Ludassy Mária neve közismert a filozófia és a politikai gondolkodás története iránt érdeklődők, valamint a közéleti-politikai folyóiratok olvasói számára.
2004. január 14-én, az ő születésnapja alkalmából látott napvilágot A szabadság értelme - az értelem szabadsága című tanulmánykötet, amelynek szerzői Ludassy Mária egykori tanára, kollégái, barátai és tanítványai, neves filozófusok és eszmetörténészek.
A könyv nem szokásos Festschrift, alkalmi ünneplő írások gyűjteménye, hanem tematikus tanulmánykötet, az eddigi életmű témáira vonatkozó szakmai diskurzus, amely magában foglalja az oeuvre továbbgondolását, sőt, az azzal folytatott tárgyszerű polémiát is.
Dénes Iván Zoltán, a kötet szerkesztője értő műgonddal rendezte tematikus egységekbe a szerzők munkáit. Olyan egységekbe, amelyek Ludassy Mária munkásságának egy-egy témájára és alapkérdéseire vonatkoznak. A fejezetcímek a felvilágosodás és a francia forradalom kapcsolatára ("Valóra váltjuk a filozófia ígéreteit" - Felvilágosodások), a személyes szabadság és a politikai közösség szabadságának viszonyára ("Sem vele, sem nélküle" - Politikai modernitások), az erkölcsi autonómia dilemmáira és értelmezéseire ("Moralisták és terroristák" - Morális autonómia), a kollektív identitások megalkotására ("Téveszméink eredete" - Kollektív identitások) és a politika természetére utalnak ("Szabadság, egyenlőség, igazságosság" - A politika értelmezései, a demokrácia technikái).
A kötet olyan szellemi vállalkozás, amely autonóm gondolati teljesítményeket foglal közös szerkezetbe. Az olvasó meggyőződhet arról, hogy a szerzők nagy filozófia- és eszmetörténeti anyagot elmélyülten dolgoztak fel, amelynek részletes bemutatása, belső összefüggéseinek maradéktalan feltárása messze túllépne a recenzió keretein.
A könyv első tematikus egységében olvashatóak Fodor Géza, Márkus György, Horkai Hörcher Ferenc és Hahner Péter tanulmányai. A felvilágosodás emblematikus szereplőinek (Jean-Jacques Rousseau, Immanuel Kant, Edmund Burke és François-René de Chateaubriand) gondolatait rekonstruálható írásaik alapján láthatjuk, hogy a felvilágosodás különböző irányzatokra tagolódott, korántsem volt egységes és egynemű. A nemzetközi szakirodalomban nem véletlenül találjuk már évtizedek óta a "felvilágosodások" - kifejezést a "felvilágosodás" helyett. A tizennyolcadik század eszméinek öröksége napjaink diskurzusainak meghatározó eleme, és a kor filozófusainak gondolatai aktuálisak.
Ludassy Mária írásainak rendre visszatérő kérdése a politikai közösség és az egyén szabadságának érzékeny, sokszor súlyos ellentmondásokat hordozó viszonya. Munkáiban amellett érvelt, hogy a közösség szabadságára hivatkozva fel lehet számolni az egyéni szabadságot, hiszen a közösségi erény olvasztótégelyében elveszhet a magánéletek sokfélesége. A kötet második részének szerzői - Dénes Iván Zoltán, Mester Béla, Boros Gábor, Csepeli Réka, Szécsényi Endre - írásaikban erre reflektálnak. Változatos képet adnak a szabadság fogalmának újkori értelmezésiről, mégpedig úgy, hogy lényeges filozófiai nézőpontokat (hitbéli meggyőződések, illetve ismeretelméleti előfeltevések hatása John Locke politikai filozófiájára, szabadság és egyenlőség viszonya a tizenkilencedik század liberálisainál, a szabadság értelme a magánemberi dimenziókban a skót moralista John Macmurray-nél) emelnek ki és rekonstruálnak. Dénes Iván Zoltán tanulmányában Isaiah Berlin, Hannah Arendt és Bibó István szabadságfelfogását értelmezve és összehasonlítva arra a következtetésre jut, hogy az egyéni szabadság és a politikai közösség szabadsága nem zárják ki feltétlenül egymást, sőt, mindkettőnek önálló létjogosultsága van.
A cselekedeteinkért viselt felelősség kérdése, tetteink motívumai és jellemünk alakíthatósága évszázadok óta foglalkoztatja a filozófusokat. Racionális lények vagyunk, s eme rendkívüli adottság talán képessé tehet bennünket arra, hogy tetteink bírája a józan ész legyen. Vagy talán az ész csak rabszolgája szenvedélyeinknek, és nem is tehet mást, mint hogy engedelmeskedjék nekik? A könyv harmadik részében található tanulmányaikban Huoranszki Ferenc és Miklósi Zoltán a morális autonómia Hume-i expozíciójának értelmezésére vállalkozott. A morális autonómia kérdése különleges jelentőségű akkor is, amikor egy nagy gondolkodó viszonyul korának erkölcsi kihívásaihoz. A huszadik század eseményei bővelkedtek az erkölcsi döntést és elköteleződést követelő kérdésekben. Milyen megfontolások vezérelhették a múlt század némelyik jelentékeny gondolkodóját akkor, amikor közösséget vállaltak a nemzetiszocializmus vagy a bolsevizmus eszményeivel? Hogyan váltak a moralisták terroristává, és milyen érveket lehetett felhozni e lépéseiket részben előkészítő megfontolásaik ellenében? Kis János és Geréby György munkái a szóban forgó erkölcsi problémákat elemzik, felelevenítve Lukács György és Carl Schmitt pályaképének izgalmas fordulatait.
A kollektív identitások témakörének szentelt negyedik fejezetben az újkori közösségértelmezések, kultúra- és múltinterpretációk változatairól kaphatunk képet. A közösségi identitások kérdése szorosan kapcsolódik a személyes és nemzeti önmeghatározások problematikájához, és nem utolsósorban ahhoz, hogy milyen viszonyt alakít ki az egyén vagy a közösség saját múltjához és általában az emberiség történelméhez. A múlttal kialakított különböző kapcsolat számtalan alakváltozatban megjelenhetett. Legyen szó Johann Joachim Winckelmann historizáló szépségeszményéről (miként Radnóti Sándor elemzése mutatja), a közép- és kelet-európai nacionalizmusok és nemzetkarakterológiai polémiák napjainkban is felbukkanó tételeiről - erről számol be Trencsényi Balázs írása -, avagy a történelmi objektivitás lehetőségének és a múlt leírásának mint fikciónak az ellentmondásairól (Erdélyi Ágnes írásában). Kontler László bemutatja Georg Forstert, a tizennyolcadik századi világutazót, aki az európai kultúrában az emberi lehetőségek legoptimálisabb megvalósulását látta, ám egyúttal a civilizáció állítólagos jótéteményeiben nem részesülő kultúrák iránti toleranciára is figyelmeztetett. Perecz László értekezése a tizenkilencedik század elejének magyarországi Kant-recepciójában segíti az eligazodást, és arról is beszámol, hogy Kant filozófiája miért is jelentett kihívást korabeli magyar olvasóinak nemzeti érzelmeire.
A politika természetének kérdéseit és a demokrácia lehetséges változatait, technikáit értelmezik a kötet zárófejezetében szereplő tanulmányok. Kelemen János Dante Isteni színjátékának szabadságértelmezését interpretálva arra a következtetésre jutott, hogy a középkori szerző művével kilépett a skolasztikus viták köréből, és a szabadság kérdésében több ponton megelőlegezte az újkorban elterjedt toposzokat és értelmezési pozíciókat.
A francia filozófus, Marie de Caritat Condorcet matematikai elméletének kifejtésekor abban reménykedett, hogy a politikai döntéshozatal helyes és tudományosan megalapozott módszereire adhat útmutatást úgy, hogy a testületi döntések a racionális mellett morális tekintéllyel rendelkezzenek. Fehér Márta írásában erről olvashatunk. Mo-dern kori jogértelmezési sémáinkba mélyen beágyazódott az a nézet, miszerint a jogaink és kötelességeink korrelatív viszonyban állnak egymással. Bánki Dezső tanulmányában azt vizsgálja meg, hogy megalapozottak-e azok a kritikák, amelyek vitatják a fent említett elv általánosíthatóságát.
A kötetben három szerző is vállalkozott Hannah Arendt republikanizmus- és modernitás-értelmezésének bemutatására. Az emberi állapot teljessége Arendt szerint a politika világában bontakozhat ki, ez a politika azonban nem a hatalomért folytatott küzdelem, hanem a közösségi létezés konstitutív eleme. Az ember személyes identitását azzal valósíthatja meg, hogy részt vállal a nyilvánosságból, elveivel és cselekedeteivel maga is formálja a világot. Vajda Mihály a "Van-e még egyáltalán értelme a politikának?" arendti kérdését értelmezi. A filozófus műveiből kibontható válaszok szerint a politika igazi tartalma a beszéd, a cselekvés és a gondolat szabadságában van. Kovács Gábor bemutatja Arendt történelemfilozófiájának és antropológiájának legfontosabb érveit, és értelmezi azt a folyamatot, amely Arendt szerint a modern kor fogyasztói társadalmának kialakulásához, igazi emberi lehetőségeink beszűküléséhez vezetett. Bretter Zoltán kérdése a republikanizmus és a liberalizmus ellentmondásaira vonatkozik. Arendt a republikanizmusnak olyan filozófiai modelljét kereste, amelyben a közösség szabadsága nem azonos a köztársasági erény minden egyediséget kiiktató hitvallásával. A gondolat maga is csak kifejtésének, megvitatásának aktusában születik meg, és a valódi politika csakis a nyilvános dialógusra, s nem a közösségtől elszigetelődő egyén magánítéleteire épülhet.
A kötet reprezentatív képet ad a szabadság értelméről szóló diskurzusok legfontosabb érveiről, és arról is meggyőzi olvasóját, hogy a filozófia nem ismer végérvényes igazságokat, és nem fogadhat el kötelezően előírt meggyőződéseket. Az értelem szabadsága nélkül a szabadság értelme örökre rejtve marad. (Dénes Iván Zoltán szerk.: A szabadság értelme - az értelem szabadsága. Filozófiai és eszmetörténeti tanulmányok. Argumentum Kiadó, Budapest, 2004, 431 p.)
Régóta várt, sokaktól sürgetett fontos közérdekű könyv jelent meg: az 1972-ben közzétett Magyar értelmező kéziszótár (a továbbiakban: ÉKsz.) átdolgozott, megújított, bővített kiadása. Érthető a média figyelme s a könyvvásárlási roham: a felfokozott érdeklődéshez elsősorban a sikeres nyelvhasználat érdekétől ösztönzött tájékozódási szándék vezetett. Ez utóbbi annak jelzéseként értelmezhető, hogy az emberek jelentős hányada tudja vagy legalábbis ösztönösen érzékeli, hogy a társadalomban való érvényesülésnek vannak anyanyelv-használati feltételei is, ajánlatos tehát kezünk ügyében tudni egy, az anyanyelvi szókészlet dolgában jól tájékoztató, friss kiadványt. Éppen manapság, amikor a nagyfokú társadalmi, tudományos-technikai és kulturális változások következtében a szókészlet gyors és nagy változásokon megy át. 1972 óta nagyot fordult tágabb és szűkebb világunk. Szavak garmadája szorult vissza, ill. lépett be a nyelvbe. Nyilvánvaló: az ÉKsz. már korábban megérett a felújításra. A munkálatok elhúzódása elsősorban pénzhiánnyal, azzal a kor- és kórtünettel magyarázható, hogy erre a tudományos és közérdekű vállalkozásra nem - pontosabban: erre sem - lehetett idejekorán elegendő anyagi forrást találni.
Mennyiben más a mostani kiadás előzményéhez képest? Több tekintetben is. Többezer új szó és jelentés került be, számos elavult szó és jelentés pedig kimaradt. Szójelentés-megadásokat kellett módosítani, kiegészíteni. 5 ezernél is több az új címszó a kb. 75 ezer címszavas szótárban. Bekerültek az ún. csúnya szavak is (bazmeg, bizonyos testrészek nevei stb.): ezeket a standardnyelvi közízlés ma sem tartja szalonképesnek a nyilvános nyelvhasználatban. Változott a szavak egy részének nyelvhasználati minősítése: a korábbi negatív minősítést számos esetben fölváltotta a 'bizalmas használatú' minősítés (ezt a nyelvi praxis változása tette szükségessé), és módosult a minősítő rendszer is (a sommás elítélést kifejező csillagos minősítés, amely a "helytelen, magyartalan és ezért kerülendő" szavak, kifejezések jelölésére szolgált, megszűnt, jelezvén, hogy az ÉKsz. munkatársai a szótár tanácsadó, tájékoztató jellegét kívánták erősíteni az előíró szemlélettel szemben. Újdonság, hogy a szótár tájékoztat a szavak használati gyakoriságáról (piktogramos gyakorisági mutatókkal, a 150 millió szavas Magyar Nemzeti Szövegtár alapján). Újdonság az is, hogy a szótárba olyan, csak határon túli magyaroktól használt szavak is bekerültek, amelyeket Romániában (Erdélyben), Szlovákiában (Felvidéken) és Ukrajnában (Kárpátalján) s nyilvános beszédhelyzetekben is használnak az ottani magyarok. Fölvételükről menet közben született döntés, ezért csupán egy kis mintaanyag került a szótárba. (383 szó, a címszavak 3 ezreléke), nagy aránybeli eltérésekkel (a 250 körüli felvidéki szó mellett 91 erdélyi és 38 kárpátaljai áll csak; a Vajdaság nem szándékosan maradt ki). E szavakat ottani magyar nyelvészek válogatták és minősítették. Fölvételük ötletét nyilvánosan s egymástól függetlenül 1994-ben egy egri konferencián Pusztai Ferenc és Lanstyák István kezdeményezték. Nyilvánvaló, hogy közlésük csak szerény, de fontos első lépés. (Így is tekintendő: sem többnek, sem kevesebbnek.) Jelzésértéke a legfontosabb. Az, hogy a kisebbségi sorban élők érezzék: számon van tartva, meg van becsülve az ő magyar nyelvük is - nemcsak a magyarországiaké - ilyen fontos és reprezentatív kiadványban. E szavak közlését a magyar-magyar nyelvi megértést segítő szándék is magyarázza: legyen módjuk az érdeklődőknek (ne csak a nyelvészeknek) tájékozódni arról, hogy a trianoni békediktátummal szétszakított, s ezzel a nyelvi különfejlődés útjára, nyelvi trianonizálódásra kényszerített magyar nyelv különböző államokhoz tartozása milyen lexikális eltérések kialakulásához vezetett. Ez a szándék azonban csak akkor hoz eredményt, ha a szótár eljut az érintettekhez - s érintettek sokan vagyunk határokon túl és innen! , s ha az érintettek élnek is a szótár nyújtotta lehetőségekkel.
Az ÉKsz. nem a magyar nyelv (ahogy hallani olykor), hanem - ahogy a cím is mondja - magyar szavaknak, éspedig - a bevezetőből világosan kiderül - elsődlegesen köznyelvi szavaknak az értelmező szótára. A szótár a köznyelvi szókészlet törzsállományát öleli föl úgy, hogy nép- és szaknyelvi, ill. tájszavakat is tartalmaz viszonylag nagy számban - az említett szomszédos országokbeli magyar szavak mellett.
A köznyelvi értelmező szótárak feladata hiteles állapotrajzot adni a köznyelvi szókészletről. A hitelesség a nyelvhasználati tényeknek való megfelelést jelenti. Az állapotrajzba szótárak esetében három típusba sorolható lexikográfiai információk tartoznak: 1) objektív nyelvi adatok (szavak, példamondatok, kifejezések, jelentések); 2) a szavak nyelvrendszerbeli helyzetére, nyelvváltozati hovatartozására, eredetére, használati gyakoriságára stb. vonatkozó tudnivalók. Ezek nem részei a laikus nyelvi kompetenciának, ily módon megnyugtatóan csak tudományos vizsgálattal állapíthatók meg. 3) A nyelvhasználati praxist és tudást (az utóbbi a kommunikációs kompetencia), tehát a nyelvi ízlésnek, stílusnak a tartományát érintő (nyelvhasználati, ill. stílus-) minősítések. A nyelvhasználat mindig beszédhelyzet- és beszélőfüggő: a szavaknak is attól függően más és más lehet a használati megítélésük, hogy milyen helyzetekben s ki használja őket. Mivel ebben a tartományban a legnagyobb a szóródás, egyrészt itt lehet adott esetekben a legnehezebben pontos minősítést adni, másrészt viszont talán éppen itt van a legnagyobb igény olvasói részről arra, hogy hitelesen orientáló tájékoztatást nyújtsanak az értelmező szótárak. Ezek a minősítések természetesen csak egy adott nyelvváltozat tekintetében, s egy adott időpontra vonatkoztatva lehetnek hitelesek. (Köznyelvi alapon nem minősíthető tájszavaknak a nyelvjárásbeli, anyaországi kompetenciával pedig kisebbségi magyar szavaknak a használata és fordítva.). A nyelvhasználatot elsősorban az határozza meg, hogy formális, nyilvános-kötött vagy informális, otthonias-kötetlen kommunikációs helyzetben nyilatkozunk-e meg. Az előbbit többé-kevésbé tudatos figyelemmel kísérjük, ezért az választékosabb szokott lenni, az utóbbit általában nem, ezért az lazább, hétköznapiasabb. Az ÉKsz. szóban forgó minősítéseinek alapja a köznyelvnek a nyilvános helyzetekben követett használata volt. Az a többé-kevésbé jól körülhatárolható standardnyelvi közízlés, amely (eltéréseket is bőven mutatva) minden standardizált nyelvű közösségben él. Az ÉKsz. minősítései a mai állapot említett kiindulású pillanatfelvételszerű rögzítései, amelyeknek orientáló szerepük is van.
A megújított ÉKsz. tudományos kérdésekre is irányítja a figyelmet, ezekről szakmabelieknek kell majd választ adniuk. Egyebek mellett a következőkre: 1) Csak köznyelvi szavakat tartalmazzon az ÉKsz.? Ha másokat is, milyeneket, mennyit és mi célból? 2) Milyen formában célszerű lexikográfiailag feldolgozni a kisebbségi magyar szókészlet csak ott köznyelvi szerepkörű elemeit? Ahogy az ÉKsz új kiadása elsőként nyújt példát, vagy esetleg másként (is)? 3) Nem kellene-e bővíteni a szótárban közlendő információkat, például azzal, hogy ahol megállapítható - márpedig ilyen nem is kevés van - jeleznénk a népnyelvi szavakról, hogy a nyelvterület mely részén élnek? (A pityóka például Erdélyben.) 4) Módosításra szorul-e a szóhasználati minősítőrendszer, különös tekintettel a nyelvhasználat-kutatás fejlődésére? 5) Milyen feladatok adódnak a magyar köznyelvi szókészlet lexikográfiai leírásával s terjesztésének kérdéseivel kapcsolatban a jelen nyelvpolitikai helyzetben, különös tekintettel a nyelvi tervezés mai állapotára és lehetőségeire?
Az ÉKsz. felújításának munkája az eredeti koncepcióhoz képest menet közben új tennivalókkal bővült. Az ilyen változtatások mindig gonddal szoktak járni. Ebből olvasóként úgyszólván semmit nem érzékelünk. Annak örülhetünk, hogy a szótár munkaközössége vállalta a pluszfeladatokat, s elvégezte az újabb módosításokat, mert jobb lett a kiadvány. Nem maradhat említetlen: Pusztai Ferenc főszerkesztő, a magyar szókészlet és stílus tapasztalt kutatója a körülmények hatalmát és a lehetőségeket, így a színvonal biztosításának és a közzététel sürgősségének dilemmáját is reálisan fölmérve és kezelve irányította az igencsak időigényes, nagy körültekintést kívánó, közérdekű volta miatt különösen is felelősségteljes munkálatot. Hogyan tovább? A kérdést a szakmának kell majd megvitatnia.
Zárásul: végre itt van a régóta várt bővített és megújított, kitűnő tipográfiájú, mindannyiunk anyanyelvi okulására való, színvonalas ÉKsz. A papírszótár-forma mellett a tervek szerint karácsonyra kapható lesz a CD-ROM-változat is, s a teljes szóállományt fölteszik az Internetre, hogy a tudományos műhelyek, egyetemek stb. hozzáférjenek a szótár naprakész változatához. Megkezdődött a 21. század a magyar értelmező szótárak történetében is. (Magyar értelmező kéziszótár. Második, átdolgozott kiadás. Főszerkesztő Pusztai Ferenc. Szerkesztők: Gerstner Károly, Juhász József, Kemény Gábor, Szőke István, Váradi Tamás. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2003, 1507 p.)
A Gotthard Bechmann (Institut für Technikfolgenabschätzung und Systemanalyse, Karlsruhe) és Hronszky Imre (BME) szerkesztésében készült angol nyelvű kiadvány a berlini "edition sigma" kiadó gondozásában jelent meg, a Gesellschaft - Technik - Umwelt, Neue Folge sorozat negyedik számaként, egy nemzetközi együttműködésben végzett kutatómunka eredményeit közzétéve.
A tanulmánykötet témája - a politika és a tudomány szoros kapcsolata - igen aktuális, hiszen a politika az utóbbi húsz évben egyre intenzívebben hívja segítségül a tudományt mind a konkrét probléma megfogalmazására, mind a politikailag helyes stratégia kiválasztására: a tanácsadás intézményesedik, specifikus kutatási programok indulnak, és nem utolsósorban intenzíven befolyásolják a közvéleményt. A szakértők felértékelődése és a képzésükre fordított nagyobb hangsúly mind a társadalmi változás előjelei. A szakértelem effajta felértékelődése azonban paradox helyzethez vezet: a tudományos tudás alkalmazása a tradicionális politikai és hétköznapi ismereteink delegitimálásához vezet, miközben a tudományos tudás legitimációja céljából nyilvános vitának lesz kitéve. E vita során egyre problematikusabbá válik a szakértői tudás semlegességének korábban axiómaként elfogadott nézete: lehetségesnek bizonyul ugyanarra a jelenségre vonatkozó alapvetően eltérő szakértői tudásokat kidolgozni, s ezek érdek- és értékkülönbségekhez, végső soron eltérő politikai álláspontokhoz illeszthetőeknek, azok kifejezőinek bizonyulhatnak. Ezzel, bizonyos esetekben a szakértői tudás elveszíti semleges instanciáját. A könyvben szereplő tanulmányok a tudományos szakértelem krízis-okait vizsgálják: a biztos tudásként megszerezhető tudás lehetőségébe vetett hit elvesztését, a tudomány iparosodását, a szakértők alkalmazotti mivoltát és az "ellenszakértőket". Ugyanakkor a könyv stratégiákat ajánl és tárgyal arra nézve, hogy miként kerülheti el funkcionálisan differenciált társadalmunk ezt a dilemmát.
A könyv négy nagyobb fejezetre tagolódik. Az első rész a szakértőknek a fejlődő tudástársadalmunkban betöltött társadalmi szerepét tárgyalja. Frank Fischer, neves amerikai politológusprofesszor (Rutgers Egyetem, USA) tanulmányában kétfajta szakértőt hasonlít össze: a technokrata és a társadalmi probléma orientált szakértőt, ahol az utóbbi a "felhasználót" is bevonja a tanulási folyamatba. Peter Weingart (Bielefeldi Egyetem), az európai kutatásszociológia vezető személyisége a politika és a tudomány összefonódását vizsgálja.
A második rész a szakértelem etikai aspektusait tárgyalja. Rachelle D. Hollander, a "National Science Foundation" programvezetője az NSF példáján illusztrálja, hogy a kutatások értékelésénél figyelembe kell venni a tudomány felelősségét is. Molnár László (BME) a klímaváltozás-problémán keresztül mutatja be, hogyan alakult át a szakértelem a tisztán tudományos kutatásból politikai üggyé.
A harmadik rész a szakértelem társadalmi megítélésével foglalkozik. Hronszky Imre (BME) azt vizsgálja, miért és hogyan alakítható a szakértés és a politika viszonya olyan diszkurzussá, amelyben a "mindennapi ember" is lényegi szerepet kap: milyen módon tanulhat tehát egymástól a mindennapi és lokális tudás és a tudományos racionalitás. Következtetése szerint a döntési folyamat konkrét szakaszában mindkét perspektívát figyelembe kell venni. A kormányozódás (governance) új módja diszkurzión alapuló, fenntartható tanulási folyamat működését követeli meg, s a megoldást a mindennapi tudás és a szakértői tudás egyfajta koevolúciója jelentheti. Leslie Kuhn (Western Sydney Egyetem) a környezeti tudomány háromfázisú fejlődését vázolja fel. Ezek a környezet új paradigmakénti vizsgálata; a környezet komplex kutatási területként való felfogása; a környezet mint átfogó rendszer. Michael Decker és Eva Neumann-Held az "European Academy Bad Neuenjahr" által előterjesztett technológia-hatáselemzés koncepciót mutatják be, és kitérnek arra, hogy az alkalmazott interdiszciplináris tudományt - amely szimultán tudja kombinálni az analízist és az értékelést - miképp szervezhetjük. Jirí Loudín (Cseh Műszaki Egyetem, Prága) a szakértő és az "ellenszakértő" közti kapcsolatot vizsgálja. Véleménye szerint a tudomány a saját magával szembeni felvilágosítás által pontosan akkor veszíti, veszítheti el "ártatlanságát" és hitelességét, amikor társadalmilag fontossá válik. A tudás sokszor "információvá" degradálódik, és már csak nehezen különböztethető meg az ezoterikától.
A negyedik részben három esettanulmány olvasható. Tamás Pál (MTA Szociológiai Intézet) és Farkas János (BME) tanulmányai azt vizsgálják, milyen szerepet játszott a szakértelem a szocialista államokban, valamint tárgyalják a szakértelem szerepét a poszt-szocialista időszakban is. Mindkét szerző arra a következtetésre jut, hogy mivel a tudás a politikai döntéshozás szükséges eleme, a laikus nyilvánosság részvétele elengedhetetlen, hiszen a tudás sohasem lehet teljes. A poszt-szocialista politikai mechanizmusoknak a döntéseket megalapozó tudás pluralizálását kell megvalósítani. Végül Gilbert Fayl (korábban évtizedekig az Európai Bizottság Kutatási Főigazgatósága Kutatásértékelési Csoportjának vezetője) és munkatársai betekintést nyújtanak az EU konzultációs folyamatába, és az európai kutatási és fejlesztési projektek példáján keresztül mutatják be, milyen komplex összefüggés van az EU döntéshozatalai során a szakértelem és az intézmények között. (Gotthard Bechmann-Imre Hronszky (eds.): Expertise and Its Interfaces. The Tense Relationship of Science and Politics. (Gesellschaft-Technik-Umwelt, Neue Folge, 4) edition sigma, Berlin 2003. 296 p.)
Ritkaságszámba megy, és nagy megtiszteltetésnek számít, ha földtudománnyal foglalkozó magyar szakemberek művét vezető nemzetközi tudományos kiadó jelenteti meg. Bárdossy György geológus akadémikus és Fodor János matematikusprofesszor Springer Kiadónál megjelent legújabb könyve avatott, biztos kézzel kalauzolja az olvasót a földtudomány és ezen belül a földtan (geológia) napjainkban egyik legizgalmasabb határterületére.
Köztudott, hogy a geológia nem sorolható a legegzaktabb természettudományok közé. Természetesen ez nem a geológusok szakmai hiányosságaival, hanem elsősorban a geológia tárgyával magyarázható. A geológiát - igen gyakran és nem alaptalanul - történeti természettudománynak tekintik. Tárgya a Föld és ezen belül elsősorban a földkéreg emberi időléptékkel szinte beláthatatlan, felfoghatatlan, úgynevezett földtani idők (évmilliók, évmilliárdok) alatt végbement anyagi és szerkezeti változásainak, földfejlődési folyamatainak rekonstrukciója. Ellentétben más, elsősorban kísérletes természettudományokkal, a geológiában általában nincs lehetőség a vizsgált folyamatok kísérleti modellezésére, a vizsgált rendszer határfeltételeinek tetszés szerinti megválasztására. Ez nemcsak a földtani idő nem reprodukálható voltával, hanem a földtani folyamatokat szabályozó fizikai, kémiai, biológiai stb. tényezők nagy számával, bonyolult kölcsönhatásaival függ össze. Szemben a kísérletes természettudományokkal, az optimális mintavétel a geológiában számtalan nehézségbe ütközik, gyakorlatilag megvalósíthatatlan. Gondoljunk csak arra, hogy a mélyfúrási technológiák fejlődése ellenére is csupán néhány kilométeres (kivételes esetekben tíz kilométert is meghaladó) mélységből tudunk csak kőzetmintákat nyerni, a mélyfúrási vagy bányászati feltárás rendkívül költséges, a felszíni mintázást sok geológiai és egyéb tényező (például: fedettség) korlátozza.
Ugyanakkor az igen gyakran hiányos, szabálytalan eloszlású mintavételezés és ezt követő geológiai (ásványtani, kőzettani, geokémiai) elemzések, kiértékelés fontos, nagy költségkihatású gazdasági döntések alapja (például beruházások, bányászati tevékenység megkezdésére, hulladéktárolók kialakítására, környezetföldtani és mérnökgeológiai vizsgálatok stb.). Nyilvánvaló, hogy e döntések előkészítéséhez a rendelkezésre álló adatok bizonytalanságával számolni kell, és a bizonytalansági mutatókat fel kell használni a konkrét döntéseket megelőző kockázatbecslésben is.
Tradicionálisan a bizonytalanság jellemzésére a valószínűségelmélet módszerei állnak a kutatók rendelkezésére. Ezek alkalmazásának tapasztalataival, hiányosságaikkal számos tanulmány foglalkozik. Az utolsó harminc évben új bizonytalansági elméletek jelentek meg. Ezek az elméletek olyan kockázatelemzési eszközöket adnak a felhasználóknak, amelyek explicit módon számolnak az ismeretek gyakorlati hiányával. Típusosan e módszerek eredményei eloszlási függvénypárok lehetnek egy függvény helyett, úgy, hogy a két függvény közötti különbség az aktuális ismereteink csökkenésével nő. Így a döntéshozó megtudhatja, hol az a határ, ahol már nincs elégséges ismerete a vizsgált jelenségről. A bizonytalanságot tárgyaló ezen új módszerek jelenleg még nem annyira "érettek", mint a valószínűségi módszerek. Eredményeik általában szórtan, különböző szakterületek folyóirataiban jelentek meg. Fejlődésük hajtóereje ma főleg a mikrobiológia és a közgazdaságtan területéről, és nem elsősorban a mérnöki vagy természettudományok területéről származik.
Bárdossy és Fodor professzorok új könyve ezért is hiánypótlónak számít. Világos, pontos és érthető módon összegyűjti és kritikailag értékeli a különböző bizonytalansági elméletek alapjait, és e módszerek működését geológiai esettanulmányok példáin szemlélteti. Így minden bizonnyal nagy hatással lesz a geológiai kockázatanalízisre, és további tudományos vitákat indukálhat. A könyv nem csak a klasszikus földtudományi (geológiai) körben használható igen eredményesen. Közhely, hogy a földtudománytól elválaszthatatlan környezettudományban is óriási a kockázatbecslés szerepe, ami a természeti katasztrófák, környezeti problémák, a növekvő ipari termelés és emberi tevékenység hatására a közeljövőben csak tovább fokozódhat. A könyvben vázolt módszerek tehát az adatok bizonytalanságával és az ebből következő kockázatok becslésével foglalkozó kutatók, szakemberek érdeklődését kelthetik fel.
A könyv hat fejezetét gondosan válogatott irodalomjegyzék és a szakkifejezések értelmező szótára egészíti ki (ez utóbbi nagy segítségre lehet a témakörben kevéssé jártas olvasóknak). A bevezetést követő második fejezet a geológiában tapasztalható főbb bizonytalanságok és kockázatok, valamint ezek forrásainak áttekintését tartalmazza, és megadja a fontosabb definíciókat. A bizonytalanságok kezelésére szolgáló valószínűségi módszerek bemutatását (3. fejezet) a könyv súlyponti részét alkotó bizonytalanság-orientált matematikai módszerek ismertetése követi. E fejezetben különös, döntő hangsúlyt kapott a fuzzy rendszerek elméletének bemutatása és alkalmazási lehetőségeinek ismertetése. Az 5. fejezet a fuzzy módszer sikeres alkalmazásainak esettanulmányait tartalmazza. E fejezetben különös hangsúlyt helyeztek a szerzők a szilárd ásványi nyersanyagok telepeinek készletbecslésére, és bemutatták a fuzzy módszer alkalmazásának előnyeit a geológiai anyagok ásványos összetételének röntgendiffraktométeres és termikus módszerekkel történő meghatározásában is. Többek között - a paleontológiai biometria mellett - egy nagyon aktuális kérdést, a radioaktív hulladékok földtani közegben való elhelyezésének problematikáját is kimerítően tárgyalja a könyv.
A könyv első szerzőjének szakmai életútja garanciát jelent arra, hogy a geológia mind alap-, mind alkalmazott kutatási szempontból legfontosabb kérdései kerüljenek megfelelő tárgyalásra. Bárdossy György, az MTA rendes tagja terepi, majd bányageológusként kezdte pályafutását. Ezt követően a Magyar Állami Földtani Intézet, majd az MTA Geokémiai Kutatólaboratóriuma vezető, ásvány-kőzettani és geokémiai analitikai laboratóriumokat létrehozó és irányító munkatársa volt, majd a Magyar Alumíniumipari Tröszt főgeológusaként tevékenykedett. A bauxit geológiájával, bányászatával és az alumínium előállításával foglalkozó nemzetközi szervezet (ICSOBA) egyik megalapítója. Sokrétű elméleti és gyakorlati tapasztalatait magyarul, angolul, oroszul és kínaiul is megjelent, nagy nemzetközi sikerű bauxitföldtani kézikönyveiben foglalta össze. Az ELTE címzetes egyetemi tanára. 1997-ben Széchenyi-díjjal tüntették ki. Fodor János professzor a Szent István Egyetem Állatorvosi Kar Biomatematikai és Informatikai Tanszékének vezetője. 1991-ben a matematikai tudomány kandidátusa (PhD) fokozatot szerzett, 2000-ben habilitált. Fő szakterületei: operációs műveletek stochasztikus folyamatai, fuzzy halmazok elmélete, preferencia-modellezés és többkritériumos döntéshozás elmélete. A fuzzy halmazok elméletével és gyakorlati módszereivel foglalkozó nemzetközi szakfolyóirat ill. társaság vezető szervező egyénisége. (György Bárdossy - János Fodor: Evaluation of Uncertainties and Risks in Geology (New Mathematical Approaches for their Handling). Springer-Verlag, Berlin Heidelberg New York, 2004, 221 p.)