Magyar Tudomány, 2004/11 1246. o.

Bemutatkozik az MTA II. Osztálya

Fehér Márta

az MTA doktora, egyetemi tanár, BMGE Filozófia és Tudománytörténeti Tanszék - feherm @ filozofia.bme.hu

Historia magistra scientiae?

(A tudománytörténet-Írásról)


A tudománytörténet-írás1 csak viszonylag későn, a 20. században vált akadémiai diszciplínává (az első tudománytörténet tanszéket Auguste Comte javaslatára 1892-ben alapították meg a College de France-ban, s az első tudománytörténész-kongresszust 1900-ban tartották), de voltaképpen több mint kétezer éves múltra tekinthet vissza, és igen jelentős változásokon ment át maga is a története folyamán, kivált az utóbbi három-négy évtizedben. A kezdetek a görög antikvitásra nyúlnak vissza: az i. e. 4. századi matematikus, Eudémosz a források szerint matematika- és csillagászattörténeti munkát írt, amely azonban nem maradt fenn. Az i. sz. 5. században élt Proklosz Euklidészről vagy a 6. századi Szimplikiosz Arisztotelész fizikájáról írott munkája is tartalmaz tudománytörténeti jellegű utalásokat számos korábbi matematikus illetve természetfilozófus munkáira. A késő középkori nagy-skolasztika a korábbi, főleg antik auktorokat kommentálva a történeti dimenzió úgyszólván teljes kizárásával kortársakként kezelte.2

A modern tudománytörténet-írás kezdetei az 1660-as évekre, az első újkori tudományos akadémiák: a Royal Society és az Académie des Sciences kutatási beszámolóira (főként a Transactions of the Royal Society-ra) nyúlnak vissza. Az elvégzett kísérletek eredményeiről és kudarcairól, a természeti jelenségek magyarázatául előterjesztett elméletek körül zajló vitákról készült feljegyzések krónikaszerűen rögzítik, mivel foglalkoztak a tudós társaság tagjai, mi érdekelte őket, hogyan jártak el, miben értettek egyet és miben tért el a véleményük a természet megismerése során. Ezek a feljegyzések azonban az újfajta tudományos megismerő tevékenység dokumentálását, nem pedig múltjának feltárását célozzák. A 18. században azután megjelennek az első diszciplína-történeti munkák (például Jean Etienne Montucla matematikatörténete, Joseph Priestley optika- és elektromosságtan-története). A Felvilágosodás (Denis Diderot, Condorcet) tudományszemlélete azonban nagymértékben ahistorikus. Eszerint az emberiséget a vallási babonák sötét uralma alól felszabadító valódi tudás a 17. századdal, Galileivel és Newtonnal kezdődik, s ami előtte volt (az arisztoteliánus fizika és kozmológia jegyében folytatott megismerés) puszta spekulációnak és sötétben botorkálásnak tekinthető. Ebben a korban születik meg a tudományt övező mitológikus-ideológikus elképzelések sok (máig élő) eleme is. Így az a felhőtlenül optimista nézet, amely szerint a tudomány az emberi progresszió legfőbb motorja, a feltétlen és univerzális közjó, az igazság feltárója és közkinccsé tevője.

A 19. század első felében a természettudományos eredmények egymást követő sorában fejlődési ívet felrajzoló művek (William Whewell, John Stuart Mill) is megjelennek. Ekkor alakul ki a tudományfejlődés ún. kumulatív felfogása, amely szerint a tudomány haladása az ismeretek egyszerű bővülését, felhalmozódását jelenti, melynek során a már elért eredménytől az újabb eredményig - utólag visszatekintve - logikus, ám a felfedező tudóstól a maga korában különleges invenciót igénylő lépés vezet. A 19. század második felében alakul ki, és válik azután népszerűvé a doxográfikus tudománytörténet-írás: a tudományos eredmények és felfedezőik, a nagy tudósok egymást követő sorának a bemutatása, a zsenikultusz tárgyaiként kezelhető "tudósportrék" galériájának felállítása. Ez a fajta tudománytörténet-írás máig nagyon népszerű a tudomány története iránt érdeklődő, (de a tudománytörténet-írás tekintetében) laikus nagyközönség, köztük a természettudósok és műszakiak körében is. Ezért sokan közülük úgy vélik, hogy a tudománytörténettel való foglalkozás a kiérdemesült tudósok öregkori passziója, akik, amikor már nem tudnak igazán érdemlegeset alkotni a szakmájukban, akkor nekiállnak, hogy bemutassák az ősök képcsarnokát, elbíbelődjenek azzal, mit tudtak és miben tévedtek a régiek, mivel "ma már tudjuk, hogy...". Sok más jelentős tényező között ez a felfogás áll a mögött is, hogy a természettudományos és műszaki felsőoktatásban nincs kötelező tudománytörténet-oktatás. És a szaktárgyi tankönyvek, kézikönyvek bevezetőiben is csak néhány nagy név megemlítése erejéig marad meg az adott diszciplína történetének emléke, leginkább úgy, hogy ez a jelenleg elismert elfogadott eredmények előzményeként (a "hozzánk vezető útként") legyen tekinthető.

Persze, ezeknek a tudomány héroszait bemutató, a tudományos és műszaki vívmányokat ismertető és népszerűsítő munkáknak - ahogyan az ismeretterjesztésnek általában - igen fontos szerepük van abban, hogy megteremtsék és erősítsék a tudomány társadalmi elfogadottságát, fokozzák a kutatás támogatására való készséget. S ez igen fontos ma, amikor a kutatómunka egyre nagyobb szellemi és anyagi ráfordítást igényel a társadalomtól. Szokás tudástársadalomnak3 nevezni a társadalomfejlődés mai fázisát, hiszen ebben a létfenntartás (a technikai szféra működtetése és fenntartása) az egyéni és a társadalmi szinten egyaránt mindinkább a tudományos (intézményesített) tudás birtoklásától és fejlesztésének képességétől függ.

Ám "[a] tudománytörténet, ha többnek tekintjük anekdoták és kronológiai adatok tárházánál, gyökeresen átalakíthatja jelenlegi tudományfölfogásunkat". (Kuhn, 2000, 15.) Belátást nyújthat az emberi megismerés működésébe és ennek változásába, ily módon pedig tanulsággal szolgálhat a valóság-megismerő tevékenység jobb, illetve bizonyos szempontok szerint hatékonyabb módjának megtalálásához. Kivált, ha a tudománytörténész a historiográfiai módszerek mellett - a vizsgált tudományterület ismeretén kívül még - tudományfilozófiai ismereteknek is birtokában van. Mert Lakatos Imre szellemes Kant-parafrázisa szerint: a tudománytörténet-írás a tudományfilozófia nélkül vak, a tudományfilozófia pedig a tudománytörténet nélkül üres. De a tudománytörténet-írás ma már, még inkább, mint a múltban, valóban multidiszciplináris tevékenység. A kutatás tárgyául szolgáló diszciplínában való jártasságon túl társadalomtörténeti, tudomány- és tudásszociológiai ismeretek is szükségesek hozzá. Kiváló példája ennek Steven Shapin és Simon Schaffer híres munkája, a Leviathan and the Air Pump (1985), amelyben Robert Boyle légszivattyú-kísérleteit s az elért eredményeket a 17. századi társadalmi miliőbe ágyazottnak mutatják be, s ezzel láthatóvá és érthetővé válik az, hogy hogyan jutott érvényre, tett szert tudományos legitimitásra a természettudományokban a kísérletezés módszere.

Ezzel azonban már a tudománytörténet-írás modern vitáinak kellős közepébe jutottunk. A tudománytörténész mesterséget bemutató rövid írásomban ezeket (ezek közül néhányat) villantok most tehát fel.

Az externalizmus-internalizmus vita

Nem minden tudománytörténész osztja ugyanis Shapin és Schaffer imént említett tudásszociológiai nézőpontját, tudniillik azt, hogy a tudomány módszereinek és eredményeinek létrejöttében és változásában (kognitív tartalmában) történelmi-társadalmi (szociális, szociológiai) tényezők is befolyásoló szerepet játszanak. S nem csupán a társadalomtudományok, (mint Karl Mannheim vélte), hanem a természettudományok (sőt, David Bloor szerint a matematika) esetében is. A 20. század 30-as éveiben a marxista Boris Hessen (1931) ill. Franz Borkenau (1934) fejtett ki hasonló nézeteket az újkori modern tudomány létrejöttének magyarázatául. Joseph Needham (1956-) pedig arra a kérdésre kereste externális tényezők kategóriáiban a választ, hogy miért nem jött létre az európaihoz hasonló természettudomány a kínai társadalomban.

A tudomány-szociológia Robert Merton-féle iskolája (némi leegyszerűsítéssel) csak azt feltételezte, hogy a tudomány művelésének intézményi feltételeit s vele a tudományfejlődés irányát és ütemét határozzák meg történelmi-társadalmi tényezők, a kognitív tartalmakat, a tudományos eredményeket azonban nem befolyásolják. Napjainkban is éles vita folyik arról, hogy a szociológiai tényezők hatására való hivatkozás vajon csakis a tudományos tévedések, a hamis elképzelések, az irracionális eljárások magyarázata esetében legitim, vagy pedig az igaz ismeretek és helyes módszerek, racionális eljárások megmagyarázásakor is. A 19. században kialakult tradicionális tudományfelfogást képviselő nagy 20. századi angol, francia és amerikai tudománytörténészek (Pierre Duhem, Alexandre Koyré, Herbert Butterfield, George Sarton, Alister Crombie) és számos újabb követőjük szerint csakis az előbbi álláspont helyes, hiszen a tudomány mint a valóság hű és torzításmentes képének előállítója, csakis akkor lehet eredményes, juthat igazságra, ha mentes minden társadalmi befolyástól. (E nézet hívei persze feltételezik, hogy a szociológiai/szociális hatások csakis torzító jellegűek lehetnek.)

A történeti és a logikai összefüggésének kérdése

A 19. században Comte vetette fel, majd Karl Marx adott hangsúlyt annak a kérdésnek, hogy a megismerés- és (általában) az eszmetörténet-írásban a felfedezések, eredmények, gondolatok logikai összefüggését, logikus egymásra következését kell-e a kifejtés elvének tekinteni, vagy pedig ezek történeti-kronológiai sorát kell vezérfonalként követni. Ez a probléma az újabb tudománytörténet-írásban az ún. racionális rekonstrukció legitimitásának és elsődlegességének problémájaként fogalmazódik meg. Lakatos Imre (1971) például úgy fogalmaz, hogy a tudománytörténész az írása főszövegében kell adja a tárgyalt téma racionális rekonstrukcióját (a tudományos probléma logikai összefüggésrendszerét), és lábjegyzetben közli a tényleges történeti sorrendet. Ez a kérdéskör érinti azt is, hogy a vajon érvényes tudománytörténet-írás-e az (elszigeteltként kezelt egyes) diszciplínák története, illetve a kontextusból kiemelt kérdések megoldásaival foglalkozó problématörténet.

A "tudománytörténet" tárgykörének kérdése

Voltaképpen a Bécsi Kör pozitivistái, majd Karl Popper tudományfilozófiájában igen nagy szerepet játszó ún. demarkáció problematika, vagyis a tudomány és nem-tudomány (áltudomány) elhatárolásának kérdése hozta felszínre azt, ami a korábbi tudománytörténészek számára intuitíve oly világosnak tűnt, hogy nem is igen tették explicitté. Nevezetesen azt, hogy mi tartozik a tudomány történetének körébe. Az újkori modern tudomány születésétől, a 17. századtól a 20. század első feléig világosnak tűnt, hogy mi tudomány és mi nem. Itt persze hallgatólagos tudományszociológiai kritériumok érvényesültek: az akadémiai (egyetemi), vagyis (a maga korában) intézményesen (hivatalosan) elfogadott tudás számított tudományos tudásnak. A 17. század előtti, a természetre vonatkozó ismeretek általános és - mint említettem - már a 18. században uralkodóvá váló erős lebecsülése, a ködös spekulációk, a hagymázas fantazmagóriák, egyszóval az irracionalitás birodalmába utalása már eleve leszűkítette a tudománytörténet látókörét. Magától értetődőnek látszott, hogy az asztrológia, az alkímia, a hermetista természetfelfogás nem tarthat számot a tudománytörténészek érdeklődésére, legfeljebb az általános kultúrtörténet-írás körébe tartozik A 20. században tematizálódik azután maga az alapkérdés és válik kérdésessé a demarkációs kritérium maga. A pozitivizmus (és popperianizmus) teljesen ahistorikus, abszolutista szemléletmódjának kudarcával és érvénytelenné válásával felvetődik a kérdés: miért a mi, vagyis egy későbbi kor racionalitás-kritériumával kellene megítélni és elítélni egy korábbi kor mentalitását?

A középkori nagy skolasztikus természetfilozófusok rehabilitálásáért, tudományuk értő feldolgozásáért már a 19-20. század fordulóján sokat tett Pierre Duhem, majd a 30-as évektől működő Alexandre Koyré, Hélčne Metzger és mások. Walter Pagel (1945) nyomán Allen Debus és mások révén az antik és középkori és hermetista alkímia is értő történészekre talált. Franes Yates pedig a híres Yates-tézis (1967) megfogalmazásával a reneszánsz hermetizmus fontos szerepét mutatta ki az újkori modern tudomány kialakulásában.4

A racionalitás történetiségének problémája

A történetietlen kartéziánus racionalitás-felfogás hagyománya máig eleven ugyan (főleg a hagyományos angolszász tudományfilozófiában és tudománytörténet-írásban), de korábban egyeduralkodó volt és kétségbevonhatatlannak látszott. A Thomas Kuhn-féle tudományfejlődés-elmélet (1962) megjelenésével (és persze a tudományos kultúrantropológia és a kognitív pszichológia eredményei nyomán) ez a racionalitás-felfogás megkérdőjeleződött, sőt a tudománytörténet-írás számára úgyszólván tarthatatlanná vált. Mert a különböző korok és társadalmak emberének természetfelfogása, (hiedelemvilága) láttán, mint Kuhn (2000) fogalmaz: a "tudománytörténész, legalábbis a magamfajta, azt mondja, hiszen ez tiszteletreméltó emberi lény volt, hogyan gondolhatott egyáltalán ilyesmit?" És ha a tudománytörténész a régi korok természetről alkotott felfogását nem akarja azzal a vulgáris magyarázattal elutasítani, hogy azok - minthogy nem felelnek meg az európai racionalitás normáinak és a modern tudományos felfogásnak - puszta képzelgések vagy a fejletlen emberi elme szüleményei, akkor szükségképpen végig kell gondolnia azt a lehetőséget, hogy a "racionalitás" történetileg-társadalmilag változó, s hogy különböző racionalitás-típusok vannak.5 Ez utóbbi lehetőség elfogadása pedig nem feltétlenül vezet relativizmushoz.

Az evolúció vagy revolúció problémája

A 19. századi nagy tudománytörténészek (Whewell, Mill, majd Ernst Mach, Duhem, Sarton) lineáris progresszióként láttatták a természet-megismerés folyamatát. (Legalábbis a 17. század óta). Úgy vélték, hogy a korábbi korok ismeretei szükségképpen vezettek a maiakhoz, és csupán ez utóbbiak pontatlanabb, bizonyos fokú tévedésekkel is terhelt embrionális, fejletlen formái voltak (Ezt a nézetet az újabb angolszász tudománytörténet-írás whig felfogásnak nevezi.) Az evolúciós szemlélet szerint a tudományos ismeretek kontinuus sorba illeszkednek, ennek kezdete a múltban, végpontja a jelenben van, s egyértelműen fejlődési folyamat. Kuhn (1962) azáltal hoz döntő fordulatot a tudománytörténet-írásban is, hogy amellett érvel, hogy a tudomány története diszkontinuus folyamat, amelyben az egymást követő, tudományos "forradalmak" által elválasztott korok jellemző paradigmáiban folytatott normál tudományos megismerő tevékenység eredményei nem illeszkednek semmiféle fejlődési sorba. A newtoni fizika nem "jobb" vagy "igazabb" vagy "hűségesebb" képe a világnak, mint az arisztotelészi, hanem csupán más elvárásoknak tesz eleget, más (például technikai) célokra használható.

Szükségszerű vagy esetleges-e a tudomány történeti folyamata?

A tudománytörténet-írás számtalan érdekes és fontos további problémájának felemlítése helyett álljon itt még egy legújabban felvetődött kérdés, amelynek megfogalmazása Ian Hacking (1998) nevéhez fűződik. Ez az a kérdés, hogy vajon milyen mértékben determinálja egy tudományos probléma felvetődése és sikeres megoldása a további fejlődés irányát és eredményeit. Szükségszerű vagy kontingens volt-e az az út, amelyet a tudomány mai szintjének eléréséig bejárt az újkori modern tudomány a kezdetektől máig. (Hacking "nemmel" válaszol a kérdésére.) Ez a probléma egyébként szorosan összefügg a korábban már említett történeti és logikai viszonyának, illetve a tudományfejlődés lineáris és kontinuus voltának kérdésével.

A hazai tudománytörténet-írásról

A magyar tudománytörténészek közül elsőként azokat említem, akik munkájuk révén nemcsak itthon, hanem világszerte ismertté váltak, műveiket számos nyelven és többször is kiadták, s ezek máig szakmai diszkusszió tárgyát képezik. Simonyi Károly A fizika kultúrtörténeté-ről írott könyve a szélesebb olvasóközönség számára is alapmű. Szabó Árpád a görög matematika kibontakozásáról, bizonyító tudománnyá válásáról írott munkái (1969, 1978, 1997), az antik csillagászati világképről (1998) és a Kádár Zoltánnal együtt írt, az antik természettudományról (1984) szóló könyvei a nemzetközi kutatás élvonalába tartoznak. A matematikatörténet-írás különösen erős Magyarországon, Sain Márton és Filep László nevét említhetem az egyetemes matematikatörténeti munkák sorában. A problématörténeti megközelítés jegyében dolgozik a világhírű (ma Párizsban élő) Tóth Imre, aki kutatásai középpontjába a párhuzamosság problémájának történetét állította az eleatáktól Arisztotelészen és Euklideszen át Bolyai Jánosig és tovább.

Az orvostörténet-írás köréből Benedek István és Schulteisz Emil munkái mindenképp megemlítendők.

De nem folytatom tovább, hiszen egyrészt a rendelkezésre álló terjedelem ezt nem teszi lehetővé, másrészt nem feladata e rövid áttekintésnek a kimerítő vagy akár egy reprezentatív bibliográfia megadása. Akinek a neve azonban nem maradhat említés nélkül, hiszen a hazai tudománytörténet-írás és a tudománytörténet historiográfiájának is világszínvonalú művelője, s a ma élő fiatalabb tudománytörténész generációk példaadója, az Vekerdi László.

A legújabb tudománytörténész generáció képzésében főleg két tanszék vesz részt: az ELTE Tudományfilozófia és tudománytörténet tanszéke és a BMGE GTK Filozófia és Tudománytörténet Tanszéke. Utóbbi - az országban elsőként - doktoranduszképzést is folytat (amelyben az ELTE-Tanszék is közreműködik.) Az MTA 2003-tól tudománytörténeti kutatócsoportot is támogat a Műegyetem filozófia és tudománytörténet tanszékén. A szakmai felügyeletet az MTA II. Osztályához tartozó Tudomány és technikatörténeti Komplex Bizottság látja el.


Kulcsszavak: tudománytörténet, tudományfilozófia


1 A tudománytörténet-írással kapcsolatos sok és sokféle kérdés egyike magát az elnevezésében található "tudomány" szó jelentését illeti. Az angol szóhasználatban: history of science, aholis a science hagyományosan a természettudományokat jelöli illetve jelölte, mert az utóbbi évtizedekben már a társadalomtudományok (pl. szociológia, nyelvészet stb.) is beleérthetők, így a tudománytörténet ezek történetével is foglalkozik.

2 Az analitikus filozófusok ma is így kezelik a filozófiatörténet szereplőit, például Platónt vagy Descartes-ot logikai, nem pedig történeti-hermeneutikai módszerrel tárgyalják, elemzik.

3 A "tudástársadalom" kifejezés főleg a zsurnalisztikus nyelvben bukkan fel gyakran és látszik problémamentesnek, hisz - mint Ormos Mária a jelen írás egy korábbi változatának olvastán megjegyezte, Csányi Vilmos pedig a Népszabadság jún. 12-i Hétvége mellékletében kifejtette - az ember mindig is tudását használta túlélése érdekében. Itt nem egyszerűen tudásról, hanem tudományosnak nevezhető tudásról van szó. E különbség kifejtése azonban meghaladná ezen írás kereteit.

4 Ebben a korszerű felfogásban ír Komoróczy Géza (1992) a babiloni csillagtudományról , az asztrológia és a divináció ókori formájáról mint a maga korában tudományosnak tekinthető megismerési formáról. De a legújabb tudománytörténeti kutatások már arra irányulnak, hogy a középkori ún. tanult mágiát (learned magic, vagyis egyetemen tanított mágiát) elkülönítve a vulgáris, nem elfogadott mágiától megmutatták az előbbi helyét és szerepét a kor természetfelfogásában. V. ö. Láng Benedek (2003.)

5 A 20. századi tudománytörténészek doyenje, Alister Crombie nagy összefoglaló négykötetes tudománytörténeti munkájának azt a címet adta, hogy Styles of Scientific Thinking (1994).


Irodalom

Benedek István (1972,1985): A tudás útja. Gondolat, Budapest

Benedek István (1986): Hippokratésztől Darwinig. Gondolat, Budapest

Borkenau, Franz (1934): Die Übergang vom feudalen zum bürgerlichen Weltbild. Frankfurt

Filep László (1997): A tudományok királynője. A matematika fejlődése. Typotex, Budapest

Hacking, Ian (1998): How Inevitable Are the Results of Successful Science? In: PSA (Philosophy of Science Association) 98

Hessen, Boris (1931): The Social Roots of Newton's Principia. in: Science at the Crossroads. London

Komoróczy Géza (1992): Bezárkózás a nemzeti hagyományba. Századvég, Budapest

Kuhn, Thomas S. (1962, magyarul 2000): A tudományos forradalmak szerkezete. Osiris, Budapest

Lakatos Imre (1971, magyarul 1997): A tudomány története és annak racionális rekonstruciója. In: Miklós Tamás (szerk.): Lakatos Imre tudományfilozófiai írásai. Atlantisz, Budapest, 65-128

Láng Benedek (2003): Necromantia mint a hetedik szabad művészet, avagy a tanult mágia a középkori tudomány határain innen és túl. In: Fehér Márta - Zemplén Gábor (szerk.) (i. p.): A tudás az időben. Műegyetemi, Budapest

Needham, Joseph (1954-): Science and Civilisation in China Series in 7 Volumes. Cambridge University Press, London

Pagel, Walter (1945): The Vindication of "Rubbish". reprinted in: (Winder, Marianne (ed.) (1985): Religion and Neoplatonism in Renaissance Medicine, Variorum Reprints, London.

Sain Márton (1986): Nincs királyi út. Matematikatörténet. Gondolat, Budapest

Shapin, Steven -Schaffer, Simon (1985): Leviathan and the Air Pump. Princeton University Press, Princeton

Simonyi Károly (1978): A fizika kultúrtörténete. 1. kiadás, Gondolat, Budapest

Szabó Árpád - Kádár Zoltán (1984): Antik természettudomány. Gondolat, Budapest

Szabó Árpád (1969): Anfänge der griechischen Mathematik. Akadémiai, Budapest

Szabó Árpád (1978): A görög matematika kibontakozása. Magvető, Budapest

Szabó Árpád (1997): A görög matematika. Történeti visszapillantás. Magyar Tudománytörténeti Intézet-Tájak-Korok-Múzeumok Egyesület, Budapest

Szabó Árpád (1998): Antik csillagászati világkép. Typotex, Budapest

Tóth Imre (2000): Isten és geometria. Osiris-Gondolat, Budapest

Vekerdi László (1994): Tudás és tudomány. Typotex, Budapest

Vekerdi László (1969): Kalandozás a tudományok történetében. Magvető, Budapest

Vekerdi László (1971): Befejezetlen jelen. Magvető, Budapest

Yates, Frances A. (1968): The Hermetic Tradition in Renaissance Science. In: Singleton, Charles S. (ed.): Art, Science, and History. Johns Hopkins University Press, Baltimore


<-- Vissza a 2004/11 szám tartalomjegyzékére
<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra
[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]