2004. február 21-én - egy ónos esős nap estéjén - Kollár Lajos statikus mérnök, akadémikus, egyetemi tanár szeretett családja körében elviselt hosszas betegség után csendesen visszaadta lelkét Teremtőjének. Az alábbiakban röviden elsoroljuk sokrétű tevékenységgel töltött hetvennyolc évének jellemző adatait.
Kollár Lajos 1926-ban Budapesten született, mérnök családban. A veszprémi Piarista Gimnáziumban érettségizett, majd rövid hadifogság után a Budapesti Műszaki Egyetem Mérnöki Karán tanult tovább. 1949-ben szerzett kitűnő minősítésű mérnöki oklevelet, ezt követően az egyetem Mechanika Tanszékén tanársegéd, majd adjunktus lett. Az 1956-os forradalom és szabadságharc során vállalta az Egyetemi Forradalmi Bizottságban való részvételt, ezért 1957-ben távoznia kellett az egyetemről.
Az IPARTERV-ben Gnädig Miklós statikus osztályán lett szakosztályvezető. Mintegy tíz évig tartó szoros együttműködése korának egyik legkiválóbb statikus tervezőjével meghatározó hatással volt egész további szakmai és tudományos tevékenységére. 1966-tól 1987-ig a Budapesti Városépítési Tervező Vállalat statikus főmérnöke, 1987-től az IPARTERV és a Tervezésfejlesztési Intézet főmunkatársa volt.
1976-ban a BME Vasbetonszerkezetek Tanszékére kiírt egyetemi tanári állásra pályázatot nyújtott be. Ezt a bíráló bizottság szakmailag nagyon magasra értékelte, de politikai okokra hivatkozva elutasította. Így csak 1991-ben nevezték ki egyetemi tanárrá a Budapesti Műszaki Egyetemen. Nyugalomba vonulása után professor emeritus lett, és mindaddig, míg súlyos betegsége ágynak nem döntötte, előadta az általa kidolgozott tervezési témájú tantárgyakat, vizsgáztatott, diplomaterveket konzultált, egyetemi bizottságok aktív tagja volt.
Munkássága minden eredményében egyedülállóan ötvöződik a gyakorló statikus tervező feltétlen szemléletességre törekvése a mérnök-tudós elméleti igényességével. Elméleti munkáját nyolcvanöt magyar és hetvenhárom idegen nyelvű folyóiratcikke, számos idegen nyelvű konferencia- és szeminárium-előadása jellemzi, de legmaradandóbb hatásra nyolc magyar és hét idegen nyelvű szakkönyve számíthat, melyek a mérnöki szerkezetek tervezésének különleges kérdéseivel foglalkoznak. Kiváló idegennyelv-ismerete volt, így angol, német, francia nyelvű cikkeit és könyveit rendszerint fordító közreműködése nélkül, közvetlenül a kérdéses nyelven írta. Az IPARTERV és a TTI által kiadott tizenkét tervezési segédlete az elméleti munkásság és a gyakorlati tevékenység egysége jegyében készült.
Megvalósult tervezői munkái sorából kiemelkedik a budapesti Vörös Csillag Traktorgyár nagycsarnokának héjszerkezetű lefedése, a Székesfehérvári KÖFÉM Alumínium Öntöde és Hengermű bővítésének újszerű méretezési eljárással készült vasbeton héjszerkezetei és a 60 x 90 méteres alapterületű Lágymányosi Sportcsarnok acél rácsoshéj szerkezetű lefedése. Szabad peremű, 128 méter oldalhosszúságú háromszög csúcspontjaiban megtámasztott rácsoshéj lefedése az Új Budapesti Sportcsarnok tervpályázatán első díjat nyert, ám pénzhiány miatt végül sajnos nem ezt építették meg, pedig ha megvalósult volna, minden bizonnyal a legnagyobbak - Toroja, Nervi, Tsuboi - alkotásai között tartanák számon.
Tudományos tevékenységének minden területe ennek az írásnak a keretében nem sorolható fel. Kiterjed a különböző anyagú mérnöki szerkezetek erőtani méretezésének részproblémáitól a helyettesítő kontinuumok módszerének sokirányú alkalmazásával végzett globális erőtani vizsgálatokig, a vizsgálati módszerek elméleti megalapozásától alkalmazásuk részletkérdéseiig, különös hangsúlyt kapnak benne a mérnöki héjfeladatok megoldásának sajátos eljárásai, a rúd- és felületszerkezetek stabilitási problémái és az összetett számítási modellek alkalmazásával kapott eredmények helyességének ellenőrzésére használható szemléletes közelítő eljárások. Elmélyülten foglalkozott a mérnöki alkotások esztétikájának kérdéseivel is.
Részt vett az Építőmérnöki Kar új oktatási rendszerének kidolgozásában. Fontosnak tartotta, hogy olyan tantárgyak kerüljenek a építőmérnök-képzés oktatási anyagába, amelyekben a hallgatóság kipróbálhatja az elméleti tárgyakban szerzett ismereteinek alkalmazását. Nagy munkát fordított ezek kialakítására és oktatására.
A tudományos és műszaki közéletben is tevékeny volt. Részt vett a magasépítési teherhordó szerkezetek tervezési szabványainak megújításában. Tagja illetve elnöke volt többek között az IABSE, az IASS és az EAEE Magyar Nemzeti Bizottságának, az MTA Műszaki Mechanikai Bizottságának, a Tudományos Minősítő Bizottságnak, a Kossuth- és Széchenyi-díj Bizottságnak, a Magyar Akkreditációs Bizottságnak. Két ciklusban az MTA VI. Műszaki Osztály elnökhelyettesévé választotta. Az Acta Technica folyóirat szerkesztőbizottságnak tagja, a Civil Engineering sorozat bizottságának elnöke volt. Alapítója és egyik vezetője volt az ÉVM Tartószerkezeti Mesteriskolájának. Ennek megszűnése után néhány társával létrehozta a Menyhárd István Alapítványt, mely a mesteriskolát mind a mai napig tovább élteti. A Magyar Mérnöki Kamara újjáalapításának egyik kezdeményezője, alapító tagja és haláláig vezetőségi tagja volt. Megalakulásától kezdve tagja volt a Professzorok Batthyány Körének. A "Műegyetem 1956" Alapítvány Kuratóriumának első elnökeként nagy örömmel és lelkesedéssel szervezte az október 22-i műegyetemi ünnepségeket.
Nemzetközi tudományos kapcsolatai az 1964-ben Hollandiában végzett fél éves tervezői tevékenységét követően váltak egyre intenzívebbé, ismertsége és elismertsége világszerte növekedett. Ennek eredménye volt a több vendégprofesszori meghívás (Bochum 1974, Calgary 1979, Dortmund 1984, Bochum 1990), és az IASS nemzetközi héjszerkezeti egyesület vezetőségi tagsága.
Tudományos előrehaladásának állomásai: 1954-ben - a TMB megalakulását követő évben - a műszaki tudomány kandidátusa lett, 1963-ban tervező mérnökként megszerezte a műszaki tudomány doktora fokozatot. 1990-ben az MTA levelező taggá, 1995-ben pedig rendes taggá választotta.
Számos kitüntetése közül megemlítjük a következőket: Akadémiai jutalom (1951), Akadémiai Díj (1972), Alpár-érem (1990), a Braunschweigi Egyetem díszdoktora (1991), a londoni Európai Akadémia tagja (1992), Széchenyi-díj (1992), Szent-Györgyi Albert-díj (1998), a Magyar Köztársaság Érdemrend Középkeresztje (2000), a Magyar Mérnöki Kamara Zielinski-díja (2003).
Az utána következő mérnökgenerációk számos tudományos elismerést és címet szerzett mérnöke - köztük e sorok írói is - sokat köszönhetnek annak az ösztönzésnek, irányításnak és példamutatásnak, amellyel indulásukat és előrejutásukat segítette, de országszerte tudott volt, hogy tervező mérnökként is, egyetemi tanárként is bárkinek a rendelkezésére áll a nehéz szakmai kérdések megoldásában. Emiatt a mérnöki tervezés leginkább megoldást sürgető feladatai akkor is megtalálták volna, ha egy lépést sem tesz azok felkutatására.
Sokoldalú, széles irodalmi és történelmi tájékozottságú ember volt, elkötelezett érdeklődéssel fordult a világ és benne az ország közéleti kérdései felé is. Humorérzéke, közvetlen, de mindig választékos stílusa, szerénysége közismert volt. Ehhez az életúthoz a szerető családi hátteret ötven éven át mérnöktanár felesége biztosította. Mindhárom gyermekük egyetemi pályán tevékenykedik, kettő közülük az MTA doktora és egyetemi tanár, egy egyetemi docens. Egyikük az MTA levelező tagja. Amire talán még inkább büszke volt: a családi összejöveteleken tizenegy tehetséges unokája vehette körül. El lehet mondani, hogy példamutató, teljes életet élt.
Személyében a nemzetközi és a magyar mérnöki társadalom kiemelkedő egyénisége, egyben egy igaz ember távozott el körünkből. Bár súlyos betegsége miatt közeli halála előrelátható volt, távozása mégis megrázott mindnyájunkat, barátait és tisztelőit, munkatársait és tanítványait egyaránt.