A tudományos disszertáció védése eredetileg egyfajta tudományos vitának lett kitalálva. Az évtizedek során azonban az átlagos és az átlagon aluli értekezések tömege kialakította azt az etikettet, amelynek mentén már illetlenségnek számított bármivel húzni az időt, ami a jelöltet elválasztja a boldogító "igen" kimondásától, opponenseket, bírálóbizottságot s a teremben összegyűlt rokonokat és barátokat pedig a szendvicstől és a pogácsától.
Jómagamnak amúgy sem volt soha hajlamom az ilyen koreográfiák iránt. Zsolnai László Gazdasági döntések etikája című doktori értekezésének védése pedig néhány hónappal ezelőtt lehetővé tette számomra a kegyes rítustól a tudományos vitához való visszatérést. Jelen szöveg nem az akkori opponensi véleményem, de referenciaszövegként használja azt a disszertációt, amely önkéntelenül is arra vállalkozott, hogy, miközben a gazdaságetika határterületén vizsgálódik, egy multidiszciplináris kutatási terület valamennyi határzónájának - a gazdaságtudomány és a jogtudomány, a szociológia, a pszichológia, a filozófia közötti határterületeknek - alapkérdéseit felvesse vagy felidézze.
A gazdaságtanon belül és e tudomány peremén az idők során különböző gondolkodási irányok léptek fel azzal az igénnyel, hogy elszakadjanak a mainstreamtől. Ez utóbbinak két sarokköve:
* a maga hasznát maximalizáló homo oeconomicus és
* az egyének önzéséből láthatatlan kézzel közhasznot - az erőforrások optimális elosztását - megvalósító piac.
A gazdaságtan fundamentalizmusán való túllépés étoszát követi a referenciaszöveg által megvalósított gazdaságetikai vizsgálódás is, amelynek határozottan előnyére vált volna, ha bemutatásából kiderülhetett volna, milyen viszonyban van szemléleti kerete olyan irányzatokéval, mint az institucionális gazdaságtan (és az új institucionális gazdaságtan, Coase, 1988; Williamson 1996), a Law and Economy mozgalom (Bouckaert - De Geest, 2000), az az irányzat, amelyet Joseph Stiglitz információgazdaságtannak nevez (Stiglitz, 2000, 1441-1478), és az a másik, amelyet Hámori Balázs érzelemgazdaságtannak (Hámori, 1999).
Vagy a gazdaságpszichológia. Mivel ez utóbbihoz valamelyest érteni vélek, hadd mutassam be ezen, mire is gondolok.
Egy gazdaságpszichológiai kézikönyvben ez olvasható: "Szinte valamennyi gazdasági elmélet és szinte valamennyi empirikus gazdaságtani kutatás azon az eszmén alapszik, hogy az emberi viselkedés ésszerű, abban az értelemben, hogy megérthető ebből a kérdésből kiindulva: kellően informált egyének miképpen cselekszenek, hogy a legnagyobb előnyt biztosítsák a maguk számára? Ezzel szemben szinte valamennyi pszichológiai megközelítés azt sugallja, hogy a viselkedést valami más határozza meg, mint az ésszerűség. A tanuláselmélet követői számára a megerősítés ütemezése a meghatározó; a freudisták számára a tudattalan motívumok; a fejlődéspszichológusok számára az egyén kognitív fejlődésében éppen előállott stádium; a szociálpszichológusok számára a folyamatok szociális kontextusa és a mód, ahogyan ezt az egyén megjeleníti; még a kognitív pszichológusok is amellett érvelnek, hogy az egyén teljesítményének sajátos információfeldolgozó apparátusa szab feltételt" (Lea et al., 1987, 103.).
Bárki rámutathat, hogy ehhez képest már Herbert Simon azért kapta 1978-ban a gazdaságtani Nobel-díjat, mert már akkor nem abból a kérdésből kiindulva próbálta megérteni az emberi viselkedést, hogy "kellően informált egyének mit tesznek azért, hogy a legnagyobb előnyt biztosítsák a maguk számára"; Simon szerint az egyén sohasem kellően informált a legnagyobb előnyhöz, ezért nem is ezt célozza meg egy benne állítólag működő ideális racionalitás, hanem csak egy akkora előnyt, amely már kielégítő - egy korlátozott racionalitás (vö. Simon, 1982). Ilyen értelemben az idézet szerzői valószínűleg egyszerűen tévednek - vélhetné az ellenük vető. Jómagam arra tippelek, hogy inkább talán arról lehet szó, hogy a hetvenes évek tájéka valami fordulópontfélét jelenthetett, mert például Gary Becker még 1976-ban úgy definiálta a közgazdaságtant, mint az ésszerű választás tudományát (Becker, 1976).
Zsolnai László kérdése azonban nem az, racionalitás illeti-e meg gazdasági döntéseinket, hanem ezek etikája. Őnála a homo śconomicus-szal, aki a maga egyéni hasznát maximalizálná, nem olyan lény áll szemben, aki erre képtelen (például mert a teljes informáltság ehhez szükséges feltétele nem valósulhat meg), s nem is olyan, aki - lévén a Simon által leírt fajtából való - erre nem is törekszik. Az üzleti etika tartományában vagyunk, s a vizsgálódás tárgya nem az, aki a maga döntéseit ésszerűen vagy csupán korlátozott racionalitással, netán teljesen értelemellenesen hozza. Hanem aki felelősséggel dönt.
Pontosabban, akinek felelősséggel kell döntenie: az üzleti etika nem leíró, hanem normatív modellen vizsgálódik, tehát nem olyanon, amelyen például a pszichológia leírja, hogyan történik például a döntéshozás; hanem olyanon, amely előírja, hogy hogyan történjék. Amikor Immanuel Kant szembeállítja egymással, amit majd utóbb leíró, s amit normatív tudománynak fogunk nevezni, akkor rámutat, hogy vannak "olyan törvények, amelyek szerint minden végbemegy", és "olyanok, amelyek szerint mindennek végbe kellene mennie, s egyúttal - teszi hozzá mindjárt - mérlegeli a feltételeket is, amelyek között gyakorta nem történik meg, aminek meg kellene történnie" (Kant, 1991, 14)
Kant tudhatott valamit arról, hogy egy normatív tudomány az ilyen feltételek mérlegelésén áll vagy bukik. Ezt az összefüggést valamelyest az üzleti etika is kezeli - erre mindjárt visszatérek. Essék azonban előbb szó egy másik kategorizációról, amelyet az üzleti etika esetleg szintén alkalmaz, amikor a maga modelljét úgy definiálja, mint amely való világbeli döntéshozókra vonatkozik, nem pedig ideális döntéshozókra.
Lehet sajnálni, hogy e megkülönböztetésről azután semmi továbbit nem sikerül megtudnunk a referenciaszövegből. Ez azért hagy hiányérzetet az olvasóban, mert fontos módszertani különbségről van itt is szó, amellyel kapcsolatosan például jómagam eredeti szakmájában, a pszichológiában immáron több, mint hetven éve, hogy e tudomány egyik óriása, Kurt Lewin megfogalmazta tudóstársai által azóta is - sajnálatos módon - figyelmen kívül hagyott ajánlását: végre kell hajtani ebben a tudományban is azt a fordulatot, amelyet a fizika akkor hajtott végre, amikor az Arisztotelész módján való gondolkodását felcserélte Galileo Galilei gondolkodásmódjára (Lewin, 1972). A pszichológiára tartozó részletek mellőzésével: arról van szó, hogy Arisztotelész idejében egyfelől létezett Euklidész geometriája, amely egy ideális világ absztrakt leírása volt, másfelől Arisztotelész fizikája, amely a való világra olyan konkrétsággal vonatkozott, hogy benne más törvények vonatkoztak a keringő égitestekre, és mások a szabadesést végző földi testekre, s megint mások arra, amelyek könnyűségük folytán nem szabadon esnek, hanem csak libegnek a levegőben. Galileinél mármost a való világ mindeme jelenségeit ugyanaz a törvény írja le, amit az tesz lehetővé, hogy ez a törvény kellően absztrakt - ugyanakkor azért alkalmazható mégis a való világra, mert Galileinek egy módszertani-szemléletbeli találmánya ezt lehetővé teszi. A tömegpont fogalma ez a találmány. Vlagyimir Bibler nevezi kitűnő monográfiájában (Bibler, 1972) találmánynak, minthogy felfedezésnek nem mondható, tekintve, hogy felfedezésre váró tömegpont a való világban nem létezik. Ami valóságosan létezik, az a tömeg, s Galilei módszertani-szemléletbeli találmánya abban állt, hogy ezt összekapcsolta azzal az absztrakt idealizációval, ami a mindenféle valóságos kiterjedéstől elvonatkoztatott pont: Galilei úgy számolt a valóságos tömeggel, mintha a tér egyetlen pontjába volna összezsúfolva.
A referenciaszöveg tárgyára alkalmazva a mondottakat:
A döntéshozásnak is ismerjük ideális modelljét, amely éppolyan absztrakt, mint Euklidész geometriája. Ez a modell a Homo Oeconomicusról szól, aki a lehető legkisebb ráfordítással a lehető legnagyobb hozamot törekszik elérni. Amiképp Euklidész modelljével szemben nem tekinthető érvényes ellenérvnek, hogy a valóságban nem léteznek kiterjedés nélküli pontok, vonalak, síkok, úgy a gazdasági döntés absztrakt modelljével szemben sem érvényes, ha rámutatunk, hogy a pszichológiai valóság embere nem így hozza a maga döntéseit, hanem úgy, ahogy erre Simon vagy ahogy Daniel Kahnemann (és Nobel-díjban nem részesült, mert nem sokkal ennek esedékessége előtt meghalt társszerzője, Amos Tversky) rámutat (Kahneman - Tversky, 1982). A kérdés sokkal inkább az, nem lehet-e a döntéshozatal pszichológiájában szintén "feltalálni a tömegpontot", vagyis a tökéletesen absztrakt ideált összekapcsolni a tökéletesen konkrét valósággal.
Zsolnai László nem ezt a kérdést feszegeti, s erre két oka is van. Az első nyilvánvalóan az, hogy a döntéshozatalnak nem a pszichológiájával, hanem az etikájával foglalkozik. A második oka Zsolnainak, hogy ne foglalkozzék saját módszertani előfeltevéseinek problémáival, sajnos, olyan ok, amelyet ő maga állít elő, amikor még definiálására sem tesz kísérletet annak, mire is gondol, mikor nemcsak azt írja, hogy "a disszertációban kifejtendő felelős döntéshozatali modell normatív jellegű", hanem azt is hozzáteszi a maga modelljének jellemzésére, hogy "valódi döntéshozókat tételez fel, nem pedig ideálisakat". Az előbbiről a maga témájára alkalmazva vállalja, hogy az ő modellje "megmondja, hogy a felelős döntéshozónak hogyan kellene eljárnia", az ideális versus reális dimenziója mentén azonban csak ezt olvashatjuk: "Valódi döntéshozókról van azonban szó, olyanokról tehát, akik képesek közvetlenül alkalmazni a javasolt döntési modellt valódi élethelyzetekben" (15. oldal).
S akik a javasolt döntési modellt képesek nem alkalmazni is - tennénk hozzá mindjárt a Kanttól idézettek szellemében, meg a magunk realitásérzékének is szellemében, mely tehát "mérlegeli a feltételeket is, amelyek között gyakorta nem történik meg, aminek meg kellene történnie".
Maga Kant etikai munkáiban nagy figyelmet fordít annak megvizsgálására, mitől függ, hogy a normatív előírás megvalósul-e. Nagyjából két tényezőt ismerünk, amelyek nyomatékosíthatják a normatív előírást: eredete vagy folyománya. Ha nem akárhonnan ered az előírás, hanem tekintélytől - s ha megszegéséért büntetés jár, nagyobb, mint amekkora érdek csábít a megszegésre. Kant nem akármilyen tekintélyt vizsgál meg mint hatékonnyá tévő eredetet, hanem abszolút, transzcendens tekintélyt: Istenét; s éppígy nem akármilyen, hanem abszolút büntetést, transzcendens büntetést: az örökkévalóságig tartó túlvilágit. Az előírásnak, a tilalomnak nagy nyomatékot adhat, ha Istentől eredeztethető, és ha a gyehenna tüze riaszt el a megszegésétől. Kantnak ezzel a két tényezővel az a gondja, hogy a maguk abszolút, transzcendens jellegében nem tartja őket az elméleti ész számára sem bizonyíthatónak, sem cáfolhatónak, s így hogy Isten létezik (ami pedig nélkülözhetetlen feltétele annak, hogy előírásokat és tilalmakat bocsásson ki), és hogy a lélek halhatatlan (ami nélkül pedig sokan azzal szállnának sírba, hogy megúszták a büntetést), ez a gyakorlati ész posztulátuma: kell, hogy létezzék Isten, s kell, hogy a lélek halhatatlan legyen, különben nem létezhetne olyan gyakorlat, amely az erkölcs imperatívuszainak vagy megfelel, vagy ezek megszegője örök gyötrelemben félné a büntetést.
Zsolnai László azonban nem ilyen összefüggéseknek abszolút, transzcendens világában vizsgálódik, hanem a nagyon is relatív üzleti jelenségeknek e világában. Itt ugyan vajon miért kellene, hogy akár az egyén, akár a csoport, akár a szervezet felelős döntést hozzon?
Ebbe a problémába s megoldásának nehézségébe évszázadok óta beleütközik minden olyan etikai gondolatmenet, amely etikai kérdést úgy akar megvizsgálni, hogy nem ideák, hanem a valóság világából indul ki. Ezek a - régen így mondtuk volna - materialista szándékok Epikurosztól Spinozán keresztül Helvetiusig és Nyikolaj Csernisevszkijig oda lukadtak ki, hogy magát a valóság világában kétségtelenül megnyilvánuló önzést kell valahogyan arra kényszeríteni, hogy - Zsolnai kifejezésével szólva - felelős döntés szolgálatába szegődjék. Tudjuk, hogy a kerülő utat, amely az önzést az erkölcshöz kormányozza, volt, aki - mint Adam Smith vagy mint Georg Wlihelm Friedrich Hegel - az önző egyénen kívülre helyezték (például a piacba, amely láthatatlan kézzel eredményezteti a sok önzésből a végső jót; vagy az észbe, amely a maga cselvetésével teszi ugyanazt). S volt, aki az önző egyén értelmességére apellált, amely segít ennek belátni, hogy jobban szolgálja a maga érdekeit, ha ehhez eszközül használja a többiekét. Ez utóbbi gondolatmenet vezetett el a játékelmélettel kapcsolatos megfontolásokhoz, ahol adott játékos mindenkori döntése kihatással van az ő hasznára is, meg a másik játékoséra is, akit ezáltal befolyásolhat a maga döntésében, s így esetleg elérheti, hogy előnyösebb legyen az első játékos érdekeire nézve is.
Ez utóbbi gondolatmenet ismert eljárása az, amely a fogoly-dilemma mátrixával dolgozik. A játékelmélet matematikai absztraktságával mutatok be az identitásgazdálkodással foglalkozó könyvemben (Garai, 2003, 202-204) egy másik mátrixot, amelynek mentén a játékosok egyike nem kevesebbet kényszerít ki, mint hogy a másik játékos ővele versengés helyett kooperáljon:
0\0 2\2
1\3 3\1
Az első játékos a maga közvetlen érdekeit követve (a mátrix alsó sorát választva nyereménye 0 helyett 1, illetve 2 helyett 3) igazi érdekei ellen dolgozna (lehetővé tenné, hogy partnere a mátrix bal oldali oszlopát választva az ő nyereményét 3 helyett 1-re szorítsa le). A maga közvetlen érdekei ellen döntve viszont az érdekellentét helyett az érdekazonosságot kényszeríti a partnerére, aki most a maga nyereményét növelve egyúttal az övét is növeli (a mátrix felső sorát választva a partnert rászorítja a jobb oldali oszlop választására, s ezzel az ő nyereménye az imént megállapított 1 helyett 2 lesz).
Zsolnai ezt a racionális, haszonelvű gondolatmenetet elutasítja: ő olyan döntések felől gondolkodik, amelyeknél az ésszerű szempont kiegészül a deontológiai szemponttal, miközben ez utóbbi nem meríti ki nála az erkölcs vonatkozását: ebben a normakövetést illető szemponthoz társul a döntés érintettjeinek tekintetbevétele.1 Miközben az erkölcs vonatkozásának ez a kettéválasztás igen produktív szempont lehetne,2 szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy az ellenkező póluson az érdek szempontja szintén kettéválik a hasznossal, illetve a kellemessel kapcsolatos megfontolásokéra. Ez a különbségtétel ugyan elsősorban pszichológiai lenne, azért érdemel mégis említést, mert olyan erőteljes etikai vonatkozásai vannak, hogy például Max Weber a protestáns etikával kapcsolatos gondolatmenetét (Weber, 1982) nagymértékben arra építi, hogy ez az etika a híveit arra ösztönzi: a kellemességgel kapcsolatos érdeket korlátozzák a hasznossághoz tapadó érdek javára. A fentebb idézett törekvések különben arra, hogy az erkölcs szolgálatába az egyéni érdeket fogják be, ezt nemcsak a haszonra, hanem a kellemességre tekintő érdek vonatkozásában is megfogalmazzák: lásd például Goethe Napló című, pajzánul erkölcsös versét, amelyben a társ megcsalására vonatkozó szexuáletikai tilalomnak nem más ad ellenállhatatlan nyomatékot, mint a társsal átélt szexuális gyönyörök emléke.
A kötelesség ellenáll, hatalmas,
De csak szerelem lehet diadalmas
- összegezi vonatkozó erkölcsi tapasztalatait a felvilágosodás kori költő
Mitől kapja mármost Zsolnai Lászlónál a hatékonnyá tevő nyomatékot akár a deontológiai szempont, akár a döntés érintettjeinek tekintetbevétele? Jómagamon a referenciaszöveg olvasása közben elhatalmasodott a gyanú: semmitől. Ami akkor is felvetne kérdéseket, ha Zsolnai a maga kutatását nem való világbeli, hanem ideális döntéshozókra vonatkoztatná.
Azok a kérdések arra vonatkoznának, mi a funkciója Zsolnai vizsgálódásában az általa alkalmazott matematikai apparátusnak. Hadd világítsam meg e - virtuális - kérdést egy példán:
A 98. oldalon a jelölt az általa korábban mondottak összefoglalásaként definiálja a komplex döntési helyzetek fogalmát: ilyenekről akkor beszélhetünk, írja, ha
* legalább két alternatíva áll a döntéshozó rendelkezésére;
* legalább egy etikai norma szabályozza a cselekvést;
* a döntéshozónak van legalább egy célja; továbbá
* számolnia kell legalább egy érintett szereplővel.
Ez eddig világos (még akkor is, ha közben eszébe jut azért az opponensnek, vajon hogyan alakulna ez a logikai képlet, ha Zsolnai számításba venné a fentebb szóba hozott különbséget a kellemesség és a hasznosság között). A kérdés az, mit nyer a vizsgálat, ha a jelölt mindjárt ezután jelzi az alternatívák egész lehetséges sorát Am-ig, kikötve, hogy m ł 2, majd rögtön ezután a normák, a célok, illetve az érintettek lehetséges sorát is Dp-ig, Gn-ig, illetve Sr-ig, sorra kikötve, hogy p, n, illetve r ? 1. Vajon ezzel közelebb jutottunk-e ahhoz, hogy olyan számítást végezzünk egy üzleti-erkölcsi dilemmán, amelynek végeredményeként közelebb juttathatnánk az erkölcsi dilemmával küszködőt, hogy ráébredjen, miért kell neki az így számítható normatív ajánlást jobbnak tartani a többi alternatívánál.
Szabadjon az opponensnek egy szubjektív kitérőt tenni:
Egyetemistaként Heller Ágnes kitűnő etikakurzusát hallgattam. Ő is, miképpen Zsolnai László, példázatokon elemezte és elemeztette velünk az etika különböző összefüggéseit. Példázatainak egyike - a kor szellemének megfelelően - egy munkásról szól, aki társaival együtt úgy dönt, hogy sztrájkba lépnek, s közben tüdőgyulladást kap a kisgyereke. Hogy a gyereknek legyen esélye az életben maradásra, több pénz kellene, mint amennyit a család egyébként költhet - a sztrájk következtében azonban kevesebb pénz jut költekezésre, mint egyébként. Sztájktörővé legyen-e a munkás, vagy gyermeke potenciális gyilkosává - így szólt a kérdés, amelyről Heller Ágnes akkor meggyőzött minket: nincs jó megoldása a dilemmának. Ha lenne, mondta a tanárnő, akkor jogi szabályozásban heteronóm módon lenne előírva, mit kell felelős döntéshozóként tenni. Az erkölcs azonban a maga normáit eleve úgy fogalmazza meg, hogy teljesítésük autonóm döntése legyen a lelkiismeretnek.
Mi akkor, Heller etikakurzusának hallgatói, mindannyian átéltük az ilyen lelkiismereti döntés tragikus drámaiságát. Majdnem fél évszázad után is hálára kényszerítene az emlék egy olyan tudományos eredmény iránt, amelynek eljárása azt ígérné, hogy megszabadítja az embert az ilyen lelkiismereti döntés gyötrelmeitől, matematikai eszközt adva annak kiszámításához, melyik alternatívát kell követnem, hogy eljárásom optimális legyen. Méghozzá nem egy homo oeconomicus haszonelvű szempontja, hanem egy felelős döntéshozóé mentén. Vajon ilyesmit ígér-e Zsolnai László kirándulása a matematikai képletek világába? Figyelmesen elolvastam a referenciaszöveg mindhárom példázatát (az autóbalesetről, a Donna esetéről és a Ford Pinto esetéről szólót), még annál is nagyobb figyelemmel a felelős döntéshozatali modell közgazdasági alkalmazásairól szóló fejezetet; először csak úgy olvastam ezeket a szövegrészeket, aztán tanulmányozva a velük összefüggésben felvonultatott matematikai kellékeket. Mindezek során végig azt kellett megállapítanom, hogy a gazdasági döntések etikája, úgy látszik, sem meghaladni nem tudja a következő alternatívát, sem pedig választani közöttük:
- vagy belátni, hogy a felelős döntéshozás tétjei összemérhetetlenek egymással (vö. például a 94. oldalon Herbert Simon nyomán mondottakkal), s akkor a matematikai kelléktár ellenére Heller Ágnes tételénél maradunk arról, hogy a felelős döntést a lelkiismeret hozza, autonóm módon, mert teljesen magára hagyva (ezt fejezte ki annak idején Jean-Paul Sartre mára - méltatlanul - feledésbe merült tétele arról, hogy az ember szabadságra van ítélve « Sartre, n. d.»);
- vagy keresni a tétek súlyozásának és aggregálásának lehetőségeit, ami csak odébb tolja a dilenmmát:
- ha belátjuk, hogy a súlyozás és aggregálás minden lehetősége véget ér ott, ahol a cselekvés morális értéke és instrumentális értéke úgy állnak szembe egymással (vö. például a 121. oldalon idézett Amartya Sennel), mint immáron tényleg összemérhetetlenek, akkor e két szempont között megint csak "szabadságra vagyunk ítélve";
- ha pedig e végső határvonalon keresztül is keressük a matematikai közvetítés lehetőségeit, akkor visszaérkezünk a Zsolnai László által már elutasított racionalizmusmodellhez (a végső határvonal kicselezésének lexikografikus eljárásáról a jelölt maga mondja ki, hogy "így a komplex döntési probléma végül is leegyszerűsítődik a 4.3. alfejezetben tárgyalt elemi döntési problémák valamelyikére" [122. oldal]; a maximin szabállyal kapcsolatosan azonban még az sem kelt benne gyanút, hogy ezt "igazán ismertté Neumann János tette, aki a játékelméletben mint a bizonytalansággal szembeni alapvető stratégiát értelmezte" [123. oldal]).
Érvelésemnek egy korábbi pontján már sajnálkozásomat fejeztem ki, amiért Zsolnai László nem kezeli a bemutatott gondolatmenet viszonyát azokhoz, amelyeknek a kiindulása az övétől eltér ugyan, de a végső célja ugyanaz. Most az ottani listát bizonyos értelemben ki lehet egészíteni Heller Ágnesnek marxista korszakában kidolgozott etikájával. Marxnak abban az időben ideológikus-apologetikai-propagandisztikus "olvasata" mellett létezett egy tudományos olvasata is, amely a maga ökonomizmusával ugyanarra a logikai srófra járt, mint a mai mainstream. Ezt a logikát ugyan Lenin követői a maguk voluntarizmusával elutasították, Heller Ágnes viszont azzal az ambícióval lépett fel az 1956-ot közvetlenül követő években, hogy megmutatja: a gazdasági-társadalmi rendszer működésének leírásába a szubjektív elemet nemcsak Lenin módján lehet bevinni, hanem úgy is, hogy az etika szempontjait visszük - történetfilozófiai igénnyel és komolysággal - belé.
Miközben azt csak szelíden állapítom itt meg, hogy a fiatal Heller Ágnes e kísérletének tapasztalatait kár nélkülözni, amikor valaki ma akarja egy gazdasági világ döntéseinek szempontjai közé odacsempészni az etikáét is, egy másik hasonló kimaradásról kevesebb szelídséggel kell szólni: Immanuel Kantéról.
Kantról, akinek a nevét a referenciaszöveg irodalomjegyzékében nem érdemes keresni, ez olvasható az értekezésben: "Immánuel Kant 'kategorikus imperatívusza' úgy is megfogalmazható, hogy másokat mint önértékű létezőket kell kezelnünk [Goodpaster, K. E. & Matthews, J. B. 1982; p. 134]". 68. oldal).
Mármost Zsolnaitól értesülni lehet (a 23. oldalon), hogy "gazdasági kontextusban Kenneth E. Goodpaster dolgozta ki a felelős döntéshozatal eddigi legjobb modelljét" (amely állítást jómagam nem ellenőriztem, de meggyőzőbbnek hatott volna rám, ha a referenciaszöveg azt írja körül, miben is áll ennek a modellnek a kiválósága, meddig késztette Zsolnai Lászlót arra, hogy a maga megállapításait reá építse, s honnantól ihlette arra, hogy a modellt továbbfejlessze). Ha azonban ez mégannyira így van is, az akkor is groteszk, hogy Kantra nézve opinion leader-ként legyen kezelve. Különben Kantnak az a gondolatmenete, amely a fent idézett módon "szerepel" Zsolnai László szövegében, meghatározó annak a tárgynak a vonatkozásában, amellyel a disszertáció foglalkozik: ha az etika világában a többi embert mint önértékű létezőt kell kezelnünk, a gazdaság világában viszont az ember más célok szolgálatába állítható erőforrásként van számon tartva, akkor nagy kérdés, hogyan lehet (s vajon lehet-e egyáltalán) társítani ezt a két világot.
Az idők során különféle érveket vonultattam fel a mellett a gyanúm mellett, hogy a bevezetőben sorolt törekvések sorában a gazdaságpszichológia már tud kezelni olyan összefüggéseket, amelyek megfelelőjét a gazdasági etika (még) nem. Nem volna értelme megismételni itt ezeket az érveket, s annál is inkább nem, mert módszeres összefoglalásukat nemrég mutatta be fentebb már hivatkozott Identitásgazdaságtan: Gazdaságpszichológia másképpen című könyvem. Az identitás úgy jön a gazdasági döntések etikája által feszegetett kérdésekhez, hogy a gazdaságpszichológia a normát, az előírást, a tabut szociális identitással összefüggésben kezeli mint olyan szabályt, amelynek nem a maga verbális erejénél fogva kell boldogulnia, de amelynek nem is valamilyen fizikai szankció (például testi fenyítés) vagy ennek szimbolikus meghosszabbítása (például pénzbírság) ad nyomatékot, hanem az a veszély, hogy a tabu megszegője kikerül abból a szociális kategóriából, amelyben a szociális identitását ő és mások is számon tartják. Tabuszegésért identitásvesztés jár büntetésül - e köré a megállapítás köré csoportosítja a könyv a mondott érveket, alkalmazva köztük azokat is, melyeket a Palo Alto-i iskola félszázaddal ezelőtt a kettős kötésről fogalmazott meg (Sluzki - Ransom, 1976). Az alkalmazás szerint a szociális identitás és a tabu között létesülő kapcsolatnak ilyen kettős kötés adhat ellenállhatatlan erőt: amikor például egy igazhitű muzulmánnak nemcsak azt tiltják (egy tárgyi tett szintjén), hogy például bort igyon, de azt is (immáron magára a tilalomra vonatkozó metaszinten), hogy azt gondolja, hogy igazhitű muzulmánnak nincs is tiltva, hogy bort igyon.
Arról a nyomatékról azután, amelyet a kettős kötés adhat a normatív előírásnak, meg lehet például vizsgálni, hogyan viszonylik ahhoz a nyomatékhoz, amelyről fentebb jeleztem, hogyan kerül összefüggésbe Kantnál transzcendens tekintéllyel és transzcendens büntetéssel. Mindenesetre ez a vizsgálódás az etika tudományának illetékességi körébe illeszkedik - de mi kapcsolná vajon gazdasági problematikához?
Nos, azok a gazdaságpszichológiai kutatások, amelyeket Kahneman évtizedeken keresztül folytatott Tverskyvel, s amelyek iránt most a Nobel-díja nagy figyelmet keltett, tartalmazzák a választ erre a kérdésre. A gazdasági döntések etikájához hasonlóan a gazdasági döntések pszichológiája is olyan tényezőkre kíváncsi, amelyek eltérítik ezeket a döntéseket a gazdaságtanilag számítható optimumtól, ám nem úgy, hogy normatív előírás térítené a döntést más irányba, hanem az eltérülést gondolkodásunknak valamely általános - nem az adott egyént jellemző - hibája okozza. Ám a hibáknak egy nem csekély hányada éppúgy identitás kezelésével kapcsolatos, mint az etikai eltérülés esetében.
Ilyen például az a gondolkodási hiba, amelyet framing effect néven tartanak számon.3
Tulajdonképpen az összefüggések előadásának megszerkesztéséről, szóba foglalásáról, s így tehát az egyes tényezők identifikálásáról van szó. Másképp gondolkodunk Péterről és Pálról, ha tudatják velünk, hogy "Péter okosabb, mint Pál", és megint másképp, ha azt adják értésünkre, hogy "Pál kevésbé okos, mint Péter", holott ugyanannak az összefüggésnek történik narrációja. Hivatkozott könyvemben Naszreddin Hodzsa példájával illusztrálok, aki egyszer kimentett a tóból egy ott fuldokló gazdag nagyurat, mégpedig úgy, hogy amikor látta, hogy a tó partján az emberek hiába nyújtogatták a fuldokló felé segítőkészen a kezüket, kiáltozva: "Add a kezed!", ő is nyújtotta a magáét, de ezt kiáltotta: "Nesze!", s a tranzakció máris megtörténhetett. Csak annyi kellett, hogy az, amit addig adásnak minősült, valaki kapásnak állítsa be. Ha munkának identifikálják, ami pedig szórakozás, akkor az ember elvárja, hogy még fizessenek is neki érte, s ha szórakozásnak, ami munka, akkor maga hajlandó fizetni, hogy elvégezhesse. S az, hogy egy tranzakcióban melyik fél fizet és melyik kapja a fizetséget, esetleg maga teszi munkává a szórakozást (Puskás Öcsi-effektus) vagy szórakozássá a munkát (Tom Sawyer-effektus) (Garai, 2003).
Más összefüggését kezeli az identitásgazdálkodásnak a gazdasági döntések etikája, mást a gazdaságpszichológiája, s megint csak mást azok, amelyek a közgazdaságtant határoló további tudományok irányában orientálódnak. Mindenesetre úgy látszik, a gazdaságtudománynak, ha előre akar haladni problémáinak megoldásában, nem arra vezet a további útja, amelyre a mainstream azt kijelöli.
Kulcsszavak: gazdaságetika versus gazdaságpszichológia, homo śconomicus és piac, felelős döntés, ideális versus valóságos döntéshozó, kanti etika, az önzés mint a jónak eszköze, normakövetés versus mások tekintetbevétele, haszon versus kellemesség, lelkiismeret versus számítás, tabuszegés és identitásvesztés
1 Amikor egy meghonosodó szakterület kialakítja a maga terminológiáját, nemritkán előfordul, hogy valamely idegen nyelv rosszul lefordított terminusa rögződik meg a befogadó kultúrában. Ezért érdemes időben alkalmazni a kritikát, amikor, mint például ezúttal is az történik, hogy Zsolnai - véleményem szerint - tévesen fordítja a respect terminust "respektus"-nak.
2 Azért fogalmazok feltételes módban, mert megítélésem szerint ebben a megkülönböztetésben sokkal több gondolati lehetőség van, mint amennyit feltalálója felhasznál belőle.
3 Azoknak a szövegeknek a magyar fordítása, amelyek a fentebb hivatkozott Palo Alto-i iskola égisze alatt keletkeztek, "keretbe helyezési hatás"-ként magyarítják a terminust, magának Kahnemann-nak és Tversky-nek magyar hivatkozásai inkább "keresztezési hatás"-ként említik.
A jelenség érdemének bamutatását lásd Kahneman-Tversky, 1984, 341-350. old. (újraközölva: Kahneman-Tversky, 2000, 1-16.).
Irodalom
Becker, Gary (1976): The Economic Approach to Human Behaviour. Chicago University Press, Chicago
Bibler, Vlagyimir (1972): Alkotó gondolkodás. Gondolat, Budapest
Bouckaert, Boudewijn - De Geest, Gerrit (eds.) (2000): Encyclopedia of Law & Economics. Edward Elgar - University of Ghent, Cheltenham
Coase, Ronald H. (1988): The Firm, the Market and the Law. University of Chicago Press, Chicago
Garai László (2003): Identitásgazdaságtan: Gazdaságpszichológia másképpen. Tas, Budapest
Hámori Balázs (1999): Érzelemgazdaságtan: A közgazdasági elemzés kiterjesztése. Kossuth, Budapest
Kahneman, Daniel - Tversky, Amos (1982): Judgment Under Uncertainty: Heuristics and Biases. Cambridge University Press, New York
Kahneman, Daniel - Tversky, Amos (1984): Choices, Values, and Frames. American Psychologist. 39. 4. Újraközölve in: Kahneman, Daniel - Tversky, Aamos (eds.) (2000): Choices, Values, and Frames. Cambridge University Press, Cambridge
Kant, Immanuel (1991): Az erkölcsök metafizikájának alapvetése. Gondolat, Budapest
Lea, Stephen E. G. - Tarpy, Roger M. - Webley, Paul (1987): The Individual in the Economy: A Textbook of Economic Psychology. Cambridge University Press, Cambridge etc.
Lewin, Kurt (1972): Az arisztotelészi és a galileánus gondolkodásmód összecsapása a mai pszichológiában. In: A mezőelmélet a társadalomtudományokban. Válogatott elméleti tanulmányok. Gondolat, Budapest
Sartre, Jean-Paul (n. d.): L'existentialisme est un humanisme. Série "Folio".
Simon, Herbert A. (1982): Korlátozott racionalitás. Közgazdasági és Jogi, Budapest
Sluzki Carlos E. - Ransom Donald C. (eds.) (1976): Double Bind: The Foundation of the Communicational Approach to the Family. Grune & Stratton, New York-London-San Francisco
Stiglitz, Joseph E. (2000): The Contributions of the Economics of Information to Twentieth Century Economics. Quarterly Journal of Economics. 115, Nov., 1441-1478
Weber, Max (1982): A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Társadalomtudományi könyvtár. Gondolat, Budapest
Williamson, O. E. (1996): The Mechanisms of Governance. Oxford University Press, Oxford