Az elmúlt év során érdekes változást figyelhettünk meg Magyarország külkapcsolat-építési gyakorlatában: miközben az európai unióbeli tagságunk továbbra is elsőrendű prioritás maradt, a Medgyessy-kormány mintha a korábbinál jóval nagyobb figyelmet szentelt volna más fontos régióknak is. Ebbe a koncepcióba illőnek látszik az oroszországi, a kínai és indiai, majd pedig a japán kapcsolatok normalizálása-megújítása. Hogyan értékelhetjük ezeket a magas szintű látogatásokat?
Nagyon örvendetes ez a mindinkább a tudatos politika szintjére emelt "lépésváltás". Külgazdasági kapcsolatrendszerünk egyoldalúságának hagyományai ugyanis még a rendszerváltást megelőző időszakra nyúlnak vissza. Igaz, akkor még egy másik irányban, az akkori KGST-országokkal, s köztük legfőképp a Szovjetunióval vontuk az indokoltnál szorosabbra kötelékeinket, míg az 1980-as évtized végén bekövetkezett átalakulás folyományaként nyugat-európai kapcsolataink jutottak aránytalanul túlsúlyos pozícióba. Ez vezetett el oda, hogy napjainkban külkereskedelmi forgalmunk mintegy 75-80 százaléka már erre a régióra koncentrálódik. Márpedig nagyon is indokoltnak látszott, hogy ezen a torz szerkezeti összetételen még az Európai Unióba való tényleges belépésünk, tehát 2004. május 1. előtt változtassunk.
Mennyiben illett bele ebbe az utazássorozatba a miniszterelnök immáron nem is csak egyszeri oroszországi útja? Nem lehet-e, kell-e, valamiféle külpolitikai irányváltást is sejteni emögött?
Semmiképpen sem, hiszen a rendszerváltás utáni kormányok vezetői, külügyminiszterei egybehangzóan az euroatlanti, vagy ha úgy tetszik, a NATO felé irányuló elkötelezettségünket hangoztatták és erősítették meg. Sokkal inkább arról van szó, hogy egy nemzet politikusai akkor járnak el helyesen, ha az ország földrajzi és gazdasági adottságaival számolva, azokkal összhangban cselekszenek. Ez pedig a hozzánk nagyon közel lévő, hatalmas piaccal, óriási nyersanyag- és energiahordozó-készletekkel rendelkező Oroszország esetében egyértelművé tette a kapcsolatok normalizálását. Vagyis tudatosan nem beszélek irányváltásról, hanem a világpolitikai és világgazdasági realitásoknak megfelelő, normális szinten álló viszony kialakításáról. Amióta ugyanis nem annak alapján döntjük el, kivel vonjuk szorosabbra gazdasági kapcsolatainkat, hogy valamilyen ideológiát követünk, hanem kizárólag a saját érdekeinket vesszük figyelembe, azóta teljesen mindegy, hogy egy országot hogy hívnak, milyen múltbéli érzések, politikai szimpátia vagy éppen ellenszenv fűződik hozzá. Ennél sokkal fontosabb az, hogy milyen piaci lehetőségeket, bennünket ellátó kapacitásokat képvisel, mennyire tekinthető fizetőképesnek és megbízhatónak. Számolhatunk-e vele mint tőkebefektetővel vagy akár kedvező tőkebefektetési területtel?
Vajon módjában áll-e a hozzájuk képest kicsiny Magyarországnak bármiféle fizetési vagy éppen ellátásbiztonsági garanciákat beszereznie, ha akkora és részben távoli partnerekkel kereskedik, mint Oroszország, Kína, India és Japán?
Természetesen napjainkban is léteznek olyan államok közötti megállapodások, amelyek megteremtik az efféle kapcsolatok kereteit. A szabadpiaci és magángazdasági feltételek között azonban - hiszen az üzleti élet szerződéseit sokkal inkább vállalatok kötik - a nemzetközi kereskedelemben, illetve a pénzügyi életben szokásos több- és kétoldalú magánjogi megállapodások játsszák a döntő szerepet. Ezekhez viszont olyan presztízs- és PR-szempontok kapcsolódnak, amelyek miatt a partnerek nemigen engedhetik meg maguknak, hogy elterjedjen róluk esetleges szavahihetetlenségük. Az sem véletlen, hogy a Magyarország, a magyar vállalatok felé ma még fennálló külföldi tartozások döntő részben olyan, ún. fejlődő világbeli országokkal alakultak ki, amelyeknek még évtizedekkel ezelőtt, ideológiai alapon, baráti vagy éppen "testvéri" segítségnyújtásként szállítottunk, az érintett fél által talán soha vissza nem fizetendőnek tekintett hitelbe. A most elemzésünk tárgyát képező országok - tehát nemcsak Japán! - viszont a világ valamennyi részén izgalomban tartják a befektetőket és a kereskedni vágyó üzletembereket, mert több tíz- vagy éppen százmilliós, fizetőképes fogyasztói piacot jelentenek, miközben valamennyiben hatalmas infrastrukturális fejlesztések folynak, és ezekben a bankrendszer már megfelelő garanciát is nyújt az ellenérték realizálására.
Vajon kijelenthetjük-e, hogy napjaink globális világában elvesztette a jelentőségét e piacok földrajzi távolsága, tehát szinte mindegy, hogy velük vagy az EU-val építjük ki kapcsolatainkat?
A technikai fejlődés, az Internet nem helyettesítheti valóságos áruk fizikai célba juttatását. Ezért egyáltalán nem szabad megfeledkezni arról, hogy a meglévő távolságot át is kell hidalni. Nem mindegy tehát, milyen termékek értékesítését vagy beszerzését tűzzük ki célul, azoknak "el kell viselniük" a távolsági szállítás költségeit, tengeri vagy vasúti fuvarozás esetén annak időigényét. Azok a népes üzletember-küldöttségek, amelyek a miniszterelnököt útjaira elkísérték, persze tisztában vannak mindezzel, s a cégeik kontójára tett útjaikat nyilván ilyen gazdaságossági szempontok alapján is készítették elő. Más kérdés, hogy például Indiával - és maholnap már Kínával is - bőségesen nyílna lehetőség arra, hogy akár a szolgáltatások szférájában is kereskedjünk. Ezen országok jól képzett szakembergárdája, a számítógépes tevékenységekhez jól használható angol nyelvtudásuk és a miénknél is alacsonyabb bérszínvonaluk mára már ezeken a területeken is vonzó partnerekké tették őket. További előnyt jelent a számukra, hogy a "nyugati" világból érkező adatfeldolgozási, programozási, információnyújtási, telefonközpontos feladataikat hat-nyolc órás időelőnyük miatt azalatt tudják elvégezni, miközben megbízóik éjszakai álmukat alusszák. Ráadásul a magyar szoftveresek sikeressége alapján még közös üzletekre is lehetőség nyílna. Hasonló előnyöket lehetne kiaknázni például a most fellendülőben lévő kínai turizmus magyarországi "tranzitálásával" és továbbközvetítésével. Ezen üzletkötések potenciális nagyságrendjét illetően érdemes megemlíteni, hogy India jelenleg évente 10 milliárd dollárnyi bevételre tesz szert az említett szolgáltatások elvállalásával, és a különféle becslések több tízmillió kínai turista Európába érkezését valószínűsítik néhány éven belül. Márpedig a magyar piac tőkevonzási képességének tendenciaszerű csökkenése miatt egyre jobban fel kell értékelődniük az egyéb bevételekkel járó, újszerű nemzetközi kereskedelmi konstrukcióknak. Végül - éppen a bennünket célországként választó külföldi tőkebefektetők lanyhuló érdeklődése tudatában - arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a döntően tőkeimportőr Kína és India már maga is jelentkezik a világ tőkeexport-piacán, és akkor még nem is beszéltünk a kisebb, de szintén aktív tőkekihelyező távol-keleti országokról, Koreáról, Szingapúrról vagy akár Malajziáról és Thaiföldről.
Nincs itt valamilyen ellentmondás? Hiszen nemrégiben még attól volt hangos a sajtó, hogy Ázsiában válság van.
A kérdés jogosnak látszik, de többrendbeli pontosításra szorul. Japán esetében csupán arról volt szó, hogy az elmúlt évtizedben stagnálás közeli állapot jellemezte a szigetországot, ami a harmincezer dolláros egy főre jutó nemzeti össztermék és számos további kedvező makrogazdasági mutatószám mellett inkább lélektani okokból jelentett törést a japánoknak. (Ezért is beszéltek közülük sokan egy elvesz(t)ett évtizedről.) Mára azonban már ismét gyorsabb a növekedési ütem, meg is haladja például az európai uniós átlagot. 1997-98-ban is csak a kisebb délkelet-ázsiai országokat rázta meg egy, döntően a pénzügyi szektort érintő válság, miközben Kínában és Indiában tartósan gyors maradt a gazdasági növekedés. Végezetül a SARS járvány sem vetette vissza a borúlátó jóslatok által jelzett mértékben az érintett országokat. Célszerű tehát a szenzációhajhászó sajtó természetéből adódó torzításokat figyelmen kívül hagyni, és inkább a tényekkel számolni. Napjaink világgazdaságában az Amerikai Egyesült Államok mellett éppen ezek a távol-keleti országok, köztük is elsősorban Kína jelenti a húzóerőt. Utóbbi behozatalában egy-egy relációban nem ritka az évi akár harminc-negyven százalékos forgalombővülés sem. Azt sem tekinthetjük merő véletlennek, hogy az Európai Unió a 90-es évek második felében igen aktívan törekedett ázsiai kapcsolatainak kibővítésére. Ehhez még egy intézményes keretet is teremtett azzal, hogy 1996-tól kezdve váltott helyszínekkel, kétévenkénti gyakorisággal megrendezik a két földrész párbeszédének nevezett Ázsia-Európa Találkozókat (ASEM). Ezeken a tizenöt EU-tagország és tíz ázsiai nemzet állam- vagy kormányfői találkoznak, de a közbeeső időben rendszeresen külügyminiszteri és pénzügyminiszteri szintű, sőt nem kormányzati szervezetek és különféle szakértői csoportok közötti megbeszéléseket is tartanak. Magyarország számára igen fontos, hogy mielőbb részesévé válhasson ennek a dialógusnak, és jó, ha tudjuk: a részvétel nem következik automatikusan EU-taggá válásunkból. Vagyis erőteljes lobbizásra, a többi újonnan belépő ország közül néhánnyal való szoros együttműködésre lesz szükségünk.
Persze, ahogy mondani szokták, kettőn áll a vásár. Mennyire érdekeltek ezek a nagy távol-keleti országok egy magyarországnyi méretű országgal való kapcsolatépítésben?
A mi jelentőségünk ezen országok számára természetesen igen csekély. Amikor velünk fejleszteni kívánják gazdasági kapcsolataikat, akkor természetesen nagyobb léptékben gondolkodnak. Hídfőállást akarnak létesíteni egyfelől a kelet-közép-európai régióban, másfelől pedig ily módon próbálnak az Európai Unión belülre kerülni. Ez a folyamat persze már korábban elkezdődött. Gondoljunk csak a Suzukira, amely folyamatos fejlesztései révén hozzánk helyezte át egész Európát ellátó termelőüzemét, miközben arra is ügyelt, hogy üzlet- és marketingpolitikájával megteremtse "a mi autónk"-at. A hazánkban létrejött kínai kolónia - amellett, hogy széles hazai fogyasztó réteget lát el olcsó és egyre jobb minőségű árukkal, éttermi szolgáltatásokkal - kedvet és bizalmat kölcsönzött a nehezebb súlycsoportba tartozó kínai üzleti szféra bejöveteléhez is: a Bank of China megjelenése, majd az AsiaCenter megépülése már erről tanúskodott. De ugyanebbe a sorba illeszkednek a koreai Samsung nagyberuházásai is. S hogy kimozduljunk a gazdaság szférájából, talán az sem tekinthető véletlennek, hogy a már több mint egy évtizedes múltra visszatekintő Magyar-Japán és Magyar-Kínai Baráti Társaság után nemrégiben megalakult a Magyar-Koreai Baráti Társaság is, mintegy jelezve, hogy Magyarországon egyre többen érdeklődnek e távol-keleti népek kultúrája, nyelve, történelme, művészete, sajátos sportágai iránt, miközben ezeknek a szervezeteknek rendre megvannak a kinti megfelelői is, vagyis e jóval nagyobb (lélekszámú) országok lakói is nyitottak felénk. Kína és a persze sokkal kisebb Vietnam esetében pedig az is a javunkra szól, hogy náluk még ma is sokan vannak vezető pozíciókban azok közül, akik egykor Magyarországon tanultak, beszélik a nyelvünket, vagy éppen nálunk tanulmányozták az 1968-ban bevezetett új gazdasági mechanizmust illetve a rendszerváltás tapasztalatait.
Talán még az emberi pszichében mélyen meghúzódó esetleges rokon vonások, a sokszor említett közös ázsiai múlt is erősítheti az irántunk megnyilvánuló szimpátiát?
Bizonyára ezek is szerepet játszhatnak akkor, ha racionális alapon, például üzleti, gazdaságossági megfontolások okán, egy-egy máskülönben hasonló ajánlatú versenytárssal szemben bennünket választanak. A döntéseket azonban végül is ez utóbbiak alapján hozzák meg, és ez a mi számunkra is kedvezőbb, mert így mi is nagyobb biztonságban érezhetjük magunkat. Az észérveken nyugvó elhatározások ugyanis eleve nagyobb stabilitást ígérnek. Az persze már rajtunk múlik, hogy helytelen, váratlan, nem piackonform lépésekkel, túlzott adminisztratív korlátozásokkal, a szerződéses feltételek be nem tartásával később se vegyük el a kedvüket, és legalább ennyire esik a latba az is, hogy ne engedjük lemorzsolódni azokat a versenyelőnyeinket (sőt, igyekezzünk még erősíteni, bővíteni is őket), amelyek idevonzották távoli partnereinket.
Önkéntelenül is felmerül a kérdés: nem volna-e mégis több esélyünk a hozzánk nagyságrendjüket tekintve közelebb álló távol-keleti országokkal fejleszteni kapcsolatainkat?
A válasz: igen is meg nem is. És ez tükröződik is a mindennapok gyakorlatában, hiszen valamennyi kisebb kelet- és délkelet-ázsiai országgal ápoljuk a kapcsolatokat, ezeknek többsége azonban már évtizedek óta globális méretekben "gondolkodik", így a nemzetközi mércével mérve valóban kicsinynek számító Magyarország sem mint piac, sem mint szállító nem keltette fel igazán az érdeklődésüket. Másfél évtizeddel ezelőttig pedig még politikai-ideológiai fenntartások is akadályát képezték a kétoldalú kapcsolatok fejlesztésének. De még az üzletemberek logikája is amellett szólt, hogy ne tegyenek aránytalanul nagy erőfeszítéseket egy-egy kisebb partnerrel kiépíthető együttműködés érdekében, amikor másutt, csaknem azonos munkával nagyobb forgalomra-haszonra tehettek szert. Ez a fajta aprómunka azonban mindig is folyt, legfeljebb nem fémjelezték állam- vagy kormányfői látogatások. Sajátos példákként hadd említsek meg néhányat. Az, hogy hazánk a volt szocialista országok közül elsőként normalizálta politikai és gazdasági viszonyait a Koreai Köztársasággal, a tudományos szférában elindított és kivívott kölcsönös elismer(tet)ésnek volt köszönhető, Tajvanon nemrégiben úgy tudtunk mi is kereskedelmi képviseletet nyitni, hogy ezzel nem kellett veszélyeztetnünk a Kínai Népköztársasággal fennálló és remélhetőleg tovább fejleszthető kapcsolatainkat. Az említett relációkban a jövőben egy további lehetőség is megnyílhat a számunkra: elképzelhető ugyanis, hogy mindkét fél bizalmát élvezve egyfajta közvetítői szerephez juthatunk a két Korea vagy a KNK és Tajvan közötti konfliktusban. Közeli EU-tagságunk inkább szaporítja, mintsem csökkenti az emellett szóló érvek számát. 2003 végén pedig először magyar fordításban jelent meg a harmincegy éven át Szingapúr élén állt miniszterelnök, Li Kuan Ju Amerikában publikált, méltán híres könyve, A harmadik világból az elsőbe, amelyben a szingapúri "sikersztorit" és az 1965 és 2000 közötti időszak világtörténelmi és világgazdasági jelentőségű fejleményeit úgy mutatja be a szerző, hogy közben számtalan személyes élményét is megosztja az olvasókkal.
Milyen konkrét tanulságokkal szolgálhat Szingapúr példája hazánk, és esetleg más kelet-közép-európai ország számára?
Amint a könyv utószavában is olvasható, Li politikusi módszereit nemcsak az eltérő idősík miatt kell óvatosan kezelnünk, hanem azért is, mert a mieinktől különböző földrajzi, gazdasági és társadalmi adottságok, illetve hagyományok a nálunk alkalmazható vagy éppen alkalmazandó elvek és gyakorlat korlátaira utalnak. Nyilván nem lehetne egy az egyben átvenni az ottani sikeres kisebbségi-nemzetiségi politikát, a mára csaknem az egész népességre kiterjedő lakásprogramot, vagy az oktatási és a társadalombiztosítási rendszer kiépítésével, a korrupció visszaszorításával vagy akár a médiapolitikával kapcsolatos tapasztalatokat. De tanulságok így is megfogalmazhatóak a mi számunkra is. Természetesen nehéz lenne a több mint ötszáz oldalas könyvet e helyütt röviden szemlézni, néhány gondolatot azonban szívesen idézek belőle: Helytelen, ha egy népben segélyfüggő mentalitás alakul ki. Gyenge népek azokra szavaznak, akik akkor is könnyű fejlődési utat ígérnek, amikor ilyen út nem is létezik. Az intézményesített és szervezett hálózatok képezik a politikai támogatás megszerzésének döntő tényezőit. Egy ország legértékesebb vagyona a tehetség. A demokrácia nem feltétlenül eredményez fejlődést. Egy országnak inkább fegyelemre, mintsem a demokrácia fejlesztésére van szüksége. Az 1990 óta már "csak" a rangidős (de nyugállományú) miniszter posztját betöltő Li gondolatainak olvastán azt sem érdektelen figyelembe venni, hogy tanácsaira egyaránt számot tartottak Kína, az USA és a Szovjetunió egymást követő első számú vezetői, a vietnamiak pedig még arra is felkérték, legyen a tanácsadójuk. Az ilyen és ehhez hasonló művek hazai terjesztése hozzásegíthet bennünket ahhoz, hogy egy kicsit szélesebb látókörrel, a távolabbi térségekre is nyitottan szemléljük a világot. Ebben az értelemben tehát mindenképpen igaz volt előző miniszterelnökünk kijelentése, miszerint "az Európai Unión kívül is van élet".
Hogyan lehetne mindössze néhány fontos adattal jellemezni e nagy távol-keleti országok gazdasági jelentőségét perspektivikus partnereik szempontjából?
Kezdjük talán Japánnal. Területét tekintve hazánknál csak mintegy négyszer nagyobb ország, de lakossága közel 130 milliós. A második világháború utáni közismerten gyors gazdasági növekedése révén a világ második legnagyobb gazdasági hatalmává vált, s mint már említettem, az egy főre jutó éves nemzeti összterméke meghaladja a harmincezer dollárt. Ráadásul a jövedelemelosztás viszonylagos egyenlősége folytán - a japánoknak több mint 90 %-a a középosztályhoz tartozónak vallja magát - nagyon nagy arányban jelentenek magas vásárlóerőt. A japán fogyasztók igen intenzíven érdeklődnek minden újdonság és minden importból származó, de csak garantáltan jó minőségű termék iránt. Nagy utazók lévén, könnyen rávehetők arra, hogy a közöttük legdivatosabb európai idegenforgalmi célországokkal (Franciaország, Olaszország, Anglia) kombinálva bennünket is felkeressenek. Meglepő módon a jóval szegényebb Kína és India is közel azonos piaci vásárlóerőt képvisel, mert - bár az egy főre jutó nemzeti össztermék náluk csak töredéke Japánénak (kereken ezer, illetve ötszáz dollár) -, e szinte kontinensnyi területű országok népessége külön-külön is meghaladja az egymilliárd főt, amelynek tíz illetve húsz százaléka, vagyis mintegy százhúsz illetve kétszázmillió lakosuk már ma is a nyugat-európai átlaghoz közeli életszínvonalon él. Kínában és Indiában a fogyasztási cikkek piacán kívül jó esélyeink vannak a különböző infrastrukturális fejlesztéseikben való részvételre is, illetve az előzőekben már említett egyéb együttműködési formákra (tudniilik a most beinduló kínai turizmus magyarországi "tranzitálására", illetve az indiai szoftveriparhoz való kapcsolódásunkra).
Nem áll-e fenn annak a veszélye, hogy egyfelől a nálunk jóval fejlettebb Japán, másfelől pedig a kivitelét világszerte rendkívül dinamikusan bővítő Kína, majd pedig még India is elárasztja termékeivel hazánkat, és mi nem leszünk képesek megfelelő szállításokkal a forgalmat kiegyensúlyozni?
Ennek ma már nem csupán a veszélye fenyeget, hiszen az egész távol-keleti térséggel, de különösen Japánnal és Kínával igen jelentős passzívumot mutat a külkereskedelmi mérlegünk. Nem volna azonban helyes, ha erre hivatkozva megpróbálnánk mesterségesen gátat szabni a Magyarországra irányuló kivitelüknek. A japán termékek döntő részben amúgy is beépülnek a Nyugat-Európába menő exportunkba, a kínai áruk pedig - mint erről már szó esett - fontos fogyasztói igényeket elégítenek ki nálunk. Úgy tűnik, most már sokkal inkább rajtunk a sor: a magyar vállalatoknak kellene nagyobb elánnal célba venniük termékeikkel-szolgáltatásaikkal ezeket a távol-keleti piacokat. Ehhez azonban jóval aktívabb és alaposabb piackutató, valamint marketingmunkára volna szükség. De ezt megelőzően egyfajta szemléleti változtatásra is, mert mintha túl hamar vettük volna fel azt az európai gőgöt, amellyel tulajdonképpen sehol, de ezekben az országokban végképp nem juthatunk messzire. Kölcsönösen előnyös megállapodásokra csakis egymás kölcsönös tiszteletével számíthatunk, és az ajánlattételi tevékenység gyorsasága, a szállítási határidők betartása vagy a minőségi elvárásoknak való megfelelés terén - tisztelet a kivételnek - még mi sem nagyon büszkélkedhetünk. A kapcsolatok bővítésével, szorosabbra vonásával viszont mi is részesedhetnénk ennek a térségnek a világgazdaság átlagát messze meghaladó dinamizmusából.
Jól teszik-e tehát a magyar politikusok és üzletemberek, ha majd az EU-ba történt belépésünk közeli megvalósulása után is aktív érdeklődést mutatnak a távol-keleti térség iránt?
A több lábon állás bölcsessége mindenképpen emellett szól.
Kulcsszavak: Magyarország, külkapcsolatok, Távol-Kelet, Ázsia, Japán, Kína, India, ASEM, Szingapúr