A nyomtatott sajtó a kommunikáció nagy hagyományú, ma is élő eszköze s egyben a történetírás megkerülhetetlen forrása. Napi befolyása - az elektronikus média, különösen a kereskedelmi televíziók előretörésével - világszerte erősen csökken, de utóbbi médiumok a nézetek és üzenetek széteső, egymást közömbösítő, mindent relativizáló halmazát közvetítik, ezért az eszme-, társadalom- és politikatörténészek, mértékadó külföldi és honi politikai elemzők továbbra is elsősorban a jól dokumentálható és visszakereshető nyomtatott sajtóra hivatkoznak.
A nyomtatott sajtó a forrása a régmúlt és a 20. század szociologikusan fölfogott művelődéstörténetének, közönség- és olvasás-, ízlés- és közvetítéstörténetnek. De még az előállítás- és forgalmazástörténet is részét képezi a sajtó, tágabban a kommunikáció történetének. Nyelvészeti szempontból sem elhanyagolható forrás a sajtótörténet: a műfaj- és stílustörténeti kutatások egyik kiindulópontja. Kimondható tehát: A nyomtatott sajtó a nemzet írásbeli tudatának és kultúrájának egyik kifejezője. Az intézményes memória egyik fő tára.
A magyar sajtótörténet egyezményes kezdő évszáma: 1705. A Rákóczi-szabadságharc alatt Esterházy Antal generális indítványára, a fejedelem elhatározásából jelent meg az első hazai periodikum, a Mercurius Hungaricus. Az első újság megszületésének körülményei is jól jelzik a magyar fejlődés megkésettségét. Nem a polgári törekvések hívták életre, mint például az angol, az olasz és a német hírlapirodalmat, s nem is az udvar, mint a francia, majd később az orosz uralkodók esetében, hiszen az ország az idegen abszolutizmustól függött. A lap célja az volt, hogy a külföldi közvéleményt tájékoztassa a mozgalom és a szabadságharc eseményeiről, és cáfolja a (főként bécsi forrású) rágalmakat. Rokonát például a francia nyelvű lengyel újságok között találjuk, melyek közel száz év múltán, a 18. század végén a Kosciuszko-felkelés híreiről tudósítottak.
Egy esztendő híján háromszáz éves tehát a honi újságírás. S mégis: a magyar sajtó történetét "akadémiai" szinten mindössze 1892-ig dolgozták fel. Szóhasználatunkban az akadémiai jelző természetesen nem csupán a kiadói emblémát jelent, még ha a megjelent kötetek az Akadémiai Kiadó gondozásában kerültek is egykor az olvasók elé, hanem tudományosan kiérlelt, egységes szemlélettel és értékrenddel készített, hosszabb történeti periódust többszempontúan feltérképező kollektív munkát. Intézményes szintű - ahogy korábban szokás volt -, akadémiai intézethez rendelt kutatást. Ennek hiányában is készülnek persze sajtótörténeti munkák, bibliográfiai jellegűek éppúgy, mint monografikus igényűek.1 De ezek sporadikus, véletlenszerű publikációk. Negyed százada (!), hogy - éppen a Magyar Tudomány-ban - Dezsényi Béla, a nemzeti könyvtár hírlaposztályának egykori vezetője, a magyar tudományos sajtókutatás irányairól értekezett (Dezsényi, 1968). Ma irányokról beszélni fontoskodás volna. Keserűen állapíthatjuk meg, hogy irányok valóban vannak, éppen annyi, ahány tanulmány, monográfia születik. Annyi témaválasztás, annyiféle cél, szempont és módszer. (S tegyük hozzá: megszüntetés előtt áll a nemzeti könyvtár hírlapcsoportja is.)
A módszeres magyar sajtótörténeti kutatások éppen azon a ponton szakadtak meg, amikor a maihoz sok szempontból nagyon hasonlatos modern újságírás kialakult: a 19. század végén. 1985-ben jelent meg az "akadémiai" feldolgozás második és egyben utolsó kötete, A magyar sajtó története II/2. 1867-1892. A nagyívűre tervezett, a közel kortárs időszakig eljuttatni szándékozott munkálatok főszerkesztője Szabolcsi Miklós volt, szerkesztői Kosáry Domokos és Németh G. Béla. Az egyes fejezeteket Buzinkay Géza, Erényi Tibor, Gergely András, Németh G. Béla és Veliky János írták. Az 1979-ben megjelent első "akadémiai" sajtótörténet a "tízkötetes" magyar történelmi, illetve a hatkötetes majd négykötetes akadémiai irodalomtörténetnek (népszerű nevén a "spenótnak", illetve a "sóskának") lett volna kiegészítő társa.
Néhány századfordulós statisztika felidézésével dokumentáljuk csak, milyen ijesztő mennyiségű a tudományosan - egységes szempontrendszer szerint - teljesen feldolgozatlan anyag. A 19. és 20. század fordulóján minőségi és mennyiségi robbanás történt a sajtóban. Gyakorlatilag ekkor vált az egyes olvasó számára egészében áttekinthetetlenné a napi sajtó. 1896-ban 384 periodika jelent meg Magyarországon. Negyedszázad alatt számuk a négyszeresére ugrott. Ezt követően exponenciálisan nőtt tovább a megjelenő lapok száma: 1906-ban Magyarországon 1787 periodikum jelent meg, 160 millió példányban. Csak a fővárosban harminckilenc magyar és kilenc német nyelvű lapot szerkesztettek, többet, mint Európa bármely fővárosában. A Berlinben megjelenő napilapok száma ekkoriban harminchat volt, Londonban huszonöt, Rómában tizennégy. Nemzetközi összehasonlításban is rendkívüli mutatókkal dicsekedhettünk tehát. Az okokat a kutatás egyelőre nem tárta még fel, a jelenségre tehát még nincs magyarázat. (Az adatok megbízhatóságát sem ellenőrizte alaposan senki.)
A csúcsot a magyar sajtó az utolsó békeévben, 1914-ben érte el, ekkor a sajtótermékek (napi- és hetilapok, folyóiratok, szaklapok) száma meghaladta a kétezret. Kevéssel a századforduló után a fővárosban megjelenő lapok összterjedelme hétköznaponként háromszázötven-négyszáz, vasárnaponként - a mellékletekkel együtt - több mint ezer oldal volt. A millenniumi ünnepségeken már önálló sajtópavilonban mutatkozott be a magyar újságírás.
A kutatást tehát az anyag hatalmas mennyisége is fékezi. A feldolgozáshoz széles kutatóbázis s mindezek mellett idő kell. S természetesen pénz.
Az 1892, az "akadémiai" kötet záró évszáma óta eltelt időszak sajtótörténetéből is születtek kiemelkedő, jó színvonalú, a további kutatást megalapozó munkák. Mégis: a kisebb időszakot, egy-egy problémát akár egészében feldolgozó munkák is csak kevés fehér foltot szüntetnek meg a sajtótörténeti térképen. Csupán fragmentumok állnak az érdeklődők, köztük a főiskolai és egyetemi oktatók, s különösen az önálló (nemritkán egyszakos) médiaismereteket hallgató diákjaik rendelkezésére. A sajtótörténetet ma is a jeles triász - Kókay György, Buzinkay Géza és Murányi Gábor - egykötetes, sokadik javított kiadásban és utánnyomásban megjelenő könyvéből oktatjuk. A kutatások hiányát jól mutatja e hézagpótló munka terjedelme és arányai: ahogy nő a sajtó hatása a szélesebb tömegek nézeteire a lapok számának és példányszámának emelkedésével, úgy csökken a fejezetek terjedelme, s lesz egyre kevésbé konkrét az összefoglaló szöveg, egyre kevesebb a tartalmi elemzés, s kényszerűen a sajtó szervezeti és formai ismérvei kerülnek előtérbe. Önálló fejezetek a lapokról a 19. és 20. század fordulójától már nem készülnek, nehezen is készülhetnének, hiszen ez még kevésbé egyszemélyes föladat, mint eddig. Egy vagy két félévnyi kötelező stúdiumhoz - a médiaszakosok, a kommunikáció-szakosok és a könyvtártudományt, művelődéstörténetet hallgatók számára - ez is éppen elegendő. Van olyan kommunikáció szak, ahol nem is tanítanak sajtótörténetet.
A következő "akadémiai" kötetnek, ha az újraindítandó vállalkozás a kronológia folytatása mellett dönt, s nem egy későbbi sajtótörténeti korszakot vesz előre munkába (mert ez is lehetséges és választható stratégia), az új, modern kommunikációs rendszer kiépülésével kellene foglalkoznia. A mából visszanézve talán szűkösnek látszik a száz évvel ezelőtti kínálat, hiszen a nyomtatott sajtó volt szinte az egyetlen médium. Mégis, éppen ekkor, a kommunikáció "epochális" fejlődésen ment át. Olyan hatványozottan növekedett száz éve a lapok száma, éppen úgy, mint ma az új kommunikációs technikák (kábeltelevízió, videó, fax, e-mail, Internet, mobiltelefon) kínálta lehetőségek. Ízelítőnek néhány problémát ragadunk ki a korszak sajtótörténetéből, hogy jelezzük, mekkora a magyar tudományosság adóssága.
A változás egyik újdonsága, hogy a 19. és 20. század fordulójától az olvasó már válogathat a kínálatból. Az induló új lapok programcikkeiben megkezdődik az olvasó és az utca felmagasztalása. Az újság versenybe száll az olvasóért. Az újság - írja Biró Lajos, a korszak egyik kiemelkedő újságírója s egyben szakmájának egyik első teoretikusa - nem írhat mást, csak azt, amit a közönség gondol. Semmiről nem írhat mást, semmit nem írhat másképpen. Legfeljebb világosabban írja, legfeljebb stilizálva írja, legfeljebb szelídít vagy torzít rajta, de az újság emberről, eseményről - és minden írásnak ember vagy esemény a tárgya - nem írhat mást, mint amit a közönségének akármelyik tagja írna, ha írni tudna, és ha a saját gondolatát világosan látná (Biró, 1911). Állítását jól bizonyítja az 1903-ban indult Az Újság ars poeticája, stílszerűbben szólva "ars scribendi"-je. Ha felütjük az első évfolyam első számát, mit látunk? Az Újság, noha Tisza István politikájának volt kiszolgálója, programcikkében nem a politikus eszméit kolportálta, hanem egy kérdést fogalmazott meg: az újság szerkesztői számára az a fontos, vajon mit fog szólni a laphoz az olvasó. Az új hírlapirodalom egész lelkét megvilágító vallomás ez. A szerkesztőségben Mikszáth Kálmán és Herczeg Ferenc dolgoztak. S a lap mégsem őket hirdetve, velük büszkélkedve akarja "eladni" magát, hanem az olvasó kegyeit kéri.
1905-ben a Nyugat elődjeként számon tartott, akkor induló Figyelő című havi szemlében az élen, azaz nyitó tanulmányként az irodalom és újságírás kapcsolatáról írt Szini Gyula. Nem kevesebbet állít, mint hogy "a sajtó fejlődése erre az országra legalább olyan jelentőségű volt, mint amilyennek a történetírók István királynak a nyugati keresztény műveltséghez való csatlakozását tekintik. A vasút, a távíró és a telefon valósággal beidegezte ezt az országot, hogy az európai kultúrával együtt lüktessen és érezzen. Ezen a beidegzésen Európa minden országa átment. A speciális nálunk az, hogy a sajtó lett ennek az idegrendszernek gócpontja. Nyelvünk egyik európai kultúrához sem fűz bennünket, kereskedelmünk jórészt csak a szomszédos Ausztriával van sűrűbb relációban, ilyen körülmények közt tehát az újság valóságos szervvé lett, amellyel az általános emberi haladással minden nap, tehát a leghatalmasabban vagyunk összefűzve. Ez nem az újságírás dicsérete, hanem a tények konstatálása." (Szini, 1905) Nemhogy dicséret nem illette, de értetlenség fogadta, folyamatos bírálat kereszttüzében állt az éppen alakuló modern magyar polgári sajtó.
Az újságírás ugyanis nálunk, és ebben is eltérünk a nyugat-európai fejlődéstől, a reformkori küzdelmekből és a reformkori irodalomból nőtt ki, a gondolatok kiművelésére és (el)terjesztésére irányuló szellemi munka volt, az alkotmányos küzdelem része. Nemcsak hogy egy napilap, a Pesti Napló bocsátotta a nyilvánosság elé Deák Ferenc Húsvéti cikkét, de maga az írás is egy osztrák újság, a Botschafter egyik cikkére reagálva kezdődik. Kossuth Lajos Cassandra levelét is egy napilap, a Magyar Újság tárta a közönség elé, állítólag ötvenezer utólagos különnyomat is elkelt az újságból. És ahogy az irodalomban korszakos nemzedékváltás történt a múlt század utolsó negyedében, úgy a politikai és irodalmi sajtóban is. Arany János halála mérföldkő volt, a nemzeti klasszicizmus végleg kiüresedett, már csak epigonok képviselték. Akik a régi kor gyermekei voltak, Aranyban csak az egyik irányt, a Petőfi Sándorhoz visszahajló népi-nemzeti kötődést látták. 1877-ben Arany verse, a Kozmopolita költészet okán és ürügyén éleződött ki az irodalomban a nemzeti hagyományok körüli vita. Pedig Arany maga volt az, aki a nemzeti hagyomány megbomlását nemcsak konstatálta, hanem - utolsó évei lírájában és kritikáiban - maga is, akaratlanul talán, de megbontotta, s új útra vitte a nemzeti irodalmat. Aranyból vezetnek vissza és előre is utak. A Kisfaludy Társaság akadémikus szellemével elégedetlenkedő fiatalok "vetélytárs" szervezetet alapítottak, a Petőfi Társaságot. Petőfi nevének és szellemiségének szavatossági ideje tehát nem járt le. De az új lapokat mégis a 19. század két nagy ikerköltője ellen szervezik, önmaguk epigonságától való, először talán nem is tudatosuló félelmükben. A Figyelő alapításának egyedüli célja a "szabad formák megvalósítása és elismertetése, védekezés Petőfi és Arany mindent homályba borító hatása alól, emlékeztek az ott pályájukat kezdő Elek Artúr és Fenyő Miksa". (Farkas, 1935)
Ady Endre lesz a folytató és a radikális újító. Peremvidékről érkezik, és Nagyváradon, Párizson át jut a fővárosba. A város és a városi kultúra védelmezőjeként jelenik meg, védekező pártfogással "magyarságtartálynak" nevezi a születő, fejlődő városokat. (Ady, 1911) A vidékből városba költözött nemzedék világképe különbözött a falusi birtokán megmaradt nemességétől. Schöpflin Aladár képszerűen is megeleveníti a változást: végigtekint az Arany János temetésére érkező gyászmeneten, s megállapítja, már nem azok a "prókátorok, táblabírók, megyei urak, papok, kollégiumi tanárok, földesurak" kísérik a költőt, mint akik a reformkor végén ünnepelték. (Schöpflin, 1908)
Régi és új ádáz csatája folyik. Reviczky Gyulát, Vajda Jánost és Tolnai Lajost elfelejtették, még mielőtt értékeiket teljes mértékben méltányolták volna. Ignotus, Bródy Sándor, Kóbor Tamás felszikrázó fényfoltok, egyelőre nem tudni, hogy fényük mennyire erős és tartós. Osvát Ernő azt mondja egyik új lapjában, hogy sehol nem pusztul el több tehetség, mint Magyarországon. (Osvát, 1905) Ady ugyanezt konstatálva így ír: "Ki-ki úgy oldja meg problémáját, ahogy tudja. Száz évvel előbbre élni nem lehet. Bolyongani az űrben nem lehet. Kompország Kelet felé indul. Kéredzkedjék föl reá a gyönge." (Ady, 1905) Mennyi variáció az elmaradottság érzékelésére, mennyi pontos mondat annak kifejezésére, hogy a magyar fejlődés a végletek, végpontok csatájában halad. Az újítók, a modernek útja - visszatekintve ez jól látható - a Nyugat irányába mutat. S így milyen egyértelmű a folyóirat címválasztása! Még nem sejthető, hogy később, az olykor a Nyugat ellenében induló lapok pusztán címválasztásukkal is (Napkelet [1923], Kelet Népe [1935]) az egyik legkomolyabb, mert irracionális indulatokat hordozó, megosztó kultúrfilozófiai vitában foglalnak majd állást.
A 19. század végén jelent meg Kiss József lapja, A Hét, amit a Nyugat egyik előfutáraként tart számon az emlékezet. A hetilap, a szerkesztő visszaemlékezéséből tudjuk, elérte a három-négyezres példányszámot is. Címe keresetlenül hangzott, a szerkesztők szándéka szerint a napi újságírás és a fennkölten unalmas képeslapok közé ékelődve csupán a megjelölés gyakoriságára akart utalni. Gyulai Pál éles kritikája több mint egy lap iránti ellenszenv, egyben a korszakváltással szembeni kétségbeesését is jelzi: "A Hét [egyik] megsemmisítő ítélete egyébiránt nem annyira ítélet, mint közhely, melyet egyik hírlapíró a másiktól kölcsönöz, s hogy eredetinek lássák, legalább egy kissé eltorzítani törekszik... Némely hírlapíró nemegyszer emlegeti büszkén, hogy a sajtó hatalom. Valóban az, de csak akkor, ha eszméi vannak s komolyan az igazságra törekszik. E nélkül épp nem hatalom, hanem csak papírmázoló gép." (Gyulai, 1893) Gyulai több ízben támadta a sajtót, ötvenéves írói jubileuma alkalmából is sekélyes szintűnek, felületesnek és veszélyesnek mondta az újságok összességét. Nyilatkozata nem maradt válasz nélkül, az Egyetértés ebből az alkalomból leszögezte: "ez a magyar hírlapirodalom nevelt a magyar irodalomnak olvasóközönséget és ebben az olvasóközönségben fenntartja a nemzeti érzést." Osvát, az új, a modern képviselője maga látja, érzi a váltásban rejlő veszélyeket. Azt írja még a Nyugat indulása előtt: "Az individualizmusnak (...) kétségtelen túlzásai közé tartozik az is, hogy magánüggyé tette az irodalmat. Az egyéniségek egymás ellenségeivé fejlődtek és meghamisították saját esztétikájukat. Ebben az ellenségeskedésben - mely inkább érdek, mint eszmék harca volt - veszett el az irodalom belső komolysága." (Osvát, 1905) Az irodalom komolyságát persze nemcsak a tárgyválasztás, az erkölcsi attitűd adta, hanem az író társadalmi státusa is. A 19. század végétől ez is megváltozik: az írók már nem a közhivatalokban helyezkedtek el, hanem a sajtóban, az írás mindinkább kenyérkereső foglalkozássá vált, az íróság önálló társadalmi csoporttá.
A magyar irodalom jeles alkotói dolgoztak a 20. század első felében a napisajtóban. A közismert példák helyett most kevéssé tudott, s a külföld felé is mutató példát idézünk: Márai Sándor a 20-as években rendszeresen publikált Lipcsében, Frankfurtban és Berlinben. Az ekkoriban napi három kiadásban megjelenő, liberális Frankfurter Zeitung-ban ötvennégy írása jelent meg. Nyugat-Európában a "modern Bábel"-t vette észre, ahol akkor már az arctalan tömeg politikai színrelépése volt napirenden. A pályakezdő Márai cikkeinek összegyűjtése megerősíti az irodalomtörténeti szakirodalom későbbi időszakra vonatkozó tételét, mely szerint Márai az individualitást látta kora legfenyegetettebb európai értékének. Alkalmi újságíró volt csupán, de remek publicista, mint megannyi magyar tárcaíró, szépíró, meleg színekkel, fontos leírásokkal emlékezik meg a szerkesztőségekről. Márai európai útjai is mutatják, hogy a magyar szellemi élet jelentékeny szárnya igen szoros kapcsolatot tartott a 20. század eleji külfölddel. Még egy-két évtizeddel korábbra, a századfordulóra tekintve is ezt látjuk: a századforduló újságírói több nyelven beszéltek, rendszeresen utaztak, a jelentősebbek tudósítói státusban huzamosabb időt töltöttek külföldön, kiterjedt nemzetközi összeköttetéseik voltak. Vészi József például, miután megvált a miniszterelnökségi sajtóirodától, Berlinbe utazott, s ott magyar vonatkozású folyóiratot (Jung Ungarn) szerkesztett.
És láttuk már a jelet: a magyar és idegen, a nemzeti és nemzetietlen ellentétpár is itt, ebben a korszakban erősödik föl, kap mély érzelmi tartalmakat. (Ignotus, 1904) Az elsők között Vajda János szólt a nemzeti jelző túl gyakori használata ellen, ami el is koptatta, ki is ürítette némileg. Vajdától való a "hazafiasság Tartuffe-jei" kifejezés. Még a Mikszáth elleni támadások is hivatkoztak "a nemzet" érdekeire (Andor, 1909), s az érvelés vonalvezetése Németh Lászlóig ér: cinizmussal vádolta Mikszáthot "Faji hibáinkról" című cikkében. A kritikák azt tették szóvá, ennyi vétségünk, bűnünk olvastán mit gondol rólunk a külföld.
A nagy politikai és társadalomlélektani traumák előtt, de már a világháború alatt írta Schöpflin Aladár a következőket: a "kiegyezés utáni kor magyar társadalma néhány évtized alatt csaknem teljesen feladta (...) speciális jellegét, főbb vonásaiban s mindinkább részleteiben is mind hasonlóbbá vált a nyugati népek társadalmához". (Schöpflin, 1917) Új fogalom folytatja mind hangosabb pályafutását: a kozmopolitizmus. A nemzeti érzés ellenfeleként definiálódik, indulásánál is nyomatékosan pejoratív tartalommal. Kosztolányi Dezső 1906-ban egy könyvkritikájában minden védekezés nélkül, természetes-lelkesen említi a "megváltó irodalmi kozmopolitizmus"-t. Örömmel állapítja meg, hogy a magyar irodalom sohasem állt sem az írók, sem az egészséges és üdítő hullámzások tekintetében közelebb Európához, mint ma. A mai írók, Mikszáth, Gárdonyi Géza, Ady és Biró Lajos a "világáramlatoktól vesz lökést", s mégis, a "szó legnemesebb értelmében magyar". Végre nemcsak epigonjai vannak a magyar életnek. (Kosztolányi, 1906)
A fejlődési folyamatban nagy szerepet játszott a városi zsidó nagypolgárság és tőkés réteg. Magyar irodalomtörténetében Szerb Antal azt mondja, hogy a konzervatívok jobbára a megmagyarosodott német polgárság köréből kerültek ki. Az asszimilálódott németség "magyar idealizmusa" - s ebben "faji" sajátosságot lát -, programszerűbb, harciasabb és praktikusabb, mint Aranyé és Jókaié volt. Kétségtelen tény, hogy a két új korszakos hetilap, A Hét és az Új Idők élén egy zsidó származású költő és szerkesztő illetve a bánáti németek ivadéka állt, s hogy a modernebb az első lap volt. A változásokban, a városiasodásban, a kapitalizmus megteremtésében a zsidóságnak, ha nem is egyedülálló, de kiemelkedő szerepe van. Mindennek összefoglaló, a sajtóra vonatkoztatott elemzése még hátra van.
Megváltozott, tömegében gyarapodott a közönség, amelynek az irodalom "dolgozott". Már nem csupán a falusi nemesekből és kisvárosi lateinerekből állott a magyar olvasótábor, mindinkább a nagyvárosi polgárság, hivatalnokok, tanárok, jogászok, kereskedők, technikusok, orvosok, iparosok igényeit és életformáit tartotta szeme előtt az író.
Volt persze olyan téma, amelyet a gyarapodó lehetőségek ellenére sem lehetett nyilvánosan és kritikai hangon vitatni. A közírás és a bölcsészettudomány (s az irodalom egynémely része is) szívesen elfelejtkezik a dualizmus korának nemzetiségi kérdéséről. A feledésnek történeti tradíciója van. Biró Lajos jegyezte meg az újságírásról szóló már idézett könyvecskéjében, hogy a magyar lapok számára vannak "tabutémák". Vannak kérdések, írja, amelyekben a közönség egyáltalában nem tűr semmiféle eltérést azoktól a dogmáktól, amelyek láthatatlanul le vannak írva a tömeglélekről olyan hangosan és világosan beszélő kiadóhivatali előfizetési könyvekben. "A nemzetiségi kérdésről például magyar lapnak egyenesen lehetetlen leírnia akár a legvilágosabb igazságokat is, különbeni lapvisszaküldések, »lemondások«, felháborodott levelek érkezésének terhe alatt. Az újságíró ilyenkor tartozik vak lenni, süket lenni, hülye lenni; és ha utálja magát, és ha leköpi a tollát elkeseredésében: tartozik ész nélkül és meggondolás nélkül üvölteni az üvöltőkkel." (Biró, 1911) A probléma azóta sem hűlt tiszta történeti problémává, a forradalmak, a trianoni trauma és a körülötte keletkezett magatartásminták elevenek. A Tanácsköztársaság hatása a nem zsidó és zsidó öntudatra lényegében máig feltáratlan. A bűnbakképzés is itt, ebben a korban kezdődött: az áthárított felelősség elodázta a közös nemzeti lelkiismeretvizsgálatot.
S volt már példa az "idegen" szellem definiálására a vesztes háború és forradalmak előtt is. 1913-ban alapítanak művelődési folyóiratot a jezsuiták. A Magyar Kultúra kezdetektől az ecclesia militans szócsöveként működött, de aztán 1920 után még élesebben bírálta a Nyugat íróinak munkáit, faji imperializmussal, a magyarság elárulásával vádolva a lap szerzői körét. (Pedig Babits a Halálfiai című regényében a 20-as évek közepén maga is visszalép radikalizmusából, a Magyar költő kilencszáztizenkilencben indulatos önmegtagadás volt ugyan, de nem csupán az akkor friss események szülték, a gondolati önvizsgálat és revízió végigfut a pályán.) 1917-ben kezdett neki a katolikus egyház a Központi Sajtóvállalat szervezéséhez. Különösen fontos hangsúlyozni, hogy még a polgári forradalom előtt. Megszületésében tehát még nem a radikális politikai fordulatoktól való megrendülés játszotta a fő szerepet, hanem a kapitalizmus terjesztette közszellem ellensúlyozásának törekvése. Működni azonban már csak 1920-ban kezdett a vállalat, s az okok között ott van a Katolikus Néppárt ellenkezése: nem akart konkurenciát saját lapjának, az Alkotmánynak. A Központi Sajtóvállalat (KSV) napilapot indított, a reggelente megjelenő Nemzeti Újságot, a délutáni, bulvár Új Nemzedéket és a német ajkú híveknek a Neue Postot. A vállalat adta ki a Képes Krónika című hetilapot és a Magyar Jogi Szemle című folyóiratot. A KSV napilapjainak példányszáma csak töredéke volt a napi sajtónak, 1920-ban mintegy hatodát tette ki száznegyvenezres példányszámával. Mint vállalkozás, a hetvenezer feletti példányszámot elérő, bulvár Új Nemzedéken kívül nem bizonyult versenyképesnek a mozgékony tőkés vállalkozások lapjaival, rendszeresen pénzügyi gondokkal küzdött a vállalat, s rászorult az egyházi és kormány-segélyezésre. E támogatásra a kor számos lapja rászorult, hiszen e túlméretezett sajtókiadás miatt az újságok nem mind élhettek meg az előfizetésekből, hirdetésekből és egyéb közgazdasági jövedelmeikből. Az ellen-vállalkozás létrejöttében tehát a kapitalizmus elleni ideológiai indulat dominált. Márpedig az újság kapitalista vállalat. A tőke minden vállalkozásában szükségképpen mozgékony és remek a szimata. A lapkiadásban a jó orr, kitűnő intuíció a legfőbb követelmény. A térhódító tőke mind hevesebb averziót vált ki. Noha a politikai hírlapok magyar tulajdonban voltak, a sajtótőke képviselőit nemcsak a jezsuiták, de a keresztény középosztály jelentékeny hányada sem tartotta eléggé magyarnak.
A 19. század utolsó negyedétől jelenik meg az új tulajdonostípus, a lapmágnás, aki vagyonával, vállalatirányító munkásságával nagy közéleti befolyást szerez. Az első ilyen kiemelkedő tulajdonos még a 19. század fia volt. Bródy Zsigmond - újságíróként kezdte, bécsi lapok pesti tudósítója volt, majd Bécsből tudósította a pesti lapokat - a magyarországi német nyelvű újságírás legnagyobb alakja; megvásárolja, majd nyereséges vállalkozássá fejleszti a Neues Pester Journalt. Bródy Zsigmond volt az első virilista a sajtó területéről. Az ő nevéhez fűződik a Hungária Hírlapnyomda Rt. alapítása. Lapjában meghonosítja a fővárosi, törvénykezési, közgazdasági ügyek tárgyalását és a riportot; rendszeresen közöl folytatásos regényeket. Vállalkozása kiváló grafikusok és tipográfusok (Kner Albert, Lengyel Lajos, Haiman György) közreműködésével magas művészi színvonalú kiadványokat készít. Bródy Zsigmond alapította a Magyar Tudományos Akadémia publicisztikai jutalmát, és hetvenezer forintot adományozott a hírlapírók nyugdíjalapjára. Mikszáth Kálmán már életében dicsérte ezért a tettéért: "javait, amelyeket millió tollvonással szerzett, egyetlen tollvonással adja oda." (Mikszáth, 1890)
Bródy mellé felnőtt a Pesti Hírlapot (1878) tulajdonló Légrády család és a 20. század elején az Est-konszern tulajdonosa, Miklós Andor. Anyagi erő és vagyon tekintetében, de csak ebben, hátrányban volt hozzájuk képest Rákosi Jenő, a Budapesti Hírlap (1881) élén álló író, publicista, színműíró és színházigazgató, a magyar revizionizmus egyik legfőbb itthoni és nemzetközi képviselője. Rákosi Jenő volt ugyanis a nemzetközi újságíró-szövetség magyar elnöke. Irodalmi tekintetben hozzájuk mérhető Vészi József, a Budapesti Napló (1896) alapító főszerkesztője, jelentős irodalmi és publicista tehetségek (Ady Endre, Kosztolányi Dezső, Molnár Ferenc, Papp Dániel, Lyka Károly, Biró Lajos, Szini Gyula) felfedezője. Hasonló jó érzékkel juttatta szóhoz a fiatal szociológusokat is, többek között Jászi Oszkárt, Szende Pált. Német emigrációját követően 1913-tól visszatért pályakezdésének színterére, s haláláig főszerkesztője volt a Pester Lloydnak. Vészi József emlékezete teljességgel elmosódott, ahogyan a már többször idézett s az iménti felsorolásban is említett Biró Lajosé is. Ő, a vérbeli és nemzetközileg is létező újságíró volt az, aki Gyulai Pállal éppen egybehangzóan mondta, a sajtó nem hatalom: "... minden pohárköszöntő között a legundorítóbbak azok, amelyeket hivatalos és nem hivatalos cécóknál - utolsóelőttinek, de lehetőleg utolsónak - kelletlenül, sőt néha fogcsikorgatva a sajtóra szokás mondani. Ahány ilyen pohárköszöntőt hallottam, abban még mind... intézménynek nevezték a sajtót. A sajtó: intézmény! Mintha a mértékhitelesítő hivatalról (...) volna szó. A sajtó nem intézmény, nem embereknek, egyesületeknek, társadalmaknak tudatos csinálmánya, hanem része a társadalomnak, maga a társadalom. Aki sajtót mond, társadalmat mond." (Biró, 1911) A hamis, de a magyar irodalom által népszerűsített újságíró-romantikától is ő próbálta megfosztani a szakmát és képviselőit, éppen a társadalmi elismerés és megbecsülés érdekében.
A sajtó körüli kedvezőtlen hangulat különösen a polgári fejlődésben jelentős ütemeltérést, lemaradást mutató országokban volt kitapintható. Természetesen, mondhatjuk, hiszen a sajtó érdeket sért. De Magyarországon különös sajtóellenesség volt tapasztalható, más-más rétegekben más-más okokból, Gyulaitól kezdődően folyamatosan. A már sokat idézett Biró Lajos foglalta össze és magyarázta meg az okokat a legjobban: "Maga az érzés (...), amelyet speciálisan Magyarországon antizsurnalizmusnak neveznek, a sok megbántott érdeknek a fogcsikorgatása, egy osztályérdeknek, a nagybirtokos arisztokráciának a vele szövetkezett dzsentrinek és a belőlük élő, nagybirtokos-gondolkozással telített tisztviselő tábornak a gyűlölete az újság ellen. Ez a hadsereg gyűlöli a kapitalizmust és mindazt, ami vele jár: a forgalom gyorsabbodását, a verseny élesedését, a termelés átalakulását. (...) A sajtót megteremtette a kapitalizmus; a kapitalizmusra visszahat, a kapitalizmust emeli, fejleszti, növeli, útját egyengeti a sajtó. A sajtó morálja: a kapitalizmus morálja. A sajtó erkölcsei a nagybirtok szemében vérlázítóan laza erkölcsök; a sajtó - még ha nem is akarja - minden nap letördös valamit abból az erkölcsi fölépítményből, tekintélytiszteletből, vallásosságból, amely a földbirtok érdekei fölé rakódott." (Biró Lajos, 1911) Voltak gyakorlati következményei is annak, hogy az uralkodó réteg ellenszenvvel viseltetett a sajtó iránt, vagy jobb esetben nem ismerte fel a sajtó jelentőségét. Csak 1912-ben - sajtóperi fellebbezés következtében - kerül ki az újságíró az ipartörvény hatálya alól: addig a kereskedősegéddel azonos státusba sorolják. Paradox módon mégis ekkoriban részesülnek gyakrabban újságírók állami elismerésben. Bárói rangot, lovagi címet, nemességet, főrendi, később felsőházi tagságot nyertek jó páran.
Tapasztaljuk, a mai közéleti hangulat sem kedvez a sajtótörténeti kutatásoknak, a sajtó fontossága melletti érvelésnek. De ez a jelenség sem új. 1912-ben a Huszadik Század körkérdést intézett vezető újságírókhoz az újságíró-etikáról. A válaszadók között van Ady Endre, Biró Lajos, Göröncsi Dénes, Ignotus, Kóbor Tamás, Szende Pál. Bármilyen radikális volt is Ady Endre költői és újságírói működése, az újságíró szerepről és erkölcsről vallott álláspontja nincs messze Gyulai Pál fentebb idézett óvó figyelmeztetésétől. Így ír Ady: "Az új sajtó és az új tömeg-literatúra szükségessé tett és kifejlesztett egyfajta hírlapírói, illetve írói képességet: készen, könnyen, ügyesen, megejtően írni a kiadóhivatal, s a legnagyobb számú, s legkisebb értelmességű publikum számára. Ezek az írók, hírlapírók, ha mellékesen politikus-csukácskák is, egészen bátran árulhatják tollukat. Ezeknél az írás egyszerű áru, meggyőződésük pedig az, amit velük haszonért megíratnak... Még mindig megmaradnak azonban a régi, kissé komikus, de majdnem félisteni konceptusban a vezetők vagy vezetni akarók, akiknek egész nevükkel, testükkel harcba kell menniök hirdetett igazukért. Ezek nem alkudhatnak, nem kupeckedhetnek..." (Ady Endre, 1912) Egy másik markáns álláspont különbséget tesz alkalmazott újságíró és publicista között: "Ateista kőműves becsülettel építhet templomot és antimilitarista építész becsülettel építhet kaszárnyát, de a pap, aki a templomban misét és szentbeszédet mond, nem becsületes ember, ha ateista, és nem maradhat becsülettel antimilitarista a vezérkari tiszt. Az újságírónak a legtöbb esetben nagyon mindegy, milyen politikájú lapot csinál, a publicistának nem... Általában: alighanem a világnézet az, amely az újságíróbecsület íratlan törvényeit diktálja, és fejletlen sajtójú, pontosabban kis munkapiacú országokban éppen azért a világnézet a legnagyobb luxus, amelyet újságíró megengedhet magának." (Biró Lajos, 1912)
Fontos megjegyezni, hogy az újságírás körüli erkölcsi kételyek nemcsak a magyar horizonton jelentek meg. Max Weber - aki a francia forradalomból vezette le magyarázatát, és az újságírót tartja a hivatásos politikus archetípusának - mondta az első világháborút követően, hogy az újságíró "egyfajta pária kasztba tartozik, amelyet a »társadalom« mindig a legalacsonyabb etikai szinten álló képviselői alapján ítél meg. (...) Nincs mindenki tudatában annak, hogy a valóban jó újságírói teljesítmény legalább annyi »szellemet« igényel, mint valamilyen tudományos teljesítmény, kiváltképp azon szükségszerűség folytán, hogy azt - nyilván egészen más alkotói feltételek mellett - azonnal, utasításra kell nyújtani és azonnali hatást kell elérni. A sokkal nagyobb felelősséget szinte sohasem méltányolják. S azt sem, hogy a tisztességes újságírók felelősségérzete az átlagot tekintve cseppet sem kisebb, mint a tudósé, sőt - mint a háború idején megtanulhattuk, sokkal nagyobb." (Weber, 1998 »1919«) Az első világháború, csak jelezzük itt, új sajtóműfajt teremtett, a haditudósítást. A Max Weber által is megidézett sajátos új feladatkör sem kellően feltárt területe a magyar sajtótörténetnek, ahogyan a külpolitika és sajtó kapcsolata sem.
Készülhetne szöveggyűjtemény a korszak újságíróinak szakmájukat, hivatásukat vizsgáló elemzéséiből és az ars scribendi-kből, a teljes ideológiai színképre figyelve. Kenedi Géza újságíró, aki 1911-ben kormánypárti képviselő volt - korábban a Pesti Hírlap szerkesztője és Az Újság főmunkatársa, később a Szózat, a 8 Órai Újság, majd a Budapesti Hírlap munkatársa - éppen hivatala idején publikált egy érdekes írást. Ahogyan éppen ugyanebben az évben Biró Lajos, ő is a gyakorlatból, a valóságból indul ki. Keserűen állapítja meg, hogy éppen a hatalom és jogtudósai nem ismerik a sajtót, reformkori fogalmakkal próbálják korszerűsíteni a sajtójogot, nem ismerve fel, amit ő mint gyakorlott újságíró lát, hogy a megoldás a vállalat és a szellemi munkás közti jogviszony rendezése, éppen a sajtószabadság megmentésére. (Kenedi, 1911)
Ízelítőnek szánt példáinkat döntően a fővárosi sajtóból merítettük. Pedig ekkor már a vidéki sajtó működése is jelentősnek mondható. Az 1880-as évektől kezdve számítjuk a kisrégiók lapjainak megszületését és lassú megerősödését. A fővároson kívül számottevő sajtóélet volt Szegeden és Győrben. A sajtó fejlődésében jelentős szerepet játszott még Kassa, Kolozsvár, Arad, Nagyvárad és Kaposvár is. A vidéki sajtó nehezen nőtt ki a másodlagos szerepből, mert inkább a helyi notabilitásoknak volt szükségük fórumra, és a sajtó nem kritikai fórumként működött. (A nagyváradi helyzet, főként Ady miatt is, más volt!) A nagyobb vidéki városokban több napilap is utcára került a századfordulón: Temesvárott tizenegy, Debrecenben, Szegeden és Kolozsvárott tíz-tíz hírlap jelent meg naponta. (Temesváron természetesen a német lapokkal együtt.) Nem hagyhatjuk ki a jövendőbeli vizsgálódásból a felvilágosodás korának fővárosát, ahol az első hírlapunk, a Magyar Hírmondó (1780) megalakult: Pozsonyt. Ha a lapok számában nem is, de jelentőségben a nagyváradi újságíró műhelyek igen fontosak. (Itt kell adózni a közelmúltban meghalt Vezér Erzsébet emlékének. Elsősorban az ő szervezőmunkájának, és nem mellékesen anyagi áldozatvállalásának köszönhetjük, hogy a századfordulós nagyváradi újságok legalább mikrofilm formájában olvashatók "szülővárosukban".) És komoly figyelmet érdemel a bácskai sajtóélet, ahol Kosztolányi és a lényegesen rövidebb pályát befutó Csáth Géza kezdte pályáját. A határon túl rekedt magyar sajtó bibliográfiájának, majd tartalomelemzésének elkészítése is múlhatatlan feladat. Főként egy megszállott bibliográfusnak, Kuszálik Péternek köszönhetően az erdélyi bibliográfia 1940-től kezdődően jórészt megvan. Nincs meg azonban az előzmény, a korábbi korszakok kellő feldolgozása. De legalább ilyen fontos a hazai idegen nyelvű sajtó története és a lapok szerepének tisztázása is.
Mindezek a példák és jövendőbeli feladatok a következő remélt vagy feltételezett kötet időhatárai közé valók. A soron következő "akadémiai" kötet az 1892 és 1920 közötti időszakot foglalná magába. Az első világháború, a polgári demokratikus forradalom, a Tanácsköztársaság és a trianoni békediktátum mind kényes feladatot jelentenek történelmileg, eszme- és érzelemtörténetileg, ideológiailag. Az 1920-as kötetzáró évszámot a magyar sajtó ekkori vérvesztesége indokolja. Gyökeresen új feltételek közé kerül a sajtó itthon is. A román cenzúra felügyeli és korlátozza egy ideig a magyarországi sajtót. Példátlan eset a sajtótörténetben: az Új Nemzedék című politikai napilap első számának első oldala gyakorlatilag üresen, azaz fehéren jelenik meg. Csak a jobb alsó sarokban olvasható tizenöt sornyi szöveg: az induló lap első évfolyamának első számát az idegen cenzúra csonkította meg. 1920-ban miniszterelnöki rendelethez kötik új lapok indulását. Bethlen István a következő évben szünteti meg a "kivételes sajtórendészeti ellenőrzést". Ezek az események volnának a következő "akadémiai" kötet záróeseményei, egyben egy új történelmi, ideológiai és sajtótörténeti korszak nyitó mozzanatai.
*
A sajtótörténet mostoha területe a társadalomtudománynak. Maga a definíció, a sajtótörténet státusának meghatározása sem könnyű. Elegánsan interdiszciplináris területnek, kevéssé finoman segédtudománynak mondják, és akként kezelik. Manapság még annak sem. Miként, milyen szervezeti keretek között születtek az előző sajtótörténeti összefoglalók? Az MTA Irodalomtudományi Intézete volt a vállalkozás tulajdonosa, az MTA Történettudományi Intézete a segítő. A vállalkozás főszerkesztője és sorozatszerkesztője halottak. A szerkesztők és írók közül is vannak visszavonhatatlanul hiányzók, a többiek átlagéletkora is magas, s természetesen inkább életművük összegzésével foglalkoznak. A 20. század második felének egyik legkiválóbb sajtótörténésze, Vásárhelyi Miklós például nem is önszántából lett sajtótörténész, hanem azért, mert érdemi, a közgondolkodást befolyásoló szellemi munkát, mint egykori 56-os elítélt nem végezhetett. Annak is örülhetett, hogy a szellemi bedolgozásra lehetőséget kapott. A késő Kádár-Aczél korban kezdődött a tudományos intézetek bibliográfiai csoportjai költségvetésének csökkentése, s így sikeres elsorvasztása.
A nagy cél természetesen továbbra is az "akadémiai" sajtótörténet következő, szervesen, kronologikusan építkező kötetei volnának. Három-, öt-, tíz- vagy még több éves vállalkozás a legkevésbé sem kiszámítható társadalmi, tudománypolitikai, intézményes és költségvetési környezetben, egészen új kutatóbázis személyi megszervezésével. Gondolkozzunk inkább reálisan, s próbáljunk meg átmeneti, de a későbbi munkát megalapozó tudományos tervet találni. Meglátásunk szerint ez egy a teljes 20. századra figyelő sajtótörténeti enciklopédia vagy lexikon lehetne.
Milyen címbokrai, címszavai lennének ennek a nagyívű kézikönyvnek? Mindenekelőtt minden önálló korszakból (a századfordulótól Trianonig, a két világháború közötti periódus, a koalíciós korszak, a Rákosi, majd Kádár-korszak, a rendszerváltás első tíz éve) ki kell választani azokat a Magyarországon magyarul és idegen nyelven megjelenő, különböző ideológiát képviselő hírlapokat, hetilapokat, folyóiratokat, különböző nemzedékeket megcélzó sajtótermékeket, réteglapokat, magazinokat, laptípusokat, amelyek annotált összefoglalást kapnának. S ugyanígy az idővel megjelenő magyar rádiózás és televíziózás meghatározó műsortípusait. Számba kell venni a filmhíradó, a hanglemez megjelenését és hatását is. Természetesen a figyelem nem állhatna meg az országhatároknál, hanem az utódállamok magyar médiáját is a fejlődés részének tekintené, s nemcsak azt, az emigráns magyar sajtót is. Ismertetést kapnának a korszakok újságírói, rádiós és televíziós személyiségei, karikaturistái, sajtófotósai. Figyelemmel kísérné a sajtóműfajok kialakulását, jellemzőit, a műfaj kialakítóit, illetve legrangosabb képviselőit, a sajtóillusztráció és tipográfia változásait is. A felekezeti sajtót. A kiadóvállalatokat, nagy tulajdonosokat, sajtómágnásokat, a fenntartókat és támogatókat. A hazánkban megjelenő külföldi tulajdonosokat. A tulajdonosváltásokat, a közeli múltban lezajlott lapprivatizációkat. A sajtóhirdetéseket. A hírügynökségi munka intézményi kereteit. A sajtótörvényeket és sajtórendészeti jogszabályokat. Bemutatná a cenzúra működésének formáit, a miniszterelnöki sajtóirodák működését, meghatározó munkatársait. A sajtóattasék munkáját. Korszakonként a sajtóirányítás rendszerét, a felügyelő, ellenőrző szerveket, meghatározó sajtópolitikusokat, egészen az informális sajtóirányításig, a főszerkesztői értekezletek kádárista rendszeréig, a laptervekig. A nyilvánosság színtereit. Bemutatná az országos és regionális sajtó hatókörét, kiemelkedő orgánumait, a "szamizdatok"-at és "tamizdat"-okat, például a párizsi Magyar Füzetektől az idegen országok és politikai szervezetek által fenntartott Voice of America magyar adásaiig. A lapterjesztés intézményeit. A médiapiaci adatokat, statisztikákat. A sajtó hatásának dokumentációját. Az újságírói munka elismerésének formáit, kitüntetéseket. A nyomdai előállítás legfontosabb eseményeit, a hang- és képtovábbítás eszköztárát a telefonhírmondótól a műholdas összeköttetésig. A magyar sajtó nemzetközi kapcsolatait. A sajtó- és médiatudomány és médiaképzés történetét. S mindezt a legkorszerűbb formában, a kötetet bővíthető digitális, illetve interaktív melléklettel, adatbázissal, szöveg- és képgyűjteménnyel felszerelve, összegyűjtve. A születendő munka műfaja ötvözete lenne a nagyobb ismeretzónákat bemutató, egy fokkal kevéssé szigorú enciklopédiának és a tömör betűrendes adattárnak, a lexikonnak.
De még ennek a mozaikokból összeálló kutatásnak kiteljesedéséhez, intézményesüléshez is segítség kell. Az elnyerni remélt pályázati forrásokat kezelő költségvetési intézmény. (Vagy erkölcsi garanciát vállaló befogadó intézmény, mely a pályázatok benyújtásában is közreműködő.) A ma működő kutatók saját inkubátorukban, egymás elől is óvják a kezdeményeket. Pedig a sajtótörténeti kutatás, a vizsgált anyag természetéből és méretéből adódóan kollektív munka. S mit látunk: elszigetelt, az országot szakmai és anyagi kényszerből beutazó minősített kutatókat és - erre is van példa - a kiválóan fizető gazdasági újságírásban dolgozó sajtótörténészt. A kilencvenes években lezajlott szakburjánzás, az oktatók vándorlása, a kihelyezett képzések ellenőrizetlen mennyisége inkább devalválta, semmint gazdagította a képzési kínálatot. Különösen ellentmondásos a helyzet a média és kommunikáció szakokon. Bevallottan vagy sem, de sok helyen elsősorban újságíróképzés folyik, tehát a gyakorlat felé billen el az oktatás. Általánosan, minden szakon tapasztalható a történetiség iránti érzéketlenség. S paradox módon maga a média, a naponta új lapszámokkal megjelenő sajtó tömege sugallja a történetiség feleslegességét. A sok szempontból érdektelen, tendenciájában egyre gyengébb minőséget képviselő hallgatói körből kell egy új kutatógárdát felépíteni.
A kutatásokhoz pénz kell. A "külső" pénz azonban ma a média és a nyomdák tulajdonosainál van. A természettudomány területén számos példa van a kutatások és életművek vállalati, céges támogatására, elismerésére. Ugyanígy bevonandónak ítéljük a sajtótörténeti kutatások támogatásába is - megfelelő szintű felkérés és garancia mellett - a magyar nyomtatott sajtó tőkeerős kiadóvállalatait. A mai magyar sajtópiac legnagyobb lap- és kiadóvállalat-tulajdonosa svájci, s rajta kívül is jelentős a külföldi, döntően német és osztrák, kisebb részben angol tulajdon. Csakhogy mára ez nem kerékkötője a fejlődésnek, hanem éppen záloga. A Kádár-korszak két - párt és állami - lapkiadó vállalatának finanszírozási gyakorlata szándékosan elfedte a valódi gazdasági működési adatokat. A szocializmus anyagi alapjainak megrendülése nyilvánvalóvá tette, hogy egyes lapok nem tudnak megmaradni. A képzelhetően "gazdagabb", azaz nagyobb példányszámú lapok (ilyen volt például az értelmiség által igen olvasott, heti hatvanezer példányban megjelenő Élet és Irodalom) megpróbáltak nemcsak szellemi, de anyagi értelemben is önállóvá válni már a rendszerváltás előtti másfél évben. A párt- és állami tulajdonban lévő (napi)lapok új, tőkeerős és egyben a függetlenséget garantáló tulajdonost kerestek maguknak. Ugyanerre az időre az állami nagyvállalatok válsága is leplezetlenné vált, valós, piaci viszonyok közötti teljesítményük még ismeretlen vagy kiszámíthatatlan volt. Tartani lehetett tőle, hogy az állami tulajdonban maradó vállalatok az éppen kormányra jutott koalíció ideológiai elvárásait közvetítenék. A tőkehiány és a félelem együttesen a külföldi befektetők felé fordítja a tulajdonoskeresők figyelmét. Rövidesen gyökeresen megváltozott a magyarországi sajtótulajdonosi szerkezet. A pénz ma tehát döntően külföldi tulajdonosok kezében van. A "vállalatok" pénzét a nagy példányszámú bulvárlapok, női és réteglapok "termelik", de szinte mindegyik birtokol egy presztízsnövelő, komoly politikai hírlapot is. (Hasonló tendencia figyelhető meg a többi volt szocialista ország sajtópiacán is.) A nyomdaiparban kedvezőbb a helyzet, az ma (még?) döntően magyar kézben van. A tulajdonosok értékteremtő és értékfelismerő képességére, készségére apellálva kellene megnyerni őket a sajtótörténeti kutatások támogatására.
Az állami és magánpénzalapokból történő sajtótörténeti projektfinanszírozás kidolgozása halaszthatatlan nemzeti, tudománypolitikai feladat. Célunk, hogy erre felhívjuk az érdekeltek azonnali figyelmét.
Kulcsszavak: a nemzet írásbeli tudata, irodalom és újságírás, 20. századi sajtótörténeti enciklopédia és kislexikon, projektfinanszírozás
1 Néhány, az utóbbi tíz évben megjelent monografikus sajtótörténeti mű, tanulmány vagy adattár listáját lásd a cikk végén.
Hivatkozások
Ady Endre (1905): Morituri te salutant. Figyelő. I, 4.
Ady Endre (1911): Városos Magyarország. Világ. feb. 7.
Ady Endre (1912): Az írói becsület. Huszadik Század. I, 600-616.
Andor József (1909): Élet. november
Biró Lajos (1912): Az írói becsület. Huszadik Század. I. 719-736
Biró Lajos (1911): A sajtó
Dezsényi Béla (1968): Tények és irányok a magyar tudományos sajtókutatásban. Magyar Tudomány. 9. 544-553
Farkas Lujza (1935): A Nyugat és az irodalmi századforduló. Gyarmati Könyvnyomtató Műhelye, Bp.
Gyulai Pál (1893): A magyar tudományos akadémia s egy pár hírlapíró. Budapesti Szemle. 284-290
Ignotus (1904): Hazafiság és irodalom. A Hét. I, 81-83, 97-99, 113-115
Ignotus (1897): A falu és a város. A Hét. 1897. jún. 20.
Kenedi Géza (1911): A sajtó problémái. Magyar Figyelő. I, 1. 229-240
Kosztolányi Dezső (1906): Biró Lajos. Bácskai Hírlap. június 3. In: Egy ég alatt. A kötet anyagát összegyűjtötte, a szöveget gondozta és a jegyzeteket írta Réz Pál. Szépirodalmi, Budapest, 1977.
Weber, Max (1998): A politika mint hivatás. Tanulmányok. Osiris, Budapest, 156-209
Mikszáth Kálmán (1890): Bródy Zsigmond. Vasárnapi Újság. november 23.
Németh G. Béla (1985): Bevezetés. In: A magyar sajtó története II/2. 1867-1892 című kötetben. Akadémiai, Budapest, 13-25
Németh G. Béla (1976): Budapest az irodalomban. Magyar Tudomány. 7-8, 415-424
Osvát Ernő (1905): Motívumok. Figyelő. 1, 1-30
Rákosi Jenő (1896): Fővárosi Lapok. Szeptember 14. 7.
Schöpflin Aladár (1908): A város. Nyugat. 353-361
Schöpflin Aladár (1917): "Nemzeti irodalom". Nyugat. III, 273
Szini Gyula (1905): Figyelő. 81.
Monográfiák
(sajtótörténeti munkák, illetve terjedelmes sajtótörténeti fejezettel rendelkező, egyéb monográfiák)
Cseh Gergő Bendegúz - Kalmár Melinda - Pór Edit (szerk.): Zárt, bizalmas, számozott. Tájékoztatáspolitika és cenzúra 1956-1963. Osiris, Bp., 1999
Fenyő Mario: A Nyugat hőskora és háttere. Csokonai, Debrecen, 2001
Fülöp László: Schöpflin Aladár pályaképe. KLTE Magyar és Összehasonlító Irodalomtudományi Intézet, Debrecen, 1993
Gyuris György: A Tiszatáj fél évszázada 1947-1987. Somogyi Könyvtár, Szeged, 1997
Kakuszi B. Péter: Márai Sándor és Németország. Pannónia Könyvek, Pro Pannónia Kiadói Alapítvány, Pécs, 2001
Monostori Imre: Az Új Forrás vonzásában. József Attila Megyei Könyvtár, Tatabánya, 1999
Németh György: A Mozgó Világ története 1971-1983. Palatinus, Budapest, 2002
Ormos Mária: Egy magyar médiavezér: Kozma Miklós I-II. Polg-Art, Budapest, 2000
Pirityi Sándor: A nemzeti hírügynökség története 1880-1996. MTI Kiadói Kft., Budapest, 1996
Révész Sándor: Aczél és korunk. Sík, Budapest, 1997. Különös tekintettel az Elmozgó világ című fejezetre, 316-334
Révész Sándor: Egyetlen élet. Gimes Miklós története. '56-os Intézet - Sík Kiadó, 1999
Széchenyi Ágnes - Prantner Csilla: Remittenda. Sajtótörténeti szöveg- és képgyűjtemény, CD-ROM. Líceum, Eger, 2004
Széchenyi Ágnes: "Sznobok és parasztok" Válasz, 1934-1938. Argumentum, Budapest, 1997.
Tanulmányok
Vásárhelyi Miklós sajtótörténeti tanulmányai: A bilincsbe vert beszéd. Élet és Irodalom Könyvek, Bp., 2002.
Batári Gyula: Fejezetek a külföldi magyar sajtó történetéből (1853-1920). Az Országos Széchényi Könyvtár füzetei 12. Budapest, 1999
Frank Tibor: Editing as Politics: József Balogh and The Hungarian Quarterly. in: Tibor Frank: Ethnicity, Propaganda, Myth-Making. Akadémiai, 1999. 265-275
Frank Tibor: “To comply with English taste:" The Making of The Hungarian Quarterly, 1934-1944 (The Hungarian Quarterly, 2003, No. 171), 112-124
Frank Tibor: Liberális cenzor Metternich Magyarországán: Reseta János. Századok, 2003, 5, 1169-1178
Kőrösi József-emlékkönyv. A Valóság című folyóirat történetének feldolgozása. Scholastica, Budapest, é. n. [1998]
Földes Anna: Az Irodalmi Ujság könyve. Tanulmányok, portrék, dokumentumok. Széphalom Könyvműhely - Új KÉZirat Kiadó, Budapest, 2001
Németh G. Béla: A Nyugat utolsó évei. Irodalomismeret. 1993, 3. 5-10
Németh G. Béla: A fölkészülés folyóirata: A Magyar Csillag. Kortárs. 1994, 5. 5-13
Németh G. Béla: Három jövőkép a Magyar Csillagban. (Konzervatív liberalizmus, népi "államszocializmus" és "eurázsiai" transzcendentalizmus). Kortárs. 1995, 4. 66-72
Németh G. Béla: Hét folyóirat 1945-1970. Alföld Könyvek 6., Csokonai, Debrecen, 2000
Nyerges András: Színrebontás. Istenkáromló oknyomozások. Magvető, Budapest, 2003
Salamon István (szerk.): Rádiótörténeti szöveggyűjtemény. Magyar Rádió Rt., Budapest, 1999
Sipos Balázs: A politikai újságírás mint hivatás. Napvilág, Budapest, 2004
Vásárhelyi Miklós: A Kádár-rendszer tájékoztatáspolitikája - A cenzúra visszaállítása 1956 után. in: Valuch T. - Juhász Gy. - Völgyesi Z. (szerk.) Hatalom és társadalom a XX. századi magyar történelemben.. Osiris Kiadó - 1956-os Intézet, Bp., 1995. 466-475
Adattárak
Kuszálik Péter: A romániai magyar sajtó 1989 után. Kisebbségi Adattár X., Teleki László Alapítvány - Erdélyi Múzeum Egyesület, Budapest - Kolozsvár, 2001
Kuszálik Péter: Erdélyi hírlapok és folyóiratok 1940 - 1989. Teleki László Alapítvány - Közép-Európa Intézet, Budapest, 1996
Rózsa Mária: Deutschsprachige Presse in Ungarn 1850-1920. I. Zeitschriften und Fachblätter. München, 2001
Voit Krisztina: A budapesti sajtó adattára. Argumentum, Budapest, 2000. [Megjegyezzük, hogy a kötet az 1992-ben meghalt kiváló irodalomtörténészünk, Klaniczay Tibor megértő segítségének köszönheti létét. Több mint két évtizede hozta létre a Kulturális emlékeink feltárása, nyilvántartása és kiadása című kutatási programot. A munka kiadásának anyagi feltételei csak az akadémikus halála után majd egy évtizeddel teremtődtek meg.]