Magyar Tudomány, 2004/3 406. o.

Könyvszemle


Szabó Tibor:

Megkezdett öröklét

Dante a XX. századi Magyarországon

Több szempontból is nehéz bemutatni egy olyan könyvet, amely önmaga is arra vállalkozik, hogy más könyvek, tanulmányok, művészi feldolgozások hű tükre és lajstromba szedője legyen. Szabó Tibor közelmúltban megjelent kötete a 20. századi magyarországi Dante-recepció történetét kívánja - bevallottan is - a teljesség igényével az olvasó elé tárni.

Mielőtt közelebbről megvizsgálnánk munkáját, majd egy évszázadot vissza kell mennünk az időben. 1911-ben ugyanis megjelent egy tanulmánykötet Kaposi (Klein) József tollából, Dante Magyarországon címmel, melyben a nagy magyar dantológus részletesen beszámolt Dante hazai befogadásának szinte minden lényeges és lényegtelen mozzanatáról. Noha műve immár szinte csak a nagyobb könyvtárak raktáraiban lelhető fel, mégis, aki ma valamit meg szeretne tudni a korabeli magyar Dante-fordításokról (voltak szép számmal!), tanulmányokról, könyvekről, dantei ihletésű képzőművészeti vagy zenei alkotásokról, nem tehet mást, mint hogy fellapozza Kaposi József könyvét. A látszólag szerény, mások munkáit egyszerűen felsoroló és nagyon röviden értékelő gyűjtemény így válik megkerülhetetlen hivatkozási alappá, a magyar Dante-kutatás és -ismeret elévülhetetlen repertóriumává.

Szabó Tibor maga is "alapkönyvként", saját kutatásának "száz évvel korábbi előzményeként" hivatkozik Kaposi munkájára. Amikor tehát a most megjelent kötetet vesszük kezünkbe, óhatatlanul vissza kell nyúlnunk a nagy előd munkájához, s el kell mondanunk, hogy Szabó Tibor könyve méltó folytatása Kaposi úttörő vállalkozásának. Valószínű persze, hogy a Megkezdett öröklét sem fogja ugyan vezetni a könyveladási listákat, viszont az is könnyen prognosztizálható, hogy - miként Kaposi könyve - évtizedek múltán is komoly haszonnal forgatható kézikönyvként lesz számon tartva. Olyan munkával van ugyanis dolgunk, amely nem tűz ki más célt maga elé, mint hogy precízen, pontosan, összefogottan összegyűjtse mindazt, amit az utóbbi száz évben magyar kutatók, művészek, zenészek Dante kapcsán fontosnak véltek elmondani vagy megalkotni. Ebből következik, hogy a könyvet lapozgatva egy óriási adathalmazban találjuk magunkat, amelyből könnyen kiszemezgethetjük a számunkra érdekes tényeket, s bizony néhol igen meglepő összefüggések tárulnak szemünk elé. Azt is mondhatnánk, hogy egy magyar Dante-enciklopédia született Szabó Tibor jóvoltából - egy valódi enciklopédia összes előnyével és persze hátrányával.

Egy effajta repertórium létrehozása mindenekelőtt kitartó, szívós és alázatos kutatómunkát kíván: Szabó Tibor múlhatatlan érdeme, hogy szinte válogatás nélkül mindent összegereblyézett, ami Dante művével és személyével kapcsolatban napvilágot látott hazánkban az elmúlt évszázadban. A könyv végére illesztett irodalomjegyzék több száz tételének összeállítása már önmagában is értékessé teszi munkáját. De szerzőnk ezen bibliográfiai tételek mindegyikéről a főszövegben rövid összefoglalást közöl; tudományos tanulmányok és könyvek esetében idézi a legfontosabb megállapításaikat, megvilágítja gondolatmenetüket, míg a dantei ihletésű irodalmi, képzőművészeti vagy zenei alkotásokról rövid ismertetést közöl. Valószínű azonban, hogy Szabó Tibornak mégsem a kutatómunka és az ismertetések megszövegezése okozta a legnagyobb fejtörést könyve megírásakor. A hatalmas, mind minőségileg, mind mennyiségileg rendkívül heterogén forrásanyagot rendszerezni kellett, a Dante-tanulmányok és műalkotások kusza halmazát egy mások számára is követhető szálra valamiképp mégiscsak fel kellett fűzni. A kétszázötven oldalnyi adathalmazt tematikusan, illetve az adott témakörökön belül kronológiai sorrendben tálalja elénk a szerző. A könyv ennek megfelelően négy nagy fejezetre oszlik: egy rövid bevezetést követően először a Dante-fordításokról, valamint fordításkísérletekről olvashatunk (17-61.), majd a tudományos kutatás létrehozta, s szerzőnk szerint alapvetően "vallásos", illetve "laikus, evilági" interpretációkra osztható Dante-értelmezések kerülnek terítékre (63-153.). A harmadik fejezet a művészi recepció bemutatását célozza: olyan irodalmi, képzőművészeti, zenei, drámai, sőt televíziós és rádiós alkotásokat ismerünk meg, melyek valamiképp Dantéhoz köthetőek (155-198). Negyedikként a hazai oktatás Dante-képét bemutató, valamint a magyar és külhoni dantisztika kölcsönhatásairól írott fejezet zárja a kötetet (199-227.).

Az így összeállt munkának persze vannak gyenge pontjai is. Ezek persze nem Szabó Tibor feldolgozásának gyengeségei, inkább az általa választott tudományos tárgyalás óhatatlan velejárói. Egy alapvetően leíró jellegű, teljességre törekvő repertórium nem igazán tudja súlyozni az általa bemutatott tételeket. Vagyis amikor mindent be szeretnénk mutatni, nem lesz módunk arra, hogy a valóban jelentős Dante-tanulmányokat súlyuknak megfelelően kiemeljük a kevésbé meghatározó írások sokaságából. Csak egy példát említenék. A közelmúltban két igen jelentős Dante-tanulmánykötet látott napvilágot Pál József ("A silány időből az örökkévalóba...", JATEPress, Szeged, 1997) és Kelemen János (A Szentlélek poétája, Kávé Kiadó, Budapest, 1999) jóvoltából. Noha teljesen eltérő módon, mindketten a dantológia egyik legvitatottabb, évszázadokon átívelő kérdését, a dantei költészet és bölcselet, a poézis és a szent doktrína viszonyának mibenlétét tárgyalják. E nemzetközi mércével mérve is kimagasló munkák ismertetése egy-egy oldal terjedelmet kap az előttünk lévő könyvben, éppen annyit, amennyit az a három - valljuk be, kérdésfeltevésükben sem túl érdekfeszítő - tanulmány, melyek a Pokol sorainak számát kutatják.

Hangsúlyozom, mindez inkább a választott kritikai műfaj következménye, miként mindezzel összefüggésben az is, hogy az egyes Dante-írásokról Szabó Tibor a legritkább esetben közli saját vagy a tudományos közvélemény vélekedését. Hű krónikásként mindent lejegyez, a véleményalkotás lehetőségét meghagyja olvasóinak.

A munka egyetlen valódi hibája, hogy noha a teljességre tör, néhány fontos adat mégsem került be az egyébként valóban impozáns listába. Itt is csupán egy példát hozok. A Szabó Tibor által is ismertetett Helikon Dante-szám egyik egységét a Pokol 26. énekéről írott interpretációk képezik, s ezek között, a legismertebb dantisták tanulmányai mellett szerepel a magyar Hoffmann Béla rendkívül színvonalas dolgozata is. Ám e munkáról a könyvben semmit nem tudunk meg, s a bibliográfiában sem szerepel tételként. Ilyen kifogásokat ugyanakkor könnyű megfogalmazni, hiszen egy több száz tételes adatbázis létrehozásakor szinte óhatatlanul kimaradnak, elvésznek dolgok. A recenzens viszont nem mehet el szó nélkül mellettük.

De végső elemzésben mégis miről tudósít, mit dokumentál ez a kötet? Már maga az a tény, hogy meg lehetett írni egy ilyen összegzést, azt sugallja, hogy a hazai Dante-kultúra erős bázisra tekinthet vissza, s hogy Magyarországon Danténak van egy nem túl kiterjedt, mégis értő olvasótábora. Egyet kell értenünk ugyanakkor a szerző konklúziójával, mely szerint "nagyrészt csak a művelt rétegekhez jut el hazánkban a költő-filozófus-teológus Dante" (228.). Hogy a szélesebb közönség is megismerje és megszeresse a nagy firenzeit, még számos munkája akadna a magyar italianisztikának. Hiányoznak az elméleti összefoglalók, Dante-monográfiák, valamint a költő életművének mélyebb megértését szolgáló kommentárok. Hiányérzetünket azonban mindenképp mérsékli Szabó Tibor most megjelent munkája.

Mátyus Norbert


Fogalmi rend és nyelvi történés

Indokolt-e, s ha igen, milyen eredményre vezethet az összevetés József Attila esztétikai töredékei és Hans-Georg Gadamer filozófiai hermeneutikája között? A kérdés felvetődése és a korántsem magától értődő felelet kimunkálása a 2000 áprilisában Miskolcon megtartott, József Attila életművének újraolvasását célul kitűző konferenciához köthető. Az alkalmat, amelynek hatására Fehér M. Istvánnak a gadameri gondolatvilág irodalomtudományi jelentőségéről tervezett előadása előbb témájában módosult, utóbb önálló kötetté növekedett, úgyszólván véletlenül adódóként írja körül a József Attila esztétikai írásai és Gadamer hermeneutikája című végleges változat Bevezetése. A nagy ívű, egyszersmind érvmenetében és stílusában egyaránt a beszélgetés jegyeit hordozó tanulmány szerkezetét az eredeti elképzelés "menetközben" történő átalakulása mint történés-jellegénél fogva valódi hermeneutikai tapasztalat alakította (vö. 13-14.). Az elkészült könyv a hermeneutikai művészetfelfogás bemutatását (I. fejezet), majd a "József Attila művészetelméleti írásai és az esztétika hermeneutikai horizontja" közötti összefüggések és párhuzamok (II. fejezet) illetve eltérések és szembenállások (III. fejezet) végiggondolását követően arra a kérdésre keres választ, hogy mivel magyarázhatók a felmutatott párhuzamok és eltérések (IV. fejezet); végül rendszerező igénnyel von le néhány lényeges következtetést két lépésben: előbb "irodalmi szöveg és filozófiai szöveg" viszonyát taglalva, elméleti kitekintés formájában (V. fejezet), majd egy, a zárszó szerepét is betöltő, Martin Heidegger Friedrich Hölderlin költészetéhez fűzött magyarázatainak beszédmódjára reflektáló eszmefuttatás erejéig.

Közvetlen hatás természetesen egyik irányban sem feltételezhető Gadamer és a magyar költő között. Benedetto Croce a II. világháború idején legalább egy kései tisztelgés erejéig viszonozhatta azt a figyelmet, amellyel esztétikáját József Attila művészetmetafizikai töprengése kitüntette; utóbbi párbeszédét az esztétikai tudat gadameri kritikájával azonban már csak a hatástörténeti rekonstrukció munkája hívhatta létre. A jóindulatú rávetítés utólagosságához férkőző kételyre s az óhatatlanul felmerülő kérdésre, hogy ti. "nem követelünk-e túl sokat egy fiatal költőtől, amikor Heidegger- és Gadamer-szerű úgymond »szakfilozófusokkal« állítjuk párhuzamba" (121.), Fehér M. a József Attila-filológiára hivatkozva ad a költő spekulatív tehetségét méltató választ (vö. 122.). A filozófusi illetékesség elismertetésénél fontosabb azonban a szerző ama meggyőződésének következetes érvényesítése, hogy a párhuzamok és különbségek nem pusztán egy kivételesen mozgékony ifjú elme önkéntelen találatai. Ha a feltárt szöveghelyek nem élet- és művelődésrajzi adatokkal kimutatható hatás folytán (mintegy metonimikusan), de nem is a különbözők együtt- vagy együvélátása következtében (szövegeken túli metaforikus teljességet sugallva) kapcsolódhatnak Gadamer eszmeiségéhez, akkor e kapcsolódás az előfeltevések folyamatos elmozdulásában folytatódó, lezáratlan dialógus figurája szerint írható le. A hatástörténet eseményei a művészet-filozófia-élet fogalomhármasa kijelölte vonatkozásrendszer (vö. 68. kk.) meggondolásának eleven hagyományán belül következnek be, s nem másként, mint a bennük formálódó utókor általuk is létrehívott horizontjában válnak megragadhatókká. Fehér M. István könyve ebbe a dialogikus beszédtörténésbe kapcsolódik be, amikor, miután ismertette az újkori esztétika előfeltevéseire irányuló gadameri bírálatot, a belőle merített szempontokat - annak a hangsúlynak megfelelően, melyet az Igazság és módszer az alkalmazás műveletére helyez - azonnal munkába is állítja. Gadamer hermeneutikája azáltal, hogy visszaperli a művészet megismerésértékét (vö. 100.), "jelentős magyarázóerővel rendelkezik számos korabeli törekvés - alkalmasint önmaga előtt sem tudatosított - elméleti kiindulópontja számára" (133.); ezért válhat a József Attilánál rendre "felvillanó" hermeneutikai távlat észlelésének inspirációs forrásává (vö. 89.).

Fehér M. István a Töredékek bevezető mondataira felfigyelve méri fel a vizsgálódás tartományát, s választja kiindulópontul az alábbi idézetet: "míg szemléletünk a maga valóságos lényegében ragadja meg a művészi tényt, addig a művészetről való fogalmaink zavarosak" (17., vö. 18.). Az idézethez fűzött kommentár előbb a főmondathoz kapcsolódva bont ki "elmélettörténeti vázlatot" (34.), körüljárva Gadamer álláspontját, mely szerint "az esztétikai megkülönböztetés" a valóságtól elkülönült szférát létesít, és a világidegen (valótlanított) műalkotásnak készít helyet. Ezután fordul az egybehangzások felé, s tér ki egyebek közt az előzetes megértés fogalmának megfelelőire, kivált pedig a Gadamer megértésmodelljében heurisztikus fontosságú játék József Attilánál is azonosítható ontológiai jelentésére. A hermeneutikai művészetfelfogás elemzése ugyanakkor utat nyit az esztétikum öntörvényűségének állításában rejlő ambivalencia megfontolásához. A párhuzamok és eltérések filozófiatörténeti összefüggéseit mélyebben feltáró IV. fejezet kettős perspektívában, az előzmények meghatározó súlyát és továbbgondolhatóság irányait, a metafizikai tradícióhoz való kötődés kitartó megnyilvánulásait és a határszegésre indító hermeneutikai sugallat jeleit egyidejűleg mérlegelve teszi hozzáférhetővé a József Attila esztétikai gondolkodását is formáló szellemi közeg hatását. Lukács heidelbergi kézirataiban a műalkotás "öntörvényű mikrokozmosz"-ának hangoztatása (idézi F. M. I., 140.) - s ezzel együtt a művészetfilozófia emancipációja - egyrészt alkalmasnak látszott a valóságvesztés visszafordítására, a látszat, az önkény, a tetszés, a kikapcsolódás világába utalt művészet (vö. 33.) saját létjogának később Gadamernél kiteljesedő megalapozására, de éppígy az esztétika "metafizikai hiposztazálásának" meghaladására is. Másrészt viszont az egymást "kölcsönösen és intenzíven" átható logikum és esztétikum képzetének lukácsi elmarasztalása végső soron az igazság és a szépség különválasztását erősítette meg, igazolva Gadamer kritikai észrevételét: "az autonómiájáért harcoló esztétika föladta a művészet tapasztalatában rejlő igazságigényt, önként kivonult a megismerés- s igazságigény területéről" (140.).

Az élményesztétikával szembeforduló Lukács korai írásainak vizsgálata teremti meg azt a hátteret, amely előtt élesebben exponálható az esztétikai töredékeket a hermeneutikai művészetértéstől elválasztó elvi különbség oka. A fiatal költő-filozófus crocei közvetítésű elkötelezettsége az ismeretelméleti kettőzés metafizikai-antropológiai hagyománya iránt - azaz érzéki és racionális, szemlélet és fogalom (az esztétikai töredékekben: intuíció és fogalom) szembenállásának elfogadása - mindössze azt teszi lehetővé, hogy a hermeneutikai látásmód, mely a "tiszta" szemléletet eleve a megértésbe gyökerezteti és abból származtatja, csak József Attila "szisztematikus törekvései peremén" bukkanjon föl (115.). A rögzült képleten azonban túlmutat gesztusa, mellyel a szintetizáló ihletet mint "a szemlélet és a gondolat ellentétében való egység"-et (idézi F. M. I., 119.) harmadikként odaemeli a hagyományos megismerésformák dichotómiája mellé. Alighanem ez a mozdulat világítható meg leginkább olyan eseményként, amely töredékben maradt elméleti munkásságát a hermeneutikai gondolkodás modern történetének összefüggésében teszi értékelhetővé, s amelynek felismerése a lírai életmű újraolvasását is befolyásolhatja. E költészet vonatkozásában ugyanis a Beney Zsuzsa szerint "komplexitásukban lefordíthatatlan darabok"-kal való szembesülés jelenleg is élő kérdést hordoz. Márpedig a vers "rejtélye" nem kutatható a modernség ama fejleményének tudatosítása nélkül, amelyek során a filozófiai beszéd ráeszmél saját fogalmainak nyelvínségére és az irodalom értelemteremtő médiumának megkerülhetetlenségére. Vagyis a léttapasztalat nyelvi metamorfózisainak arra a következményére, hogy - Fehér M. István summázatával - "ha megváltozik a szó, megváltozik a dolog" (190.). (Fehér M. István: József Attila esztétikai írásai és Gadamer hermeneutikája. Irodalmi szöveg és filozófiai szöveg. Pozsony, Kalligram, 2003)

Mártonffy Marcell


Áldozat és szenvedély -

tudósportrék

Szerkesztette Szirtes Gábor

A könyv tizenöt interjút tartalmaz. Mindegyikük alanya tagja a Magyar Tudományos Akadémiának, és valamiképpen kötődik Pécshez, a Pécsi Akadémiai Bizottsághoz: vagy a Pécsi Tudományegyetem tanára vagy a Kaposvári Egyetemen keresztül - amely a pécsi régióban helyezkedik el - kapcsolódik a bizottsághoz, illetve a pécsi tudományossághoz.

A tizenöt tudós közül nyolc, a többség (ha Hámori Józsefet is - joggal - ideszámítjuk) orvos (sőt Borhidi Attila botanikust is ideszámítva, úgy fogalmazhatunk, hogy kilencen a biológiai és orvosi tudományok területén dolgoznak), négy az agrárterületről kerül ki, és csak egy, Ormos Mária történész a humán és társadalomtudományok területéről. Ez a megoszlás nagymértékben jellemző a pécsi tudományosságra, amely különösen erős az orvostudományokban. A kötetben szereplő orvostudósok annak a nagy nemzedéknek a neveltjei, amelyet többek között Lirsák Kálmán, Szentágothai János, Környey István, Kerpel-Fronius Ödön, Romhányi György neve fémjelez.

Az egyes interjúkat rövid, az interjúalanyra, illetve legfontosabb adataira vonatkozó rész vezeti be. Ez a különböző esetekben annyira nem "standardizált", hogy előfordul, még a szóban forgó személy születési éve sem derül ki belőle.

Az interjúkban, amelyeket egyébként három személy: Cseri László, Kozma Ferenc, Méhes Károly Gyula vett fel, az ilyen esetekben szokásos kérdések szerepelnek: a megkérdezett szakmai érdeklődéséről, eredményeiről, de magánéletéről, szórakozásairól is. Mindezekből általában igen érdekes olvasmányos anyag alakul ki. Ezekre, illetve a könyvben szereplő tudósok mindegyikének életére jellemző az, ami a könyv címében szerepel: áldozat és szenvedély.

Az interjúk közül nehéz lenne egyiket vagy másikat kiemelni. Inkább az ismertetett eredmények közül két olyan megállapítást idéznék - annak jellemzésére, hogy az interjúkban mennyire nem csak személyes vonatkozások szerepelnek -, amely a közhiedelemmel, a társadalomban meggyökerezett felfogással ellentétben áll.

Az egyik a sokat szidott peszticidekre vonatkozik, a másik a radioaktív sugárzásokra. "A peszticidek használata teszi lehetővé a termésbiztonságot és az éhínség elkerülését, túlzott háttérbe szorítása pedig növeli a terményekben és élelmiszerekben felhalmozódó mikotoxinok - gombák által termelt mérgező anyagok - által előidézett humán- és állategészségügyi problémákat." (Horváth József) "...a sugárhatás mértékét vizsgáltuk az emberi szervezetben. A legfontosabb eredményem ezen a területen, hogy az igen alacsony sugárdózis nem károsít, ugyanis az volt eddig az alaptétel, hogy a legkisebb sugárzás is káros. A káliumos oldattal megállított békaszívet radioaktív izotóppal meg lehet indítani, vagyis a sugárzás ingerként is hat. A zöldeknek, akik megijednek egy kismértékű radioaktív sugárzásnövekedéstől, fogalmuk sincs erről. Pedig a sugárzást lehet a legpontosabban mérni úgy, hogy egyenként számlálom az elektronok, kvantumok számát. Amikor Csernobil után a tejben mértek 400 impulzus/szekundumot, attól nagyon megijedtek. Pedig az emberben lévő természetes kálium 4000 impulzus/szekundum bétasugárzást ad le. Egymást sugározzuk kölcsönösen, s ez bizonyos mértékig hozzájárul az életműködéshez. És még mindig sokan elfogadják azt a tantételt, hogy még a legkisebb radioaktív sugárzástól is félni kell, mert a zöldek tudatlanságból ezt tanítják." (Tigyi József)

Meg kell állapítanunk, hogy a Pécsi Akadémiai Bizottság és a Pannónia Kiadó nagyon fontos feladatot teljesített az interjúkötet közreadásával, mert ahogy Vizi E. Szilveszter, az MTA elnöke a bevezetésben megállapítja: "A tudósportrékból, tudósokkal készített interjúkból álló kötetek elsődleges célja reflektorfénybe állítani az alkotó embert a szakma, a szűkebb társadalmi környezet és a nagyközönség előtt." (Szirtes Gábor (szerk.): Áldozat és szenvedély - tudósportrék. Az MTA Pécsi Területi Bizottsága - Pannónia Kiadó, Pécs, 2003)

Berényi Dénes


A külső szakértő szemével némely égető orvosi kérdésekről

Bárdos György tankönyvnek "álcázott" hasznos vademecumja a testi bajok lelki összefüggéseiről

Bárdos György, országosan ismert agybiológus szerző, viselkedéskutató, szokatlan könyvet írt hallgatói számára az emberi belső szervrendszerek magasabb agyi kapcsolatairól. Rendhagyó kötet, mert - a szerző bevallása szerint - sem nem orvosi, sem nem pszichológiai, de még csak nem is biológiai jellegű munka, hanem napjaink nyomasztó gondjáról, az ember lelki életének testi összefüggéseiről olvasmányos stílusban régebbi és újabb gondolatokat ötvöz. Méghozzá egyáltalán nem az orvosi hivatás és szakma beavatott és sokszor elfogult művelőinek szemszögéből, hanem a viselkedésélettanban és az orvosi pszichológiában egyaránt otthonosan tájékozódó, művelt biológus nézőpontjából. Ez a friss, néha rácsodálkozó szemlélet olyan súlyos, határterületi kérdéseket boncolgat, amelyekre a közelmúlt és a jelen orvosképzése alig, vagy csak igen szórványosan világít rá. Ezek közül a sarkalatos problémák közül kiemelendő az ún. pszichoszomatikus orvoslás témaköre, amely még ma is jobbára mostohagyermeke a klinikai medicinának.

Az ízléses nyomású könyv bevezetése rögtön néhány, a továbbiakban részletes kifejtésre kerülő, alapfogalmat tisztáz. Maga a munka három nagyobb részt foglal magába, ezeken belül kilenc fejezetre és számos alfejezetre tagolódik. Az első nagyobb rész a biológiai alapokat, a második a lelki és a vegetatív jelenségek összefüggésrendszerét, a harmadik pedig e kölcsönhatások kórtanát állítja a középpontba. E részeken belüli kilenc fejezet mindegyikét, modern tankönyvhöz illően rövid áttekintés fejezi be, méghozzá "box"-szerű keretbe zártan.

Az első fejezet a zsigeri érzékelésről szól. Még manapság is eléggé hézagosan ismert terület az orvosi gondolkodásban. Maga a szerző annak idején ezt a témakört behatóan és sikeresen kutató közösség tagjaként indult tudományos pályáján, így nem véletlen, hogy a belső szervekből kiinduló információk sorsát méltó módon, kellő súllyal tárgyalja. A második fejezet az agyból a zsigerekhez futó vegetatív pályákat és központokat ismerteti, ezt a tematikát a hagyományos tankönyvek is bőven kimerítik. Itt viszont az újabban nagy jelentőségűnek tartott bélidegrendszerről olvashatunk friss adatokat és nézeteket.

Kissé hiányérzetet keltő, de korrekt a munka harmadik fejezete, amely a szervezet vegyi háztartásáról, jobbára a védelmet szolgáló immunrendszerről szól. Hatalmas, ma már teljesen különálló diszciplína ez, amelynek még vázlatos ismeretanyaga is óhatatlanul túlnövi egy ilyen kis kézikönyv kereteit. Bárdos György ezt a nehézséget láthatóan felismerte, ezért mondanivalóját az immunkészülék és a belső elválasztású hormonhálózat kapcsolatára összpontosította.

A munka negyedik fejezete már átvezeti az olvasót a szerző gondolatmenetének fő magvához, a belső háztartás egyensúlyának, az ún. homeosztázisnak taglalásához. Ez az orvosi szempontból is fontos jelenségkör, lényegét tekintve, a vegetatív idegrendszer és az imént említett hormonális készülék együttműködéséről szól. Az ötödik fejezet logikus folytatása ennek a neuroendokrin szabályozásként is számon tartott tevékenységnek: nevezetesen a humán motivációk és az emberi érzelmek óriási témaköre rövid és tömör vázolását foglalja magába. Szerző okfejtése itt is világos, legfeljebb a fejezet belső arányaival lehet problémánk: az emocionális jelenségek tárgyalása a motivációk rovására jobban sikerült. Talán előnyösebb lett volna e két rokon tevékenységet külön-külön alfejezetben górcső alá venni.

A könyvnek mintegy a fele terjedelmét kitöltő harmadik rész, a maga négy fejezetével és számos alfejezetével tulajdonképpen a munka gerincét alkotja: joggal kapta A pszichovegetatív kölcsönhatások patológiája címet. Hiszen, mint e recenzió elején már szó volt róla, főképpen a betegségekről szól a kötet. Egy kívülálló szakértő mond véleményt a medicina egyik legvitatottabb kérdésköréről, a belső szerveknek az ember pszichikus szférájával való kölcsönös kapcsolatáról. Megjósolható, hogy ez a harmadik rész váltja majd ki az olvasók, főképp a hallgatók legélénkebb érdeklődését. Egyben esetleg provokálhatja némely konzervatívnak minősíthető orvosok elhatárolódását is.

A hatodik fejezet, a maga sokrétű, egymással sokszor ütköző felfogásainak kiegyenlítési törekvéseivel sok hívet, de több ellenzőt is toborozhat. Gondolok itt például a különböző, egymást kizáró családmodellek vagy a különféle "megküzdési" stratégiák leírása nyomán kialakuló helyeslő avagy kételkedő vélekedésekre. Hasonló kétarcú mondanivalót tükröz a következő, hetedik fejezet is, amely A pszichoszomatikus betegségek jellegzetességei címet viseli. Ebben a fejezetben Bárdos György behatóan tárgyalja a közkeletűen "pszichoszomatikus"-ként jelölt kórképek némelyikét, így a magas vérnyomás betegséget, a gyomor-nyombélfekélyt, az irritábilis vastagbélbántalmat stb. Mindezeket szociokulturális keretbe foglalja, anélkül azonban, hogy megfeledkezne egyéb, lényeges kóroktani tényezőkről, mint az életmódbeli és egyéb rizikófaktorok, bakteriális fertőzések, és egyebek.

Az avatott viselkedéskutató szerző nagy merészséggel nyúl a munka nyolcadik, utolsó előtti fejezetében a gyógyítás kényes kérdéséhez. Miután kifejti a hagyományos orvosi eljárások korlátozott eredményeiről alkotott nézeteit, sorra veszi a legelterjedtebb pszichoterápiás módszereket. Nevezetesen a visszajelzéseken alapuló ún. biofeedback tréninget, az izomlazításon nyugvó relaxációs módszereket, valamint a legkomplexebb "életmódterápiákat". A tankönyvzáró 9. fejezet szinte filozofikus, töprengő, személyes hangvételű írás, bevallottan Bárdos György egyéni felfogásának tükre. Lényegében derűlátó látásmódja szerint sok betegség kialakulásának legfőbb pszichikus okát a lelki nyugalom, a kiegyenlített személyes és társas harmónia eltolódásaként lehet jellemezni. Zárógondolatként az egyéni önépítésen és a szociális viszonyok sokféleségének elfogadásán alapuló összhang szakadatlan ápolását ajánlja a lelki egyensúly alapkövetelményeként. Ez egy könnyen lapozgatható, optimista vademecum, hasznos, hiánypótló kézikönyv. Olvasmányos tankönyv, amely a maga név- és tárgymutatójával, bőséges irodalmával, világos vázlatrajzaival komoly sikerre számíthat a hallgatók és más, kíváncsi, nyitott érdeklődésű olvasók körében. (Bárdos György: Pszichovegetatív kölcsönhatások. Scolar Kiadó, 2003. 350 p).

Ádám György

az MTA r. Tagja


Sipos Lajos:

Babits Mihály

Biográfiát írni - egy teljes élet történéseinek pontos feltárását vállalva - emberpróbáló feladat. Irodalomtörténeti biográfiát írni - amely az előzőeken túl még megköveteli az oeuvre, a kiadvány- és recepciótörténet, az irodalmi hatás- és kapcsolatrendszer teljes ismeretét is - még több és nehezebb munkát jelent. Babits Mihály biográfiáját megírni - ismerve az életmű szokatlan nagyságát és változatosságát, az élettények sokaságát, a homályban lévő, vitatott és tisztázatlan kérdések számát, a társadalmi szerepek sokaságát, személyisége megítélésének korabeli és későbbi ambivalenciáját - már szinte lehetetlen vállalkozás. Csak az vállalhatja, aki évtizedeken át ezzel a hatalmas életművel és annak létrehozójával foglalkozott. Jó, hogy az is vállalta: Sipos Lajos, az ELTE BTK tanára, Babits műveinek kritikai sorozatában a levelezés-, dráma-, próza- és tanulmányköteteket összeállító kutatócsoport vezetője, a kritikai kötetek és a Babits-könyvtár főszerkesztője.

A vállalkozás nagyságáról és indokoltságáról mindennél többet mond, ha elsőként a források fejezetét ütjük fel, a felhasznált irodalom listáját. Az irodalomjegyzék 119 tételt tartalmaz. A legkorábbi, Bőhm Vilmos: Két forradalom tüzében című írása, 1923-ban jelent meg Münchenben. Ezt követik a Babits-emlékkönyv írásai 1941-ből, majd azon irodalomtörténészek munkái - mint Rába György, Belia György, Éder Zoltán, Apró Ferenc, Téglás János, Csányi László, Gál István és a tárgyalt kötet szerzője -, akik vállalták a polgári, a katolikus Babitscsal való foglalkozás ódiumát. A források további csoportját a szekszárdi kutatók munkái, majd a centenárium körül megjelent szövegkiadások és tanulmányok képezik. A legfrissebbek és talán a legfontosabbak a kritikai kiadásra szerveződött két kutatócsoport munkái: a kézirat- és levélkatalógus, a levelezés- és prózakötetek, a Babits-könyvtár darabjai és a kutatók sorra megjelenő tanulmányai. Hogy mily mértékben dúsult fel Babits körül a tény- és ismeretanyag, azt jól mutatja, hogy az irodalomjegyzékben több mint ötven százalékot képviselnek az 1989 után megjelent tételek! Ez egyben rámutat a biográfiaírás szükségességére is: hiszen a rendelkezésre álló forrásanyag megkétszereződött!

A szerző a műfaj korlátait kitágítva tesz eleget ennek a feladatnak. Ezernyi rögzített adat ismeretében és felhasználásával nem csupán életrajzot ad, de pályarajzot is, utal a korszak irodalmi mozgásaira, kapcsolja a történeti hátteret. Ez utóbbit - a terjedelmi korlátokat szem előtt tartva - nagyon sajátos módon teszi. Nem folyamatosan változó történelmi háttérbe ágyazza Babits életének tényeit, hanem a korszak politikatörténetét kapcsolja annak irodalomtörténetéhez. Ez Babits esetében különösen érdekes összevetésekre ad alkalmat, illetve annak rögzítésére, hogy Babits a kanti embereszménytől indulva, s eljutva a maga nagyon pregnánsan elkülöníthető nézetrendszeréig, mindig határozottan elkülöníti a "politikus lét"-et az abszolút eszményt követő "művész lét"-től. Ennek talaján állva álláspontja sohasem közelíthető meg a politika vagy a köznapi gondolkodás oldaláról, s különösen nem progresszió és reakció, jobb- és baloldal hatásmezejében. Így lesz sajátosan babitsi álláspontja - hogy csak néhány példát említsünk - a nemzetiségi kérdésről fogarasi tartózkodása idején, 1918-ban, az Európai Államszövetség tervét dédelgető kiáltvány létrehozásakor vagy a Felvidék visszacsatolásának időszakában. Így lesz mindig konokul azonos, ám mégis változó - de sosem váltó - önmaga, akinek álláspontját semmiféle külső hatás és megfontolás nem téríti el, s aki - ennek köszönhetően - egyedül áll, s a baráti, harcostársi meg nem értés ugyanúgy kíséri egész életén át, mint az ellenérdekűeké.

A munka másik nagy erénye a filológusi aprólékosság és pontosság. (A szerző - pontosan nyomon követhetően - a lehetséges források teljes körét használta: az életmű mellett a bibliográfiák adatait, a több tízezer levelet, naptárakat, publikált és publikálatlan naplókat, évkönyveket, irattári és levéltári anyagokat, újságokat, folyóiratokat, peranyagokat, hivatalos dokumentumokat, alapítványi és társasági iratokat.) Szinte hihetetlen, mennyi új részlet és - nagyon is fontos - apró adat fért ebbe a közepes terjedelmű kötetbe! Csak egyetlen példát vegyünk erre, a gyermek, az elemi és középiskolás Babitsot érő irodalmi hatásokat, s azok eredményét. A szerző már a család történetének vázolása során rámutat "a művészeteket művelő vagy tisztelő ősök"-re, felvillantja a gyermekeinek Aranyt, Vörösmartyt és Puskint szavaló édesanya alakját. Aztán következik az első, önállóan olvasott regény, az édesapa által előfizetett első folyóirat, Az Én Újságom. Majd hosszasan időzik a gyermekkor élénk képzelet szülte képeinél, álmainál, az olvasói fejlődésnél, a váltásnál Vernéről, Jókairól, Vas Gerebenről Petőfire, Aranyra, Vörösmartyra. Aztán - tizenöt évesen - az első megjelenés, Julius Sturm versének átültetésével a Szekszárd és Vidékében, s a gimnáziumi önképzőkörben már az irodalmi műfajok és szerepek sokfélesége, ahol emlékbeszédet mond, szaval, előadást tart, fordít és írásokat bírál. Sipos Lajos mindezen adatok részletezésével vázolja fel a költővé, íróvá érő Babits habitusát, "aki az ismeretszerzésben, a szellemi tevékenységben az énkifejezés alkalmait kereste", s akit erre "szembetűnő koraérettsége, mégpedig a koraérettség tehetségszféra-specifikussága" tett alkalmassá.

Babits ezen biográfiájából - előfeltevések és elfogultságok nélkül - minden korábbinál többet és pontosabbat tudhatunk meg. Új adatok és részletek egész sora, olvassuk akár a Babits egyetemi éveiről szóló fejezetet, akár tanáréveinek intézményi rajzait, az 1918-19 történéseiben végre tiszta és pontos összképet adó oldalakat, a Nyugat körüli eseményeket vagy Babits akadémiai tagságának adatait. Alapos, ahol arra van szükség, részletes, de kellően visszafogott, ahol személyes érzékenységet sérthet, mint a Csinszka-közjáték vagy Babits házasságának és betegségeinek vázolásában. Minden eddiginél részletesebb Babits személyes kapcsolatainak rögzítésében is. Ezzel kapcsolatos egyetlen kritikai észrevételünk is: hiányoljuk a névmutatót, amely segíthetne a más érdekű gyors adatszerzésben és tájolásban. Dicsérnünk kell viszont - az eddigieken túl - a szöveg jó ritmusát és stílusát, s a merev időrendet jó érzékkel esetenként feladó szerkesztési elvet. Végezetül rögzítsük még azt is, hogy ez a kötet - minden felhalmozott rész-tudás, közreadott és még kéziratban lévő forrás, adatközlés és tanulmány eredményét felhasználva - az első teljes Babits-biográfiánk, amelyet egyaránt haszonnal forgathat a Babits-kutató, a tanár és a diák s a művelt nagyközönség. Köszönet érte a szerzőnek és a kiadónak. (Sipos Lajos: Babits Mihály. Élet-Kép sorozat. Elektra Kiadóház. 2003. 227 p.)

Csokonai-Illés Sándor


<-- Vissza a 2004/3 szám tartalomjegyzékére
<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra
[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]