmeileg, hanem a legkonkrétabb módon, szinte önmagát kapcsolja vissza Descartes-hoz: Leibniz még találkozott az akkor herfordi apátnő Erzsébettel; hosszú, filozófiai beszélgetésekkel gazdagított sétákat folytatott a hannoveri választófejedelemnével, aki még Zsófia hercegkisasszonyként közvetítette Regius Fundamenta Physices című művét Descartes és Erzsébet között;5 s talán legambiciózusabb terve, a Berlin-Brandenburgi Akadémia felállítása s ezen keresztül a porosz királyra való filozófiai hatás még csak föl sem merülhetett volna benne a Charlottenburg névadójával, Zsófia fejedelemné lányával, Zsófia Sarolta királynéval való bensőséges kapcsolat nélkül.6 És mi sem természetesebb, mint hogy Leibniz komolyan foglalkozott egy felekezetek felett álló, s ennyiben katolikus vallás alapjainak kidolgozásával. Sok tekintetben Descartes örökösének tekinthető tehát.
Leibniz azonban, a látszat ellenére, korántsem ugyanazt mondja, mint Descartes. De ez nem elsősorban az imént idézett mondatból érthető meg. 1682 novemberében, Ernst von Hessen-Rheinfels őrgróf kérésére kezdett foglalkozni Leibniz egy röpirat megírásának ötletével, mely végül is Mars christianissimus autore germano gallo-graeco ou Apologie des Armes du Roy tres-chrestien contre les chrestiens címen jelent meg 1684-ben, valószínűleg Hollandiában.7 Ez az írás talán az egyetlen olyan mű, amelyben Leibniz maró gúnnyal kezeli tárgyát, jelen esetben a "legkeresztényibb királyt", azaz magát XIV. Lajost. A szöveg megírása arra az időszakra esik, amikor a török seregek még Bécset ostromolták, ám ugyanakkor a keresztény Európa másik oldalán a francia király hatalmát a jogszerűséget s a szerződéseket semmibe vevő módon igyekezett kiterjeszteni. Leibniz önmagát gallofón németnek mondja, aki mindenki másnál jobban belátja az Európa számára oly nyomasztó helyzetben követett francia politikát: "az egyház megmentése kizárólag Franciaország nagyságától függ", a kereszténység közös javát pedig egyetlen nemzet sem fogja tudni "megőrizni a török fegyverekkel szemben, hacsak Franciaország nem óvja meg őket a rabszolgaságtól".8
Ez tehát a röpirat vezérgondolata, de érdemes megismerkednünk további részleteivel is. Mivel kevéssé ismert műről van szó, a szokottnál többet fogok idézni belőle. A francia király, mint a gallofón Leibniz mondja, végső soron arra törekszik, hogy a keresztényeknek egy vezetőjük legyen a hitetlenek ellen, "hogy egy király, egy hit és egy törvény uralkodjon". Nem könnyű, persze belátni, hogy jogos XIV. Lajosnak az az elgondolása, hogy ő maga legyen ez az "egy király". Ennek bizonyítása érdekében Leibniz egy új jogtudomány alapjait fekteti le, mely néhány fő pontból áll. Az első az, "hogy minden Istené, és minden dolog alá van vetve annak a kiemelkedő jognak, amellyel a teremtmények fölött rendelkezik". A második pont azt mondja ki, hogy "a ma élő igen keresztényi király Isten igazi és egyetlen helytartója minden, e világot érintő ügyben." Ehhez az eddig ismertetett alapzathoz járul még a jogszerűség platóni definíciója, ám nem, mint várhatnánk, a Szókratésztől való, hanem a Thraszümakhosz által előadott: "jogszerű az, ami hasznos annak, ki több hatalommal bír" [justum est potentiori utile]. Isten után pedig - "mindig leszámítva az ördögöt“ - a leghatalmasabb maga az igen keresztényi király.
Thomas Hobbes Leviatán című könyvében igyekszik részletesen cáfolni Roberto Bellarmino bíboros Tractatus de potestate summi pontificis in rebus temporalibus című írásának téziseit. Leibniz, a gallofón, inkább iróniájának eszközévé teszi ugyane művet, mondván, Bellarmino érveinek nagy része, melyekkel a pápa közvetett világi hatalmát próbálta alátámasztani, "összehasonlíthatatlanul alkalmasabb a király közvetlen hatalmának bizonyítására". A fő tézis a következő: "Mindent, amit Jézus Krisztus földi birodalmára vonatkozóan jövendöltek meg, úgy kell érteni, mint ami a legkeresztényibb Őfelsége birodalmára vonatkozik." Grotius természetesen hiába állítja, hogy a jövendölések nem alapozhatják meg a jog alapelveit: a gallofón jogrend alapvetően eltér e grotiusitól. A fő tézist egyébként csodák is alátámasztják: "vajon nem elég nagy csoda-e, hogy egy fejedelemnek, kinek vállát annyi háború terhe nyomja, nincs hiánya pénzben?" Másfelől jól látható, hogy Lajos szorgalom, saját személyes érdemek nélkül éri el céljait, míg ellenfelei, bármennyit szorgoskodnak is, kudarcot vallanak. Ez a tény is az isteni kitüntetettség világos jele.
S mi a jövendölések és csodajelek alapján bizonyított isteni kiválasztottság következménye? "[H]ogy az összes király s fejedelem köteles teljességgel alkalmazkodni hozzá, vitái döntőbírájául elismerni őt s rábízni a kereszténység általános ügyeinek vitelét; azok pedig, kik ellene szegülnek, Isten akaratával helyezkednek szembe." Lám, mit se számít, hogy az igen keresztény király Thökölyt s a többi magyar, protestáns lázadót támogatta a katolikus Habsburgok ellen, tudván tudva, hogy a keresztények szenvedni fognak emiatt, a törökök pedig hasznot húznak belőle. Ennek indoklása azért érdemel különös figyelmet, mert Leibniz saját teodicea-argumentuma is ezen a módon épül fel: "egy csekély és átmeneti kárt, amelyet a keresztény és katolikus egyház szenved, nem szabad számításba venni, amikor az összehasonlíthatatlanul nagyobb és tartósabb jót eredményez. Mivel a Habsburg-házat ezen eszközök révén megalázták, a király pedig a kereszténység ügyeinek döntőbírájává vált, könnyű lesz számára az eretnekeket és a törököket egyszerre és egy csapásra megsemmisíteni." Az érvelésnek a Leibniz-i teodicea-gondolattal való rokonságából kitűnik, hogy milyen borotvaélen táncol a teodicea is: mihelyst valaki közvetlenül evilági fejlemények legitimálására próbálja alkalmazni, azonnal ki van szolgáltatva az ironikus elutasításnak.
E nagyszerű uralkodó ráadásul szenved is, látván a gonoszságokat s több ezer lélek vesztét - de ugyan mit tehetne a fentről jövő, kötelező erejű hívással szemben? "Mert nem csupán a belső elhivatás fénye [...], hanem egy rendkívüli küldetés külső jelei, nevezetesen a csodák és az ég állandó segítsége is biztosítják őt ügyének igazsága felől, sőt kötelezik őt, hogy végigvigye azt."
Ezek tehát Leibniz szavai, melyek egy ártatlannak látszó, ám megvalósulásában annál veszélyesebbé váló Európa-eszmét bélyegeznek meg. Az írás megjelenésekor teljesen hatástalan maradt, csakúgy, mint Leibniz első diplomáciai küldetése 1672-ben Párizsba, hogy igyekezzen bejutni az igen keresztény királyhoz, és igyekezzen rábírni őt arra, hogy csapatait ne Hollandia, hanem inkább Egyiptom ellen irányítsa. De ha a korban visszhangtalan maradt is ez az írás, számunkra azért szolgálhat némi tanulsággal: Európát ne egy igen keresztény hadisten eszmei vagy valóságos uralma alatt valósítsuk meg, bármilyen példát mutatnak is erre más birodalmak.
Kulcsszavak: Descartes, Erzsébet hercegnő, Leibniz, XIV. Lajos, vallási hegemónia
1 Szerző megtette ezt már több helyen is, például két könyvében: Boros, 1998. 217-239, ill. uő, 2003. 19-68
2 Külön, érdekes kérdés volna annak utánajárni, miért nevezi Descartes őket "a mi ateistáinknak" [nos Athée], ezzel jelezve, hogy nem egyszerűen a kanadai indiánokra gondol.
3 Ha nem alakoskodásnak tekintjük, akkor ezt fogalmazza meg a Sorbonne teológusaihoz írott levél, mely az Elmélkedések az első filozófiáról egyik bevezető szövegeként jelent meg. Lásd Descartes, 1994. 7-11.
4 Az idézet a szerző saját, készülő fordításából való.
5 Lásd Descartes 1647. márciusi levelét Erzsébetnek: Descartes, 2000. 240. és 242.
6 Amennyire ambiciózus volt e terv, oly nyomasztóan sikertelen is lett számos okból, amelyet itt most nem részletezhetünk. Lásd mindenekelőtt: Heuvel, 1987.
7 "Legkeresztényibb hadisten egy gall-görög német szerzőtől, avagy az igen keresztény király keresztények ellen forduló hadainak mentsége." A keletkezés körülményeiről lásd a kiadó bevezetőjét: Leibniz, 1984. 446-450
8 Leibniz írását Kurkó Noémi kiadatlan fordítása alapján idézem.
Irodalom
AT lásd Descartes, René (1996): OEŚuvres de Descartes, publiées par Charles Adam et Paul Tannery. Vrin, Paris
Boros Gábor (1998): René Descartes. Áron, Budapest
Boros Gábor (2003): A mozgástörvényektől Isten értelmi szeretetéig. Áron, Budapest
Descartes, René (1980): Válogatott filozófiai művek. Akadémiai, Budapest
Descartes, René (1992): Értekezés a módszerről. Ikon, Budapest
Descartes, René (1994): Elmélkedések az első filozófiáról. Atlantisz, Budapest
Descartes, René (1996): OEŚuvres de Descartes, publiées par Charles Adam et Paul Tannery. Vrin, Paris (az idézetekben rövidítve: AT)
Descartes, René (2000): Test és lélek, morál, politika, vallás. Osiris, Budapest
Heuvel, Gerd van den, Hg. (1987): Leibniz in Berlin. Ausstellung im Schloß Charlottenburg, 10. Juni - 22. Juli 1987. Berlin
Leibniz, Gottfried Wilhelm (1984): Politische Schriften. Zweiter Band, 1677-1687. Akademie-Verlag, Berlin